Basic Library



No.7: Bartók versenyművei Bartók számára három polcot is fenntartok az Alap-Lemeztárban - ez itt az első polc. Némi fontolgatás után elhatároztam, hogy szakítok a kronológiai sorrenddel, és nagy zeneszerzőnk utolsó két évtizedének, pontosabban 1923-45 közötti korszakának nagy alkotásait rakosgatom előre. Igaz, az I. hegedűverseny, a Két arckép, a Magyar képek, a Két kép, a Négy zenekari darab, a Román népi táncok vagy a Magyar parasztdalok némelyike, s talán a két balett könnyebben találna utat azok lemeztárába, akik még idegenkednek a "modern" zenétől. Mégis, méltatlannak tartanám, ha a legnagyobb magyar klasszikust nem a legnagyszerűbb műveivel vezetnénk be oda. Bartók iránti szerető elfogultságunkat gyakran megborzolják a külföldi zeneesztéták, kritikusok (általunk méltánytalannak érzett) ítéletei; elég csak T. W. Adorno ismert véleményére utalnom. Egy viszonylag újkeletű összefoglalás is, a BBC "Music in Time" című nagyszabású sorozatának könyvbe szorított szövegfolyama (William Mann tollából) a nemzeti iskolák sorában, Grieg, Smetana, Dvořák, De Falla, Janaček, Sibelius és mások társaságában tárgyalja Bartók (és Kodály) művészetét; igaz, ezzel a - nekünk - jóleső megállapítással kezdi: "Bartók a XX. századi progresszív zene alapító atyáinak egyikévé vált..., kinek számos merész, költői, ragyogó mesterségbeli tudással megírt és nagy alkotóerőt tükröző műve a leginkább jelzi azt a folyamatot, melynek eredményeként Magyarország Európa egyik nagy zenei nemzete lett. A legnagyobb XX. századi zeneszerzők mind nemzetközi figurák, valamilyen lingua franca jellegű nyelven komponáltak. Stravinsky és Schönberg is internacionalizálták zenéjüket. Egyenrangú társuk, Bartók, megmaradt magyarnak, s rákényszerítette a világ többi részét, hogy elsajátítsa az ő zenei nyelvezetét." Ettől az összegezéstől, úgy vélem, nem kell berzenkednünk. S mivel e nemzetközivé emelt magyar zenének valódi nagyságát legfőképpen a két utolsó bartóki évtized nagy műve mutatják fel, a Basic Library polcaira legelőször a Táncszvit, az I. és II. zongoraverseny, a Zene, a II. hegedűverseny, a Divertimento, a Concerto és a III. zongoraverseny lemezeit helyezzük. Közülük is vegyük előre a versenyműveket. A Bartók Centenárium évében, 1981-ben sokan követtük figyelemmel a Magyar Rádió jubileumi műsorai közül Somfai László egy sorozatát, melyben a hangfelvételen rögzített interpretációk érvényességét vizsgálta. Somfainak a hitelesség volt az elsődleges mércéje; hiteles tolmácsnak elsődlegesen azokat az előadókat ismerte el, akiknek módjuk volt (első- vagy másodkézből, azaz személyesen Bartóktól vagy valamely vele együttműködő művésztől) elsajátítaniuk a bartóki szellemiség és stílus meghatározó jegyeit. Magától értetődik, hogy e tolmácsok listáján légiónyi magyar (magyarországi, illetve Magyarországról elszármazott, de - kevés kivétellel - magát magyarnak valló) művész szerepel. Fényes, gyakran a halhatatlanság fényétől tündöklő nevek az utóbbi félévszázad előadóművészetének lapjairól: Reiner Frigyes, Széll György, Ormándy Jenő, Ferencsik János, Doráti Antal, Solti György, Fricsay Ferenc karmesterek; Szigeti József, Székely Zoltán, Zathureczky Ede, Gertler Endre hegedűművészek; Pásztory Ditta, Sándor György, Böszörményi