Hanglemezív |
Korrekt aszinkronitás
180-as csoport - II.
Steve Reich: Piano Phase; Octet;
Faragó Béla: A pók halála + Sírfelirat;
Soós András: Duett
SLPX 12799
A kortárs zenei irányzatok talán legnépszerűbbikével
ismerkedhetnek meg a türelmes kívülállók. Az ún. repetitív iskola
darabjait fárasztónak, akár idegesítőnek is vélheti a "hétköznapi"
hangversenylátogató, hiszen e koncepciónak az a lényege, hogy a zenei
eszközök számát a minimálisra redukálják, száműzve a műből mindenféle
többsíkúságot, motivikus fejlesztést, konfrontációt. Egyetlen zenei
szelet ciklikus ismételgetései, nüansznyi változtatásai alkotják a
kompozíció szerkezetét, intellektuális örömöt szerezve azoknak, akik
követni tudják a struktúrát, és révületet nyújtva annak, aki képes a
meditációra.
Természetesen a "hagyományos", klasszikus alkotások
hatásmechanizmusa is azon alapszik, hogy nyomon követhetjük valamely
struktúra időben lezajló változásait, de azokban sokkal gazdagabbak,
sokoldalúbbak az eszközök, mint a spártai módon egyetlen motívumra
koncentráló "minimál" zenében. Magától értetődik tehát, hogy sokakat
bosszantóan untat ez a zene.
Egy különösen profán hasonlattal próbálok támpontot nyújtani
ezeknek a daraboknak a méltányolásához. Mindenki ismeri az ún.
videojátékot, mindenki találkozott már valamilyen bugyuta számítógépes
lövöldözős programmal. A feladat időnként bosszantóan egyszerű,
például a képernyőn bármely irányból föltűnő figurát kell gyorsan
eltalálni, és ha jobbról jön, jobbra, ha balról, balra kell húzni a
botkormányt. Elképzelni is nehéz, hogyan játszhatnak ilyesmit órákig
kamasz fiúk, sőt: felnőttek...
De az elszánt játékos csak az első három percben figyel tudatosan
a feladatra. Csak amíg a kellő reakció- és mozgásformák nem rögződnek
benne, nem válnak a reflexeivé. Hamarosan bekövetkezik az a stádium,
amikor a játékos látótere és tudata képernyőnyivé szűkül. Sikerül
kiürítenie agyából minden figyelemelterelő mozzanatot. Felszabadított
kapacitásai mind a feladat megoldására fókuszálódnak, sokszorosára
gyorsítva a reflexeit. A játékos ekkor sikert sikerre halmoz,
minduntalan eléri a tízezer pontot, amikor is az elektronikus játék
számlálója új játékot ad. Ebből az eufórikus állapotból nehéz a
játékost fölébreszteni, nem reagál külső ingerekre - csak ha kihúzzuk
a csatlakozót a konnektorból.
Nagyjából ugyanilyen pszichés folyamat játszódik le a repetitív
darabok hallgatása közben. Amint sikerül nyomonkövetnünk a változások
logikáját, a permutációt, akkor hiányérzetünk egycsapásra megszűnik,
és teljes mélységében élvezhetjük a "zenét".
Ez a hanglemez a repetatív irányzat amerikai atyamesterének, Steve
Reichnek két darabját is tartalmazza. A Piano Phase című még 1967-ben
keletkezett, és viszonylag korszerű kontextusban bemutatja az egész
stílus alaphelyzetét. Két zongora uniszono dallamot játszik, amely
szólamokat fokozatosan elcsúsztatva különböző késleltetésű kánonok
jönnek létre, mígnem az összes kombináció kipróbálása után ismét
szinkronba kerül a két zongorista. Ennek a darabnak egyetlen
problematikus pontja van, de az sem bennünket terhel. Nem a
zenehallgatóra próbatétel, hanem inkább az előadókra: korrekt
aszinkronitást produkálni, ez talán a legnehezebb kamarazenészi
feladat.
A szervezés bonyolultságának jóval magasabb fokán áll Steve Reich
másik, érettebb kompozíciója, az 1979-es Octet. Ez a tradicionális
hangszerekre írott mű az intellektuális játékon és a jóleső idegi
feszültségen túl expresszív-lírikus zenei élményt is nyújt.
Steve Reich darabjai mellett a szokásos árukapcsolás folytán
megjelentek magyar szerzők ígéretes alkotásai is. Faragó Béla A pók
halála és Sírfelirat című darabjai nagyon kellemesek, helyenként
romantikusan szépek. Feltételezem, hogy az együttes hangversenyein
népszerűek is, noha ezek a művek valójában egy kissé stílustalanul
heterogének, sokat markolnak, nem eléggé elmélyültek.
