Hanglemezív |
A CSÍNOM FIVÉREK
Népzenei felvételek, mint eső után a gombák; csak néhány cím
hamarjában: VI. Magyarországi táncház találkozó (SLPX 18144), Ez a
világ olyan világ: Karikás együttes (SLPX 18148), Dúdoltam én:
Sebestyén Márta (SLPX 18118). Egy belső, szakmai tájékoztatón már
beígérték a Vujicsics együttes második nagylemezét is (nagyon vártam,
de lapzártáig nem kaptam meg).
Pedig máskor mily dicséretesen óvatos szokott lenni az általában
csak partmenti vizeken halászó Hungaroton. És most mégis ennyire
kultiválja ezt a műfajt... Természetesen tisztában vagyunk azzal a
többször is deklarált elvvel, miszerint kiadóink magától értetődő
készséggel vállalkoznak a financiális megfontolásokon túlmutató, nemes
kulturális missziókra is. Node ekkora tempóban?
Feltételezem, hogy ezeket a lemezeket meg is vásárolják: fogynak,
sikeresek. Lehet, hogy egyre kurrensebb mifelénk ez a műfaj? Lehet,
hogy lassan-lassan mégiscsak kezd beérni az a félszázados munka, amit
Kodály és követői végeztek az alsófokú zeneoktatásban? Tudom jól,
nagyon groteszk, amit mondok, de eddigi tapasztalataink szerint ez a
nép nem nagyon hajlandó saját zenei anyanyelvét beszélni...
Dehát miféle anyanyelv az olyan, amit nem kis erőfeszítések árán
kell megtanulni, méghozzá pótlólag, már ismert nyelvek mellé? Nem
járhatok messze az igazságtól, ha azt mondom: függetlenül bármiféle
nevelési szisztémától, nálunk a Mozart-stílusú klasszika a köznyelv.
Legalábbis ami a komolyzenét illeti.
Nemlétező és újratanulandó anyanyelv... valami olyasmi, amit nem
olyan nagyon régen, és főleg méltatlanul felejtettünk el? Erre utal
maga Kodály is, amikor a Visszatekintésekben azt írja: "Valamikor
minden nép, a magyar nem is olyan régen, tagozatlan egység volt. Még a
társadalmi rétegek szaporodása sem jelentett kultúránkban nagyobb
elkülönböződést. Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zenghetett
várban és kunyhóban."
Ha ez így van, miért számít ma is kuriózumnak a népdalt
önszántából, vidáman daloló gyereksereg? A ránk kényszerített,
szoktatott idegen zenés kultúrát hogy-hogy nem sikerült (mihelyst
elmúlt a kényszer!) azonnal messzire hajítani? Hiszen ha a terhet
leveszik az emberről, görnyedtségéből még magasabbra nyújtózkodik.
Ezzel szemben inkább mindenfelé az egészen új és legtöbbször
értéktelen kultúrák terjednek ragály módjára. Pontosan a magyar népdal
az a műfaj, amelyet kevesen pártolnak... és persze ezek a kevesek sem
anyanyelvként, hanem iskolai éneklecke gyanánt sajátították el. Hogy
miért van ez így? Feltehetőleg azért is, mert az imént citált
Kodály-idézetből egy szó sem igaz!
Már a legrégibb századokban sem nagyon fordulhatott elő, hogy
főúri környezetben a pórok dalai lettek volna divatosak. A középkori
kolostorok lakója egészen más dallamvilágban nevelkedett, mint a
falakon kívül élő testvére. Mátyás udvarába a reneszánsz Európa
legnevesebb muzsikusai (pl. Willaert) hozták el az akkor modern
többszólamúság legbonyolultabb latin nyelvű dallamait, és nemes
kislánykák idegen mesterektől tanulták a spinét játékot. A
kifejezetten magyar hagyatéknak tekintett tabulatúrás könyvek zenei
anyaga is sokkal internacionálisabb, mint az iménti idézet alapján
gondolhatnánk. A későbbi századokban létrejött más társadalmi rétegek,
osztályok sem közösködtek másokkal, hanem saját, speciális kultúrát
építettek maguknak. A gazdagabb városi polgárság mindenben az
arisztokráciát utánozta, nemességünk túlnyomó többsége pedig lojális
volt az osztrák uralkodóházhoz, és hasonulni igyekezett hozzá,
nyelvben-zenében egyaránt.
