Kenni vagy nem kenni? |
- Lemeztisztító folyadékok: LencoClean és Plastool -
Akár a B betűt is kirakhatnánk, hiszen a címben szereplő
tisztítófolyadékok boltban kapható árucikkek, tehát megvolna rá a
joguk, hogy a Bemutatjuk rovatban szerepeljenek. Dehát hogyan
teszteljünk egy folyadékot, amely - eltérően a lemezjátszóktól,
magnóktól - nem nyávog, nem dübörög, sőt: még bemenő/kimenő
feszültsége/impedanciája sincs?! Ha úgy volna közöttünk vegyészmérnök,
mint amennyire nincs, még akkor se vállalkozhatnánk többre, mint hogy
megpróbálnánk analizáltatni a folyadékot - és ugyan mire mennénk azzal
az analízissel?!
Egyáltalán, a lemeztisztító eszközöket mindig is tabunak
tekintettük, mert nem értünk hozzájuk. Annyira biztosan nem, hogy
szakszerűen minősíthetnénk őket. Nyomaszt, nyomaszt ugyan bennünket ez
az adósságunk, de még nyomasztóbb a felelősség súlya, hogy esetleg
olyasmire vesszük rá az Olvasót, amit később mindnyájan megbánunk: ő
is, mi is. (Mondjuk, valamely tisztítóeszköztől a hanglemezek másfél
év múlva kelepelni fognak, és színes tollbokréta nő a címkéjükön stb.)
Bármennyire fontosnak tartjuk is a hanglemez tisztításának,
ápolásának, konzerválásának ügyét, eltökéltük, hogy nem szólunk bele a
mások dolgába: ki-ki válassza azt a módszert, amely neki a legjobban
beválik. Hallgatunk - hogy bölcsek maradhassunk.
Hallgatásunkat most mégis megtörjük, mert az utóbbi időben - kissé
váratlanul - szert tettünk bizonyos tapasztalatokra, úgyhogy végre
állást foglalhatunk legalább a legfontosabb ügyben, nevezetesen: hogy
a hanglemezt vajon szárazon, avagy nedvesen célszerűbb-e tisztítani,
továbbá: hogy szabad-e játék közben is tisztítani. Amit leírok,
elsősorban a saját véleményemet tükrözi, de vizsgálódásaim eredményét
természetesen mások előtt is demonstrálni tudom; a Hifi Magazin
kollektív ítéletét lásd majd egy szövegközti (denevér nélküli) szeánsz
keretében.
Most pedig, a rend kedvéért, szükségem lesz egy rövid bevezető
fejezetre. Nem mintha én volnék illetékes összefoglalni a probléma
lényegét - dehát valahogy csak el kell kezdeni ezt a cikket.
Lemezjátszás szárazon és vízen
A hanglemez pvc-ből készül. Elég kemény ahhoz, hogy sok-sok száz
lejátszást kibírjon (van olyan demólemezünk, amelyben legalább
1000-szer járt már tű, és még mindig nagyon jól szól, sőt: nem is igen
serceg!), dehát azért mégiscsak meglehetősen puhácska anyag, rendkívül
könnyen rongálódik-karcolódik, és állapotáról folyvást tudósít is
bennünket, mindenféle kellemetlen sercegéssel, pattogással. Hiába ép a
gyémánttű, hiába óvjuk féltő gonddal a lemezeinket: nem tudjuk
megakadályozni, hogy érintkezésbe ne lépjenek egy borzasztóan kemény
anyaggal. Ez az anyag: a por, amely jórészt éles-hegyes
kvarckristályokból áll. A szakkönyvekben gyakran hivatkoznak rá, hogy
a játszótű hegye hatalmas erővel nehezedik a barázda egy-egy
"geometriai" pontjára. A hanglemez ezt még kibírná, de azt már nem
szereti, hogy az irtóztató nyomás még kristályokat is présel a
barázdafalba. Ekkora nyomáson a kristályok még a gyémántot is
kikezdhetik, és jócskán megrövidítik a tű élettartamát. Ráadásul a tű,
ha megkopik (tehát élek alakulnak ki rajta), már önmagában is
tönkreteheti a lemezt.
