Ortofon: II. (D-dúr) pickupkoncert |
Némi túlzással: az Ortofon hangszedőknek külön rovatuk van a
HFM-ben, hiszen eddig már legalább 30 típusukat teszteltük. Az összes
hangszedőgyár közül csak a dánoké mondhatja el magáról, hogy jelen van
Magyarországon, csaknem abban az értelemben, ahogyan más országokban,
a világpiacon is jelen van. Mitagadás, a magyar hangszedőválaszték
lényegében az Ortofonokra korlátozódik - szerencsére ezek tényleg
márkás jószágok, és a magyar audiofil olcsóbban veheti meg őket
idehaza, mint bárhol másutt. Nagy szó!
Mi 1980 óta kísérjük figyelemmel az Ortofon hangszedők fejlődését.
(Hivatalból. Mert egyébként persze már sokkal régebb óta.) Tekintettel
a kereskedelmi helyzetre, etalonjaink is a dán válogatottból kerülnek
ki. A legalsó kategóriában a csaknem 10 éves FF15E/II-re hivatkozunk
(ideje volna már lecserélni!), valamivel feljebb az MC10 Supert
tekintjük referenciának (a T-5 transzformátorral), abszolút etalonunk
pedig a minden kétséget kizáróan világklasszis MC2000 - habár ezt csak
sátoros ünnepeken merjük előcsalogatni a dobozából. Ezekhez a
típusokhoz mérjük most az új széria darabjait is, a mágneses családot
(OM 5E, OM 10, OM 20, OM 30, OM 40), valamint azt a két különleges,
mozgótekercses modellt (X1-MC és X3-MC), amely viszonylag nagy jelet
ad ki: nem kell hozzájuk illesztőegység, közvetlenül csatlakozhatnak
az erősítő fonobemenetére, ugyanúgy, mint bármely MM-típus.
Ez a problematika egyébként, ti., hogy lehet-e készíteni igazán jó
minőségű, de magas kimenetű MC-t, csaknem olyan régi, mint a kör
négyszögesítésének problémája a geometriában. A gyárak időről időre
belevágnak, és magabiztosan hirdetik (mint most az Ortofon is), hogy
megtalálták a megoldást - hát majd meglátjuk, valóban sikerült-e
négyszögesíteniük a kört. Ettől függetlenül, mivel a magas kimenetű
MC-hangszedőket ugyanúgy kell használni, mintha MM-típusúak volnának,
logikusnak láttuk, hogy mind a hét Ortofont közös futamban indítsuk.
Műszaki szempontból persze meg kell különböztetnünk a kétféle
rendszert. Az OM-széria az Ortofon hagyományos Variable Magnetic Shunt
(VMS), azaz Változó Mágneses Ellenállás princípiumán alapszik:
rögzítve van a mágnes is, a tekercs is, de a mágnes terében egy piciny
lágyvas idomot mozgatnak, így indukálnak feszültséget a tekercsben.
Voltaképpen egy mágneses rendszerről van szó; részletes leírását lásd
a HFM 4. kiadásában. A hagyományos típuscsaládnak (az FF- és
VMS-jelzésű típusoknak) már annak idején is kihozták egy kikönnyített,
LM-jelzésű változatát, amelyet most OM-nek kereszteltek át. E
hangszedők annyira könnyűek, hogy csupán egy eltávolítható, két és fél
grammos fémlemezzel együtt adják ki a specifikációban megadott, 5
grammos tömeget. Ízléses kis fekete jószágok, a hátukra fektetve úgy
néznek ki, mint egy-egy miniatűr rakétaindító állomás. Műanyagból
készültek, de belül fém árnyékolóburát rejtenek. A hangszedőtesten
csak az OM betűk olvashatók, a típusszámot a tűtartó részre vitték
fel, s ez utóbbiakat fel lehet cserélni egymás közt: tökéletesen
csereszabatosak. (Mindig is gyanítottuk, hogy egy-egy MM-családon
belül az állórész gyakorlatilag ugyanaz, és főleg a tűtartó rendszeren
múlik, mire képes a hangszedő!)
