Hanglemezív |
Választékos hanglemezek
Vágyálmom egy olyan hanglemezpiac, ahol folyamatosan meg lehet
vásárolni a zenetörténeti korszakok legjelentősebb remekeit, az
úgynevezett "alap" műveket, méghozzá többféle előadásban. Ahol mondjuk
állandóan raktáron tartanák a Basic Library hivatkozott darabjait. E
fundamentális kompozíciókon kívül természetesen jó lenne megjelentetni
esetleg kisebb jelentőségű, de szép darabok sorozatát is, hiszen
sokszor előfordul az emberrel, hogy nem "igazán" értékes alkotást
választ kedvencének. A rácsodálkozás örömét adhatják nekünk ezek a
művek! A Beethoven- vagy Bach-daraboknak úgyszólván kötelességük
kitűnőnek lenniük, de például Poulenctől vagy Ivestől extra
ajándékként könyvelünk el minden frappáns, kellemes részletet, pedig
ilyenekben ez utóbb említett szerzők művei sem szűkölködnek. Ráadásul
egy-egy jól sikerült, bár periferikus zenéről esetleg meg lehet az
embernek az a (kényszer)képzete, hogy ez a mű igazán csakis az ő
személyes kincse-tulajdona.
De térjünk vissza a sztenderd darabokhoz, hiszen nálunk elsősorban
ezekből mutatkozik hiány, nem pedig kuriózumokból. (Groteszk még
kimondani is, de nálunk elszaporodtak a ritkaságok!)
Mekkora kellene hogy legyen a legbézikebb Basic Library? Mennyi az
a legkevesebb felvétel, amely még reprezentatív mintát nyújthat a
zenetörténeti korokból? Ha nagyon szerények vagyunk, elegendő lenne
három album is. Vegyük először Bach Máté passióját, másodiknak
valamelyik Beethoven-szimfóniát, végül pedig Bartók Zene húros
hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabját. (Misztikus -
mindhárom gigásznak B-vel kezdődik a neve!) E háromnak, mint régebben
a Bibliának (még egy B!) ott kell lennie minden ember polcán!
Ezt a három darabot bármelyik lemezboltban megvehetjük, bár a Máté
passió 1976-os felvétele még az egészen elfogultak szerint sem túl jó,
és bizony a Bartók-összkiadásban is megbúvik néhány jellegzetesen
kényszerszülte produkció. Sőt, szerintem a "Zene" sem tartozik a
példás felvételek közé; jobban szeretem az Erkel Színház-béli
koncertfelvételt, amit Bernstein dirigált (SLPD 12631).
Ha viszont ereklyéinket nem alapkőbe malterozva kívánjuk
elsüllyeszteni, azzal a felirattal, hogy "az európai zene esszenciája
a XX. századig", hanem változatos, jó programot szeretnénk magunknak
szerezni ráérős perceinkre, akkor ez a Három Hatalmas Hegycsúcs nem
lesz elég, az alattuk húzódó fennsíkon viszont már legalább 1000
fontos alapmű "terül el", s ezekből nemhogy nem kielégítő, hanem
egyenesen botrányos a hazai ellátottság. Hónapok telhetnek el úgy,
hogy egyetlen olyan felvétel sem jelenik meg, amivel akár a
leghuzatosabb réseket betömködhetnénk. Így aztán a mi szemünkben
valóságos földi paradicsom minden nyugat-európai üzlet. Ott a
legjelentősebb kompozíciók akár 6-8-féle előadásban is megtalálhatók,
sőt, még a "csemegéknek" is megvan a maguk választéka.
Sajnos, ha a szűken mért és amúgyis csak háromévenként esedékes
valutaellátmányunkra gondolok, csak nagy távolságban dereng fel az
Ígéret Földje, ahová talán majd csak a dédunokáink léphetnek be. Mégse
keseredjünk el olyan nagyon, gondoljunk arra, hogy az Úr Mózesnek is
megengedte, hogy halála előtt még fölmenjen Moáb földjéről a hegyre,
és hogy ha be már nem is léphetett, legalább körültekintsen a
Kánaánon. A mi urunk és parancsolónk, a legalább annyira kereskedő,
mint gyártó Hungaroton most előttünk is fölcsillantotta az elbűvölő
távlatokat, a párába vesző kies lankákat két olyan hanglemez képében,
amelyeket nagy örömmel - sőt, némi megrendüléssel fogadtam. Nemcsak
hogy két igazán nagyjelentőségű alapművet, de egyben alternatívát, új
felvételt, le se merem írni: választékot is kaptunk. Becsüljük meg
magunkat!
Beethoven: Missa Solemnis
Elisabeth Söderström - szoprán,
Marga Höffgen - alt, Waldemar Kmentt - tenor,
Martti Talvela - basszus
New Philharmonia kórus és zenekar
Vezényel: Otto Klemperer
SLPXL 12792-93
A Missa Solemnis remekmű, igazi "sztenderd" darab, még akkor is,
ha a korosodó (majdnem azt írtam, süketedő) Beethoven helyenként
felettébb szokatlan megoldásokra ragadtatta magát. A IX. szimfóniával
nagyjából egyidőben keletkezett hatalmas alkotás messze túlnő a mise
mint műfaj általános keretein. Hatalmas kórus, hatalmas zenekar,
terjedelmes tételek, bizonyos gyorsan lejátszódó harmóniai folyamatok
- csupa olyan romantikus stílusjegy, amely nem a közvetlen utódok,
hanem majd csak a XX. század nagy mestereinek osztályrésze lesz. A
tartalmi és formai fejlődés egyre meredekebb lépcsőfokaira Beethoven
akkor is fölhágott, ha ezzel sokaknak nemcsak csodálatát, hanem
értetlenségét is kiváltotta. Nemcsak a kortársak, hanem néha még a mai
zenehallgatók is nehezményezik a lendületes kromatikus modulációkat
(Gloria - "Domine Deus, Rex coelestis"), vagy az ekkora műnél és főleg
Beethovennél szinte abszurdan rövid, a levegőben maradó befejezést. És
sajnálkoznak a sikítóan magas, kitartott hangok kínjaira ítélt
karénekeseken. A szoprán percekig kénytelen olyan öngyilkos régiókban
csillogni, ahol ráadásul (a legkényelmetlenebbül intonálható!) e és i
vokálisok vannak a szövegben: "et vitam venturi".
