Basic Library |
No.5: Mozart szimfóniái
(Mondom a Szerkesztőnek, meg kellene már magyarítani a rovat
címét, mégha mindenki tudja is, mit értünk rajta. Próbálkozom, játszom
a változatokkal. Az első fele egyértelmű: alap. De mi az, amit
ráépítünk. Téka? Repertoár? Ezek is idegen szavak. Gyűjtemény?
Lemeztár? Hangtár? Hivatalos-szürkék, semmitmondók. "Válassza a
legjobbat!" - ez meg túlságosan célratörő "Nélkülük nem élhetsz!"
Fellengző, és a nem-gyűjtők úgysem értenék. Egyszerűen: Alaphangok?
Alaplemezek? Nem megy. Aki tud valami jót, szóljon! Addig marad, mint
amott fönt.)
Ha Mozart-szimfóniák között kutakodunk, legelébb a művek között
kell valamilyen alapsorrendet teremtenünk. A 41 opusból az "alap"-ba
nem fér több nyolcnál. Róluk szólunk.
Névsorolvasás:
No. Hangnem K. Becenév
------------------------------------
25 g-moll 183 (a "kis g-moll)
29 A-dúr 201
35 D-dúr 385 (Haffner)
36 C-dúr 425 (Linzi)
38 D-dúr 504 (Prágai)
39 Esz-dúr 543
40 g-moll 550 a nagy g-moll
41 C-dúr 551 (Jupiter)
Ennyi kell. Ez a minimum. Választásommal is bizonyára kevesen
vitáznának. Innen kezdve azonban ugyanaz a veszély fenyeget, mint
egyébkor. Mi lesz, ha azt mondják jó, elhisszük, hogy ez az előadás is
nagyszerű, az az előadás is remek, de miért a köntörfalazás? Tessék
kereken kijelenteni, melyik a legjobb a világon! Azzal elrohannak és
megvásárolnák - ha kapható volna. Én legalább így gondolkoznék (így
gondolkoztam) kezdő-gyűjtő koromban... Mivel e rovat főként nekik
íródik (hogyan is mernénk nem-kezdőknek tanácsokat osztogatni?!),
sietve elmondom: a kizárólagosságra való ifjonti törekvésünk majd
szépen lelohad, s rátérünk a helyes útra - amely nagyon sokfelé
ágazik.
Mentségünkre szóljon, hogy a magam és mások tapasztalata szerint
egykori türelmetlen ítélkezésünktől, elfogultságunktól, a "csak így
szeretem, s apagyilkos volt kiskorában, ki másként vélekedik"
álláspontjától éppen a bécsi klasszikusok zenéjének hallgatásakor
szabadulunk a legnehezebben. Ragaszkodunk hozzájuk, akár táplálkozási
szokásainkhoz. (Hogy örülne Bertolt Brecht, amint éppen leleplezhetné
a "kulináris" zenekedvelőt!" De szívesen vállalom; Mozarttól igazán
nem hagynám "elidegeníteni" magam!)
Michael Kennedy írja: "Mi teszi a Mozart-tolmácsolás művészetét
kiaknázatlan bányamezővé? Évek óta töröm a fejem a rejtvényen, s nem
találom a megoldását. Talán, hogy a stílusa klasszikus volt, barokkos
dekorációkkal, lényegében XVIII. századi, mégis, zenéjének érzelmi
anyaga gyakran előre mutat a romantikus korszakba, a kifejezésmódnak
valamiképpen ellentmondva. De ezt Haydnról is el lehet mondani, az ő
zenéje mégis kevésbé hoz zavarba. A gondok egy része talán Mozart
személyiségének mérhetetlen misztériumában rejlik, abban a furcsa
titokzatosságban, szenvedély és hűvösség keverékében, amely (az én
fülemnek) kísértetiessé és diabolikussá teszi e zenét, minden
fordulatnál. Irigylem azt a könnyedséget, amellyel néhány kollégám
felismeri a jót és rosszat a Mozart-interpretációban."
Valóban, a nagy romantikus szerzemények előadása felett ma talán
ritkábban szoktak késhegyig menően vitatkozni. Hisz majd' minden
egyéni felfogás, árnyalat, eltérés, netán eredetieskedés belefér ebbe
a meghatározó jelzőbe: romantikus. ("Hát istenem, szélsőséges" stb.,
stb.) No de egy Mozart mű tempója? A vonósok hangszíne, sőt a
létszámuk, újabban a hangszerek kora? Itt már nem szeretjük, ha valaki
semmibe veszi a kánont. (Helyesebben: a kanonizált szabályokat, a
precíz vagy Mahler által megbélyegzetten "slampos" hagyományokat!)
