Hangszer-misztériumok - I: Isteni hangszerek |
Legendák, mítoszok... A hangszerek múltját kutatva mindig ezekbe
ütközünk. Kétféle mítoszt kell megkülönböztetnünk. Az egyik a
hangszerek isteni eredetéről, a másik a hangszerkészítő mesterek
titkairól szól. A két mítoszt nehéz szétválasztani, hiszen a
hangszereket gyakran vallásos külsőségek között, liturgikus célokra
készítették. Féltve őrzött gyártási receptek, a be nem avatottak
teljes kizárása, titkok hagyományozása apáról fiúra, a mesterek démoni
erővel való felruházása, a hangszerek beavatási szertartása, sőt
felszentelése - ezek a motívumok szövik be a hangszerérzet egész
történetét. Az "eredetmítosz" (már tudniillik, hogy a zene
transzcendens eredetű) gyakran még a tudós embereket is megkísérti.
Legközelebb majd a másik mítoszról, a hangszerkészítés mítoszáról
lesz szó. Igaz, ahogy egy festő barátom mondogatja: a zenébe a
nem-szakember éppen csak "belelógatja a lelkét", a hangszerekkel pedig
egyáltalán nem foglalkozik. De mindenki felkapja a fejét, ha
meghallja, hogy 700000 fontért kelt el egy Stradivari-hegedű...
Nem szándékoztam tiszta kultúrtörténetet írni (a kultúrtörténet
sokakban a kultúrház asszociációját kelti), de úgy vagyok vele, mint a
részeg festő a festői borvidékkel: nem tudok megválni tőle.
A szellemek hangja
A primitív népek egyik legnépszerűbb hangszere a dob. Funkciója
sokrétű. Leggyakrabban az ősökkel és a szellemekkel való
kapcsolatteremtésre használták; hitték, hogy ezek szólalnak meg a dob
által. A membrán és a dobtest - hasonlóan a kagylóhoz és a tengeri
csigához - a külső zajokra is képes rezonálni, és a varázslók ezt a
dobba költözött idegen szellemek hangjának tekintették. Azt tartották,
hogy a dobok maguktól is megszólalhatnak (ez a hiedelem még a
középkorban is élt). A dobokat csak éjszaka volt szabad szállítani -
ha egyáltalán rászorultak a szállításra, mert hiszen a dobok, ha
akarják, maguktól is eljuthatnak bárhová.
Az animisztikus hitek szerinti hangutánzással birtokolni lehet a
hang eredeti forrásának (ember, állat, természeti jelenség) energiáit.
A varázslók ezért óriási hatalmat nyertek utánzóképességük révén. A
dobok - a rezonancia jelenségén kívül - más módon is "beszéltetni"
tudták a szellemeket. Például a kalengo (popo, fungu) afrikai
kétmembrános dobot a hóna alá vette a dobos, és a bőrhártya
feszítésére szolgáló szíjak nyomogatásával a hangot tökéletesen az
emberi hanglejtéshez igazította. A legkülönösebb esetről J. Blades
hangszertörténész számol be, eszerint a nigériai rádióban egy
kaiengóval "mondatták be" a szignál szövegét: "This is the Nigerian
Broadcasting Service" - tökéletes intonációval. (A "szentségtörés"
óriási felzúdulást keltett.)
Kalengo dobosok
A magyar őshit szerint is a sámán a varázsdobjával kérdezte a
múltat és a jövőt. A sámándob valóságos kis világmindenség a rárajzolt
Holddal, Nappal, Világheggyel, állatokkal és magával a sámánnal.
Varázsigék mormolása közben apró követ, magvat helyeztek a dobra, és
attól függően, hogy az melyik rajzra került, jót vagy rosszat
jelenthetett. Más népek szerint a dobok hangja elijeszti a halál és a
betegségek szellemeit, a vihart, az ellenséget és az aszályt.
(Európában e viharügyi feladatokat a harang veszi át.) Az aszályra,
pontosabban az esőcsinálásra mindig valami mennydörgő hangú hangszert
használtak; a vihar hangjának imitációja uralmat ad a vihar felett,
másrészt felkelti a vihar szellemének figyelmét. A livika dobok
(afrikai résdobfajta) kimondottan a mennydörgés istenének szólnak.
Általában a dob szent hangszer. Halmos István (venezuelai
gyűjtőútjáról szóló tanulmányában) arról is ír, hogy a piaroák nagyon
vigyáztak, nehogy az asszonyok is megláthassák a hangszereket. Szerte
a világban fétiseket, természetfeletti erejű tárgyakat helyeznek a
dobba, vagy az oldalára. Megetetik a dobot, szentelt ételekkel
dörzsölik a membránját - de erről majd később. Törzsi körökben maga a
dobkészítés is meglehetősen komplikált. Melanéziai szokás szerint a
dobot az alapanyagául szolgáló fán kell elkészíteni. Nyugat-Afrikában
munka előtt és közben böjtölnek a mesterek. Az új hangszereket az
emberekhez hasonlóan "beavatják", és kérik a mennydörgés szellemét,
hogy mindig erős hangot adjon nekik.
A dobolás, a dobkészítés családi mesterség, melynek fortélyait
szigorúan őrzik. Már a primitív kultúrákban is titokban tartották az
akusztikai találmányokat...
A dob általában női szimbólum. Afrikában a dörzsöléses dob (nevét
onnan kapta, hogy membránját nem ütéssel, hanem közvetett módon,
dörzsöléssel hozták rezgésbe) a szexuális érintkezést szimbolizálja,
ezért a beavatási és termékenységi szertartásokon használják. A dob
szerepe attól is függött, hogy milyen állat bőréből készítették.