A magas kimenetű mozgótekercses család teljesen új. Nem szabad
összetéveszteni sem a hagyományos, sem pedig a "Super" jelzésű
MC-sorozattal. Azok alacsony impedanciájúak és csekély feszültséget
szolgáltatnak; még a Supereknek is szükségük van
illesztőtranszformátorra vagy elő-előerősítőre. Az X1-MC és X3-MC
tekercsei 230 menetet tartalmaznak (18µm vastag, nagytisztaságú
rézből), belső ellenállásuk 75 ohm, kimeneti feszültségük 2mV körül
lehet. Szétszedni nem lehet őket, a tűjüket csak a gyárban
cserélhetik, mint ezt az MC-hangszedőknél már megszokhattuk.
(Valójában a gyár soha sem cseréli ki a tűt: a régi pickupot eldobja,
és ad helyette egy újat - neki ez így sokkal egyszerűbb és olcsóbb.)
Még el kell mondanunk, hogy az Ortofon egyre inkább kultiválja a
T4P rendszert, amely leegyszerűsíti a hangszedőcserét. Az új
hangszedőknek nemcsak fél collos, hanem T4P rendszerű változatát is
piacra dobta, s ez utóbbiakat mindig egy "P" betűvel különbözteti meg
a hagyományostól. (Például: OMP 5E, OMP 10, X1-MCP stb.)
A hangszedők csomagolása, adjusztálása, "kiszerelése" áruktól
függően egyszerűbb vagy fellengzősebb. Alább egyenként sorra vesszük
őket, és elmondjuk, mi lakozik a dobozukban.
OM 5E
Kis méretű kartondoboz, benne műanyag lapra erősítve a hangszedő.
Többnyelvű tájékoztató, szűkszavú specifikációval, 1 pár csavar és
anya mellékelve. A kivezetőcsapok színkódja a szokásos, egyezményes.
(Bal: fehér, a földje kék, jobb: piros, a földje zöld.) A tű alakja
elliptikus, méreteiről nincs adatunk.
OM 10
Mint az előbb, csak kétféle hosszúságú csavar, plusz 1 pár
távtartó alátét. A tű itt is elliptikus.
OM 20
Nagyobb méretű kartondoboz, benne műanyag skatulya, amelynek
aljába piciny csavarhúzót, hosszabb-rövidebb csavarokat, alátétet és
anyát csomagoltak. Szintén elliptikus tű. A kivezetések viszont már
aranyozva vannak. A specifikáció minden fontosabb adatra kitér.
OM 30
Még nagyobb karton, benne műanyag doboz. Útravalónak két kis
batyu, az egyikben egy takaros kis tűmérleg (8-30mN méréshatárral), a
másikban csavarhúzó, tűtisztító kefe, csavarok, anyák, alátétek,
valamint 4 rövid, színes vezeték, ezekkel a papucs kivezetéseihez
lehet csatlakoztatni a hangszedőt. A tűhegy Fine-Line kialakítású, az
effektív mozgó tömeg mindössze 0,3mg. Aranyozott kivezetések. A
specifikáció viszonylag széles frekvenciasávról beszél, de nem adja
meg a tűrésmezőt. Az engedékenységet viszont már kétféleképpen
(statikusan és dinamikusan) is értelmezi.
OM 40
A legdrágább típusnak a legdrágább doboz jár, ugyanaz, amelybe az
MC-ket csomagolják: legömbölyített, szétszedhető műanyag héjszerkezet.
A cubehőr mint fenn, a tűhegy különleges (Van den Hul Type II), a
kivezetések aranyozva vannak, és minden példányhoz egyedi
frekvenciajelleggörbét mellékelnek.
X1-MC
Megint szerényebb "göngyöleg", egyetlen pár csavarral és
csavaranyával. A tűhegy elliptikus, a pickup-test kék színű, a
kivezetései aranyozottak, és a színkódon kívül betűvel is jelölve
vannak. Szögletes tűvédő, könnyű leszedni, nehéz visszarakni.
X3-MC
Hasonló csomagolás, kicsit nagyobb kartondoboz. Több csavar,
azonkívül tűerőmérő, kefe és csavarhúzó. Fehér hangszedőtest,
aranyozott kivezetőcsapok, Fine-Line tűhegy.
