Basic Library |
APPENDIX
kiegészítés a Basic Library előző fejezeteihez
*
Kiegészítés a No. 1-5-höz
A Basic Library lemeztárnak 6 polcát rendeztük már be, amikor
kezembe került egy remek szakkönyv, az 1986-os Penguin Guide, amely a
CD-k, kazetták és LP-k közül emeli ki a "Best Buy", azaz a legjobb
vétel címére érdemes felvételeket. Szerkesztői - három jól ismert,
hasábjainkon is gyakran idézett angol zenekritikus, Edward Greenfield,
Robert Layton és Ivan March - elsősorban a CD-n is szereplő
kiadványokra összpontosítottak, korábbi LP-ajánlataikat is fenn-,
illetve szem előtt tartva. Nagy önuralommal először nem a kedvenc
operáimat kerestem, hanem gyorsan végigfutottam a Basic Library eddigi
témakörein: vajon megváltozott-e a kritikusok értékrendje, s ha igen,
mit változott a "piaci helyzet" a Penguin Guide megjelenése nyomán?
Mindenkit megnyugtathatok, aki ajánlásaim szerint vásárolt, kért,
kapott vagy szerzett be lemezt az elmúlt két évben: nem kell semmit
megbánnia, de persze tanácsos felfigyelnie néhány új kiadványra (vagy
szempontra). A Penguin egy-három csillaggal értékel, én ebben a rövid
kiegészítésben többnyire csak háromcsillagos lemezeket rakosgatok a
Basic Library polcaira.
No. 1.: Beethoven-versenyművek (HFM 18.)
A Hegedűverseny frontján a helyzet változatlan, három melegen
ajánlott felvételhez mégis megjegyzést fűzök. Az általam is
szeretettel dicsért Menuhin-Furtwängler produkció három csillagát
ugyan zárójelbe tették, de csak az 1954-es monó hang miatt - magát az
előadást Menuhin egyik legnagyobb művészi eredményének nevezik,
Furtwängler tolmácsolásáról pedig azt írják, hogy "mindig érvényben
maradó költőiségű és drámaiságú". A Perlman-Giulini digitális
változatlanul a modern ranglista első helyezettje, de felzárkózott
mellé Anne-Sophie Mutter (DG, Karajan) is. "Széles, lassú tempók,
nagyon átélt és meggyőző előadás, a berlini filharmonikusok termének
kitűnő akusztikájában". (A tinédzser-korból közben kinőtt kis Muttert
virágzó szép lányként láttuk viszont a TV-ben, egy ENSZ
gálakoncertjén, hegedűhangja megvesztegetően édes és kiegyenlített
volt.)
A zongoraversenyek rubrikájában már bizonyos mozgást észleltem az
"NB I-es tabellán". Két nagy művész sorozata indult meg, s várhatóan a
jövő év elejéig teljessé válik. Arrau ciklusa talán közelebbről érint
bennünket (az NDK, illetve a Deák tér felől), ezt a sorozatot ugyanis
már Eternán is előrefelezték. Kíséret: Colín Davis a Staatskapelle
Dresden élén. A Philips nem választott rosszul, amikor két évtized
után ismét az (immár nyolcvanon felüli) Arrau játékát óhajtotta
rögzíteni. A sorozatnyitó No.5 Esz-dúr verseny megjelenését általános
kritikai lelkendezés fogadta: azt írják, Arrau most válik
energikusabb, fiatalosabb előadóművésszé...