Afrika-szerte az üstdob formájú és méretű dobok szimbolizálták az
uralkodót, a törzsfőnök személyét. Ha meghaltak, szentélyüknél ezeket
a különleges dobokat szólaltatták meg, amikor is a dobok elengedték
hatalmukból az uralkodó lelkét az alábbi szavak kíséretében "Most
szabad vagyok!" Ez a fajta hatalomjelkép végigkövethető az egész
történelmen. A XV. században még királyi ajándék gyanánt is került
üstdob Magyarországról Franciaországba. A fentiek alapján érthetőbbé
válik, miért éppen dobpergés kísérte a kivégzéseket, a rendeletek
kihirdetését, vagy a kisbírók "közhírré tétetik" kezdetű mondókáit.
A Távol-Keleten általában ördögűző funkciója van a dobszónak;
néhol az úgynevezett dobtornyokban hatalmas, 1-2 méter átmérőjű dobok
szóltak esténként, elijesztvén az ördögi erőket az ember lakhelyétől.
Hasonló céllal dobolnak a lámaista és konfuciánus templomokban a
szertartások alatt. A mu jü, európai nevén temple block az éber
figyelmet szimbolizálja: kattogó, átható hangja magára vonzza az
istenség figyelmét. Magasrangú emberek temetésén több ezret is
ütögettek egyszerre, egyazon lassú ritmusban - ezt már egy istenségnek
sem lehetett nem észrevenni. A hal-dob a budhista kolostorokban
használatos (ismerünk 2,5 méter hosszút is); hangjával az ima és a
meditáció idejét jelzik. Hasonló szerepkört lát el a harangszó és a
csengetés a katolikus liturgiában. Kínai templomi dob a csu (teknő) és
a jü, a "fekvő tigris". Az egyik hangja kezdi, a másik zárja a
konfuciánusi szertartást. A fekvő tigrist hasított bambuszrúddal
kaparják, a tigris hátán 3x9, azaz 27 rovátka van: a kínai hagyomány
szerint nevezetes szám a kilences. A kb. fél méter magas gongdob vagy
bronzdob ütőfelületén bronz levelibékák száma mutatja a hangszer
értékét. Szentelt tárgy, a szellemek lakóhelye. Mennydörgő hangja
elűzi az ellenséget. Némely bronzdob oldalán lyuk van, hogy a
szellemek elinalhassanak, ha úgy adódik.
Bronzdob
(Mai civilizációnkban az üstdobokon lévő alsó nyílás arra szolgál,
hogy a külső-belső nyomás kiegyenlítődjön - különben beszakad a dob!
-, így viszont a ki-be áramló levegő súrlódása miatt a dob alaphangja
szinte nem is gerjeszthető, puffanásszerű; a szellemekkel együtt
mintegy a dob alaphangja is elillant... A misztikus szándék a hangszer
akusztikai tökéletesedéséhez vezetett.)
Az indiai dobok hangolhatósága is a szertartási szokásokból
következik. Mi jobbára a tablá-t ismerjük, Ravi Shankar koncertjeiről,
ahol is a szitár társhangszere volt ez a dobpár. Egyik dobja a bhaya
(üstdob), a másik a daina (magas) A dobokat ún. szemekkel teszik zenei
hangúvá - lásd a képen. Zenei hangnak a harmonikus félhangsorú
hangokat nevezzük, szemben a nemharmonikus felhangsorú normál dobok
puffanó, semleges hangjával. E dobok és a dél-indiai kétmembrános dob,
a mridan, a misztériumához hozzátartozott, hogy mielőtt használták
volna, megszentelt ételekkel kínálták, mármint ilyenekkel kenték a
dobok bőrhártyáját, s ennek következtében jutottak a már említett,
letisztult zenei duóhanghoz. Feltehetően ismét a véletlen vezetett az
akusztika: sodához, amelynek tudományos megfejtését az 1920-as években
a Nobel-díjas fizikus Raman, illetve az 1950-es években Ramakrishna és
Sondhi szolgáltatta. A szem, amely mangánporból, főtt rizsből,
tamariszkuszléből készült, módosítja a membrán rezgését,
megváltoztatja csomóvonalrendszerének szerkezetét, s ezért lesz
zeneibb a dob hangja. Hasonlóképpen: a japánok a ko-cuzumi nevű
kétmembrános, homokóra formájú dobot benedvesített papírszeletekkel
hangolják be.
Egy kis ókori kitérő: Mezopotámiából származó írásos forrás
alapján ismerjük egy bronz üstdob, a lilissu "születését": a bőrt
hibátlan, bottal vagy ostorral sohasem érintett fekete bika
szolgáltatta - újabb akusztikai jósági tényező, hiszen az ütlegelt
állat bőre forradásokkal van tele, s így a dob hangja nem lenne eléggé
kiegyenlített. Az állatot egy kedvező napon a Tudás templomába
hajtották és felajánlották a Nagy Istennek és Ea-nak. A földet
illatszerekkel szórták be, ajándékokat adtak az állatnak, kimosták a
száját illatos folyadékkal. Leterítettek 12 vászontakarót 12
istenképpel. A bika fülébe varázsigéket suttogtak, felvilágosították,
hogy milyen megtiszteltetés éri őt most. Aztán leölték, a szívét
elégették, bőrét liszttel, sörrel, borral, zsírral, timsóval,
keserűdióval megvendégelték, majd ráfeszítették a dobtestre, melybe
előzőleg belehelyezték a istenképeket. 15 nap múlva az áldozati
szertartást megismételték, így lett a dob az "isteni Lilissu".
A fejlett kultúrákban a hangszerek feltalálói az istenek. Ha a
zene az istenek ajándéka, akkor maga a hangszer sem lehet más, csak
isteni eredetű. Brahma nevéhez fűződik (hívei szerint) a mridanga
feltalálása; ezt a dobot jobbító, mágikus erejűnek tartották. Az i. e.
II. századból származó legenda szerint egy Brahmadatta nevű szerzetes,
amikor dobjának egyik felét megütötte, ezzel messzire repítette a reá
támadó ellenséget; amikor a másik felét ütötte meg, a bősz ellenség
mint megbízható barát tért vissza.