Csakhogy... csakhogy a régebbi vagy közelebbi múltban végighallgatva a
fentebb felsorolt szimfóniák lentebb említendő felvételeinek jó
részét, nyugodt szívvel állíthatom, hogy a Mozart-zenére is igaz a
közhely: az az érvényes interpretáció, amelyik szép. Amelyik tetszik.
S nekem a legtöbbjük - ilyen-olyan okkal - tetszett. Tán azért,
mert beteljesítette a várakozásomat. Vagy éppen ellenkezőleg: azért,
mert meglepetést szerzett...
A nyolc szimfónia áttekinthetetlenül (és sajnos,
beszerezhetetlenül és végighallgathatatlanul) sok felvételt termett az
elmúlt hatvan, de legalábbis a mikro-korszak eddigi harminchét éve
alatt. Szerencsére a legismertebb és leggazdagabb magyar főgyűjtő, a
Rádió hozzájuttat bennünket a legfontosabbakhoz. Igaz, még ezeknek a
módszeres meghallgatására is rá kell fordítani néhány évtizedet. Talán
nincs olyan jelentős karmester, aki ezt a nyolcat vagy legalább
néhányát fel ne vette volna; többek többször is, három-négy eljárással
(78-as; monó LP; sztereó; digitális-CD). Egyedül nagyon nehéz lenne
döntenem, még akkor is, ha a sztereó-előtti felvételeket - a
szerkesztői intencióknak megfelelően - nem vesszük számba. Meg kell
nézni, mit írnak az okosok. Az alábbi összefoglalást a Gramophone-nak
a legutóbbi 10-15 évben publikált cikkei alapján készítettem.
(Legrövidebb kódjel gyanánt a szimfóniák sorszámával hivatkozom a
művekre; a rend kedvéért közlöm mindig a kritikák szerzőjének nevét
vagy monogramját is.)
"Sorozatok ellensége" létemre is, ez alkalommal sorozatokkal
kezdem, és lemondva mindenfajta hatásos építkezésről, izgalmasra
komponált fokozásokról és csattanókról, rögtön az első sorozatban
ellövöm egész puskaporomat. Két okból. Először is nincs türelmem
megvárni, míg elérkezem például... X-hez; másodszor pedig a -
szerintem - legjobb Bruno Walter-féle produkciónak négy darabja - 36,
38, 40, 41 - megvásárolható Magyarországon, a Hungaroton
licenckiadásában. (Plusz egy csupa élet és energia 35., Széll György
és a Cleveland Orchestra előadásában, egy hasonlóképpen jó 39.-kel
párosítva a "Great Performances" sorozatból. Három lemez, egyenként
120 forintért! Ugyanezek a legújabb CBS-kompaktokon darabonként 15
dollárért...)
Mint Walter hagyatékának tetemes része, ezek a lemezek is 1960
körül készültek, sztereóban, a Walter számára szervezett és az ő
kaliforniai otthona közelébe telepített Columbia Symphony
Orchestrával, amely talán nem oly kiművelt, mint a bécsi vagy berlini
filharmonikusok, s nem töreked(het)ett a technikai tökély oly magas
fokára, mint a chicagóiak, de a vonósok "éneke" utolérhetetlenül
kifejező Walter keze alatt, és a fafúvósok (különösen az első oboista
és az első fagottos) az egész sorozaton át lenyűgözően játszanak.
Walter, akit a legemberibb és legjobban együttérző karmesternek
tartottak, különleges kapcsolatot tudott teremteni zenekarának
tagjaival mint egyénekkel is. (Kell-e meggyőzőbb bizonyíték erre, mint
a Linzi-szimfóniák próbájának híres felvétele? A zenészek iránti
udvariasságának, páratlan kedvességének eredménye az előadás
minőségében térül meg. A muzsikusok példátlan lelkesedéssel és
alázattal adják át magukat a dirigens irányításának. S ki hinné, hogy
előttük a pódiumon egy nyolcvanöt éves aggastyán szabja meg a tempókat
és bontja ki ezeket a dinamikai árnyalatokat.) Stefan Zweig írta, hogy
ritkán látott karmestert boldognak; talán leginkább csak Bruno Walter
volt az, ha Mozartot dirigált... Ezeken a felvételeken Walter olyannak
mutatkozik, mint aki már túl van a boldogság érzetén. Talán a teremtés
teljességét s a vele való azonosulást éli át... Pedig, mint maga írta,
szenvedélyesen szerette Mozartot, de csak élete viszonylag későbbi
szakában tanulta meg igazán, helyesen szeretni: "fiatal koromban nem
tudtam felfedezni a kecsesség mögött a komolyságot, a szépségben az
emelkedettséget".