A por a saját lábán (szárnyán?) is eljut mindenhová, a szekrény
zárt ajtói mögé, a lemezborítók belsejébe is. Azonkívül a pvc-nek
megvan az a jó tulajdonsága, hogy a legkisebb dörzsölésre is
elektromosan feltöltődik, miáltal vonzani fogja a port, nemkülönben a
levegőben úszó szénát-szalmát-szöszmötöt, amely megtapad a barázdában,
majd egy alkalmas pillanatban rákapaszkodik a lejátszótűre. A tű
elveszti közvetlen kapcsolatát a barázdafallal, nem tapogatja le
rendesen a hajtűkanyarokat (=a magashangokat), és torzítani kezd.
Nincs annál bosszantóbb dolog, mint amikor zenehallgatás közben
tisztogatni kell a tűt.
Se szeri, se száma annak a sok alkalmatosságnak, amit az
audiofilek és a mérnökök az LP negyven és különösen a sztereó LP
harminc éve folyamán kiagyaltak. (Oly sok megoldást javasoltak, hogy
már ebből is gyaníthatjuk: egyik sem tökéletes.) Felsorolom a főbb
típusaikat, anélkül persze, hogy teljességre törekedhetnék. Két
válfajukat kell megkülönböztetnünk: a száraz-, illetve a nedves
tisztítókét - habár, mint látni fogjuk, a kettő között nem éles az
átmenet.
A nedvesen tisztító eszközök között a legismertebb a LencoClean,
jelen tesztünk egyik tárgya. Ez egy ecsetben végződő plexicső. Játék
közben az ecsetet rá kell helyezni a lemezre, a játszótűvel
átellenben. A csőből alkohol és víz keveréke folyik ki, s ezt az ecset
egyenletesen szétteríti a hanglemez felszínén. A folyadék "keni" a tű
és a barázda súrlódó felületét, tehát csökkenti a súrlódást, egyben
eliminálja a sztatikus feltöltődést, azonkívül összeszedi és
eltávolítja a szöszöket is a tű útjából. Logikus rendszernek látszik.
Hátránya, hogy ha valamely lemezt csak egyetlen egyszer is nedvesen
játszottunk le, akkor most már örök életünkre így kell használnunk,
mert ha legközelebb szárazon tesszük fel, sercegni és torzítani fog.
Ennek a jelenségnek állítólag az a magyarázata, hogy a folyadék
fellazítja a barázdában lerakódott üledéket; sarat képez. A játszótű
szétteregeti ezt a sarat, amely aztán megszárad, és olyasfajta nyomot
hagy maga után, mint ősszel az elhanyagolt dűlőutakon az arra tévedő
autó - vagy a tehénpata. Ha viszont a következő lejátszáskor újra
"lenkózzuk" a lemezt, a folyadék feloldja a régi sarat, és a nedves
"zagy" már puha, nem zavarja a tűt, nem hallunk sercegést.
Nedvesíti, de rögtön fel is szárítja a lemezt a Keith Monks-féle
drága profi berendezés, amelynek egy példányát a Rádióban használják.
(Egy kisiparosnak is van belőle; hirdette is már a Hifi Magazinban.)
Ez a készülék egyik oldalról folyadékot juttat a lemezre (alkoholos
vizet, á la Lenco), a másik oldalon pedig leszívja az egész latyakot
egy vákuumszivattyúval. Ez persze nem játék közben történik. A
lejátszótűt már száraz barázdák fogadják, nem kell sárban botorkálnia,
tehát nem is hagy patanyomokat maga után.
