Mi van a zongorában? |
A HFM 21. kiadásában hangszertörténeti cikket közöltünk
Pap János tollából, "Hangversenyzongorák százada" címmel.
A Hifi Mozaik a Hifi Magazinnak ha nem is jogutóda,
de programjának jogos folytatója, és ezért egészen nyilvánvalónak
tartjuk, hogy a HFM-ben publikált adatokért, nézetekért,
információkért mi tartozunk felelősséggel;
nekünk kell lefolytatnunk a cikkeink körül támadt vitákat.
Szokásunkhoz híven ezúttal is közreadjuk a kritikát,
mégpedig teljes terjedelmében, s felkértük a szerzőt,
hogy válaszoljon rá. Minthogy olyan témáról van szó,
amelynek nincs hazai szakirodalma, sem elismert szakértője,
szerkesztőségünk részéről nem kívánunk állást foglalni másképp,
mint azzal, hogy egy érdekes képpel illusztráljuk a vitát.
(A kép egyébként Duke Ellington egyik albumáról való;
ő ugyan dzsessz-muzsikus volt, de azért remélhetőleg nem
követtünk el stílustörést.)
A szerkesztő, a lektor (?), a szerző és esetleg az érdeklődő
olvasók figyelmét szeretném felhívni a 21. számban megjelent,
Hangversenyzongorák százada című írással kapcsolatban néhány
pontatlanságra, illetve tárgyi tévedésre. Minthogy a lap
oldalszámozása a 13. oldal után abbamarad és a cikk teljes
terjedelmében számozatlan oldalakon kapott helyet, egyes gondolataimat
fejezetcímek szerint csoportosítom.
"AZ IFJÚKOR ZONGORÁI"
1. A bécsi és az angol mechanika közötti különbség említésénél
csak annyi igaz, hogy a bécsit olcsóbb elkészíteni, mert jóval
kevesebb alkatrészből áll. A többi állítás helytelen, és rendkívüli
hozzá nem értésre vall. A bécsi mechanika járása általában nehezebb,
és miért ne lehetne egy bécsi zongorából erőteljes hangokat kicsalni?
Könnyebb járásúak csak a legelső bécsi zongorák voltak, amelyeknél a
hangszertest felépítése alig különbözött a csembalóétól, csak már
kalapácsmechanika volt bennük. Ez az ún. Hammerflügel vagy fortepiano.
Az angol mechanika legfeljebb akkor nehézkes, ha rosszul van
beszabályozva. Az, hogy a billentyűt milyen mélyre lehet lenyomni,
megint csak a beszabályozástól függ, mind a múlt századi, mind a mai
modern hangszereknél. A "hang lassan ismételhető" furcsa állítás
helyett inkább azt kellett volna hangsúlyozni, hogy az angol mechanika
repetícióra alkalmas, azaz a billentyű teljes visszaengedése előtt már
újra megüthető a hang. Mert erre a bécsi mechanika egyáltalán nem
képes! A hang teltsége és zengése pedig nincs szoros összefüggésben a
mechanika angol vagy bécsi mivoltával.
2. A "capotasto" szerepének magyarázata ábra nélkül a laikus
számára érthetetlen. Csupán arra hívnám fel figyelmet, hogy a
"capotasto" a húrok kilengését egyáltalán nem korlátozza. A "kilengés"
szó alatt csak a húrok rezgésére gondolhat az olvasó, enélkül viszont
nincs hang! A "capotasto" valójában a húrok hangolótőke felőli
végpontját megadó, azokra felülről csavarokkal rászorított öntöttvas
rúd (a felső oktávban), mely valójában arra szolgál, hogy a
hangolástartást (és nem a hangzást) tartósabbá tegye - más egyéb
funkciók mellett, melyekre itt nem térek ki.
"A BÉCSI PAPUCSOK"
1. Az előző fejezet állításának, miszerint a bécsi mechanika
könnyen jár, máris ellentmond az említett "másik" Streicher-zongora
nehéz billentése.