Az együttes vezéregyéniségének, Soós Andrásnak Duettje kifinomult
kompozíció, és valamelyest különleges is ettől az együttestől még nem
hallottam erre az irányzatra egyébként sem jellemző vokális művet.
(Steve Reich Drummingjában csupán különleges effektusként szólal meg
két női hang.) Burns szövegével nagyon szépen harmonizáló, archaikus
hangvételű darab ez; megható lírájával szinte a középkor levegőjét
árasztja.
Az előadók zenei képességei és rátermettsége felől semmi kétségünk
nem lehet, a technikailag legnehezebb részeket is természetes
egyszerűséggel, s hibátlanul produkálták, élő előadáson, lemondva a
jótékony szerkesztői-vágói retusról.
Hőstenor-oratórium
Rossini: Stabat Mater
Pilar Lorengar, Yvonne Minton,
Luciano Pavarotti, Hans Sotin
London Symphony Orchestra and Chorus
vezényel Kertész István
DECCA - Hungaroton SLPXL 12804
Nem tudom megállni, hogy ne idézzem Molnár Antalt. Véleményét
olyan szeretetreméltóan bölcs stílusban fogalmazza meg, ahogyan
egyedül ő tud csak írni:
"Csupa könnyedség, leggerezza, mint a bálban vagy ingyenlakomákon.
Véges-végig a komolytalanság orgiája folyik. Ez nem azért annyira
kedves, mivel ellentétes a háborús veszéllyel, hanem ellenkezőleg: a
passzívat, a sorsszerű magaátadást diktálja. Hozzá aztán a cirkuszi
műveletek népmulattató fölvonulása: virtuóz hangszerfutamok,
fülcsiklandó énekbravúr, kosztűmkiállítás, minden irányú virtuozitás
lélegzetelállító teljesítményei. No és maguk az énekes csillagok, e
zenei artisták, kötéltáncosok, trapézművészek, mint a szent divattól
megszállott operabarátok virágderűs, koszorús kedvencei! Arcképeik a
kirakatokban, szerelmi viszonyaik a szóbeszédben.
Kell-e több?!
Majdnem, mint az operettben- csak rejtettebb csalival a pecázó
horgon."
Én mégis szeretem! Legfeljebb nem keresek ott, ahol nincs. Nem
várok olyan esztétikai élményt, kottából elemeznivaló harmóniai
fordulatokat, amilyeneket esetleg Brahmsnál találhatok. De (ha
tartanék az autómban magnót) csúcsforgalomban, unaloműzőnek?
Háttérzenének? Gondűző, szórakoztató kulisszának ez a zene bizony
fenomenális. Kiváló mesterségbeli tudással, könnyedén komponált
nyitányai olyan magátólértetődő biztonsággal hódítják meg
hallgatójukat, mint a legcsiszoltabb modorú házasságszédelgő. Az
embernek eszébe sem jut kételkedni udvarlója adott szavában, és
utánanézni, van-e fedezetük a fülbesuttogott szép ígéreteknek.
Mindenkit levesz a lábáról! Én is újra meg újra megszédülök.
Még két érv e hanglemez mellett: az egyik az előadók névsora (már
fölolvasni is zenei élmény), a másik pedig a kompozíció témája. Milyen
lehet vajon, ha a század legzseniálisabb operett-, akarom mondani
vígoperaszerzője Stabat Matert komponál?
Nos, Rossini nem tagadja meg magát. A Cujus animam szövegű tételt
("Gyász a lelkét meggyötörte") úgyszólván végighahotáztam. Ez az ária
a hőstenorok irodalmának egyik legszebb gyöngyszeme. Gyönyörű
dallammal, bravúros magas desszel, s egyáltalán minden eszközzel
lelkemre beszél, hogy nincs is annál ragyogóbb és diadalmasabb dolog,
mintha "Kín és bánat összetöri, Tőrnek éle járja át."!
Nem profanizálok tovább - megteszi azt helyettem maga Rossini; én
legalábbis nem ismerek zeneművet, amely ilyen pökhendi
magabiztonsággal negligálná a saját szövegét. A lemezborító a vásáros
kötelező elfogultságával már jó előre tiltakozik az áruját illető
vádak ellen. "Rossini Stabat Materét a hivatalos zenetörténet-írás
meglehetősen ambivalens módon értékelte. A kompozíció zenei értékét
általában mindenki elismerte, de elmondták róla, hogy világias,
teátrális, sőt, hogy a zenének semmi köze a szöveghez. Ez az erős
túlzás semmiképp sem helytálló." De bizony helytálló. Talán
feledkezzünk meg átmenetileg a szövegről, és hallgassuk a nagyszerű
zenét önmagában, ohne garnierung.