Folyadékot, de egészen másféle folyadékot alkalmaz a Nagaoka cég
és az ő nyomán most idehaza a Plastool. Különleges vegyi anyagról van
szó, amely az alkoholon kívül valami celluloidszerűséget tartalmaz. Rá
kell kenni a lemezre, ott néhány óra alatt megdermed, összefüggő
filmszerű réteget alkot, s amikor lehúzzák, magával viszi a
szennyeződést a barázdák mélyéről. Körülményes eljárás, inkább csak az
erősen elpiszkolódott hanglemezekhez ajánlható - de, mint látni
fogjuk, nem világos, milyen lemezeket tekintsünk erősen
szennyezettnek.
A többi lemeztisztító eljárás, amelyet ismerek, "száraz": nem
nedvesítí be a hanglemezbarázdát. Legfeljebb a tisztítókefe (-párna,
-ecset, -kendő, -szivacs stb.) felületére csöpögtetnek egy kis
alkoholos csodaszert, ahogy például a Discwasher (és még nagyon sok
más cég) csinálja. Ismert praktika, hogy a tisztítóeszközt - általában
kendőt - antisztatizálják, hogy ezt a tulajdonságát lemeztisztításkor
átvihessük a hanglemezre is. A hatás, sajnos, nem tart sokáig.
Készítenek ecsetet-kefét karbonfíberből is (tudomásom szerint ezt a
Decca kezdte, de például az Ortofonnak is van ilyen terméke). Ezek
ugyan nem antisztatizálják a lemezt, de nem is töltik fel
elektromossággal: a szénszálak jó vezetők, elvezetik a feszültséget. A
legravaszabb antisztatizáló eszköz egy pisztolyszerű alkalmatosság,
amellyel a hanglemezre kell "lövöldözni", és akkor ionizálja a levegőt
a lemezjátszó körül.
Léteznek aztán tapadós anyaggal bevont görgők, amelyekkel fel-alá
kell rollerezni a lemezen, és akkor felszedik a szennyeződést. Van
olyan "rollni", amely öntapadós papírtekercset tartalmaz (amikor a
tekercs elfogy, újat kell beletenni), és van olyan is, amelynek a
felülete - feltehetően - szilikongumiból van, akár a tapadós
lemezpárnáké. Végül sokan használnak olyan ecseteket is (Dustbug
stb.), amelyek játék közben is a barázdákra támaszkodnak, úgy, mint a
Lenco-kefe, csak éppen nem folyik belőlük a lé, tehát szárazföldön
utaznak, nem tengeren. Minthogy ezek is dörzsölik a lemez felszínét,
sztatikus elektromosságot keltenek. A drágább típusokon ezért (Canton
stb.) az ecset karbonfíberből készül, és van rajta szabályszerű
földelővezeték is.
Ebből a több tucatnyi eszközből most kettőt alaposabban
megvizsgálunk. A kettőnek köze lesz egymáshoz!
LencoClean
A svájci Lenco cég találmánya. A nyugatnémet hifisták körében igen
hamar elterjedt, maga a HiFi Stereophonie szerkesztője is gyakran
hivatkozott rá - és hát mi, magyar lemezbarátok kezdetben nagyon is
német módra hifiztünk. Nem emlékszem pontosan, mióta kapható
Magyarországon a Lenco-készlet, de nagyon régóta jelen van a RAVILL,
RAMOVILL és a többiek boltjaiban. Valószínűleg több ezer magyar
hifista "lenkózik". Jómagam csaknem 20 évig használtam ezt az
alkalmatosságot. (Áldom az eszemet, hogy sohasem beszéltem rá senkit.
Mindig azt mondtam: én ugyan ezt használom - de nem merem ajánlani
másnak.) A Lenco-készlet jelenleg több mint 400 forintba kerül, egy
palacknyi eredeti folyadékért legutóbb 86 forintot kértek a boltban.
A LencoClean azzal nyer meg magának, hogy megnyugtatja a
lelkiismeretünket. Ha egyszer elszántuk magunkat, hogy most már
életfogytig nedvesen játsszuk a lemezeinket, akkor a lemeztisztogatás
"magától megy", nem kell többé törölgetni-pucolgatni a barázdákat,
csak "fel kell dobni" a kefét a lemezre, és már kezdődhet is a játék.