De még az (ezekben a századokban egyre növekvő) kézműves, iparos
társadalom sem azonosulhatott egy számára tökéletesen idegen
kultúrkörrel... azért fogalmazok így, mert a magyar iparosodásban
évszázadokig ható jelentőségre tettek szert a török háborúk után
Magyarországra telepített sváb szakemberek. A máig legnagyobb létszámú
osztály, a proletariátus is: napjainkig előnyben részesíti a németes
eredetű szakzsargont - és persze a bécsi stílusú kuplédallamokra
applikált magyar szövegeket is szívesebben énekli, mint a népdalt. A
magyar népdalként ismert egyszólamú énekes stílus korántsem terjedt el
nagyon (és pláne nem volt osztályok közötti).
Népdal helyett (némi akadémikus szőrszálhasogatással, de jogosan)
parasztdalt is mondanak, s természetesen ezzel semmit sem vonnak le az
értéké. ből. De a parasztság is (jórészt) régóta letett hagyományai
ápolásáról. Mióta a tanyai emberek kultúrszomját egyre inkább
csillapítja a bálistennek mindenhol megtalálható rádió, és mióta a
gyerekek városi-körzeti iskolákba járhatnak, az ő körükben is a
tömegkommunikációs médiumok által sajnálatos hatékonysággal
forszírozott populáris hatások váltak dominánssá. A tiszántúli
tanyáról a szomszédos faluba bicikliznek a lányok, a művelődési házba
- de nem a fonóba, hanem a diszkóba...
Az énektanárokat képző emberek, akik a módszertani útmutatókat
írják, és akik a Zeneakadémián tanítanak, váltig hangoztatják, hogy a
mi igazi zenei nyelvünk a kvintváltó, pentaton magyar parasztdal.
Szintén a Zeneakadémián (néhány teremmel távolabb) marxista esztétikát
is tanítanak, mondván: nincs természetesebb annál a folyamatnál,
melynek során egy-egy művészeti stílus. irányzat vagy akár divat
együtt pusztul az őt létrehozó társadalmi, politikai, gazdasági
konstellációval...
Persze nagy kár lenne ezekért a gyönyörű dallamokért, de nem is
arról van szó, hogy ezeket el kellene felejtenünk. A dalok szépek, a
műzenére gyakorolt hatásukat sem akarja tagadni senki - de vegyük már
végre tudomásul, hogy ezt a fajta zenélést ma már egyetlen népcsoport
sem műveli élő hagyományként, mindennapos, magától értetődő
gyakorlatként. Hacsak nem számítom a népdalokat kottából tanuló,
gyűjteményeket készítő és feldolgozó szimpatizánsokat. Csakhogy ők nem
életbentartói, hanem mumifikálói e régi és gyönyörű kultúrának.
Talán tálaljuk ezt a dalkincset választékbővítés céljából a zenei
mindenevők asztalára? Illesszük be a sorba valahová Perotinus és
Petrovics közé? Nem tehetjük meg; ez a stílus nem viseli el, hogy
véglegesen kimerevítsék. A századelő megható és itt-ott zseniális
próbálkozásai jutnak az eszembe: szmokingos úr hangversenypódiumon
adja elő a népdalt, zongorakísérettel...
