A digitális tükörkép |
- Negyedik Helyzetjelentés: LP kontra CD
Amióta a Compact Disc világot látott (s különösen, amióta meg is
hódította a világot), többször is helyzetjelentést adtunk arról, hogy
mire képes a digitális médium a régi, hagyományos, analóg Long Playing
hanglemezhez képest. Hogy milyen arckép kacsint vissza ránk abból a
digitális foncsorozású tükörből. Első három helyzetjelentésünket a HFM
12., 14., 16. kiadásában közöltük. Jelen cikkünk a Negyedik
Helyzetjelentés.
Időközben pontosan három év telt el, vagyis ezúttal hosszabb
türelmi időt engedélyeztünk a Compact Discnek, "hagytuk, hadd fussa ki
magát" (persze, ha nem hagytuk volna, akkor is ugyanazt tette volna).
Erre a türelmi időre a Compact Disc igencsak rászorult. Az Olvasó
nyilván tudja, hogy mi eddig képtelenek voltunk elfogadni a CD-t
teljesértékű hangtechnikai médiumnak. Dehát az idő a Compact Discnek
dolgozik. Az analóg technika úgyszólván végóráit éli. A stúdióemberek
már rég felesküdtek a tiszta, kezelhető, "higiénikus" digitális
technikára, a kereskedők pedig az egész világgal elfogadtatták a
praktikus (és gyönyörű!) ezüstlemezt. A hanglemezszakma szinte teljes
egészében "digitalizálódott", a hangfelvételeket csaknem mindenki
PCM-rendszerben készíti. A műsoranyag most már mindig megjelenik CD-n
is, és közel az idő, amikor már csakis CD-n jelenik meg (habár a
hanglemezgyárak egyelőre még tekintettel vannak az LP-hallgató
nagyközönségre, jobban mondva a saját jólfelfogott érdekükre). A
műszaki fejlődést nem lehet megállítani. Senki sem vonhatja kétségbe,
hogy a jövő az új technikáé - sőt, már a jelen is az övé.
De ha ez így van, akkor joggal teszi fel az Olvasó a kérdést:
miért ágálunk mi a digitális technika és különösen a Compact Disc
ellen? Honnan ez a digitál-ellenesség? És mire jó ez?
Először is, mi nem vagyunk digitál-ellenesek. Mint ahogyan a
hatvanas-hetvenes években sem voltunk tranzisztor-ellenesek. Éppen
ellenkezőleg: a tranzisztor volt hifi-ellenes. Nem mi voltunk az
agresszorok, mi csak védekeztünk egy agresszív, zeneietlen hangkép
ellen (mint ahogy az utóbbi 4-5 év folyamán is védekezésbe
kényszerültünk). A tranzisztor időközben megszelídült a mérnökök
kézében, de akkoriban, húsz évvel ezelőtt joggal láttuk benne a Zene
első számú ellenségét.
Egyébként sem ágálunk a CD ellen. Egyszerűen csak tesszük, ami a
dolgunk. Minket azért fizetnek, hogy a magunk szerény eszközeivel
ellenőrizzük: igaz-e, amit a mérnökök és a reklámfőnökök állítanak. Ha
úgy, találjuk, hogy nem igaz (vagy nem teljesen igaz), akkor a
véleményünket le fogjuk írni, vállalva, hogy felbosszantjuk vele a
szakembereket, sőt, akár az Olvasót is. De ha egyszer az lesz a
véleményünk, hogy az új technika levetkőzte gyermekbetegségeit, s
ennélfogva kiérdemli a nagyközönség bizalmát, akkor haladéktalanul
mellé állunk, és akkora reklámot csapunk neki, amekkorát pénzért sem
kapott volna. Legyen ez a mottója a most következő, Negyedik
Helyzetjelentésnek.