2. Ugyanebben a kérdésben mindjárt egy másik ellentmondás: a
Pleyel-zongorák könnyű billentése. Pleyel angolmechanikás hangszereket
épített, tehát nem általánosítható az angol mechanika nehéz járása, és
ez egyben igazolja azt is, hogy minden egyes hangszernek más és más
lehet a billentése.
3. Nem Conrad Graf a kalapácsfej-bőrözés egyedüli alkalmazója,
ugyanis már Christofori (a kalapácsmechanika feltalálója) óta minden
bécsi mechanikus hangszer kalapácsfejei bőrrel vannak bevonva, sőt,
kezdetben a kalapácsfej csupán néhány rétegnyi, famagra felragasztott
bőrcsíkból állt.
"AZ ALTENBURGI GYŰJTEMÉNY"
1. A Beethoven-féle Broadwood-zongora "una corda" funkciójánál
alkalmazott "dinamikai színezet" kifejezés helytelen. Dinamika (azaz
hangerősség) és színezet (hangszín) két különböző dolog. Úgy hangzik,
mintha azt mondanám, hogy szélességi mélység, vagy fényerői szín.
Valójában az una corda használatakor a hangerő csökken és a hangszín
is változik, kissé nazálisabb, puhább lesz a hang. Lehet, hogy a
cikkíró erre gondolt, de a két tulajdonságból csak azért, mert
változásuk egyszerre lép fel, egyet csinálni nem lehet.
2. A Flügel német szó első jelentése szárny, a formai hasonlóság
miatt érti alatta a német nyelv a zongorát is. A hangversenyzongora
németül Konzertflügel.
3. Beregszászy nem tökéletesítette az angol mechanikát, mert ilyet
soha nem épített. Súlyos tévedés! Hangszerei mind bécsi mechanikával
rendelkeztek.
"EGY KORAI SZINTETIZÁTOR"
1. A Piano-melodium harmóniumrészének leírása sokhelyütt
értelmetlen, miszerint: mit ért a cikkíró a harmónium hangjainak
zengetésén? Tudvalevően a harmónium hangja addig szól, ameddig a
billentyűt nyomva tartjuk. A térdemeltyűkkel fortepiano hatást lehet
elérni. Ez érvényes erre a hangszerre is, tehát a "tetszés szerinti
hosszúságú zengetés" és a "fúvószenei hatás keltése" kifejezések ismét
hozzá nem értésre vallanak. Hiszen nem a térdemeltyű miatt lehet
tetszés szerint hosszú hangot játszani, és - mivel a harmóniumban csak
nyelvregiszterek vannak - a fúvószenei (méginkább: orgonaszerű) hatás
is magától értetődik. Aztán: a zongorarészre a térdemelők nem voltak
hatással: a metszeten jól látható a harmónium fújtató-pedáljai között
elhelyezkedő hagyományos zongorapedál, ezzel lehetett a már
felengedett akkordokat tovább zengetni - de erre akkoriban már (és
azelőtt is!) minden rendes zongora alkalmas volt. Feltaláltuk tehát a
spanyolviaszt! És végül: ha az említett külön berendezés hatására a
zongora hangjai a nyelvregiszterek (vagyis a harmónium) hangja után
szólaltak meg, az egy érdekes effektus lehetett: a harmóniumon
játszott zenei anyag a zongorán később szólalt volna meg? Tehát egy
késleltető kopula lenne ez? Alig hihető. Szerintem arról lehet szó,
hogy a harmónium manuáljára vagy azok egyikére rá lehetett kopulázni a
zongorát, de természetesen késés nélkül!
2. A mester Bach "Orgonafúgáját" játszotta. De melyiket a sok
közül? "Orgonafúga" néven a zeneirodalom nem ismer Bach-művet.
