Basic Library |
Ha a HFM új névtáblát szegezett az ajtóra, annak ünnepélyes (?)
felavatását mi egyébbel kísérhetnénk, mint a nyitányok muzsikájával?
A nyitány műfaja meglehetősen "hifi": hatalmas előadói apparátus
szólaltatja meg, és mindent elkövet, hogy dinamikájával lenyűgözze,
földhöz szögezze a hallgatóságot. Erre érez rá úgy 1840 táján, a
hangversenyélet és a gőzgépek első virágkorában Grandville francia
grafikusművész. A Basic Libraryt most az ő karikatúráival
illusztráljuk. A képek magyarázószövege: 1. Gőzmeghajtású
fém-muzsikusok előadják az Én és a Nem-Én című szimfóniát C-dúrban. 2.
Ugyanebből a koncertből: Air 200 trombonra. 3. A koloratúr-énekesnő
egy különösen magas A-t bocsát ki magából. 4. Csodagyermek a
harmonikus vonattal, amint éppen bonyolult variációkat játszik a
gőzhárfán. 5. Baleset a koncerten; egy rézfúvósnak megártott a sok
harmónia, teletüsszenti a hallgatóság fülét hangjegyekkel.
Hogy mit értsünk nyitányon, arról nem óhajtok értekezni, inkább
ide másolom a Grove Lexikon tömörségében világrekorder meghatározását,
miszerint a nyitány: mérsékelt hosszúságú zenei kompozíció, amely nagy
drámai műveket vezet be, vagy amelyet hangversenydarabnak szántak. Ez
a kettősség abban is tükröződik, hogy lemezen vagy szalagon a
nyitányok kétféle funkciót töltenek be. Vagy ráadás-szám gyanánt
szerepelnek, hogy az LP, a kazetta vagy a CD utolsó fertálya ne
szégyenkezzék üresen, vagy pedig műfaji gyűjteményt alkotnak,
jellemezve egy-egy szerzőt, korszakot, stílust, esetleg egy-egy
virtuóz zenekart, karmestert. (A nyitányok legtöbbje többszakaszos, s
ezek hangulati, tempóbeli és hangszerelési ellentétei - különösen a
hangzatos, gyakran briliáns befejező szakasz! - pompás teret kínálnak
a karmesteri-zenekari virtuozitás csillogtatására.)
A műfajon belül nagy a keveredés, az átfedés. Ez már a nyitányok
elnevezéséből is kiderül: néha előjátéknak, bevezetésnek titulálják az
opera vagy a prózai színmű előtt felcsendülő zenedarabot, máskor
szimfonikus költemény jellegű műveket jelölnek a nyitány (esetleg
nyitányfantázia) névvel, ismét máskor alkalmi ihletésű, azaz bizonyos
társadalmi események bevezetőjeként hangzik el a nyitány, mint Brahms
Akadémiai ünnepi nyitánya, illetve Beethoventől a Házavatás. Magam sem
hagyhattam figyelmen kívül az egyes nyitányok eredeti funkcióját,
tehát számításba vettem egy-egy mű nyitányának azokat a felvételeit
is, amelyek a teljes opera felvételein hangzanak el. Ezt annál is
inkább megtehetem, mivel a csoportokba, műsorokba válogatott nyitányok
jó része éppen e felvételekről származik, és a gyűjteményes kiadással
már a második (vagy sokadik) bőrt nyúzzák le róluk.
A Basic Library kereteit most szétfeszíti, az ajánló helyzetét a
szokásosnál jobban megnehezíti a választék bősége, s az, hogy sokféle
ízlésre kell tekintettel lennem. Bár a lemezeken ritkán keverednek
operai és hangverseny nyitányok, az áttekintésben nem eszerint teszek
különbséget, hanem megközelítően a kronológiát követem. Erre ösztökél,
hogy végül is a koncertteremben elég gyakran operanyitányok is
megszólalnak, egy-egy műsor be- vagy levezető számaként.
S hogy mi a nyitányok szerepe az otthoni lemezhallgatásban? Erre
hosszas töprengés után sem tudnék válaszolni. Mikor hallgatok külön
nyitányt vagy nyitánylemezt? Amikor megveszem, bizonyára. Aztán?
Összehasonlításul, leginkább. Igen gyakran, ha hallok vagy olvasok egy
felvételről, s az a kezem ügyében van. Vagy kiegészítésül, ha már úgy
is ott van a lemezen a szimfónia vagy versenymű után. Három négy
évtized, úgy látszik, kevés az önmegfigyelésre. Mentségül az álljon,
hogy lemezhallgatási szokásaink úgy 5-10 évenként megváltoznak.