Méréseinkhez
A hangszedőket - szokásunkhoz híven - most is egy Dual 701-es
lemezjátszóba szereltük, és mindig 47 kohm/250pF terheléssel zártuk
le. A laboratóriumban a hőmérséklet 22-24°C, a relatív légnedvesség
55-65% volt. Mérőlemezek: Brüel-Kjaer QR 2008 és QR 2010, DIN 45549 és
45542, Shure TTR-103.
OM 5E.
Frekvenciajelleggörbéje Különb, mint a szokásos olcsó
"toronyhifi"-hangszedőké. Áthallási csillapítása kitűnő: egészen
15kHz-ig meghaladja a 20dB-t! A két csatorna eltérése csekély, a
hangszedő letapogatási képessége - mindkét módszer szerint mérve -
lényegesen jobb a specifikáltnál. Torzításai viszonylag csekélyek (ne
feledjük: igen olcsó jószágról van szó!), az impulzusfotó is megfelelő
- ha csak a "papírjait" látnánk, azt vélhetnénk, legalább
középkategóriájú pickupot tartunk a kezünkben!
OM 10.
Noha drágább típus az előzőnél, a frekvenciaátvitele kissé csálé:
a bal csatorna 5 és 12kHz között egy kicsit visszaesik, a jobb
csatornán meg sokkal erőteljesebb a 20kHz körüli kiemelés. Az
áthallási csillapítás kifejezetten nagy, a letapogatási képesség
valamelyest szerényebb (de még belül marad a specifikáción). Átlagos
engedékenység, közepes mértékű torzítások. A négyszögjel felfutó élén
erős túllövés. A mérések alapján az ár reálisnak látszik.
OM 20.
A frekvenciajelleggörbe 12kHz-ig egyenletes, 20kHz-en 3-3,5
decibelt kiemel. Az áthallási csillapítás 15kHz-ig 20dB fölött marad.
A két csatorna eltérése alig-alig mérhető, kisebb mint 1dB. Noha a
tűerő igen alacsony (12,5mN), a tű jól követi a barázdákat, és
viszonylag keveset torzít. A frekvenciaintermodulációs torzítás még
0dB-os kivezérlésen is csekély. A négyszögjelen itt is túllövés.
Igényesebb hangszedő benyomását kelti - igaz, az ára alaposan
megugrik.
OM 30.
A frekvenciagörbe a bal csatornán végig egyenletes, a jobb
csatornán magasban kiemel; ha a gyári specifikációt ±3 decibeles
tűrésmezővel értelmezzük, a felső határfrekvencia körülbelül 28kHz-re
esik. Az áthallási csillapítás az egyik irányban jó, a másik irányban
viszont gyenge. Letapogatási képességével ez a hangszedő is
túlteljesíti a specifikációt. A torzításai viszont kissé magasak.
Oszcillogramja furcsa: a négyszög élei lekerekítődnek. Vegyes kép.
OM 40.
Érdekes frekvenciajelleggörbe: 12kHz-ig rendkívül egyenletes,
aztán pedig kiemel, a bal csatornán közepes, a jobbon igen erős
mértékben. Az áthallási csillapítás ezúttal is egészen 15kHz-ig 20dB
fölött marad. Az OM 40 letapogatási készsége kiváló, torzításai
alacsonyak (holott a tűerő csak 12,5mN!). Az impulzusfotó szép, bár
határozott túllövés látható rajta. Egyenletesen jóminőségű típus.
X1-MC.
Frekvenciaátvitele az olcsóbb MC-hangszedőkre jellemző. Magasban
erősen kiemel, különösen a jobb csatornán. A specifikáció +4 decibelt
enged meg, de a jobb csatorna görbéje még így is kiszalad a
tűrésmezőből. Az áthallás elfogadható, a két csatorna közötti eltérés
úgyszintén. Mint az MC-hangszedők általában, az X1 -MC sem
különösebben engedékeny, de a letapogatási képessége így is megfelelő.
Torzításai átlagosak, csak a 10,8kHz-es impulzustorzítása csekély.
Impulzusátvitele elfogadható. Kimeneti feszültsége elegendő,
becsülettel kivezérli az átlagos fono-bemeneteket - ezt itt azért kell
hangsúlyoznunk, mert az X1-MC-t illesztőegység nélkül ajánlják.