Ezt az énekszerűtlenséget sokan a mester elhatalmasodott
betegségének tudják be, pedig a szólamok bántó magasságát leginkább
annak a közönséges ténynek kell tulajdonítanunk, hogy a hangolás
magassága századokon keresztül folyamatosan emelkedett. Bizonyítva
van, hogy a barokk korban még kb. egy terccel, de Beethoven idejében
is legalább egy kis szekunddal volt mélyebb a kamarahang, az A. Ez a
látszólag kis hangközdifferencia bőven elég arra, hogy a szoprán
legfényesebb magas hangjait kényszeredett sipítássá emelje; az emberi
gége nem hangolódott följebb az idők folyamán. (A szabványosítás talán
egy kicsit későn jött, sőt még ma is előfordul, hogy ambiciózus
zongorahangolók a megállapodott 440-es rezgésszám helyett néhány
hertzcel magasabbra húzzák a rájuk bízott hangszereket, mondván: így
fényesebb a hangzás, jobban kiszól a zenekarból!) Bárdos Lajos a
kórusával tervezett is egy mélyebbre transzponált Missa Solemnis
bemutatót, de sajnos, a vonósok üres húrjainak (pl. D-A) rezonanciája
egészen másképpen viselkedik az eredeti D-dúrban, mint egy esetleges
C-ben.
Szerencsére ezen a felvételen az Új Filharmónia kórus igazán
remekül győzi a leglehetetlenebb fekvéseket is. Klemperer
kórusválasztása ezúttal jóval szerencsésebb volt, mint az emlékezetes
Bach h-moll mise lemezen (SLPX 12349-51); abban a darabban a
szólisztikus, vibrátós s néha forszírozott hangok azokat igazolták,
akik korhű, tehát fiúkórusos előadást követelnek. Beethoven darabjában
ugyanaz az előadói attitűd viszont elsöprően meggyőző, autentikus, és
azt bizonyítja, hogy önmagában nincsen értelme stílusos, korhű
előadásról beszélni: minden koncepciót igazolhat a Találkozás egy
alkalmas darabbal, s Klemperer stílusa kiválóan alkalmas az ilyen
nagyszabású klasszikus darabok interpretálásához. Kiszámított, tömör
és következetes tempói ezen a lemezen is élményszámba mennek. Ennyire
lassú és mégis tartalmas, sűrű dallamok megszólaltatására tényleg csak
ő volt képes...ha meghallgatják a Glória tétel végét, akkor képet
kapnak arról a féken tartott, de iszonyú energiáról, amely az ő
művészetét jellemzi.
Ebben a kitartásban, az előadáson végig uralkodó intenzitásban
annak is része lehet, hogy Klemperer nem hajlandó egy-egy produkció
színvonalát föláldozni a technikai szőrszálhasogatás kedvéért.
Lemezfelvételeken gyakran előfordul, hogy ha minden hibát ki akarnak
küszöbölni, a sokszori újrajátszás miatt zeneileg elfárad a mű. Szinte
lehetetlen dolog egy-egy csúcspontot százszor egymás után, egyforma
lelkesedéssel átélni. Klemperer felvételein néha olyan hibával
találkozunk, amit nem várnánk. (Ilyen például a h-moll mise Nr. 3-as
Kyrie fúgája, ahol a második oboista véletlenül másfél ütemmel
korábban lép be. Alig hallható ugyan, mégsem hiszem, hogy ezért
hagyták benne!) Klemperer rendkívül célratörő muzsikus, a lényeget
akarja tolmácsolni.
A szólisták kiválóak, a zenekar nagyszerű, a kórusról már
szóltam... Azt hiszem az előadás szépségeihez mérve minden ezutáni
hibakeresgélés kicsinyes akadékoskodás lenne. A felvétel minősége is
kielégítő, és sokkal inspiratívabban szól, mint egy átlagos mai
hanglemez.
Ezért az átvételért maradéktalanul hálás vagyok!
Verdi: Messa da Requiem
Katia Ricciarelli - szoprán,
Shirley Verrett - mezzoszoprán,
Placido Domingo - tenor,
Nicolai Ghiaurov - basszus
A Milánói Scala Ének- és Zenekara
Vezényel: Claudio Abbado
SLPXL 12847-48 DG-felvétel
Halleluja! Hála légyen! Ismét választék jelent meg a polcokon!
Persze, már máskor is előfordult, hogy bizonyos populárisabb darabok
egyszerre voltak kaphatók a Hungaroton és más KGST-cégek kínálatában,
továbbá az is megesett, hogy az Új Felvételtechnikát pártolandó,
sürgősen közreadtak néhány sikeres művet. (Händel: Vízizene, aztán a
d-moll tokkáta új kiadása!) De ami most történt, arra még nem volt
példa, legalábbis az én rövid emlékezetem szerint nem! Hiszen kitűnő
Verdi Requiemünk van, EMI-átvételen (SLPX 11639-40). A karmester Carlo
Maria Giulini, és a szólisták névsora is impozáns (Schwarzkopf,
Christa Ludwig, Gedda és Gyaurov). Éveken keresztül zavartalanul meg
lehetett vásárolni. Én még az ősszel kaptam belőle egy példányt. És
mégis, most íme, itt van ugyanaz a darab Deutsche Grammophon
felvételen Abbadóval, satöbbiekkel...nem lelkendezem újra végig a
listát, ott van a főcímben. A korábbi szereplőgárdából mindössze egy
összekötő kapocs maradt meg, az azóta Ghiaurovvá európaisodott
világhírű basszista. Lehet, hogy az EMI visszavonta a forgalmazási
engedélyt, vagy tönkrement a matrica? Mert arra gondolni sem merek,
hogy csak egyszerűen egy új előadással, más karakterű interpretációval
kívántak megörvendeztetni bennünket... Nagy kár lenne mindenesetre, ha
az előző, másik produkciót ezután nem lehetne megvásárolni. Bár akkor
is szokatlan, hogy az MHV ilyen viharos gyorsasággal pótolja a régit.