Ha ez a példa túlságosan távoli, szolgálhatok közelebbivel is:
Farkas Ferenc népszerű daljátékával. A Csínom Palkó népdalokat dolgoz
fel, őszinte átéléssel. A szereplők között Tyukodi pajtáson és
Bercsényi Miklóson kívül ott feszítenek a Csínom fivérek is, a Palkó
meg a Jankó, a két kuruc dalia. Íme, sikerült felidézni a parasztdalt,
a maga eredeti szituációjába ágyazva... Sajnos, később kiderült, hogy
a "csínom" szót annakidején lóbiztatásra használták, ...Palkó és Jankó
nem kuruc vitézek voltak, hanem lovak. (Igen, de kuruc lovak. A
szerkesztő megjegyzése.)
Aki nem tud anyanyelvül, ne beszéljen anyanyelvül?
De ki tudja ma már precízen ezt az anyanyelvet? Még egy példa:
"Kiment a ház az ablakon..." - mindnyájan jól ismerjük ezt a nótát. A
szöveget nem értjük: úgy gondoljuk, tréfás nonszensz az egész. A
népművészet speciális szimbólumrendszerében jártas kutatók viszont azt
állítják, igenis értelmes a szöveg, és egy találós kérdést takar.
Egy biztos: ma már egészen másképp és más célból kell népdalt
tanulnunk és énekelnünk, mint ahogy az iskolában erőltetik.
És akkor hadd térjek vissza a bevezetőben feltett kérdésemre:
mitől vált hőtelenében ennyire népszerűvé ez a műfaj, most, amikor
félig-meddig már letettünk róla?
Ez aligha valamiféle pedagógiai koncepció eredménye. Inkább
azoknak a muzsikusoknak köszönhetjük, akik a valóban gyönyörű dallamot
egyszerűen csak nyersanyagnak tekintették, népdalból, pop-ból,
song-ból, country-ból és egyebekből ezt a "folk" zenét összeötvözték,
és a táncházakban népszerűsítették. Talán ez volt az egyetlen
lehetőség kimenteni a népzenét a feledéssiettető, kényszerű iskolai
biflázás és az akadémikus viviszekció szorításából.
HALLGATJUK MI
Az imént említett sorozatból feltétlenül Sebestyén Márta lemeze a
legjelentékenyebb, de legalábbis a legérdekesebb. Őt már sokan ismerik
a rádióból, televízióból; mindenki mástól megkülönbözteti
forszírozottnak, préseltnek tűnő, "direkt" hangja. Az iskolázott
szopránokhoz szoktatott fül erőszakosnak érezheti ezt az énekstílust -
dehát a népdal nem műzene: szmokingos uraságok és képzett
operaénekesek szájából egyaránt idegenül szólna. Sebestyén Márta
orgánuma autentikusabb, ő közelebb áll a hajdani falusi nótafákhoz,
mint akár Basilides Mária, akár újabban Faragó Laura. Erre a
rokonságra utal egy rendkívül szellemes fotomontázs a hanglemezborító
hátoldalán. Egy közismert archív felvételen Bartók Bélát látjuk
népdalgyűjtő körútja valamelyik állomásán, és az őt körülvevő
csoportba Sebestyén Márta alakját is odamontírozták.
Sebestyén Márta azonban nemcsak érdekes hangszínével vonja magára
a figyelmet, hanem (ebben a műfajban) döbbenetesen tiszta
intonációjával is. Sőt, egészen bravúros mutatványokra is képes, mint
amilyen az úgynevezett dunántúli terc. Ez a hangköz a kis és a nagy
terc között helyezkedik el; a műzenén nevelkedett, zongorakíséretez
szokott énekesek maguk is érzéketlenek az ilyen finomságokra, nemhogy
velünk is érzékeltetni tudnák. Sebestyén Márta azonban olyan
természetes biztonsággal énekel ilyen lépéseket, hogy első hallásra
fel sem tűnhet, min rejlik e dallamok különleges szépsége. A B oldal
negyedik darabja semmihez sem fogható élményt nyújt.
