Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Most tényleg a bőség zavarával küszködünk. Ősszel, amikor már
nyomdába adtuk legutóbbi kötetünket, hirtelenében úgy teli lettek
hifivel a boltok, mint eső után gombával az erdő. Megértjük, hogy aki
amit vásárolt, arról szeretne hamarjában tesztet olvasni, de ennyi
minden nem fért volna Be a Mutatjukba. Elnézést kérünk az új japán
hifi-tornyok tulajdonosaitól, amiért az ő jószágaikra csak legközelebb
keríthetünk sort, de ha most belekezdtünk volna a tornyokba, nem
jutott volna hely semmi másra.
Kezdjük mindjárt a CD-játszókkal. Mint várható volt, az új
technika széles körben terjed, a "hardver" rohamosan olcsóbbodik
(habár a "szoftver", az ezüstlemez inkább drágulni látszik). A
Magyarországon elsőnek forgalomba hozott gép, a Philips CD 150 még
csaknem 35 ezer forintba került, most pedig, íme: a Sony CDP-40-et már
25 ezer, a Dual CD 20-at úgy 20 ezer forint körül kínálják...
Mielőtt az ezüstlemezjátszók ismertetésébe fognánk, ismételten
felhívjuk Olvasóink figyelmét, hogy itt, a tesztrovatban nem
ismertethetjük a digitális hangtechnika részleteit.
Szolgáljon tájékozódásul az alábbi cikkjegyzék:
A digitális forradalom, HFM 7. (26-29. oldal).
A Felkelő Nap Háza, HFM 12. (66-81. oldal).
Digitális Kontra Analóg, HFM 13. (56-71. oldal).
Compact Discéret, HFM 14. (42-45. oldal).
CD-vel élni, HFM 16. (42-48. oldal).
CD-krónika, HFM 17. és 18. (58., illetve 41. oldal).
Philips CD 150, HFM 20. (85-90. oldal).
Szűrővizsgálat, HFM 20. (70-77. oldal).
*
Sony CDP-40 ezüstlemezjátszó
Mint legtöbb Olvasónk tudja, a Compact Disc (Digital Audio Disc)
rendszert közösen alkotta meg a két hírneves cég: magát az eljárást a
Philips, a hibajavító rendszert a Sony dolgozta ki. Innen kezdve aztán
már a saját útjukat járták, készülékeik ezért belső felépítésüket
tekintve meglehetősen eltérnek. Érdemes lesz összehasonlítani a
mostani mérési eredményeket a 20. kiadásunkban tesztelt Philips CD 150
adataival.
A CDP-40 természetesen a Sony legolcsóbb típusainak egyike, de még
így is csaknem "mindentudó", nem hiányzik róla a CD-játszók egyetlen
fontos funkciója sem. Sőt, olyasmit is tud, amit mi nem használhatunk
ki rajta: csatlakoztatni lehetne a Sony egyéb készülékeihez, és akkor
a CD-játszót központilag, vezérelhetnénk.
Kezelése, szolgáltatásai
Sok tudománya ellenére viszonylag egyszerű készülék, nem találunk
rajta sok kezelőszervet.
Baloldalt hálózati kapcsoló, alatta fejhallgató-csatlakozó aljzat
(6,3mm-es Jack hüvely). A lemeztartó rekeszt az OPEN/CLOSE nyomógomb
utasítására egy kicsiny motor tologatja ki-be.
A fluorescens kijelző nagyjából középen helyezkedik el. Bal szélén
3 LED a lejátszás (PLAY), pillanatállj (PAUSE) és programozott
lejátszás (RMS PLAY) üzemmódot jelzi ki. Ezután a kijelző a
következőkről tudósít bennünket. Amikor a lemezt a készülékbe
helyeztük, megjelenik a DISC felirat, és mellette egy szám, amely azt
jelzi, hogy a lemez hány önálló műsorrészt hordoz. A lejátszás során
itt aztán mindig az aktuális műsor sorszámát látjuk. A SEARCH felirat
akkor világít, amikor a készülék valamely beprogramozott műsorrészt
keresi. Az ismétlés üzemmódot a REPEAT felirat indikálja, alatta
(INDEX/RMS) vagy a lemez indexszámait, tehát az egyes műsorrészeken
belül elkülöníthető részletek sorszámát adják tudtunkra, vagy pedig -
programozáskor - arról tájékoztatnak, hol tartunk az általunk
összeállított programban. Ezenkívül az időt is kijelzi a gép, percben
és másodpercben (MINUTE, SECOND), négy számjeggyel. A lemez
behelyezésekor a teljes műsoridőt, lejátszáskor az éppen hallható
műsorszám kezdete óta eltelt időt jeleníti meg, illetve, ha megnyomjuk
a kijelző alatti ELAPSED/REMAINING TIME gombot, kiszámítja nekünk,
mennyi ideig tart még a műsor. Egy másik kis gomb (REPEAT:
1/ALL/CLEAR) több funkciót is ellát. Egyszeri megnyomására a gép meg
fogja ismételni az éppen most hallható, egyetlen műsorrészt. Ha
kétszer nyomjuk meg, a teljes műsort megismétli, még akkor is, ha
egyébként másképpen programoztuk be. Harmadszori megnyomással
törölhetjük az előző két utasításunkat.
Az előlap jobb oldalán a kezelőszervek sorakoznak, három
oszlopban. Az első oszlopot 3 nagyobb méretű gomb alkotja (PLAY,
PAUSE, STOP). A két másik oszlopban egymáshoz rendelt gombokat
találunk. A felső kettővel lépegetni lehet előre-hátra, amerre a
nyilak mutatják: lejátszáskor, illetve pillanat-állj közben vagy az
éppen most játszott, vagy pedig a következő szám elejére léphetünk,
egyszeri gombnyomással. Ha a gombot lenyomva tartjuk, a gép tovább
lépeget a soron következő műsorrészeknek mindig az elejére. A
kijelzőtábla természetesen folyvást közli velünk, hol tartunk a
lépegetésben. Az alsó két gomb nem más, mint a tulajdonképpeni
"gyorselőre", illetve "gyorshátra": amikor megnyomjuk, a készülék
viszonylag lassan (3-szoros sebességgel) "pörgetni" kezdi a műsort, és
ezt füllel is nyomon követhetjük. Ha azonban a gombot 10 másodpercnél
tovább tartjuk lenyomva, a pergetés felgyorsul, és a gép kimenete
elnémul. Ha közben a lemez elejére vagy végére érünk, a kijelzőn az
"eleje" vagy "vége" szimbólum jelenik meg, közölve velünk, hogy "nincs
tovább". A lépegetés és a gyorskeresés nyomógombjai között a
programozógombok helyezkednek el. A programozott lejátszást itt az
RMS, azaz Random Music Sensor kifejezéssel jelölik. A következőképpen
kell eljárnunk. A lépegetőgombokkal megkeressük, amit kell, megnyomjuk
a MEMORY gombot - és a gép az első műsorszámot máris "megjegyezte",
várja a következő utasítást, a harmadikat...a tizenötödiket, majd
végül a tizenhatodikat - ennyi fér a kobakjába. Ha valamely részlet
kiválasztása után 10 másodpercen belül nem nyúlunk a MEMORY gombhoz, a
készülék befejezettnek tekinti a programozást, és kigyújtja a kijelzőn
az RMS PLAY jelzést. Ha a programból utólag törölni akarunk valamit,
egyszerűen csak odalépegetünk hozzá, megnyomjuk a CLEAR gombot, és
akkor ez a részlet törlődik, de a többi megmarad. A teljes programot a
STOP vagy a lemeztartó fiók nyitógombja törli.
Már említettük, hogy a CDP-40 központilag is vezérelhető más Sony
készülékekről. Erre a célra két speciális csatlakozóaljzat szolgál a
készülék hátoldalán. Magyarországon ugyan ennek nincs különösebb
jelentősége, de mégsem zárhatjuk ki, hogy valaki önerejéből is be tud
szerezni külföldi készülékeket, ezért teszünk említést erről az
érdekes lehetőségről.
Felépítése
Mindenekelőtt azt kell elmondanunk, hogy a CDP-40 korszerű,
újtípusú gép, és nagyfokú integráltság jellemzi. Speciális, éppen a
CD-technikához kifejlesztett IC-k sorakoznak benne, ezek jórészt a
Sony gyártmányai. A CDP-40 nem a Philips-rendszerű, 14 bites
"oversampling" technikát követi, hanem a Sony "tisztán" 16 bites
rendszerét - lásd erről a Szűrővizsgálat című cikket a HFM 20.
kiadásában.
Kezdjük a mechanikával. A kiolvasófej (Sony KSS-120C) komplex
egység, magába foglalja a teljes optikai rendszert, a lézerdiódát, az
érzékelő- és sávontartó részt, a fókuszáló egységet és a sugárirányban
mozgó piciny motort. A lézerdiódát tápláló áramkör egyben arról is
gondoskodik, hogy ha lemez nélkül kapcsolnánk be a masinát, néhány
másodpercen belül megszűnjék a tápfeszültség a diódán. A lézer
kimeneti teljesítménye igen kicsiny: 0,4mW, sugárzása teljesen
veszélytelen, erre utal a készüléken a "Class 1 Laser Product"
felirat, amely nem valamiféle minőség-, hanem csupán kategóriajelzés,
az IEC-szabványajánlás szerinti legkisebb lézer-teljesítményosztály.
