Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Időnként úgy viselkedünk, mint a hanyag diák: arra a kérdésre,
hogy ki csinált mára szorgalmi feladatot, magasba lendítjük a
kezünket, hogy "én, én!" - de amikor a házifeladatunk iránt
érdeklődnek, röstellkedve valljuk be, hogy azzal bizony el vagyunk
maradva.
Most egy ilyen elmaradt házifeladatot pótlunk, amikor műsorra
tűzzük az Ortofon MC 200 hangszedő tesztjét. Ez a drága, jelenleg 9420
forintos mozgótekercses pickup évek óta forgalomban van, viszonylag
sok példány kelt el belőle, de minálunk valahogy "kiesett a
szórásból", holott több Olvasónk is reklamálta. Mulasztásunkat most
behozzuk, és ezt az alkalmat (ti. hogy a műszerparkot össze kell
állítani pickupméréshez) arra használjuk fel, hogy mindjárt egy újabb
szorgalmi feladatot is vállalunk: bemutatjuk a "Super" jelű MC-család
legújabb sarját, az MC 30S-t. A bemutatjuk kifejezés talán nem
helyénvaló, minthogy e pillanatban, amikor ezt a tesztet készítjük, az
MC 30S még nem kapható, és még ha időközben fel is bukkanna egy-két
példánya a boltban (tizenötezerért? húszért?), akkor sem beszélhetnénk
igazi árucikkről. De egyrészt magunk is kíváncsiak voltunk rá, mert
szeretnénk együtt látni az egész "S" szériát (MC 10S, MC 20S, MC 30S),
másrészt az MC 200-asról is árnyaltabb képet alkothatunk, ha szerepel
a tesztben egy új "szuperemcé" is.
Mindkét pickup "klasszikus", alacsony impedanciájú, alacsony
kimeneti feszültségű típus (működési elvüket lásd az Ortofóniában, HFM
4.), tehát illesztőtranszformátort vagy elő-előerősítőt is kell venni
hozzájuk. Gyakori, hogy az erősítőkbe-receiverekbe már eleve
beépítenek egy "MC-bemenetet", de az ritkán teljesértékű. A tulajdonos
többnyire hamar rájön, hogy erősítőjének ezt az extra szolgáltatását
jobb kihasználatlanul hagyni - és hogy a klasszikus MC-hangszedő
mindig sokkal drágább, mint amilyennek látszik.
Ortofon MC 200 hangszedő
Fél collos felfogású, de kikönnyített típus, a régi LM-családra
üt, vagyis úgy néz ki, mint egy kis rakétakilövő állomás. Műanyag
testbe, azon belül árnyékolóburába zárva helyezkedik el a
tulajdonképpeni átalakító. Tömege mindössze 2,3 gramm, és ha ezt
valaki kevesli, használhatja hozzá azt az eltávolítható fémlapocskát
(nehezéket), amelyet a hangszedőtest felfogótalpára szereltek. Ez arra
a történetre emlékeztet bennünket, amelynek hőse késő este azért cipel
magával egy súlyos rudat, hogy ha történetesen megtámadnák,
eldobhassa, és könnyebben tudjon szaladni. Hja, ahány kongresszus,
annyi teória - ha tavaly még a kistömegű hangszedőt reklámozták, nem
biztos, hogy az idén is az lesz a sláger...
A kivezetőcsapok aranyozva vannak, színjelölésük szabványos. A
csomagolás elegáns, a kartondobozban plexi tojáshéjak védik a
hangszedőt. Jár hozzá egy szimpla kis tűerőmérő (8-30mN
méréshatárral), tűtisztító kefe, miniatűr csavarhúzó, 2 pár -
hosszabb, illetve rövidebb - csavar, távtartók, anyák, valamint 4
darab kábeltoldalék (aranyozott végűek, szabványos színjelöléssel, az
SME-típusú hangkarokhoz).
Méréseinkhez
A mérést, mint mindig, ezúttal is egy Dual 701-es lemezjátszóval
végeztük. A hangszedő egy Ortofon MCA-10 típusú elő-előerősítőre
dolgozott, ennek bemeneti impedanciája 12 ohm (tehát megfelel a gyári
előírásnak, miszerint a hangszedőt több mint 10 ohmmal kell fogadni),
azonkívül tisztán ohmos jellegű.
A frekvencia-jelleggörbe a bal csatornán szinte teljesen egyenes,
legalábbis 20Hz-től 15kHz-ig, majd onnét drasztikusan emelkedik
32kHz-ig. A jobb csatorna görbéje kevésbé egyenletes: 100Hz-től
12kHz-ig enyhén, majd meredekebben emelkedik. A specifikáció 35kHz-es
felső határfrekvenciát ad meg, ±2dB-es tűrésmezővel - valójában a
görbék 20, illetve 16kHz-nél kilépnek ebből a mezőből. Tény azonban,
hogy az MC 200 valóban igen magas frekvenciák átvitelére képes. Az
áthallási csillapítás közepes frekvenciákon csupán átlagos, viszont
még a sztratoszferikus 40kHz-en is meghaladja a 20 decibelt - ilyet
még nem pipáltunk!
A kimeneti feszültség megfelel a specifikációnak. A letapogatási
készség jó, a hangszedő engedékenysége nagyobb, mint a specifikáció
szerinti érték. A torzítás átlagos. Az impulzusfotón erőteljes
túllövés, majd fokozatosan lecsengő berezgés látható.
Összefoglalva: egyenletes minőség, kivételesen jó áthallási
csillapítás a legfelső sávban, erőteljes kiemelés a magas
frekvenciákon.
Ortofon MC 30 Super hangszedő
Annakidején az Ortofóniában (HFM 4.) kellőképpen kibosszankodtuk
magunkat afölött, hogy egy hangszedőt ennyire feláraznak és ennyire
puccosan csomagolnak: diplomatatáska mérőlemezzel, meg ami belefér...
Persze, tudjuk, ez üzletpolitikai fogás volt, az Ortofon "rájátszott",
hogy neki is legyen olyan hangszedőtípusa, amit csak sznobok fognak
megvásárolni - de persze amely szólni is kétségtelenül jobban szól a
"mezei" típusoknál. Azóta már se szeri, se száma a hasonló,
megfizethetetlenül drága hangszedőknek, és az Ortofon igazi sztárja
már régen nem az MC 30, hanem az MC 2000 (az MC 20S-sel együtt
teszteltük a HFM 20. számában). Mégis, a dán cég most visszanyúlt a
30-ashoz, és a rend kedvéért ennek is kihozta egy magasabb kimenetű
változatát. Az MC 30S-t azonban - érthető - már nem öltöztette
klakkba-frakkba-diplomatatáskába. A csomagolás, a tartozékok semmiben
sem különböznek az MC 200-as adjusztírungjától. (Tűerőmérő, kefe,
csavarhúzó, csavarok, kábeltoldalékok stb.).
Külsejét tekintve az MC 30S nem a régi 30-asra, inkább az MC
20S-re emlékeztet, viszont a különlegesen hosszú tűtartó szárat mintha
a "nagy" MC 2000-től kölcsönözte volna. A tűhegy "van den Hul I"
geometriájú. A kimeneti feszültség 0,1 helyett már 0,2mV (1kHz, 5cm/s
barázdasebességre). Az alapkonstrukció azonban vélhetően nem
változott.
Méréseinkhez
A frekvencia-jelleggörbe hasonló, mint előbb az MC 200-asé: a bal
csatornán egyenesen fut 18kHz-ig, majd kiemelést mutat 25kHz-ig. A
jobb csatorna már a sáv közepén is enyhén felfelé tart. Furcsálljuk,
hogy az arisztokratikus MC 30S kevésbé teljesíti a specifikációt, mint
a polgári (habár még mindig nem éppen proletár) MC 200, holott a
specifikációja szigorúbb amazénál. Az áthallási csillapítása igen
szép, de az MC 30S ebből a szempontból sem éri el az MC 200-ast.
A kimeneti feszültség megfelelő, a letapogatási képesség kiváló
(ne feledjük, ezt a versenyszámot nem az MC-típusoknak találták ki!),
a torzítások alacsonyak és szép reményekre jogosítanak. Az 1kHz-es
négyszögjel túllövést és berezgést mutat, de kisebb mértékben, mint az
MC 200-as oszcillogramja.
Összefoglalva: kiegyenlített, némely tekintetben különösen jó
mérési eredmények.
Szeánsz
Mint már tudjuk, a "Super" jelölés mindenekelőtt arra vonatkozik,
hogy az új széria magasabb kimenetű a szokásosnál. De azért ne
higgyük, hogy úgy dől a feszültség a kimenőcsapjain, mint a víz a
vízcsapból. A nyereség számottevő ugyan, de nem elegendő arra, hogy a
pickupot illesztőegység nélkül használhassuk.
A két kisebbik alaptípus után most az MC 30-at is utolérte az S
betű. Namármost, vitatkozni lehet rajta, hogy vajon tényleg jobb
minőségűek-e a "szuperek" a régi széria darabjainál. Nekünk ugyan
változatlanul ez a véleményünk, de tény, hogy levélíróink többsége úgy
érzi, az MC 10S és az MC 20S hangképe kissé magasba húz (mások
szerint: csörömpöl), és visszasírják az MC 10/II, illetve MC 20/II
dúsabb, mélyebb tónusú (mások szerint: magashanghiányos) muzsikáját.
Arra gyanakszunk, hogy minél jobb minőségű a lejátszóberendezés, annál
inkább előnybe kerülnek az új modellek - dehát kinek van
Magyarországon tisztességes lemezjátszója? A csőkaros NAD sem kedvez
túlságosan az S-típusoknak - és hát (jobb híján) mi magunk is csak azt
használjuk szeánszainkon. Hogy meglátásainkat az Olvasó kellőképpen
súlyozni tudja, nyomatékosan utalunk arra az elméletre, miszerint a
legfontosabb láncszem: a lemezjátszó-futómű...