Nagy Béla, Anda Géza zongoraművészek; a Magyar Vonósnégyes, a Végh és a Tátrai Vonósnégyes stb. Ezzel a listával természetesen nem azt sugallom, hogy a fenti művészek felvételei kivétel nélkül vagy általában véve kiválóak vagy éppenséggel a legjobbak. De ők olyan hagyományt őriznek, mely a legközelebb áll Bartók eredeti (akként ismert vagy annak feltételezhető) intencióihoz. Most is, a megcélzott művek diszkográfiáit böngészve leggyakrabban éppen ezekkel a nevekkel találkozunk. Némelyikük fontos fejezetet jelöl a Hungaroton mindmáig páratlan (s két évtized távlatából tekintve már joggal lemeztörténeti jelentőségűnek minősíthető) Bartók összkiadásában is. Azóta újabb generációk műve járult hozzá az összkiadás építményéhez: Kórodi, Lehel, Erdélyi; Zempléni, Tusa; Kovács Dénes, Perényi Miklós, Szenthelyi; Kocsis, Ránki stb. Az összkiadás, kényszerű megalkuvásai ellenére is (lásd Pernye András cikkét, HFM 4. - a szerk.) olyan szerepet tölt be a világ hanglemezkiadásában, mint valamely világszerte kedvelt, olvasott nagy klasszikus író műveinek kritikai kiadása a nemzeti akadémia gondozásában. Ismerik, hivatkoznak rá, hozzá viszonyítanak. Ámde a hangtechnikai fejlődés természetszerűleg rákényszeríti a Hungarotont is, hogy maga is új felvételeket állítson szembe az összkiadással. (Ide sorolható Ferencsik digitális Concerto-felvétele, a Zene és a Divertimento a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában - az elmúlt évek Hanglemez Heteinek egy-egy slágere.) Nem magyar előadóművészek, közöttük a legnépszerűbb világsztárok egy csoportja évtizedek óta szintén szoros elkötelezettséget érez Bartók iránt. Zongoraversenyeinek, zongorás zenekari műveinek külföldi bemutatóin, előadásain Bartók (mint szólista) olyan dirigensek mellett hajolt meg a közönség előtt, mint Furtwängler, Bruno Walter, Erich Kleiber, Klemperer, Walter és Mengelberg. Ernest Ansermet és Paul Sacher egyaránt ismerősei és elismerői, tolmácsai és megrendelői voltak a Bartók-műveknek. Serge Koussevitzky és Yehudi Menuhin Bartók legkeservesebb anyagi helyzetében siettek a zeneszerző segítségére, amikor új műveket rendeltek tőle. S ha ezek az idősebb művészek részben a személyes ismeretség vagy éppen a barátság révén lettek a Bartók-zene hites kalauzaivá, más nagy karmesterek és hangszeres művészek csupán szellemi vonzalmuk okán kerültek a Bartók-tolmácsolók első vonalába. Karajan, Kubelik, Bernstein és Boulez, Barenboim, Pollini, Ashkenazy és mások az ötvenes évektől napjainkig húzódó korszakban ismét "internacionalizálták" Bartókot. Ma részben az ő előadásaiknak köszönhetjük nagy komponistánk vitathatatlan nemzetközi tekintélyét. Hamis alternatíva elé állítanánk hát a gyűjtőket, ha a legjobb lemezeket úgy válogatnánk össze, hogy az egyik oszlopban a magyar, a másikban az európai-amerikai előadók sorakoznának. Nyilvánvaló, hogy amikor Bartók zenéjét átvenni, felfogni, átérezni törekszünk, nem mondhatunk le az ő egyfelől gyökeresen magyar vagy kelet-európai (illetve általánosabban: folklorisztikus), másfelől tágabb értelemben véve nemzetközi karakterének egyetlen árnyalatáról sem. Tehát a két (látszólag szembenálló) tolmácsolási irányzatot jogosnak kell tekintenünk, mi több, hálásnak kell lennünk mindkettőért, és végképp az