Hangnemi megjelölés, esetleg nagyobb műhöz való tartozás és esetleg a
BWV-szám megemlítése elengedhetetlen. Vagy: "A mester Bach egy
orgonafúgáját játszotta" - így már stimmel, hiszen ismeretes, hogy
Liszt 6 nagy Bach-orgonaművet, fantázia-, illetve prelúdium és fúgákat
átírt zongorára. És mely szerző Ave Maria-ja szólalt meg az egzotikus
hangszeren? Liszté-e, vagy Schuberté? Ne legyünk ilyen felületesek!
3. Blüthner csak saját mechanikájának kifejlesztése és
hangszereibe való beépítése után vette át az Erard-féle mechanikát,
ugyanis az tökéletesebb volt, ez van minden mai modern hangszerben is.
Tehát a "továbbra is" kifejezés megintcsak pontatlan, mert ez azt
jelentené, hogy már azelőtt is került volna Erard-mechanika
Blüthner-zongorába - ez pedig nem igaz.
"GIGANTOK KORSZAKA"
1. Az öntöttvas keretet nem Chickering találta fel, hanem Babcock;
Chickering csak elsőként alkalmazta.
2. A weimari Liszt-ház Bechstein-zongorája, amely egyébként a cikk
utolsó előtti harmadik oldalán felül balról látható (a kép feliratából
nem derül ki, hogy ez az a hangszer), nem 7 1/2, hanem 7 1/4 oktávos.
Hét és fél oktáv legalább 90 hangot kell hogy jelentsen, ez a zongora
pedig csak a ma szokásos hangterjedelmű (88 hang, A2-C6), meg lehet
állapítani a képről.
3. Ismét óriási tévedés: Liszt idejében Bösendorfer zongorái
kivétel nélkül bécsi mechanikásak voltak! Később, a századforduló
táján jelentek meg az első, saját szabadalmú ismétlőmechanikával
ellátott Bősendorferek, és a bécsi mechanikás hangszerek gyártását
csak 1923-ban hagyták abba.
4. A "Liszt-zongorák"-nak nevezett különleges
Bösendorfer-konstrukció leírása sem közérthető. Itt csak egy
körülményre hívom fel a figyelmet: a rezonáns "tartósságát" soha
semmilyen zongorakészítő nem növelhette vaslemezekkel. A rezonáns
ugyanis semmiféle zongorában nem lehet érintkezésben vaslemezekkel,
mert azok nem tudnak a fával együtt rezegni, és nem adna semmilyen
hangot. Ha a szerzőnek némi fogalma lenne a zongorahang
keletkezéséről, akkor ilyet nem írt volna le, vagy nem vett volna át
ellenőrizetlenül más forrásból! Amiről itt szó lehet: vaslemezből,
méghozzá kovácsoltvas lemezből készítette Bösendorfer a
kiakasztótőkét, mely a rezonáns fölött helyezkedik el, és a hangolás
tartósságát biztosítja. Bösendorfer meglehetősen későn vette át, az
öntöttvas keretet, mely aztán az előbb említett konstrukciót teljesen
kiszorította.
5. Beregszászy és a "csellórezonáns". Az ezt tárgyaló bekezdés is
tele van értelmetlenséggel. Ugyanis minden rezonánssal és afölött
párhuzamosan elhelyezkedő húrozattal ellátott hangszerben a húrok a
híd (stég) közvetítésével nyomást gyakorolnak a rezonánsra, kezdve a
csembalónál, a fortepianón át a zongoráig, de ide vehetjük a
cimbalmot, sőt, a vonóshangszereket is. Tehát a rezonáns eme
megfeszítését nem Beregszászy találta fel. Azután. A rezonáns eleve
domborúra készül, hogy azután a húrok nyomásának rugalmasan
ellenálljon, és azokkal együtt egy akusztikai rezgő egységet képezzen.