Más tekintetben viszont mindent elkövettünk, hogy a hangszedőkből
"kihozzuk a maximumot". A lemezjátszót lecsupaszítva, a doboza nélkül
használtuk (lásd HFM 22.), Triangulum állványra helyezve, az Ortofon T
2000 illesztőtranszformátorral, a Naim NAIT erősítővel. A lánc elején
azt a légvezetékes kábelezést használtuk, amelyről a Hifi Mozaik 1.
kötetében behatóan értekeztünk: a 0,1mm átmérőjű,
árnyékolatlan-szigeteletlen rézdrótot (és azt is rendkívül röviden
futtattuk). Csak a hangszóróvezeték volt szigetelve (1,5mm átmérőjű,
merev rézdrót). Kapcsolóberendezést nem használtunk: a hangszedőket
egy-egy csőkarba szereltük, és magukat a karokat cserélgettük.
Egyikünk tehát mindig tudta, mit hallgatunk (az ő jegyzetei állnak
legelöl - ezt azért mondjuk el, hogy az Olvasónak világos képe legyen
a meghallgatás körülményeiről), de a zsűri másik három tagja "vakon"
ítélt. A tesztműsor: Ortofon I/1 és II/1, The Shadows: 36-24-36
(bámulatos, hogy ez az 1961-es felvétel mennyire "nagyot szól"!),
Mozart: Jupiter szimfónia, egy tétel Händel egyik Concerto
Grossójából, és tenor szóló ("Comfort ye") a Messiásból, a Proprius
lemezéről. Előbb mindig a tesztpéldányt jellemezzük az etalonhoz
képest, majd pedig az etalont, az öreg MC 30-ast a tesztpéldányhoz
képest.
MC 200. Tompább, a régi típuscsaládra valló, kellemes, kissé
döglött, "egzakt" hang. Tárgyilagos. Picit kapar, a mélyek súlyosak,
de nem eléggé mélyek. A zene elölről szól, a tér szűkebb, a prezensz
dominál. A szimfónián torzít. Kicsit durva. Shadows: szűkebb tér,
pregnáns hangzás, ezen a zenén előnyös. A vonószene nem testes,
mélyben nincs tartása, a félmagas szólamokat hangsúlyozza. A felső
basszus üt. Nem tetszik: a szólamokat hallom, nem a hangszereket. A
templomi zene ércesebb, mikrofonosabb, pregnánsabb. Pengő húrok.
Egészséges, de túlságosan elöl van.
Bágyadt. Matt, időnként sziszeg. Mozart szép, de az elején valami
nem stimmelt.
Kétoldalasabb, hűvösebb.
Csengő-bongóbb, de nem ez a jobb. Az ének érdesebb. Mozart: inkább
konzerv, a másik hangkép pedig élőzene. Shadows: mosottabb, az igazi
alja hiányzik. A templomban nagy nyüzsgés, zavaró mellékhangok.
Az etalon: szélesebb sáv, nem döng, de mélyebbre megy, lágyabb (a
dixie-n ez nem feltétlenül előny), puha popzene, nem eléggé definiált,
de semleges. Fátyolos. Kicsit unalmasabb. Szélesebb sáv, szélesebb
térérzet. Szimfónia kevésbé torzít, az arányok sokkal jobbak, finom
magashangok. Kiegyenlített. Hangszerszerű. Színezetlen.
Eleven, szebb magasak, néha furcsa visszhang, időnként
elszíneződik mélyben. Szép, hibátlan. Él, jobb. Megfogottabb,
dinamikusabb. Dúsabb, jobban kitölti a teret. Simább, nyugodtabb,
levegősebb, zeneibb, közelebb van ahhoz, amit megszoktunk a
szeánszokon, igazibb. Hangszerek jobban különválnak. A templomi zene
nagyon szépen szól, a hangszerek között a csendet is meg lehet
hallani.
Annak ellenére, hogy a jellemrajzok egyértelműen az etalont
dicsérik, hárman is hangsúlyozták, hogy nehezen tudtak dönteni. A
szavazati arány mindazonáltal 4-0. Visszaemlékezve az MC 20S-re (HFM
20.), úgy véljük, az volt a jobbik pickup. Igaz, drágább is az MC
200-nál.
MC 30S. Eleven, a magasak dominálnak (ismétlődő megjegyzés!), a
lemezzaj is erősebb. A zene nem eléggé eszköztelen, habár a hang
lágyabb, mint az MC 200-asé. Definiált szólamok. A felső basszus itt
is érződik, a sáv mintha nem volna teljesen folyamatos. Lelkesebb, de
mikrofonosabb énekhang: egy kicsit vicsorít. Mozart: arányok nem
teljesen jók, a felső szólamok dominálnak, de szépen szól. Shadows: a
"csinnek" itt nagyon kellenek. Händel: szép hegedűk, de felfelé
húznak, a basszus ehhez képest nem tartja meg eléggé a zenét. A
templomi zene gyönyörűen szól.
Szépen zeng, a megpengetett húr cseng, jobbak a mélyek.
Plasztikusabb templom, a kíséret dallama is kivehető.
Elsőre kicsit érdes, szokatlan, "mintha itt még nem hallottam
volna ezt a pickupot" effektus. Ez tetszik jobban, de nem tudom,
miért.
Már első megszólalásakor leírtam: jobb, mint az előző kettő.
Világosabb, tisztább, jobb. Csengő. Főleg a magashangjai szépek. A
templom levegősebb.
Az etalon: Matt, döglöttnek hat a másikhoz képest. Basszus jobban
a helyén - vagy csak azért, mert itt kevesebb a magas? (Visszatérő
megjegyzés.) Hervadt. Unalmas. Vonószenén a tér realisztikusabb. A
szimfónia mosottabb, tompább, de az arányai talán jobbak. A térhatás
jó. Fátyolos, "nem koszos a tű?"-effektus. Lágy. A templomban is jobb
arányok, de ködös.
Lélektelenebb. Összemosódik. Mozarton a rossz tér tovább romlik.
Nem tetszik.
Matt, de mélyben talán jobb (vagy csak a magasa kevés?). Több
mély, öblös, de kevesebb magas.
Mindnyájan az új változat mellett döntöttünk. A szerkesztő, aki
előzőleg hetekig hallgatta, még néhány szóban jellemezni szeretné. Úgy
érzi, hogy az MC 30S kitűnő hangszedő, de még mindig csak hangszedő,
tehát gép, amelynek sajáthangja van - nem annyira semleges és
eszköztelen, mint az MC 2000. Feltétlenül az MC 2000-re emlékeztet
annyiban, hogy kifogástalanul követi a barázdákat; lényegesen
kevesebbet torzít a szokványos MC-típusoknál, tehát az MC 20 Supernál
is, amelyet egyébiránt minden tekintetben felülmúl - egy kicsit
kiegyenlítettebb, egy kicsit teresebb, egy kicsit jobb a basszusa és
sokkal tisztább a magastartománya. Ez a magastartomány azonban tüntet
a jelenlétével.
*
Videoton elektronikák
Időről időre a Videoton is új készülékcsaládot alapít, ha nem is
annyira gyakran, mint a nagy nyugati kommersz cégek (ők évente hoznak
ki mind újabb típusokat - amelyek azonban nemritkán csak
karosszériájukban különböznek), de még mindig gyakrabban, mint a többi
hazai üzem. Felidézve a múltat, jó négy-öt Videoton erősítőre, illetve
főleg receiverre emlékezünk: Prometheus, Aida, Cleopatra, aztán a nagy
torony erősítője és a kisebbiknek a receivere - ezek a mai napig is
eszközei a hazai hifi-gyakorlatnak. Minőségükkel mi többnyire nem
voltunk elégedettek, ámbár tény, hogy az (általában elődeikre épülő)
VT-elektronikák műszaki jellemzői lassan, de biztosan javulnak.
Konstrukciójukban korszerűsödnek, küllemükben kikupálódnak - ma már
egyre inkább a nyugati készülékekkel alliterálnak. A legújabb család
tagjai, az EA 7386 S erősítő és az RT 7300S tuner - specifikációjuk
alapján - már egyenértékűnek látszanak a márkás (illetve dolláros)
masinákkal. Tekintve, hogy az Orion tudomásunk szerint kiszáll a
hifi-bizniszből, a BEAG pedig nem is szándékszik belépni abba,
importkészülékek híján egyes-egyedül a Videotonokra számíthatunk.
Örvendetes dolog, hogy a székesfehérváriak ma már mind magasabbra
tekingetnek, és hajlandóak figyelembe venni ha nem is az audiofilek,
de legalább a hifisták elképzeléseit. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy
a VT-t mind szorosabb kapcsolat fűzi nemcsak az Akaihoz, hanem újabban
a francia Thomson konszernhez is, néhány reménysugarat látunk
átderengeni az aggasztóan felhős égboltozaton.
Videoton RT 7300 S tuner
Az első hazai frekvenciaszintézeres hangolású rádióvevő.
Eljövetelét nagy várakozás előzte meg mind a zene-, mind pedig a
technikaszerető közönség körében. Mi is őszintén örülünk ennek az
ígéretes, bár kissé drága (több mint 12 ezer forintos) masinának;
reméljük, nem okoz majd csalódást.
Kezelése, szolgáltatásai
Küllemében természetesen jól simul az EA 7363 S erősítőhöz. Mint a
hifi-sztereo rádiók többsége, AM-en mindössze középhullámú vételt
kínál, FM-en viszont minden szempontból "teljesíti a normát",
amennyiben nemcsak az OIRT, hanem a CCIR sávban is működik. Digitális
frekvenciakijelzővel és 9 memóriával van ellátva. Specifikációja
méltánylandóan szigorú.