Az ezüstlemezről fotodetektorok révén leolvasott FM, azaz
frekvenciamodulált rádiófrekvenciás jel (ezen ne a szokásos
rádiófrekvenciás, csupán egy viszonylag nagyfrekvenciás jelet értsünk)
közvetlenül egy rádiófrekvenciás erősítő és jelfeldolgozó IC-re kerül
(CX20109), ennek kimenetéről nyerik a nagyfrekvenciás jelet, a
rendszer fókuszálásához szükséges vezérlőjelet és a segédkód (időkód)
jeleket is.
A felerősített rádiófrekvenciás jel a digitális jelprocesszor
IC-re kerül; ez a Sony CX23035 típusú, rendkívül nagybonyolultságú
integrált áramkör végzi a teljes digitális jelfeldolgozást, a
hibajavítást, vezérli a lemezforgató motor meghajtó-erősítőjét,
fogadja a vezérlőegység jeleit, és hozzá csatlakozik a hibajavításhoz
szükséges memória, a 16 kbit-es RAM is. Egyik kimenete a
digitál/analóg átalakító IC-t vezérli (PCM 54JP). Az itt kapott
hangfrekvenciás jel a HD 14053BP jelű kapcsoló IC-re kerül, hogy
szétválasszák a bal és a jobb csatorna programját. A következő állomás
egy illesztőerősítő, majd a nagy meredekségű felülvágó szűrő. Ez
utóbbi komplett egység - felépítéséről, kialakításáról még a
kapcsolási rajz sem árul el semmit. Nagy valószínűséggel aktív szűrő.
Hangfrekvenciás erősítő következik, ennek visszacsatoló ágában
kapcsolják be szükség szerint a lemezen alkalmazott, 15/50µs
időállandójú korrekciót. A lineáris erősítő egy NJM 5532D-D típusú IC,
ennek kimenete közvetlenül csatlakozik a vonalkimenetre (ha
eltekintünk a közbeiktatott, egytranzisztoros némító áramkörtől).
Ugyaninnét kap vezérlést az egyszerű fejhallgató erősítő IC (NJM
4560S) is.
Térjünk most vissza a rádiófrekvenciás erősítőhöz. Mint
említettük, ennek egyik kimenetén megjelenik a kiolvasó fej
működtetéséhez szükséges jel is. Ezt egy CX 20108 típusú IC-re
vezetik, s az állítja elő a fókuszáláshoz, a sávon tartáshoz és a
kiolvasófej sugárirányú mozgatásához rendelt jeleket. A
fókusztekercset, a finom-sávontartás tekercsét, valamint a sugárirányú
mozgatást végző mikromotort 1-1 pár ellenütemű tranzisztor táplálja -
ezek mind az előbb említett IC-ről kapják a vezérlőjelet.
A készülék teljes vezérlését lényegében egyetlen IC végzi (MSM
6404A-115RS), a "System Control". Természetesen egy sereg kiegészítő
áramkör is csatlakozik hozzá. Bemenetére csatlakoznak a kezelőszervek
kapcsolói, 3 IC közbeiktatásával, melyek közül az egyik arra szolgál,
hogy a CD-játszót a hátoldalán elhelyezett csatlakozókon keresztül is
vezérelni lehessen. A System Control ad jeleket a kijelzőegységnek is,
amelyet egy M 54940P típusú IC hajt meg. A vezérlőegység a készülék
minden funkcióját ellenőrzése alatt tartja: a némító áramköröket, az
üzemmódok kijelzőit, a programozást, a korrekciós áramköröket.
Már csak a tápegység van hátra. Két IC-s stabilizátor ±12V-ot,
tranzisztoros stabilizátorok ±5V-ot állítanak elő. A fluoreszcens
kijelző 30V-ot kap egy tranzisztoros stabilizátorról. Hogy
bekapcsoláskor semmiféle hiba ne léphessen fel, erről egy külön
egyenirányító és törlő áramkör gondoskodik.
A készülék belsejét könnyű áttekinteni. Az elektronika nagyrésze
egy nagyméretű nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el. Persze, több
kisebb lappal is találkozunk a készülékben: a fejhallgató-erősítőt, a
kezelőszerveket, a kijelzőt külön lapra építették. Úgy látjuk, minden
lényeges egységhez könnyen hozzá lehet férni. A masina fémdobozban
lakik. A kezelőszervek és a külső felületek kikészítése igen szép; a
Sony még mindig ad magára.
Méréseinkhez
A kimeneti feszültség/impedancia megfelel a specifikációnak. A
fejhallgató kimenet teljesítménye elegendő - ha a fejhallgatónk
legalább átlagos érzékenységű.
A linearitás 0 és -90dB kivezérlésen alig tér el az ideálistól; a
frekvenciagörbe egyenletes, és kevésbé tér el a lineáristól, mint a
specifikációban megadott +0,5; -1dB. Mint a CD-játszók mérésekor
általában, most is felhívjuk a figyelmet, hogy a diagramokat nem a
megszokott módon vettük fel, a teljes papírszélesség nem 50, hanem
csupán 10dB-t reprezentál, egy-egy vonalnyi eltérés nem 1, hanem csak
0,2dB-nyi hiba!
Az áthallási csillapítás rendkívül nagy a teljes
frekvenciatartományban. A gyár 90dB-t ír elő, s ezt feltehetőleg
1kHz-re értelmezi. Méréseink ennél is kedvezőbbek. A
jelidegenfeszültség és jel-zaj arány megfelel az előírásnak (bal
csatornán 96 helyett csak 95dB-t mértünk lényegtelen eltérés).
Az intermodulációt a gyár nem specifikálja; amit mértünk,
kielégítő. A harmonikus torzítás a kivezérlés függvényében megfelelő,
0dB-n kicsivel a specifikált 0,004% fölött van, (0,005%). A mérést
egyébként a Sony gyártmányú YEDS 7 mérőlemezzel végeztük, 1kHz-en.
Furcsa, de a Philips Nr. 3 lemezzel mérve kétszerte magasabb, 0,01%
körüli értéket mértünk. Táblázatunkban a kedvezőbb eredményt adtuk
meg. Kis vezérlésen a torzítás erőteljesen megnő, de ez a CD-rendszer
alapelvéből következik. A frekvencia függvényében mért torzítás is
alacsony, ezt a mérést a Philips lemezével végeztük. A 997Hz-en kapott
eredménynek értelemszerűen egyeznie kellene az előző rubrikában a
0dB-n mért torzítással - hát ez az az eltérés, amiről az előbb
szóltunk.
Érdemes alaposabban megvizsgálni a négyszögjel- és
impulzusátviteli ábrákat, és összehasonlítani a 20. számunkban
Bemutatott Philips CD 150 oszcillogramjaival. A Sony játszó igazi,
tisztán 16 bites rendszerben dolgozik, ezért a hangfrekvenciás sáv
végén egy igen meredek aluláteresztő szűrőt kell alkalmazni benne.
Emiatt az impulzusátvitelben aszimmetria lép fel, ez mindegyik képen
jól látható (1-5. kép; vesd össze még az ugyancsak a 20. számban
közölt Szűrővizsgálat című cikk oszcillogramjaival). A Philips a 14
bites oversampling (túlmintavételezési) eljárással elveszít
valamicskét a réven, de visszanyeri a vámon: az impulzusátvitel
szimmetrikus marad. A szakemberek (és még inkább a laikus zenebarátok)
ennek tulajdonítják, hogy a Philips-rendszerű készülékek hangja egy
árnyalatnyival "kellemesebb", "hallgathatóbb".
A hibajavító rendszer jól működik: a CDP-40 némítás nélkül
lejátszotta a mérőlemezen található összes mesterséges karcolást,
ujjlenyomatot, pöttyöt ("légypiszkot").
Összefoglalásul: tisztességesen megépített, jól használható gép.
Külön méltatnunk kell az áttekinthetőségét, a rendkívül informatív
kijelzőberendezését, s ne feledkezzünk el a fejhallgató-kimenetről sem
- mert az olcsóbb készülékek gyártói arról bizony szeretnek
elfeledkezni...
VT-Dual CD 20 ezüstlemezjátszó
A Sony-játszóért bizony ki kellett guberálni a dollárt, de a Dual
CD 20-hoz előnyösebb úton jutottunk. A Dualt, ezt a jónevű, patinás
nyugatnémet céget az utóbbi időben eladták a francia Thompson
konszernnek; ezzel a céggel jó kapcsolatot tart fenn a magyar
Videoton. Így sikerülhetett összehozni azt az üzletet, melynek
keretében VT-termékekért cserébe CD-játszót kapunk (komplett
állapotban? fődarabok formájában?). Biztató dolog, hogy a
VT-gyártmányok nyugati lemezjátszót, kazettás magnót, újabban már
ezüstlemezjátszót is fiadzanak. Habár szabad legyen rámutatnunk arra a
lehetőségre, hogy: ha már lemezjátszó, hát az inkább jöhetne éppen a
Dualtól (505-ös típus!), mint az Akaitól. A VT-Dual ezüstlemezjátszó
ára 20600,- forint, de ebben már egy Hungaroton-ezüstkorong is
bennefoglaltatik.
A Philipshez és a Sonyhoz képest kissé túldimenzionált készülék a
Dualé, de éppen megfelel a szokványos hifi-tornyok méretének. A
legszükségesebb funkciókat ezen a gépen is megtaláljuk, de nem
programozhatjuk rajta a műsort. Így kevesebb kezelőszervre van
szükség, és a kijelzőtábla is sokkal egyszerűbb. Hogy csökkentsék az
előállítási költségeket, az előlap anyagából alakították ki a
nyomógombokat, amelyek aztán az alájuk épített kontaktusok révén
működtetik a készüléket. A specifikáció átlagos CD-játszót ígér,
csekély eltéréssel ugyanolyat, mint az előzőekben ismertetett Sony. Ez
a készülék is tisztán 16 bites rendszerben dolgozik. Felépítését
tekintve mindenképpen a Sonyval mutat hasonlóságot; több lényeges
eleme Sony-gyártmány.