Bőségre panaszkodtam fentebb; hány mű szerepeljen az
alapgyűjteményben, s egy-egy műből hány felvételt merjek ajánlani?
Mily egyszerű is volt hat-hét Beethoven-versenymű vagy nyolc
Mozart-szimfónia "kinevezése" a Basic Librarybe! Most a legszűkebb
marokkal is 30-35 címet kell kiragadnom a négyszer-ötször is többet
tartalmazó zsákból. Aztán két-három ajánlással beérni...amikor némely
címből száznál is több (!) felvétel készült eddig a világon. (Már az
"őskorban" is készült belőlük néhány tucat az akkori
karmester-héroszok tolmácsolásában, s ezeknek szellemi tartalmát azóta
is alig múlták felül - néha még ők maguk sem - a mikro-korszak
újrafelvételeinek idején. E Toscanini-, Furtwängler-, Walter-, Erich
Kleiber- és Busch-lemezek jórészt átkerültek az újfajta
hanghordozókra, közéjük értve a CD-t is.) E bőségnek azonban van
kellemesebb következménye is; ebben a témakörben a szokottnál kevesebb
a hiánycikk a hazai piacon, bőven tudok ajánlani beszerezhető
lemezeket is, sőt: ezúttal éppen rájuk összpontosítok.
Csak a terjedelem korlátozza, hogy Händel- vagy Gluck-nyitányokat
is besoroljak a Basic Librarybe - zenei szépsége okán nem egy közülük
itt is helyet érdemelne. De inkább Mozarttal kezdem, a
vitathatatlannal. A Szöktetés, de különösen a Figaro házassága, a Don
Giovanni és A varázsfuvola nyitánya egyetlen gyűjteményből sem
hiányozhat, még a nem operabarátokéból sem. (Más kérdés, hogy ha
valaki meghallgatja őket, igazi drámai felfogásban, s utána nem lesz
kíváncsi magára az operára, az...az megbánja még.) Kifejezetten
Mozart-nyitányokból nem szoktak önálló lemezt szerkeszteni. (Más,
alább szereplő szerzők műveiből viszont igen. Ki érti ezt?) De Bruno
Walter egyik "szórakoztató" Mozart-lemezén nyitányok is helyet kaptak,
egy sorozatot pedig Otmar Suitner vezényletével adott közre az Eterna.
Magyar lemezen Klemperer budapesti archívjai nem valók a kényes
hifi-füleknek, de az Erdélyi Miklós vezényelte
Varázsfuvola-keresztmetszeten ott a nyitány is, a licences Don
Giovanni elején pedig egy, talán mindenki másét felülmúlóan drámai
feszültségű nyitányt hallunk Giulinitől. A Karl Böhm-féle Varázsfuvola
nyitánya is meggyőző.
A műfaj nem-vegytiszta jellegére világít rá, hogy az eredetileg
operanyitánynak szánt Beethoven-kompozíció, az immár harmadik
nekirugaszkodásra megalkotott Leonóra lett éppen a legszimfonikusabb,
legtipikusabb és legtöbbet játszott hangverseny-műsorszám. A III.