A gyári folyadék azonban hamar kifogy, és az új flakon sokba
kerül; mindenki gyorsan kiszámolja, hogy saját kezűleg sokkal
olcsóbban lehet desztvizet keverni alkohollal (az utóbbi komponens
részaránya úgy 30-40% lehet). A "házi" LencoClean egy kicsit kevésbé
üzembiztos, mint a gyári. Az eredeti folyadék alighanem egy kis
glicerint is tartalmaz, s emiatt biztonságosabban szétterül a
barázdákon - viszont jó tudni róla, hogy nem párolog el, mint az
alkohol vagy a desztillált víz: ott marad, ahová kenték.
Aztán az a kefe sem mindig arra sétál a lemezen, amerre kéne.
"Szöghibája" van (nem vicc!), és ha nem rögzítik pontosan ott, ahol
kell, akkor vagy a külső barázdán siet, vagy a belsőkön késik. Arra is
ügyelni kell, hogy a lemezjátszó mindig vízszintben álljon - persze,
ez egyébként sem árt. A britek nem használnak LencoCleant, általában
szóba se hozzák. Egy valahol olvastam csak róla, vagy három évvel
ezelőtt, hogy "ebben az országban szerencsére nem terjedt el, mert
hamar felismerték, hogy akadályozza a lemez forgását, és torzítást is
okoz". Bosszantott a dolog (hogyan is ne!), de azért ellenőrzésképpen
megtettem, hogy játék közben fel-felemeltem a kefét a barázdáról.
Nemigen hallottam különbséget; talán-talán egy icipicit tisztult a
hang, de úgy véltem, hogy ezt csak bebeszélem magamnak. Megnyugodtam -
és fütyültem a háklis angolokra.
Igen ám, de az utóbbi időben sokat javult nálam a hangminőség,
részben a különféle állványok jóvoltából (bővebben írtam róluk a 20.
számban), részben pedig a kábelvarázslás folytán (bővebben írok róla a
következő számban), és magam sem tudom, miért, de nemrég megint próbát
tettem a Lenco-kefével: hallok-e valamit, ha megemelem. A betyár
mindenségit: de még mennyire, hogy hallottam! Amikor a kefe a
barázdákon lovagolt, valami kellemetlen köd borult a zenére, a
magashangok fátyolosabbak lettek, a basszus tompább, dübörgőbb - és
valahogy az egész muzsika érdektelenebbé, levegőtlenebbé vált. A
legnagyobb különbséget énekhangon hallottam. Végigjátszottam ezt
legalább 10 lemezen, és amikor már végképp nem voltak kétségeim,
kezdtem magam rosszul érezni. A LencoCleannel kötött házasságot, mint
tudjuk, az egyház sem tudja felbontani. Először megpróbáltam annyira
benedvesíteni a lemezt, hogy ne kelljen használni a kefét, de ez az
eljárás nem vezet célra, mert a nedvesség ugyan nem párolog el egy
félóra alatt sem, de nem is marad ott, ahol kéne, hanem - a lemez
forgása következtében - koncentrikus körökké rendeződik. Öt-hat percen
belül száraz barázdafelületek képződnek, és jön a sercegés, a
torzítás...
Már ott tartottam, hogy valami finom permetezőszerkezetet kéne
terveztetni, amely szép lassan, folyamatosan, de a barázdák érintése
nélkül nedvesíti a lemezt (nem tréfálok: szakemberekkel tárgyaltam
róla!), amikor szerencsémre eszembe jutott, hogy: nem kéne most már
azt is ellenőrizni, mit művel a folyadék önmagában, a kefe nélkül?!
Ellenőriztem. Ugyanazt csinálja, amit a kefe! Beszűkíti, érdektelenné
teszi a hangképet, és nyeli, nyeli a magashangot. Az érintetlen,
szárazon játszott lemez és a lenkózott, nedvesen játszott lemez hangja
között nálam legalább 2 orta a különbség (ennyi van egy MC10 és egy
MC205, de legalábbis egy FF15 és egy VMS30 között). Ebből durván 1
orto veszteséget a folyadék, 1 orto-t pedig a kefe okoz.