Túllépve most az ujjongáson, halljuk csak, mit és milyen színvonalon
nyújt nekünk ez a lemez?
Maga a Verdi Requiem egyre népszerűbb nálunk. Koncertteremben is
gyakran bemutatják, pár éve a Zeneakadémia nagytermében hallhattuk, a
Scala is előadta az Erkel Színházban, de az idei Tavaszi Fesztiválon
is műsorra tűzték. Ezt a művet sokszor érte már vád. A leggyakrabban
Hans von Bülow véleményét idézik, mint éppen e lemez borítóján is,
márpedig ha itt is idézik, valószínűleg nem veszik túl komolyan. Hogy
ez egy "egyházi mezbe bujtatott opera", nem is olyan lesújtó, és nem
tarthat vissza bárkit is attól, hogy őszintén szeresse ezt a
kompozíciót. Engem sem tart vissza. A műfaji határokat egyébként sem
lehet ilyen szigorral és ennyire hegyes ceruzával kijelölni. Nem egy
Mozart zongoraszonátában éppen azt találom lenyűgözőnek, hogy egy
eleve szikárabb, homogénebb hangszínkeretben képes teljes, zárt
számokból komponált, olasz divatú operát produkálni. Ragyogó
kantábilis ariosót, recitativót, de még strettát is gyakran hallhatunk
ezekben az alkotásokban. Az pedig, hogy egy Requiem megfogalmazása
operaszerű, tehát drámai, az én szememben nem vétség, hanem erény. Két
pontot ki is kell, hogy emeljek, talán éppen ezek a részek szorulnak
külön védelemre. Először is hallgassák meg a Kyrie tenor-belépését!
Igazi "szabadító" operába való hőstenor, nemde? Pedig a
szövegjelentése ezen a ponton korántsem ilyen öntudatos, és
magabiztos: "Uram irgalmazz..." - lehet, hogy Verdi nem tudta, mit ír?
Ugye, egyetértünk abban, hogy ez képtelenség?! Meggyőződésem, hogy az
Úrhoz ítéletért fohászkodó hívő nem szükségszerűen alázatos. Ha
ugyanis tisztában van bűneivel, még saját irgalmas bírójához sem
fordul szívesen, legjobb esetben megpróbálja inkább jóvátenni, vagy
átmegy az utca másik oldalára. (Ugyanerről a pszichológiai
diagnózisról tanúskodik például Mendelssohn 43. zsoltára is. "Richte
mich Gott", azaz: ítélj meg engem uram - mondja szintén egy lendületes
férfikari motívum.) A másik kérdéses epizód a Verdi-műben a Sancrus
tétel. Valóban rendkívüli életöröm sugárzik belőle. Igaz, hogy a
tónusa inkább jellemző egy vígopera fináléjára, mint egy misére, de
ideológiai magyarázatot erre is lehetne találni, ha nem volna
tökéletesen felesleges. Tudálékoskodás helyett inkább örvendezzünk,
akármikor halljuk.
Úgy veszem észre, az új felvétel nyíltabban, dinamikusabban szól,
mint az előző. Szükség is van mindenféle hangmérnöki praktikákra,
semmilyen darab nem profitál annyit a reprodukció minőségéből, mint
éppen ez. Verdi minden igyekezetével azon volt, hogy egy templom
főhajójának légköbméterrengetegét megtöltse. (Üstdobok minden
mennyiségben; a trombiták mindenhol, lent a zenekarban és fönt a
karzaton egyszerre szólnak, hogy a hallgatót szinte sokkos extázisra
késztessék, a szegény hangrögzítő mestereket pedig megoldhatatlan
feladat elé állítsák. A házilag tákolt előadás tényleg csak halovány
árnyképe lehet az igazinak. A felvétel célja nem is lehet igazán más,
mint az, hogy ez az árnykép legalább hiteles és sokatmondó legyen.
Erre a feladatra pedig ez a hanglemez alkalmas.
Az előadói apparátusból a két női szólistáról szeretnék először
szólni. Mindketten csalódást okoztak, bár nem ugyanabban az irányban.
Katia Ricciarelli sajnos korántsem olyan biztonságos és hiteles
szereplője a felvételnek, mint bármelyik másik szólista. A túl nagy
amplitúdójú vibratóval megszólaló magas hangjai gyakran okoznak enyhe
lebegést az együtthangzásban, és a túl nagy hangközlépések
intonálásával is gondban van. Az egyik legsikerületlenebb belépése
éppen a legelső: a Kyrie-tételben egy negyedig is eltart, míg
körülbelül fiszről g-re tisztít. Persze, ezek a drámai szopránokra
amúgyis jellemző hibák csak apróságok, de egy ilyen jó előadásban
sajnos túlságosan kiugranak. Shirley Verrett kellemes meglepetést
szerzett számomra. Úgy vélem, ebben a kontextusban különösen jól
érvényesül az átlagosnál nagyobb hangterjedelemmel párosult mély
hangszíne. Bánatunkra a legtöbb mezzoszoprán vagy mesterségesen
öblösített, mélyített szoprán, vagy ambiciózus, erőlködő alt, - vagy
pedig csak azért énekel középfekvésben, mert nem győzi sem
magassággal, sem mélységgel. A szimpatikus néger énekesnő mentes
minden ilyen hibától, lenyűgöző teljesítményt nyújt!