Méréseink alapján olcsóbb MC-típusra tippelünk.
X3-MC.
Magasabb a rendszáma - és jobb a minősége is. Frekvenciaátvitele
kétségtelenül szebb (habár az áthallási csillapítása csekélyebb), és a
két csatorna görbéje végig együtt fut, a teljes hangfrekvenciás sávon
belül. Letapogatási képessége elmarad az X1-étől, de így is kielégítő
(érdekes, a gyár ezt a paramétert most nem specifikálja!);
engedékenysége szintén csekély, MC-rendszerre vall. Torzításai
átlagosak, a 10,8kHz-es impulzustorzítás viszont már - MC-hez illően -
kisebb, mint bármelyiké a tesztmezőnyben! Az 1kHz-es
négyszögjelátvitel furcsa, nem a megszokott lefutású - erre nézve nem
tudunk magyarázatot. A fénykép nem mutatja, de mérés közben a
négyszögjel lefutó éle folyvást imbolygott, nem tudott megállapodni.
(Hiába tisztogattuk meg a tűt.) A kimeneti feszültség elegendő, az
X3-MC-nek sincs szüksége illesztőegységre. Szóba kell hoznunk, hogy a
7 hangszedő közül hárommal (OM 5E, OM 10, OM 20) nagyon sok bajunk
volt, alig tettük fel őket a lemezre, a tűjük máris összekoszolódott,
folyton tisztogatni kellett őket. Úgy látszik, ez a fajta elliptikus
tű hajlamos összeszedni minden szöszt a barázda fenekéről. Az X1-MC
elliptikus tűhegye más méretű lehet, azzal és a másik három,
"parabolikus" tűvel - nem kellett ennyit bajmolódnunk.
*
Záradék: a szeánsz előtt még meg kell magyaráznunk, miért második
ez a pickupkoncert és miért éppen D-dúrban van írva. Nos, a HFM 4-ben
eljátszott Ortofónia után most másodízben mutatunk be komplett
hangszedőcsaládokat a dán cégtől. Ami pedig a hangnemet illeti, a hét
új hangszedő a zeneirodalom egyik slágerdallamát idézi fel bennünk:
előbb 5 fekete hangjegy, aztán ütemvonal, majd két világosabb színű,
súlyosabb hangjegy...
Szeánsz
Talán nincs igazunk, de szerintünk a soknál több a kevés. Ha egy
cég igazán ad magára, ne dobjon piacra egyszerre tucatnyi típust, csak
egészen keveset. Mondjuk hármat: egyet a kispénzűek, egyet a mindenre
elszánt megszállottak számára - a harmadikat pedig azzal ajánlhatja,
hogy "ez még mindig nagyon jó, de még mindig nem túlságosan drága". És
akkor az ember ehhez tartja magát.
Az Ortofon nem ezt a politikát követi. Több hangszedőtípust
találunk a dán cég választékában, mint hangszerfajtát a szimfonikus
nagyzenekarban. MM- és MC-típusai még egymással is konkurrálnak, annak
ellenére, hogy az Ortofon teoretikusai időről-időre nyilvánosan hitet
tesznek az MC-rendszer mellett: elvben kétségtelenül az a jobbik.
Az effajta, kihívóan bő választék láttán a hifi-kritikusok
nyalogatni kezdik a szájuk szélét: majd ők bebizonyítják, hogy az
állítólag logikusan felépített árak valójában nincsenek a helyükön; és
csak egyetlen típus, mondjuk a ZXC-3000/II éri meg a pénzét. És a
vásárlóközönséggel együtt szépen besétálnak a jól előkészített
csapdába. A főkonstruktőr összekacsint a kereskedelmi igazgatóval: na
ugye megmondtam, hogy a ZXC-3000/II-re fognak ráharapni?! A trükk
megint bevált... (Hát nem, ez így túlságosan idealizálva van; ahogy
Woody Allen mondja az Annie Hall-ban: "a valóságban ritkán megy
ennyire flottul.")
