Lefüleltük! |
az összehasonlítási alapot, a rövidesen esedékes Fejhallgatóteszt
etalonját. Merre is nyomozzunk utána?! Van egy fülesünk: a MEEI
laboratóriumában rejtőzködik az elektrosztatikus Jecklin Float, Jürg
Jecklin svájci hangmérnök hírneves modellje, amelynek neve már egy
évtizede ott szerepel minden nyilvántartó könyvben. Keressük továbbá
azt a módszert - az objektívet és a szubjektívet -, amellyel
megbízhatóan minősíthetjük a fejhallgatókat. Eszközeink: a műfülbe és
(képünkön) műfejbe épített mikrofon, valamint a saját fejünkbe épített
fülünk. A delikvenst lefüleltük.
Hát igen, erről van szó: hogyan kell lefülelni egy fejhallgatót.
Hogyan kell megmérni, meghallgatni - hogyan kell minősíteni.
Az Olvasó ugyan nem kérdez tőlünk ilyesmit. Csupán elvárja - s
joggal várja el, immár hosszú évek óta -, hogy tűzzük végre napirendre
a fejhallgatók tesztjét. Ez az egyik legégetőbb adósságunk, de
rövidesen törleszteni fogjuk: legközelebbi kötetünknek - terveink
szerint - egy monstre fejhallgatóteszt képezné a gerincét. Erre a
vállalkozásunkra készülünk fel most, amikor egy híres-nevezetes
fejhallgatót nemcsak hogy megvizsgálunk, de még sztárfotót is
készítünk róla. A "talapzat", amelyen a Jecklin Float-ot elhelyeztük,
nem valamiféle fodrászati kellék, hanem egy drága műszer (sokkalta
drágább, mint maga a fejhallgató): a Neumann KU 80-as műfej, amelynek
"hallójárataiban" mikrofonok húzódnak meg, s amely így az emberi
hallómechanizmust modellezi. Elsősorban sztereó hangfelvétel céljára
használják, de a fejhallgatótesztekhez is használható. Jelen
tesztünknek a Jecklin Float-on kívül maga a műfej is tárgya (nemcsak
eszköze!).
Őszintén bevalljuk, azért halogattuk ennyire sokáig a
fejhallgatórevüt, mert féltünk - mit féltünk? rettegtünk! - tőle. Az
az igazság, hogy a fejhallgatók mérésére van ugyan nemzetközileg
bevált mérési eljárás, de nehézkes, időrabló és véleményünk szerint
nem eléggé egyértelmű. Végül úgy jártunk el, mint hasonló esetekben
szoktunk: adaptáltuk a neves brit szakíró, Martin Colloms mérési
módszerét - de erről majd később. A fejhallgatók azonban nemcsak a
laboratóriumban, hanem a szeánszon is megoldhatatlan nehézségek elé
állítják a magunkfajtát. Ugyanis a HFM szerkesztőinek és
munkatársainak, bármennyire röstellik is, személyenként csupán 1-1
fejük van, és így aztán sehogyan sem sikerült megejteniük a
hagyományos, szabályszerű A-B tesztet, amikor is egy kapcsológombbal
váltanának egyik készülékről a másikra. (Később még erre is
visszatérünk.)
Fejhallgatókról általában
Ezt a fejezetet nem azért iktattuk ide, mintha feltételeznénk,
hogy Olvasóink eddig még nem láttak és nem hallgattak volna
fejhallgatót. Éppen ellenkezőleg. A "fülesről" mindenkinek megvan a
maga véleménye. Sokan vonzódnak hozzá, mások - mégha elismerik is az
erényeit - idegenkednek tőle, nem tartják teljesértékű
hifi-készüléknek, csupán "cubehőrnek", kiegészítő eszköznek. Szinte
minden hifistának van valamiféle fejhallgatója, némelyikük szinte
kizárólag azon hallgat zenét, némelyikük meg csak az éj leple alatt
teszi fel a fejére, mintha szégyellné - s talán valóban szégyelli is,
csak hát másképp nem tudna magnófelvételt készíteni, csendben, hogy
fel ne verje álmából az egész családot (meg a szomszédságot). Alább
összefoglaljuk a pro és kontrákat.
A fejhallgató előnyei
* Egyszerű.
* Sokkal olcsóbb, mint a hasonló minőségű hangsugárzó.
* Kevésbé jó erősítővel is beéri.
* Esetleg nem is kell hozzá külön erősítő, ráköthetjük a tunerek,
magnók fejhallgató-kimenetére.
* Nagy (szubjektív) hangerőt kelt.
* Membránjának alig kell mozdulnia - ezért kevésbé fog torzítani.
* Többnyire egyutas, tehát nincs benne keresztváltó.
* Hangképe független a lehallgatószoba akusztikájától.
* Zenehallgatás közben fel-alá lehet mozogni vele, mit sem
változik a "színpadképe".
* Elszigeteli a hallgatót a környezettől.