"Dúdoltam én: Sebestyén Márta" - hirdeti a felirat. Gyaníthatólag
arra a szokásra utal, hogy a zenetudós népdalgyűjtők az énekes nevét
is fölmondatják a szalagra, megkönnyítendő a személyek azonosítását. A
lemezborító hátoldalán a leggazdagabb lelőhelyeket is felsorolják,
igazolva, hogy nem feldolgozást hallunk, hanem válogatást a
hamisítatlan eredetiből - a reszketeg hangú nénikék bizonytalan hangja
helyett egy "profi" népénekes előadásában.
Aki figyelmes, észreveszi a címoldalon a Muzsikás együttes parányi
emblémáját is (tőlük azt a "folk" hangvételt kapjuk, amelyről már
beszéltem), akinek pedig még az egészen apró betűk sem kerülik el a
figyelmét, az azt is elolvassa, hogy: zenei rendező Szörényi
Levente...
És tényleg, a lemez félig-meddig könnyűzenés, és meglehetősen
eklektikus. Hogy mégsem tettem félre? Egyrészt nagyon jól
demonstrálja, amit az előbb mondani akartam. Másrészt valóban szépnek
találtam. Tetszettek azok az effektusok, amelyek az Illés együttes
műsoraiban mindennaposak voltak, de népdalfelvételen még nem szólaltak
meg (visszhangosítás, a dal végének elúsztatása stb.). Érdekes, de a
gitár sem szólt idegenül, mint népi hangszer.
A népzene nagyszerűen tűri az átdolgozást, még a hamisítást is.
Feltéve, hogy a feldolgozás hozzá is tesz valamit a zenéhez - nemcsak
elvesz belőle.
ITALIAN CONCERTO
A minap - talán három vagy négy hónappal ezelőtt - azon
siránkoztam ezeken az oldalakon ("Wagner fekete-fehérben"), hogy
valamely "nevenincs" zongorista lemezműsora szükségképpen periferikus
darabokból áll, olyanokból, amelyeknek nincsenek vetélytársai a
hanglemezpiacon, mert csak ezzel az árukapcsolással sikerülhet eladni
a keresett ritkaságot az ismeretlen ifjúval együtt. Ezen még csak meg
sem botránkozhatunk, legfeljebb abban bizakodhatunk, hogy a
tehetségesebbje még a művészileg kevésbé értékes repertoárral is
bizonyítani tud, és így a későbbiekben kiérdemli a remekművek
előadásának jogát is. Szerintem előadóművészeink már beletörődtek
abba, hogy ha nagyot akarnak produkálni, másodvonalbelit-középszerűt
kell adniuk! Tiszta őrület. De nem ez az egyetlen abszurditás zenei
életünkben, és egyébként is, logikusan (még csak nem is feltétlenül
lojálisan) gondolkodva: én sem törném magam egy Brahms szimfóniáért
Walther von Niemanddal, ha ugyanazt megkaphatnám Furtwänglerrel is.
Idáig jutottam az okfejtésben, és már-már azt hittem, tökéletesen
kiismerem magam a Hungaroton műsorpolitikájában, amikor megint valami
egészen váratlan húzással leptek meg azon a nagyszabású, minimum
négydimenziós sakktáblán: slágerdarabokkal, egy szólistának újonc
fiatal csembalista előadásában.
Ezen a lemezen Bach Klavierübung sorozatának második kötete,
valamint egy korai átirat, a d-moll versenymű szólal meg. A "sláger" a
címoldalon is nagybetűkkel rajzolt Italian Concerto - közismert darab,
már a magyar piacon is találkozhattunk vele, hallhattuk például Schiff
Andrással zongorán (SLPX 12131) és Hans Pischnerrel csembalón is
(Eterna 826605). Természetesen nem a véletlen műve, hogy ez a darab
annyira népszerű. A concerto eredetileg zenekari műfaj - és most mégis
olyan meggyőző energiával szólal meg egyetlen billentyűs hangszeren,
hogy a hallgatóságban (vagy legalábbis bennem) nem alakulhat ki az a
kellemetlen hiányérzet, amely az átiratok hallgatásakor fog el. Igaz,
Bach nem a kompozíciót adaptálta, hanem magát a műfajt, annak minden
jellegzetességével, tutti ritornelljeivel, szólóepizódjaival együtt. A
széles, tömör akkordok teljes zenekar gyanánt szólalnak meg, az
áttört, szólisztikus részeknél pedig a kétmanuálos csembaló magasabb
regisztereit halljuk. A második tétel az egész zeneirodalom egyik
legszebb Andantéja, a harmadik rész pedig, a Presto olyan fergeteges
lendületű, hogy Glenn Gouldot még a tőle megszokott viharos tempóknak
is a háromszorosára sarkallta.