Beregszászy találmánya az, hogy a a rezonáns vastagságát a
csellótetőéhez hasonlóan alakította ki, vagyis az általa készített
zongorarezonáns lapja a szélei mentén körben vékonyabb volt, és a
közepe felé vastagodott. A körkörös vékonyabb rész jobban lehetővé
tette a középső rész kilengését, és ez hozta az említett hangzásbeli
javulást.
6. Ehrbar zongorakészítő neve kétszer is hibásan íródott; nem
Ehrbart.
"AZ ÚJVILÁG ZONGORÁI"
1. Steinway-zongorák: a húrok összhúzóereje nem 30, hanem csak
15-18 tonna. Helmholtz javaslata: "a rezonánst függetlenítsék a
tőkétől" ismét furcsán hangzik. Helmholtz ilyet biztosan nem javasolt,
hiszen a rezonáns mindentől független, csak a szélein van felrögzítve,
és a húrok nyomják felülről. Akkor mitől függetlenítsük szegényt? A
tőke, amennyiben az elöl lévő hangolótőkére gondolunk, szintén
mindenféle zongorában független volt a rezonánstól, mert a kettő
között egy nagy rés tátong, ahol a kalapácsok ütik meg a húrokat. Vagy
ha a kiakasztótőkére gondolunk, az Steinwaynél már nem más, mint az
öntöttvas keret hátsó része, amely szintén nincs érintkezésben a
rezonánssal. A szerző itt sem tudta pontosan, mit ír le, hát hogy
értse a dolgot az érdeklődő olvasó?
Ez együttvéve túl sok felületesség és tévedés egy ilyen cikkben,
ezt a Magazin nem engedhetné meg magának. Annál is kevésbé, mert a
zongora történetének nincs korszerű, hozzáférhető magyar nyelvű
irodalma, és ez az írás hézagpótló - lehetett volna.
Mező András
a bécsi Steinway-képviselet
koncerthangolója
*
A szerző válasza
Nagy örömömre szolgált, hogy ismét e témakörrel foglalkozhatom,
noha más indítékkal szívesebben tettem volna. Mező András "korrekt"
állításaival vitatkoznom kell, mert számos tévedést tartalmaznak;
malignus hangvételéhez nincs hozzáfűzni valóm.
Írásom: egy magazin-tanulmány, amelyben nincs mód minden részletre
kitérni a forma és a terjedelem kötöttsége miatt, s a felhasznált
irodalom jelölése sem gyakorlat. Éppen ezért bosszantó, hogy a fenti
írás szerzője minden lehetséges gyufaszálból gyárkéményt csinált, hogy
kedvére füstölöghessen.
Mező Andrásnak abban a sorrendben válaszolok, ahogy ő
csoportosította állításait. Kérem az olvasót, hogy próbáljon meg az
írásokban párhuzamosan tájékozódni.
"AZ IFJÚKOR ZONGORÁI"
1. A leírtak alapján arra lehet következtetni, hogy M. A. a korai
mechanikákat kevéssé ismeri. Modern hangszereknél a beszabályozás
valóban eldönti a mechanika járását. De pl. Liszt lökőnyelves, angol
mechanikájú Streicher-zongoráján nem lehet a mechanikát könnyűvé
tenni. Hát még az egyszerűbb hangszereken! Feltételezem, hogy M. A.
nem ugyanazt érti angol mechanika alatt, amit én ábrával is
pontosítottam. A cikkben közölteket Gát József "A zongora története"
című könyvében, az 55. oldalon található, 1828-ban íródott J. N.
Hummel idézetre alapoztam (Liszt ekkor 17 éves!). Remélem, ő elég
autentikus!
2. A capotasto-val kapcsolatban: kiegészítésének azzal a részével
egyetértek, hogy a capotasto "...a húrok hangolótőke felőli végpontját
megadó..." szerepű. Ezzel együtt ábrára már nincs is szükség. Számomra
M. A. állításából az nem világos, hogyan lehet megadni egy végpontot
úgy, hogy ott a húrt nem rögzítjük, de a rezgést sem korlátozzuk? A
keret és a tőke inkább szolgál a hangolástartás növelésére, mint a
capotasto.