Kezelése, szolgáltatásai
Baloldalt a hálózati kapcsoló. A lemeztartó fiók ki-betologatását
a jobbról elhelyezett OPEN/CLOSE gomb intézi. A kijelző következik,
alatta leglényegesebb kezelőszervek. A kijelző egyébként rendkívül
egyszerű, mindössze a lemezen levő programok (TRACK) számát mutatja,
két számjeggyel. Két további LED a pillanat-állj (PAUSE), illetve az
ismétlés (REPEAT) indikátora.
A kijelző alatt összesen 5 kapcsoló helyezkedik el: a gyorskeresés
vissza (FB), a lejátszás (PLAY/NEXT), amely egyben előreléptető is, a
gyorskeresés előre (FF), a STOP és végül a hátraléptető gomb (SB). Az
előlap jobb oldalán egymás alatt látjuk az ismétlés (REPEAT) és a
pillanat-állj kapcsolóját (PAUSE). Programozni tehát nem lehet,
viszont a készülék kezelése a szó szoros értelmében gyerekjáték. A
folyamatos gyorskeresés itt is úgy folyik, hogy a pergetés előbb
lassan indul, majd ha 5 másodpercnél tovább is lenyomva tartjuk a
keresőgombok valamelyikét, akkor már nagyobb sebességgel halad a
kiolvasófej a lemez felett. Ha a lemez elejére, illetve végére érünk,
itt is a "vége" szimbólum, illetve egy vízszintes vonal jelenik meg a
kijelzőn. A készülék bekapcsolásakor egyébként két villogó vonalat
látunk, amely - ha nem helyezünk be lemezt - 8-10 másodperc után
egyetlen vízszintes vonallá változik. Játszás közben ha megnyomjuk az
ismétlés gombot, a gép vég nélkül ismételgeti a teljes lemez műsorát,
amíg csak újra meg nem nyomjuk a REPEAT gombot. Ha csupán egyetlen
részt akarunk megismételni, a REPEAT-tel egyidőben a PLAY vagy az SB
gombot is meg kell nyomnunk. A kijelző nem tudja megmondani nekünk,
mekkora a lemez teljes játékideje, illetve hogy mennyi van még hátra.
Kár - a legtöbb ezüstlemezjátszón megvan ez a szolgáltatás.
A készülék hátoldalán 2 RCA csatlakozóhüvely adja ki a
hangfrekvenciás feszültséget.
Felépítése
Ez a jókora masina szinte üresnek látszik, ha eltávolítjuk a
burkolatát. Mint az ezüstlemezjátszókat általában, ezt a típust is
nagyfokú integráltság jellemzi; az elektronika túlnyomó része elfér
egyetlen nagyméretű nyomatott áramköri lapon. Külön egységet képez a
hálózati tápegység és a digitál/analóg átalakító a teljes
hangfrekvenciás résszel, önálló panelen helyezkednek el a
kezelőszervek és a kijelzőegység, és egy kis méretű NYÁK-on kapott
helyet a kiolvasófejhez tartozó előerősítő, valamint a lézerdióda
tápegysége.
Futólag már említettük, hogy bizonyos hasonlóságot fedeztünk fel a
Sony CDP-40 áramkörkészletével. Itt van például mindjárt a kiolvasófej
(Sony KSS-121B). Összesen 6 fotóérzékelőt tartalmaz, ezek közül 4 a
rádiófrekvenciás, 2 pedig a sávontartáshoz szükséges jeleket
szolgáltatja. Természetesen itt találjuk a lézerdiódát is; az erre
vonatkozó figyelmeztető felirat jelentését már ismerjük ("Class 1
Laser Product").
A kiolvasófej jelét egy TC 40H004P és egy MC 4558 típusú IC
erősíti. A lézerdiódát tápláló áramkör mindössze 3 tranzisztorból áll.
A nagyfrekvenciás jel további feldolgozására néhány IC és tranzisztor
szolgál. A fókuszáló és a sávontartó tekercseket viszonylag egyszerű,
hagyományos elemekből felépített áramkörök táplálják. A kiolvasófejet
sugárirányban mozgató, valamint a lemezforgató motort egy L272M típusú
IC hajtja meg, ez pedig a központi vezérlő IC-nek, illetve a digitális
jelprocesszor IC-nek van alárendelve.
A nagyfrekvenciás jel a CDP-40-ből már ismert, nagybonyolultságú,
CX23035 típusú MOS IC-re fut, ez szintén a Sony gyártmánya. A hozzá
tartozó, 16 kbites tároló egy MH6116FP4 típusú IC. Lényegében itt
történik a teljes jelfeldolgozás, a hibajavítás. A következő állomás a
CX20017-es digitál/analóg átalakító IC, ennek kimenetén megjelenik a
bal, illetve a jobb csatorna jele, majd kapcsoló-, illesztőerősítő és
az aktív aluláteresztő szűrő következik. A kimeneti erősítő IC zárja a
sort, ennek visszacsatoló ágában kapcsolják az előírt korrekciót. A
hangfrekvenciás kimenet némításáról néhány tranzisztor gondoskodik,
ezek a központi vezérlőegységtől kapják az utasításokat. A szervo- és
vezérlőrész egyetlen nagybonyolultságú IC (MPHD 6805V). Hozzá
csatlakoznak a kezelőszervek kapcsolói, a számkijelzőt meghajtó
tranzisztorcsoport és a lemezfiók-tologató motor néhány tranzisztorral
megépített erősítője is. A két számjegyű kijelző 7 szegmenses
LED-egység, és 12 tranzisztor táplálja.
A hálózati tápegység ±16, ±12 és ±5 V-ot állít elő
(áramkörkészlete: 2 stabilizátor IC és 2 tranzisztor). A készüléket
műanyag doboz borítja, de a fedele fém.
Méréseinkhez
A kimenő feszültség/impedancia megfelelő. A linearitás úgyszólván
ideális, alig-alig tér el a névleges értéktől. Az
amplitúdó-frekvenciajelleggörbe teljesíti a szigorú gyári
specifikációt.
Az áthallási csillapítás rendkívül jó, jócskán túlteljesíti a
normát. A zajokkal sincs baj, de némi magyarázatra szorul, miért
mértük a dinamikatartományt a -24dB-es kivezérlési szinthez
viszonyítva. Ezt a módszert azért javasolják, hogy (nagyon
leegyszerűsítve) kiküszöböljék a CD-rendszer egyik tulajdonságából
adódó hibát. Ezért tartalmaznak a mérőlemezek egy -24dB kivezérlésű
részt. Ha az itt kapott zajértéket 24 decibellel megtoldjuk, nagyjából
meg kell kapnunk a 0dB kivezérléshez tartozó zajértéket.
Az intermodulációs torzítás lényegesen magasabb a specifikált 0,01
százaléknál (bár így is alacsony). A harmonikus torzítás a kivezérlés
függvényében alacsony, nagyjából azt kapjuk, amire a CD-rendszer módot
ad. (Táblázatunk egy lábjegyzetében megjegyeztük, hogy a
torzításértékek nagymértékben: 0,01 és 0,04% között ingadoztak.
Megvalljuk, nem tudjuk mire vélni a dolgot, mindenesetre két
készüléken is ugyanerre az eredményre jutottunk.) A frekvencia
függvényében mért harmonikus torzítás szintén igen alacsony - akárcsak
a Sony gépén.
Az impulzus-jelalakok is hasonlóak a Sony oszcillogramjaihoz,
habár a CD 20-on a berezgések erőteljesebbek és hosszabb ideig
tartanak. Ezt a 3. és 8., illetve 5. és 10. kép mutatja ki.
Feltehetőleg az aluláteresztő szűrők eltérése okozza ezt a
különbséget.
A hibajavító rendszer ezúttal is kifogástalanul működött:
korrigálta az "ujjlenyomatot", a sugárirányú karcolást és a fekete
pontokat a mérőlemezen.
Néhány szót az úgynevezett hozzáférési időről. A magyar nyelvű
kezelési útmutató nem szól róla, de az idegen nyelvűben ezt is
specifikálják. Tanúsítjuk, hogy a gép ebből a szempontból is tudja,
amit ígér.
Összefoglalva a mérések eredményét: a CD 20 afféle alapgép, amely
azonban műszakilag nem hagy különösebb kívánnivalót maga után.
Hiányzik róla néhány szolgáltatás: a memória, de még inkább az, hogy a
kijelző nem mutatja a műsoridőt. Igazából, a fizimiskája sem tetszik -
de le kell szögeznünk, hogy majd' ötezer forinttal olcsóbb a Sony
CDP-40-nél.
Szeánsz
Ezüstlemezjátszót eleddig egyetlen egyszer teszteltünk hivatalból:
a Philips CD 150-et, pontosan egy esztendővel ezelőtt, a HFM 20.
kiadásában. A Sony 101-eshez hasonlítottuk, és ezt a jellemzést adtuk
róla: "A társaság 3-1 arányban a Philipset hozta ki jobbnak, mondván,
hogy egy kicsit csengőbb, elevenebb, élethűbb, dinamikusabb a zenéje -
a Sonyé fedettebb, bágyadtabb. Ennél többet ma még nem mondhatunk (és
éppen, mert CD-játszóról van szó, ezúttal akkor sem lennénk okosabbak,
ha a szerkesztő utólag - szokásához híven - ráhallgatna a készülékekre
a szeánsz után. Maradjunk annyiban, hogy az új Philips CD 150 jobb a
régi Sony alapgépnél, tehát minden ezután forgalomba hozandó
CD-játszót őhozzá kell majd mérnünk." És ez így logikus. Most
egyszerre két új ezüstlemezjátszóhoz jutottunk, ezeket elsősorban a
Philipshez, azután pedig egymáshoz hasonlítottuk.