A h-moll partita szintén zenekari fogantatású. Ugyanolyan
nagyszabású, tömör hangzásokkal és virtuóz kézjátékkal építkezik. Az
olasz és francia jelleg kontrasztja még háromszáz év távlatából is
lenyűgöz - pedig nekünk már korántsem jelenthet annyit ez a
stílusbravúr, mint a kortársaknak. Nyilvánvaló, hogy az ennyire
nagyszerű darabok megérdemlik az akárhányadik felvételt is... Jó, jó,
de ki az a Spányi Miklós? Barokk darabok continuóját szokta játszani,
főleg a Capella Savaria felvételein és persze hangversenyein - de
lemezszólistaként most debütál ez a fiatal művész. (1962-ben
született.) A művész titulusról csak annyit, hogy a Zeneakadémia
előzőleg soha nem adott ki csembalóművészi oklevelet. A magyar
zeneművészeti főiskolán nem működik önálló csembalótanszak. A
csembalókurzust csak mint melléktantárgyat vehetik fel a Zeneakadémia
hallgatói; diplomát csak a főtárgyukból szerezhetnek. Spányi az első,
akivel kivételt tettek.
Rám mindenesetre a játéka is a reveláció erejével hatott. Most
értettem meg igazán, mekkora potenciálja van ennek a többedvirágzását
élő hangszernek. A historikus előadás szempontjai teoretikus érvek
csupán e hangszer mellett - elméleti síkon csak gondolatokat lehet
indukálni, érzelmeket nem. Nem is nézi minden muzsikus jó szemmel az
atavisztikus hangszerek diadalútját. Sir Thomas Beechamnek például
olyannyira lesújtó volt a véleménye a csembalóról, hogy egy ilyen
konformista, jólfésült kiadványban (ez itt most a szerkesztő
megjegyzésének fenntartott hely) nem is merem idézni. Csak nem írom
le, hogy a csembaló hangja Beecham szerint olyan, mintha csontvázak
közösülnének a bádogtetőn?!
Való igaz: furcsa egy hangszer. A művésznek nincs módja rá, hogy a
billentés érzékenységével hangsúlyozzon-manipuláljon, mint ahogy a
zongorista teheti. Hatalma csak a hang megszólaltatásának időpontjára
terjed ki, a hangerejére már nem feltétlenül. Ezért van szüksége
mesterséges hangszínteremtő eszközökre, regiszterekre, kettős
(külön-külön és egyszerre is használható) manuálra. Ha a művész nem
elégszik meg a pusztán motorikus reprodukcióval, akkor csupán a
ritmussal, agogikával operálhat, a hang különböző mértékű
késleltetésével teremthet virtuális hangsúlyt.
Ezen a táptalajon kezdetben a csembalisták két nagy kasztja
nevelkedett. (A harmadik, sokkal kisebb létszámú csoportról majd aztán
szólok.) Először is vannak, akik a szent művészi hevület jegyében
szabadan garázdálkodnak egyedüli területükön, azaz a ritmus világában.
Hangsúly, az van, talán több is, mint kéne, de elvész a kompozíció
saját artikulációja, lélegzése. Számomra például hallgathatatlanok
Händel művei a máskülönben jónevű Ruzicková előadásában! (Eterna
11112491-1.) A másik, legalább ekkora gyülekezet visszariad ettől az
egyébként rokonszenves igyekezettől, és egzaktságra törekszik.