Már csak azért sem ennyire egyszerű a dolog, mert mi nagyon is
tartunk az Ortofontól; ez a cég jó néhányszor megingatta már az
önbizalmunkat. Konstruktőrei vagy nagyon jól tudnak szeánszolni, vagy
tényleg ismernek valami ravasz mérési eljárást, amellyel egy általunk
ismeretlen paramétert is meg tudnak vizsgálni - tény, hogy a mi
szeánszaink végén többnyire csak az derül ki, hogy a drágábbik típus
jobb az olcsóbbiknál. Az árak annyira rafináltan vannak megszabva,
hogy a vevő sohasem szabadulhat a ha-már-akkor-már komplexustól: "ha
már ennyit kiadtam rá, akkor már igazán megvehettem volna az eggyel
drágábbat is." A dán cég oly ügyesen alkalmazza ezt a módszert (és oly
sok típust tart forgalomban), hogy a HFM szerkesztői nemrég
bevezethették -a fon-skála mintájára - az orto-fon-skála fogalmát.
Emlékeztetőül: skálánk egysége az 1 orto, az a hangminőségkülönbség,
amelyet még a teljesen normális, a hifihez mit sem értő ember is
érzékelni tud.
Erre a hosszú bevezetőre azért volt szükség, mert a II.
pickupverseny záróakkordjai után az a vélemény alakult ki bennünk,
hogy igenis találtunk afféle Best Buy modellt, nem is egyet, de
kettőt. Csak azt nem tudjuk, hogy mi jártunk-e túl az Ortofon eszén,
vagy ő a miénken.
*
Ez a teszt nem volt vakteszt. Vaktesztre elsősorban azért van
szükség, hogy ne engedhessük szabadjára a sznobságunkat, ne
foglalhassunk állást már eleve a rangosabbik készülék mellett. (Vagy
ellene. Ez is sznobság, csak másmilyen.) De minthogy ma csakis Ortofon
állt szemben Ortofonnal, kevésbé kellett félnünk a saját
előítéleteinktől. Egyébként sem volt két teljesen egyforma
lemezjátszónk. Volt viszont egy NAD-unk két egyforma csőkarral, és
ezeket a karokat fél perc alatt cserélgetni tudtuk. A
kapcsolóberendezést nem kötöttük be, az elektromos jelet a lehető
legrövidebb úton Futtattuk (igaz, hagyományos kábeleken). Az erősítő a
Naim NAIT volt, a lemezjátszót Triangulumra, a Spendor hangdobozokat
Tönkre állítottuk. Műsoron: Ortofon, JBL és Proprius demólemez.
valamint Händel egyik Concerto Grosso-ja. Etalonnak az ősrégi Ortofon
FF15E/II-t használtuk; bárki, akinek "bolti" lemezjátszója van, közös
nevezőre tudja hozni a saját pickupját az új Ortofonokkal. A szeánsz
kezdetén az árakat még nem ismertük, ezért úgy határoztunk, hogy
"rendszámuk" szerint vesszük sorra az OM-, majd az MC-típusokat.
OM 5E
Már a legolcsóbb OM-et is jobbnak ítéltük az FF15-nél - igaz,
csupán szótöbbséggel. Hangkarakterük igen erősen eltér, az OM 5E o
régi VMS-szériát idézi. Puhábban, lágyabban, nyugodtabban szól,
szélesebb a (szubjektív) frekvenciaátvitele, mélyebb a színpada.
Viszont egy kicsit tartózkodóan, élettelenebbül muzsikál. Az FF15E/II
harsány, néhol torz, a basszusa kevesebb és helyenként "puffog". Az
énekeseket "mikrofon elé állítja" - ámde van a hangjában valami
megnyerő elevenség. A középtartománya kiegyenlítettebb, a szólamai
kivehetőbbek. A két hangszedő nagyjából azonos kategóriába sorolandó,
ízlés dolga, kinek melyik tetszik jobban, de az olcsóbb rendszerekben
valószínűleg fölénybe fog kerülni az OM 5E - és hát éppen erről van
szó. Ennyi pénzért ennyire jó hangszedőt eddig még nem árult az
Ortofon; az előző széria legolcsóbb darabja, az FF10 lényegesen
gyöngébb volt az FF15-nél!
OM 10
Furcsa, de ennek a típusnak (vagy példánynak?) nem volt sikere.