A hinduk Siva főistent (akinek jelzője a "romboló, pusztító", és
mellesleg neki tulajdonítják a zene eredetét is), gyakran mintázták
meg a budbudika vagy damaru nevű, homokóra formájú kis dobbal.
Ugyancsak Siva (aki öt arccal jelenik meg és töméntelen keze van)
arcai után nevezték el a pancsamukhavádjá-t, az óriási ötmembrános
dobot. Nem játszhatott rajta akárki, csak a kiválasztottak.
Egyiptomban a hagyomány szerint Thot a Hold, a bölcsesség és a
tudomány istene, az idő szabályozója, a dob alkotója.
Siva a damaru dobbal
A Fekvő Tigris (jü)
Mint már mondottuk, a dob az ókorban is szelleműző,
ellenségelrettentő, a hatalom jelképe. A kínai császárok
napfogyatkozáskor kivezényelték a hangsereget, hogy a sárkányt, aki a
napot bekapta, elkergessék. A katonák nagy zörgést csaptak
fegyverükkel, nemkülönben dobokkal és réztányérokkal, és a sárkány
elmenekült. A vértelen akció sikere sohasem volt kétséges, és csak
egyetlen alkalommal követelt áldozatokat, amikor is a csillagászok
(fejük bánta!) elfelejtették közölni a császárral a napfogyatkozás
pontos idejét, módot adva a sárkánynak, hogy csinnadratta nélkül,
saját jószántából távozzék, gyengítvén a császár tekintélyét.
Japánban a sintoista templomokban vert dadaiko óriásdob hangjára
kél a Nap. (A sintoista vallás lényege az ősök és a természet erőinek
tisztelete.) A félelmetes ütések tempójának változása elképesztő
árnyaltsággal követi a napfelkelte folyamatát. Tibetben is hangszeres
rituálé tartozik a napkeltéhez és a napnyugtához. Indiában is
találkozunk hatalmas dobokkal, de csak mint a hatalom jelképével. A
sahib-nahabat (mesterdob) ezüst üstdobpárját, amely darabonként 1,5
méter átmérőjű és 2 mázsa tömegű, s velük együtt még a két dobost is
elefánt hordozza a hátán, mint a jószerencse, a háborús győzelem
szimbólumát. A dobok értékét Cibetben ékszerekkel növelték; még az is
előfordult, hogy a dobot (a képen látható thodrngá-t) két emberi
koponyából illesztették össze. Ettől lett a hangszer mágikus erejű,
hiszen a koponyák gazdáinak lelke beköltözött a dobba.
Tábla-játékos Pakisztánból
Koponyákból készült dob
A dobolás, mint rítus mindig hozzátartozott a különféle
vallásokhoz - a kereszténységet kivéve. A XVI. századi Európában a
dobot (mint a zenetudós pap Sebastian Virdung írásaiból tudjuk)
éppenséggel az ördög találmányának tartották, mert zavarta az
imádságot, az áhítatot, a beteg embereket. (Az ördög is istenség:
negatív értelemben. A szerk.) Ez a nézet valószínűleg a Bibliából, az
Ótestamentumból származik: ott arról olvashatunk, hogy a
tisztítótűzben kiáltozók hangját a dobok hangja nyomja el. A
kereszténység kezdetben tiltotta a háborúra serkentő zenét.
Alexandriai Kelemen is az ördög dagályosságai közé sorolta a dobot,
néhány más, a római szokásokra emlékeztető hangszerrel együtt.
Nem így a muzulmánok. Mohamed próféta helyeselte a duff-nak
nevezett, Európában tamburinként ismert dob használatát. A dob az imám
imára hívó kiáltásait kísérte. Mohamed elég szűkre szabta a Koránban a
zenei lehetőségeket, de harcias szelleméhez a dob jól illett.
Az, hogy a nagydob vagy az üstdob ma az ágyúdörgést is
szimbolizálja, nem meglepő. A katonák az évszázadok során a dobokat
szinte teljesen kisajátították. Szerencsére a klasszikus zenében is
helyet kaptak, és erőteljes hangjuk a zenekari tuttik, a váratlan,
kirobbanó fortisszimók biztos támasza. Lidérces hatásukat talán a rock
és a jazz aknázza ki legjobban, hangsúlyozott ritmusaival,
felpergetett tempóival. De démoni egy-egy modern ütőskoncert is, ahol
az üstdobok olykor olyan hatalmas hangözönt zúdítanak a közönségre,
hogy attól lehet félni, az egész mindenség felrobban, szétpattan és
örökre elenyészik.
Mágikus csengés-bongás
A démonisztikus hitek szerint a rossz szellemek nemcsak a dobok,
de a csörgők hangjától is irtóznak. A csörgő az afrikai javasember
egyik legfontosabb gyógyító eszköze. Segédjével együtt kitartóan rázza
a beteg felett, és mormog, hogy elijessze a rontó szellemeket. A
csörgők mágikus jellegét fokozzák a rájuk vésett állatok, különösen a
madarak és a krokodilok. Az ősmagyarsámánok is vasból, ritkán rézből,
állati csontokból való csörgőket aggattak köpenyükre, hogy minél
nagyobb zajt kelthessenek ugrálásukkal, elűzve az ártó erőket. (Darvas
Gábor zenetörténész szerint a mai karperecnek is valami hasonló
lehetett az egykori funkciója.) Az egyiptomiaknál a csörgő már Isis
(az égi istenek királynéja) hangszereként jelenik meg. A Hathor-Isis
kultuszhoz tartozó hangszer, Latinos nevén a sistrum meghatározott
szertartásrészeket vezetett be. Cleopatráról azt mesélték, hogy nagyon
kedvelte ezt a csengő-bongó "hangszert", mint hatalmának jelképét és
ellenségeinek megfélelemlítőjét. A sistrumot a görögöknél és a
rómaiaknál is megtaláljuk. A Isis-kultusz szertartásrendje él tovább a
katolikus miséken, amikor is a ministránsok, akik a celebráló papot
segítik, kézi haranggal, csengetéssel jelzik a híveknek az áhítat
kezdetét. Hasonló liturgiát találunk a zsidó templomokban is, ott a
főpap köntösére kötött aranycsengőknek kell megszólalniuk a szentélybe
való belépéskor, illetve kijövetelkor. Rokon hangjelenségek kísérik a
konfuciánusi szertartásokat is.