Pitar Lorengar és Yvonne Minton először hallható magyar lemezen.
Nevüket csupán a legendák, és hébe-hóba a magánimport lemezek
közvetítették hozzánk, pedig Pilar Lorengar a nyugat-berlini opera
vezető szopránja. Sok opera főszerepét vették már lemezre vele, többek
között Solti vezényletével. Ezen a felvételen nyújtott teljesítménye
különösen fájóvá teszi, hogy idáig elhanyagoltuk. Talán Yvonne Minton
az ismertebb személyiség nálunk. Ez a két, mindenhol máshol közismert
operasztár Rossini Stabat Materében oratóriuménekesként mutatkozik be,
méghozzá ragyogóan, pedig ez a szerepkör nem sok mindenben tart
rokonságot az operaénekléssel; a két műfaj más-más erényeket követel
meg, és kivételes tudásra vall, ha egy énekes mindkét területen
megállja a helyét. Duettekben, kórustételekben (No. 3. Quis est homo,
No. 7. Fac ut portem) nagyon szépen illeszkednek az összhangzásba,
nincsenek szólistareflexeik. Mind intonációjukról, mind pedig
hangszínükről csak megelégedetten tudok szólni.
A hanglemez legnépszerűbb énekes sztárja egyértelműen Luciano
Pavarotti, őt már mi is jól ismerjük. Akik nem személyesen (mert nem
fértek be az Erkel Színházba), azok a tv-közvetítésből. Hallhattuk őt
sokszor a rádióban, és kaptunk egy szép válogatást áriáiból lemezen is
(SLPXL 12746). Habár ez a Pavarotti nem ugyanaz a Pavarotti: ez a
Decca felvétel 1972-ben készült, 15 évvel ezelőtt, márpedig másfél
évtized egy hőstenor életében nem kis idő. Ennyi bőven elég ahhoz,
hogy valaki tökéletesen beérjen, de ahhoz is, hogy tökéletesen
elveszítse a hangját... De Pavarotti már tizenöt évvel ezelőtt is
kiváló énekes volt. Hangjának vivőereje, terjedelme semmi kívánnivalót
nem hagy maga után; a Cujus animam gementem szövegű áriában
éppenséggel magas deszt hallhatunk tőle. Amiben különbözik a jelenlegi
önmagától, az a fiatalos, világos, nyílt orgánuma.
Az előadást létrehozó apparátusból a legvégére hagytam az egész
produkcióért felelős Kertész Istvánt. Túl azon, hogy a zene szép, túl
azon, hogy a szólisták remekelnek, az ő munkája önmagában is indokolja
azt, hogy a Hungaroton importálta ezt a felvételt. Kodály és Weiner
tanítványának művészete 1956 után, már külföldön ért be teljes
egészében. Tragikusan rövid ideig élt (1973-ban, mindössze 44 évesen
hunyt el), nem hagyott sok időt nekünk, hogy élvezhessük és
méltányolhassuk ragyogó képességeit. Kivételes tehetségéről most már
sajnos csak a Decca cég felvételei tanúskodnak. Lemezei sorából idáig
ez az egyetlen, ami nálunk is megjelent. A Rossini Stabat Mater minden
egyes ütemén érződik Kertész jelenléte. A zenekar olyan ragyogóan
tagolt, ritmikus és dinamikus játékra képes az ő vezényletével,
amilyet csak ritkán hallhatunk. Az összes tempóváltás, agogika, és
mindaz, ami Kertész István keze nyoma, öröm és élmény forrásává teszi
ezt a művet.
Remélem, nem kell újabb tizenöt évet várni újabb Kertész-lemezek
átvételére. (Elsősorban Mozart Requiemjét látnám szívesen: ez a mű
nemcsak Kertész életművében töltött be kitüntetett szerepet, hanem a
kompozíció egyéb előadásaival összevetve is abszolút hírnevet vívott
ki magának...)
Play Mozart!