A szokásos módon, balról jobbra haladunk az elegáns, hosszúkás
előlapon. Bal oldalt téglalap alakú hálózati kapcsoló, mellette egy
sötétebb színű szektorban a 3 sávválasztó nyomógomb, egy-egy zöld
színű LED-del kiegészítve. Az AM gomb a középhullámot hozza be
(519-1621kHz), az FM 1 az OIRT (65,78-73,02MHz), az FM 2 pedig a CCIR
(87,48-108,02MHz) vételére állítja rá a készüléket.
Újabb három nyomógomb következik, mindhárom a zajcsökkentéssel
kapcsolatos. Az FM Mute a zajzárkapcsoló; a készülék hátoldalán egy
potenciométerrel lehet beállítani a zajzár küszöbszintjét, vagyis azt
a térerőt, amelynél az elektronika működésbe lép, és letiltja
(némítja) hangoláskor az állomásközi zajt, illetve a gyengébb térerejű
adók vételekor az egész műsort. A második gomb az Auto Blend áramkört
aktiválja, csökkentve a kis térerejű sztereó adók zaját - igaz, a
csatornaközti áthallás rovására. Ha a műsor még így is túlságosan
zajos, hallgathatóvá tehetjük, ha a sztereofóniát teljesen
feláldozzuk. Erre szolgál a Mono kapcsoló. (Ezek mind ismert, széles
körben alkalmazott funkciók.)
A készülék közepe táján találjuk a fejhallgató-csatlakozót (6,3mm
átmérőjű Jack-hüvely). Alatta egy Time feliratú nyomógomb, ezzel
átkapcsolhatjuk a kijelzőt, hogy úgy működjék, mint egy óra, és az
időt mutassa, mindaddig, amíg meg nem nyomjuk valamelyik hangoló- vagy
memóriagombot.
A kijelző bal oldalán 2 LED. A felső a pontos állomásra hangolást
mutatja ("Tuned"), az alsó a sztereó vételt indikálja. Mellettük öt
szegmensből kiképzett, zöld színű térerőjelző ("Signal"); ahogy nő az
antennajel, egyre több szegmens világít.
Az ötszámjegyes frekvenciakijelző rész a Frequency/Time Display
feliratot viseli. AM-en kHz-ben, FM-en MHz-ben a vételi frekvenciát,
ha pedig "Time"-ra kapcsoljuk, akkor órában és percben az időt
mutatja.
A kijelző rész alatt Memo (memória) gomb. Ha megnyomjuk,
világítani kezd a narancssárga Memo LED, és ekkor 5 másodpercünk van
rá, hogy megnyomjuk a 9 programgomb valamelyikét, s ezáltal
"memorizáljuk" (illetve később majd újra kihívjuk) valamely adóállomás
frekvenciáját. Az előválasztott program sorszámát a gép mindig kiírja
egy hétszegmenses, piros LED-kijelzőn ("Preset Station"). A 9
programgomb a kijelző alatt sorakozik. Bármely sávban használhatjuk
őket.
A tuner jobb oldalán 3 nagyobb méretű gombot találunk, oszlopba
rendezve. A legfelső a tulajdonképpeni (kézi) hangológomb, ez fel-le
lépteti a frekvenciát, aszerint, hogy melyik oldalát nyomjuk meg. A
középső gomb a gyorskereső, ugyanazt csinálja, mint a másik, csak
ötszörte gyorsabban. (Ezekkel a gombokkal lehet beállítani az
óra-áramkört is.) A legalsó gomb az automata keresőszolgálatot
("Search") indítja jobbra avagy balra, helyesebben fel, illetve le a
frekvenciaskálán. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a szintézeres FM vevők
általában 50 (ritkábban 25) kHz-es lépésekben hangolnak, hiszen a
CCIR-norma szerint ez elegendő - ámde az OIRT sáv adói a 10kHz egész
számú többszörösein helyezkednek el, és emiatt az áthangolt
CCIR-tunerekkel nem lehet pontosan becserkészni az OIRT-adókat. Nos,
az új Videoton tuner FM-en 10kHz-es, középhullámon 1kHz-es lépésekben
hangol, tehát bármilyen frekvenciájú adót kényelmesen és pontosan
elér. Dicséretes, hogy a tervezők erre is gondoltak.
A hátoldalon mozgatható, rúdalakú ferrit-antenna (középhullámú
vételhez), alatta antenna-föld csatlakozóhüvely. A 75 ohmos
aszimmetrikus antennát koncentrikus csatlakozóhüvely fogadja. Kár,
hogy nincs a gépen 300 ohmos szimmetrikus antennabemenet - habár az
tényleg egyre inkább kiszorul a gyakorlatból. A zajzárküszöbszint
szabályozógombjáról már szóltunk ("Mute Level").
A kimenetek: három ötpólusú csatlakozóhüvely. Az egyik az állandó
feszültségű kimenet, a másiknak a feszültségét szabályozni lehet a
mellette elhelyezett potenciométerrel (a maximális jel 2V). A harmadik
kimenet úgy van kiképezve, hogy össze lehet kötni a magnók
felvétel/lejátszás csatlakozójával (áramgenerátoros kimenet). Lehet
vitatkozni rajta, van-e értelme ennek a szolgáltatásnak, hiszen a
magnók felvétel/lejátszás csatlakozóját általában az erősítő megfelelő
csatlakozójával szokás összekapcsolni, hogy oda-vissza lehessen
futtatni a műsorjelet. A tuner csak a saját jelét adja át a magnónak,
a többi jelforrásét (lemezjátszó, CD-játszó) már nem, azonkívül a
magnó jelét sem közvetíti az erősítőhöz, tehát folyton át kell
dugaszolni a kábeleket. Talán az lehet az értelme ennek az extra
tuner-kimenetnek, hogy rádióműsor felvételekor a műsorjel közvetlenül
a tunerből érkezzen, ne kelljen átfuttatni az erősítőn (és egy további
kábelen), ne romoljon tovább a minősége. Ebben tényleg van ráció.
Néhány szót még a készülék kialakításáról. A tunernek fémváza van,
csupán az előlapja műanyag. A kezelőszervek praktikusak, jól
áttekinthetők. Bekapcsoláskor mindig a legutoljára beállított adó
szólal meg. Amikor kikapcsoljuk a készüléket (és persze akkor is, ha
kimarad a feszültség!), a programot és az órát egy beépített, hosszú
élettartamú elem látja el tápfeszültséggel.
Felépítése
Bonyolult készülék: 24 integrált áramkör, 4 FET, 26 tranzisztor és
83 dióda van benne. Lényegében modulrendszerű, ugyanis külön-külön
egység az FM hangolórész, a komplett AM-vevő, az FM-KF, a sztereó
dekóder és a hálózati tápegység.
A középhullámú rádiórész 3 hangolt körös. Az antennajel két
hangolt kör után FET-es erősítőfokozatra jut (BF 244A), a keverést,
KF-erősítést, demodulálást egyetlen TDA 1072A típusú IC végzi. Ebben a
modulban még egy TBA 120U jelű IC is dolgozik mint AFC-egység az
AM-vételhez.
Az FM vevőrész természetesen sokkal komplikáltabb, 5 hangolt körös
egység. Az antennajel az első hangolt kör után BF 963-as dual-gate
FET-re kerül, majd 3 hangolt kör következik. A keverést egy TDA 1062 S
típusú IC végzi, előállítva egyszersmind a keveréshez szükséges
oszcillátorjelet is. A KF-jelet BF 241-es tranzisztor erősíti, ez két
SFE 10,7MXA típusú KF-szűrőt táplál. Egy újabb BF 963 tovább erősíti a
KF-jelet, amelyből egyenirányítás, majd újabb erősítés után szabályozó
feszültséget állítanak elő (a legelső FET számára, hogy elkerüljék az
esetleges túlvezérlést).
Az FM-KF modulban egy BF 241-es tranzisztor két újabb SFE 10,7 MXA
szűrőre dolgozik. Most egy MA 12412 típusú IC következik, ez a
demodulálást végzi, illetve vezérlőjelet állít elő a térerőjelző
számára. Itt lehet beállítani a zajzár küszöbszintet is.
A demodulálás után kapott hangfrekvenciás jelet a sztereó dekóder
modulban két csatornára bontják egy MA 12016-os IC segítségével. A két
csatorna jelét aluláteresztő szűrőre vezetik (pilot- és
segédvivő-elnyomás). A dekóder modul szolgáltatta jelet egy 2 IC-ből
felépített áramkör fogadja, ez látja el az Auto Blend, illetve a
hangolás közbeni némítás funkcióját. A műsorjelet ezután
ellenállásosztón keresztül a kimenetekre, illetve a 4 tranzisztoros
fejhallgató-erősítőre viszik. Egy kapcsoló, amely a hálózati
kapcsolóval együtt működik, ki-bekapcsoláskor leválasztja a
hangfrekvenciás jelet a kimenetekről.
Igen sok alkatrészt tartalmazó, meglehetősen bonyolult egység a
vezérlőáramkör, amely egyszersmind a szintéteres hangolást is végzi. A
lelke: egy speciális, nagybonyolultságú IC (MAB 8440 VT); a Philips
fejlesztette ki, és ő is gyártja, kifejezetten a Videoton számára. Ne
feledjük, a nyugatiaknak nem volna szükségük öszvér készülékekre,
hiszen ők csak egyetlen normát használnak. Nem véletlen, hogy eddig
még nem találkoztunk kétnormás szintézeres tunerrel! Ez az IC fogadja
a sávváltó és hangoló gombok jelét, illetve - néhány integrált áramkör
közbeiktatásával - a memóriagombok parancsait, továbbá az előosztó
(SAA 1057-es IC) közvetítésével az AM és FM hangolóegység
oszcillátorának jelét. A Philips-IC tartalmazza a
referencia-oszcillátort is. Külön IC (PCF 8573, a hozzá csatlakozó
32768kHz-es kristállyal) és néhány további alkatrész az órajelet
állítja elő. A fluoreszcens kijelző meghajtására összesen 5 IC-t
alkalmaztak (egy U 237B-t és négy CD 4094B-t).