A Hifi Stereophonie újságban, amíg meg nem szűnt, szokás volt a
hanglemezeket németes egzaktsággal pontozni. Nullától tízesig
osztályoztak például repertoárértéket, előadást, hangminőséget. Ezt az
értékelési szisztémát talán érdemes lenne nálunk is használni,
csakhogy a hazai piac sajátosságai okán praktikusabbnak tűnik, ha az
egyes pontokat nem hanglemezek, hanem maga a monopol helyzetű vállalat
kapná. Valamely hanglemez esetleges kelendősége amúgysem volna
megbízható referencia, legalábbis nálunk biztosan nem az. Sokan
vásárolnak meg egy kompozíciót csak a kompozíció kedvéért, lenyelve az
előadás stílusával szemben érzett viszolygásukat, vagy sokan vesznek
"tudományos" gyűjteményt, népszerű keresztmetszetek híján.
A Missa Solemnis és a Requiem felvétele repertoárérték és előadás
szempontjából is erőteljesen fölfelé kerekítené a Hungaroton e
harmadévi osztályzatát. Egy kérdés azonban csak nem hagy nyugodni.
Lehet, hogy csak azért, mert akadékoskodó és túl aggályos vagyok, de
nem értem, hogy mi vezérelte ezúttal a kereskedőket. Jó lenne persze
azt hinnem, hogy ezek közreadását érezték a legsürgősebbnek, ezeket
ítélték a "leghuzatosabb résnek" - de kételyeim vannak. Boldog lennék,
ha a hanglemezkiadó további programja nem a kételyeimet igazolná,
hanem a következő optimista közmondás igazságát:
"Az ezermérföldes út is az első lépéssel kezdődik!"
Wagner fekete-fehérben
Liszt: Wagner átiratok Tannhäuser; Rienzi
Hegedűs Endre - zongora
SLPD 12797
Az átiratok létjogosultságáról laphosszat vitatkozhatnánk.
Vége-hossza nincs a rendszerint unalmas magyarázatoknak, bármilyen
vélemény mellett, vagy akár ellene is. Most azonban semmi jogalapja
nincs az ilyesfajta morfondírozásnak, Liszt Ferenc maga nyilatkozik
szándékáról (elolvashatjuk a lemezborító hátoldalán):
"...A zongora szerintem az első helyet foglalja el a hangszerek
rangsorában. Hét oktáv terjedelmében egész zenekar kiterjedését öleli
át, s egyetlen ember tíz ujja elég arra, hogy száznál több versengő
hangszer közreműködésével teremtett harmóniákat fejezzen ki. Az ő
közreműködésével terjednek el a művek, amelyeket a zenekar
egybegyűjtésének a nehézségei miatt a nagyvilág nem ismerhetne meg,
vagy alig ismerne. A zongora az a zenekari műnek, ami a festménynek a
metszet: megsokszorozza, mindenkihez eljuttatja, s ha nem adhatja is
vissza eredeti színezetét, de legalább visszaadja fényeit és
árnyékait..."
Korrekt beszéd, szimpatikus hitvallás. Liszt önzetlenségét,
zeneszerzői nagyságát mutatja, hogy e nemes szándéktól vezéreltetve,
hangversenyeinek nagy részében átiratait tűzte műsorra. Ha
meggondoljuk, mily iszonyatos szellemi és anyagi energiák mozgósítását
igényli egy Wagner-opera színpadra állítása, rájövünk, hogy
annakidején, a múlt században kevés ember hallhatta e monstre
darabokat eredeti formájukban.
De nekünk?! Nekünk vajon mit nyújtanak ezek a Wagner-pótlékok?
Megpróbálok tételesen válaszolni:
1. Bizonyítják Liszt halhatatlan zsenijét, amivel egy végletesen
zongoraszerűtlen, átírásra tökéletesen alkalmatlannak látszó
kompozíciót kezessé szelídített. Tulajdonképpen nagyon jól sikerült
neki - de csak tulajdonképpen. A viszonylagos kudarc oka persze nem az
ő tehetségtelensége, hanem sokkal inkább Wagner tehetségessége.
Ennyire jól hangszerelt, színgazdag darabokat felettébb hálátlan
feladat zongorásítani. Amennyire zongoraszerűek - mondjuk - Liszt
eredeti, saját kompozíciói, Wagner legalább annyira figyelembe veszi
és ki is használja a nagyzenekar nyújtotta lehetőségeket. Igazi
remekművek egyébként is nagyon nehezen tűrik az átdolgozást. Nem lehet
véletlen, hogy a legsikeresebb variációk például Paisiello vagy
Diabelli dallamaira születtek. Ezzel szemben Beethoven
hegedűversenyének zongorás adaptációja még akkor is ijesztően rossz
darab, ha a mester önmaga követte el. Az az érv, hogy ahhoz képest
nagyon is jók ezek az átiratok, csak egy tudományos összkiadás számára
védik meg ezt a felvételt. Ettől még máshová megyünk élményért!
(Azazhogycsak mennénk!)
2. Érdekes zeneszociológia-történeti elmélkedésekre is módot ad.
Figyelemreméltó, hogy annak idején nemcsak a publikum, hanem nagy
valószínűséggel a teoretikusok és zeneszerzők is így találkozhattak
leginkább ezekkel a meghatározó jelentőségű alkotásokkal. Ezen
tanulhattak!
3. Nem utolsósorban: végre nekünk is jut valami Wagner-zene, mégha
ilyen formában is. Igazán nem vagyunk elkényeztetve. A televízióbéli
hátborzongató életrajzi filmen kívül csak az Operaház
Parsifal-felújítása adhat valami betekintést a német zene óriásának
életművébe. Lemezen teljes Ringet nem tudom mióta nem láttam. (Illetve
tudom: utoljára Linzben a Pirngrubernél...) Időnként az NDK Centrumban
is árulják, de ez aligha vigasztal egy nyíregyházi zenerajongót.
Summa: Liszt-műnek nagyon érdekes, de magától értetődően nem
vetélytársa saját önálló műveinek, amelyek közül főleg a későieket
tartom igen nagyra. Wagner-műnek fakó. Nem szabad metszetet készíteni
olyan festményről, amelynek hatása elsősorban színeiben rejlik.