*
Ha valaki a CD-technika potenciálját akarja felmérni,
mindenekelőtt kifogástalan műsoranyagról kell gondoskodnia. Hát emiatt
most nem fáj a fejünk. Néhány oldallal előbb, beszámolva koppenhágai
élményeinkről, szóba hoztuk a svéd Opus 3 hanglemezgyárat, s
elmondtuk, hogy Dániában neki is az Ortofon a képviselője. Akár a
Proprius cég (lásd HFM 21), az Opus 3 is fenomenális hangfelvételeket
csinál, akusztikus hangszerekről, nagysebességű analóg magnóval,
minimál-mikrofonozással. Első két demólemezét eddig is ismertük,
nemrég megjelent a harmadik. És ami a legérdekesebb, az 1. és a 3.
album műsorát Compact Discen is megjelentették! Az Ortofon
szívességéből mindkét változathoz hozzájutottunk, úgyhogy most olyan
program van a kezünkben, amelynek hangminősége minden kétségen felül
áll. Azokat a különcöket (Magyarországon szerencsére még elég kevés
van belőlük), akik azt képzelik, hogy csak a DDD, azaz a minden
tekintetben digitálisan kezelt műsoranyag az igazi, s ennélfogva a mi
kísérletünk nem "fair", két érvvel kívánjuk leszerelni.
Először is, a világ legjobb hangminőségű ezüstlemezei között
gyakoriak az analóg felvételűek. Ezt nem csak mi állítjuk; nálunk
sokkalta nagyobb tapasztalatú szakemberek is így vélik. Mi a magunk
részéről nem is hallottunk még jobb CD-t a Propriusénál, amely
(természetesen) szintén analóg felvételt hordoz. Másodszor: még ha a
digitális eljárás eredendően jobb volna is az analógnál, a próba akkor
is sportszerű volna. Adva van egy kitűnő hangfelvétel, amely úgy
készült, ahogy készült, és ezt kétféleképpen is feldolgozták:
LP-technikával és CD-technikával. Egyik sincs előnyben, egyik sincs
hátrányban - a kettőt minden további nélkül össze szabad hasonlítani.
Ha már a teszt érvényességét vitatjuk, nem a szoftverben, hanem a
hardverben, azaz a CD-játszóban látjuk kísérletünk sebezhető pontját.
Nincs elsőosztályú CD-játszónk. Viszont elsőosztályú lemezjátszónk
sincs. Az Olvasónak sincs, se egyik, se másik. (Tisztelet a
kivételnek.) Nem megyünk kölcsönkérni Úgy hallgatjuk a fekete lemez és
az ezüstlemez zenéjét, ahogy tudjuk: a saját alapfokú
lemezjátszóinkkal, illetve a szintén alapfokú, de árkategóriájában
kétségtelenül legjobb CD játszóval, a Philips CD 150-nel.
A lemezjátszókról azért beszélünk többesszámban, mert ezúttal nem
csinálunk kollektív szeánszot. Mindenki hazaviszi a CD-játszót néhány
napra, az Opus-albumokkal együtt, és addig hallgatja őket, amíg ki nem
alakul a véleménye. Ha kialakult, papírra veti, borítékolja, nem
mutatja meg a többieknek, nehogy befolyásolja bármelyiküket is. A
végén mindenki feltárja a kártyáit, és akkor megvizsgáljuk, van-e
köztük összhang, összeáll-e belőlük legalább egy terc, ha már nem egy
kvart. (A pároktól isten mentsen; ha ketten-ketten másképp ítélünk,
akkor bizony be kell ismernünk, hogy döntésképtelenek vagyunk.)
Mindegyikünk azzal kezdi a tesztet, hogy felsorolja az otthoni
készülékeit. Az Olvasó így jobban felmérheti, hogy mire ment volna ő a
mi helyünkben, a saját berendezésével.