"A BÉCSI PAPUCSOK"
1. Nem mond ellent, mert a cikkben említett másik
Streicher-zongora angol mechanikás (lökőnyelves).
2. Való igaz, hogy a későbbi hangszereknél nem általánosítható az,
ami 1828-ban még érvényes volt, de ennek senki sem állította az
ellenkezőjét.
3. Szó sem volt arról, hogy C. Graf a kalapácsfej bőrözés egyedüli
alkalmazója, egyszerűen csak sokáig alkalmazta ezt a megoldást.
"AZ ALTENBURGI GYŰJTEMÉNY"
1. Én nem érzem, hogy a dinamikai színezet ellentmondásos
kifejezés lenne, noha akusztikával foglalkozom. Rokonértelműnek tartom
a dinamikai árnyalattal. Lehet, hogy az ember fülét az emóciói
befolyásolják?
2. Valóban így helyes, de ennél azt hiszem, maga a szójáték sokkal
fontosabb.
3. M. A. tévedett súlyosan! Beregszászy ezt a luxust nem
engedhette meg magának, mindig a megrendeléstől függött a mechanika
jellege. Más kérdés, hogy gyártmányainak többségében valóban bécsi
mechanikát találunk. 1846-ban Bécsben "újfajta repetíciós mechanikát"
(amely az angol mechanikához állt közel) mutatott be. Sőt, az 1871-es
londoni kiállítás kapcsán javított angol mechanikájáról maga
Beregszászy számolt be: "...nach den Prinzipien der sogenannten
englischen Mechanik konstruierte neue Mechanik in Anwendung...".
"EGY KORAI SZINTETIZÁTOR"
1. Spanyolviaszba mártogatott indulat nélkül csak annyit tudok
mondani, hogy találgatások helyett konkrét adatokat vártam volna.
Zengetés alatt a térdemeltyűk forte piano hatását értem, valamint egy
általam teljességében nem ismert effektust, amit a Steinway-zongorák
"sustaining" hatásához hasonlíthatnék. Erről a különlegességről K.
Wegerer, V. Luithlen és P. Kukelka Katalog der Sammlung alter
Musikinstrumente Wien 1966, múzeumi kiadványában a 91. oldalon
olvashatunk. A fenti szerzők szaktudásában nincs jogom kételkedni! A
hangszer méreteit, Liszt vágyait és R. Pohl leírását tekintve miért ne
lehetett volna ez a monstrum valóban különleges!
2. R. Pohl nem említ BWV-számot, de jelzőt használ, így a helyes
mondat: "a mester Bach egyik orgonafúgáját" játszotta el neki. Az Ave
Maria-t Liszt saját maga szerzette és játszotta, Schubertéből aznap
már elege volt. Elnézést kérek a pontatlanságért.
3. Véleményem szerint a "további" szó nem okozhat félreértést (ez
már megint a gyárkémény-szindróma). Én úgy értelmezem, hogy a saját
"házi mechanikája" bevezetése után, üzleti megfontolásokból kívánságra
Ehrbar-mechanikát is beépített. A Blüthner-mechanika alkalmazását 1918
táján hagyták abba, amikorra zongoráik már több mint felét
Ehrbar-mechanikával építették.
"A GIGANTOK KORSZAKA"
1. Már megint olyasmit javít ki M. A., amit nem írt le senki. A
nagy találmány egy olyan öntöttvas keret, melybe már a tőkét is
beépítették és a húrokat közvetlenül a keretre feszítették.
Hozzátenném, hogy nem Chickering alkalmazta az öntöttvas keretet
zongorában először, hanem 1825-ben Pleyel.
2. Eredeti végzettségem szerint matematikatanár is vagyok. Sajnos,
nem számoltam meg a billentyűket, de azért van egy apró ellenvetésem:
88 billentyű = 7x12+4 billentyű és 4 billentyű = 1/3 oktáv
hangterjedelem, azaz a hangszer 7 1/3 oktávos, és nem 7, ahogy azt M.