Tiszteletben tartja a kottát - és felettébb unalmas. Ilyen előadásokat
hallva nemigen csodálkozhatunk Beechem szarkazmusán. Igaz, ő még nem
hallhatta sem Tom Koopmant, sem Spányi Miklóst - olyan csembalistákat,
akik megtalálták a saját útjukat.
Koopman nemrég hangversenyezett Budapesten. Megérdemelt, igen
zajos sikert aratott. Neki az a szisztémája, hogy olyan lenyűgöző
vehemenciával veti rá magát a csembalóra, hogy az ember egyszerűen nem
ér rá sem unatkozni, sem kételkedni. A darabnak (és rendszerint a
hangszernek is) a végére érve már senki sem hiszi, hogy másképpen is
lehetne játszani. Nagy élmény - csak a hangszerkészítők győzzék
gyártani az utánpótlást!
Spányi más. Annak ellenére, hogy a csembalón egyszerűen lehetetlen
hosszú cantabilét és értelmező akcentusokat játszani, ő ezt könnyedén
megteszi. Talán az ördöggel cimborál. A hangszernek lehetnek korlátai
- neki nincsenek!
Az Olasz koncertet Spányi (nemcsak korához képest) bölcsen, nagy
értelemmel játssza, bár a legnehezebbet, azaz egy ilyen grandiózus
darab felépítését, értelmező tagolását érezhető elfogódottsággal
oldotta meg. A jóleső szélsőségeket (talán a többi előadó iránti
tisztelete miatt?) nem merte olyan biztonsággal alkalmazni, mint azt
egy-egy rövidebb darabban teszi. Mindenesetre az Olasz koncert
előadása önmagában is a legjobb csembalisták sorába emeli. Erényeinek
egyike, egyfajta korrekt ritmikusság, amely azonban semmi esetre sem
unalmas, már ezen a lemezoldalon is kihallik. De az igazi meglepetés a
másik oldalon vár bennünket: a h-moll partita! A nyitány díszítései
pazarlóan sűrűn szőttek, gazdagok, a főhangok természetes füzérét
viszont annyira nem befolyásolják, és így olyan könnyednek tűnnek,
hogy a hallgatóban föl sem merül, hogy ezt esetleg nehéz lehet
eljátszani. A középrész gyors fúgája már egészen más jellegű. Feszes,
ritmikus tempója "fékentartott" és koherens - Klemperer-előadásokban
szoktunk hallani ilyet. Vannak aztán a sorozatnak olyan pontjai is,
amelyek "csembalószerűtlen" legatóikkal és sokszínű visszhangjaikkal
döbbentenek meg.
...Spányi Miklós nagyobb körzővel húzta meg e hangszer
játéklehetőségeinek körét.
NEM CSAK A BADINERIE...
Minden szvitek fejedelme, a II., azaz Legnépszerűbb: a h-moll
szvit ad nekünk audienciát; az ünnepi eseményt ezúttal a Hungaroton
(hang)szertartásmesterei celebrálják. Mielőtt megjelennénk felséges
színe előtt, vessünk számot önmagunkkal, vetkezzük le alantas
szokásainkat... hiszen a legszebb zenék is képesek a csömör érzetét
kelteni bennünk, mert már túl sokszor és főképp túl felületesen
hallgattuk. Tegye a szívére a kezét, és vallja be, aki nem röstelli:
hányszor hallotta már a d-moll tokkátát - a fúga nélkül?! Hányan
ismerik Mozart Törökindulóját - és hányan az azt megelőző
szonátatételeket?! (És az Öröm-ódát, szimfónia nélkül?! A szerk.)
Emberek vagyunk, mohók vagyunk, kiesszük a mazsolát a kalácsból. Aztán
csodálkozunk, ha émelygünk.