* Elszigeteli a környezetet a hallgatótól.
(Bizonyára még más előnyei is vannak - de ezek a legfontosabbak.
Nézzük meg most az érem másik oldalát is.)
A fejhallgató hátrányai
* Kényelmetlen, szokatlan, nemritkán nehéz, szorít.
* Pórázon tartja a hallgatóságot (helyhez kötia
csatlakozózsinórral).
* A hallgatóság minden tagjának szüksége van egy-egy készletre.
* Kényes, könnyen megsérül.
* Hangenergiája csak a fülre hat, nem pedig (mint a hangsugárzóé)
a teljes testfelületre.
* Furcsa a térhatása - mintha a fejünkön belül szólna.
* Irányhatása fogyatékos: nem tudja leképezni elöl a színpad
közepét.
* Elszigeteli a hallgatót a környezettől.
* Elszigeteli a környezetet a hallgatótól.
Mint látjuk, némelyik motívum ott szerepel mindkét felsorolásban:
előnyös is, hátrányos is. Például hogyha "megszűnik számunkra a
külvilág", akkor jobban elmerülhetünk a zene élvezetében - viszont nem
tudunk ajtót nyitni a vendégnek, hiába csönget; nem halljuk a telefont
sem. (Valamint a kávéfőzőt sem, amely éppen odaég. A szerk.)
De hát a fejhallgató létjogosultságát kár volna vitatni.
Egyszerűen nem lehetünk meg nélküle. Még a High Fidelityben sem. (Nem
beszélve a késő esti tévénézésről vagy éppenséggel a Walkman-ról,
amely kifejezetten a fejhallgatóhasználaton alapszik.) Mit tehet az
ember egy szűk, agyonzsúfolt szobában, pláne, ha drága hangsugárzóra
amúgysem telik?! Ha átmeneti segítségnek, ha kontrolleszköznek, de
mindenki számára jól jön a fejhallgató.
Miért elektrosztatikus?
Mint az elektroakusztikai eszközök többsége, a fejhallgató is
többféle elven működhet. Éppen ebből a szempontból nagyon hasonlít
egyrészt a mikrofonokra, másrészt a hangsugárzókra. A mikrofonokra
azért, mert hasonló méretű (e két készülékcsaládot a szakzsargon
"kisátalakítók" gyanánt emlegeti), csak éppen az ellenkező irányban
működik: az elektromos energiát alakítja hangnyomássá, nem pedig
fordítva. A hangsugárzókkal meg azért áll rokonságban, mert ugyanazt a
funkciót látja el - kicsiben. Így aztán nem csoda, hogy a fejhallgatók
is hasonló rendszerűek lehetnek, mint a mikrofonok vagy a
hangsugárzók. Működési elvük szerint megkülönböztetünk dinamikus
(lényegében ebbe a családba tartoznak az úgynevezett ortodinamikusak
is), elektrét típusú, piezo-elektromos (ma már csaknem
fellelhetetlen), valamint elektrosztatikus, azaz kondenzátor típusú
fejhallgatókat. A különféle rendszerek működési elvét majd
legközelebb, a Fejhallgatótesztben szeretnénk részletesebben leírni és
példákkal illusztrálni; most csupán az elektrosztatikus átalakítás
elvét ismertetjük, minthogy sztárfotónk tárgya is ennek alapján
működik. És ez nem a véletlen műve. Akárcsak a hangsugárzók világában,
a fejhallgatók között is az igazán kifinomult jószágok többsége bizony
elektrosztatikus...
Természetesen ezeknek is számos változata ismeretes, de a lényeg
mindegyikben ugyanaz. Egy nagyméretű síkkondenzátor egyik felületét
úgy képezik ki, hogy képes legyen egy picit elmozdulni. Ez lesz a
membrán. Ha ennek a kondenzátornak a két fegyverzetére feszültséget
kapcsolunk, a felületükön töltés halmozódik fel, a két fegyverzet
között erőhatás ébred, és a rugalmasan felfüggesztett fegyverzet
elmozdul. Az elektrosztatikus rendszer működtetéséhez úgynevezett
polarizációs feszültség szükséges (párszáz-párezer voltnyi), és erre
szuperponálják a 10-100V nagyságrendű műsorjelet. Az elektrosztatikus
fejhallgatónak ugyanazok az előnyei, de a hátrányai is, mint az
elektrosztatikus hangsugárzónak a dinamikus típussal szemben. Előnye,
hogy a meghajtóerő a membrán teljes felületére hat, vagyis a membrán
minden porcikája azonos fázisban mozog, csökkenhetnek a torzítások. A
mozgó rész tömege csekély, önrezonanciája igen magas, a felső
határfrekvenciát tehát feljebb tolhatják. Végül: a membrán szinte
tetszőleges alakot ölthet, alkalmazásától függően. De semmit sem adnak
ingyen, és mielőtt valaki felesküdne az elektrosztatikus rendszerre,
vegye figyelembe annak kényelmetlenségeit is. Mindenekelőtt, hogy ez a
megoldás költségesebb a többinél. Aztán szükség van hozzá egy külső
tápegységre, egy fekete dobozra, amely a polarizációs feszültséget
szolgáltatja. Mindezt betetőzi, hogy az elektrosztatikus rendszer
jóval érzéketlenebb a többinél, viszonylag nagy meghajtó feszültséget
kíván, tehát általában csak az erősítők teljesítménykimenetéről lehet
kivezérelni. (A kazettás magnó fejhallgatókimenetét jobb, ha
elfeledjük!)