Leonóra a többi Beethoven-nyitánnyal együtt általában az EMI
Klemperer-szimfóniaciklusának kiegészítő számaként került forgalomba,
s a hetvenes években ezekből többször importált az MHV is. A remek
nyitánysorozatot (1959-64-ben készültek, már CD-n is újra megjelentek)
Geoffrey Horn úgy jellemezte, hogy nemcsak a szerző és Klemperer
nagyságát fejezi ki, de tisztelgésre kényszerít a csodálatos hajdani
producer, Walter Legge előtt is. (A III. Leonóra, a Philharmonia
Orchestra e felvétele Melódia lemezen is kapható volt valaha, az
Egmont-részletekkel együtt, a Fidelio-nyitány pedig az Eterna-kiadta
Eroica-licenclemezen is rajta van. Talán három évvel ezelőtt
importálták "Az évszázad hangversenye" című CBS kiadványt, azon
szintén volt egy III. Leonóra. A Bernstein vezényelte élő felvétel (a
Carnegie Hall jubileumán készült, 1976-ban, a New York-i
Filharmonikusok - nem teljes - zenekarával) a "volt jobb" kategóriába
tartozik. Jobb volt például Bernstein teljes bécsi Fidelio-felvételén
is, amelyet DG-importlemezen vehettünk meg. A III. Leonóra egyébként
rajta van az Eterna két, itthon is forgó teljes Fidelio lemezén Böhm,
illetve Kurt Masur produkcióin. A másik listavezetőből, az
Egmont-nyitányból szintén többféle Eternakiadvány lelhető fel; a hazai
felvételt Ferencsik neve fémjelzi. Aki külföldön és CD-ben utazik, az
RCA/Eurodisc Jochum-lemezét keresse: azon a III. Leonóra és az Egmont
is "nagyszabású, súlyos atmoszférájú, heves és ékesszóló" - legalábbis
ezeket a jelzőket kapták Stephen Johnsontól a Gramophone-ban. Ugyanott
Colin Davis Philips-lemeze sokkal kevesebb jó szót érdemelt ki. Bruno
Walter CD-re tett CBS szimfóniaciklusa (a Columbia Symphony
Orchestrával) nem a III., hanem a II. Leonóra és a Coriolan-nyitányt
is tartalmazza. (Bizonyára csak ízlés dolga, ha valaki a második
vonalba sorolja ezeket az előbbiek mögött: mindkettőben "színházi láng
gyúl" - írja róluk Robert Osborne -, Walter a lírai témákat "glóriásan
frazírozza", azaz ragyogóan formálja meg, különleges érzéke van a
hangszeres ariosók megszólaltatásához. Mintha valaki Goethe verssorait
olvasná hangosan - teszi hozzá. Abbado 85-ös "élő" Coriolanjában
dicsérik ugyan a drámai lendületet, de keveslik a tragikus pátoszt.
A Mozarttól Wagnerig oly sokak zenéjét összekötő, oly sokakkal
rokon Carl Maria von Weber A bűvös vadász-szal és az Oberonnal a
nyitányok történelméből is kitörölhetetlen. Egy magyar tasakos Melódia
lemezen a Mravinszkij vezényelte Leningrádi Filharmonikusok 1978-as
bécsi koncertükről remek, kettős értelemben is "élő" Oberon-nyitánnyal
szolgálnak. Magyar lemezre Oberfrank Géza dirigálta, Eternán Gustav
Kuhn és a Stadtskapelle Dresden adja elő több más Weber-nyitánnyal
együtt. Ez alábbinak nyugati (Capriccio) kiadását "vonzó
gyűjteménynek" nevezte Trevor Harvey. Legjobb előadása e műveknek -
valószínűleg - Rafael Kubliké és a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekaráé;
ez a lemez a DG legújabb olcsó "utánnyomásában", a Galleria sorozatban
is megjelent.
Oberon varázsszerétől édes-nyűgös a Szentivánéji álom. Mendelssohn
e nyitánya leggyakrabban a teljes kísérőzene előtt hangzik el
(régebben inkább szvit formájában játszották, a
Notturno-Scherzo-Nászinduló vezette be); kitöltőként inkább a Hebridák
szerepel gyakran, mint Fischer Iván Hungaroton CD lemezén is, a
Skót-szimfónia mellett. Kórodi András és Fischer Ádám felvétele
Hungarotonon, Masuré Eternán árasztja a szentivánéji varázst. (Fischer
Ádámot érzékeny Mendelssohn-előadónak nevezi Ivan March.) Az ausztriai
kishatárforgalomban két-három díjnyertes produkció is kifogható a
Szentivánéjiből, mindenekelőtt André Previn 1977-es analóg
EMI-felvétele, amelynek friss és áttetsző hangzásáról állítja ugyanaz
a kritikus, hogy a "top drawer"-ből, azaz a legfelső fiókból való.
Klemperer ugyane cégnél készült 60-as lemezén is "olyan friss a
hangzás, mint az új festék", és a csodálatosan játszó Philharmonia
Zenekar is biztos örömforrás (mindkettő jobb Neville Marriner
lemezénél). Végül itt is Kubelik élvezetes, valódi romantikától
csillogó előadása sorolható még a legajánlottabbak közé (DG Galleria).