A triangulum (kisgyerekkorából mindenki ismeri) fémkarikás
változatának hangja a sistruméra emlékeztet. A keresztény templomokban
széles körben használták; erre abból lehet következtetni, hogy nagyon
sok egymást követő rendeletben tiltották szerepeltetését a
liturgiában, és sokat vitatkoztak erkölcsromboló hatásáról. A róla
alkotott ítéletek ellentmondásosak egyes festményeken angyalok
játszanak rajta, másokon a bacchanáliákat kíséri. A triangulum mindkét
célra megfelel: hangja minden más hangszer közül kiemelkedik, mert
gazdag a 8-16kHz frekvenciájú, jelentős energiát hordozó
felharmonikusokban.
A harang megjelenése a bronzkorhoz, a fejlettebb kultúrák
megjelenéséhez kötődik. Első hallásra talán meglepő, hogy az állatokra
nem mint jelző, terelő eszköz, hanem mint a rossz szellemek ellen védő
varázsszer került. A Távol-Keleten a házakat, kapukat, templomokat is
harangocskákkal díszítik, ugyancsak a rontó erők elleni védekezésül.
(Ezt Pasolini be is mutatta Az ezeregy éjszaka virágai című filmjében:
az elfogott majomember útját, amerre csak elhalad, félelmetes
harangszó kíséri.)
A harang őshazája Kína. A krónikák szerint óriási harangokban
rögzítették a zene alaphangjait. Az idegen császár uralma idején
elásták őket, és nem mind került elő. A későbbi császárok hiába
fáradoztak e harangok újraöntésén, a tökéletes harmóniát többé nem
sikerült megteremteniük. Kínában, ahol a császár, a Mennyek Fia a
vallásfő, különösen összefonódott a szakrális és a szekuláris (világi)
zene. A kínaiak a zenében közvetlenül ható erkölcsi erőt látták.
Filozófiájuk szerint a társadalom elzüllését és felbomlását a
nyugtalan zene, a kicsapongó hangok, a disszonancia okozza. A
szabályozott zene rendet, békés, erkölcsös világot teremt. És hogy mi
ebben a harangoknak a szerepe? "A nemes ember harangokkal és dobokkal
irányítja a becsvágyát" - írja Hszüen-ce, az i. e. III. században élt
konfucianista filozófus.
Kínában, a számmisztika hazájában a pentaton skála 5 hangja a 4
égtájat a középpel, a kéz öt ujját, a világegyetem 5 alapelemét, az öt
bolygót és még tengernyi más, kevésbé tárgyiasult dolgot szimbolizált.
Számokba rendezett életükben tehát az 5 a legfontosabb szám, de nagy
jelentőségű a kilences is 3x9 rovátkát találunk a "fekvő tigris" (a
már említett szertartási dob) hátán, 9 tartományból áll a birodalom, a
tökéletes zeneműnek 9 tétele van, az ég 9 szintű, Kilenc Kapu a
császári palota neve. A képen látható kézi harang köpenyén is a
dudorok száma egy-egy mezőben mindig 9. A dudorok, "mej"-ek száma
összesen 4x9=36, márpedig a 36 a legfőbb csillagistenek száma.
A dudorok ("mej"-ek) a csung avagy zhong harang köpenyén
E kézi harangok a hetvenes évek végén nagy szenzációval szolgáltak
a zenetudomány, az akusztika számára. A Scientific American hasábjain
is beszámoltak róla, hogy a pien-csung harangjáték harangjain -
ellentétben a világon fellelhető összes többi haranggal - 2 különböző
hangmagasságú hang képezhető. Hangközük általában kisterc vagy
nagyterc; gerjesztésük helyét a szuj és ku feliratok jelzik a képen.
Ezt csak igen alapos akusztikai felkészültséggel lehetett
megszerkeszteni. Normál harangon ugyanis csak egyféle hangmagasságú
hang gerjeszthető; ha a harang köpenyét is megütjük, akkor ez az
alaphang csak elszínezi az oldalütéssel keltett hangot, "belezavar", A
pien-csung harangon azért sikerült szétválasztani a két hangot, mert a
különleges köpenyforma és a "mej"-ek miatt az egyik hang
csomóvonalainak metszéspontja egybeesik a másik hang gerjesztési
helyeivel. A "mej"-ek ezenkívül kiegyensúlyozzák a két alaphang
erősségét, és a hangolásnál is fontos szerepük van. A haranghang
tisztaságára mind zenei, mind liturgikus célból törekedtek: ezt
követelte meg az ősök tisztelete.
A mi népballadánkra, a Kőmíves Kelemenre emlékeztet az a legenda,
amely a pekingi Nagyharangot, a világ 3. legnagyobb harangját (lásd
Hangszer-Guinness, Mozaik 2.) övezi. Ez a harang akkor szólalt meg, ha
a császár esőért imádkozott. A legenda szerint a harang öntésénél
emberáldozatot is bemutattak, ugyanis két sikertelen öntési kísérlet
után az asztrológus azt jósolta, hogy a harang csak akkor készülhet
el, ha emberi vér is keveredik a bronzba. A harmadik öntésnél a
mandarin fiatal leánya önként belevetette magát az izzó fémbe, és a
harang tökéletes lett... A kisebb harangok öntésekor bika- vagy
ökörvért kevertek a bronzba, a harangnak bemutatott áldozat gyanánt.