Egyén ízlésére, rokonszenvére kell bíznunk, mikor melyiket tartja fontosabbnak, meggyőzőbbnek: a hitelesen (természetesen nemcsak formai jegyeiben, eredetében, hanem hangulatában, gondolatiságában is) magyart, vagy az általános érvényű, humanista nemzetközit. Ha bármelyiket is kizárjuk vagy bagatellizáljuk, Bartók életműve súlyos veszteséget szenved - súlyosabbat, mint amekkora veszteség bármely más klasszikus szerző zenéjét érné. Őket ugyanis talán kevésbé határozza meg nemzeti mivoltuk! Gondolatmenetemet megszakítva ráocsúdom: hiszen én most hifistáknak ajánlok hangfelvételeket! Sajnos, afféle derékszögű koordináta-rendszerben kell dolgoznunk, ahol is a "személyhez kötődő hitelesség" az egyik tengely, a technikai színvonal a másik, és a kettő éppen merőleges egymásra. A "nagy autentikusok" felvételeinek főrésze még a sztereó előtti, egy része éppenséggel az LP előtti korszakból ered. Dilemmánk tehát ebbe a kérdésbe tömöríthető: minél hitelesebb, annál rosszabbul szól? Azért nem feltétlenül... Oldjuk fel e dilemmát egy szélsőséges példával a Kékszakállú interpretálásának történetéből. Adott egyfelől az 1956-os monó Ferencsik/Székely, illetve a későbbi sztereó Ferencsik/Melis lemez mint Abszolút Hiteles Interpretáció: Székely 1936-ban Bartók jelenlétében és jóváhagyásával tanulta és mutatta be a felújított opera címszerepét; Ferencsik vezényelte Bartók utolsó magyarországi hangversenyét, s műveinek később is kiemelkedő letéteményese volt; Melis - Székely és Faragó után - Ferencsik irányításával emelkedik a szerep nagy alkotóinak sorába. Másfelől adott a Kertész István- és a Boulez-féle felvétel a Decca és a CBS technikai színvonalán (a hatvanas évek második, illetve a hetvenes évek első feléből), a két elsőrangú zenekarral, a két világszínvonalon igazolt karmesternagysággal, világsztár énekesekkel (Berry-Christa Ludwig; Nimsgern-Troyanos) - akiknek viszont nem tökéletes a magyar kiejtésük. A kérdés: nélkülözhetjük-e a négy felvétel bármelyikét is, ha meg akarjuk ismerni a Kékszakállú hét ajtó mögé rejtett hét arcát? Kritikai ajánlólistám összeállításakor leginkább állandó forrásomra, a Gramophone című lap recenzióira hagyatkozom. (Stílszerűen a HFM-hez, amely szintén eléggé hűségesen ragaszkodik sok évvel ezelőtt választott etalonjaihoz.) Csak a legutolsó évtized recenzióira támaszkodom, de nem lustaságból hanyagolom el a többit. Az újabb recenziók ugyanis mindig visszautalnak a korábbi produkciókra és véleményekre. A hanglemezkritika történetében jól megfigyelhetően változik az egymást követő évtizedek ízlése. Az ízlésváltozás határvonala nem feltétlenül esik egybe a technikai korszakváltással - bár semmiképpen sem független tőle. Vagyis a digitális korszak kritikai szemlélete nemcsak az "audio"-t, hanem magát a zenét is másképp mérlegeli. Mindez azonban a legkevésbé sem - vagy csak alig-alig befolyásolja az egykori legendás teljesítmények, az igazi "Great Performances" helyét az örök értékrendben. Sőt, a digitális átírás sok esetben csak megerősítette a nagy tolmácsolások zenei érvényességét. (Bocsánat, szerkesztő úr!) (Semmi, semmi - ők is csak a piacról élnek. A szerk.) A zongoraversenyek felvételeinek legrégebbi generációját Sándor György képviseli, aki a III. zongoraverseny premierjének szólistája volt. Az esemény emlékét egy Ormándy vezényelte Columbia lemez őrzi, amelyről a maga korában azt tartották, hogy erőt és magabiztosságot sugároz. E koncerteket 1959-60-ban vette fel Anda Géza. A nálunk talán érdeménél kevésbé ismert és becsült pianista 1921-ben született, Dohnányi tanítványa volt, tizennyolc éves korában Mengelberg vezénylete alatt mutatkozott be, majd Furtwänglerrel s a Berlini Filharmonikusokkal szerepelt. 