Érdekes lehet még e hanglemez, mint Hegedűs Endre produkciója.
Annak idején szerzőjükön kívül aligha tudott volna bárki is
megbirkózni e virtuóz darabokkal, azonban a századunkban bekövetkezett
teljes specializálódás révén a követelmények (legalábbis a
technikaiak) hihetetlenül megnőttek. Egy ilyen darab ma már szinte
házi feladat; egyetlen ifjú, sőt felvételiző pianista sem rúghat
pedálba egy-egy extrém darab, mondjuk a h-moll szonáta abszolválása
nélkül. Tehát ezen felül is sokat kell nyújtania valakinek ahhoz, hogy
kitűnhessen. Hangszereseink közül egyértelműen a fiatal zongorista
nemzedék a leghíresebb (méltán). A pedagógiai láncreakció Kadosa Pálon
keresztül Kocsisig, Ránkiig és most már az ő tanítványaikig terjed;
Hegedüs Endre Kocsis-növendék volt, és ez már önmagában is rang. Nagy
kár, hogy a Hungarotonéhoz hasonló, sajátos piaci helyzet miatt ő sem
játszhat bármit, amit szeretne. Ugyan ki vásárolna "odakinn" például
Beethoven Appasionatát Hungaroton-felvételen Hegedűs Endre
előadásában? Érthető hát, hogy "érdekes", "különleges" darabokat
igyekszik megtanulni - esetleg megrendelésre -, épp olyanokat, mint
ezek itt. Jó lenne őt valami jelentős műsorral is meghallgatni,
tehetséges zongoristának hallom, de itt ezen a lemezen (és ki tudja,
mennyi részük van ebben a daraboknak) egy kissé íztelen-szagtalan.
A zeneszerző becsülete
Gondolkodott már valaki azon, miért lett a modern szónak manapság
pejoratív mellékíze? Mert hogy rossz csengése van, nehéz lenne
tagadni. Akárhányszor kortárs zenei sorozatot szervez a Filharmónia
vagy közvetít a rádió, a legszűkebb (és épp ezért a legelszántabb)
rajongótáboron kívül még kifejezetten agresszív propagandával sem
lehet közönséget toborozni. (A legtöbb ember nemhogy a mai szerzők,
hanem a már klasszikusnak számító Bartók neve hallatán is
összerázkódik, vagy egyszerűen odébbáll.) A magukramaradt szakmabeliek
pedig már-már mosolyogtatóan sértődött hangon nyilatkozgatnak
rádiónak, tv-nek, újságoknak, egymásnak. Irigykedve gondolnak a régi
szép időkre, amikor még mindenki csak a legfrissebb muzsikát
hallgatta. Johann Sebastian Bach, midőn elfoglalta egyszerű kántori
hivatalát, elődei kottáit állítólag egyszerűen lesöpörte a polcról,
hogy helyet csináljon a sajátjainak, és meg volt győződve, hogy
egykoron az övéivel is így tesznek majd. (A félresöprésig ma is sokan
eljutnak...)
Kortársai zenéjétől a közönség a századforduló környékén kezdett
"elidegenedni". A romantikus korszak végefelé, amikor a zene
természetadta, fizikai törvényeken alapuló lehetőségeit szinte a
végsőkig kiaknázták; néhány új, még nem próbált utat választottak,
belekapva mindenbe, ami jó ötletnek ígérkezett, a népzenétől kezdve,
az aleatóriáig. Mások pedig (nem feltétlenül csak a kényelmesebbek)
megmaradtak a hagyományos módszereknél, lemondva az újatközlés sőt úgy
általában a közlés lehetőségéről...s lőn komoly zene és könnyűzene!
Gondolom: meg kéne győzni a komponistákat arról, hogy nem annyira a
nagynevű ősök, mint inkább a jelentéktelen kortársak elszívó hatása
ellen kellene hadakozniuk.
Esetleg vegyünk nagy lélegzetet, gyűjtsünk bátorságot, és merjük
kijelenteni végre, hogy a zene nem mindenkié - hanem a
kiválasztottaké! Vagyis azoké, akik hajlandók befogadásra kész, aktív
szellemmel közönséggé válni. Ezután már el lehetne gondolkodni azon,
ki komponáljon, mit és kinek. Mert az asztalfióknak senki sem szeret
írni. Mindenki vágyik a közönségsikerre, még ha egy páran titkolják
is.
A legkomolyabb probléma azonban nem abban rejlik, hogy a mai
zeneszerzők nem érik be viszonylag szűk körű, de intellektuális
publikummal, hanem abban, hogy - szélesebb tömegbázis híján - sokan
csupán a kollégáiknak írnak. Eljárnak egymás hangversenyeire, sőt,
időnként előadóként is "besegítenek". Bizony, a kortárs zenei
koncerten elhajított féltégla nagy valószínűséggel egy szakmabeli
fejére esne. Ennek az irányzatnak természetesen megvannak a maga
speciális konzekvenciái, tudniillik mindenki kétségbeesetten kapkod,
nehogy a jól felkészült, bennfentes hallgatóság unatkozzon...nehogy
valakit epigonnak tartsanak, vagy lefutott embernek, aki már csak
önmagát ismétli. Némelyek egy új vagy annak tűnő poénért a lelki
üdvüket is képesek lennének eladni - nemhogy a mondanivalójukat!
Keveseknek adatik meg az a lelki nagyság, hogy vállalva az
elmaradottság esetleges vádját, legyen erejük következetesen
végigjárni saját útjukat, kidolgozni saját elképzeléseiket.
Bach még életében kiment a divatból; a rokokó idejében már
egyáltalán nem volt aktuális például a Die Kunst der Fuge. Beethoven
is túlélte saját korát. Richard Strauss úgyszintén: a Négy utolsó ének
alighanem a leggyönyörűbb romantikus dalciklus, de magának Straussnak
feltétlen egyik legszebbje, s ma már évtizedek távlatából nincs többé
jelentősége annak, hogy e kompozíció Bartók és Alban Berg halála után
keletkezett.