A. állította. Az én forrásom 7 és 1/2 oktávot említ - és én hittem
neki...
3. Matematikai szempontból ismét ellent kell mondanom. M. A.
állításának az a része, hogy Bösendorfer kivétel nélkül bécsi
mechanikával dolgozott - hamis, mert éppen a pesti Liszt Emlékházban
(ami a tanulmány megírása óta látogatható, és az említett hangszerek
nagy része kiállítási tárgy!) található egy 1862-ben Londonban
díjazott Bösendorfer-zongora, amely angol mechanikás. Azt nem vonom
kétségbe, hogy Bösendorfer nagyon sok bécsi mechanikájú zongorát
épített.
4. A Liszt-zongorák leírása valóban félreérthető. Az 1873-as
Zenészeti lapok 312. oldalán írtak erről a hangszerről ilyen
"félrevezető" módon. Azonban senki sem gondolt arra a képtelenségre,
hogy a rezonáns tartósságot úgy növelték, hogy egy vaslemezt
erősítettek rá. Közvetett úton, ahogyan M. A. is helyesen gondolta, a
kiakasztótőke megerősítésén keresztül már növelhető az egész hangszer
(így a rezonánsé is) tartóssága, hiszen a húrok nagyobb feszítőerejét
kell ellensúlyozni. Talán szerencsésebb lett volna így: "...a zongora
tartósságát vaslemezekkel növelte...". A kiegészítés valóban ráfért az
idézett forrásra, ezért köszönöm.
5. Azt hiszem, önjelölt lektorom nem nézett bele alaposabban olyan
Beregszászy-zongorába, amely az idézett csellórezonánst tartalmazza. A
húrokat Beregszászy úgy rögzítette, hogy azok nem nyomták, hanem az
úgynevezett agráfokon (a hídon lévő húrrögzítő elemeken) keresztül
felhúzták a rezonánst. Éppen ez a találmány különlegessége! A
domborulat tehát nem vékonyítás, hanem formálás eredménye. Való igaz,
hogy az említett elvékonyítás is hozzátartozik a konstrukcióhoz. A
kiegészítést köszönöm, de a bírálat teljesen alaptalan.
6. Helyesen valóban Ehrbar, magam is észrevettem - köszönöm.
"AZ ÚJVILÁG ZONGORÁI"
1. A húrok összhúzóerejét Gát J. 18-20 tonnára, Tarnóczy Tamás
Zenei akusztikájában 20-30 tonnára becsülte. Hajlok arra, hogy M.
A.-nak van igaza, hiszen Hansing pl. 17-18 tonnát említ - de mit
változtat ez a páncéltőke szerepén?! Ami a "szegény" tőke
függetlenítését illeti, megint az a gyanúm, hogy M. A. a modern
hangszerekből indult ki. Az a mondata pedig, hogy "...a rezonáns
mindentől független, csak a szélein van rögzítve...", kicsit
ellentmondásos. Azt hiszem, ezt nem úgy kell értelmezni, mint az egyén
szabadságát, amely korlátainak felismerésével egyenlő. E szabadalom
előtt a rezonánst igen bensőséges kapcsolatban találjuk a
kiakasztótőkével, sőt, emiatt pl. az asztalzongoránál még holt részek
is keletkeztek rajta.
Összefoglalásul csak annyit, hogy nagyon köszönöm Mező Andrásnak a
jogos kiegészítéseket. Azonban a lap és az olvasók féltése az általam
elkövetett felületességektől és tévedésektol alaptalan. Az i-re
mindenképpen kerekebb pontot kellett volna tenni. Nem szándékoztam a
Nagy Magyar Hézagpótló szerepét betölteni, csupán Lisztről és koráról
kívántam a magam szerény eszközeivel megemlékezni.
Dr. Pap János
akusztikai aspiráns