Akik az előbb még határozottan az OM-re szavaztak, most meginogtak. A
hangkarakter ugyanaz maradt: puha, lágy, széles sávú, de a basszus már
túlsúlyba került, a felső tartomány pedig torzabbá, piszkosabbá vált
(még ha a tűt megpucoltuk, akkor is). Az FF középtartományának
kiegyenlítettsége, információtöbblete most valamivel jobban
érvényesülhetett. Habár továbbra is találgattuk: valóban benne van-e a
zenében ez az információmennyiség, vagy csupán elszíneződésről van
szó? Kérdésünkre később még választ fogunk kapni.
Amikor azt mondjuk, hogy az OM 10 szólamai egy kissé piszkosak,
magunk se tudjuk biztosan, mi az, ami piszkos: a hangkép, avagy csupán
a tű. A három olcsó OM-hangszedő elliptikus tűje nemcsak a
laboratóriumban, de a szeánszon is sok kényelmetlenséget okozott.
Ezeket a tűhegyeket folyvást tisztogatni kellett. Főleg az erősen
használt, sokszor lejátszott (de ettől eltekintve tisztán tartott!)
lemezekről szedték magukra a port, a szöszöket; az új, hibátlan
barázdafelületeken jobban megőrizték tisztaságukat.
OM 20
Hasonlít az előző kettőhöz. Egyértelműen jobb náluk, és persze az
FF15-nél is jobb. Öblösebb, teltebb, részletekben gazdagabb a zenéje
(hozzá képest az FF fakó és harsány). Az ára viszont annyira magas,
hogy úgyszólván diszkvalifikálja az OM 20-at. Talán megéri az OM 5E
árának kétszeresét - de semmiképpen sem a háromszorosát!
Arról nem beszélve, hogy ennek a tűjét is folyton lubickolni kell.
OM 30
Ez már egy másfajta tűgeometria. Félretehetjük a
csutakolóeszközeinket, a tű végigjátssza a lemezt, anélkül, hogy
összeszedné róla a szénát-szalmát. A hangképe pedig fölényesen jobb az
etalonénál. Még mindig azt a bizonyos, lágy VMS-tónust halljuk, de már
van benne annyi élet, hogy az FF15 sehogysem tud hiányérzetet kelteni
maga után. Az OM 30 már kellőképpen szétválasztja a szólamokat, és a
színpadképe nemcsak mély, de elegendően széles is. Lehet, hogy eddig
rossz úton jártunk, és a középtartománynak az a kiegyenlítettsége, a
szólamoknak az a definiáltsága, amelyet az FF15E/II erényének hittünk,
délibáb csupán, auditív érzékcsalódás? (Erre azért még visszatérünk
egy fejezettel később!)
Mindenesetre most már elérkezettnek láttuk az időt, hogy rangosabb
etalonhoz nyúljunk. Elővettük az MC10 Supert a T-5 transzformátorral,
meghallgattuk - és aztán sürgősen elcsomagoltuk megint. Nem, nem, nem.
Az OM 30 még mindig nagyon messze esik az igazán nívós hangszedőktől!
OM 40
Ez a hangszedő az egész széria legdrágább darabja - és mintha nem
is ugyanannak a családnak a szülötte volna, mint a többi OM! Sokkal
markánsabban szól amazoknál. Az OM 40 bebizonyítja, hogy a kisebb
rendszámú OM-típusok egytől egyig kompromisszumot kötöttek: erényeiket
azon az áron szerezték, hogy lemondtak a régi FF-ek
prezensztartományáról, amely nyers és durva ugyan, de mégiscsak
megsejttet valamit a valóságból. Az OM 40 úgy szól, mintha a legjobb
OM-et összeházasították volna egy kivételesen jól sikerült FF-fel.
Ez a hangszedő azonban már annyira drága, hogy csakis az MC10S/T-5
kombinációjához szabad mérni. És tényleg ahhoz lehet mérni, már ami a
hangkarakterét illeti. Minőségét tekintve azonban elmarad tőle. Az OM
40-ről írt jellemrajzok mindig így kezdődnek: "kevésbé..." Kevésbé
eleven, kevésbé finomak a magashangjai, kevésbé tömör a basszusa,
kevésbé lendületes ("kicsit álmos - nagyobb hangerő kéne?!), és
kevésbé képezi le a hangszerek közötti légteret. Mindent ugyanúgy
csinál, mint az MC10S - de egy kicsit erőlködnie kell. Még mindig
"hifi". Még mindig MM-típus.