*
Előbb azonban beszéljünk még a tesztanyagról. Tényleg megérdemli a
figyelmet. Igaz, az Opus 3 cég is ugyanabban a betegségben szenved,
mint a Proprius meg a kis cégek általában: piacpolitikai és pénzügyi
okokból nem foglalkozhat olyan zenével, amilyennel szeretne. Csupa
speciális zenefajtát kell felvennie: akusztikus gitárt dögivel (az a
legolcsóbb!), dzsesszkombót meg mindenféle népi zenét
síppal-dobbal-nádihegedűvel. Szóval, nem zeneművészetet produkál,
hanem demonstrációs programot. De azért találunk az Opus lemezein
zongora és orgonamuzsikát, kórust, sőt, egy vonósnégyest is. A
legfontosabbtól, a szimfonikus nagyzenekartól sajnos, el kell
tekintenünk. Pontos diszkográfiát is adunk a két Opus albumról, mert
bár zeneileg nem feltétlenül, de akusztikailag döbbenetes élményt
nyújtanak. A műsorszámoknak nemcsak a címét adjuk meg, hanem azt is
elmondjuk, milyen hangszereket szólaltatnak meg. Nem az LP, hanem a CD
programja szerint haladunk, tehát 1-től 16-ig, illetve 13-ig soroljuk
fel a műsorszámokat. (A CD-nek, mint ismeretes, nincs "A" és "B"
oldala.) A fekete lemezeket egyébként a svéd Grammoplast préselte, az
ezüstlemezek a PolyGramnál készültek. Az árukat nem ismerjük, de úgy
tudjuk, nem különösebben drágák. Egy postacím: Opus 3, P. O. Box 2024,
S-691 02 Karlskoga, tel.: 46 586-524 20. Most pedig nyilatkozzanak a
zsűritagok, abban a sorrendben, ahogy a lemezeket hallgatták. Szokás
szerint megint a Szerkesztőé az utolsó szó - de, mint látni fogjuk, az
utolsó szó nem sokban különbözik az előtte elhangzó szavaktól.
SZM. (PIONEER PL-200, ORTOFON MC 10/II ÉS T-10, MARANTZ RECEIVER,
HEYBROOK HB1.) Nincs nagy különbség az LP és a CD között. A CD-t nem
érzem bántónak, olyannak, hogy azonnal ki kéne kapcsolni. Nincs vele
semmi bajom. A következő különbségeket véltem kihallani (de
alkalomadtán szívesen megismételném a próbát, vakon, hogy nem
tévedtem-e):
Az LP-n a mélyek, puhábbak, határozottabbak. A magasak kicsengése
jobb, tovább mennek felfelé. Az egész egy kicsit levegősebb. Élénkebb,
élethűbb a zene. Mintha fürgébben is járna a zenészek ujja, az
énekesek is fürgébben nyitogatnák a szájukat. Tágasabb a tér.
A CD hangja kevésbé levegős, a magas cinnek tompábbak. Egyes
programokon mintha lustábban zenélnének. Mintha kicsit össze is mosnák
a hangképet. Viszont közelebbről, alkalmanként melegebben szól a CD,
és ez szóló hangszereken előnyös is lehet. Egyes számokon nem is érzek
különbséget. Nagy kár, hogy nincs a programban szimfonikus
nagyzenekar. Hangsúlyozom, a különbség nem drasztikus, azonnal nem is
vehető észre. Elsősorban a levegősségben és a magashangokban van
eltérés.
DE. (NAD 5120, ORTOFON MC 10S, T-10, SAJÁT KÉSZÍTÉSŰ ERŐSÍTŐK,
ORION HS 400.) Először minden számon végig akartam csinálni a tesztet,
de végül is csak azokra hivatkozom, amelyek meghallgatásakor azonnal
éreztem valami különbséget. Érdekes, hogy inkább csak a CD hiányait,
információszegénységét éreztem, s nem pedig az LP úgynevezett
jellegzetes hibáit (zaj, pattogás, torzítás stb.).
Első album: 1. Csak a magas hangokon érzek különbséget, a
triangulum és az énekesnő hangja a CD-ről színtelenebb. 3. A CD-ről
jövő hang egy kicsit tompa, fakó, színtelen, sőt, itt a műsort (férfi
énekhang) még a középtartományban is szegényesebbnek éreztem. 4. Jól
érezhető különbség (végre megnyugodtam: ennél a számnál nem voltak
kétségeim): a CD fúvósai és egyáltalán az egész zenekar veszít
élénkségéből. A dobseprő sem az igazi. 7. Csekély különbség, a CD-n
egy kis információveszteség, minden egy kicsit szegényesebb, az
énekhang nem annyira érdekes. 8. Talán az "analóg gitár" csengőbb. 9.