1943-ban Svájcban telepedett le, a semleges állam polgára lett. Sztárkarrierje a háború után bontakozott ki; főként a romantikus repertoár előadójaként ismerték, majd mindinkább Bartók- és Mozart-specialistának tartották. Időnek előtte, 1976-ban halt meg. A Bartók-versenyeket egy másik nagy jelentőségű magyar művész, Fricsay Ferenc társaságában játszotta lemezre a Deutsche Grammophon - akkor még "Gesellschaft" - számára. (Fricsayról majd a zenekari művek kapcsán szólunk bővebben.) Anda ciklusát, s egyáltalán: személyiségét mint szólistát és karmestert a mai napig kiemelkedőnek tartják. Lionel Salter dicséri például a III. zongoraverseny szokatlanul komoly, elgondolkozó indítását, s általában a mindenütt felragyogó költőiséget és érzékenységet, Anda tisztán kimunkált futamait és meneteit. Ugyancsak kitűnőnek tartja a II. verseny előadását, az I-ről szólva azonban kifogásolja a túlzottan előtérbe helyezett zongorahangot. (Más kritikus is megjegyzi, hogy az akusztika ott száraz és dobozos.) A magyar interpretátorok sorát Ránki Dezső/Ferencsik János III. zongoraversenyével zárjuk, amelyet megjelenése idején, 1976-ban Salter nagyon vonzónak nevezett. Ránki a mű napsütéses, megenyhült és lírai arculatát mutatja fel. A szokottnál gyengédebben indított I. tétel teljesen kiegyenlített, "klasszikus". A vallásos áhítatú II. tételben mély odaadás jellemzi az előadást, a finale energikus. A hang a basszusban kissé dobozos ("boxy"), de egészében igen elfogadható és nagyon ajánlott. Ezt a véleményt azzal toldjuk meg, hogy ez a Ránki/Ferencsik/ÁHZ-produkció talán az egész Összkiadás legfényesebb építőköve. A külföldiek közül a Barenboim/Boulez EMI-ciklusból is a költőien előadott III. emelkedik ki leginkább. Vladimir Ashkenazy Deccaciklusának dirigense Solti György; az ítélkezők rendre kiemelik a zenekar és az egész felfogás (más külföldi lemezekénél) magyarosabb, harapósabb játékát, lendületét. Például Pollini/Abbado DG-lemezével összevetve. Pollini II-ja "túl napos" képet ad a műről - írja Edward Greenfield -, ennek ellenére Ashkenazy lassú tétele mégis bensőségesebb. Érdekes a kritikus okfejtése: Pollini és Abbado általában úgy zenélnek, mintha nem olaszok volnának, de a Bartók-zenében - a Chicagói Szimfonikus Zenekarral együtt - a legérettebb olasz zenélés jellemzőit, színgazdagságát, melegségét vonultatják fel, s egyúttal virtuózan precízek is. E felvételen a bartóki humor győzedelmeskedik a bartóki "brutalitás" felett. (Zavarban vagyok, mely szóval fordítsam vadsággal? kegyetlenséggel?) A lassú tételben - folytatja -, csodálatosan tiszta a pianissimo vonóshangzás, a vad középrész démonikus. A kritikusi közvélemény szerint egészében mégis inkább Ashkenazy előadása ajánlottabb, viszont az I. versenyről David J. Farming azt írja, hogy Pollim borotvaéles artikulációja és