Még mindig a romantikus tündérvilágban turistáskodva, Schubert
nyitánya kívánkozik a listára, csak éppen nem is tudjuk hamarjában,
hogy minő nevén nevezzük. A Rosamundáról van, amely színmű
kísérőzenéjéhez Schubert tudvalevően nem írt nyitányt, hanem
kikölcsönözte saját régebbi szerzeményét á la Rossini. A bemutatón az
Alfonso és Estrella című operanyitány volt szíves beugrani a
Rosamunda-nyitány szerepébe, három évvel később Schubert egy másik
operájának, A varázshárfának a nyitányát illesztette a a
Rosamunda-zene elé. Tehát gyűjtők vigyázat: amit ma a Rosamundazene
első darabjaként általában lemezre szerkesztünk, az az "Alfonso és
Estrella", ezzel szemben amit régebben Rosamunda-nyitánynak hívtak, az
"A varázshárfa". Manapság ezt inkább függelékként a teljes kísérőzene
végére illesztik, mint Willy Boskovsky Eterna-lemezén is. Boskovsky, a
nagy Johann Strauss hegedűs itt a Drezdai Állami Zenekart vezényli;
fegyelmezett, precíz, jó ritmusú előadásából éppen az hiányzik, amit
Strauss-hangversenyein annyira kedveltünk: a melegség és kedély. Van,
aki Schubertben is Masurt részesíti előnyben - a lipcsei Gewandhaus
Zenekara alig marad alatta a kontinens öt legjobbja között jegyzett
drezdaiaknak. A Hungarotonnak is van teljes Rosamundája, szintén
Fischer Ádám felvétele, én azonban egy jóval régebbi lemezt kedvelek e
tündéri témakörben: Széll Györgynek a sztereó-kor kezdetén készített
felvételét az Amsterdami Concertgebouw Zenekarral, eredetileg
Philips-, de Eterna-kiadványként is. A Szentivánéji-szvit és a
Rosamunda-részletek (kínálkozó) párosítása Széll nagyszabású
előadásában is remek.
Rossini-nyitányok - speciális választék speciális ínyenceknek! Ha
valaki még 78-asokat gyűjt, az Antikváriumban sorban meglelheti
Toscanini (és a New York-i Filharmonikus-Szimfonikus Zenekar vagy az
NBC) Sevillai borbély, Olasz nő stb. lemezeit. A maiak közül Riccardo
Mutit emlegetik úgy, mint aki sokban emlékeztet Toscaninire.
EMI-lemezén a Tell Vilmos és a Semiramis lendülete nem is cáfolja ezt
az állítást. (Mi is meggyőződhetünk róla, ezt a lemezt Eternán is
kiadták.) Ahol Muti, ott mindig kéznél a párhuzam Abbadóval, akinek
1978-as (szokatlan tőle, de RCA) lemeze a Londoni Szimfonikusokkal
nagyon jó hangminőségű, azonkívül zeneileg határozott körvonalú, s
tele van szellemmel, lendülettel - ez Alan Sanders véleménye. Marriner
és az Academy of St Martinin-the-Fields Philips-lemeze a hetvenes évek
második felének kiváló analóg színvonalán szólal meg. Ivan March a
gyönyörű vonóshangzástól és a részletek kidolgozottságától volt
elragadtatva. S megemlítem még, hogy egy egészen új együttes, az
amerikai Orpheus Chamber Orchestra éppen ezzel a programmal aratta
első lemezvilágsikerét, a DG kiadványán, s e karmester nélkül játszó
együttes a végső megméretésben jobbnak találtatott Marrineréknél! A
Supraphon negyedszázados CBS-licencei között volt Bernstein
Rossini-lemeze is; aki akkor megszerezte, aligha bánta meg. A
Hungaroton ezt a zenét is Fischer Ádámra bízta (ez volt az első
Felvétele az MHV-nál), egy jó Sevillai-nyitányért pedig nem kell
messzebbre menni a Gardelli-féle teljes vagy keresztmetszet lemeznél.
Verdi nyitányai, előjátékai közül nehéz kiemelni az egyiket vagy a
másikat. A par excellence operaszerző legszimfonikusabb szerkesztésű
darabjai is csak eredeti helyzetükben sugározzák ki teljes
energiájukat - nem véletlen, hogy a koncertek közönsége előtt
ritkábban csendülnek fel. A végzet hatalma, a Nabucco, A siciliai
vecsernye nyitányai, az Aida vagy a Traviata előjátékai persze
kiemelkedő remekek, készül is számos gyűjteményes lemez belőlük,
melyek között Abbado RCA-felvétele az egyik élenjáró (a London
Symphony Orchestrával). Karajan DG lemezének - magas színvonalán túl -
az is nagy előnye, hogy gyakran kapható az NDK centrumban Eterna
préselésen. Modernebb ajánlatok Chailly Decca-, illetve Sinopoli
DG-lemeze, az utóbbi a Bécsi Filharmonikusokkal. A régi nagyok
generációkon át éltetett legendás felvételeire eddig éppen hogy csak
hivatkoztunk, most viszont már végképp nem hagyhatjuk említetlenül az
abszolút Verdi-specialista Toscanini (RCA) és Tullio Serafin (EMI)
egy-egy gyűjteményes lemezét. A magyar kínálat: önálló lemezen az
egykori karmesterverseny-győztes és közönség-kedvenc Trikolidis
vezényelte sorozat.