Azt hiszem, nyugodtan tanácsolhatom bárkinek, hogy esze ágába ne
jusson kipróbálni a LencoCleant; ha pedig már befürdette a lemezeit és
önmagát, akkor esze nélkül szabaduljon - no nem a lemezeitől (már csak
azért sem, mert a lenkózott hanglemezt nem nagyon lehet eladni), hanem
a nedvesen játszás hatásától. Két eljárás kínálkozik: az egyik a profi
hanglemezmosó módszer a Keith Monks gépével, de ez nem éppen olcsó
mulatság, azonkívül ki kéne vinni a házból a lemezeinket. A másik
eljárás szintén nem túl olcsó (bár az előzőnél kevésbé költséges),
viszont további előnyöket is ígér, és a lemezeinket saját magunk
tisztogathatjuk, odahaza. Alább ezzel a második módszerrel
foglalkozom.
Plastool Lemezőr
Megvallom, hogy amikor évekkel ezelőtt feltűnt a boltban a Nagaoka
lemeztisztító folyadék, rossz viccnek tartottam az egészet, és
borsózott a hátam még a gondolatára is annak, hogy a lemezeimre
csorgassam a gyanús méregzöld kenceficét. Nekem különben sincsenek
"elszennyeződött" lemezeim; én lenkózom őket, tehát olyan tiszták,
mint a patyolat...
Még most is, amikor a LencoCleannek kitelt a becsülete, inkább
csak a kétségbeesés vitt rá, hogy kipróbáljam az immár hazai
laboratóriumokban kotyvasztott filmképző folyadékot, amelyet a
Plastool Kisszövetkezet hoz forgalomba, Lemezőr néven * (* Valójában
két szövetkezetről van szó: az eljárást és a folyadékot a
Balatonfüred-Csopak Tája Mgtsz szolgáltatja, a műanyag készletet a
Plastool gyártja. Remélhetőleg nem fognak megneheztelni a
balatonfürediek (illetve csopakiak), ha ebben a cikkben az egyszerűség
kedvéért következetesen a Plastoolra hivatkozunk - végül is, a
Lemezőrt az ő neve alatt hozták forgalomba.) Lehet, hogy csak a
túlságosan elszennyeződött lemeznek van rá szüksége, de én ma már a
LencoCleant tartom az egyik legkellemetlenebb szennyezőanyagnak, tehát
itt az alkalom, hogy próbára tegyem vele a Plastool képességeit.
Első benyomásaim, hogy úgy mondjam, vegyesek voltak. A
Plastool-készlet magyar árucikk létére is ízléses - viszont drága: a
RAMOVILL-nál nem kevesebb, mint 450 forintba kerül; a RAVILL Elektron
boltban még drágább, csaknem 500 forint. Tartalma: egy palacknyi
folyadék, egy darab filléres műanyag kenővályú és két darab
hanglemezcímke nagyságú műanyag korong, ezekre kell ráfektetni a
megtisztítandó hanglemezt. Tekintve, hogy a palack külön is kapható
200 forintért, a két műanyag korong pedig, mint hallom, rövidesen
forgalomba kerül 130-ért - a fennmaradó 120 forintot a kenővályúra és
a kartondobozra adjuk ki. (Ha csak nem számítjuk azt az egy ívnyi
öntapadós címkét, amely a Plastool emblémáját viseli, és amellyel majd
lehúzzuk a filmet a hanglemez felszínéről...)
A használati utasítás úgy szól, hogy fektessük a lemezt a műanyag
korongra, a kenővályút pedig a lemezre (központosítja őket a korongból
kiálló tengelycsap); öntsük a folyadékot a kenővályúba, a
jelzővonalig, és forgassuk körbe a vályút "egyszer-kétszer-háromszor".