Na de hát ki az, aki manapság hajlandó az évtizedek távlatának
komponálni?
Például Kurtág György.
Kurtág György: A megboldogult R. V. Truszova üzenetei;
Jelenetek egy regényből; Búcsú
Csengery Adrienne - szoprán Kurtág György - zongora,
Fábián Márta - cimbalom, Keller András - hegedű,
Csontos Ferenc - nagybőgő;
az Ensemble InterContemporain,
Pierre Boulez vezényletével
Hungaroton SLPX 12776
A szerző 60. születésnapját ünnepli a Hungaroton ezzel a
kiadvánnyal. Habár, mire egy ilyen kiadás elkészül, mire a recenzor
megkapja, és írását önök a kezükbe vehetik, már a 62-höz is közel jár
a tiszteletre méltó mester. De egyébként is fontosabb az ünnepi
alkalomnál, hogy napjaink talán legszebb dalciklusát tartjuk a
kezünkben.
Kurtág György zenéje nem ad hoc gegekre, nem megalapozatlan
kísérletezgetésekre, vagy mindent, még az esetleg meglévő mondanivalót
is a véletlenre bízó aleatóriára épül. Nyilvánvalóan átgondolt és
kiforrott stílusa logikus és bátor folytatása egy századok óta tartó
fejlődésnek. Ha valaki ilyen színvonalon tudja a mesterségét, és
ennyire jól ismeri az elődök munkáit, nincs szüksége művi úton kreált
nyelvre, nem kell halandzsáznia. Hogy pontosabban megmagyarázhassam,
mire gondolok, hadd bocsátkozzam egy kis zeneelméleti fejtegetésbe.
Amikor a zene kinőtte a hét hangból építkező, úgynevezett funkciós
rendszert, megjelent a színen a tizenkétfokúság, azaz a teljes
hangkészlet minden hangját egyenrangúnak tekintő szisztéma. A tizenkét
hang azonban nem feltétlenül több a hétnél. Akik felesküdtek a
dodekafóniára, gyakran egyszerűen megfeledkeztek arról, hogy a
hagyományos hangrendszerben egy-egy hangnak (a hangsorban betöltött
funkciója szerint) némiképp eltérő a magassága. Ugyanaz a D-hang
például G-re épített kvintként jóval magasabb, mint A-ra emelt
kvartként. Úgy is mondhatjuk: a tradicionális, alaphangon (azaz
tonikán) épülő zenén az egyes hangokra nemcsak a magasságuk, hanem az
irányuk is jellemző - tehát rendkívül fontos. Ezt a jelenséget
okvetlenül figyelembe kell venni ahhoz, hogy egy tizenkét hangot
tartalmazó dallam valóban gazdagabb legyen a diatonikusnál. Lehet,
hogy röstellnem kéne, de nekem gyakran még a vitán felül zseninek
tartott Arnold Schönberg zenéjét hallatva is az az érzésem, hogy a
hangok teljesen irányt és célt nem ismerve, mint pók a falon
mászkálnak össze-vissza.
Kurtágnál soha nem kell ilyesmire gondolnom. Az ő tizenkétfokúsága
nem agy-gyötrés eredménye; ő a hangok és végső soron a dallam
szabadságát kutatja.
A Bornemisza Péter mondásai című kompozíción (Hungaroton SLPX
11854) már 1963-ban is dolgozott a szerző. Az archaikus nyelvezetű és
rendkívül tömör "mondások" hasonló dalokra inspirálták őt, mint most
Dalos Rimma (Magyarországon élő orosz költőnő) költeményei. A kétféle
vers egyébként csak látszólag tér el ilyen nagymértékben egymástól.
Igaz, hogy Dalos Rimma verseinek témája gyökerem más, de fogalmazásuk
hasonlóképpen frappáns, aforisztikus tömörségű - és őszinte. Ezért
válhattak rövidségükben is igényes, expresszív darabokká. (Hallgassák
meg például a Jelenetek egy regényből c. ciklus nyolcadik és
kilencedik dalát!)
A szólistát, Csengery Adrienne-t már többször hallhattuk
Kurtág-dalokat énekelni. Méltánytalannak érzem, hogy teljesítményét
bíráljam. Extrém hangterjedelme és stabil intonációja szinte
predesztinálja erre a stílusra; minden bizonnyal a szerző is már
komponálás közben figyelembe vette az előadó képességeit. Csengery
Adrienne-t nem is mint interpretátort, hanem mint alkotó partnert
tartom nyilván.
Hogy Kurtág György helyét hol jelölik ki a később megírandó nagy
XX. századi zenetörténetben, még nem lehet tudni; a mai zene
zűrzavarában semmi sem végleges és egyedülálló. De a Kurtág által
feltárt-megfogalmazott részigazságok hozzájárulhatnak egy új, ma még
csak remélt egyetemes kultúra felépítéséhez.
Fordulatszámváltás
Ave Maria
SPSM 22762
Sass Sylvia ecsettel
Hát ez meg mi a szösz? Gondolom nemcsak én kaptam föl a fejem:
magyar boltban, magyar énekesnő, magyar lemezen, 45-ös fordulatszámon.
Ezt az ötletet csak az LGT adta el nálunk (külföldi demó lemezeken már
régebben is találkozhattunk hasonlóval). Ugyanannyi játékidő alatt
jóval több információt lehet rögzíteni, ergo javul a hangminőség.
(Természetesen a műsoridő rovására.)
Ez vezérelte volna a Hungarotont? Ha már ilyen ritkán
találkozhatunk a budapesti operában Sass Sylviával, legalább minél
élethűbben szólaltathassuk meg otthon? Nem szoktak így elkényeztetni
bennünket. A hangminőség a magyar hanglemezgyár listáján általában
messze a gazdasági és műsorpolitikai megfontolások mögött kullog.