Egy és más azonban megváltozott körülöttünk az utóbbi esztendőben.
Először is, a CD-játszókat (és persze az erősítőt is) egy-egy
Triangulum asztalkára állítottuk, és ez határozottan jót tett nekik:
lágyabb, oldottabb lett a hangjuk. Másodszor, a két CD-játszót nem
kapcsolóberendezésre kötöttük, csupán a Naim erősítő két nagyszintű
bemenetére, és a "Tuner" és a "Tape" között kapcsolgattunk ide-oda.
Így kevesebb kábelt kellett használnunk. A kábel mindazonáltal
hagyományos típusú volt; feszültségkábel céljára
sodrott-szigetelt-árnyékolt típus, hangszóróvezetéknek vastag,
egyeres, pvc-szigetelésű drót szolgált. A szeánsz szabályszerű A-B
vakteszt volt - igaz, jelzőfények nélkül.
A Hungaroton jóvoltából bőven el vagyunk látva duplikát
ezüstlemezekkel, ezek közül elsősorban a Ferencsik-vezényelte Les
Préludes-öt, a Don Pasquale (vagy ahogy operaénekes barátunktól
tanultuk: Don Paszkula) nyitányát és első jelenetét, alkalmanként a
Gianni Schicchi nyitójelenetét hallgattuk. Ezek mind hazai felvételek
- minősítésüket lásd: "CD-vel élni", HFM 16. Nívós nyugati
ezüstlemezünk csak egy volt (Allegri: Miserere, Argo 410 005-2, szó
volt róla 14. kiadásunkban); ezt a példányt kontrollképpen használtuk,
váltogatva hol ebbe, hol abba a gépbe helyeztük, ami azt jelenti, hogy
négyünk közül az egyiknek tudnia kellett, mikor mi szól. A többiek így
is vakon ítéltek.
Philips CD 150 - Sony CDP-40
Várakozásunkkal ellentétben, a többség inkább a Sonyra szavazott:
"magasabb tónusú, világosabb, nyitottabb, teresebb, nyugodtabb", habár
a különbség igen csekély - ezek voltak a főbb érvek a Sony mellett.
Egy ellenszavazat: a Sony mosottabban, a Philips elevenebben,
tisztábban, plasztikusabban, analógosabban szól (ez utóbbi kitételből
a rutinosabb Olvasó kitalálhatja, melyik zsűritag lógott ki a sorból).
Később, jó két óra múltán megismételtük a vaktesztet, és a Sony megint
3-1 arányban nyert. A társaságnak egyébként nem nagyon tetszett a
hangminőség, előbb a magyar korongokra panaszkodtak, de az
Allegri-felvételről sem voltak sokkal jobb véleménnyel. Hiányolták a
magashangokat, az elevenséget a zenéből.
Philips CD 150 - Dual CD 20
Annak ellenére, hogy a Dual a Sony közeli rokona, a négyből csak
egy zsűrort tudott megnyerni magának, a többi a Philipsre szavazott
(sőt: egyikük nagyon is határozottan!). Ezúttal inkább a Philips
hatott teresebbnek, levegősebbnek, elevenebbnek. Két órával később ezt
a tesztet is megismételtük, és megint ugyanaz jött ki. Az
Allegri-felvételen különösen nyilvánvaló volt a Philips fölénye.
Mindazonáltal egyértelműen leszögeztük: nincs itt akkora különbség,
mint például két hangszedő között.
Sony CDP-40 - Dual CD 20
Érdekes, itt teljesen egyhangúlag ítéltünk: valamennyiünknek a
Sony tetszett jobban, de mindenkinek csak egy kicsivel, és senki se
tudta megindokolni, hogy miért. Talán egy kicsit megnyugtatóbban
szólt. De a különbség inkább csak az Allegrin jött ki.
Ráhallgatás
Mint már pedzegettük, a "ráhallgatástól" itt azért nem várhattunk
sokat, mert a Szerkesztő nem szereti a digitális hangot, és ezért
illetéktelennek érzi magát, hogy éppen ő döntsön az ezüstlemezjátszók
között. Viszont az utóbbi időben annyit bajlódott a Kábelhüllővel,
hogy úgy érzi: tartozik annyival a CD-játszóknak, hogy rajtuk is
kipróbálja a légvezetékes kábelezést (amelyről a 17. oldalon bővebben
ír). Valamennyi készüléket fennhagyta a balzafa asztalkákon, de
egyszerre csak az egyik CD-játszót kötötte be, mégpedig négy szál
0,1mm-es, szigeteletlen rézvezetékkel, a hangszórókábelt pedig 2mm
vastag, ugyancsak szigeteletlen rézdrótra cserélte. Ebben a
felállításban 1-1 órát hallgatta a Philipset, a Sonyt és a Dualt - és
maga is meglepődött, hogy ez mennyire nem okozott neki lelki
gyötrelmet.
Akárcsak a fekete lemezekét, a légvezeték az ezüstlemez
hangminőségét is drasztikusan feljavította. Nem tudta ugyan
kiküszöbölni a (szubjektív) felhangszegénységet, a csúnya
fortisszimókat, a "digitális sterilséget" a CD hangjából, de még így
is meghökkentően hallgathatóvá varázsolta a digitális hangot. És éppen
ez az a kritérium, amelynek alapján a Philips legalább 1,5-2 ortóval
jobb gép a másik kettőnél: melegebben, lágyabban, élőbben
("analógosabban"?) szól. Hozzá képest a Sony típusú gépek hangja
érdes, karcos - pótolni látszik a felharmonikusokat és az elevenséget,
de hát ez csak tüneti kezelés, és a hatása nem tart sokáig.
A CD-játszók potenciális vásárlóinak mindig is azt tanácsoltuk:
mielőtt vásárlásra szánnák el magukat, próbáljanak néhány napig
együttélni egy kölcsönkészülékkel. Ezt a javaslatunkat most annyival
fejeljük meg, hogy a kölcsönkészülékek közül legalább az egyik
feltétlenül Philips típusú legyen.
*
Rázós Diagramok
Amikor legelőször írtunk ezüstlemezről és ezüstlemezjátszóról (a
Pioneer PD-1-ről: "A Felkelő Nap Háza", HFM 12.), felsoroltuk a
CD-technika minden potenciális és tényleges előnyét. Egyebek között
azt is leírtuk, hogy a CD-játszó "nem szenved akusztikai
visszahatástól". Ezt nem mi találtuk ki, mi is csak olvastuk - és
elhittük. Hiszen annyira logikus volt, annyira magától értetődött.
A kisördög azonban nem hagyott nyugodni bennünket, és legutóbb,
amikor egyszerre 3 készülék volt a kezünkben (Sony, VT-Dual, Philips),
a próba kedvéért mégiscsak összeállítottuk azt a láncot, amellyel
különben csak a hagyományos lemezjátszók akusztikai visszahatását
vizsgálnánk. Mérési eljárásunkat (az angol Martin Colloms nyomán) még
legeslegelső, 1979 őszi kiadásunkban ismertettük, de ez annyira rég
volt, hogy talán igaz se volt, így hát megint elmondjuk a lényegét.
Süketszobában egy nagy Tannoy Arden hangsugárzó elé állítjuk a
lemezjátszót, pontosan fél méterre a félelmetes "Dual Concentric"
hangszórótól. A lemez nem forog, a tű egy szélső barázdában áll. Ekkor
egy generátorral "végigpásztázzuk" a teljes hallható frekvenciasávot.
A Tannoyt egy elektronikával úgy vezéreljük, hogy a hangnyomás minden
frekvencián éppen 91db legyen. A lemezjátszónak (minthogy a tűje most
nem "játszik"), nem volna szabad egy mukkot is kiadnia a saját
hangfrekvenciás kábelén, de az akusztikai visszahatás következtében
rezgésbe jön, hamis műsorjelet produkál. Az eredményt lásd
lemezjátszótesztjeink mindenkori 3. diagramján. A diagrampapír 50dB-t
ölel át, a hasznos jel szintjét a legfelső vonalra kell odaképzelnünk
- és ezt nemritkán 15-20 decibelnyire megközelíti a káros,
visszacsatolódó rezonanciák "tüskéje". Nagyon szemléletes diagram,
pedig nem is derül ki belőle a lényeg, nevezetesen, hogy a
nemkívánatos, káros jel időben egy kicsit (vagy nagyon) eltolva
jelenik meg, tehát akkor, amikor a műsorjel már éppen lecsengeni
szeretne.
Ugyanezt a mérést a CD-játszókon is meg lehet ejteni. Ezeknek
ugyan nincs tűjük, a barázdájukhoz sem tudunk hozzáférni, arról nem is
beszélve, hogy ha a korongot megállítjuk, a készülék azonnal némít. A
mérő-ezüstkorongnak viszont van "néma" műsorszakasza (zajmérés céljára
szolgál), és amikor ezt játsszuk, akkor a CD-játszónak éppoly kevéssé
szabadna zenélnie, mint az előbb leírt teszt folyamán a hagyományos
lemezjátszónak. Őszintén szólva, nem is hittük, hogy értelmes dolgot
mívelünk. A CD-játszó optoelektronikai letapogatórendszere nem is
érinti a lemezfelületet. Ugyan mi az ördögöt akarunk itt "megrázni"?