Annak viszont irgalmatlanul jó.
X1-MC
Az egyik hangkarban bennhagytuk az OM 40-et, a másikba pedig az
X1-MC-t szereltük. Két rendkívül hasonló hangképet hallottunk, nem is
volt könnyű dönteni közöttük. Nem túl határozottan, de mindnyájan az
X1-re szavaztunk, azzal, hogy az emlékeztet jobban az MC10S-re. Ebben
nincs is semmi meglepő, hiszen a magas kimenetű MC is MC. Csak akkor
lepődtünk meg, amikor megérdeklődtük az árakat, és kiderült, hogy az
X1-MC olcsóbb nemhogy az OM 40-nél, de az OM 30-nál, sőt: még az OM
20-nál is!
X3-MC
Félretéve az összes mágneses hangszedőt, most már csak a
mozgótekercsesekkel zenéltünk.
Először is összehasonlítottuk az X1-MC és az X3-MC hangját.
Mindnyájan a rangosabbik pickupra szavaztunk: "ebben a párosításban az
X3-MC hibátlan, minden tekintetben jobb." A szerényebbik típus kevésbé
definiált, kicsit zavarosabb, nem annyira telt, és jobban a
hangszórókhoz kötődik. A Händel-Concerto vonóskarát egy kicsit
szétzilálja. Azt mondhatnánk: ahogy az OM 40 az előbb csaknem
mozgótekercsesnek hatott - az X1-MC most nagyon is mágneses...
És akkor következzék a "rangadó", az X3-MC és az MC10S/T-5
mérkőzése, amely eldönti, sikerült-e négyszögesíteni a kört,
sikerült-e kikerülni az MC-hangszedők kikerülhetetlen
illesztőegységét. Nézetünk szerint nem sikerült. Egyikünk tartózkodott
a vélemény nyilvánítástól, hárman határozottan a "klasszikus"
kombinációra (MC+trafó) szavaztak. A jegyzeteikből összeállított
jellemrajzok:
X3-MC: picit magasabb hangszín, nem annyira testes, a tere
szűkebb, a basszusa kevésbé dominál, a hangkép kissé lapos, "hifi",
előrébb jön, a magasaiban van valami, ami nem tetszik.
MC10S/T-5: a hangszerek (még a magas tónusú hangszerek is!)
testesebbek, megfoghatóbbak, a zenekarnak nagyobb a tömege, a vonóskar
egységesebb, a dinamika szélesebb frekvenciasávban érvényesül, jobban
érezni a színhely akusztikáját.
Többen is kifejtették, hogy a különbség nem az eltérő
frekvenciakarakterben keresendő - hanem valami másban:
*
A hét Ortofon-hangszedő közül tehát csak három bírja a HFM
áldását. Az egyik az X3-MC. Ez a típus, hogy úgy mondjuk, éppen a
helyén van: félúton a közepes, 3-4 ezer forintos (jobbára mágneses)
hangszedők, illetve a nála drágább, 6400 forintos MC10S/T-5 között.
Az X1-MC a középkategória etalonjává lépett elő minálunk: jobbnak
tartjuk az összes VMS-, LM- és OM-típusnál.
A Best Buy nyilván az OM 5E. Ha ezentúl azt írjuk valamely
lemezjátszóról, hogy a hangszedőjét haladéktalanul ki kell cserélni,
akkor elsősorban az OM 5E-t ajánljuk. (Ennek ellenére továbbra is
megtartjuk etalonnak az FF15E/IIöt, amelyet már oly jól ismerünk.)
Hát eképpen vélekedünk az Ortofon új hangszedőiről. Jó
lelkiismerettel, magabiztosan ítéltünk, nem vagyunk nyugtalanok - de
azért nem adnánk egy vak lóért, ha megtudhatnánk, mit szólna ehhez a
szeánszhoz az Ortofon főkonstruktőre és kereskedelmi igazgatója Vajon
összekacsintanának-e a hátunk mögött?!