A Hungarotonhoz nemrég egy levél érkezett; írója azt
nehezményezte, hogy a KGST-országok miért nem egyeztetik
licencvásárlási terveiket. (A választ a PRESTO című reklámkiadvány 13.
számában olvashatják.) Nos, most oly esetet említünk, amelyben a
legnagyobb egyeztető, a véletlen játszott jótékony szerepet: az Eterna
Verdi/Karajan átvételével szemben a Hungaroton Wagner/Karajant kínál,
s micsoda színvonalon! A Lohengrin és a Tristan előjátékain kívül a
Tannhäuser nyitánya és a teljes bacchanália-zene rajta van. Ezek
bármely más felvétel művészi és technikai kvalitásaival kiállják a
versenyt. Az "Eterna-ellendarab" e repertoárban a Silvio Varviso
vezényelte drezdaiak játéka. Bármennyire autentikus és kiérlelt a
zenekar Wagner-stílusa, ez a dirigens semmiképpen sem a Karajan
zsenialitásával mérhető mester. A fiatalabb maestrók (értsd: az ötven
alattiak - vö. a "fiatal magyar írókkal") legizgalmasabb egyénisége az
orvosból orkeszter-mágussá, operáló sebészből operai vezénylővé
alakult Giuseppe Sinopoli. A New York-i Filharmonikusokkal készített
DG-lemezéről ezt írta a kritika: "A legérdekesebb zenekari
Wagner-lemezek egyike" - habár a hangzását helyenként túl tömörnek
ítélték.
Ha Wagner-zenében is a régiekhez fordulunk, egy olyan
Tristanlemezzel kezdjük, amelyet a Melódia hozott forgalomba. A háború
alatti (1942. novemberi) élő adásból származó Előjáték és Isolda
szerelmi halála grandiózus felépítésében és érzelmi mélységében
Furtwängler máskor és más cégek stúdióiban rögzített tolmácsolásaival
egyenértékű, sajnos, a differenciálatlan hangzás meg a feltűnően sok
és kellemetlen közönségzaj megnehezíti, hogy a hallgatóság azonosulni
tudjon a zenével. Ezzel szemben a másik nagy wagneriánus, Hans
Knapperstbusch eredeti (1960-as) Deccalemezét hallgatva nagyszerű
hangzásminőség, életszerű presence és "melegség" érzete töltötte el
Alan Blytht. (Az erre a karmesterre jellemző, nagyon szélesen
áradó-hömpölygő zene az Eterna 1966-os préselésén szűk és dinamikailag
erőtlen hangképet nyújt!) A Parsifal-előjáték 1961-es sztereó CBS
felvételének kapcsán Trevor Harvey nagy Wagner-dirigensnek nevezi
Bruno Waltert. (Ugyan miben nem volt nagy?) Nemesség, elragadó
vonósjáték, pazar basszus - mindez persze nemcsak a dirigenst, hanem a
Columbia Symphony Orchestrát is dicséri; a kritikus megjegyzi, hogy
Walternek több szerencséje volt velük, mint nagyhírű New York-i
kollégáikkal. Ez az értékelés az új CD-kiadvány kapcsán íródott a
Gramophone-ban. E régi nagyok közül a digitális technikát csak Karl
Böhm érte meg. A DG Galleria sorozatban most újra megjelenő 1981-es
Wagner-lemezről az eddigiekhez a Mesterdalnokok és A bolygó hollandi
nyitányait ajánljuk. (A hangminőséget igen gazdagnak találták.)
Klemperer "súlyos", Solti "heves és izgalmas" jelzőket kap hasonló
gyűjteményeiért, Marriner viszont rossz kritikát, a kiváló Telarc
CD-hang ellenére is - a minnesotai zenekar nem áll a nagy amerikai
társulatok szintjén.