A tápegység viszonylag egyszerű. Egyetlen egyenirányító egységet
tartalmaz, ennek feszültségéből állítanak elő +5 és +15V-os
stabilizált tápfeszültséget, egy-egy IC-s stabilizátorral. Már
szóltunk róla, hogy ha kikapcsoljuk a készüléket, akkor a
memóriaegység és az óra-áramkör egy beépített elemről kap
feszültséget. Ez egy nikkel-kadmium elem, 1,24V-os, a VARTA
gyártmánya.
A teljes elektronika jórésze 3 nagyméretű áramköri lapon
helyezkedik el: a kapcsolók többsége, a kijelző a maga
meghajtó-áramköreivel, közvetlenül az előlap mögött, egy függőleges
lapon; a központi vezérlés az őt kiszolgáló egységekkel, az időmérő
rész és az előosztó egy másikon; a harmadik lapot lényegében a
vevőrész foglalja el. Ez utóbbi NYÁK-hoz csatlakoznak a valóban
modulszerűen kialakított egységek: az AM vevő, az FM-hangolórész, az
FM-KF, a dekóder. A tápegység egy szerényebb méretű áramköri lapon
kapott helyet. Az egyes blokkok bontható csatlakozókkal kapcsolódnak
egymáshoz. Bár tunerünk bonyolult és sok alkatrészt tartalmaz, a
belseje nem látszik zsúfoltnak. A Videoton EA 7300 S tisztességesen
felépített készülék benyomását kelti.
Méréseinkhez
Mindenekelőtt indokoltnak látjuk felhívni a figyelmet arra a
körülményre, hogy mi a méréshez fűzött kommentárokkal nem csupán a
készülékek abszolút minőségét próbáljuk megítélni. Megjegyzéseink
gyakran inkább arra vonatkoznak, hogy a tesztkészülék vajon
teljesíti-e, amit vállal. Hogy mi is ugyanazt mérjük-e, amit a gyár
ígér. (Ezért publikáljuk a "Méréseink"-kel együtt a "Gyári adatok"-at
is!) Mindezt azért bocsátjuk előre, mert az EA 7300 S specifikációja
szokatlanul szigorú (bár kissé szűkszavú!), és ha egy-egy
paraméterével elégedetlenek vagyunk is, ne feledjük: most egy magasabb
szinthez viszonyítunk. Utoljára ezt az Orion ST 240-esről mondhattuk
el.
A zajhatárolt érzékenység az OIRT-sávban elmarad a
specifikációtól, CCIR-en viszont túl is teljesíti azt. Sztereó
üzemben, 46 decibeles jel-zajnál az érzékenység erősen elmarad a
prospektusban megadott 25µV-tól. (Egy másik példányon valamivel jobbat
mértünk, de a specifikáció ott sem teljesült.) Hangsúlyozzuk, az
eredmény így is méltánylandó. A jel-idegenfeszültség arány
tisztességes, az IEC "A" szűrővel kapott érték pontosan egyezik a
specifikált 70 decibellel (habár mi kedvezőbbet vártunk).
A zajzár küszöbszintet kétféleképpen is meghatároztuk: a hátoldali
Mute Level potméter minimum és maximum állásában is megmértük a már
értékelhető antennajel nyomán adódó jel-zajt. Az eredmény mindenképpen
megfelelő. A határolási küszöbszint alacsony érték. A pilotjelző
érzékenysége (vagyis hogy elég csekély antennajel nyomán is sztereóra
kapcsol-e a készülék), valamint a hozzátartozó jel-zaj arány
megfelelő. A pilot- és segédvivő-elnyomás tisztességes-becsületes; a
műsorjel gyakorlatilag nem tartalmaz 19 és 38kHz-es komponenseket.
A harmonikus torzítás alacsony, jobb a specifikáltnál.
A frekvencia-jelleggörbék egyenletesek, 20Hz és 16kHz között az
eltérés nem nagyobb mint ±0,5dB.
Az áthallási csillapítást csak 1kHz-en adják meg, ezt jócskán túl
is teljesíti a masina, de magasabb frekvenciákon sem lehet rá
panaszunk. Az Auto Blend persze agyonveri a sztereofóniát, az
áthallási csillapítás 13 decibelre esik vissza, dehát valamit
valamiért.
A kétjeles szelektivitás átlag feletti. A tükörfrekvenciás és
középfrekvenciás zavararány úgyszintén. A nagyjel-szelektivitással is
meg vagyunk elégedve; sem az OIRT-, sem a CCIR- sávban nem lép fel
hamisvétel.
A pilotjelző löketérzékenysége megfelel a gyakorlatnak is, az
előírásoknak is. A sztatikus AM-elnyomás szerény - jobbat vártunk.
A hangolásjelző működési tartományát a következőképpen mértük. A
tunert pontosan a mérőműszer (generátor)frekvenciájára hangoltuk, majd
a generátort mindkét irányban elhangoltuk, addig, amíg a tuner
hangolásjelzőjének fénye ki nem aludt. Az ekkor kapott
frekvenciaértékeket adtuk meg táblázatunkban (külön OIRT-re és külön
CCIR-re). Gyakorlatilag 38-39kHz-et fog át az a frekvenciatartomány,
amelyen belül a Tuned indikátor "elfogadja" a venni kívánt
adóállomást.
Megmértük a térerőjelző műszer első és utolsó szegmensének
kigyújtásához szükséges antennafeszültséget is. Az első szegmens 5,6
(CCIR: 2,8)µV, az utolsó, ötödik jelzőfény 280 (180)µV feszültség
nyomán gyullad ki. Érdemes külön foglalkozni a kimeneti
feszültségekkel. Az állandó szintű kimenet feszültsége/impedanciája
kifogástalan, és - önmagában véve - a változtatható szintű kimenettel
sincs baj. A fejhallgató-erősítő kimenő feszültsége viszont együtt
szabályozódik a változó szintű kimenettel, és ez a megoldás inkább
takarékos, semmint ügyes. Helyesebb - és praktikusabb - lett volna a
fejhallgató hangerejét az előlapról, egy külön potméterrel
szabályozni. Végül: a magnókimenet jelszintje megfelel az előírásnak.
Összefoglalva: a kép kissé vegyes. Korszerű, praktikus készülék,
sok szolgáltatással, néhány kitűnő paraméterrel - viszont a
zajhatárolt érzékenysége viszonylag gyönge, és ezt azok fogják bánni,
akik az EA 7300 S-t inkább távolsági vételre használnák. És hát a
12300 forintos vételár is szokatlanul magas. Dehát az Orion ST 240 is
majdnem ennyibe került (évekkel ezelőtt - és az még nem is volt
szintézeres!), nem is beszélve a bizományi áruházak kínálatáról. A
hasonló képességű-szolgáltatású nyugati masinákért sokkal többet kell
fizetni. (Pedig azokhoz még konverter is kell!)
Szeánsz
Ennek a szeánsznak azt a címet is adhatnánk, hogy: Kék Danubius
Keringő, merthogy a tesztműsort most a Danubius Rádió könnyűzenei
vegyesműsora szolgáltatta. Megmaradva a CCIR-sávban, nem kellett
konvertert használnunk: etalonunk, a Pioneer F-99X és a tesztkészülék,
a Videoton RT 7300 S egyaránt közvetlenül az éterből halászta a
rádióhullámokat, mégpedig teljesen zajtalanul, noha antenna gyanánt
csupán egy-egy rövid vezetékdarab szolgált. Vagyis a térerősség
kielégítő volt. Más kérdés, hogy megfelelő antenna híján a
jelcsomagban ilyenkor rosszabb az arány a közvetlenül, illetve a
visszaverődés után érkező jelek között, vagyis magasabb a
("multipath") torzítás. A Danubius "orgánuma" egyébként olyan,
amilyen: magnóra vett hanglemez, afféle "rossz hifi" - de
összességében még mindig tűrhetőbb, mint amit a többi adó produkál a
megszokott konzervműsorokban. A műfajai is nagyon vegyesek, a francia
sanzontól a heavy metalig mindent összehordanak benne.
Jó tizenöt számot kellett végighallgatnunk, amíg a véleményünk
végleg kialakult a Videoton RT 7300 S-ről. Ez már önmagában is nagy
szó, mert a legtöbb bolti tunert vagy receivert 4-5 perc alatt vakon
is biztonságosan meg tudjuk különböztetni etalonunktól, a Pioneer
F-99X-től. Most ez sokkal tovább tartott. Végül azért mind a négyen
ugyanoda lyukadtunk ki (vakteszt volt!), nevezetesen, hogy a nagy
Pioneer azért mégis jobb.
Kommentárjaink: Igen közel vannak egymáshoz. Eddig ez a Videoton a
legjobb bolti tuner. A Pioneer picit nagyobb dinamikát, picit
szélesebb frekvenciasávot, picit mélyebb teret sugároz és valamelyest
definiáltabb is. És tömörebb a hangja. Ezt azonban főleg a speciális
effektusokon - a csinneken, a koppanásokon, a faütősökön - lehet csak
észrevenni. Átlagos műsoranyagon el is lehet téveszteni.