Az utolsó hat szimfónia különféle felvételei közül a szakkritika
minden más karmesteré helyett a Walter interpretációit választja. A
sorozat legutóbbi (1986-os és ki tudja, hányadszori) újrakiadása
alkalmából Robert Osborne-t idézem (CBS Masterworks,
Portrait-sorozat): "Walter az emberi szellem kimeríthetetlenségének
egyedülálló kommentátoraként kezeli Mozartot, a német muzsikusokat és
írókat visszhangozva Kanttól Thomas Mannig, mégsem terheli a zenét
filozófiai utalásokkal." Mások belső vitalitását, nagyszabású
építkezését dicsérik és az utánozhatatlan Bruno Walter-i meleg
zenekari hangszínt. Osborne a továbbiakban a karmesternek a részletek
iránti különleges figyelmét emeli ki. Lehetséges, hogy felfogásában
van valami a késői XIX. századi német romantikus iskoláéból folytatja
-, de senki sem múlja felül őt a textúra világosságában s a ritmika
erőteljességében, illetve abban, ahogyan ezt a szépség
kifejezőerejével párosítja. Jellemző erre, teszi hozzá, hogy
Stravinsky, akinek "nem volt ideje" (sic!) Furtwänglerre, kitűnő
véleménnyel volt Walter klasszikus és neo-klasszikus tolmácsolásairól.
Karl Böhm (25-41. szimfóniák, 1960-67 között, a Berlini
Filharmonikusokkal, majd a 29., 35., 40., 41. 1977-81 között a Bécsi
Filharmonikusokkal, mindkettő DG, az utóbbi CD-a is) már több kritikai
megjegyzést kapott, habár természetesen elismerték, hogy a legmagasabb
színvonalon vezényel. Főként tempóit illeti bírálat, például:
általában gyorsak a lassú tételek az első sorozatban, viszont a bécsi
40. első tétele abszurd módon lassú ez Trevor Harvey véleménye. A
38-39. némileg a "földön jár" - folytatja a kritikus. (Ha a
fellegekben járna, úgy sem volna az igazi - egészíti ki. Tessék a
kettő között lebegni! - ezt a következtetést már én vonom le.) Böhm
nyilván megfelel e kívánalomnak, mert Robin Golding jellemzése a
29.-ről éppen így összegez: Kissé modoros I. tételét nehézkes menüett,
ékesen szóló Andante és kellemesen pezsgő finálé követi. A bécsi
sorozatról író Ivan March a zenekar remek kiegyenlítettségét, a vonzó
analóg felvételt magasztalja, mely behízelgően, de sosem egyhangúan
meleg. A gyakorta túl lassú tempókat a mindvégig csodálatos zenekari
játék ellensúlyozza. Legjobbnak a 41. bámulatosan arányos és mélyen
beleérző előadását tartja. "A lazább érzelmet is mozarti éthoszának
részévé teszi" - zárja a kritikus, ezúttal talán kissé kevésbé
megfoghatóan, irodalmias-filozofikus modorban.
Egészében Böhm sokkal több elismerést arat, mint a Philips
Mozart-összkiadásában szereplő Joseph Krips (25-41. - 1977-ben
jelentek meg). Robert Layton a különösen szép és természetes felvételi
hangzást, a színek frissességét méltányolja. Mintha a hallgató remek
helyen ülne a hangversenyteremben. Az Amszterdami Concertgebouw
Zenekar mindenben remek, a produkció tisztes(séges), hasznos - ritkán
a rutin átlaga fölött.
Karajan az utolsó hat szimfóniát 1971-ben az EMI, 79-ben a DG
számára rögzítette. Berlini zenekara felülmúlhatatlanul szól
(legalábbis amíg halljuk, így véljük). A második sorozat
hifi-szempontból is nagyon jó. Életteli előadások; a lassú tételek
talán kifejezőbbek, mint 71-ben, bár helyenként az unalomig
túlfinomodottak (TH), az alacsonyabb számú szimfóniákban túl lassúak a
menüettek. RL az EMI sorozatban nem szerette a "big band" hangzást.
Vagyis Mozartnál a kamarazeneszerűbb játékot részesíti előnyben. S e
ponton kezdődhet az "ízlések háborúja".
Az Academy St. Martin-in-the-Fields (már Sir) Neville Marriner
irányításával 1980-ig jelentette meg sorozatát a Philipsnél. A
hangrögzítés dicséretén kívül a 25.-et érdemes kiemelni, mely Mutiéval
(EMI) összehasonlítva élesebb, keményebb és élénkebb felfogást tükröz.