Mielőtt bekonferálnánk revünk főszereplőjét, még szóba hozzuk,
hogy a fejhallgatókat nemcsak a működési elvük, hanem akusztikai
csatolásuk szerint is csoportosíthatjuk, s eszerint
megkülönböztethetünk fülbe helyezett hallgatókat ("fülhallgatókat",
ezek szoros csatolásban vannak a füllel), fülkagylón felfekvő
hallgatókat (ezek többnyire egy lágy párnával, szivacsos anyaggal
fekszenek fel a fülre) és végül fül körül felfekvő hallgatókat
(amelyek nyilván nagyobb méretűek, nem érintik a fület, inkább egy kis
üreget képeznek körülötte). Persze, se szeri, se száma a különféle
variációknak és kombinációknak, és mint látni fogjuk, éppen a Jecklin
Float az, amelyik egyik csoportba sem hagyja besorolni magát.
A Jecklin Float
Előrebocsátjuk, hogy nem sokat tudunk róla. Egy fejhallgatóról
valahogy nem lehet (vagy csak mi nem tudunk?) olyan sok érdekességet
mesélni, olyan szép terjedelmes ismertetőt kanyarítani, mint például
egy-egy bonyolultabb magnóról vagy erősítőről. A készülékhez kapott
kezelési útmutató sem segített; nem találtunk benne sem specifikációt,
sem műszaki leírást, csupán néhány praktikus jótanácsot a füleléshez.
Még a legfontosabb gyári adatokat is az (1984-es) nyugatnémet HiFi
évkönyvből kellett kimásolnunk. Előadjuk, amit innen-onnan
összeollóztunk.
Ez a fura, űrhajós sisakra emlékeztető, futurista szerkezet egy
ismert szakembernek, Jürg Jecklinnek köszönheti létezését. (Vigyázat,
nem Dzseklin. Svájci, tehát J-vel ejti a nevét.) A neves hangmérnöknek
hangsugárzókról szóló könyve 1970-ben Magyarországon is megjelent - ez
nem ajánlás akar lenni, a könyv nem éppen friss, habár magyar nyelven
azóta sem jelent meg jobb vagy legalábbis újabb. A szintén másfél
évtizedet megélt elektrosztatikus fejhallgató viszont a legkevésbé sem
avult el; a mai napig is szívesen hivatkoznak rá, és gyakran
újratesztelik a különféle hifi-orgánumokban. Ára ma is körülbelül 1000
nyugatnémet márka. (Megjegyezzük, hogy Jecklin időközben forgalomba
hozott néhány dinamikus típust is, ezek a megszólalásig hasonlítanak a
Floatra, de utána már kevésbé. Természetesen sokkal olcsóbbak is.)
Az "igazi", tehát elektrosztatikus Jecklin egy körülbelül 12
centiméter széles, kengyelszerűen meghajlított műanyag szalag. A
kengyel belülről puha szivaccsal van borítva, és nem oldalról
támaszkodik a fülünkre, hanem elég szokatlan módon a fejünk búbján ül
meg. (Elnevezése - "Float" - mindenképpen erre utal. Ez a szó az
angolban tutajt jelent, illetve lebegést; végül is a tutaj a vízen
lebeg.) A kezelési útmutatókban külön felhívják a figyelmet, hogy a
fejhallgató nem érhet hozzá a fülhöz. A kengyel két lehajló oldala nem
teljesen párhuzamos, hanem előrefelé kissé szűkül. Hátrább tehát
jobban elállna a fejünktől, ott viszont, a fülünk mögött egy-egy
függőleges műanyag borda van rá felragasztva, s ezek valamelyest
mégiscsak lezárják az utat hátrafelé. A Jecklin-fejhallgató azonban
még így is teljesen "nyitott" rendszerű.