A Pioneer tisztább, a magasai csengőbbek, részletekben dúsabbak. A
VT egy egészen kicsit fedettebb, tisztátalanabb, néhol torzabb is, de
a különbség nem akkora, hogy fizetnék érte.
A Pioneer magasai nagyon szépen kicsengenek, a másik hangkép
sztereója és magastartománya összemos, torz, fátyolos. Ezt jól meg
lehet érezni. Ritkán tetszett.
Mindig a Pioneer volt a jobb. Több a magasa, szerintem az övé a
helyes arány. Amikor a rádióadás nagyon torz, akkor a másik készülék
néha kellemesebben szól, mert kaszál magasban - de ez hiba. A
középmélye enyhén kiemel. Zajban semmi különbség, és ez mindenképpen a
VT-t dicséri. Ha pontoznom kéne, 5 és felet adnék a Pioneernak, 4 és
felet a VT-nek. De ne feledjük, hogy nem tiszta demóműsort
hallgattunk...csak Danubius Rádiót.
Valóban. Azonkívül az egész szeánsz nem tartott tovább egy
háromnegyed óránál. De igen fontosnak tartjuk azt a körülményt, hogy
az RT 7300 S hangkarakterét nagyon hasonlónak találtuk a Pioneeréhoz.
Ezt eddig egyik bolti készülékről sem mondhattuk el, és ezért
véleményünk szerint ez a legjobb minőségű tuner az egész mezőnyben!
(Minőségen mi mindig hangminőséget értünk - ezt azért hangsúlyozzuk,
mert az RT 7300 S-nek jónéhány hibás példányával is találkoztunk már.
A készülékek üzembiztonságát viszont mi sohasem teszteljük, erre nem
vállalkozhatunk. Reméljük, az RT 7300 S is csak a szokásos, enyhe
gyermek-betegségekben szenved.)
A szeánszot még nem fejeztük be. Megpróbáltuk tovább javítani az
RT 7300 S pozícióját. Ennek a gépnek két kimenete van, az egyik
közvetlenül érintkezik a külvilággal, a másik egy szintszabályzó
potméteren keresztül. Eddig azt az utóbbi kimenetet használtuk, és a
VT-tuner potméterével egyeztettük a két készülék hangnyomásszintjét.
(Így ugyanis nem kellett újabb potmétereket közbeiktatnunk.) A
gyakorlatban viszont ezt a szabályzott kimenetet meg is lehet kerülni,
és akkor...nézzük, mi van akkor.
Most tehát a VT-tuner két kimenetét hasonlítottuk össze A-B
vaktesztben (a kétféle hangnyomásszintet természetesen a fent említett
potméterrel egyenlítettük ki). Nos, a rádió nem táltosodott meg. Egy
leheletnyivel mégis tovább javult a hangja: a szabályozatlan
kimenetről picit feszesebben, tisztábban szólt - de a különbség
éppen-csak-hogy eléri a hallásküszöbünket, és semmi esetre sem
állítjuk, hogy tunerünket csakis a "direkt" kimenetéről szabad
használni. Régóta tudjuk, hogy a potméterek rontanak a hangminőségen -
de ez a potméter keveset ront rajta.
*
Videoton EA 7386 S erősítő
Újdonatúj masina, nem holmi szimpla módosítás. Egy 2x30 watt
kimenőteljesítményű erősítő, felruházva minden lényeges
szolgáltatással. Érdekes, a Videoton készülékek egy időben
keresztnevet is viseltek (Prometheus, Aida, Cleopatra), azóta viszont
- kerülve mindennemű bizalmaskodást - hűvösen, már csak a
típusszámukkal mutatkoznak be.
Kezelése, szolgáltatásai
Szokásunkhoz híven, balról kezdjük a sétát a készülék előlapján. A
hálózati kapcsolót téglalap alakú nyomógomb működteti. A magas-, a
mélyhangszínszabályzó és a balansz szabályzó: három kisméretű,
körpályás potenciométer. A fejhallgató-csatlakozót 6,3mm átmérőjű Jack
hüvely fogadja.
Elegáns vákuum-fluoreszcens kijelző következik, ez külön-külön
mind két csatorna kivezérlését mutatja. Bontása:
0,01-0,2-1,5-3-7-10-30-100W. Bal oldalán "Protection" feliratú LED
jelzi, ha a teljesítményerősítő-részben hiba történt és ezért
működésbe lépett a védőelektronika. Ez a LED be- és kikapcsoláskor is
világít egy ideig, jelezve, hogy a hangsugárzók még vagy már nincsenek
rákapcsolva a teljesítménykimenetre. (Vagyis védve vannak a
ki-bekapcsolási tranziensek káros hatásától.) A kapcsolást egy relé
végzi.
A kijelző alatt két négyes kapcsolócsoport. Előbb néhány
szolgáltatás: LINEAR (kiiktatja a hangszínszabályzást), MONO (közösíti
a bal és a jobb csatorna jelét), MUTE (csendesítés, 10 decibellel
csökkenti a hangerőt) és MONITOR (felvétel közben belehallgathatunk
vele a felvételbe, persze csak ha háromfejes a magnónk). A második
négy gomb a bemeneti választókapcsoló: TUNER, TAPE, CD, PHONO.
Végül még egy különálló nyomógomb a fiziológiai hangerőszabályzást
iktatja ki vagy be (LOUDNESS), és aztán a hangerőszabályozó nagyméretű
forgatógombja zárja a sort.
A kezelőszerveket viszonylag praktikusan helyezték el, könnyű
áttekinteni őket. Kevésbé áll ez a hátoldalon elhelyezett
csatlakozókra. A tervezők, dicséretes bőkezűséggel, kétféle
csatlakozótípust alkalmaztak; összesen 3 darab 5 pólusú, alattuk pedig
4 pár RCA rendszerű csatlakozóhüvelyt helyeztek el. Az 5 pólusúak a
TUNER, a MONITOR, illetve a TAPE DIN feliratot viselik, az utóbbi a
Felvétel/lejátszás csatlakozó. Az RCA hüvelyek a hangszedő (PHONO) és
a CD jelét fogadják, illetve vonal be- és kimenet céljára szolgálnak.
A hangszedő bemenet mellett földelőcsavart is találunk. A tervezők
nyilván arra törekedtek, hogy mindenféle magnót könnyen csatlakoztatni
lehessen az EA 7386 S-hez - ez nagyon is méltánylandó dolog. Mi
szívesebben látnánk RCA hüvelyeket a monitorbemeneten is.
A hátlapról két hűtőborda nyúlik ki, szorosan közrefogva a két
(szabványos) hangsugárzó-csatlakozót elég nehéz hozzájuk férni. Dehát
ezeket ritkán használja az ember.
Felépítése
Mint bevezetőben elmondtuk, az EA 7386 S vadonatúj (és már nem
modulrendszerű) konstrukció, de azért találunk benne olyan
részegységeket, amelyek elődjéből, az EA 7363 S-ből származnak.
Mellesleg a két készüléknek meglehetősen hasonló a specifikációja.
A korrekciós erősítő, azaz fonoelektronika egy HA 12017 típusú
integrált áramkörön alapul, a korrekciót a visszacsatoló ágban
állították be. Az áramkör bemenetén a rádiófrekvenciás zavarok
csökkentése végett egy 47pF-os kondenzátort helyeztek el. (A
nagyszintű bemeneteken is találunk ilyen kondenzátorokat, azok értéke
82pF.) A fono erősítő kimenete az összes nagyszintű bemenettel együtt
nem a szokásos bemeneti választókapcsolóra fut, hanem egy kapcsoló
IC-re (TDA 1029). Ez az integrált áramkör aztán a vezérlőpontjaira
kapcsolt egyenfeszültségtől függően válogat a különféle jelforrások
között. Egyedül a monitor bemenet jelét fogadja egy impedanciaillesztő
fokozat (emitter követő), és ennek jele megkerüli a fentemlített IC-t.
A jel ezután az IC-s (SIC 17) erősítő fokozaton szalad át és eljut a
hangerőszabályozó potenciométerig, de közbeiktatódik még a fiziológiai
szabályzás ki-bekapcsolója.
A hangszínszabályzó részt (SIC 67 típusú IC) egytranzisztoros
impedanciaillesztő fokozat hajtja meg. A LINEAR kapcsolóval a teljes
hangszínkör kiiktatható. Kéttranzisztoros erősítő-impedanciaillesztő
egység következik, ennek kimenetén kapott helyet a balansz szabályzó
és a csendesítő kapcsoló.
A teljesítményerősítő egység csatornánként 12 tranzisztort
tartalmaz. Differenciál erősítővel kezdődik, ezt külön tranzisztor
táplálja áramgenerátorosan. A meghajtó, majd a nyugalmi árambeállító
fokozat komplementer meghajtó-végerősítő tranzisztorpárokra bocsátja a
jelet (típusuk: BD 139-140 és TEO 2059-2060). További
tranzisztorpárból és még néhány alkatrészből épül fel a zárlatvédelem.
A fluoreszcens kijelző meghajtásáról egy KIC 18 és KIC 17 típusú IC
gondoskodik.
A hálózati transzformátor toroid kialakítású. Külön tekercs fűti a
kijelzőt, és 2x22V táplálja az egyenirányítót, amely ±34 voltot
szolgáltat a teljesítményerősítő számára. Ebből a 34V-ból Zener diódás
stabilizátorok állítják elő a feszültségerősítő fokozatok
tápfeszültségét. A pufferkondenzátorok 4700µF-osak. Négy tranzisztort
és egy jelfogót használtak fel védelmi célokra; az állami
költségvetésben ez nem volna sok, de erősítőben elegendő.