Arrau korábbi ciklusának apparátusa, az Amszterdami Concertgebouw
Zenekara és Haitink most a CBS-hez szerződött; a lemezsorozatból eddig
a No.3, 4 és 5 jelent meg, Murray Perahia szólójával. Perahia idén
negyvenéves, de játékát - bizonyára üdítő tisztasága és áradó
líraisága okán - még ma is az ifjúság szinonimájaként említik,
hozzátéve, hogy persze évről-évre érettebb, mélyebb érzéssel
telítődik. A legtöbbször Wilhelm Kempff hez hasonlítják, s ez különös
elismerés Perahiának, akinek újabban szinte minden lemezét
felmagasztalják. Három szót még három veteránról, akiknek archív
felvételeit nemrég felújították. Edwin Fischer/Furtwängler 1951-es
No.5-jét, a nagy klasszikus interpretációk egyik legfontosabbját
meglepően friss, jó hangzásúnak ítélik. Rudolf Serkin
Telarc-sorozatáról csak annyit mondanak a tudósok, hogy Serkín
művészete régi dicsőségében ragyog. Végül egy jellemző megállapítás
Artur Schnabel lemezeiről: ha játéka nem oly megvilágító értékű is,
mint a késői szonátákban, ez csak annyit jelent, mintha egy
hegycsúcsot egy még magasabbhoz hasonlítanánk.
No.2.: Brahms (HFM 19.)
Oldal Gábor igen kimerítő összefoglalójához csak egy-két apróság
kívánkozik. A CD-n megjelenő régebbi felvételek méltatásából
egyértelműen kiderül, hogy a Penguin szerkesztőinek együtt és
egyenként Bruno Walter jelenti a csúcsot, ha a négy
Brahms-szimfóniáról van szó. Haitink csatlakozik még hozzá a
Harmadikkal ("senkinél sem gyengébb"), ennek nagyon homogén hangzását
is dicsérik. Bernstein és a bécsiek IV. szimfóniája: ciklusuk legjobb
darabja. (Az "élő" lemezek híveinek jegyzem ide: a "live"-ok
mintapéldányának tartják!) A legkifinomultabb zenekari hangzást Solti
és a Chicagói Szimfónikusok lemezének tulajdonítják. Gilelsz
kétlemezes zongoraverseny-albumánál azért állok meg egy pillanatra,
mert egyre nyilvánvalóbban "etalonná" válik - s mert ez a DG-lemez
(Berlini Filharmonikusok, Jochum) magyar tasakos Melódia- kiadványként
100 forintért nálunk is kapható!
No.3.: Barokk concertók és zenekari művek (HFM 20.)
A hívek itthon is készülődhetnek az újabb Bach-chanáliára; a
Brandenburgi versenyek új lemeze remélhetően az idei HHH egyik
nagymenője lesz Rolláék előadásában.
A Zenekari Szvitekről szólva, annakidején csak a zenekarok
felsorolására szorítkozhattunk, most pótlólag ideömlesztünk néhány
szuperlatívuszt. Az ott "háború utáni, általános kamarazenekari
stílus" jelzővel illetett Menuhin/Bath Festival Orchestra produkciót
(60-as évek eleje, HMV) humanitás, melegség és a friss hangvétel
élteti máig. Érdekes a fejlődési vonala az Academy of St. Martin-in
the-Fields előadásának. Háromszor vették fel a szviteket, és ezek
közül a 70-es évek elején készült, Decca Jubilee márkán újra kiadott
sorozat háromcsillagos, a legújabb, HMV-címkével is kapható úgyszintén
(azt írják róla, hogy Marriner felfogása egy kissé közelít az
autentikusokéhoz, de kevésbé feszes); a Händel Op.6-os concertók új
lemezén viszont már Iona Brown a direktrisz, és neki a három csillag
mellé még egy rozettát is átnyújtanak a Penguin szerkesztői: a
digitális lemezről szerintük szabadabban, melegebben, gyengédebben
szól a muzsika, mint annak előtte. Vagyis nyoma van annak, hogy most
asszony az úr a háznál...
A korhű hangszeresek közül Gardiner és az English Baroque Soloists
a favorit a Bach-szvitekre és Trevor Pinnock English Concert-je a
Händel Op.3-as sorozatra ("igen friss, élő, csillogó"). Ezt az opust
sikerültebbnek tartják Pinnockék Op.6-os sorozatánál, melyet "csodálni
lehet, de felmelegedni tőle nem". A népszerűségében a d-moll
toccátával és az Air-rel vetekedő h-moll szvit új magyar lemeze is
"korhű", Németh Pál és a Capella Savaria előadásában. Meg kell
említenem még, hogy az Eterna-lemezeken egyre gyakrabban jelentkező
barokk zenekar, a Max Pommer-féle Új Lipcsei Bach-Collegium Musicum
(főállásban a Gewandhaus zenekarának tagjai), amely német nevének
hosszúságát tekintve egy szóval lekörözte Malgoire-ék nevét, igen jó
osztályzatot kapott élénk zenéléséért és a tiszta felvételért, habár a
basszusa egy kicsit "boomy", azaz döngő.
