Audio-kultúra

        (Szerkesztői jegyzetek, ezúttal Sólymos Antal tollából.)
        Ebben   a  számunkban  érdekes  kísérletsorozatról  számolunk  be,
    amelynek  alapötlete  -  mint sok egyéb, meghökkentő dologé - az angol
    hifi-újságokból   származik.  Úgy  érzem,  magyarázattal  tartozom  az
    Olvasónak:   miért   vállalkozunk  "misztikus"  dolgok  ismertetésére.
    Mindenképpen tisztázni szeretném magatartásunkat.
        Több   ilyen   "misztikus"  ötlet  lassan-lassan  elterjedt,  sőt,
    mindennapos  gyakorlattá vált. A hangsugárzók alá helyezett állványok,
    a  lemezjátszók  (vagy akár a többi készülék) alátámasztására szolgáló
    asztalkák,  a  legkülönfélébb  összekötő vezetékek polgárjogot nyertek
    nemcsak  Angliában,  de  szerte a világon. A kísérletező kedvű emberek
    idehaza  is próbát tettek ezekkel a "megmagyarázhatatlan" módon muködő
    segédeszközökkel.   Legtöbbször   kedvező  eredményre  jutottak  -  de
    legalábbis   csaknem   mindig   jutottak  valamilyen  eredményre.  Ezt
    bizonyítja  sok-sok  levél,  a  barátok  és  ismerősök  beszámolója, s
    természetesen a saját tapasztalatunk is.
        Szeretném  megosztani  Olvasóinkkal  azokat  a kételyeket, amelyek
    engem  is  gyötörnek,  valahányszor egy-egy újabb, "misztikus" ötletre
    bukkanunk.
        Nekem,   személy   szerint,   mindig   borsódzni   kezd  a  hátam,
    valahányszor  Darvas  Laci  barátunk  boldogan  beszámol egy-egy újabb
    (természetesen angol forrásból származó) ötletről, amellyel érezhetően
    meg  lehet  változtatni  a hangképet, ráadásul "jó irányban". Ésszerű,
    minden   szempontból   helytálló   magyarázattal   nem   rendelkezünk,
    forrásaink  legtöbbször  csak  az  eredményről számolnak be. Háromféle
    magatartás között választhatok:

        a)  A  legegyszerűbb:  mivel nem ismerjük a jelenség magyarázatát,
    nem  veszünk  tudomást  róla,  nem  próbáljuk  ki,  és elhallgatjuk az
    egészet. Kényelmes álláspont, nem jár felelősséggel.
        b) Az átmenet: utánanézünk a dolognak, kipróbáljuk, és ha beválik,
    igyekszünk   magyarázatot  találni  rá.  Elszaladgálunk  minden  olyan
    szakemberhez,   akiben  bízunk,  és  a  segítségét  kérjük.  Többnyire
    eredmény  nélkül  (hiszen  még  akik az ötletet adták, azok sem tudtak
    magyarázattal  szolgálni).  Ekkor  lemondunk  az ötlet publikálásáról,
    mindaddig,  amíg  valaki  ki nem deríti a jelenség hatásmechanizmusát.
    Általában  senki  sem  deríti  ki,  és  ezzel visszakanyarodtunk az a)
    ponthoz.
        c)   A  legkényelmetlenebb  és  a  legstrapásabb:  kipróbáljuk  az
    ötletet,   igyekszünk   a   legkülönbözőbb   módokon   ellenőrizni  és
    ellenőriztetni,  bevonunk másokat is a kísérletezésbe, statisztikailag
    is  elfogadható  számú  adatot szerzünk - így próbáljuk megnyugtatni a
    lelkiismeretünket.  Félve,  sőt,  rettegve közöljük az ötletet, kitéve
    magunkat  annak, hogy kollégáink bolondnak, illetve, ami még rosszabb:
    sarlatánnak  néznek  bennünket. Mi ugyanis - eltérően a Szerkesztőtől,
    aki  nem  műszaki  képzettségű,  hanem újságíró - a szakmai hitelünket
    kockáztatjuk egy-egy "misztikus" ötlet publikálásával!