A készülék doboza fémből, az előlap műanyagból készült. Az
elektronika két nagyméretű nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el,
nem számítva néhány kisebb panelt. Az összekötő kábelek lapos
vezetékek, bontható csatlakozókkal a végükön. Jól áttekinthető,
nézetünk szerint könnyen javítható készülék az EA 7386 S.
Méréseinkhez
A specifikáció közepes teljesítményű, de igényes készülékre enged
következtetni. Sajnos, a kezelési útmutatóban nem mindegyik adat
szerepel; ajánlatos lett volna nyomatékosan felhívni a vásárlók
figyelmét, hogy ehhez az erősítőhöz csak 8 ohmos vagy nagyobb
impedanciájú hangsugárzót írnak elő. A figyelmes olvasó ezt
természetesen ki fogja találni a hangsugárzó-kimenet feliratából ("8
ohm, min. 50W"), illetve a specifikációból ("ajánlott terhelés: 8
ohm") - de hát nem mindenki figyelmes.
A bemeneti feszültségek rendben vannak, a nagyszintű bemenetek
impedanciája alatta marad az előírt 220 kohmnak, csak 100 kohm körül
van, de a gyakorlatban ez nem jár hátránnyal. (A tengerentúli
készülékeken 47-68 kohm vagy még ennyi sem adódik.) A maximális
bemeneti feszültségek nagyobbak is lehetnének, de így is megütik a
mércét.
A jellemző kimeneti teljesítmény lényegesen nagyobb 2x30 wattnál,
még a 2x40 wattot is meghaladja, tehát erősítőnknek komoly tartalékai
vannak!
A frekvenciaátviteli görbék igencsak tisztességesek. A szokásos,
±3 decibeles határolással körülbelül 10Hz-150kHz sávszélesség adódik;
külön hangsúlyozzuk, hogy ez a készülék már nem szenved a régebbi
VT-erősítők jellegzetes betegségében, a korrekciós erősítőjének nem
konyul le a görbéje a legalsó frekvenciákon, felfelé pedig 200kHz-ig
lineáris.
A fázis-frekvenciajelleggörbe a basszustartományban lineárisabb is
lehetne. Az áthallási csillapítás közepes frekvenciákig kedvező, 10kHz
fölött már csak átlagos. A teljesítmény-frekvenciatartomány a gyári
előírás szerint mérve roppant széles, maximális hangerő-szabályozó
állásban már észrevehetően gyengébb de ne feledjük, hogy igen
alacsony, mindössze 0,1%-os torzítással határolunk!
Igen alacsony a torzítás, lényegesen kisebb a specifikált 0,06,
illetve 0,09%-nál, bár itt ismét némi magyarázattal tartozunk. Ezt a
mérést mi mindig maximális hangerőszabályzó állásban végezzük, de a
gyár olyan mérést ír elő, melynek során a nagyszintű bemenetekre
500mV, a fono bemenetre 5mV feszültséget kell kapcsolni, és a
hangerőszabályzót kellőképpen vissza kell szabályozni. Igazság szerint
a szabvány is hasonló módszert ír elő, de mi tudatosan eltérünk tőle,
mert véleményünk szerint a mi módszerünkkel könnyebb kimutatni az
esetleges földhurkok, a hibás kábelezés hatását. Adattáblázatunkban a
gyár előírásai szerint mért értékeket is közöljük. Mi azért elvégeztük
a mérést maximális hangerőszabályzó állásban is, és ekkor lényegesen
magasabb értékekhez jutottunk - de a torzítás még így is csak
kismértékben lóg ki a specifikációból.
A kimeneti teljesítmény függvényében vizsgált harmonikus torzítás
is rendkívül csekély. Az intermodulációs torzítás szintén kellően
alacsony, teljesíti a specifikációt.
A zajok nem zajonganak; halláshelyes (IEC "A") szűrőn át mérve
különösen alacsonyak.
A négyszögjel-átvitel átlagos, 10kHz-en a kapacitív terhelés
hatására túllövés és berezgés jelenik meg az oszcillogramon.
A különbségi torzítás a nagyszintű bemenetekről magas. Jellegéből
arra következtetünk, hogy a tranziens intermoduláció számottevő
mértékű. Az utóbbi időben vizsgált készülékek ebből a szempontból
jobban viselkednek. A korrekciós erősítőrészre viszont nincs
panaszunk, torzítása 200kHz-en csak 1%-ig fut fel, vagyis ez a gép
lényegesen különb az elődeinél.
A maradék-hangerő és a különböző bemenetek közötti áthallás
csekély.
A hangszínszabályzás és a fizológiai hangerőszabályzás mértéke
kielégítő, a balansz szabályzó nem sokat szabályoz, de a gyakorlatban
nincs is szükség többre.
Érdemes külön foglalkozni a háromféle magnó-kimenet kiképzésével.
Az RCA-rendszerű vonal kimenettel (Tape Out) semmi bajunk, az a
szokásos mértékű feszültséget adja ki. Az ötpólusú Felvétel/Lejátszás
csatlakozó (Tape DIN) az 1. és 4. pontján többet ad ki a kelleténél
(1,3mV/kohm az előírt 0,5 helyett), de valószínűleg ebből sem
származik baj. Viszont sehogysem illik a képbe a monitor csatlakozó,
mint 5 pólusú hüvely, amelynek kimenete az 1-es és 4-es pontokon
jelenik meg, kis generátorimpedanciával (4,7 kohm) és viszonylag magas
kimeneti feszültséggel (440mV). Ez ugyanis a magnóknak a vonal szintű
bemenetét képes kivezérelni. Holott a legtöbb magnó a
Felvétel/Lejátszás csatlakozójával szeretne ide kapcsolódni, azon
viszont ennek a kimenetnek a jele alighanem túlvezérlést okoz. Így
tehát ezt a szolgáltatást a gyakorlatban nem használhatjuk ki.
Összefoglalva a mérés eredményét: az EA 7386 S becsülettel
teljesíti az - igényes! - specifikációt. Kimeneti teljesítménye
dicséretesen nagy, egyéb paraméterei egyenletesen jók.
Szeánsz
Etalonunk ugyan még változatlanul a Quad 405 teljesítményfokozat,
illetve a HFM I előerősítő, de az utóbbi éppen szét volt szedve, a
szeánsz viszont nem tűrt halasztást, ezért úgy döntöttünk, hogy egy
Orion SE 1025-tel állítjuk szembe az új Videoton erősítőt. Hibánkból
mindjárt erényt is kovácsoltunk: az SE 1025 volt eddig az egyik
legjobb hazai, boltban is kapható erősítő, az Antitorony központi
darabja, őt kellene az EA 7386 S-nek megvernie. Illene is megvernie,
tekintve, hogy a miniorion csak 5500 forintba kerül, a VT pedig ma már
több mint 10 ezret kér az erősítőjéért. Az SE 1025 az utóbbi időben
nagyon sokszor megfordult a HFM szeánszain, legutóbb a Manók Táncát is
együtt lejtette el a többiekkel (lásd a Rotel erősítő tesztjét a HFM
2. kötetében), a hangképét jól ismerjük mi is, az Olvasó is -
segítségével feltehetően feltárhatjuk a Videoton készülék
hangkarakterét.
Ez a hangkép élénk vitákat keltett a HFM négytagú, "standard"
zsűrijének körében.
A lemezjátszó a "csupasz" NAD volt, hangsugárzónak a Heybrook
HB1-et használtuk, az egész berendezés meglehetősen hasonlított a
Magyarországon egyáltalán összeállítható Antitoronyra, így az eredmény
is hasonlítani fog arra, amit majd az Olvasó tapasztal, ha megismétli
a mi szeánszunkat. A hangszedő mindazonáltal Ortofon MC30 Super volt,
T-2000 transzformátorral, és valamennyi készüléket "felállványoztuk".
Hagyományos kábelezést használtunk (csak a hangsugárzó vezeték volt
egyeres drót), és bekötöttük a kapcsolóberendezést, hogy A- B
vaktesztet csinálhassunk. Műsor: Ortofon I/1 és II/1, Händel
kamarazene, Proprius dzsessz és templomi muzsika, The Shadows:
36-24-36, Neil Young: Harvest.
A mérkőzést 2,5-1,5 arányban az EA 7386 S nyerte. Két zsűror
rendkívül határozottan a Videotonra, egyikük éppen ennyire
határozottan az Orionra szavazott, a negyedik méltányolta mindkét
tábor szempontjait, de maga nem mert dönteni. A vakteszt után, amikor
már megállapítottuk, hogy a jelzőfények közül melyik mit takar, tehát
hogy mire szavaztunk, tovább folytattuk a vitát és a szeánszot, hogy
esetleg mégis közös nevezőre jussunk, mert az volna a megnyugtatóbb -
de mindenki fenntartotta addigi véleményét. Kommentárjaink (csillag
után mindig valaki másé):
Videoton EA 7386 S. Hegyesebb, csattogóbb. Széjjelebbről jön a
hang, a két hangszóróból, de nem érzem a színpad közepét. Nem tetszik,
zavar. Ványadt. Testetlen, alul kiürül, nem tartja meg a hangképet,
van benne valami idegesítő. Ezt semmiképpen nem választanám. Néha
"megfogottabb". De feszes, kapar, fáraszt. Szólóhangszereken
definiáltabb. Steril. Száraz, fád, szürke, nincs levegője. * Mélyben
óriási differencia, ennek az erősítőnek a javára. Egyes zeneszámok
mintha magasban is tovább mennének, műfaja válogatja. Ez a jobb, annak
ellenére, hogy az életet egy kissé kiöli. * Kezdetben megnyert azzal,
hogy lendületesebb, dögösebb, dinamikusabb, a magasai is jobbak, a
mélyei még inkább. * Drasztikusan jobb. Lényegesen több a mélye és
mélyebbre is megy. A magasai is szebbek, tisztábbak, és lényegesen
jobb a sztereója: a mélységéről ugyan nincs véleményem, de a színpada
feltétlenül szélesebb.