Tibetben a harangot nemcsak démonűzőnek, hanem a tudás
szimbólumának is tekintették. A láma a bal kezében kis harangot tart
(a harang fogantyúján a bölcsesség istenének képmásával), mint a tudás
jelképét; jobbjában pedig jogart (villámot), a gyakorlat jelképét. Az
ókori egyiptomiak az apró arany és ezüst harangocskákat amulettként a
nyakukban hordták, a mezopotámiaiak Ea szimbólumával ékesítették, a
zsidó főpapok (az Ótestamentum szerint) ruhájukhoz erősítették.
A harangszó a keresztény egyházak jelképe lett, ma már el sem
tudunk képzelni templomot harang nélkül. Az első írott források,
amelyek a harangot mint egyházi hangszert említik, a VI-VII. századból
valók. A harangszó kezdetben jobbára a kolostorok jelzőhangjaként
funkcionált. Európában Nagy Károly uralkodása idején emelkedett
liturgikus jelentőségűvé. A XII. században Theophilus már leírja a
harangok öntési módját. A harangok mágikus erejébe vetett hit a
keresztény vallásban is tovább él, ezt bizonyítja, hogy a harangot
megszentelik. A harang funkciója időjelzés, híradás, imádkozásra
történő felhívás és a vihar, az ellenség elűzése. "Vivos voco, mortuos
plango, fingura frango" (Hívom az élőket, gyászolom a holtakat,
megtöröm a villámokat) ezt vésték egyidőben az oldalukra. A déli
harangszó pedig magyar vonatkozású; (egyebeken kívül) Hunyadi János
nándorfehérvári győzelmét ünnepli. Régen mindenki tudta, miről
beszélnek a harangok. Neveket kaptak: Nagy Jaqueline, Roland... Az ő
hangjukkal irányította az egyház az életet.
Réztányérok, bronztányérok
A gong szintén misztikus hangszer. Afrikában a gong (pontosabban a
gong afrikai megfelelője) legyőzi az ördögi erőket, s ezért talizmán
gyanánt tisztelik. A Távol-Keleten szintúgy talizmán, és mágikus
erővel bír, gyógyít, vonzza a szelet, elkergeti a rossz szellemeket és
véd a kísértetektől. Megérinteni: boldogság és erő forrása, megfürdeni
benne: egészség, inni belőle: érvényre juttatja fogadalmainkat.
Egyszóval a gazdagság mércéje, hasonlóan a bronzdobhoz. A legnagyobbak
nevükben hordozzák hangjukat: Földrengés úr, Tigris úr. A mély
domborulatú a hímnemű, a laposabb a nőnemű hangszer. Ezek alapján nem
csodálkozhatunk, ha készítése bonyolultságban megközelíti a
dobcsinálás ceremóniáját. A mesterek azt hiszik, hogy csak magasabb
erők segítségével képesek a hangszer kiöntésére és kikalapálására,
munkájuk közben fondorlatos ellenszellemek támadják meg őket.
Böjtölnek az ügy sikere érdekében, és más neveket vesznek fel, hogy a
gonosz erőket félrevezessék...
A gongok akusztikai tökélye valóban ámulatba ejtő, különösen a
jávai púpos gongoké. A különböző rugalmasságú körgyűrűk révén,
amelyeket kalapálással és edzéssel alakítanak ki (kb. 150-szer hevítik
fel a fémet!) a csomóvonalrendszer úgy módosul, hogy a felhangsor
közel harmonikus lesz, a gong hangja zeneivé válik, maga a gong pedig
hangolhatóvá. Hogy erről az akusztikai tulajdonságról mi módon
szereztek tudomást, azt ma is homály fedi. Egy biztos: az akusztika
történetét kevésbé kellene európai szemmel nézni, hiszen mint már
eddig is számos példában láttuk, a keleti hangszertudomány mai
tudásunk szerint is óriási teljesítményre volt képes - több évezreddel
Mersenne, Chladni és Helmholtz előtt. A gong anyaga egyébként hasonló
a harangéhoz. Itt is előfordul, hogy ezüstöt, olykor aranyat is
kevernek az ötvözetbe, s ezzel sokszorosára növelik az árát. Ismerve a
gongba vetett misztikus hitet, fettételezhetjük, hogy ezeket a
drágafémeket az isteneknek szánták, áldozat gyanánt.
A kínai lapos gongra, a tamtamra gyakran sárkányt gravíroztak. A
sárkány a császár emblémája, és általában pozitív jelentésű
állatfigura, minden "csúnyasága" ellenére. Ábrázolása méginkább növeli
a gong erejét, rangját. A gongok, minthogy Európa csak a XX. században
kezdte méltányolni őket, kívül rekedtek a keresztény egyházi zenén. A
kései Európa a janicsár zenéből a réztányért, közismertebb nevén a
cintányért kedvelte meg. A kínai réztányérok bronzból készültek,
közepükön enyhén kúposak, hangjuk éles, csengő, sistergés nélküli.
Esőkérő, gyászban lélekvigasztaló (!) hangszer - ez utóbbi jelzője is
azt bizonyítja, hogy a különböző kultúrák zenei szokásait nem
szintetizálhatjuk egyetlen, mindenkire érvényes világnyelvvé. A
cintányért Tibet és (különösen az óriási példányokat) Mongólia is
kedveli. A lámaista szertartásokon a földi és az égi istenségek
imádásához, dicséretéhez használják. A finom hangú kis réztányérok az
égiekkel vannak kapcsolatban, míg a nagy, fülhasogató hangúak, a
"halál réztányérok" a földiekkel, a temetési szertartásokkal.
(Hallgassuk meg a Kárpáti János szerkesztette "Kelet zenéje" című
hanglemezről a lámaista szertartás zenéjét. Az irtózatos hangzavarból
azonnal kitűnik, hogy e hangszereknek csupán liturgikus funkciójuk
van, esztétikai hatást legfeljebb a külsejükkel érhetnek el.)