virtuóz lendülete tökéletesen illik Bartók e "legintranzigensebb radikalizmusának" gyümölcséhez. (Hja, kérem, ha nekünk is szabad volna ennyire európaiasan írnunk a készülékek hangképéről. Dehát mi nem vagyunk esztéták. A szerk.) A Diapason-Harmonie CD ajánlókatalógusa a Pollini-lemezt Diapason d'or-ral, az Ashkenazy-felvételt a szintén magas értékű négy hangvillával minősíti. (A Pollini-lemez a Bartók Centenárium évében Magyarországon is kapható volt.) Éppen csak megemlítem Richter/Maazel (Decca-Melódia) és Rudolf Serkin/Széll György (Columbia) lemezét. (Utóbbit, sajnos, nem hallottam még sosem.) A Philips most váltja fel Stephan Bishop-Kovacevic/Colin Davis korábbi, sikeresnek ítélt lemezeit Kocsis Zoltán új albumával (Budapesti Fesztiválzenekar/ Fischer Iván; Hungaroton koprodukció - lásd Hifi Mozaik 1.). Ennek a megjelenése valószínűleg felbolygatja majd az eddigi "hierarchiát". A II. és III. zongoraverseny "premier előtti" gyors meghallgatása után a Pollini-Másodikkal összevetve Kocsisé sűrűbb, töményebb, ám nem kevésbé virtuóz. A Ránki III. zongoraversenyéhez képest az tűnik föl, hogy Kocsis és társai élesebb és súlyosabb hangvétellel, talán a korábbi művek, a Concerto s méginkább a Zene felől közelítik meg a bartóki hattyúdalt. (Annak nevezhetjük, mivel a befejezetlen Brácsaversenyt amúgysem vettük figyelembe az alapművek között.) A hangfelvételek hűsége, életszerűsége lényegesen jobb, mint az összkiadásban, a legmodernebb Philips-színvonalnak is megfelel. A Hegedűversenyről szólva ismét a zenetörténet jeles napjaira emlékezhetünk. Székely Zoltán, a később világhírűvé lett és indokoltan példaadónak tekintett Magyar Vonósnégyes primáriusa volt a mű megrendelője, majd bemutatója. (1939. március 23., Amsterdami Concertgebouw Zenekar, Willem Mengelberg vezényletével,) A hilversumi rádió lakklemezeken rögzítette az eseményt; a Hungaroton a Székely Zoltán birtokába került anyagról rekonstruálta az előadást, s az Összkiadás függelékeként jelentette meg 1973-ban. A zenekritika s zenetudomány úgy fogadta, mint történelmi szenzációt. Székely volt az egyetlen hegedűs, akivel Bartók együtt dolgozott a versenymű előadásán. (A szerző ugyan szerette volna, ha Amerikában Szigeti mutatja be a darabot, de ott - Bartók életében - csak két másik művész játszotta el: Tossy Spivakovsky és Menuhin; az előbbit Bartók is hallotta New Yorkban.) Székely játékát már a bemutató holland kritikusai is forró dicsérettel regisztrálták: kristálytiszta, nemes hangzását, világosan és szenvedéllyel formált előadását méltányolták leginkább. A lemez megjelenésekor Kroó György így írt: "egyik-másik részlet zenekari hangzásának kiegyenlítettsége és színereje, a karakterek plaszticitása egyenesen felfedezésszámba megy..." Bónis Ferenc a tévedhetetlen zenei logikát, a pontosságot, s a frazeálóépítő érzéket, az elemzőkészséget emeli ki mint fő értéket, meg a zenekari karakterrajzok egész sorát. E felvétel tehát a hitelesség szempontjából perdöntő - akusztikailag azonban, sajnos, alatta marad a korabeli normál lemezek színvonalának is, így hát nem "audiofülek" számára ajánlom. Köztudott, hogy Menuhin mennyire kötődik Bartókhoz és műveihez. Ő a Hegedűverseny (Mitropoulos vezényelte) minneapolisi előadása után és az I. hegedű-zongora