        Az  Olvasó  tudja:  mi  ezt a harmadik magatartásformát vállaltuk.
    Tudósítást  adunk minden olyan jelenségről, amelynek gyakorlati értéke
    lehet.  Természetesen  igyekszünk  kiszűrni  mindent,  ami  mögött nem
    rejlik  más,  csak  üzleti  blöff.  De tudomásul kell vennünk, hogy ha
    valamely  jelenségnek  nem ismerjük a magyarázatát (sőt: még ha fel is
    fedezzük  mögötte  az  üzleti  vállalkozást!),  a  jelenség  attól még
    létezhet!  Végülis a kísérletező, mindig újat kereső emberi elme vitte
    előre   a   világot;  nélküle,  némi  malíciával  szólva  "még  mindig
    kőbaltával ütnénk egymást - vagy még azzal sem".
        Általában  csakis az egyszerűen kivitelezhető, csekély befektetést
    igénylő  ötleteket  szoktuk  közreadni,  senkit sem bujtogatunk komoly
    anyagi  áldozatokkal  járó, esetleg kudarccal végződő kísérletekre. De
    egyet  kell  értenünk a Szerkesztővel, hogy ha pár forintos befektetés
    árán  észlelhetően  meg  lehet változtatni (megjavítani?) egy rendszer
    hangminőségét,  akkor ezt az ötletet vétek volna elhallgatni az Olvasó
    előtt.  Vállalva minden kockázatot, közzé kell tennünk az információt,
    amellyel rendelkezünk. Persze: aggályainkat hangsúlyozva.
        Ha   ugyanis  (pillanatnyilag)  megmagyarázhatatlan  jelenségekkel
    állunk  szemben,  igen nagy a tévedés lehetősége. Mivel nem ismerjük a
    jelenség működési mechanizmusát, nem tudjuk megbízhatóan előrejelezni,
    hogy  eltérő  körülmények  között milyen eredmény várható! Még ha a mi
    berendezésünkön  javítani tudtunk is, kétséges, hogy valóban a legjobb
    megoldás  birtokába  jutottunk-e.  Sőt, éppen mert vaktában dolgozunk,
    majdnem  biztos,  hogy  sohasem  hozzuk ki a rendszerből az optimumot.
    Meglehetősen  kényelmetlen,  idegesítő  érzés!  Különösen  akkor, ha a
    változtatás  eredménye  még  csak  nem  is egyértelműen előnyös, hanem
    ízlésünktől,        pillanatnyi        hangulatunktól,       esetleg a
    lejátszóberendezésünk   milyenségétől  függ.  Nagy  a  kockázat,  hogy
    ilyenkor tévútra kerülünk, és csak sok-sok kínlódás után jutunk vissza
    a helyes irányba. (Legalábbis reméljük, hogy végül mindig visszajutunk
    oda.)
        Az  egész  ügy  reménytelenül  tovább  bonyolódik,  ha  figyelembe
    vesszük,  milyen sok összetevője van a hifi-láncnak. Tehát rendszerben
    kell   gondolkodnunk.   Előfordulhat,  hogy  a  rendszer  hibái  olyan
    mértékuek (vagy jellegűek), hogy nem tudjuk egyértelműen kimutatni, mi
    is  történt  valójában  a  módosítás  során.  Még az is lehet, hogy az
    eredmény  lehangolóan  rossznak  látszik,  de  ha  a  rendszer  hibáit
    kiküszöbölnénk,   akkor   kiderülne,   hogy  beavatkozásunk  mégiscsak
    indokolt  volt.  Komplex,  hihetetlenül  sokváltozós  rendszerrel  van
    dolgunk,  amelyet szinte végtelen sokféleképpen tudunk megváltoztatni,
    módosítani.  Mivel  sötétben  tapogatódzunk, még azokat a megoldásokat
    sem  szabad  végleg  elvetnünk,  amelyek  egyelőre  nem  váltották  be
    reményeinket.
        Joggal  veti  fel  az  Olvasó: miként fordulhat elő "manapság", "a
    technika  fénykorában", hogy gyakran még egészen egyszerű dolgokra sem
    lehet   magyarázatot   találni?  Sajnos,  ebbe  bele  kell  törődnünk.
    Valószínű,  hogy  annyira  szerteágazó, annyira sokrétű ismeretanyagot
    követelő   problémahalmazzal   állunk   szemközt,  hogy  annak  teljes
    feltérképezésére  a társadalomnak nincs elegendő (fölösleges) ideje és
    energiája.   Ezért   kiáltják  ki  misztikusnak  (egyesek  éppenséggel
    tudománytalannak)  mindazt,  amit  ismereteik  -  vagy  érdeklődésük -
    hiányában  nem  tudnak  megmagyarázni. Bizonyos mértékig persze igazuk
    van,   mert   a   tudományos   megalapozatlanság   tág   teret  nyit a
    szélhámosoknak,  a sarlatánoknak. Mi ezektől is meg szeretnénk óvni az
    Olvasót; reméljük, elhiszi nekünk, hogy tényleg ez a célunk.