Tán a lézersugarat a levegőben? Vagy talán a biteket? (Amelyek ezután
még, amúgyis keresztülfutnak egy hibajavító elektronikán, és
kvarcpontossággal érkeznek az erősítőre!)
Ámde, mint mondani szokás: "más a gyakorlat, más a praxis." Igaz,
ennél a mérésnél 20 decibellel meg kellett emelnünk a szintíró
érzékenységét, hogy a rezonanciatüskék igazán a látóhatárunkon belülre
kerüljenek (vagyis: a zavaró jel valójában 20 decibellel kisebb, mint
ábráink mutatják), de az akusztikai visszahatást mindhárom készüléken
ki tudtuk mérni, és ez már önmagában is érdekes dolog.
Még érdekesebb, hogy a három CD-játszó mennyire más mértékben
érzékeny az akusztikai visszahatásra! A Philips CD 150 (3. diagram)
nemkívánatos jele minimális, a legmagasabb rezonanciacsúcs is vagy 57
decibellel marad a referenciaszint alatt. A VT-Dualé már tekintélyes
(-40dB, 4. diagram), a Sonyé pedig (5. diagram) még ennél is magasabb,
35 decibelnyire közelíti meg a referenciaszintet. Persze, számszerűen
ez még mindig csekély, a hagyományos lemezjátszók közül csak a
legjobbakéval lehet összevetni (lásd a Linn Sondek/Ittok/Asak 3.
diagramját a HFM 11. kiadásában, a 68. oldalon). Nagyságrendjét
tekintve nem is annyira az akusztikai visszahatással, mint inkább a
strukturális karrezonanciákkal rokon (lásd ugyancsak a 11. számban, a
80. oldalon). De a tény tény marad: az egyik gép - ebből a szempontból
- jó 20 decibellel nagyobb visszahatást produkál, mint a másik!
A legérdekesebb pedig: a CD-játszók akusztikai visszahatásának
karakterisztikája! Teljesen eltér a hagyományos lemezjátszókétól:
amazok inkább a basszustartományban "aktívak", de pár kHz felett
viszonylag csöndesen viselkednek (a rezonanciatüskék legalábbis nem
érik el a diagrampapír alját), és a görbe alakja esetleges, nem
periodikus. Ezzel szemben a CD-játszók diagramján mintha mindig
ugyanaz a periódus ismétlődne! Úgy 500Hz felett a görbe megindul
felfelé, körülbelül 7-8dB/oktáv meredekséggel, hogy 13kHz táján
csúcsértéket érjen el. A szemléletesség kedvéért egymásra rajzoltuk a
három görbét (6. diagram). Csaknem tökéletesen egybeesnek!
A CD-játszók akusztikai visszahatása mindenesetre van annyira
érdekes paraméter, hogy felfigyeljünk rá: meg is fogjuk mérni minden
ezután forgalomba kerülő készüléken. Más kérdés, hogy e paraméter
mennyire korrelál azzal, amit zenélgetés közben hallunk vagy hallani
vélünk. Vajon az akusztikailag legérzéketlenebb masina szól majd a
legjobban? (Hátha mégsem?)
És ha történetesen az szólna a legjobban, akkor még mindig van egy
kérdésünk. Vajon azért szól így, mert neki a legkisebb az akusztikai
visszahatása?!
*
VT-Akai AP-A210/C lemezjátszó
Koprodukciós alkotás, a japán és a magyar cég együttműködésének
gyümölcse, akárcsak néhány oldallal később a két kazettás magnó.
Alapgép, a legalsó árkategóriából, jellegzetes "toronyhifi", mégha
nincs is hozzá torony. Direkthajtású futómű, mereven felerősítve a
dobozra, kis tömegű hangkarral és méginkább kis tömegű, T4P rendszerű
mozgómágneses hangszedővel. Kezelőszervei az előlapján helyezkednek
el, kívülesnek a lehajtott plexitetőn, és így játék közben is el lehet
érni őket.
Kezelése, szolgáltatásai
Az előlap közepe táján két LED a fordulatszámot jelzi (33, 45).
Mellettük egy tolókapcsoló, az Arm Lifter, azaz karlift. Egy
nagyméretű nyomógomb (Speed) a fordulatszámot váltja. A Cut/Return
nyomógomb zárja a sort, ezzel megszakíthatjuk a játékot, mire a
hangkar felemelkedik, visszatér a helyére és leoltja a villanyt -
ugyanezt egy-egy lemezoldal befejeztével magától is megcselekszi,
ahogy illik.
Szabályozni lehet még a lift tetőpontját, és be lehet állítani azt
a pontot a belső barázdák fölött, ahol az automatikának ki kell
kapcsolnia; mindehhez a karbak mellett találunk szabályzószerveket.
Más nincs. Minthogy a hangszedő mérete, tömege és csatlakozásának
módja szabványos, nem kell és nem is lehet beállítani a tűerőt. Az
antiskatingon sem lehet változtatni - sőt, a gép belsejében nem is
láttunk semmiféle rugót vagy egyéb szerkezetet, amelyet azzal
gyanúsíthatnánk, hogy játék közben kifelé akarná húzni a hangkart.
Felépítése
Az alumínium ötvözetből készített lemeztányér igen könnyű,
borítással együtt is csak 0,57 kilogrammos. Direkthajtású; közvetlenül
rajta ül egy egyenáramú szervomotoron. A motort viszonylag egyszerű
elektronika vezérli, központjában egy VC 1031 típusú IC-vel. A
nyomtatott áramköri lapból kialakított jeladó a motor forgórésze alatt
helyezkedik el. Az a dolga, hogy a forgórészen elhelyezett mágnesek
elfordulásával arányos frekvenciájú jelet juttasson az IC egyik
bemenetére. Az IC ezután, - miután a beérkező jeleket felerősítette,
formálta és összehasonlította, vezérlőjelekkel utasítja azt az
egységet, amely a motortekercseket táplálja. Ez is meglehetősen
egyszerű elektronika, 2 Hall elemmel, melyekhez 4-4 tranzisztor
csatlakozik. A motorban összesen 4 tekercset találunk. Motor és
elektronika, mindenestül, egyetlen nyomtatott áramköri lapra épül.
A tápegység a lehető legegyszerűbb. A ki-bekapcsolót a hálózati
transzformátor szekunder körében helyezték el. Az egyenirányító 12,9V
feszültséget állít elő, stabilizátorra nincs szükség, vagy legalábbis
az IC-nek nincs szüksége rá (ellátja sajátmagát). A meghajtó
tekercseket vezérlő tranzisztorok stabilizálatlan feszültséget kapnak.
A hangkar egyenes fémcső, fixen felerősített ellensúllyal. A tűerő
a T4P rendszerben 12,5mN. Az antiskatinget, mint már említettük,
megtakarították a tervezők. A hangszedőről keveset tudunk. A tűhegy
kúpos, a tűtartó típusa RS-33. A hangszedő jelét körülbelül
egyméteres, árnyékolt kábelen vezették ki, a csatlakozódugók
RCA-rendszerűek. Külön kivezették a készülék hidegpontját is, ezt az
erősítő vázára lehet kötni. A lemezjátszó doboza műanyag "tojáshéj",
és 4 rugalmas műanyag lábon áll.
Méréseinkhez
A fordulatszám csaknem pontosan megfelel a névleges értéknek, az
eltérés alig mérhető. A lejátszótű fékező hatása is csak kevéssé
érvényesül, a fordulatszám alig csökken. A nyávogás is csak a
specifikációhoz képest magas: a gyár ±0,045%-ot ad meg, mi 0,07%-ot
mértünk (szűrővel).
A zajok csekélyek, "B" jellegű szűrővel még valamivel jobb
eredményt is kaptunk a gyár által specifikált 73dB-nél.
A hangkar csapágysúrlódása enyhe, a hangfrekvenciás kábel
kapacitása alacsony.
A frekvenciagörbe az olcsó hangszedőkre jellemző, 15kHz táján
erősen kiemel. Az áthallási csillapítás viszont tisztességes, egészen
a 15kHz-es rezonanciáig meghaladja a 15 decibelt. A kimeneti
feszültség megfelel a szabvány előírásának. A hangszedő letapogatási
képessége kielégítő, a torzítások nem túl magasak - nem találtunk
durva hibát, sőt, az eredmény egy kicsit jobb is, mint amit ebben a
kategóriában a mozgómágneses hangszedőktől elvárhatunk.
Érdekes az akusztikai visszahatás diagramja. A nemkívánatos jelek
nem szöknek ugyan túl magasra, viszont magasabb frekvenciákon is
felütik fejüket - ez szokatlan jelenség.
A hangkar-hangszedő rezonanciafrekvenciája körülbelül 12Hz-re
esik, a kiemelés erős. Az oszcillogramon a négyszögjel felfutó élén
túllövést látunk, de nagyjából olyan, amilyet elvárhatunk.
Összegezve: egyszerű gép, egyenletes műszaki jellemzőkkel.
Szeánsz
"Úgy, ahogy eladták a boltban" - így tesztelünk minden olyan
készüléket, amelyről nemigen tételezhetjük fel, hogy gazdája
megpróbálná "felspécizni", átkábelezni, átdobozolni, hangszedőt
cserélni benne stb. stb. Az Akai AP-A201/C lemezjátszóra már csak
azért is illik ez a jellemzés, mert T4P rendszerű a hangszedője, nem
csereszabatos a fél coll csavartávolságúakkal. Igaz, ma már számos cég
kínál T4P rendszerű hangszedőt, de ez nem változtat sokat a helyzeten.