Másrészt viszont a slágerdallamok a komolyzene legjobb
szálláscsinálói. A h-moll szvit Badinerie tétele szintén ott szerepel
a "toplistán" - csupán ennek a kellemes dallamnak a kedvéért is sokan
meg fogják vásárolni a Hungaroton új Bach-felvételét. Még olyanok is,
akik egyébként magázódó viszonyban vannak a komolyzenével. (Kérem,
bocsássák meg nekem a cinikus hangot; a féltés beszél belőlem, hogy
vajon átérzik-e a kiadók és az interpretátorok, hogy most olyanokat
nyerhetnek meg a barokk zenének, akikről annak idején esetleg végleg
lemondott az énektanár?!)
Nehéz feladat megnyerni a kívülállókat - a rajongókat pedig talán
még nehezebb. A méltán népszerű kompozíciókat felvételek egész seregén
árusítják, s aki most érkezik, annak mindegyikkel ki kell állnia az
összehasonlítást. Egy kis Basic Library: Concentus Musicus Wien,
Harnoncourt. Berlini Filharmonikusok, Karajan. Bath Fesztivál Zenekar,
Menuhin. Londoni Szimfonikusok, Monteux. Müncheni Bach Zenekar,
Richter. Sőt, az MHV sem most próbálkozik először. (Budapesti
Filharmonikusok, Erdélyi Miklós.)
Nem illik prekoncepciókkal előhozakodni, de én bevallom, hogy
lelkes szurkolója vagyok a szombathelyi együttesnek. Az utóbbi időben
mintha megmerevedtek volna a magyar zenei élet erővonalai. A Liszt
Ferenc Kamarazenekar szinte egyedül uralta a hangversenydobogót, és
ezért vagy másért, de játéka időközben (magas színvonala ellenére is)
kissé nyers lett és erőszakos. A Capella Savaria az egyetlen olyan
zenekar, amely következetes, színvonalas munkával, rokonszenves
előadói attitűdjével ha nem is vetélytársa, de méltó alternatívája
lehet a Rolla János vezette zenekarnak.
Alternatívát mondtam, hiszen a két zenekarnak eltérő a stílusa. A
szombathelyiek a manapság annyira divatos (és vitatott) korhű előadási
gyakorlatot követik. Fa fuvolát, blockflőtét, régi mesterhegedűket
használnak, és természetesen a hangolásban is visszatértek az azóta
jóval feljebb kapaszkodott normál A-hangról a régi 415Hz-re. Ennyit a
körülményekről. Most már csak magáról az előadásról kéne beszélnem -
nem halogathatom tovább.
Először úgyszólván véletlenül hallgattam meg ezt a lemezt:
demonstrációs célokra barokk táncokat válogattam össze, és
hirtelenében ez akadt a kezembe, ott hevert egy még katalogizálatlan
paksaméta tetején. Legelőször csak bele-belehallgattam. A Polonaise
határozott karaktere rendkívül kellemesen lepett meg; az izgalmasan
kiemelt hangsúlyok, az apró, de minden ütemre jellemző belső agogika
hallatán arra gondoltam: íme egy felvétel, amely szakít a
hagyománnyal, miszerint a barokk darabokat csak biztonságos
középszerűséggel szabad megszólaltatni. Sajnos, amikor a részleteket
el kellett helyeznem az egészben, optimizmusomra felhő borult. Amit
izgalmasnak gondoltam, idegesítőnek bizonyult, ami pedig először
lelkesített, az később már fárasztott.
Sajnos, a korhű előadásmóddal együtt beszivárgott az országba a
száraz, idegesen túlritmizált előadási gyakorlat is. Harnoncourt-tól
már ismerjük, évekkel korábbról. (Ő a legendás Máté
Passió-felvételével, annak nyitó tételével tette leginkább próbára a
konzervatívabb zenehallgatók türelmét. A lemez végül sikert aratott,
de nem a korhűsége, hanem egyértelműen a kórushangzása és a
fiúénekesek teljesítménye miatt.)