A Float-ot egy körülbelül 5 méteres, többeres kábel köti össze
tápegységével, melynek típusjele PS-1. Ez egy viszonylag kis méretű
dobozka, és a 220 voltos hálózati feszültségre csatlakozik. Egyszerre
két Float-ot is kiszolgál (vagyis két fejhallgatóhoz egyetlen
tápegység is elegendő - házaspároknak fenntartott kedvezmény?), és
különleges kiképzésű csatlakozóhüvelyekkel fogadja őket. Ugyanitt, még
a dobozka előlapján egy nyomógomb is található, felirata
"Speakers-Headphones", vagyis hangsugárzó/fejhallgató átkapcsoló. A
tápegység ugyanis a teljesítményerősítő és a hangsugárzók közé
iktatódik; hátoldalán 2x2 rugós ("snap in") csatlakozóval fogadja a
műsorjelet, és 2x2 ugyanilyen csatlakozón adja tovább a
hangsugárzókra. Végül is háromféle feladatot lát el: polarizációs
feszültséget szolgáltat, impedanciát illeszt és - ha kell átkapcsol
hangsugárzóról fejhallgatóra vagy vissza.
Amikor szétszedtük, nem sok mindent találtunk benne. A 220 voltos
hálózati feszültség 2 leválasztó kondenzátorra kerül, majd
feszültségnégyszerezés útján 1240V egyenfeszültséget állít elő - ez a
polarizációs feszültség -, és nagyértékű ellenállásokon keresztül
táplálja az átalakítókat. Ami a műsorjelet illeti, ez egy
leválasztó-feszültségemelő transzformátoron keresztül hajtja meg a
fejhallgatót.
Érdemes megvizsgálni a Jecklin-kengyelbe épített
átalakítórendszert is. (Lásd a Jecklin könyvéből vett ábrán.) Ez
szimmetrikus felépítésű. Két rögzített, hangáteresztő elektróda között
helyezkedik el a membrán. Az elektródák fémrácsnak látszanak, a
membrán egészen vékony műanyagfólia. A már említett transzformátornak
2x27-szeres a feszültségáttétele; ellenfázisban vezérli az
elektródákat. Ez azt jelenti, hogy a teljesítményerősítő 1 voltnyi
kimenőjele nyomán 2x27V váltakozó jel jut a fejhallgató
ellenelektródáira. Az átalakítókat mindkét oldalról fémrács védi.
Műfejek és műfülek
A fejhallgatókról körülbelül ugyanazt szeretnénk megtudni, amit a
hangsugárzókról, de a dolgunk most nyilván sokkal nehezebb. Pedig már
a hangsugárzók mérésekor is úgynevezett süketszobába, "semleges"
akusztikájú térbe kell költözködnünk, hogy a mérés eredménye
többé-kevésbé reprodukálható legyen. A fejhallgatók azonban nem
méternyire, hanem csupán centi-, sőt: milliméterekre helyezkednek el
őket érzékelő "biomikrofontól" (a fülünktől), tehát nekik nemcsak
semleges kiképzésű szobára, de semleges kiképzésű fülre és semleges
kiképzésű emberi fejre is szükségük volna. Minthogy egyikünk
fejét-fülét sem nevezhetjük semlegesnek, illetve ha a sajátunkat
használnánk, azt legközelebb nem tudnánk másoknak kölcsönadni,
mesterségesen kell készíteni olyan eszközöket, amelyek az "átlagos
emberi hallószervet" modellezik. Ezek az eszközök: a műfej és a műfül.
A műfül egy aprócska fémtest, közepében üreggel, amely a
hallójáratot imitálja, valamint egy mérőmikrofonnal, amelyet a műfül
dobhártyájának tekinthetünk. Mi Brüel-Kjaer 4153 típusú műfület
használtunk, félcollos kondenzátormikrofonnal. A műfej még alaposabban
modellezi hallószervünket: nemcsak hallójárata, de még fülkagylója is
van. A legismertebb műfejtípus a sztárfotónkon látható Neumann KU 80,
ez a bőrszínét tekintve negroid, arcvonásai és neve után ítélve
azonban erősen germános úriember, akinek "dobhártyáit" (szintén
Neumann) KM 83-as kondenzátormikrofonok képezik. A kétféle eljárás
közül a műfüles mérés a gyakoribb, a szakirodalomban jobbára az így
nyert görbéket közlik. Viszont például Martin Colloms, brit szakíró,
akinek méréseire-munkásságára már gyakran hivatkoztunk, mindkét
módszert alkalmazza, és mint 1979-ben kiadott kötete (Hi-Fi Choice:
Cartridges and Headphones) tanúsítja, éppen a Brüel-Kjaer 4153
műfüllel és a KU 80 műfejjel dolgozik. Ha jól vesszük ki, a szöveges
részben a kettő közül mindig arra a görbére hivatkozik, amelyik jobban
korrelál a szubjektív teszt eredményével. Ez nem Colloms kritikája
akar lenni, inkább csak éreztetni szeretnénk hogy a fejhallgatómérés
nem úgy megy, mint a parancsolat.