Aligha azért lett ilyen rövid a műsor, mert
hifisuperdeluxaudiodigitalcompactlézerstúdió minőségben több már nem
fér el a lemezen; inkább azért választották a magasabb fordulatszámot,
mert nem akartak (vagy nem tudtak) megtölteni egy teljes nagylemezt.
Maga a műsor szedett-vedettsége is erre utal. No de miért?
Elképzelhető, hogy Sass Sylvia repertorája nem győzné akár populáris,
akár igényesebb darabokkal? Erről nyilvánvalóan szó sem lehet. Netán
azért ennyire rövid a műsoridő, mert ebből csak ennyit lehet
elviselni?
Félre a tréfával. Minden bizonnyal az a szándék szülte ezt a
furcsa kiadványt, hogy a művésznővel készült riportfilm anyagát
változtatás és bővítés nélkül közkinccsé tegyék... Magát a filmet nem
láttam. Úgy döntöttem, ez a felvétel kívül esik hatás- (sőt
érdeklődési) körömön. Hogy mégis írok róla, csak egy oka van: az A
oldal első száma, Gounod Ave Mariája.
Nagyon népszerű darab, sőt talán a legnépszerűbb Ave Maria
országszerte. Vidéki kántorok rendszeresen edzik rajta tépett
hangszálaikat, alig van olyan esküvő, ahol el ne hangzana. Sass Sylvia
előadása valószínűleg e kompozíció igazi potenciálját hozza felszínre,
de nekem mégsem tetszik ez a darab. Véleményem szerint Gounod részéről
felettébb erkölcstelen dolog volt egy létező (és nem is akármilyen)
darabra olyan dallamot applikálni, ami aligha nyerné el Bach
tetszését. (N. B. A zongorakíséret Bach C-dúr Prelúdiuma, a
Wohltemperiertes Klavier első kötetéből.) Vigyázat, nem
feldolgozásról, hanem hamisításról van szó. Súlyosbító körülményként
róná föl minden el nem kötelezett bíróság, hogy még a zongorakíséret
sem maradt érintetlen, az eredeti mű egyik szép harmóniája szenved így
változtatást. Vannak, akik szerint a darab így, dallammal kiegészítve
több, szebb az eredetinél. (Mintha Dürer metszeteit szabad volna
ecsettel kiszínezni!)
Amikor idáig jutottam a dohogásban, akkor jöttem rá, hogy nem
vagyok egyedül, és averziómat már megfogalmazta valaki nálam talán
frappánsabban is.
Keszi Imre így ír A halhatatlanság szamárfülei című regényében:
- Ezek a mennyei tört akkordok a felettük immanensen lebegő
megfoghatatlan dallammal, amelyet Gounod oly otromba egyértelműséggel
próbált tettenérni Ave Mariájában...
És vegyük fülügyre a B oldalt, Stradella Pieta Signore című
darabját. Szintén kivételesen népszerű szám, lemezre vették már
Carusóval és Pavarottival is. Stílusában azonban ez a romantikus ária
sehogysem akar egyezni Alessandro Stradella (1644-1682) korának barokk
stílusával. Hát persze, mert nem ő írta, hanem egy Niedermeyer nevű
úr, úgy kétszáz évvel később Párizsban. (A múlt század elején
gyakoriak voltak az effajta ügyeskedések, gondoljunk csak a hírhedt
Osszián-dalokra.) A felelőtlen koncertszervezők, kiadók és énekesek,
már emberemlékezet óta az orrunknál fogva vezetnek bennünket. Ha már
egyszer így lett népszerű, így ismerik - akkor eladni is csak így
lehet...?
Erről ennyit. Nézzük, visszanyerhetjük-e az akusztikai réven, amit
elvesztettünk a zenei vámon. Szól-e olyan jól ez a 45-ös fordulatú
lemez, hogy legalább a hangminőségéért kitüntethessük? Szó se róla,
valóban gyorsabban forog, és talán a jel-zaj viszonya is kedvezőbb a
megszokottnál - de egyébként semmi különös.
Az öngól
Britten: Variációk és fúga egy Purcell témára,
Négy tengeri közjáték a Peter Grimesből
Philharmonia Orchestra
Carlo Maria Giulini vezényletével
EMI/Hungaroton SLPXL 12801
Különleges csemegét tálalt föl a Hungaroton, akaratlanul, a
hifistáknak. Azt a darabot, amit már szerzője is, igaz, pedagógiai
célzattal, de demonstrációs eszköznek szánt. Britten 1945-ben
keletkezett variációi eredetileg egy, a szimfonikus zenekart bemutató
film kíséretéül szolgáltak. Egyenként jelennek meg a különféle
hangszerek és hangszercsoportok, bemutatva ugyanazt a témát (illetve
saját magukat), végül pedig az egész hangszínkészlet megszólal egy
fúga ürügyén. Az ötlet nem rossz, módot ad mindenféle hangszín és
dinamikai szint szembeállítására, meghökkentő váltogatására.
Szinte hihetetlen, hogy ezt a tálcán kínálkozó alkalmat mind ez
idáig még nem ragadták meg a "demó" lemezeket készítő cégek, nem
készítették el a Lemezt például 45-ös fordulaton, DMM technológiával,
esetleg kígyóhájjal, varjúmájjal. Szorosan vett zenei szempontból
nézve ez a műsor sem lógna ki a szokásos "nagyon hifi" programok
sorából. A fene sem tudja, miért, de a legkifinomultabb, precíziós
technológiával csupa közepes, jelentéktelen darabot szoktak rögzíteni.
(Lásd erről: "Demó-lemezek", HFM 8., valamint "Pro analóg: Proprius,
HFM 21. A szerk.)
Mi tagadás, Britten egész életműve sem tartozik századunk
legfontosabb alkotásainak sorába. "Minden alkotó jelentőségét az
határozza meg, hogy nélküle mennyire képzelhető el a Környezet és a
Folytatás" - nos ezek a kompozíciók nem hagynának maguk után túl nagy
űrt. Britten életrajzírói és méltatói sohasem felejtik el közölni azt
a tényt, hogy ő volt az első zeneszerző, aki Angliában Purcell halála
után támadt 250 éves puritán csendet először megszakította - kissé
eltúlozzák a szerző érdemeit.