Nem akarok itt vitába bocsátkozni az ennyire száraz és feszes
előadás létjogosultságáról; inkább abban reménykedem, hogy ez a stílus
talán a Capella Savaria tagjainak sem tetszik olyan nagyon. Az
Ouverture például nélkülözi a zengést; nincs tartása, és a hangok
annyira betegesnek tűnnek, hogy folyvást a templomi akusztika és a
mikrofonozás nyavalyáira gondoltam. (Nem is biztos, hogy alaptalanul.
Az egész hanglemez színezete kissé sávhatárolt, ködös és zsebrádiós.)
A táncok frissek, de a táncosok gépiesen ropják.
HÄNDEL-SZONÁTÁK
Bár a kínálat változatlanul lyukas (nincsenek például Schumánn
szimfóniák, vagy késői Stravinsky darabok), ezt sokkal inkább
türelemmel viseljük, ha közben nap nap után mégiscsak megjelennek
(ilyen vagy olyan szempontból) jelentős kompozíciók. Csak győzzük
érdeklődéssel, idővel (és persze pénzzel!). A legutóbbi kellemes
meglepetésem Händel szonátáinak felvétele. Ezek a művek nemcsak
zenetörténetileg fontosak (most hosszasan értekezhetnék a
szonátaformáról, valamint azokról a zeneszerzőkről, akik szívesen
választották a szonátaformát önmaguk kifejezésére, végül pedig Händel
fejlődéséről, amíg az olaszos szonáták után eljutott a saját,
kiteljesült barokk szonáta-típusáig), szóval nem csupán fontosak, de
nagyon szépek is. Azt állítom, hogy ezek a szonáták Händel
legértékesebb művei. Igazságtalanság volna kijátszani őket a közismert
oratorikus kompozíciók ellenében, de úgy gondolom, hogy Händel
helyenként bizony triviális, világfias operastílusának is jót tett,
hogy szerzőjüket a viszonylag rövid hangszeres művek időnként puritán
elmélyültségre kényszerítették. Ezek azok a kompozíciók, amelyek a
legmeggyőzőbben tanúskodnak Händel zsenijéről, a maguk páratlanul
szellemes, szinte folyondár-szerű dallamfolyamukkal, invenciózus
harmonizálásukkal. Ez a felvétel sokaknak válik majd a kedvenc
lemezévé. Magam is szívesen teszem fel; nem feltétlenül az
előadóművészek kedvéért.
Pedig e darabokat most olyan művészek szólaltatják meg, akik
kifejezetten kamaramuzsikával szerezték hírnevüket. A Londonban élő
Pauk György neve valóságos védjegy; Franki Péterrel és Ralph
Kirschbaummal alapított triója világszerte sikert arat. És mégis,
éppen az ő játéka az, amivel nem vagyok maradéktalanul megelégedve.
Ezekben a hegedűdallamokban nem hallom az elemi tisztaságnak azt a
fokozatát, amelynek különös fénnyel kellene bevonnia a hangzást. Szó
sincs arról, hogy Pauk hamisan játszana - dehát a tisztaságnak is
megvannak a maga fokozatai. Barokk művekben a hangokra talán nem is a
viszonylag könnyen intonálható abszolút magasságuk a jellemző, hanem
az az irány is, amelyben finoman el szeretnének mozdulni. (Ezért van,
hogy ahol megtehetik, a csembalót nem temperáltan hangolják, hanem
bizonyos hangnemekre. Eit a korhű előadás divatja terjeszti újra.
Ilyen csembalón játszik például Spányi Miklós is - és természetesen
maga hangolja a hangszerét.)
Lehet, hogy Pauk Györgyöt a sok huszadik századi darab előadása
hozzászoktatta ehhez a "biztonságos" intonáláshoz? Az auditív
élménnyel most mindenesetre adósunk maradt.
Dauner Nagy István