Mozart: Két divertimento K.251, 205
SLPD 12387
D-dúr szerenád, K.185, D-dúr induló K.189,
B-dúr divertimento K.137
SLPD 12861
D-dúr induló K.335,
D-dúr "postakürt" szerenád K.320
SLPD 12898
Liszt Ferenc kamarazenekar
Mozart: Templomi szonáták
Corelli kamarazenekar,
Ella István
SLPD 12782
Tetszik ez a következetesség! A Liszt Ferenc Kamarazenekar mát-
három olyan hanglemezt adott ki, amelyen Mozart népszerű, szórakoztató
zenéjét hallhatjuk. Csupa divertimento, induló, szerenád. Nem
emlékszem, hogy bárhol deklarálták volna egy új, komplett széria
rajtját, de a szerző és előadó azonosságán túl, ezeknek a lemezeknek
még a borítójuk is hasonló. Mindegyiken ugyanaz a grafika szolgál
keretül a darabcímek számára. Pusztán a feladat hasonlatossága miatt
hadd soroljam ide a Corelli Kamarazenekar hanglemezét is. (Mivel a
templomi szonáta műfaja csak az orgona használatában, és viszonylag
kötött terjedelmében különbözik a világi műfajoktól,
szimfóniatételektől, nyitányoktól, a mozarti jellegzetességeket itt is
nyomon követhetjük.) Kézenfekvő az összehasonlítás, hogyan szól
ugyanaz a stílus a két együttes előadásában?
Az Ella István vezette kamarazenekar korhű hangszereket használ (a
borító tanúsága szerint). Egy alapvetően vonóskari műben ez a
körülmény nem jelent számottevő előnyt (vagy hátrányt), hiszen a
XVIII. század végén, amikor ezek a darabok keletkeztek, már
tökéletesen kialakultak a mai vonóshangszerek formái. Valószínűleg
csak annyiról van szó, hogy a Corelli kamarazenekar tagjai régi
mesterhegedűket használnak, de ugyanezt bármely mai zenekar ugyanúgy
megteszi, ha korhű, ha nem. Gondoljunk például Rolla nevezetes
Guarnerijére, amelynek készítője 1744-ben, évekkel Mozart születése
előtt hunyt el! Természetesen más a helyzet a fúvóshangszerekkel, ezek
tényleg sokat változtak az utóbbi száz évben, de ha a szükség úgy
hozza, a Rolla-társaság éppúgy használ korhű postakürtöt, mint a
Corelli kamarazenekar.
Az Ella István vezette együttes új hanglemeze kellemes meglepetés
volt számomra. Élő hangversenyen nyújtott önmagához képest lenyűgözően
muzsikál. Lelkes, ugyanakkor graciőz játéka igen magas színvonalú
felkészültségről tanúskodik. Az egyébként kényes ritmusképletek,
kadenciális lassítások is olyan természetességgel és könnyedén
szólalnak meg, hogy önmagukban is örömet szereznek. (Ha valaki
szívesen hallgat Mozart-zenét, valószínűleg azért teszi, hogy szinte
feloldódjon abban a magától értetődő zenei közegben, aminek
megoldásai, manírjai olyannyira a szívéhez nőttek. A jól ismert
köznyelvi fordulatok nyugalmat sugallnak, a darabot jellemző egyedi
jelenségek megfigyelése örömet ad.)
Erre a békés élményre nagyon szépen vezet rá a Corelli
kamarazenekar zenélése, és ez az, ami miatt ez a lemez nekem jobban
tetszik, mint amit a Liszt kamarazenekar nyújt, pedig ez utóbbiak
vitathatatlanul magasabb szakmai színvonalon, és főleg rutinnal
dolgoznak. A Corelli-együttest egyébként nem nehéz rajtakapni néhány
kisebb-nagyobb jelentőségű, kiforratlanság szülte hibán, de ezek a
hibák üdítően mások, mint amit megszoktunk. (Mégha szakmailag nagyobb
súllyal esnek is latba. Csak egyet emelek ki: a K.278 számú C-dúr
szonátában zavart okoz a kissé elhangolódott timpani.)
A Liszt Ferenc Kamarazenekar nem enged meg magának ilyen elemi
vétséget. Játéka kidolgozott, szabatos és fárasztó. Már az is feltűnő,
hogy a templomi szonátákat tartalmazó hanglemez után le kellett
halkítanom az erősítőt, hogy meghallgathassam valamelyik szerenádot,
de a zene így is erőszakos és nyers maradt. Lehet, hogy a
felvételtechnika is ludas a dologban, hiszen hangversenyeken soha nem
tapasztaltam ilyesmit, de tekintve, hogy a hangmérnök itt is, ott is
ugyanaz a személy (Pécsi Ferenc), és ezeken a lemezeken a zenei
rendező személye maga Rolla János, szomorúan bár, de kénytelen vagyok
minden kényelmetlen érzésemet a zenekar számlájára írni.