Basic Library |
No.7: Bartók versenyművei
Bartók számára három polcot is fenntartok az Alap-Lemeztárban - ez
itt az első polc. Némi fontolgatás után elhatároztam, hogy szakítok a
kronológiai sorrenddel, és nagy zeneszerzőnk utolsó két évtizedének,
pontosabban 1923-45 közötti korszakának nagy alkotásait rakosgatom
előre. Igaz, az I. hegedűverseny, a Két arckép, a Magyar képek, a Két
kép, a Négy zenekari darab, a Román népi táncok vagy a Magyar
parasztdalok némelyike, s talán a két balett könnyebben találna utat
azok lemeztárába, akik még idegenkednek a "modern" zenétől. Mégis,
méltatlannak tartanám, ha a legnagyobb magyar klasszikust nem a
legnagyszerűbb műveivel vezetnénk be oda.
Bartók iránti szerető elfogultságunkat gyakran megborzolják a
külföldi zeneesztéták, kritikusok (általunk méltánytalannak érzett)
ítéletei; elég csak T. W. Adorno ismert véleményére utalnom. Egy
viszonylag újkeletű összefoglalás is, a BBC "Music in Time" című
nagyszabású sorozatának könyvbe szorított szövegfolyama (William Mann
tollából) a nemzeti iskolák sorában, Grieg, Smetana, Dvořák, De
Falla, Janaček, Sibelius és mások társaságában tárgyalja Bartók
(és Kodály) művészetét; igaz, ezzel a - nekünk - jóleső
megállapítással kezdi: "Bartók a XX. századi progresszív zene alapító
atyáinak egyikévé vált..., kinek számos merész, költői, ragyogó
mesterségbeli tudással megírt és nagy alkotóerőt tükröző műve a
leginkább jelzi azt a folyamatot, melynek eredményeként Magyarország
Európa egyik nagy zenei nemzete lett. A legnagyobb XX. századi
zeneszerzők mind nemzetközi figurák, valamilyen lingua franca jellegű
nyelven komponáltak. Stravinsky és Schönberg is internacionalizálták
zenéjüket. Egyenrangú társuk, Bartók, megmaradt magyarnak, s
rákényszerítette a világ többi részét, hogy elsajátítsa az ő zenei
nyelvezetét."
Ettől az összegezéstől, úgy vélem, nem kell berzenkednünk. S mivel
e nemzetközivé emelt magyar zenének valódi nagyságát legfőképpen a két
utolsó bartóki évtized nagy műve mutatják fel, a Basic Library
polcaira legelőször a Táncszvit, az I. és II. zongoraverseny, a Zene,
a II. hegedűverseny, a Divertimento, a Concerto és a III.
zongoraverseny lemezeit helyezzük. Közülük is vegyük előre a
versenyműveket.
A Bartók Centenárium évében, 1981-ben sokan követtük figyelemmel a
Magyar Rádió jubileumi műsorai közül Somfai László egy sorozatát,
melyben a hangfelvételen rögzített interpretációk érvényességét
vizsgálta. Somfainak a hitelesség volt az elsődleges mércéje; hiteles
tolmácsnak elsődlegesen azokat az előadókat ismerte el, akiknek módjuk
volt (első- vagy másodkézből, azaz személyesen Bartóktól vagy valamely
vele együttműködő művésztől) elsajátítaniuk a bartóki szellemiség és
stílus meghatározó jegyeit. Magától értetődik, hogy e tolmácsok
listáján légiónyi magyar (magyarországi, illetve Magyarországról
elszármazott, de - kevés kivétellel - magát magyarnak valló) művész
szerepel. Fényes, gyakran a halhatatlanság fényétől tündöklő nevek az
utóbbi félévszázad előadóművészetének lapjairól: Reiner Frigyes, Széll
György, Ormándy Jenő, Ferencsik János, Doráti Antal, Solti György,
Fricsay Ferenc karmesterek; Szigeti József, Székely Zoltán,
Zathureczky Ede, Gertler Endre hegedűművészek; Pásztory Ditta, Sándor
György, Böszörményi Nagy Béla, Anda Géza zongoraművészek; a Magyar
Vonósnégyes, a Végh és a Tátrai Vonósnégyes stb. Ezzel a listával
természetesen nem azt sugallom, hogy a fenti művészek felvételei
kivétel nélkül vagy általában véve kiválóak vagy éppenséggel a
legjobbak. De ők olyan hagyományt őriznek, mely a legközelebb áll
Bartók eredeti (akként ismert vagy annak feltételezhető) intencióihoz.