No.4.: Richard Strauss (HFM 21.)
Erről a szerzőről ismét Oldal Gábor írt, szeretettel és nagy
hozzáértéssel. A Penguin jól mutatja, hogy ezek a hifizésre nagyon
alkalmas kompozíciók néhány hasonlóan demonstrációs anyagnak számító
másikkal együtt (például: Daphnis és Chloé; Egy kiállítás képei;
Debussy művek; a Fantasztikus Szimfónia) máris túltengenek a
CD-kínálatban. Ugyanis az ilyenfajta művek igazolhatják a
legteljesebben az új eljárás és "hanghordozás" fölényét. (Szerkesztő
úr kérem, ezt nem én mondtam, én ilyet nem is merek. Ezt ők mondják.)
Az Alpesi szimfónia, a Zarathustra, a Halál és megdicsőülés, a Don
Juan és társaik - a legkülönfélébb műhelyekből csak úgy gurulnak
kifelé a CD-k, nemcsak az új digitálisak, hanem a korábbi analóg
felvételek is. Penguinék pedig átalakulnak csillagszóró brigáddá, vége
sincs a "megdicsőülésnek". A leggyakrabban Karajan nevével találkozunk
a felsőfokra taksált felvételeken: a maestro 1973-74-es és a 83-84-es
lemezein. Pazar hangfelvételeknek nevezik Solti Alpesijét (Decca,
1980-as analóg! - ezen a felvételen Solti kivételesen nem a megszokott
zenekarai egyikével, hanem a Bajor Rádió Szimfonikusaival játszik. Az
sem rossz, eléggé kitettek magukért, amikor Bernstein vezetésével itt
jártak nálunk.) Seiji Ozawa a Zarathustrája is demonstrációs értékű
CD, a három csillagon kívül még a külön kedvencnek kijáró félholdat is
megkapta (Philips).
Az archívok kedvelőinek Mengelberg Don Juanját ajánljuk
figyelmébe.
No.5.: Mozart-szimfóniák (HFM 22.)
John Eliot Gardinert és együttesét már emlegettük; Philips-lemezen
a No.29-es A-dúr szimfóniát adják elő, a No.33, B-dúrral párosítva. Az
ő interpretációjukat "megvesztegető gyengédség, mely rugalmas erővé
fejlődik, gyönyörűen játszott lassú tételek, humor" teszi kedvessé a
kritikusok fülében. A sokoldalú Daniel Barenboim legjobb karmesteri
teljesítményeinek nevezik a hatvanas években felvett, most olcsó LP-n
újra kibocsátott szimfóniákat, köztük a 35, 36, 41 sorszámúakat,
ezeket a "könnyed, színes és vidám, mégis pontos, erőt és nagyságot
sugárzó" előadásokat (EMI). Bernstein legjobb Mozart-lemeze a bécsi
filharmonikusokkal az utolsó évtizedben készített koncertfelvételek
sorából való (Haffner és Jupiter). Csupa elektromosság; s még a
tempóit sem kifogásolják, ami pedig vele ritkán fordul elő (DG).
Jeffrey Tate szimfónia-ciklusa is egyre terebélyesedik az EMI-nál;
jellemzői: szokatlan bensőség, elegancia, s mindez remek hangzással
párosul. A zenekar, akárcsak Barenboimnál, az English Chamber
Orchestra. A 22. számban még azt írtuk, hogy Colin Davis Eternán is
jelentkező szimfóniái közül csak a No.19. és 39-ben gyönyörködhetünk.
Jelentem, hogy CD-n a 39-41 párosítás, tehát a Jupiter is három
csillagot kapott.
Amit még az ő számos holdjainak birtokában sem szabad lebecsülnie.
*