szonáta New York-i előadása előtt, 1943 novemberében találkozott először Bartókkal, hogy a mester meghallgassa játékát. Kölcsönösen mély benyomást tettek egymásra. Bartók az első tétel után felállt és ezt mondta: "Azt hittem, csak akkor játsszák így egy szerző művét, ha már hosszú ideje halott." "Valóban nagy művész" - mondta Menuhinról. Egy évvel később a hegedűs által rendelt Szólószonáta bemutatója után boldogan írta: "Csodálatos előadás volt." Menuhin is ("Befejezetlen utazás" című könyvében) hasonlóképpen nagy tisztelettel s a legőszintébb odaadással nyilatkozott Bartókról: "örök időkre szóló művet alkotott számomra...a legjelentősebb szólóhegedű-kompozíciót Bach óta... Tudtam, hogy ő az élő zeneszerzők legnagyobbika." Nálunk (néhány évvel a Szervánszky Péter/Vaszy Viktor-féle magyarországi bemutató után) valójában Menuhin tette hangversenydarabbá a hegedűkoncertet. Vezénylő karmestere itt is Doráti Antal volt, akivel 1947-ben hanglemezre vette a versenyt, ismét a Minneapolisi Szimfonikusok kíséretével. (Ez a lemez Mercury címkével volt forgalomban, és mint Doráti elmondta, akkor az év lemeze volt az USA-ban. Majd húsz év múltán a New Philharmonia Orchestrával megismételték a produkciót, immár sztereóban a HMV számára. A 47-es monó előadás természetszerűleg közelebb volt az "élő" Bartókhoz, s mint Robert Layton megjegyzi, Menuhin 67-ben is "az ügy lelkes és hites ügyvédje", de az új felvétel nem homályosítja el a régi érdemeit. Menuhin értelmezését (élő koncertjei, hanglemezei ismeretében) Kroó György mint "emelkedett hitvallást", Bónis mint "könnyes nosztalgiát" és "a szenvedő és megtisztuló ember megrendültségét" fordította le. A két Doráti-felvétel között készült a Furtwängler vezényelte Menuhin-lemez, az ötvenes évek első felében, a Philharmonia Zenekarral. Kétségtelen, hogy Furtwängler kissé korábbi, talán a Mandarinra vagy a század eleji Richard Strauss-stílusra emlékeztető hangot üt meg a partitúra megszólaltatásakor. A vele való összevetésben Mengelberg egyszerűbb, barbárabb zenét produkált. (Nála Kroó örömmel konstatálta a zenekar magyaros ízeit is.) Varga Tibor (Svájcban élő Hubay- és Flesch-tanítvány) 1951-ben Fricsayval vette fel a koncertet (DGG), akkor hifinek minősített színvonalon, de 1981-ben Lionel Salternek nem tetszett a lemez (a gyors vibrato tönkreteszi a folyamatos vonalvezetést, különösen az Andante nyugalmát - írta), s ma már a hangzása sem kielégítő. Gertler Endre Supraphon-lemezét (Ancerl, Cseh Filharmonikusok, 1967) annak idején elszalasztottam, most csak azt az adatot leltem róla, hogy a Diapason-Harmonie-ban újramegjelenésekor négy hangvillát kapott. Kovács Dénes felvételét az Összkiadás keretében (MRT Szimfonikus Zenekar, Lukács Ervin) szintén egyöntetű dicsérettel fogadták. "Nem a mű specifikus, magyar vonásait hangsúlyozza, mint Zathureczky" - jellemezte Bónis Ferenc. (NB. Kroó "rubatókban gazdag, fantáziaszerű" jelzőkkel írja le Zathureczky előadását, amelyről lemez nem, csak rádiófelvétel maradt.) "Kovács Dénes számára a Hegedűverseny mindenekelőtt klasszikus alkotás - összegez Bónis, s ezt erősíti meg Pernye András is, aki a mű "immár klasszikus előadójának" nevezi Kovácsot. Pernye számára ő fedezte fel, hogy a lassú tétel már a "honvágy hangja" Bartóknál, s