Most is, a megcélzott művek diszkográfiáit böngészve leggyakrabban
éppen ezekkel a nevekkel találkozunk. Némelyikük fontos fejezetet
jelöl a Hungaroton mindmáig páratlan (s két évtized távlatából
tekintve már joggal lemeztörténeti jelentőségűnek minősíthető) Bartók
összkiadásában is. Azóta újabb generációk műve járult hozzá az
összkiadás építményéhez: Kórodi, Lehel, Erdélyi; Zempléni, Tusa;
Kovács Dénes, Perényi Miklós, Szenthelyi; Kocsis, Ránki stb. Az
összkiadás, kényszerű megalkuvásai ellenére is (lásd Pernye András
cikkét, HFM 4. - a szerk.) olyan szerepet tölt be a világ
hanglemezkiadásában, mint valamely világszerte kedvelt, olvasott nagy
klasszikus író műveinek kritikai kiadása a nemzeti akadémia
gondozásában. Ismerik, hivatkoznak rá, hozzá viszonyítanak. Ámde a
hangtechnikai fejlődés természetszerűleg rákényszeríti a Hungarotont
is, hogy maga is új felvételeket állítson szembe az összkiadással.
(Ide sorolható Ferencsik digitális Concerto-felvétele, a Zene és a
Divertimento a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában - az elmúlt évek
Hanglemez Heteinek egy-egy slágere.)
Nem magyar előadóművészek, közöttük a legnépszerűbb világsztárok
egy csoportja évtizedek óta szintén szoros elkötelezettséget érez
Bartók iránt. Zongoraversenyeinek, zongorás zenekari műveinek külföldi
bemutatóin, előadásain Bartók (mint szólista) olyan dirigensek mellett
hajolt meg a közönség előtt, mint Furtwängler, Bruno Walter, Erich
Kleiber, Klemperer, Walter és Mengelberg. Ernest Ansermet és Paul
Sacher egyaránt ismerősei és elismerői, tolmácsai és megrendelői
voltak a Bartók-műveknek. Serge Koussevitzky és Yehudi Menuhin Bartók
legkeservesebb anyagi helyzetében siettek a zeneszerző segítségére,
amikor új műveket rendeltek tőle. S ha ezek az idősebb művészek
részben a személyes ismeretség vagy éppen a barátság révén lettek a
Bartók-zene hites kalauzaivá, más nagy karmesterek és hangszeres
művészek csupán szellemi vonzalmuk okán kerültek a Bartók-tolmácsolók
első vonalába. Karajan, Kubelik, Bernstein és Boulez, Barenboim,
Pollini, Ashkenazy és mások az ötvenes évektől napjainkig húzódó
korszakban ismét "internacionalizálták" Bartókot. Ma részben az ő
előadásaiknak köszönhetjük nagy komponistánk vitathatatlan nemzetközi
tekintélyét.
Hamis alternatíva elé állítanánk hát a gyűjtőket, ha a legjobb
lemezeket úgy válogatnánk össze, hogy az egyik oszlopban a magyar, a
másikban az európai-amerikai előadók sorakoznának. Nyilvánvaló, hogy
amikor Bartók zenéjét átvenni, felfogni, átérezni törekszünk, nem
mondhatunk le az ő egyfelől gyökeresen magyar vagy kelet-európai
(illetve általánosabban: folklorisztikus), másfelől tágabb értelemben
véve nemzetközi karakterének egyetlen árnyalatáról sem. Tehát a két
(látszólag szembenálló) tolmácsolási irányzatot jogosnak kell
tekintenünk, mi több, hálásnak kell lennünk mindkettőért, és végképp
az Egyén ízlésére, rokonszenvére kell bíznunk, mikor melyiket tartja
fontosabbnak, meggyőzőbbnek: a hitelesen (természetesen nemcsak formai
jegyeiben, eredetében, hanem hangulatában, gondolatiságában is)
magyart, vagy az általános érvényű, humanista nemzetközit. Ha
bármelyiket is kizárjuk vagy bagatellizáljuk, Bartók életműve súlyos
veszteséget szenved - súlyosabbat, mint amekkora veszteség bármely más
klasszikus szerző zenéjét érné. Őket ugyanis talán kevésbé határozza
meg nemzeti mivoltuk!