Egy kis baj a CD sztereó képével: mintha kétoldalassá válna. És amit
biztosan éreztem: LP-ről az orgona levegősebb, szárnyalóbb. 10. Mintha
a CD-t az LP-ről vágták volna... 11. A CD-n a csembaló elveszíti szép,
jellegzetes hangját. 12. Itt éreztem a legnagyobb különbséget. A CD
hangja letompul, a "cinn" háttérbe szorul, a magasveszteség miatt a
középhangok mintha előtérbe kerülnének. Ezt a felvételt meghallgattam
egy olcsó Ortofon MM-pickuppal is. Hasonló különbséget hallottam.
Harmadik album: 1. A pánsípból kiáramló levegő jellegzetes hangja
kevésbé hallatszik a CD-ről. 3. Csekély különbség, de a CD zongorája
mintha kissé lehangolódna, és a "cinnek" sem annyira finomak. 4.
Időnként az volt az érzésem, hogy a CD halkabb - holott a kimeneti
jele nagyobb volt. 7. Megint a cinnek. 8. A CD-hang egy kicsit fedett,
fátyolos, tompa. Az orgona is veszít eredeti hangjából, mélyül a
hangszíne. 11. Az analóg felvétel vonósait lágyabbnak, finomabbnak
érzem. A CD-n most érzem először, hogy a hangszerek hangja egy kicsit
érdesebb.
Ezt a két lemezt egyébként nem szívesen használnám készülékek
hangjának minősítésére. Kevés a nagyvolumenű, zenekari felvétel.
Általában ott tudtam dönteni, ahol több hangszer játszott egyszerre.
SA. (DUAL 721, ORTOFON MC 10/II, T-10, ONKYO INTEGRA P-3030/M-5099
ERŐSÍTŐK, JVC ZERO 6) A két lemezen található, összesen 29 zeneszámból
2 esetben nem tudtam különbséget tenni. Egyébként mindig az analóg
lemez tetszett jobban.
Öt műsorszámon (I/8, 12, 13, 16, III/13) igen erőteljes eltérést
észleltem az LP javára. Mindig több magasat, finomabban és
határozottabban kicsengő felhangokat hallottam a hanglemezről. Mintha
a CD egy kicsit visszaszabályozná a magas hangszínszabályzót.
A sztereó képben említésre méltó különbséget nem éreztem.
Az LP levegősebben, tisztábban szól, mint a CD. Szinte mindig
jobban különválnak a hangszerek, főleg, ha sok a magastónusú rész a
műsorban. Ez a hatás még a férfi énekes hangján is érvényesül (I/3)!
Több alkalommal torzításhoz hasonló felhangokat (grízességet)
lehetett érezni a CD-n. Ez néha harsányságot kölcsönzött a hangnak
(I/7, III/7), de picit fárasztó, idegesítő volt emiatt. Feltehetőleg
ennek tudható be, hogy kritikus részeken megváltozik egy-egy hangszer
hangszíne, például az orgonáé a III/4-en.
Összefoglalva: határozott, jól érzékelhető a hagyományos lemez
fölénye. Megfelelő a magastartomány, levegős, tiszta, világos a
hangkép, kevesebb a torzítás, a nemkívánatos felrakódás. Az igazsághoz
tartozik, hogy megalkudnék a CD-vel, ha a CD-korongok nagy
általánosságban olyan minőségűek volnának, mint ez a két darab. Eddig
csak gyengébbeket hallottam.
DL. (NAD 5120, ORTOFON MC 10S, T-5, NAIM NAIT, HEYBROOK HB1) Előbb
még néhány szót a lejátszóberendezésről. Szándékosan úgy állítottam
össze, hogy csaknem azonos legyen a magyar Antitoronnyal, amelyhez
bárki hozzáférhetett. Csak az erősítőm volt jobb; hogy mennyivel,
arról képet alkothat az Olvasó az előző kötetünkben közölt
erősítőteszt, valamint jelen kötetünkben az új VT erősítő tesztje
alapján. A lemezjátszó, a pickup és a trafó ára körülbelül 10 ezer
forint, ehhez még hozzá kell számítanunk minimum 5 ezret egy jó
fono-előerősítőért. Ez összesen 15 ezer forint, kevesebb, mint
amennyibe a CD-játszó kerül. (Ha viszont Nyugaton vennénk meg,
körülbelül ugyanannyit fizetnénk a kétféle technikáért.)