Orion SE 1025. Nyugodtabb, teltebb, kevésbé definiált, de kevésbé
mesterséges. Közelebb van az általam megszokott hangképhez. A
basszustartománya súlyosabb (habár egyik gépnek sem igazán jó a
basszusa). A vonóskar színesebb, teltebb. Monós hangkép, közepebbről
szól, de a hangzási egyensúlya jobban megvan. Zaftosabb. Propriuson a
tere is sokkal jobb. Emberibb. * Mélyvágó szűrő. * Később rájöttem,
hogy ennek a hangképnek olyan erényei is vannak, amelyekkel a másik
nem rendelkezik. Mindenesetre levegősebb. * Kulturált, nincs vele
semmi baj, de a másik jobb. Ez monós, középmélyben kiemel, aztán
hirtelen lezuhan a basszusa.
Sajnos, amikor ezt a szeánszot megejtettük, már nagyon közelgett
az a kínos pillanat, amikor a kéziratot véglegesnek kell tekinteni és
nyomdába kell adni (hogy a HFM téli kiadása egyszer végre tényleg
decemberben jelenjen meg, ne februárban!), úgyhogy nem volt már időnk
pótlólag "ráhallgatni", az új erősítőt hosszú távú zenehallgatással is
próbára tenni. Később azért erre még visszatérünk, és feltehetőleg az
Olvasóközönség is el fog árasztani bennünket visszajelzéseivel. Hiszen
még nem volt a boltban ennyire ígéretes erősítő, mint most a Videoton
EA 7386 S. (Igaz, több mint kétszerte drágább az Orionnál!) Addig is,
inkább csak tájékoztatásul, mintsem minősítésképpen: ha neves nyugati
modellek hangkarakterével jellemezzük, az új erősítő inkább a Rotel
RA-820BX2-re üt, s kevésbé a NAD-ra vagy a Cyrusra, és még kevésbé a
HFM I/Quadra. Hűvösebb tónusú, precíz.
De mindenképpen van annyira jó, hogy a típusszámon kívül egy
fantázianevet is megérdemeljen...
VIDEOTON HANGSUGÁRZÓK
Tavasszal 3 új Videotont fedeztünk fel a boltban: egy kicsit, egy
nagyot és egy közepes méretűt, vagyis éppen annyit, amennyiből már
kikerekedik egy hangsugárzórevü. Máris bekonferáljuk az első
szereplőt:
Videoton DCR 3090 hangsugárzó
Valahol már találkoztunk. Ez a típus erősen emlékeztet a DC
3011-re, csak egy szintszabályzóval több van rajta, és sokkalta
elegánsabb, "akaisabb" amannál; feltehetőleg egy exportszéria
visszamaradt, biztonsági készletéből származik. Az ára párszáz
forinttal magasabb: nem egészen 8000 forint párja. Ha valóban
ugyanarról a modellről van szó, úgy is tekinthetjük ezt a tesztünket,
mint ellenőrző vizsgálatot.
A DCR 3090 három utas, és mint az "R" betű indikálja,
basszreflexrendszerű doboz. A 310mm átmérőjű mélyhangszóró az előlap
középvonalában helyezkedik el, a két felső hangszóró a középvonaltól
balra esik, mégpedig mindegyik példányon, tehát a sztereó pár két fele
nem tükörszimmetrikus. A mély- és a középhangszóró papírmembrános, a
membránszél gumi vagy habosított műanyag. A középhangszóró mellett
helyezkedik el az 58mm átmérőjű reflexnyílás, a 20mm-es dóm csipogó
mellett pedig két szintszabályzó potmétert találunk. Az előlapon nem
spóroltak a műanyaggal, az egész doboz japános kinézetű, jó és rossz
értelemben egyaránt. A doboz belsejét ipari vattával tömték ki. Hátul
a csatlakozók rugós aljzatok.
Méréseinkhez
A hangsugárzópár hangnyomás-frekvenciagörbéi (1. diagram) nem
futnak eléggé együtt: 4 és 10kHz között jócskán eltérnek. A
hangsugárzóról 1 watt elektromos teljesítmény nyomán 90dB hangnyomást
mértünk, 1 méter távolságból.
A közeltéri görbe (2. diagram) csillapítatlan
rezonanciafrekvenciáról tanúskodik, valamint arról, hogy az első
keresztezési frekvenciát 800Hz környékén kell keresnünk.
Mivel a DCR 3090 nem szimmetrikus típus, kétféle
iránykarakterisztikát mutat, aszerint, hogy jobbra avagy balra
mozdulunk-e ki a középvonalából (3-4. diagram). Balfelé, tehát a
magashangszórók irányába mozdulva nagyjából ugyanazt mértük, mint
középről. Jobb felől, a szintszabályzók oldaláról mérve már sokkal
egyenetlenebb görbéket kaptunk, az átvitel beszakad 1 és 5kHz között,
azonkívül a teljes felső oktáv is lekonyul. Hát ezért szokták az
aszimmetrikus elrendezésű hangsugárzókat tükörszimmetrikus párokban
árusítani: hogy zenehallgatás közben mindkét doboz az előnyösebb
oldalát fordíthassa befelé.
A közép- és magasszintszabályzók hatását (minimum, maximum,
illetve középállás) az 5-6. diagram szemlélteti. Nem egészen világos,
mi szükség van ezekre a potméterekre, ugyanis már középállásban is
erősen vágnak. Nem kétséges viszont, hogy meg lehet változtatni velük
a hangképet.
A torzítási komponensek (7-8. diagram) az egész hallható
tartományban jelen vannak. A sáv alján a 3., feljebb a 2. harmonikus
összetevő dominál. A DC 3011-nek is hasonló volt a torzítása (lásd HFM
20.), csak az mélyben viselkedett csúnyábban - ezzel szemben a
magastartománya valamivel szebb volt.
Az impedanciagörbéjével is (9. diagram) kísértetiesen emlékeztet a
DCR 3090 a DC 3011-re, habár a mostani görbén egy picit lejjebb
tolódnak a csúcsok.
Burst-fotóink 760, 1010, 3000, 4500 és 15000Hz-en készültek. A
negyedik (4500Hz) bizony nagyon csúnya.
Videoton DC 2580 hangsugárzó
Három utas, de zárt rendszerű doboz. Hangszórói a doboz
középvonalában helyezkednek el. A mélyhangszóró 250mm átmérőjű, a
membrán papírból készült, egyenes alkotójú, és jókora (100mm-es)
porsapkája van. Szintén akusztikus felfüggesztésű rendszer, gumiszerű
széllel. A középhangszóró is papírmembrános, a porsapkája fényes
fólia. A csipogó itt is egy 20mm-es dóm. A dobozt légmentesen
szerelték: minden hangszóró körül gyurmával tömítették a rést. A
hangszórókosarakat műanyag keret fedi, a felső két hangszórót még
fémszita is takarja. Belül jókora halom ipari vatta. Hátul rugós
szorítók. Nem is olcsó hangsugárzó: 6200 forint párja.
Méréseinkhez
A dobozpár görbéi (10. diagram) szépen együtt futnak, csak 6kHz
környezetében távolodnak el egymástól. Ennek a hangsugárzónak is
ugyanakkora az érzékenysége, mint a DCR 3090-nek: 90dB.
A közeltéri görbe (11. diagram) azt állítja, hogy ez a hangsugárzó
mélyebbre megy, mint a DCR 3090. még ha kisebb is a dohogója.
Az irányjelleggörbék (12. diagram) 3kHz fölött erősen lekonyulnak,
sőt, alacsonyabb frekvenciákon is csökken a szint, úgy 2-3
decibelnyit.
A harmonikus torzítás lényegesen alacsonyabb, mint a nagyobbik
dobozé, mind 1W teljesítménnyel, mind pedig 96dB hangnyomáson (13-14.
diagram).
Az impedanciagörbét a 15. diagram ábrázolja.
A burst-fotók 830, 1880, 2743, 5950 és 15800Hz-en készültek.
Bizony nem szívderítőek.
Videoton DB 1600 hangsugárzó
Ez a típus minden szempontból szerényebb a másik kettőnél: csupán
kétutas (vajon ez hátrány?!), kisebb méretű, egyszerűbb kivitelű -
például az előlapját nem is lehet leszedni, a hangszórókat belülről
szerelték fel. Az ára pedig nem egészen 2000 forint páronként.
A hangszórói nagyobbnak szeretnének látszani, mint amekkorák, és
ezért fehér festékcsíkot növesztettek maguk köré. Valós méretük: 155,
illetve 65mm. Mindkettő kónuszhangszóró. A keresztváltó a lehető
legegyszerűbb: egyetlen kondenzátor, amely a mély frekvenciákat
választja le a csipogóról. A doboz belül üres, a leszerelhető hátlapra
egy kevés ipari vattát tűztek. A csatlakozók rugós szorítók.
Méréseinkhez
Csekély eltérés a két doboz frekvenciagörbéje között (16.
diagram), az érzékenység 87dB, tehát látszólag 3 decibellel kisebb,
mint a nagyobb dobozoké, de figyelembe kell venni, hogy a DB 1600
átvitele 1kHz környezetében (ahol az érzékenységet definiáljuk) egy
kicsit visszaesik.
Basszusátvitelre ne nagyon számítsunk, a közeltéri görbe (17.
diagram) olyan, mint a legtöbb kisdobozé.
Az iránygörbék (18. diagram) nem szépek, az átvitel már 1,5kHz-től
lekonyul.