A bajok már akkor elkezdődnek, amikor a fejhallgatót fel akarjuk
helyezni a műfülre. A kettő nem fog passzolni, ezért a fejhallgató
kialakításától függően (nyitott, zárt stb.) mindenféle
illesztőelemeket kell közbeiktatni. A zárt rendszerekhez még egy
nagyobb méretű lapot is kell erősíteni a műfülre, hogy azon feküdjék
fel a fejhallgató párnája. Sőt, a párna szélét még be is kell
zsírozni, hogy "ne szeleljen". De akárhogyan járunk is el, a
mikrofonmembrán és a fejhallgatómembrán között mindenképpen egy üreg
fog kialakulni, s a maga állóhullámaival méréskor
kiemeléseket-beszakadásokat idéz elő a frekvenciajelleggörbén. Úgy is
mondhatnánk, hogy a műfülnek saját frekvenciajelleggörbéje van. A
szóban forgó üreg piciny, tehát a felső frekvenciatartományt,
nagyjából az 500Hz feletti szakaszt fogja meghamisítani. Namármost, a
hamisítás mértéke fejhallgatóról fejhallgatóra változni fog, és
egyébként sem lehet objektív módszerrel meghatározni, csak
statisztikai úton, sok-sok szubjektív mérés összevetésével. Ha ezt
elvégezték, rendelkezésünkre áll egy átlagoláson alapuló diagram, az
úgynevezett korrekciós görbe, ennek megfelelően kell módosítani
méréseinket, ha azt akarjuk megtudni, mire képes valójában egy-egy
fejhallgató. Persze, ugyanez vonatkozik a műfejre is, neki éppígy
megvan a maga "sajáthangja". A két mérőeszköz, a B-K 4153 és a KU 80
korrekciós görbéjét Colloms fent említett kötetéből vettük át (1-2.
diagram).
A műfülekkel szemben támasztott követelményekről több
szabványelőírásban is szó esik, ezért a mérés reprodukálható,
összevethető a más laboratóriumokban, más időben megejtett mérések
eredményével.
Mit mértünk és hogyan mértük
Hogy mit kell tudnia egy fejhallgatónak, azt szintén leszögezik a
szabványok. Közülük a legismertebb a DIN 45500 (a nyugatnémet Hi-Fi
norma), amely a fejhallgatókról szóló, 10. részében egyebek között
ezeket a minimálkövetelményeket írja elő:
a) A frekvenciaátviteli sáv legalább 50Hz-től 12500kHz-ig
terjedjen (tűrésmezőt is előírnak, ezt a 3. diagramon
ábrázoljuk);
b) A sztereó fejhallgatók bal és jobb csatornájának
frekvenciajelleggörbéje 250 és 8000Hz között legfeljebb
2dB-vel térhet el;
c) A névleges terhelhetőség legalább 100mW legyen;
d) A 94dB hangnyomáson mért harmonikus torzítás nem haladhatja meg
az 1 százalékot 100 és 2000Hz között;
e) A fejhallgató nyomóereje nem lehet nagyobb 5N-nál;
f) A fejhallgatók névleges impedanciáját a
8-16-60-200-400-600-1000-2000-4000 ohm értéksorból kell
kiválasztani, és az impedancia 1000Hz-en csak ±30 százalékkal
térhet el a névleges értéktől.
Rátérve már most a saját méréseinkre, mi ezeket a paramétereket
határoztuk meg:
Frekvenciajelleggörbe. Azt vizsgáljuk, hogyan változik a
hangnyomás a frekvencia függvényében.
Harmonikus torzítás. Szintén a frekvencia függvényében írjuk fel a
2. és a 3. harmonikus szintjét.
Impedancia. Meg lehet adni az 1kHz-en mért értéket és az attól
való eltérést, illetve fel lehet rajzolni a teljes sávban a
jelleggörbét. Mi az utóbbinál maradtunk.
Nemkívánatos hangsugárzás. A fejhallgató nemcsak a gazdájának a
füle felé, hanem az ellenkező irányban is sugároz, és ezzel zavarhatja
mindazokat, akik a közelben tartózkodnak. Ezt a helyzetet úgy
szimuláljuk, hogy a fejhallgató hátoldalával szemben, 0,5 méter
távolságban, helyezzük el a mikrofont, és eközben a fejhallgatót 94dB
hangnyomással működtetjük. A nemkívánatos hangsugárzás mértékét
egyetlen, diszkrét frekvencián, 500Hz-en adjuk meg.
Hangcsillapítás. Ugyanez, de visszafelé. Ez a paraméter azt
mutatja meg, mennyire izolál bennünket a fejhallgató a
környezetünktől. A műfültől, illetve műfejtől 1 méter távolságban egy
hangsugárzót működtetünk, és kétféleképpen is megmérjük a mikrofonok
jelét: egyszer úgy, hogy fenn van a fejhallgató, egyszer pedig úgy,
hogy nem. A két érték aránya decibelben kifejezve adja meg a
csillapítás mértékét.
Adott hangnyomás eléréséhez szükséges teljesítmény (vagy
feszültség). Ezt általában 500Hz-en vizsgáljuk, és azt a
teljesítményértéket adjuk meg, amelynek hatására 94dB hangnyomást
keltünk. (Ismeretes egy másik módszer is, ez 1kHz középfrekvenciájú,
tercsávú zajjelet alkalmaz.)