Minden készülék a megfelelő állványon állt, a kábelezés már a
pickup kimenetétől kezdve légvezeték volt (lásd: A kábelhüllő, Mozaik
1), és természetesen a CD-játszó is 0,1mm-es, szigeteletlen dróttal
csatlakozott az erősítőhöz. Hangszóróvezetéknek 2,5 méter hosszú, 1mm
átmérőjű légvezetéket használtam. Az eredmény: az egész rendszernek
megnőtt a felbontóképessége. A Heybrooknak némi basszusa is támadt
(bár változatlanul nem szólt elég testesen), és az MC 10S-nek is
feljavult a sztereofóniája. És ami talán a legfontosabb: ez a
lemezjátszó-berendezés már meglehetősen zajtalan, nem forszírozza a
lemezzajt. Másfelől: a légvezetékes kábelezéstől az ezüstlemezjátszó
is megtáltosodott.
Olyannyira, hogy kezdetben el voltam ragadtatva tőle. Nem sorolom
fel az erényeit, már nagyon sokszor megtettem (a legrészletesebben a
HFM 16. számában). A Compact Disc engem egyébként is mindig becsap; az
első félórában - ha nem is tovább - általában tetszeni szokott a
hangja. Ezúttal egy teljes óráig hittem benne, hogy számomra is vége
az analóg/digitális dilemmának, és végre magam is áttérhetek a CD-re.
(Miért, az Olvasó talán azt képzeli, hogy csupán őérte nyűglődöm
ennyit?!) Sajnos, körülbelül egy óra múltán ismét elmúlt a varázs, és
többé nem is tért vissza. Mindig, minden zenefajtán a hagyományos
lemezhang tetszett jobban, és egyre biztosabban tudtam, hogy miért.
Mindazonáltal felsorolom, mely műsorszámok alapján ítélek a
legbiztosabban: I/1, 4, 7, 9, 10, 12, 13, III/1, 3, 6, 7, 9, 10, 11,
13.
A Propriusokat nem számítva, az Opus 3 albumai a legjobb
CD-korongok, amelyeket valaha is hallottam. Nagyon jól szólnak, dehát
eddig sem arról volt szó, hogy a CD ne tudna "jól szólni". Inkább az a
baj, hogy változatlanul van valamiféle zeneietlen sajáthangja. A
kritikus frekvenciasáv: a magastartomány alja, ahol a
cintányérütésnek, gitárpendítésnek, hegedűcincogásnak a törzse szólal
meg. Ez a sáv (szubjektíve) kiemel, előretolakodik, és azt az érzetet
kelti, hogy "hű, de tiszták és jók a magasak". Egy idő múlva aztán
rájövünk, hogy ezek a magasak egyáltalán nem elég magasak. Az
ezüstlemezjátszónak (vagy az ezüstlemeznek, vagy mindkettőnek)
drasztikus magasvágása van, csak ez nem úgy jelentkezik, mint az
erősítőkön vagy más analóg eszközökön megszoktuk. A CD magasai nem
folyamatosan konyulnak le, hanem mintegy hirtelen tűnnek el. Emiatt
minden magashangú hangszernek egy kicsit ugyanolyan az íze, a színe.
Nem eléggé érdekesek, nem lehet sokáig figyelni rájuk, és előbb-utóbb
fárasztóvá válnak. A dzsesszt hallgatva az ember nem kezd el dobogni a
lábával. Az analóg lemezjátszónak sokkal szebbek a magashangjai, pedig
az MC 10S magastartománya valójában grízes, és egyáltalán nem megy
valami magasra. (Az MC 30S, vagy pláne az MC2000 ezt egy szempillantás
alatt bebizonyítja.) Ugyanez vonatkozik a T-5 transzformátorra. Meg a
NAD 5120 lemezjátszóra. Igaz, a Philips CD 150 is olcsó gép, vannak
nála sokkalta drágábbak. (Viszont a CD-játszók között nincs akkora
különbség, mint a lemezjátszók között.)
Panaszom van az ezüstlemez térhatására is, mégpedig többféle
szempontból. Először is, a CD zenészei kissé kulisszaszerűek,
testetlenek, nehezebb őket valóságosnak képzelni. Másodszor, a CD nem
rajzol annyira összefüggő légteret, mint az LP. A hangkép egy kicsit
kétoldalas: gyakrabban hallani kétoldalt a hangszórókat. Ezt ne tessék
erénynek tekinteni és a CD jobb csatornaelválasztásának tulajdonítani.