Miniatűr cintányér
A kisméretű, tányéralakú, a réztányérnál vastagabb bronzlemezből
készült krotál a görögség, pontosabban a dionűzoszi kultusz hangszere.
(Többféle változata van, és az első hangszertörténészek pontatlanságai
miatt valóságos névanarchia uralkodik körülötte - amelyben most nem
kívánunk rendet teremteni.) Az Ószövetség is megemlíti, mint az Úr
dicséretét zengő hang tulajdonosát. A korai keresztény egyházzenei
ábrázolásokon egy-egy angyal is szerepelt, amint krotálokat ütöget
össze. Ez a hangszer a középkor derekától lassan feledésbe merült. A
nagyméretű cintányér pedig szinte teljesen hiányzott a nyugati
keresztény liturgiából "pogánysága", lármássága miatt.
Pán sípjai
A sípok az emberiség legősibb hangszerei. Csontokból, üreges
faágakból, bambuszból készítették őket. A fuvola hangja "bájol", "nem
tesz jót a lányoknak", magas hangjai kapcsolatban vannak a szexuális
mágiával. Másutt: a fuvola "elűzi a sötétséget", s ezért az
újjászületés szimbóluma...
A navahó indiánok kettőscsövű fuvoláikat a Napról és a Holdról
nevezték el. Az ő nyelvükön a fényt svar-nak, a hangot svara-nak
nevezik. Európában is találkozunk ezzel a kettősséggel: a germán
eredetű svegel nemcsak azt jelenti, hogy "fény", de azt is, hogy síp.
Az angolban is a peep (peep of day=virradat) a fénnyel kapcsolatos, a
pipe szó pedig sípot jelent.
Gyönyörű mítoszok szólnak a fuvoláról és a pánsípról. Krisna,
(Visnu főisten földi megtestesítője, a megváltó, a gonoszt legyőző, az
állandóság jelképe), amikor egyszer egy pásztor megmentette az életét,
hálából segített neki a teheneit őrizni. Közben fuvolázott, s oly
szépen, hogy a folyók megálltak, a madarak megszakították röptüket és
féltékenyen hallgatták játékát. A görög syrinx, a világon mindenütt
fellelhető pánsíp, még magyar nevében is megőrizte mitológiai
jellegét. Pán isten a ligetek, erdők, nyájak kecskelábú, kecskeszarvú
istene, egyszer beleszeretett egy szép nimfába, s mivel Pán
éppenséggel nem volt túl vonzó, érzelmei nem találtak viszonzásra.
Üldözőbe vette a nimfát, és utol is érte volna, ha egy másik istenség
a lányt a nagy rohanásban egy folyó partján nádszállá nem változtatja.
Ebből faragott hangszert Pán, és ha a szerelmes szenvedély magával
ragadja, sípjával mindenkit megbűvöl...
Fuvolázó Krisna (India, XII. sz.)
Szokratész féltette népének erkölcsét a pánsíptól, mondván:
egyetlen nő sem marad erényes, ha sokáig hallgatja. Ezt az elbűvölő,
lágy hangot akusztikailag az okozza, hogy a pánsíp, mint egyik végén
zárt cső, felhangokban igen szegény. Minden páros felhangja hiányzik.
A kínai mitológiában két változatát ismerték: az egyikkel csak az
alaphangokat rögzítették, dallamokat nem játszottak rajta, csak
hangolásra használták. (Már beszámoltunk róla, milyen nagy
jelentőséget tulajdonítottak az egyes hangok magasságának és a
hangközöknek. A fő-fő alaphangot "sárga harangnak" nevezték, és magát
a császárt szimbolizálta. Hossza és átmérője volt a Mennyei Birodalom
hossz- és űrmértékeinek alapja. Mind a hangoló sípsor díszítése, mind
az úgynevezett szájorgona szétterpesztett szárnyakhoz hasonlít: a
mitológiai főnixmadár szárnyaihoz. A krónikák szerint ugyanis a
főnixmadártól tanulták el a helyes alaphangokat.)
A fuvola a keresztény egyházban fokozatosan elvesztette pogány
"felhangjait". Alexandriai Kelemen a fuvolát és a sípot még kitiltotta
a templomból, mint a bálványimádás eszközét - a XVI. század elején
azonban Virdung már úgy ismerteti őket, mint az egyházi zenekar
hangszereit.
A nádsípok, az oboa- és klarinétfélék szinte minden nép hangszerei
között (és hangszer-regéiben) megtalálhatók. Néphitünk szerint a
dudában ördög lakik, mert képes magától megszólalni. A nádsípokról
szóló mítoszok legjavát a görögség alkotta meg. A barbár jelkép, az
aulosz a mitológia szerint alul maradt a lűrával, kitharával szemen.
Az auloszt Panasz Athéné találta fel, de felfújt arca miatt Héra és
Aphrodité kinevette, mire ő (tipikus női reakció) eldobta az arcát
elcsúfító hangszert. Ezt találta meg Marsyas, és miután megtanult
rajta játszani, a lűrás Apollót versenyre hívta ki. Természetesen
Apolló győzött és Marsyast megnyúzták.
Valaha-élt aulosz-virtuózokat is ismerünk: Sakadas Delphiben
auloszon előadta az "Apolló híres diadala a sárkány felett" című
művet. Ennek az emléke azért maradt fenn, mert e két hangszer, a lűra
és az aulosz vetélkedése az egész görögséget áthatotta. Még a
filozófusokat is (ha nem éppen ők robbantották ki a versenyt!). Platón
és Arisztotelész zeneesztétikája az apollói eszmét, a mértéktartást,
az emelkedettséget helyezi a dionűzoszi érzelmesség, szenvedélyesség
elé; előbbinek a kevés húrú pengetős hangszerek, utóbbiaknak a barbár
aulosz a szimbóluma. Kézenfekvő, hogy a nagy görög filozófusok az
idegen, főként ázsiai hatásoktól féltették a görögséget. Mivel a
zenében a nevelés eszközét látták, amely az erkölcsre is hat, úgy
gondolták, hogy a kevés húrú pengetős hangszerek állandó
hangmagasságú, "nyugodt" hangjai, amelyekkel az éneket kísérik,
nemesítik az ifjúság lelkét. A zene állandóságát összekapcsolták az
állam maradandóságával. A zene sötét erőket képes felszabadítani az
emberekben, ezért szabályozni kell...