Hát ami azt illeti, körbeforgattam én ezenkívül még
négyszer-ötször-hatszor is, amíg tényleg sikerült viszonylag
egyenletesen elosztani a híg olajfestékre emlékeztető folyadékot a
lemez felszínén - dehát gyakorlat teszi a mestert. A nyolcadik-tizedik
lemezoldallal már egész tűrhetően elboldogultam. Az előírás szerint a
folyadéknak legalább 3 óráig kell száradnia; én a biztonság kedvéért
inkább 4-5 órát pihentettem. A Plastool folyadéknak nagyon mulatságos
színe van: a palackban narancssárga, a lemezen méregzöld, és végül,
amikor dermedt állapotában lehúzzuk a lemezről, rózsaszínű. Mindig
sikerült egy darabban lehúzni, sohasem szakadt el, vagy legalábbis nem
szakadtak ki belőle önálló anyagdarabkák. Úgy kell leválasztani a
lemezről, hogy előbb egy kis öntapadós címkével "feltépjük" a fóliát a
lemez szélén. A többi már magától megy. (A címkéket, mint már
említettem, a Plastool emblémája díszíti: egy nagyon helyes kis csiga
a T betű tetején. Igazán nem kötözködésből kérdezem, csak mert nem
tudom kihagyni: lehet, hogy ez az állatfigura az egész eljárás
tempóját szimbolizálja?!)
A lemezeknek előbb csak az egyik oldalát tisztítottam le, a másik
oldalukat egyelőre LencoCleannel használtam. Nos, amikor a lenkózott
oldal után a lenkótlanított oldalt tettem fel, mintha napsugár
mosolygott volna be a szobám ablakán. Az egész muzsika annyival
derűsebb lett, annyival szebb és több magashangja támadt, annyival
emberibb és igazibb mélyhangokat sugárzott, annyival sztereóbban
szólt, hogy megdöbbentem tőle; ez volt az a perc, amikor a LencoCleant
egyszer és mindenkorra "leírtam". Nyilvánvaló ugyan, hogy a drasztikus
változás nem annyira a Plastoolnak, mint inkább a LencoClean-nek
köszönhető. Akinek kezdettől fogva szárazak a lemezei, az "csupán"
tisztogatásra használhatja a Plastoolt, a hangminőségen aligha
javíthat vele - és nem fogja megismerni azt az örömöt, amit csak az
érezhet, aki éppen most dobja szemétre a Lenco-készletnek a legutolsó
tartozékát is - mint a leges-legutolsó kapcsot, amely a "német
hifihez" fűzte...
Vegyianyagok hatásáért (és mellékhatásaiért) kockázatos dolog
garanciát vállalni. Egyet az ért megtettünk. Dankó Emil megmérte egy
mérőlemez zajszintjét "plasztúlozás" előtt és után. A zajszint nem
emelkedett.
*
Most következik a szeánsz, vagyis a Hifi Magazin kollektív
tesztje, amelyről nem világos, hogy vajon a LencoCleannek szól-e,
avagy a Plastoolnak. Föltehetőleg mindkettőnek. Bizonyos
demólemezekből két-két példányunk van, a kettőt mindig váltogatva
használjuk, állapotuk tökéletesen azonos. Az egyik példányt
kitisztítottam Plastoollal, a másikat meghagytam lenkózott
állapotában. Háromféle műsort válogattam össze: az Ortofon és a JBL
demólemezét, valamint a Propriustól a Cantate Domino-t. (A
lejátszóberendezés: NAD5120 a Triangulumon, Ortofon MC20S, T-30, Naim
NAIT, Spendorok a Tönkön.) Házi zsűrink az alábbiakat vélte hallani:
Előbb csak halvány, majd egyre erősödő különbség. A nedvesen
játszott lemezen mintha az erősítő hangszínszabályozójával letekernénk
a magasakat. A száraz lemez jobban szólal meg, és nagyobbat is szól.