Az Opus 3 felvételi technikája lényegében kétmikrofonos, tehát a
programnak nem szabad közvetlenül a hangszóróból szólnia. Harmadik
megfigyelésem szintén a mikrofonozással kapcsolatos. A
minimálmikrofonos felvételek minden tekintetben háromdimenziósak, a
hangkép alkalmanként a mennyezetig terjed, és a teljes hátsó falat
beboríthatja. Az MC 10S/T-5 ebből a szempontból nem éppen kiváló, de
az LP-hang még így is nagyobb teret nyitott felfelé; az egész zenekar
jó fél méterrel magasabbról szólt. A CD zenekara kevésbé emelkedik
meg, sokkal közelebb helyezkedik el a vízszintes síkhoz. Érdekes, hogy
ezt az effektust a lemezjátszó hangján is elő tudom idézni: ha a
hangsugárzó nincs jól kitámasztva a lábazatán, a térhatás
bizonytalanabbá válik, a zenekari dobogó süllyedni kezd.
Mindent egybevetve, az Opus 3 Compact Discjei rendkívül jók, és
véleményem szerint azt reprezentálják, amire a CD-technika 1987-ben
egyáltalán képes. Ha az LP nem volna feltalálva, máris átállnék CD-re.
Dehát az LP már fel van találva.
HFM
*
DISZKOGRÁFIA
Test Record 1: Depth of Image
1. TIDEN BARA GAR. Női hang, balladaszerű popzene, bőgő, gitár,
bongók, triangulum.
2. VIOLIN CONCERTO IN G. Telemann zenéje két akusztikus gitárról.
3. LABYRINTH. Férfihang, gitár, bőgő.
4. BUDDY BOLDEN BLUES. Dzsessz a húszas évekből, szoprán
szaxofonnal, trombitával és szouzafonnal.
5. POLKA. A nálunk kapható Ortofon 0002-es demólemezen is rajta
van. Sosztakovics műve. A szólisták: pikkoló, pozaun és fagott.
6. ZAMPONAS. Szintén rajta van a 0002-esen. Dél-amerikai hatalmas
pánsípok és dobok.
7. MY OLD FRIENDS. Férfi énekes gitárral.
8. INVENTION NO. 14. Bach-zene két gitáron.
9. FROM SYMPHONY NO. 5. (?) Romantikus orgonamuzsika.
10. INNSBRUCK. Templomi vegyeskar.
11. A NEW GROUND. Csembaló.
12. OLE MISS. Dzsessz. Kisegyüttes, hasonló a No. 4-hez.
13. UNCAS FLYKT. Svéd népzene. Gitár, bőgő, hegedű.
14. DE LOFZANG MARIE. Furulya, plusz az összes mellékzöreje.
15. DANCE. Kabalevszkij-etűd, csellóra.
16. GELOBET SEIST DU, JESU CHRIST. Bach zenéje. Harangjáték,
orgona.
Test Record 3: Dynamics
1. YUYACHIFCA. Gitár és pánsíp.
2. DUODECIMA. Fantázia két gitárra.
3. KNUD JÖRGENSEN JAZZ TRIO. Zongora, bőgő, dob.
4. TOCCATA. Romantikus orgona.
5. ROMANESCA. Virginál.
6. JUBLEN I HIMLAR. Gyermekkórus.
7. FOUR BROTHERS. Dzsesszkombó vibrafonnal.
8. NOEL NO X. Orgona a XVIII. századból.
9. SONATINE. Hacsaturjántól, zongorán.
10. TOMAS ÖRNBERG BLUE FIVE. Zongora, klarinét, bendzsó, szaxofon,
szouzafon(?).
11. SAULESCO QUARTET. Haydn-vonósnégyes.
12. MOMENT MUSICAL. Korai bécsi zongora (baklövés; erről a
hangszerről senki se tudja, hogyan kellene szólnia).
13. HE'S GOT THE WHOLE WORLD IN HIS HAND. Spirituálé. Férfihang
kíséret nélkül - talán az egész album zeneileg legértékesebb
darabja.