Gondolatmenetemet megszakítva ráocsúdom: hiszen én most
hifistáknak ajánlok hangfelvételeket! Sajnos, afféle derékszögű
koordináta-rendszerben kell dolgoznunk, ahol is a "személyhez kötődő
hitelesség" az egyik tengely, a technikai színvonal a másik, és a
kettő éppen merőleges egymásra. A "nagy autentikusok" felvételeinek
főrésze még a sztereó előtti, egy része éppenséggel az LP előtti
korszakból ered. Dilemmánk tehát ebbe a kérdésbe tömöríthető: minél
hitelesebb, annál rosszabbul szól? Azért nem feltétlenül...
Oldjuk fel e dilemmát egy szélsőséges példával a Kékszakállú
interpretálásának történetéből. Adott egyfelől az 1956-os monó
Ferencsik/Székely, illetve a későbbi sztereó Ferencsik/Melis lemez
mint Abszolút Hiteles Interpretáció: Székely 1936-ban Bartók
jelenlétében és jóváhagyásával tanulta és mutatta be a felújított
opera címszerepét; Ferencsik vezényelte Bartók utolsó magyarországi
hangversenyét, s műveinek később is kiemelkedő letéteményese volt;
Melis - Székely és Faragó után - Ferencsik irányításával emelkedik a
szerep nagy alkotóinak sorába. Másfelől adott a Kertész István- és a
Boulez-féle felvétel a Decca és a CBS technikai színvonalán (a
hatvanas évek második, illetve a hetvenes évek első feléből), a két
elsőrangú zenekarral, a két világszínvonalon igazolt
karmesternagysággal, világsztár énekesekkel (Berry-Christa Ludwig;
Nimsgern-Troyanos) - akiknek viszont nem tökéletes a magyar kiejtésük.
A kérdés: nélkülözhetjük-e a négy felvétel bármelyikét is, ha meg
akarjuk ismerni a Kékszakállú hét ajtó mögé rejtett hét arcát?
Kritikai ajánlólistám összeállításakor leginkább állandó
forrásomra, a Gramophone című lap recenzióira hagyatkozom.
(Stílszerűen a HFM-hez, amely szintén eléggé hűségesen ragaszkodik sok
évvel ezelőtt választott etalonjaihoz.) Csak a legutolsó évtized
recenzióira támaszkodom, de nem lustaságból hanyagolom el a többit. Az
újabb recenziók ugyanis mindig visszautalnak a korábbi produkciókra és
véleményekre. A hanglemezkritika történetében jól megfigyelhetően
változik az egymást követő évtizedek ízlése. Az ízlésváltozás
határvonala nem feltétlenül esik egybe a technikai korszakváltással -
bár semmiképpen sem független tőle. Vagyis a digitális korszak
kritikai szemlélete nemcsak az "audio"-t, hanem magát a zenét is
másképp mérlegeli. Mindez azonban a legkevésbé sem - vagy csak
alig-alig befolyásolja az egykori legendás teljesítmények, az igazi
"Great Performances" helyét az örök értékrendben. Sőt, a digitális
átírás sok esetben csak megerősítette a nagy tolmácsolások zenei
érvényességét. (Bocsánat, szerkesztő úr!) (Semmi, semmi - ők is csak a
piacról élnek. A szerk.)