"Vidd és használd!" - ez itt a jelszó. Hogy tehát a próba sportszerű
legyen, etalonunkat, a NAD lemezjátszót is visszadobozoltuk,
visszakábeleztük. Egyébként is hagyományos kábeleket használtunk,
hiszen a kapcsoló berendezés, az A-B vakteszt nemigen tűri az
árnyékolatlan vezetéket. Egyvalamiben azért mégsem alkudtunk meg: a
két lemezjátszót Triangulum asztalkákra raktuk - ennyivel tehát
mindenképpen jobban szóltak, mint amire a kuncsaft egyébként
számíthat. Kontrollberendezés: Naim NAIT, Spendorok. Műsoranyag: dixie
és pop a régi Philips demólemezről, templomi zene (szoprán, kórus,
orgona) a Propriusról.
A NAD lemezjátszó és az Ortofon FF15E/II pickup hangjához
viszonyítva az AP-A20/C1-nek kétségtelenül egy kissé magas az
alaptónusa. Egyikünket ezzel meg is nyerte magának ("magasban jobb,
tisztább, elevenebb, sztereóbb"), a többiek viszont nem lelkesedtek
érte, szerintük az Akai sziszeg, érdes. Túlságosan sok - és nem
"igazi" - a magashangja; a szoprán rideg, "túlmikrofonozott", a
hangkép egy kicsit kásás, némelyik szólam kifullad. Ehhez képest a
NAD/FF "nagyobb templomot", többféle hangkaraktert tud leképezni,
teltebb, emberibb.
Ami a sztereó hatást illeti, egyikünk igen érdekes megfigyelést
tett. Az illető "rossz jegyet kapott a házikoncerten", kissé hátul és
oldalt ült, így csak az egyik hangdobozra látott rá tisztán, a másikat
valamelyest takarásban látta. Ennek ellenére a NAD hangképét
összefüggőnek, folyamatosnak mondta, az Akaiét féloldalasnak érezte.
Ismételjük, a próba vakon folyt, a kétszer két csatorna jelét pedig
műszerrel állítjuk azonosra - a hangnyomásszintek megegyeztek. Lehet,
hogy puszta érzékcsalódásról van szó; tény, hogy egy másik ítész is
"kéthangszórósnak" nevezte az Akai sztereofóniáját.
*
VT-Akai HX-A201 kazettás magnó
Mint az iménti lemezjátszót, a most következő két magnót is
kooperációban készítette az Akai és a Videoton. A két csévélő közül az
egyik (a HX-A201) normál, a másik (a HX-A301W) kétkazettás kivitelű.
Logikus, hogy magnórevünket a hagyományos géppel kezdjük, az
"egyszerűbbtől a bonyolultig" haladva - habár, mint látni fogjuk, az
"egyszerűbb" gép többet tud, mint kettős mechanikával ellátott társa.
Pedig már ez a HX-A201 is szerényebb külsejű és szegényesebb belvilágú
készülék, mint az utóbbi években bemutatott Akaik. Úgy látszik, ezt a
céget sem kerülte el a spórolási hullám. (A HX-A3 ára az USA-ban 240,
a HX-A201-é 140 dollár.)
Kezelése, szolgáltatásai
Baloldalt felül a kazettarekesz nyitógombja, alatta a hálózati
kapcsoló. A kazettatartó után két oszlopban az üzemmód kapcsolók:
legfelül a Gyors előre-hátra, középen a Lejátszás és a Stop, legalul a
Felvétel és a Pillanatállj. Valamennyit csak egészen gyengén kell
nyomkodni; a mechanika működtetésére a meghajtómotor is "rásegít".
Felül a szalaghosszmérő 3 számjegyű. A frontlap közepe táján a
kivezérlésjelző LED-sorozat enyhén foghíjas: csatornánként mindössze 5
LED-ből áll (-15, -8, - 3, 0, +3dB). További 1-1 LED jelzi a
bekapcsolást (Power) és a Felvételt (Rec). A kivezérlésjelző alatt a
Timer Start felirat arra utal, hogy a készüléket külső kapcsolóórával
is elindíthatjuk, ha előzőleg felvételre vagy lejátszásra állítottuk.
Itt helyezkedik el a fejhallgató csatlakozó is, egy 6,3mm-es Jack
hüvely.
A kivezérlésjelző mellett a szalagfajta-választókapcsolót találjuk
(Norm, CrO2, Metal). Utánuk a zajcsökkentő ki-bekapcsolója
és a Dolby B-C választógomb következik. Alattuk a felvételi
szintszabályozó: egyetlen síkpályás potenciométer - nem lehet vele
balanszírozni!
A hátoldalon mindössze két pár RCA-hüvely van, lehagyták a
felvétel/lejátszás csatlakozót - holott az Akai cég eredeti
típusválasztékában még olyan HX-A201 is szerepel, amelyen még ott az
ötpólusú csatlakozóhüvely.
Felépítése
Az elektronika is egyszerűbb lett. A mikrofon bemeneti jele egy
kiszajú erősítő IC-re (BA 3280EC), majd a szintszabályzó potméterre
jut, ugyanide vezetik - ellenállásosztón keresztül - a vonal bemenet
jelét is. Illesztő erősítő következik, ez a multiplex szűrőt táplálja.
A Dolby B és C zajcsökkentő: egyetlen IC (HA 12058NT). Egyik kimenete
a fejmeghajtó tranzisztorra dolgozik, s annak visszacsatoló ágában
állítják be a szalagfajták szerinti felvételi korrekciót. A
zajcsökkentő egység másik kimenete a kivezérlésjelző LED-ek
meghajtására szolgáló IC-t (IR 2E27A), illetve a fejhallgató erősítőt
vezérli (M5218L0 típusú IC). A törlő-előmágnesező jelet ellenütemű
oszcillátor szolgáltatja, ez egy 3 tranzisztorból kialakított
stabilizátorról kap tápfeszültséget. A tápfeszültség változtatásával
állítják be a nagyfrekvenciás jel szintjét. A készülék többi része
+11,7V-ot kap egy külön stabilizátorról.
Lejátszáskor a kombináltfej a mikrofonerősítőnek használt IC
bemenetére csatlakozik, ezt követi a lejátszási korrekciót beállító
néhány RC-elem, melyeket egy tranzisztor kapcsol az egyes szalagfajták
megkövetelte időállandóra. Ismét a Dolby IC következik, majd - egy
némító tranzisztor után - már a vonalkimenet. Hasonló némító fokozatot
építettek a felvételi láncba is, a fejmeghajtó tranzisztor után.
Vezérlésükre egy kéttranzisztoros fokozat szolgál, amely egyúttal azt
a tranzisztort is vezérli, amely a törlőoszcillátort tápláló
stabilizátorban felvételkor az indítást teszi "koppanásmentessé".
A magnó áramkörei egyetlen nagyméretű nyomtatott áramköri lapon
helyezkednek el; egy kisebb panelen a kivezérlésjelző és a
szalagválasztókapcsoló áramkörei kaptak helyet.
A magnómechanika a szokásos: szabályozott egyenáramú motor egy
lapos gumiszíjjal hajtja meg a lendkereket. Vezérlőáramköre a motor
búrájában húzódik meg. A mechanika minden üzemmódról automatikusan
Stopra kapcsol a szalag végén. Egyéb említésre méltót nem találunk
rajta. A kombináltfej jelzése "HD" - erről sincs további információnk,
csak hogy High Density Metallic elnevezésű.
A készülék előlapja műanyag, hátlapja pozdorjaszerű, az alja és a
burkolólemeze fém.
Méréseinkhez
A mechanikai jellemzők átlagosak, megfelelnek az előírásoknak. A
szalagsebességnek a névlegestől való eltérése szintén belefér a
szabvány engedélyezte tűrésmezőbe (±1,5%). A nyávogás, az átcsévélési
idő egyaránt a szokásos. A feszültségek/impedanciák rendben vannak; a
bemenő feszültség ugyan nem teljesen felel meg a specifikációnak, de a
gyakorlatban nem lesz vele baj.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbe 31,5Hz és 16kHz között
rendkívül egyenletes. A szintváltozás mértéke (bal/jobb csatorna)
vasoxiddal +0,5; -0/+2; -1dB, krómmal +0,5; -1,5/+1,5; -2dB - nagyon
tisztességes eredmény! A felvétel/lejátszás frekvenciagörbéi sem
rosszak. A 20-200Hz-es sávban ugyan meglehetősen hullámosak, ezért
egyértelműen a kombináltfej a felelős. Az átvitel vasoxiddal 14kHz-ig
egyenletes, krómdioxiddal határozott kiemelés adódik a 10-15kHz-es
sávban, feltehetőleg mert az előmágnesezés nincs pontosan beállítva. A
metál görbéi magasban enyhén esnek, a felső határfrekvencia ezért
valamelyest elmarad a specifikált 17kHz-től. A zajcsökkentőkkel
felvett görbék - görbék. Különösen krómszalagon. A nagyobb
kivezérlésen felvett görbék a várakozásnak megfelelőek. Szép lineáris
a krómdioxid diagramja -10 decibelen, de a metálé sem csúnya. A jobb
csatorna átvitele valamivel kedvezőbb - diagramjainkon ezt ábrázoltuk.