Andrea Schiavone: Midasz király ítélete. A királyt az ért súlytották
szamárfülekkel az istenek, mert szebbnek hallotta pán sípját Apollón
lantjánál
Naplemente és Utolsó Ítélet
A rézfúvós hangszerekhez is számos hiedelem tapad. Amazóniában a
férfiak hangszere, a nőknek még ránézniük sem szabad. A
naplemente-rítusoknál használatos; ez a szokás Európában is gyakori,
gondoljunk csak az alpesi kürtökre. Ez utóbbinak rokonhangszere a dung
csen, a tibeti óriás rézkürt, amelyen csak tartott pedálhangot
szólaltatnak meg. (A pedálhang a második részhang alatti oktáv,
rezonanciahely nélkül is megszólaltatható.) Rituális eszköz a
kagylókürt is, általában a vízzel és a holddal hozzák kapcsolatba. A
sámán vagy a törzsfőnök ezzel a hangszerrel torzította a hangját, hogy
ne a saját, hanem a szellemek hangján szólhasson a törzs tagjaihoz.
(Hasonló szerep jutott a dorombnak is.)
A zsidóság szent hangszere a sófár. A Bibliában olvashatunk róla,
mily csodálatos módon foglalták el a zsidók Jerikót: harsonáik
zengésére a falak összeomlottak, a város így könnyű zsákmányává lett a
támadóknak. A régészet tudománya azonban nem kedvez a mítoszoknak. Az
ősi Jerikó helyén többször is végeztek ásatásokat, és azt találták,
hogy abban az időben, amikor a zsidók sófárjaikkal arra jártak, a
város már romhalmaz volt, és többé nem is építették újjá. A
kosszarvból készült sófár a zsidó vallásban az isteni ítélet
figyelmeztető jelével kapcsolódik össze, és ezen keresztül az Utolsó
ítélet napjával, valamint az Újév és a Jóvátétel napja közötti
bűnbánat napjaival. Ma is csak a neves napokon fújják meg,
szimbolikusan bűnbánatra szólítva Izraelt és minden zsidót, s jelezve
ezt Istennek, a Mindenhatónak. A Talmud azt is szabályozza, milyen
anyagból készülhet a sófár. Használaton kívül letakarják, hogy a hívők
ne láthassák.
Templomi zenénkben volt egy különös hangszer, melyet ma már nem
használnak, a szerpent vagy ahogy a franciák hívták: a templomi kígyó.
Ezt a tekervényes csövű, oldalnyílásos, tölcséres fúvókájú hangszert
később Berlioz szidalurazta, a bálványimádók barbár hangú
hangszereihez hasonlónak tartotta (éppen ő? a romantikus túlzások
zeneszerzője?), és ostorozta az egyházfőket, hogy vigyék ki a
templomokból, mert nem illik a katolikus kultuszhoz.
A harsonát, a trombitát, a kürtöt nemcsak liturgikus hangszerként
fújták, hanem jelzőhangszerként is használták (vadászat, a király
megérkezése stb.). A középkorban a trombitások kétféle céhbe
tömörültek, a tábori és a kamara trombitások céhébe. Sokáig rejtély
volt, hogyan voltak képesek eljátszani Bach és Händel elképesztően
magas hangfekvésű trombitaszólamait, pedig a válasz egyszerű: a
játékmódot kettéválasztották, egymás hangterületére tilos volt
átkalandozni, és a kamaratrombitások apró principál- vagy klarin
trombitáikon csak a felső regiszterű fúvásmódot gyakorolták. Ehhez
igazodott a tüdejük és az ajkuk. Nem tudjuk azonban, mi az oka, hogy a
trombita szólamát általában két hangszerre írták, s egyáltalán: miért
párosával szerepeltek ezek a hangszerek. Az egyik hipotézis szerint a
különböző liturgiákban két unisono hangszer közül az egyik (a mélyebb)
a férfi, a magasabb a női jelleget hordozta. A másik hipotézis: az
istenek, szellemek imádásakor sokhelyütt szerepe volt a hangok
folytonosságának, szakadatlanságának. Fúvóshangszerből ehhez minimum
kettőre volt szükség.
A nagyméltóságú úr érkezése
A húrok varázsereje
Mint már említettük, Apollón kultuszához a kevés húrú pengetős
hangszerek tartoztak. A lűrát azonban nem Apollón találta fel, hanem
Hermész: még újszülött korában, bölcsőjéből kiugorván egy teknősbéka
páncéljából készítette ezt a hangszert. Majd miután Apollón teheneit
elhajtotta, és a "gazda" erre rájött, vigasz- és engesztelésképpen a
lűrát Apollónnak adta. Ez utóbbi, a múzsák karvezetője olyannyira
megtanult lűrázni, hogy még Pánt is megverte a pánsíp és a lűra
versenyén.
A szenvedélyről, a zene erejébe vetett hitről szól a csodálatos
Orpheus-mítosz. Orpheus elvesztvén szerelmét, Euridikét, lűrakíséretű
énekével annyira meghatotta az alvilág isteneit, hogy beleegyeztek:
Euridike követheti őt, de Orpheusnak nem szabad hátranéznie, amíg meg
nem érkeztek az élők világába. A dalnok ezt nem tudta megállni,
hátrapillantott, így kedvesét újra és immár örökre elvesztette.