Hangerő-differenciát (?) is érzek. A nedves lemez bágyadtan szól, a
száraz elevenen, csengőn. És nem torzít annyira! * A mélyhangokon én
sem éreztem különbséget, viszont már első hallásra megcsapott, hogy a
száraz lemez mennyivel levegősebben szól. A LencoClean
információ-veszteséget okoz. A száraz lemezen hallani, amint a
zenészek mozognak, jönnek-mennek. A másikon nem tudom azonosítani a
mozgásukat. Érdekes: a tiszta lemezen a futómű zaját, a motor
egyenetlenségeit is hallom. A JBL-lemezen olyan pengetős hangszín tűnt
fel, amelyet eddig még sohasem hallottam ezen a felvételen: ki tudom
venni, hogy ütik a húrokat. A lenkózott lemezről ez úgy szól, hogy
akár dobseprő is lehetne. * Nemcsak a magashangok, hanem a mélyek is
jobbak. A száraz (emezen a húrok tovább pengenek. A Lenco:
hangtompító, lefogja a rezgéseket. * (A szerkesztő a saját véleményét
másutt már elmondta, itt most nem ismétli meg.)
Akkor hát itt az ideje takarékoskodni a Plastool-lat. A használati
utasítás szerint egy palack folyadék körülbelül 30 lemezoldalra, tehát
15 lemezre elegendő (nekem eggyel kevesebb jött ki, de ne vesszünk
össze rajta). Egy palack ára 200 forint, egy lemez tisztítása tehát
úgy 13-14 forintba kerül. Aki csak hébe-hóba, például magnófelvételhez
kölcsönkapott, elrongált lemezekhez használná a Plastoolt, annak édes
mindegy, de aki - mint jómagam - az egész gyűjteményét szeretné
lenkótlanítani, az feltehetőleg érdeklődéssel fogadna valami
anyagtakarékosabb módszert. Nos, nekem 170-180 hanglemezt kellett
rendbe szednem - nem éppen nagy gyűjtemény, de azért sok munkát ad. A
huszadik lemezoldalnál egyébként is elfogyott a türelmem, nehézkesnek
találtam a kenővályús szisztémát. Fogtam egy jókora lapos ecsetet, és
úgy mázoltam tovább a lemezeket, mint az ajtót vagy az ablakot szokás.
Így sokkal kevesebb anyagot fogyasztottam - viszont a filmréteg
túlságosan vékonyra sikeredett, könnyen elszakadt, úgy kellett
tapaszokkal kiszedegetni a barázdából. Még szerencse, hogy a Plastool
teljes mértékben önjavító: saját magát is eltávolítja, ha újra kenjük.
Némi kísérletezés után azonban már meg tudtam határozni azt az
anyagmennyiséget, amely még éppen elégséges vastagságú filmréteget ad:
körülbelül négyszer csurgatom körbe a lemezt, közepesnél vastagabb
sugárban öntve a folyadékot. A legelső lemezoldalra valamivel többet
kell önteni, mert akkor még száraz az ecset, sokat elszív az anyagból.
Így adagolva, egyetlen palack folyadékkal 20, de inkább 21-22
hanglemezt tudok Plastoollal borítani.
Igaz viszont, hogy a filmet majd óvatosabban kell lehúzni a
lemezről. A kenővályú pont oda viszi fel a folyadékot, ahová kell; a
filmje egyébként is vastagabb, egyetlen mozdulattal lehúzható. Ha
azonban ecsetet használunk, akkor egészen a címkéig kell kenni a
lemezt (vagy csaknem a címkéig, mert azt persze óvni kell), különben
előfordulhat, hogy a filmréteg még az utolsó barázdáknál elszakad.
(Cellux-szalaggal így is könnyen felszedhető.) Másodszor, az ecset a
hanglemez szélét is óhatatlanul megnedvesíti, és emiatt majd a két
lemezoldalt összefüggő filmréteg fogja borítani; amikor le akarjuk
húzni, előbb a körmünkkel körbe kell karcolni a lemez szélét. A körme
mindenkinek kéznél van. A filmet ne tépjük le egyetlen diadalmas
mozdulattal, mert esetleg megakad a lemez szélének recéin. Tehát
ajánlatos körös-körül feltépegetni, cellux-darabkákkal, és aztán
finoman húzni a címke irányában. Ha nem rángatjuk, így is egyben jön
le. Ha bárhol foszlányok maradnának, nyugodtan leszedhetjük
cellux-szal.