A harmadik harmonikus torzítás vasoxid és krómdioxid szalagon
nagyjából átlagos, metálon magasnak tartjuk. Mint látjuk, a HX-A201 0
decibelen már majdnem csúcsszintig vezérli a szalagot, ez az oka
annak, hogy nagyobb felvételi szinten a metállal felvett görbék egy
kissé lekonyulnak. Ide tartozik még, hogy a specifikációban 0,7%
harmonikus torzítást adnak meg - de bölcsen hallgatnak róla, hogy ez
melyik szalagtípusra érvényes. A vasoxidra biztosan igaz - csakhát ez
a szalagtípus más versenyszámokban marad alul. A második harmonikus
torzítás átlagos.
A zajszintek megfelelnek a specifikációnak. A zajcsökkentők
szintén megteszik a magukét. Az áthallási és a törlési csillapítás
átlagos.
A kivezérlésjelző pontatlansága 3dB, pontosabban: annyira durva a
felbontása, hogy ennél kisebb differenciát nem tudunk kimutatni vele.
Összefoglalva: a HX-A201-nek nincsenek sem különleges erényei, sem
durva hibái. Hiányoljuk róla a felvételi balansz lehetőségét, a
felvétel/lejátszás csatlakozót, és visszasírjuk a régebbi Akai
magnókon megismert és megszeretett, elegáns kivezérlésjelzőt.
*
VT-Akai HX-A301W kazettás magnó
Egy dobozban két magnó, társbérletben. Nem új találmány, 16.
kiadásunkban mi is teszteltünk már egy ilyen duplamagnót, a Sharp
RT-1010H-t. A kettős konstrukciónak az az értelme, hogy így nem kell
kölcsönkérnünk egy másik magnót, ha másolni, műsort szerkeszteni akar
az ember. Mi több: a két magnót csatlakoztatni se kell egymáshoz,
hiszen össze vannak nőve, mint a sziámi ikrek. Szóval, most a Videoton
választéka is egy ilyen ikermagnóval bővült. Nem is drága masina,
legalábbis a mai árakhoz mérten nem az. Átvitt értelemben kifejezetten
olcsó. Vasoxid és krómdioxid szalagot fogad - metált nem(!). A
szalagfajtákat felismeri és alkalmazkodik hozzájuk, de nem jelzi ki,
hogy milyen fajtájúnak minősítette az éppen beléhelyezett kazettát
(hja, ahhoz még egy-két LED-et kellett volna elpocsékolni!), úgyhogy a
kazettán kívül a bizalmunkat is belé kell helyeznünk.
A két mechanika közül az egyik (Tape I) írni-olvasni tud, a másik
nem tud írni, csak olvasni, azaz lejátszani. Viszont lehet velük
gyorsan, kettős sebességgel is másolni. Akárcsak a HX-A201-ről, erről
a gépről is lehagyták a felvétel/lejátszás csatlakozót - sőt: ennek
még mikrofonbemenete sincs.
Kezelése, szolgáltatásai
A bal magnó a főmagnó (Tape I). Ez a mechanika törlő- és
kombináltfejet tartalmaz, tehát felvételre és lejátszásra egyaránt
alkalmas. Ezen a szekción találjuk a hálózati kapcsolót és a
fejhallgató-csatlakozót is. A kazettatartó alatt egyforma nagyságú
gombok sorakoznak, az üzemmódkapcsolók: Felvétel, Lejátszás,
Gyorshátra, Gyorselőre, Stop (egyben nyitógomb) és Pillanat-állj.
Könnyed érintésre működnek, mozdulatunkra a motor "rásegít".
A két magnórészt a függőlegesen elhelyezett, miniatűr számláló
választja el egymástól. Egy fejezettel előbb még csak az elegáns
kijelzőt, most viszont már a számlálószerkezetet is visszasírjuk a
régi Akairól: a HX-A301W-nek annyira icike-picike számláló jutott,
hogy Móricz Zsigmond mesét írhatna róla, ha látná. Az orrunkat is neki
kell nyomnunk, hogy kisillabizáljuk, mit mutat.
A római kettessel jelzett mechanika kezelőgombjai közül
természetesen hiányzik a Felvétel, de ettől eltekintve ezt is ugyanúgy
kell kezelni, mint a másikat.
A készülék jobb oldalán 3 sorban húzódnak a további kezelőszervek.
Felül a Dolby B zajcsökkentő ki-bekapcsolója, majd a másolási
sebességváltó (Dubbing Speed; ezzel lehet gyorsmásolásra kapcsolni),
utána pedig a másolási üzemmód kapcsolója, Dubbing felirattal.
Másoláskor egyébként nincs szükség (és lehetőség sincs) a felvételi
szint beállítására, mert ilyenkor a szintszabályzó kiiktatódik. Amit a
kivezérlésjelző mutat, az egyaránt vonatkozik a lejátszott, illetve az
éppen felvett műsorra.
E gombok alatt találjuk a kivezérlésjelzőt. Csatornánként 5-5
LED-et foglalkoztat, bontása: -15, -8, -3, 0, +3dB; az első három LED
zöld színű, a másik kettő piros - hát ez a kivezérlésjelző sincs
éppenséggel túlbonyolítva. Három további LED indikálja a felvételre
kapcsolást (Rec), a másolást (Dubbing), illetve a bekapcsolás tényét
(Power).
Legalul a felvételi szintszabályzó: ismét csak egyetlen, síkpályás
potenciométer, amellyel nyilván nem lehet korrigálni a két csatorna
esetleges szintkülönbségét.
A hátoldalon 2 pár RCA csatlakozóhüvely: a vonal be- és kimenet.
Felépítése
Kezdjük a mechanikával. A két félmagnó lényegében azonos,
eltekintve attól a különbségtől, hogy a jobb oldali szerkezetben a
törlőfej helyét egy "fantom" fej foglalja el, ez csak afféle
szalagvezető baba. A kombináltfejek HD jelzésűek, egyebet nem tudunk
róluk.
A két mechanika szokványos felépítésű; a kis méretű egyenáramú
motorokat a búrájukba épített IC tartja a kellő fordulatszámon. A
normál (4,76cm/s) és a kétszeres (9,53cm/s, csupán gyorsmásoláshoz
használt) szalagsebességet az IC vezérlőfeszültségével állítják be,
két potenciométer segítségével (ezeket az Olvasó remélhetőleg nem
fogja eltekergetni). A motor egy lapos gumiszíj közvetítésével hajtja
meg a közepes nagyságú lendkereket. Egy-egy kis méretű szíj hajtja a
csévélőorsókat, illetve működteti a végálláskapcsolót, amely bármely
üzemmódról Stopra kapcsol. Egy további gumiszíj segítségével az I-es
magnórész hajtja meg azt a bizonyos
kerekecske-gombocska-számlálócskát.
A HX-A301W elektromos felépítése meglehetősen bonyolultnak látszik
- ezt nem a szorosan vett magnó-elektronikára értjük, hanem azokra a
kiegészítő áramkörökre, amelyek a másolással, illetve gyorsmásolással
kapcsolatosak. Nézzük előbb a felvételi üzemmódot; persze ez
értelemszerűen csak az I-es magnóra vonatkozik.
Kezdjük azzal, ami nincs! Nincs mikrofon és felvétel/lejátszás
csatlakozó, elmaradt tehát a szokásos, nagy érzékenységű
erősítőfokozat. A vonal bemenet jele közvetlenül a felvételi
szintszabályzóra fut. A szintszabályzó kimenetére máris ráakaszkodik
az első némító tranzisztor, hogy másoláskor kizárja a vonalbemenetet,
esetleges zavaró jeleivel. Most egy IC-s erősítőfokozat (M5218L0),
majd a pilotszűrő következik. Ez normál felvételkor kiiktatódik, csak
a Dolby B zajcsökkentő használatakor vágja meg a 19kHz körüli
frekvenciatartományt, igen meredeken. Gyorsmásoláskor ezt a szűrőt két
tranzisztor segítségével átkapcsolják 39kHz-esre. (Erre azért van
szükség, mert ha kétszeres a sebesség, akkor minden frekvencia
megduplázódik, és a 19kHz-es szűrő most az eredeti program 8-10kHz-es
tartományát vágná ki.)
A Dolby zajcsökkentő egy HA 12045-ös IC, a két csatorna teljes
áramkörkészletével. Csatornánként két kimenete van. Az egyik a
fejmeghajtó erősítőt vezérli (egyetlen tranzisztor), itt állítják be a
felvételi korrekciót a vasoxid, illetve krómdioxid szalaghoz (az
RC-tagokat 1-1 tranzisztor kapcsolja). A gyorsmásoláshoz azonban
további korrekció szükséges: egy kéttranzisztoros áramkör kiemeli a
frekvenciasáv felső tartományát. A kombináltfej előtt még egy
párhuzamos LC tag őrködik: meggátolja, hogy az előmágnesező jel a
fejmeghajtó részbe jusson. A Dolby IC másik kimenete a fejhallgató (M
5218L0 típusú IC) és a kivezérlésjelző áramkört vezérli. A törlő- és
előmágnesező jelet egy ellenütemű oszcillátor szolgáltatja, melynek
tápfeszültségét négytranzisztoros stabilizátor kapcsolás változtatja,
aszerint, hogy milyen szalagfajtát használunk.
Lejátszáskor a kombináltfej jele egy BA 3280 EC típusú IC-t
vezérel. A szalagkorrekciót a visszacsatoló ágban, illetve az IC
kimenetére kapcsolódó RC-tagokkal állítják be. Itt is találunk egy
némító tranzisztort, ez felvételkor aktiválódik, és nem engedi át a
zavaró jeleket. Ezután a felvételkor már említett IC, majd a Dolby IC
következik, s annak kimenete a fejhallgató erősítőt, a
kivezérlésjelzőt és a vonalkimenetet táplálja.