Nemcsak a görögség tartotta a pengetős hangszerek hangját
varázserejűnek. Az Ótestamentum is ír Dávid hangszeres kíséretű
énekéről, mely megvigasztalta Saul királyt, de nem tudjuk, hogy ez
pszaltériummal, hárfával vagy lűrával történt-e.
Korábban említettük Platón zenefilozófiáját. Ezt a tant Spártában
híven követték, amikor is levágták Timotheos 11 húrú
hangverseny-kitharájáról a hagyományellenes húrokat, mert csak hetet
tartottak "etikusnak", és száműzték a zenészt. Erre válaszolt versben
Timotheos: "Nem dalolok soha ósdit, mert jobb mindig az újabb!" (Az
első avantgardista!)
A dobokhoz, dudákhoz hasonlóan önmagától megszólaló citeráról is
ismerünk isteni történetet. Egy japán mítosz szerint Susa no Wo, a
vihar istene, a Haragos Férfi Isten egy titokzatos húros hangszeren,
az ameno-norigoto-a szeretett játszani. Miközben aludt, veje ellopta a
hangszert, de az, amikor egy ág gyengén nekicsapódott, oly hangos
zengéssel hívta gazdáját, hogy hangját még a föld is visszhangozta.
Volt a japánoknak egy különös pengetős hangszerük, a meigen, az éneklő
íjhúr. Titkos ördögűzésre, jóslásra használták, főként a halállal és
az összeesküvésekkel kapcsolatban. A meigenen játszott zene csak a
beavatottak számára volt érthető.
Éneklő ijhur (meigen)
Szaraszvatinak, Brahma főisten feleségének, a tudomány
istennőjének kedvenc hangszere a vína. Ez a csodálatos hangú, nagyfokú
virtuozitást igénylő, citeraszerű zeneszerszám a sutár mellett az
índiaiak egyik legnépszerűbb pengetős hangszere. (Látszatra lantszerű,
azért hívjuk mégis citerafélének, mert fogólapja üreges.)
Kínában a citerajátékot egészen a századfordulóig mágikusnak
tartották. Ezt a jelentését fokozatosan elfelejtették, később csupán a
literátus élet útjának lett a szimbóluma. Si Chian az i. e. I-II.
században mágikus erejű citerahangokról írt (a kínaiak nem csupán a
dallamoknak, de még az egyedi hangoknak is földöntúli erőt
tulajdonítottak!): "az első hang megszólalásakor két csoportban 8
fekete daru tűnik elő, a második hangnál kifeszítik a nyakukat,
kiáltanak és szétterjesztik szárnyaikat, majd táncolni kezdenek." A
citerázást mindazonáltal tiltották a jóházból való leányoknak, mágikus
hatása miatt. Így szorult ki a zenélni tudás, a lányoknak még kevésbé
volt illő citerázniuk.
Már több alkalommal említettük, hogy a maguktól megszólaló
hangszerek mítosza végigkíséri a nagy kultúrköröket. Az eolhárfát
(később a romantikus XIX. század népszerű hangszerét) először a Biblia
említi: Dávid király "hárfáját"(?) a szél szólaltatta meg, amikor ágya
fölé akasztotta. Az eolhárfa egy nyitott fadobozban kifeszített
húrokból álló hangszer, húrjait a szél hozza rezgésbe, mint manapság a
telefondrótokat. Canterbury érsekét azért vádolták boszorkánysággal,
mert szél fújta húrokkal kísérletezett. Az eolhárfa sejtelmes
hangjával szinte felkínálta magát a varázslás művelőinek, az
alkimisták és a fekete mágiával foglalkozók ihletője lett.
Ha az ember a misztikum nyomába szegődik, hosszú útra kell
felkészülnie. S egy idő után azon veszi észre magát, hogy őt is
magával ragadta a hangszerek csodálatos költészete.
És aki nem hagyja magát elvarázsolni, az magára vessen.
Pap János
*
Irodalom
J. Blades: Percussion instruments and their history, Faber &
Faber, London, 1975 * Ancient and oriental music, Ed: E: Welles,
Oxford University Press, London, 1957 * Darvas Gábor: Évezredek
hangszerei, Zeneműkiadó, Budapest, 1975 * Halmos István: Egy
venezuelai varázsló, MTA Zenetudományi dolgozatok, Budapest, 1980 *
Kárpáti János: Kelet zenéje, Zeneműkiadó, Budapest, 1981 * S. Shen: Az
ókori kínai harangok hangzása, Tudomány (Scientific American), I987/6
* Bogischich Mihály: A keresztény egyház ősi zenéje, Eger, 1879 * E.
Harich-Schneider: A history of Japanese musíc, Oxford University
Press, London, 1973 * Trencsényi-Waldapfel I.: Mitológia, Gondolat,
Budapest, 1974 * Ritoók Zsigmond: Források az ókori görög
zeneesztétika történetéhez, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
A képek forrásjegyzéke
J. H. K. Nketia: The Music of Africa, W. W. Norton & Co, New York,
1974 * J. Blades: Percussion instruments and their history, Faber &
Fater Ltd, London, 1975 * Menuhin-Davis: Az ember zenéje, Zeneműkiadó,
Budapest, 1981 * E. Harich-Schneider: A history of Japanese Music,
Oxford University Press, London, 1973 * Kárpáti János: Kelet zenéje,
Zeneműkiadó, Budapest, 1981 * Tudomány (Scientific American), 1987/6 *
E. Winternitz: Musical instruments and their symbolism in Western art,
Yale University Press, New Haven és London, 1979 * Puskás Ildikó:
Istenek tánca, Gondolat, Budapest, 1984 * A. Danielou: Einführung in
die indische Musik, Heinriehshofen's Verlag, Wilhelmshaven, 1975 *
Darvas Gábor: Évezredek hangszerei, Zeneműkiadó, Budapest, 1975.