Nyomóerő. Arról az erőről van szó, amellyel a fejhallgató a
fülünket terheli. Egymástól 145 milliméternyire két lapot állítunk fel
párhuzamosan, ezeket fogja közre a fejhallgató, ezeken mérjük a
nyomóerőt.
A fenti paramétereket műszerrel, objektív módon tudjuk
meghatározni. Hátravan a szubjektív teszt, amely ezúttal nem is egy-,
de kétféle. Az első természetesen a hagyományos szeánsz, amelyen azt
vizsgáljuk, hogyan tetszik nekünk egy-egy fejhallgató hangképe. Az A-B
tesztről persze le kell mondanunk. A zsűri mindig csak egy személyből
áll, s neki is folyvást cserélgetnie kell a fejhallgatókat. Van
azonban még egy szubjektív paraméter, amelyet jobb híján "használat
során fellépő fárasztó hatás"-nak nevezhetünk. Magyarán: mennyire
kényelmetlen a fejhallgató. Ez részben a rendszer súlyától, részben
pedig a fejpárna kialakításától és anyagától függ.
Méréseinkhez
Az impedanciát a 20Hz-20kHz sávban határoztuk meg. A Jecklin Float
impedanciája távolról sem olyan, ahogyan ez a szabálykönyvben írva
vagyon: 20Hz-en 15 ohm körül jár, 1kHz-en 33 ohm, 20kHz-en pedig
egészen 3 (!) ohmig zuhan, vagyis úgyszólván kutyába sem veszi a
szabványelőírást. Ezt a fajta impedanciát valószínűleg egyetlen
erősítő sem szereti. Úgy látszik, az egzotikus holmik tervezői
kivonják magukat a szabályok alól. Az 1kHz-re specifikált impedancia
(4/16 ohm) végképp nem stimmel; talán csak arra gondoltak, hogy a
fejhallgatót olyan erősítőkhöz lehet csatlakoztatni, amelyeknek
kimenete 4-16 ohmmal terhelhető.
A frekvenciagörbét műfejjel és műfüllel is megmértük, külön-külön
mind a két csatornán (5-8. diagram - mindegyikre felvettük a
harmonikus torzítás görbéjét is). A diagramok úgy készültek, hogy
előbb 94 decibeles hangnyomást állítottunk be 1kHz-en,
tercsávszélességű zajjal. A diagrampapír alsó vonala így 60dB-nek
felel meg. Mindegyik jelleggörbéhez berajzoltuk szaggatott vonallal a
korrekciós görbét is. Hogy őszinték legyünk: ezeket a
frekvenciajelleggörbéket még korrekcióstul is csak tájékoztató
jellegűnek tekinthetjük - habár érdekességképpen megemlítjük, hogy a
HiFi Stereophonie 1982/12-es számában rábukkantunk a Jecklin Float
görbéjére. A mérést ott is Brüel-Kjaer 4153-as műfüllel végezték, bár
korrekciót nem alkalmaztak. Az eredmény kísérteties azonosságot mutat
a mi frekvenciajelleggörbéinkkel. Ezt azért fontos elmondani, hogy
leszögezhessük: a görbe nem mérési hiba és nem is a fejhallgató hibája
miatt lett olyan, amilyen.
Az átvitel ugyanis nem éppen egyenletes. A 100Hz-5kHz közötti
frekvenciasávban még megjárja (Colloms is erre hivatkozik), de a DIN
45500 szerinti 50Hz-12,5kHz-es tartományban a görbe már jócskán kilóg
a tűrésmezőből. Hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket, valamint a
fejhallgató és a mérőmikrofon között fellépő állóhullámokat,
felvettünk még egy frekvenciajelleggörbét (9. diagram), mégpedig
úgynevezett vobulált jellel: 16Hz-es moduláló frekvenciával, ±40Hz-es
frekvencialökettel módosított csúszófrekvencia alkalmazásával. Ettől
azt vártuk, hogy csökkenti a rezonanciák hatását és egyenletesebbé
teszi az átvitelt. De ez sem jött be!
A műfejjel, illetve műfüllel készített görbék sok hasonlóságot
mutatnak egymással, de a felső tartományban nincs meg köztük az
összhang.
A két csatorna közötti eltérés a 250-8000Hz-es sávban körülbelül
2dB. Végre valami, amivel a Jecklin is teljesíti a szabványelőírást...
A 94dB hangnyomáshoz 500Hz-en 1,8V-ra volt szükség a jobb és a bal
oldalon egyaránt. Ebből és az 500Hz-en mért impedanciából (33 ohm)
számítottuk ki a 94dB hangnyomáshoz szükséges teljesítményt, ez 0,1
wattnak adódott.