A II. számú magnó csak lejátszásra alkalmas, az elektronikáját
tehát tovább egyszerűsíthették. A lejátszófej kimenetére két kihangoló
kapacitás kapcsolódik párhuzamosan; az egyiket gyorsmásoláskor
kiiktatják. (Ezeket a kapacitásokat általában azért alkalmazzák, hogy
valamelyest javítsanak a fej magasfrekvenciás átvitelén.) FET-es
fokozat következik, aztán egy BA 3280EC típusú IC, amely erősít,
illetve - két tranzisztor segítségével - a két szalagfajtához rendelt
korrekciót kapcsolja. Egy némító fokozat után átkerül a jel az I-es
számú magnó elektronikájára: a Dolby IC előtti erősítőre, majd a
zajcsökkentőre és a kimenetre.
A tervezők mindent elkövettek, hogy bekapcsoláskor,
kikapcsoláskor, üzemmódváltáskor és különösen másoláskor ne
léphessenek fel zajok, kattanások. Ezért számos további némítóáramkört
is beépítettek, jócskán elbonyolítva a készüléket.
A hálózati tápegység két különálló egység. Az egyik a két motort
és a kivezérlésjelző LED-eket táplálja. A másik egy (+10V-ot
szolgáltató) stabilizátort lát el tápfeszültséggel. A készülék
előlapja műanyag, alja és burkolólapja fém, a hátoldala pedig
valamiféle pozdorjaszerű anyag. Ha a burkolatot eltávolítjuk, "tiszta
udvar, rendes ház" tárul a szemünk elé, és a masina nem is látszik
annyira bonyolultnak. Az elektronika egyetlen, jókora áramköri lapon
helyezkedik el, csupán a kivezérlésjelző, valamint a
szalagsebességváltó rész ül külön paneleken.
Méréseinkhez
A szalagsebesség-eltérés csekély, ebből a szempontból mindkét
magnó bőven teljesíti a specifikációt. Nem így áll a dolog a
nyávogással. Az I. magnó nyávogása felvétel/lejátszáskor túllépi a
prospektusban megadott +0,12%-ot (ezt szűrővel mérjük). A II.
magnórész csak lejátszásra alkalmas, tehát csak mérőkazettával
vizsgálhatjuk. A mérőszalag gyári felvételt hordoz, a nyávogása
rendkívül csekély, tehát értelemszerűen jobb eredményt kapunk vele,
mint felvétel/lejátszáskor. A mérőszalag igen rövid, ezért itt nem
mondhatjuk meg a szalag elején/közepén/végén adódó értékeket. A két
magnórész, mindazonáltal, azonosnak látszik. Az átcsévélési idejük is
nagyjából azonos.
A feszültségek/impedanciák megfelelőek (habár a vonalbemeneten a
specifikált 70mV helyett mi 88mVot mértünk).
Nagyon tisztességesek a lejátszási frekvencia-jelleggörbék,
16kHz-en még majdnem rajta vannak a vonalon. Viszont nem lehetünk
elragadtatva a vasoxid szalaggal mért teljes frekvenciagörbétől. Az
alacsonyfrekvenciás szakasz tisztességes, nincsenek erős hepék és
hupák, habár jól láthatóan ingadozik a jelszint. Kár, hogy a görbe már
2kHz-től kezdve érezhetően esik, különösen a bal csatornán. Krómdioxid
szalaggal más karaktert ölt a görbe: 1kHz fölött egy picit csökken,
aztán emelkedni kezd, és 15kHz környékén már 2-3dB többlete van. A
Dolby, mint megszoktuk, ezúttal is kinagyítja a hibákat, A magasabb
felvételi szinten készített görbék átlagosak.
A legutolsó, 11. diagramon a másolás eredményét szemléltetjük. Az
"A" görbét úgy vettük fel, hogy az I. magnón krómszalaggal készített
műsort a II. magnón játszottuk vissza (ez nagyjából megfelel a 8.
diagramon a bal csatorna görbéjének). Most újabb krómkazettát tettünk
az I. magnóba, és felvételt készítettünk rá a II. magnóról. A "B"
görbe tehát az "A" normál sebességű másolata. Jól látszik, hogy főleg
a mélyhangátvitel romlott: az alsó határfrekvencia feljebb csúszott,
majdnem egy oktávval, A közép-magas tartománynak inkább csak a szintje
csökkent, a felső határfrekvencia alig változott. A "C" görbét
ugyanúgy vettük fel, mint a "B"-t, csak éppen kétszeres sebességgel.
Az átvitel viszonylag egyenletes maradt, de a basszus erősebben
ingadozik, mint az előbb, azonkívül a felső határfrekvencia körülbelül
13kHz-re esik vissza.
Visszatérve a többi paraméterre, a harmonikus torzítások
következnek. Mind a második, mind a harmadik harmonikus értéke
elfogadható - a magnót jól állították be.
A zajok viszont magasak. (Habár a csúcsszintű kivezérléshez
viszonyított érték krómdioxid szalaggal éppen átlagos.) A törlési és
az áthallási csillapítás becsületes. A kijelző hibája (a felvételi és
a lejátszási szint különbsége) -3dB; erre a magnóra is ugyanaz
vonatkozik, mint az előbb a HX-A201-esre. A kijelzőnek túlságosan
durva a felbontása; ha hibázik, legalább 3dB-t hibázik.
Összefoglalva: van másolás - nincs felvétel/lejátszás csatlakozó,
nincs mikrofonbemenet, gyatra a kijelző, nem használhatunk
metálszalagot.
Szeánsz
A két magnót "együlésben" teszteltük. Etalon gyanánt még mindig az
Aiwa AD-F220 szolgált, a lejátszóberendezés: NAD 5120/Ortofon MC10S,
Naim NAIT (mindkettő Triangulumon), Spendorok (Tönkön). A magnókat a
hagyományos módon installáltuk, speciális állvány nélkül, és
"klasszikus" fonokábellel csatlakoztattuk őket a kapcsolóberendezésre.
Műsornak dixiet, "szelíd" popzenét és operarészletet választottunk, az
Ortofon és a Philips demólemezéről.
HX-A201
Vasoxid. A magasai nem szépek. Fedett, mélytónusú, a basszusa
súlyosabb. Az ének zavaros, a tenor nem tenor, maszatos, viszont a női
énekhang időnként jobban tetszik. Mindnyájan egyetértettünk abban,
hogy a másik hangkép (az etaloné) egészségesebb, teresebb, kellemesebb
és a zaja is kisebb - furcsa, hiszen az Aiwa nem különösebben
csendesgép, a régebbi Akaiknak pedig nem győztük csodálni a
zajtalanságát. A különbséget mindazonáltal nem tartottuk túl nagynak.
Krómdioxid. Most inkább az Akait választottuk, elsősorban a
csengőbb karaktere miatt. Többen is panaszolták, hogy a két hangképet
nehéz közös nevezőre hozni, az egyiknek magasban, a másiknak mélyben
van többlete, ez megnehezíti a döntést. (Megfontolandó: az Aiwa
AD-F220 soha nem szokott a mélytöbbletével tüntetni!)
Metál. Egyik hangkép se tetszett. (A metál az Aiwának sem a
legerősebb versenyszáma!) Ketten egyértelműen jobbnak ítélték az
Aiwát, a tisztább magasai, szebb énekhangja miatt, másik kettőnk
tanácstalan maradt.
Összegezve: A rövidpróbák alapján bizalmatlanok vagyunk az Akai
HX-A201-gyel szemben, úgy érezzük, a HX-A2 és a HX-A3 jobb magnó volt.
Akai HX-A301W
A duplakazettás magnót először természetesen közönséges
készüléknek tekintettük, és csak az egyik "fiókját" használtuk.
Vasoxid. Erős hangbeli ellentét, az Akai zajosabb, mélyebb tónusú,
nyomottabb - az Aiwa tisztább, csengőbb, néhol kicsit "üresebb".
Hárman tanácstalanok voltak, negyedikünk határozottan az etalonra
szavazott ("nyugodtabb, precízebb, teresebb").
Krómdioxid. Nem nagy differencia - de következetesen fennáll.
Egyikünk az Akait hallotta egy árnyalatnyival jobbnak ("zajos,
csörömpöl, de élénkebb, egészségesebb"), a többiek inkább az Aiwára
szavaztak ("nyugodtabb, lágyabb, tisztább").
Másolás. A HX-A301W nem fogad metált, de így is tartoztunk még
neki két próbával. Az előzőleg felvett krómdioxid programot átmásoltuk
egyik félmagnóról a másikra, ugyanolyan szalagra, előbb normál, majd
pedig kétszeres sebességgel. A szalagmásolás nem valami "hifi"
eljárás, és hát nem is voltunk odáig a hangjától. Nyomott lett,
komprimált, sziszegő magasakkal - habár a javára írjuk, hogy a zaja
nem nőtt meg túlságosan. A gyorsmásolás természetesen tovább rontotta
a hangminőséget, de legalább lekaszálta a sziszegése (minden rosszban
van valami jó is). Ennek ellenére a gyorsmásolást komolytalan dolognak
tartjuk. Aki másolni akar, szánja rá az időt.
Összegezve: Az Akai magnók között eddig ez volt a leggyengébb.
Igaz, kétkazettás - de véleményünk szerint a 16. kiadásunkban
tesztelt, szintén kétkazettás Sharp RT 1010H "teljesértékűbb" magnó
volt és jobban megérte az árát.