A zongoraversenyek felvételeinek legrégebbi generációját Sándor
György képviseli, aki a III. zongoraverseny premierjének szólistája
volt. Az esemény emlékét egy Ormándy vezényelte Columbia lemez őrzi,
amelyről a maga korában azt tartották, hogy erőt és magabiztosságot
sugároz. E koncerteket 1959-60-ban vette fel Anda Géza. A nálunk talán
érdeménél kevésbé ismert és becsült pianista 1921-ben született,
Dohnányi tanítványa volt, tizennyolc éves korában Mengelberg
vezénylete alatt mutatkozott be, majd Furtwänglerrel s a Berlini
Filharmonikusokkal szerepelt. 1943-ban Svájcban telepedett le, a
semleges állam polgára lett. Sztárkarrierje a háború után bontakozott
ki; főként a romantikus repertoár előadójaként ismerték, majd
mindinkább Bartók- és Mozart-specialistának tartották. Időnek előtte,
1976-ban halt meg. A Bartók-versenyeket egy másik nagy jelentőségű
magyar művész, Fricsay Ferenc társaságában játszotta lemezre a
Deutsche Grammophon - akkor még "Gesellschaft" - számára. (Fricsayról
majd a zenekari művek kapcsán szólunk bővebben.) Anda ciklusát, s
egyáltalán: személyiségét mint szólistát és karmestert a mai napig
kiemelkedőnek tartják. Lionel Salter dicséri például a III.
zongoraverseny szokatlanul komoly, elgondolkozó indítását, s általában
a mindenütt felragyogó költőiséget és érzékenységet, Anda tisztán
kimunkált futamait és meneteit. Ugyancsak kitűnőnek tartja a II.
verseny előadását, az I-ről szólva azonban kifogásolja a túlzottan
előtérbe helyezett zongorahangot. (Más kritikus is megjegyzi, hogy az
akusztika ott száraz és dobozos.)
A magyar interpretátorok sorát Ránki Dezső/Ferencsik János III.
zongoraversenyével zárjuk, amelyet megjelenése idején, 1976-ban Salter
nagyon vonzónak nevezett. Ránki a mű napsütéses, megenyhült és lírai
arculatát mutatja fel. A szokottnál gyengédebben indított I. tétel
teljesen kiegyenlített, "klasszikus". A vallásos áhítatú II. tételben
mély odaadás jellemzi az előadást, a finale energikus. A hang a
basszusban kissé dobozos ("boxy"), de egészében igen elfogadható és
nagyon ajánlott. Ezt a véleményt azzal toldjuk meg, hogy ez a
Ránki/Ferencsik/ÁHZ-produkció talán az egész Összkiadás legfényesebb
építőköve.
A külföldiek közül a Barenboim/Boulez EMI-ciklusból is a költőien
előadott III. emelkedik ki leginkább. Vladimir Ashkenazy
Deccaciklusának dirigense Solti György; az ítélkezők rendre kiemelik a
zenekar és az egész felfogás (más külföldi lemezekénél) magyarosabb,
harapósabb játékát, lendületét. Például Pollini/Abbado DG-lemezével
összevetve. Pollini II-ja "túl napos" képet ad a műről - írja Edward
Greenfield -, ennek ellenére Ashkenazy lassú tétele mégis
bensőségesebb. Érdekes a kritikus okfejtése: Pollini és Abbado
általában úgy zenélnek, mintha nem olaszok volnának, de a
Bartók-zenében - a Chicagói Szimfonikus Zenekarral együtt - a
legérettebb olasz zenélés jellemzőit, színgazdagságát, melegségét
vonultatják fel, s egyúttal virtuózan precízek is. E felvételen a
bartóki humor győzedelmeskedik a bartóki "brutalitás" felett.
(Zavarban vagyok, mely szóval fordítsam vadsággal? kegyetlenséggel?) A
lassú tételben - folytatja -, csodálatosan tiszta a pianissimo
vonóshangzás, a vad középrész démonikus. A kritikusi közvélemény
szerint egészében mégis inkább Ashkenazy előadása ajánlottabb, viszont
az I. versenyről David J. Farming azt írja, hogy Pollim borotvaéles
artikulációja és virtuóz lendülete tökéletesen illik Bartók e
"legintranzigensebb radikalizmusának" gyümölcséhez. (Hja, kérem, ha
nekünk is szabad volna ennyire európaiasan írnunk a készülékek
hangképéről. Dehát mi nem vagyunk esztéták. A szerk.) A
Diapason-Harmonie CD ajánlókatalógusa a Pollini-lemezt Diapason
d'or-ral, az Ashkenazy-felvételt a szintén magas értékű négy
hangvillával minősíti. (A Pollini-lemez a Bartók Centenárium évében
Magyarországon is kapható volt.)