A virtuóz zenekarok egyik kedvence Glinka Ruszlán és
Ludmilla-nyitánya, ezért is került fel a Budapesti Fesztiválzenekar
első koncertjének és hanglemezének programjára. Fischer Iván és a
zenekar teljes mértékben eleget tesznek a virtuozitás
követelményeinek. Ez a muzsika Fedoszejevvel nemcsak Melódián, hanem
Eterna címkével is megjelent, mindkettő kapható (volt?) Budapesten.
Johann Strauss Denevér-nyitánya a műfaj legkiemelkedőbbjeinek a
társaságában is joggal tűnik fel, alig akad nagy karmester, ki műsorra
ne tűzte volna. Általában a keringők szomszédságában kap helyet a
lemezeken. Itthon Ferencsik János vezeti e listát, több más felvétel
előtt. Az Eterna pedig az utolérhetetlen Johann Strauss-specialista
hegedűs-karnagy, Willy Boskovsky (van-e, ki őt nem ismeri a hetvenes
évek újévi koncertjeiről?) felettébb népszerű Decca-sorozatából vett
át két lemezt, ezeken a pompás keringők mellett ott a Denevér és A
cigánybáró nyitánya is.
Zenei különlegesség Musszorgszkij Hajnal a Moszkva folyó felett
című szimfonikus hangfestménye, amely nem más, mint a Hovanscsina című
opera előjátéka. A páratlan hangulatú zene Németh Gyula Hungaroton
lemezén és két Melódia-kiadványon szerezhető be. Fedoszejevé az egyik,
André Cluytens albuma a másik; ez a nagy értékű archív sorozatokból
való, sajnos, monóban, 1959-ből. Csajkovszkij 1812 nyitányát, ezt a
közkedvelt hifi-parádét szeptembertől magyar lemezen is megkaphatják a
szerző hívei. (Lásd a HHH programját a 42. oldalon. A szerk.) A
hasonlóképpen gyakran keresett Rómeó és Júlia nyitányfantáziából egy
régebbi Gardelli-előadás (legutóbb a Szereti Ön...? sorozat
Csajkovszkij lemezén) és Németh Gyula felvétele jelenti a hazai
választékot. A kereskedelmileg is indokolt nagy külföldi kínálatból
kiragadjuk Bernstein éppen ilyen párosítású (+Szláv induló) bestseller
lemezét. (Természetesen ez is belekerült a CBS Great Performances
sorozatának száz lemeze közé.) Charles Dutoit egyre jobban tért hódít
a Decca repertoárjában, többek között ezekkel a művekkel is. Végül a
nagy választékból Colin Davis és a bostoni szimfonikusok lemezére
szavazott Ivan March.
Az Egy faun délutánja csak címében viseli az Előjáték szót, mégis
megállunk említésére. Karajan háromszor is felvette, s hát persze, az
1965-ös sztereó DG nemcsak a legújabb digitálist múlja felül, de az
1978-as EMI-t is. "Az utóbbiak minden édessége ellenére is a varázs a
legelsőből árad" - írja Robert Layton. Igen jónak tartja a kritika
Serge Baudo (EMI Eminence, olcsóbb sorozat) digitális Faunját is:
atmoszférája legalább oly hiteles, mint bármely más interpretációé;
formálása szebb, mint a legtöbbé. Ezt azért jegyeztük ide, mert ennek
a karmesternek igen jó előadása jelent meg a Supraphonnál is. A Faun
"magyarul" Sándor János és Lehel György vezénylete alatt kapható, az
utóbbi felvétel digitális.
Brahms-szal fejezzük be, éspedig hogy ne a Tragikus legyen az
utolsó szó, az Akadémiai ünnepi nyitánnyal. Számtalan felvétele van
ennek is (a magyar változatot Pál Tamás dirigálja). Felsorolás helyett
a semmitmondó, mégis hasznos tanács: ki-ki keresse a kedvenc
előadójával! Mi pedig kapjuk fel inkább e Brahms-nyitány mindenki
által ismert motívumát: Gaudeamus igitur, "örvendezzünk tehát" a
gyűjteményünknek, azzal a felismeréssel, hogy az alaprepertoárunkat
tároló alkalmatosság (sőt, helyiség!) falainak folyvást tágulniuk
kell. Mert a nyitányok "nagyot szólnak"- azonkívül mindig akad belőlük
még egy, amelynek be kell férnie...