Ha valaki túlságosan szigorúnak vélné szavaimat, javaslom,
hallgassa meg a lemez másik oldalát is, a négy zenekari közjátékot, a
komponista egyértelműen leghíresebbnek, legfontosabbnak tartott
művéből, a Peter Grimesból.
Viszont az EMI hangmesterei remek munkát végeztek. Minden egyes
hangszer ragyogóan szól, a mindig-kritikus nagybőgő egyenesen gyönyörű
(már amennyire ezt a Heybrook HB 1-es megengedi), és a kisdob
rendkívül gyors jelei is a helyükön vannak. A tutti állások pedig
plasztikusak, valamint elég meggyőzően dinamikusak is. A Hungaroton
részéről öngól volt közreadni ezt a felvételt: túlságosan is
kézenfekvő összehasonlítani az új (természetesen digitális) felvételek
hangzásával. Különösen az ilyen párhuzamok kapcsán érzem nagyon
fájdalmasnak, sőt tragikusnak, hogy valódi remekművekről egyszerűen
lehetetlen ilyen jó felvételt kapni. (Annyira azért nem jó. A szerk.)
És hát tény, hogy az EMI 1964-ben a (Dolby-mentes) analóg
technológiával sokkal jobb felvételt tudott készíteni, mint manapság a
Hungaroton a digitális eljárással. Érdemes lenne felhagyni a meddő
kísérletezgetéssel, és a legújabb felvételtechnikai eljárások helyett
szakértőket importálni (ha már másképpen nem megy). Ha pedig a
konvertibilis piac ragaszkodik a CD-hez és a digitális
mesterszalaghoz, ám legyen meg nekik, amit szemük-szájuk kíván - de a
jó öreg LP-t vágják inkább analóg szalagról. A montírozás lehetősége
miatt úgyis együtt szoktak futtatni egy hagyományos magnót is az
újjal.
Schola Hungarica
Gregorián egy falusi templomban
Schola Hungarica
SLPD 12742
Nem véletlenül írtam föl a lemez címe helyett az együttes nevét. A
Magyar Gregoriánum sorozat sikere, majd más hasonló dallamok
gyűjteményes kiadása után ezeken a lemezeken már-már nem a gregorián,
hanem az azt feltámasztó gyakorlat tesz szert igazi jelentőségre.
Ezért most nem is a lemezen hallható zenéről szeretnék írni.
Lehet, hogy a gregorián ma is népszerű, lehet gyakran énekelt kedves
műfaj mindnyájunk számára, de aktualitása bizony már nincsen. Egykor
hordozott jelentése már lefoszlott róla. Ma már alig van olyan ember,
aki világnézete, vallásos műveltsége és persze latin nyelvtudása révén
maradéktalanul élvezhetné e dallamok originális lényegét. Legközelebb
talán még azok a zenetudósok állnak ehhez a világhoz, akik kutatási
területüknek választották a középkor zenéjét. De hát az ő számukra
egészen más értelme van ugyanannak a gregoriánnak: zenei élmény és
öröm forrása lehet egy-egy dallamegyezés, esetleg egy ritka, kivételes
dallamtípus megjelenése is - de természetesen ez inkább
intellektuális, nem pedig emocionális élmény. Aki nincs tisztában a
gregorián zene legapróbb szerkezeti jellegzetességeivel is, aki nem
tudja, hogy miért más a magyarországi gregorián, mint az összeurópai,
az kénytelen a globális zenei élményeire hagyatkozni. Ha pedig azokra
hagyatkozik, akkor mi lesz?
Akkor is tetszeni fognak neki ezek a dallamok! Talán, mert korunk
embere kedvel bizonyos nyugodt, áttetsző szerkezetű, művészeti
produktumokat.
A legtöbben egészen biztosan nem a Magyarországon fellelhető
középkori dallamkincs tudományos igényű gyűjteményét vásárolják meg
ezeknek a lemezeknek a képében. Valószínű, hogy inkább háttérzenének
használják, kikapcsolódáshoz - tekintet nélkül arra, hogy Dobszay
László és persze az MHV ezúttal nem az igényes szórakoztató zenét
kívánta terjeszteni, hanem egy tudományos alapossággal összegyűjtött
és rendszerezett anyagot akart közreadni.
Az előadás szokás szerint korrekt és hiteles. Nagyon szimpatikus,
hogy a felvételeken nem hallhatunk természetellenesen képzett,
forszírozott hangokat, és úgy általában semmi erőszakolt megoldást.
Dobszay Lászlót és Szendrei Jankát nemcsak jó ízlésük, hanem
tudományos felkészültségük is vezérli. Nagy kár lenne, ha e
tudományosság valami érzelmi fáradtság képében a zenében is
jelentkezne. A gyűjtemény annak idején a karácsonyi ünnepkör
dallamaival kezdődött. Most egy virágvasárnapi szertartás zenéje
hallható a lemezről. Az ünnepekből lassan kifogyván, félő, hogy
nemsokára a szürke hétköznapok következnek majd.
Ezek a gregorián felvételek hagyományosan az ócsai református
templomban készülnek. Az akusztika kiváló, épp az ilyenre találták ki
annak idején ezt a műfajt. Mivel a tisztán vokális zenében nem szoktak
előfordulni szimfonikus nagyzenekarra jellemző extrém hangnyomások,
sokan úgy vélik, ebben az esetben elegendő egy viszonylag szűk
dinamikai skálát rögzíteni. A dinamika azonban nem egyenlő a maximális
hangerő szintjével. Bánatomra, a leghalkabb hangok erről a felvételről
is hiányoznak. A templom tere sem képes igazán kinyílni a hangszórók
mögött. Kár.
Dauner Nagy István