Éppen csak megemlítem Richter/Maazel (Decca-Melódia) és Rudolf
Serkin/Széll György (Columbia) lemezét. (Utóbbit, sajnos, nem
hallottam még sosem.) A Philips most váltja fel Stephan
Bishop-Kovacevic/Colin Davis korábbi, sikeresnek ítélt lemezeit Kocsis
Zoltán új albumával (Budapesti Fesztiválzenekar/ Fischer Iván;
Hungaroton koprodukció - lásd Hifi Mozaik 1.). Ennek a megjelenése
valószínűleg felbolygatja majd az eddigi "hierarchiát". A II. és III.
zongoraverseny "premier előtti" gyors meghallgatása után a
Pollini-Másodikkal összevetve Kocsisé sűrűbb, töményebb, ám nem
kevésbé virtuóz. A Ránki III. zongoraversenyéhez képest az tűnik föl,
hogy Kocsis és társai élesebb és súlyosabb hangvétellel, talán a
korábbi művek, a Concerto s méginkább a Zene felől közelítik meg a
bartóki hattyúdalt. (Annak nevezhetjük, mivel a befejezetlen
Brácsaversenyt amúgysem vettük figyelembe az alapművek között.) A
hangfelvételek hűsége, életszerűsége lényegesen jobb, mint az
összkiadásban, a legmodernebb Philips-színvonalnak is megfelel.
A Hegedűversenyről szólva ismét a zenetörténet jeles napjaira
emlékezhetünk. Székely Zoltán, a később világhírűvé lett és indokoltan
példaadónak tekintett Magyar Vonósnégyes primáriusa volt a mű
megrendelője, majd bemutatója. (1939. március 23., Amsterdami
Concertgebouw Zenekar, Willem Mengelberg vezényletével,) A hilversumi
rádió lakklemezeken rögzítette az eseményt; a Hungaroton a Székely
Zoltán birtokába került anyagról rekonstruálta az előadást, s az
Összkiadás függelékeként jelentette meg 1973-ban. A zenekritika s
zenetudomány úgy fogadta, mint történelmi szenzációt. Székely volt az
egyetlen hegedűs, akivel Bartók együtt dolgozott a versenymű
előadásán. (A szerző ugyan szerette volna, ha Amerikában Szigeti
mutatja be a darabot, de ott - Bartók életében - csak két másik művész
játszotta el: Tossy Spivakovsky és Menuhin; az előbbit Bartók is
hallotta New Yorkban.) Székely játékát már a bemutató holland
kritikusai is forró dicsérettel regisztrálták: kristálytiszta, nemes
hangzását, világosan és szenvedéllyel formált előadását méltányolták
leginkább. A lemez megjelenésekor Kroó György így írt: "egyik-másik
részlet zenekari hangzásának kiegyenlítettsége és színereje, a
karakterek plaszticitása egyenesen felfedezésszámba megy..." Bónis
Ferenc a tévedhetetlen zenei logikát, a pontosságot, s a frazeálóépítő
érzéket, az elemzőkészséget emeli ki mint fő értéket, meg a zenekari
karakterrajzok egész sorát. E felvétel tehát a hitelesség
szempontjából perdöntő - akusztikailag azonban, sajnos, alatta marad a
korabeli normál lemezek színvonalának is, így hát nem "audiofülek"
számára ajánlom.