A harmonikus torzítás rendkívül alacsony! Felhívjuk az Olvasó
figyelmét, hogy a harmonikusok felvételekor 10 decibellel növeltük a
szintíró érzékenységét, hogy a torzítás görbéje egyáltalán rákerüljön
a diagrampapírra! A torzítás a DIN szerinti 100-2000Hz-es sávban
gyakorlatilag észlelhetetlen; 60Hz körül éri el maximumát, ez a bal
csatornán 7-8, a jobb csatornán csak 3 százalék. Ne feledjük, hogy ezt
"fortisszimókon" mértük.
A nemkívánatos hangsugárzás igen erős, a Jecklin ugyanúgy sugároz
kifelé, mint befelé. A hangcsillapítás igen csekély. Jecklin nem
törődött ezzel a két paraméterrel - neki csak arra volt gondja, hogy
széphangú fejhallgatót tervezzen...
Nem mértük meg a rendszer terhelhetőségét. Ehhez semmiféle
támpontunk sem volt, és hát nem szerettük volna tönkretenni a drága
holmit, különösen, hogy még hátravolt a szeánsz.
A Jecklin Float méréseit Szalai Lajosné végezte.
Szeánsz
A Jecklin Float most nem a saját készülékcsaládjával hasonlítottuk
össze (azzal majd legközelebb!); egyelőre hallgatólagosan, sőt,
fejhallgatólagosan elfogadtuk etalonnak. Inkább azt akartuk
meghatározni mennyiben tér el egymástól a kétfajta hangreprodukció,
tehát a hangsugárzós és a fejhallgatódzós. Habár eközben,
akarva-akaratlanul, de utalunk az "átlagos" fülesekre is, hiszen
mindnyájunknak voltak már tapasztalataink fejhallgatókkal, nem is
rosszakkal.
Minthogy a fejhallgatót egyszerre csak egy személy hallgathatja,
azt a módszert választottuk, hogy egymástól függetlenül, külön-külön
randevúztunk a Jecklinnel, és egyenként foglaltuk össze élményünket,
amint alább következik. Dankó Emil és Szalai Márti a NAD/MC10S/T -
5/NAIT/Spendor láncot használta, a Szerkesztő nagyjából ugyanazt, de
másféle kábelezéssel, Sólymos Antal pedig egy Dual 721/MC10
II/T-10/Onkyo elő- és végfok/JVC Zero 6 láncban helyettesítette
Jecklinnel a hangdobozokat. Haladjunk betűrendben.
DE. A régi Shadows lemezen meglepetésszerűen tisztán szól a
Jecklin, de a legkisebb lemezhiba, karcolás, pattogás is kiválik a
műsorból, és zavaróan előtérbe tolakszik. A mélyhang-arányokat
kezdetben helyesebbnek éreztem, mint a hangsugárzón, viszont azonnal
feltűnt, hogy a fejhallgató elszínezi a magasakat. A faütő hangját nem
ismertem fel azonnal, holott hangszórón, hallgatva egy pillanatnyi
kételyem sem volt, mit hallok. A fejhallgatón keresztül valami
újszerű, elektromos "effektnek" hangzott. Ortofon 0003 I/1: nagyon
tiszta, analitikus középhang, a zongora egészen élethű, a hangszerek
jól szétválnak. Kezd viszont kiderülni, hogy bajok vannak a
mélyátvitellel. A fafúvósok veszítettek lágyságukból. A bőgő hangjait
már jelentősen mélyszegénynek éreztem. II/1: a női hangból kitűnő
fejhallgatóra következtettem, ezen a felvételen a mélyhiány nem
zavaró, a hang tisztább, az ének kevesebb sziszegőhangot tartalmaz, a
hangszerek mélyregisztere megfogottabb, mint a hangsugárzón. Dixie:
kicsit ércesebb fúvósok. Az együttesnek mintha a dinamikája is
csökkent volna - ezt először a megváltozott térérzetnek tudtam be.
Proprius Cantate Domino: itt döbbentem rá, hogy a fejhallgató nem
zenehallgatásra való. Az egész felvételnek elveszett a mélysége,
kétoldalassá vált, és ami nem fért bele a két fülembe, az a fejem
közepében dongott. Összesítve: a Jecklin középsávját nagyon tisztának
érzem, a mélyei hiányoznak, magasban valahol színez. Ijesztő formája
ellenére is könnyű és jól viselhető fejhallgató, nem éreztem
kényszert, hogy zenehallgatás közben mindenáron levegyem. De még egy
ennyire drága, elektrosztatikus fejhallgató hangjának tisztasága,
részletgazdagsága sem feledtetheti, hogy a térhatás a feje tetejére
állt.
DL. A demólemezeken kívül főleg Händel-kamarazenét hallgattam.