A torzítás 1 watton (18. diagram) még megjárja, 95dB hangnyomáson
viszont (19. diagram) már elszabadul a pokol, a torzítás többhelyütt
eléri a 10 százalékot, a basszustartományban még sokkal magasabbra is
hág - ezt a dobozt csak 93-94 decibelig szabad hajtani.
A burst-fotók (870, 1110, 3170, 7580, 12000Hz) látszólag olyanok,
mint amilyeneket a másik két dobozról mértünk. Valójában a DB 1600
átvitele nem csupán a kritikus pontokon ilyen, hanem közöttük is,
végig az egész sávban.
Szeánsz
A Videotonokat - akárcsak előbb a Pioneer tornyok hangsugárzóját -
a Heybrook HB1-hez mértük. Ez nem is méltánytalan dolog, hiszen a
VT-dobozok közül a legnagyobb csaknem annyiba kerül, mint a HB1. (Igaz
viszont, hogy a legkisebb VT pedig ötszörte olcsóbb a Heybrooknál.)
Valamennyi hangdobozt Talpra, illetve Tönkre állítottuk.
Videoton DCR 3090. Magashiány. Lágyabb, de nem jó. Mélye sincs.
Bánatos massza. Öblös, lágy, magashiány, fahang. A felső regiszter
rossz; orrhangú énekesnő. * Alul-fölül hiány, fojtott, ködös, présel.
* Sehol semmi, csak kétoldalt valami, ez a fő-fő baj. Teretlen. *
Orrhangú. Néha egy-egy részlet tetszett. Az etalon. Élénk, kissé
érdes, sziszeg, erősebb lemezzaj, de egészségesebb hangzás. Alul is
jobb a tartása (habár a Beethovenen ennek sincs súlya), erősebb
basszustartomány. * Lényegesen jobb, magasa-mélye-sztereója egyaránt,
nincs különösebb baja. * Egyik se tetszett igazán, de ez
emberségesebb. * Ez se igazán jó: forszírozza a lemezzajt, néhol fakón
szól, de sokkal tisztább.
Mint látjuk, a mennyiség nem azonos a minőséggel. Még a
basszustartományban sem!
Videoton DC 2580. Se alja, se teteje. Nincsenek színei, rádiós.
Lapos. Az egész fal szól, de mindenünnen ugyanaz szól. A templomban
vonyít, mindent összekutyul. * Lényegesen kevesebb mély. A legteteje
is vágva van, de nincs zavaró hibája. Az énekhang fakó, fa, bágyadt,
de nem is bántó. * Megint a térrel van baj, és mintha egy
sávhatároló-torzító szűrőt kapcsolna be. * Két önálló hangszóró,
elveszti a teret, kiürül, hiányzik a mélye. A férfikórus elveszti a
hangszínét, megváltozik. A női kórusban öregebbek a nők.
Az etalon. Fölényesen jobb, egészségesebb. A kórus arányai
helyesebbek. Pici zörej, forszírozottság, jó térhatás. * Nincs
kommentár. * Ez se tetszik igazán, de emberségesebb. * Nincs
kommentár.
Videoton DB 1600. Eddig ez a legjobb, a legnyíltabb, bár ez is
sávhatárolt, nem cseng ki, rádiós, de valahogy jobban "együtt van". A
testessége hiányzik. Sok információ elvész, de még mindig több marad,
mint amennyit az előző VT-dobozok hagytak. Hamis énekszínezet. *
Nagyon tisztességes ez a kis vacak; nincs mélye, de magasban egész
tűrhető, nem torz, amije van, az elfogadható. * Sávhatárolt, de jobb
az egyensúlya, mint az előző VT-hangsugárzóké. Kicsit tölcséres,
ordít, de "ahhoz képest" nem rossz; szerény, de el lehet viselni. *
Elfogadható, de mindenben szegényesebb.
Az etalon. Egyetlen megjegyzés vonatkozik rá: "...valóságos
basszusláda, kitűnő magasakkal..."
Összefoglalva, amit fölösleges összefoglalni: a szerény kis DB
1600-at elfogadhatóbbnak tartjuk a másik két VT-doboznál, de így sem
ajánlhatjuk. Az Orion HS 282 mindenképpen jobb vétel.
*
Koss Pro/4AAA Plus fejhallgató
Hát az úgy volt, hogy a Tizennégyfülű Sárkány, amikor
végigcsinálta a Fejhallgatótesztet, fáradtan, de elégedetten dőlt
hátra a karosszékében: utolérte magát. Minden fejhallgatót
megvizsgált, amit csak fellelhetett a boltokban. A "szocialista
füleseket" éppúgy megszerezte, mint a "kapitalistákat" - az
utóbbiakból úgysincs túl sok. Csak utólag derült ki, hogy az egyikről
mégis megfeledkezett. A szépnevű Koss Pro/4AAA Plus kimaradt a
Fejhallgatótesztből - hogy ő legyen az első, amelyet önálló
hifi-produktum gyanánt tisztelhetünk, akarom mondani tesztelhetünk a
Bemutatjuk rovatban.
Hasonlóan a többi Koss-hoz, a nagyméretű Pro/4AAA Plus is
dinamikus rendszerű, fül körül felfekvő, zárt típus. A fület körülvevő
párna levegővel van töltve, és igen jól zár a fejen. A kagylókat
mindkét irányban el lehet fordítani a villa alakú kengyelben. Az egyik
kagylón egy szerelvényt találunk, erre mikrofont erősíthetünk, ha
akarunk. A kábel körülbelül 3 méter hosszú, spirális kialakítású, és
6,3mm átmérőjű Jack-dugó van a végén. A csomagolás egyszerű
kartondoboz.
Méréseinkhez
A Pro/4AAA Plus impedanciája nem illeszkedik a szabványsorba, de a
gyakorlatban ez nem okoz zavart. Frekvenciaátvitele 20Hz-től 2kHz-ig
viszonylag egyenletes, efölött a jel úgyszólván sírba száll, majd
6-8kHz-en feltámad, aztán ismét megszűnik létezni - de 18-22kHz között
újra feléled valamelyest. Mint a másik négy Koss, ez is a mély
tartományt forszírozza, a magasakat levágja, és a felső regisztere
erősen hepehupás. A két fejhallgató-rendszer frekvencia-jelleggörbéje
viszont végig együtt fut, 250Hz-től egészen 8kHz-ig.
Dicséretesen alacsony a harmonikus torzítás, az egész
hangfrekvenciás tartományban. Csak 2kHz környékén találtunk egy
egészen keskeny sávot, amelyben a torzítás egyáltalán értékelhető. Ez
feltehetően összefügg a Pro/4AAA Plus érzékenységével: alig kell
ráadni egy kis jelet és a hangnyomás máris eléri a 94dB-t, 100mW
hatására pedig a fejhallgató már valósággal bömböl.
A nemkívánatos hangsugárzás alacsony, a hangcsillapítás közepes
(ez a fejhallgató jobban blokkolja a kifelé, mint a befelé igyekvő
hangenergiát). A fejet csupán 1N erővel nyomja, ámde viszonylag nehéz:
365 gramm a súlya, vagyis az év minden napjára jut belőle 1 gramm. És
hát a zárt rendszer alatt hamar megizzad az ember füle.
Szeánsz
Ugyanazokat a zeneszámokat tettük fel, amelyeket a
Fejhallgatóteszten hallgattunk, nehogy a Pro/4AAA Plus-nak panasza
legyen a kiszolgálásra.Viszont eltekintettünk az elektrosztatikus
fejhallgatóktól mint etalontól; inkább egy Sennheiser HD 430-nál
maradtunk. A két fejhallgatót hárman hasonlítottuk össze, és
mindhárman halálpontosan ugyanazt írtuk róla (zárójelben a Sennheiser
kritikája):
Nincs magasa. Durva mélyhiány. A középmélye üt, túlteng, a bőgő
túlzottan bummog, rezeg az üreg a fülem és a fejhallgató között.
Annyira nincs magasa, hogy a lemez zaja is teljesen eltűnik. Még a
kamarazenén működött a legjobban, de ott sem tetszett. Nagyon nagy a
differencia. A templomban: bágyadt, durva magashiány - nekem ez a
fejhallgató semmiképpen sem kéne. (Kitűnő, de ennek meg egy kicsivel
több mélyre volna szüksége. Cseng-bong, erősebb a zaja is meg még
középmagasban is kiemel valamelyest. Élénk.) x Előbb azt gondoltam
róla, hogy "nyugodt" -aztán hamar rájöttem, hogy egyszerűen csak
nincsenek magasai. Ez néhol jót tett neki, de a Händelen már
nyilvánvaló, hogy a hangképnek nincs teteje, a hangszerek elveszítik
hangszínüket. A Propriuson már zavart; ennek a zenének van valami
varázsa, amely a Kosson megszűnik. Poros, matt, tompa. (Kicsit
vérszegény, a bőgő csattog, kezdetben zavart a lemezzaj.) x Fojtott,
tompa, dum-dum, színtelen, monó. Teljesen érdektelen. Vastag. A
templom bántóan összezúg, a szoprán úgy szól, mint egy néprádió. A
kamarazenének jót tesz a sok mélyhang, de itt derül ki, hagy ezek még
csak nem is igazán mélyek. (Kissé könnyű, felfelé húz, de sokkal jobb.
Van egy kis felsőbasszus-hiánya, felül pedig kicsit érdes, de így is
klasszissal jobb.)
Summa summárum, nem történt égbekiáltó méltánytalanság, amikor a
Pro/4AAA Plus kimaradt a csoporttesztből. Hogy el ne feledjük:
pontszáma, ha a Sennheiser 6,9 pontját vesszük alapul, úgy 4-4,5
pontra jött ki. Komfortfokozatát valamivel többre becsültük (kb. 5,5-6
pontra), noha egy kicsit izzadt alatta a fülünk.