Köztudott, hogy Menuhin mennyire kötődik Bartókhoz és műveihez. Ő
a Hegedűverseny (Mitropoulos vezényelte) minneapolisi előadása után és
az I. hegedű-zongora szonáta New York-i előadása előtt, 1943
novemberében találkozott először Bartókkal, hogy a mester meghallgassa
játékát. Kölcsönösen mély benyomást tettek egymásra. Bartók az első
tétel után felállt és ezt mondta: "Azt hittem, csak akkor játsszák így
egy szerző művét, ha már hosszú ideje halott." "Valóban nagy művész" -
mondta Menuhinról. Egy évvel később a hegedűs által rendelt
Szólószonáta bemutatója után boldogan írta: "Csodálatos előadás volt."
Menuhin is ("Befejezetlen utazás" című könyvében) hasonlóképpen nagy
tisztelettel s a legőszintébb odaadással nyilatkozott Bartókról: "örök
időkre szóló művet alkotott számomra...a legjelentősebb
szólóhegedű-kompozíciót Bach óta... Tudtam, hogy ő az élő zeneszerzők
legnagyobbika."
Nálunk (néhány évvel a Szervánszky Péter/Vaszy Viktor-féle
magyarországi bemutató után) valójában Menuhin tette
hangversenydarabbá a hegedűkoncertet. Vezénylő karmestere itt is
Doráti Antal volt, akivel 1947-ben hanglemezre vette a versenyt, ismét
a Minneapolisi Szimfonikusok kíséretével. (Ez a lemez Mercury címkével
volt forgalomban, és mint Doráti elmondta, akkor az év lemeze volt az
USA-ban. Majd húsz év múltán a New Philharmonia Orchestrával
megismételték a produkciót, immár sztereóban a HMV számára. A 47-es
monó előadás természetszerűleg közelebb volt az "élő" Bartókhoz, s
mint Robert Layton megjegyzi, Menuhin 67-ben is "az ügy lelkes és
hites ügyvédje", de az új felvétel nem homályosítja el a régi
érdemeit. Menuhin értelmezését (élő koncertjei, hanglemezei
ismeretében) Kroó György mint "emelkedett hitvallást", Bónis mint
"könnyes nosztalgiát" és "a szenvedő és megtisztuló ember
megrendültségét" fordította le. A két Doráti-felvétel között készült a
Furtwängler vezényelte Menuhin-lemez, az ötvenes évek első felében, a
Philharmonia Zenekarral. Kétségtelen, hogy Furtwängler kissé korábbi,
talán a Mandarinra vagy a század eleji Richard Strauss-stílusra
emlékeztető hangot üt meg a partitúra megszólaltatásakor. A vele való
összevetésben Mengelberg egyszerűbb, barbárabb zenét produkált. (Nála
Kroó örömmel konstatálta a zenekar magyaros ízeit is.)
Varga Tibor (Svájcban élő Hubay- és Flesch-tanítvány) 1951-ben
Fricsayval vette fel a koncertet (DGG), akkor hifinek minősített
színvonalon, de 1981-ben Lionel Salternek nem tetszett a lemez (a
gyors vibrato tönkreteszi a folyamatos vonalvezetést, különösen az
Andante nyugalmát - írta), s ma már a hangzása sem kielégítő.
Gertler Endre Supraphon-lemezét (Ancerl, Cseh Filharmonikusok,
1967) annak idején elszalasztottam, most csak azt az adatot leltem
róla, hogy a Diapason-Harmonie-ban újramegjelenésekor négy hangvillát
kapott.
Kovács Dénes felvételét az Összkiadás keretében (MRT Szimfonikus
Zenekar, Lukács Ervin) szintén egyöntetű dicsérettel fogadták. "Nem a
mű specifikus, magyar vonásait hangsúlyozza, mint Zathureczky" -
jellemezte Bónis Ferenc. (NB. Kroó "rubatókban gazdag, fantáziaszerű"
jelzőkkel írja le Zathureczky előadását, amelyről lemez nem, csak
rádiófelvétel maradt.) "Kovács Dénes számára a Hegedűverseny
mindenekelőtt klasszikus alkotás - összegez Bónis, s ezt erősíti meg
Pernye András is, aki a mű "immár klasszikus előadójának" nevezi
Kovácsot. Pernye számára ő fedezte fel, hogy a lassú tétel már a
"honvágy hangja" Bartóknál, s az utolsó tételben a legteljesebben ő
tudta kifejezni a küzdelem hangját. A hízelgő véleményt Edward
Greenfield is osztotta (Gramophone, 1972/8). Igaz, ő éppen az általa
kedvelt romantikusabb felfogáshoz közelítőnek hallotta Kovács játékát,
akiről megállapítja, hogy a nagyszerű technikán kívül van egy
nélkülözhetetlen "lemezművészi" tulajdonsága: a temperamentuma. A
zenekarból azonban hiányolta az élesebb, pregnánsabb hangzást és a
virtuóz precizitást, a balansz pedig szerinte túlzottan kedvez a
szólistának.