Emlékeim szerint a "köznapi" típusok nem szólnak ennyire
tisztán-lágyan; hasonló különbségről lehet szó, mint a dinamikus és
elektrosztatikus hangsugárzók, vagy az MM és MC hangszedők között. A
Jecklin levegősen szól, kevésbé csörömpöl, mint a dinamikus
rendszerek, de a magastartománya bizony túlburjánzik. (A basszusával
megelégedtem.) Hogy még valami jót mondjak: a Jecklin nem túl nehéz,
és nem is esik le az ember fejéről (pedig sokáig ettől féltem). Több
jót, sajnos, nem mondhatok: a Jecklinnek is ugyanolyan a tere, mint a
többi fejhallgatóé. Minden benn szól a fejemben, kissé hátulról -
skizofrén érzés.
Furcsa dolog, de ha behunytam a szemem, akkor egy kicsit jobban el
tudtam képzelni, hogy a fejemben tevékenykedő zenészek valamiféle
zenekart alkotnak. De még így is bezártságérzetem volt: segítség,
szabadítsanak ki innen.
SA. Könnyen viselhető fejhallgató, nem kényelmetlen, nem fárasztó.
Először ugyan bizonytalannak éreztem a felfekvését, és mozgás közben
az volt az érzésem, hogy le akar esni a fejemről. Hangminősége első
benyomásra igen jónak tűnt, főleg, mert csengett-bongott, és nem
torzított. Később már hiányoltam a műsor legmélyebb frekvenciáit.
Erőtlen volt a basszus. (A frekvencia-jelleggörbén látható, 100Hz
körüli kiemelés nem érződik a hangképen.) A magaskiemelés érződik
ugyan, de nem hoz be torzítást. A hangkép "felfelé húz". De kellemes
hallgatni, a hangszerek külön-külön jól szólnak. Ehhez képest más
fejhallgatók középtartománya és magasa matt, összemosott, mélyben
viszont valamivel jobbak. (Tesztműsorom: Dire Straits: Brother in
Arms, Pink Floyd: Dark Side of the Moon, Fleetwood Mac: Rumours.)
SzM. Azzal kell kezdenem, hogy nem szeretem a fejhallgatót mint
olyat. Véleményem szerint a hangsugárzók jobban le tudják képezni a
zenekart, inkább vissza tudják adni a hangverseny élményét. A "csoda"
Jecklint először nehezen viseltem. Igaz, nem nyomja a fülemet, de
megérzem azt a több mint fél kilogrammot, amivel a fejem tetejét
nyomja. Vigyáznom kellett, nehogy meglóduljon, és ráessen a
lemezjátszóra, miközben a lemezek között válogatok. Akusztikai
élményem: hiányzik a tér és a basszus. Nem érzem a templom terét,
levegősségét. A mélyek összemosódnak, az igazán mélyek meg sem
szólalnak, és a többi hang is kevésbé plasztikus, talán a töpörödött
tér miatt. A magas hangok viszont túlhangsúlyozódnak, az egész hangzás
magasba húz, emiatt a lemezről jövő pattogás-sercegés sokkal jobban
hallatszik, és közvetlenül idegesíti a dobhártyámat. A hangsugárzóról
mindez alig érezhető, nem zavar. A mélyek nem eléggé testesek, egyes
hangszerekre nem lehet ráismerni (pengetett húrok a nagybőgőn).
Általában mindennek megváltozik egy kicsit a színezete, a női hang
"szopránosabb" lesz. A kevésbé jó felvételek, mint Händel Vízizenéje
egy Philipsen, teljesen kétoldalasak; a hegedűsök, a csembaló, a
fúvósok hol a jobb, hol a bal fülembe zenéltek, a kettő között meg
semmi. (Na, na, azért ott is van valami. A szerk.) Talán túl sok
rosszat írtam a Jecklin fejhallgatóról - pedig azt hiszem, igen
tisztességesen szól. Valószínűnek tartom, hogy ha egy
fejhallgatótesztben szólnék róla, akkor már csak az erényeit zengeném,
és a többi típust csak pocskondiáznám. De hát minden relatív.
Mindenesetre nem adnék a Jecklinért ennyi pénzt; inkább megmaradok a
hangsugárzóknál.
*
Hát igen, kutyából nem lesz szalonna, fejhallgatóból nem árad
igazi zene - habár mi is más húrokat pengetnénk, ha mondjuk 2x3
méteres szobában laknánk, vagy pedig már egy fél éve zenehallgatás
nélkül tengenénk. A fejhallgató afféle szükséges rossz: inkább
információt nyújt, semmint élményt - de a nívós fejhallgató azért
mégiscsak több élményt nyújt, mint a gyatrább típusok. Mindent
egybevetve, nem lehetünk meg fejhallgató nélkül.
Ugyanezt mondják egyébként a hangmesterek is: "lehet, hogy a
fejhallgatóval nem jó zenét hallgatni, viszont nagyszerűen lehet
dolgozni vele." Ezt úgy kell érteni, hogy gyakran a fejhallgatóból
hallható sztereofónia alapján kreálják meg a nekünk szánt
sztereofóniát.
Biztató.
Sólymos Antal