az utolsó tételben a legteljesebben ő tudta kifejezni a küzdelem hangját. A hízelgő véleményt Edward Greenfield is osztotta (Gramophone, 1972/8). Igaz, ő éppen az általa kedvelt romantikusabb felfogáshoz közelítőnek hallotta Kovács játékát, akiről megállapítja, hogy a nagyszerű technikán kívül van egy nélkülözhetetlen "lemezművészi" tulajdonsága: a temperamentuma. A zenekarból azonban hiányolta az élesebb, pregnánsabb hangzást és a virtuóz precizitást, a balansz pedig szerinte túlzottan kedvez a szólistának. Henryk Szeryng/Haitink (Philips, 1970-ből) nem a versenymű-, hanem a szimfonikusjelleget domborítják ki, sok figyelemmel a részletekre, ma már nem eszményi hangzással - így sűrítem össze Arnold Whittall véleményét. Isac Stern/Bernstein (New York-i Filharmonikusok, CBS,1958) Ivan March szerint csúcsformában, acélos erővel játszanak, nem hiányzik a kellő kifejezőerejük sem. Klasszikus előadás, a szólista kiváló. (Egy adat szerint 1945 áprilisában a Brácsaverseny megrendelőjén, William Primrose-on keresztül Bartók kapcsolatot keresett Sternnel is.) A legmodernebbek csoportjából Itzah Perlman/Previn (London Symphony Orchestra, EMI; 1973-ban jelent meg) és a dél-koreai Kyung Wa Chung lemezét emeli ki Robert Layton. Max Harrison összehasonlításaiban Zuckerman/Mehta (CBS) zabolátlanabb Perlmannál, Mehta kísérete is tisztább a nüanszokban, mint Previné. (Chung lemeze 1978-ban, Zuckermanné 1980-ban jelent meg.) Solti (London Philharmonic, Decca) idiomatikus magyarsága nem mindennapi hitelességet kölcsönöz Chungnak a kíséretben. A most negyvenéves ázsiai művésznő a leglíraibb lelkületű virtuózok egyike, itt is ritka érzékenységgel kezeli a dallamvonalakat. Egy másik hölgy, Nelly Gotkovsky (RCA) nem úgy "viselkedik", mint sztárszólista, hanem kitűnően beleilleszkedik a remekül rögzített zenei szőttesbe. A két művésznő a kadenciában felülmúlja a férfiakat. David J. Farming is a legjobb szólisták közé sorolja Gotkovskyt. Harrison - más alkalommal - Perlmanról írván a folyamatosságot, a változatosságot, a tartalmas zenekari gesztusokat és jelenlétet dicséri, ehhez Ivan March azzal csatlakozik, hogy a szólista játéka férfias, erőfeszítés nélkül is bravúros, a lassú tételben finom és titokzatos, Prevint pedig éppen a részletek tisztaságáért dicséri, ellentmondva kollégájának. Ez utóbbi véleményeket azért is aláírhatjuk, mert a Perlman-lemez a Bartók-évben kapható volt nálunk is, jól ismerjük, s bár a Beethoven Hegedűverseny kiemelkedő nagyszerűségét nem éri el ez a felvétel, mégis a kincseink között tartjuk számon. Teljességre nem törekedtem, nem is törekedhettem. Emlék vagy adat híján nem szólhattam Farnadi Edith, John Ogdon, Julius Katchen és mások lemezeiről. Technikai gyengeségük miatt nem soroltam ide az Összkiadás előtti MHV felvételeket sem, noha ezek is jelentős művészek (Zempléni Kornél és mások) játékát rögzítik. Ugyancsak mellőztem az összkiadás I-II. zongoraverseny lemezét: az új Kocsis-album azt is jelzi, hogy a művész ma mindenképpen meghaladottnak tekinti 1970/71-es produkcióját. A budapesti búcsúkoncert. A Székesfővárosi Zenekart Ferencsik János vezényli Utolsó művének szólistájával, Sándor György zongoraművésszel Székely Zoltán hegedűművésszel. Bartók neki írta a II. hegedűversenyt