Henryk Szeryng/Haitink (Philips, 1970-ből) nem a versenymű-, hanem
a szimfonikusjelleget domborítják ki, sok figyelemmel a részletekre,
ma már nem eszményi hangzással - így sűrítem össze Arnold Whittall
véleményét. Isac Stern/Bernstein (New York-i Filharmonikusok,
CBS,1958) Ivan March szerint csúcsformában, acélos erővel játszanak,
nem hiányzik a kellő kifejezőerejük sem. Klasszikus előadás, a
szólista kiváló. (Egy adat szerint 1945 áprilisában a Brácsaverseny
megrendelőjén, William Primrose-on keresztül Bartók kapcsolatot
keresett Sternnel is.)
A legmodernebbek csoportjából Itzah Perlman/Previn (London
Symphony Orchestra, EMI; 1973-ban jelent meg) és a dél-koreai Kyung Wa
Chung lemezét emeli ki Robert Layton.
Max Harrison összehasonlításaiban Zuckerman/Mehta (CBS)
zabolátlanabb Perlmannál, Mehta kísérete is tisztább a nüanszokban,
mint Previné. (Chung lemeze 1978-ban, Zuckermanné 1980-ban jelent
meg.) Solti (London Philharmonic, Decca) idiomatikus magyarsága nem
mindennapi hitelességet kölcsönöz Chungnak a kíséretben. A most
negyvenéves ázsiai művésznő a leglíraibb lelkületű virtuózok egyike,
itt is ritka érzékenységgel kezeli a dallamvonalakat. Egy másik hölgy,
Nelly Gotkovsky (RCA) nem úgy "viselkedik", mint sztárszólista, hanem
kitűnően beleilleszkedik a remekül rögzített zenei szőttesbe. A két
művésznő a kadenciában felülmúlja a férfiakat. David J. Farming is a
legjobb szólisták közé sorolja Gotkovskyt. Harrison - más alkalommal -
Perlmanról írván a folyamatosságot, a változatosságot, a tartalmas
zenekari gesztusokat és jelenlétet dicséri, ehhez Ivan March azzal
csatlakozik, hogy a szólista játéka férfias, erőfeszítés nélkül is
bravúros, a lassú tételben finom és titokzatos, Prevint pedig éppen a
részletek tisztaságáért dicséri, ellentmondva kollégájának. Ez utóbbi
véleményeket azért is aláírhatjuk, mert a Perlman-lemez a Bartók-évben
kapható volt nálunk is, jól ismerjük, s bár a Beethoven Hegedűverseny
kiemelkedő nagyszerűségét nem éri el ez a felvétel, mégis a kincseink
között tartjuk számon.
Teljességre nem törekedtem, nem is törekedhettem. Emlék vagy adat
híján nem szólhattam Farnadi Edith, John Ogdon, Julius Katchen és
mások lemezeiről. Technikai gyengeségük miatt nem soroltam ide az
Összkiadás előtti MHV felvételeket sem, noha ezek is jelentős művészek
(Zempléni Kornél és mások) játékát rögzítik. Ugyancsak mellőztem az
összkiadás I-II. zongoraverseny lemezét: az új Kocsis-album azt is
jelzi, hogy a művész ma mindenképpen meghaladottnak tekinti 1970/71-es
produkcióját.
A budapesti búcsúkoncert. A Székesfővárosi Zenekart Ferencsik János
vezényli
Utolsó művének szólistájával, Sándor György zongoraművésszel
Székely Zoltán hegedűművésszel. Bartók neki írta a II. hegedűversenyt