Megértem, hogy a Plastool kisszövetkezetnek olyan módszert kellett
találnia, amely kézben tartható, definiálható, garantálható
(kétbalkézzel is reprodukálható). Azt is elismerem, hogy az ő módszere
az elegánsabb, egyszerűbb. Mindazonáltal, aki nagy mennyiségű lemezt
akar bekenni, annak azt ajánlom, takarékoskodjék a folyadékkal, és
maradjon az ecsetnél.
Sőt, még valamit ajánlok neki. Kezdetben a lemezeknek egyszerre
csak az egyik oldalát tudja bekenni, mert ha mindkettőt bemázolná, nem
tudná hova fektetni. A készlethez kapott műanyagkorongokra persze
ráteheti, de azokból csak kettő van, és ha lefoglalja őket, nem tud
tovább dolgozni. Újabb korongokat vásárolni, páronként 130 forintért
(!) szerintem megbocsáthatatlan pazarlás volna. Én a magam részéről
nekiálltam papírdobozokat hajtogatni; ráment vagy 5 óra az életemből,
de megérte. Néhány ív olcsó kartonpapírból 48 dobozkát készítettem -
lásd a képen.
Így aztán már ötvenesével kentem tovább a lemezeimet. Este
szétteregettem a dobozkákat és rajtuk a már bekent lemezeket a szoba
padlóján, reggel pedig (korán, mielőtt valaki rájuk lépne) mindet
módszeresen összeszedtem, és visszaraktam a borítójába. A filmet nem
húzkodtam le róluk: csak majd ha meg akarom hallgatni őket. Addig se
lepje őket a por! A Plastool-készlet használati utasításában egyébként
is felvetik ezt a lehetőséget: Plastoollal archiválni. Nem tudom, ki
mennyire lát fantáziát a dologban, de ha már az ember - lenkótlanítás
végett - amúgyis bekeni egyszerre az egész lemezgyűjteményét, akkor
tényleg az a legokosabb, ha a munka végeztével átmenetileg rajta
hagyja a celofánt. Végtére, némelyik lemezünket esetleg csak két-három
év múltán fogjuk elővenni.
Ezzel kapcsolatban is van egy fontos észrevételem. Ha Plastoollal
archiváltok, és felbontjátok valamelyik lemezeteket, okvetlenül
szedjétek le a filmréteget mind a két oldaláról, még akkor is, ha
pillanatnyilag csak az egyik lemezoldal műsorára vagytok kíváncsiak!
Amíg ugyanis a túloldalán rajtamarad a film, a lemez egy kissé
élettelenül fog szólni!
Hogy ennek mi lehet a magyarázata? Feltehetőleg az, hogy a
filmréteg "megfogja" a hanglemezt, nem engedi rezegni - márpedig
nagyon fontos, hogy a rezgésbe hozott membrán (mert arról van szó!)
szabadon tudjon "lecsengeni", ne tárolja túl sokáig a rezonanciákat.
Gyanítom, hogy a LencoClean - a folyadék is, a kefe is, külön-külön és
együttvéve! - ugyanebben akadályozza meg a hanglemezt. Lehet, hogy
mindez csak üres spekuláció; fejtegetéseinket mindenesetre érdemes
összevetni azokkal a diagramokkal (57. oldal), amelyeket
sajtószemle-rovatunkban, az Audio magazin mérései alapján közlünk, s
amelyekből hasonló következtetéseket lehet levonni.
Én csak azt furcsállom, hogy az LP "működéséről" most, negyven év
után, amikor a fekete korong fölött már megkongatták a vészharangot,
még mindig ennyi újdonságot mondhatunk, helyesebben: még mindig
ennyire keveset tudunk.
Még azt sem tudjuk, például, hogy hát akkor most majd melyik -
persze: száraz - tisztítóeszközzel ápolgassuk a lemezeinket.
Darvas László