De egészében is a Böhm-sorozat elébe helyezik (RG és Edward
Greenfield). Legújabban már Marriner és együttese is megismétli e
művek felvételét, ezúttal ők is az EMl-nál. A 38-39. kicsiszolt
előadását a lendületes, fürge szélső tételek és a kivételesen édesen
hangzó lírai lassúk okán ajánlja fenntartás nélkül EG. Lehetne ebben
némi brit sovinizmus is, ha az összehasonlításba belevontak egyike nem
éppen az English Chamber Orchestra volna, Jeffrey Tate vezetésével (és
az EMI újonnan indított teljes Mozart-szimfónia sorozatával). Ők
jellegzetesebben kamarazenei stílust képviselnek, mint a "mezei Szent
Márton-templom társulata" Marrinerrel. Ugyanazzal a zenekarral
általános kritikai hozsannát aratott le a valójában csak alkalmi
karmester Benjamin Britten a hatvanas években (25., 29., 40.). Az
utóbbiról RG úgy vélekedett, hogy ez eddig a mű legegyénibb és
legerőteljesebb előadása, feszültségének hatása alól egy pillanatra
sem vonhatja ki magát a hallgató.
Az igazán kamara-jellegű Mozartot a másik Academy, azaz
Christopher Hogwood együttese, az Academy of Ancient Music kínálja,
hétkötetes teljes szimfónia-összkiadásával. A L'Oiseau Lyce márkán
kiadott Decca vállalkozás szenzációszámba ment, és amerikai
sikerlistákon is hosszú ideig vezető helyen állt, miközben sorra vitte
el a különféle díjakat. A korhű hangszereken játszó társaság Jaap
Schröder koncertmester és a csembaló mellől irányító Hogwood
direktívái alapján "így szólt ez Mozart idejében" stílusú előadásokkal
kísérletezett. A mindenképpen korszakos jelentőségű sorozat azonban
talán éppen a nagy szimfóniák előadásával okozott néminemű csalódást.
Produkciójuk túlságosan objektívvé sikeredett, kevéssé van
"interpretálva". Stanley Sadie, a legtekintélyesebb angol
zenetörténész (az Új Grove Zenei Lexikon főszerkesztője, elsősorban
Händel- és Mozart-szakember), a korhű előadási gyakorlat nagy
szószólója hallotta ilyennek a 35.-et, s hozzátette, hogy a lassú
tételekből általában hiányzik a melegség. A "kis" g-moll szimfónia
felvételét megdicsérte ugyan, "ideges energiával és feszültséggel
teli" előadásáért, de még erről a felvételről is megjegyezte, hogy túl
"nagy" (big) a hangja. Ritkaságnak számít viszont a katalógusban az
olyan "nagy" g-moll, amely az I. verziót (a klarinétok nélkülit)
szólaltatja meg, s Hogwoodék minden mű minden változatát adják,
ahogyan minden tételben az összes ismétlőjelet is figyelembe veszik.
Így az övék a világ leghosszabb 25.-je is (27 perc). Az együttes
egyébként ma már túllépett a sorozat elején vallott felfogásán, az
utolsó albumokat már nem jellemzi a megközelítés bizonyos
agresszivitása, a borotvaéles, mégsem eléggé a fókuszba állított
hegedűhang, amelyről Ivan March jelentette ki, hogy a tutti
hangzásukat nehéz elviselnie.
Mozart műveinek sajátkezűleg írott jegyzéke
John Eliot Gardiner az English Baroque Soloists élén szinte
mindenben eltér a nagy versenytárs Hogwood tolmácsolásától: a balansz,
a frazeálás, a tempó és a kifejezés terén egyaránt. Gardiner
mértéktartóbb, hatásosabban rajzolja meg a formát, líraibb. Az ő
zenekara majdnem hagyományos értelmezésű előadást nyújt a korhű
hangszereken. Hogwood talán autentikusabb - összegez Sadie -, de
Gardiner ékesebben szóló. És Sadie, mint minden igazi bajnoka a
korhűségnek, figyelmeztet rá, hogy nincs abszolút és egyedülvalóan
kizárólagos korhűség! A Hungaroton nagyszerű Philips-licenc
Messiás-felvételének dirigense mindenesetre az egyik legtetszetősebb
korhű előadást kínálja, nem kevesebb vagy több hitelességgel, mint
bárki más. Mint például a nemrégiben Budapesten is hallott Frans
Brüggen, a nagyszerű furulyaművész, aki újabban A XVIII. század
Zenekara néven vezet egy (főként fiatalokból álló) korhű hangszeres
együttest. Pazar Beethoven I. szimfóniájukat a tv-ben is élvezhettük -
nos, ugyanez a szimfónia jelent meg Philips lemezen, a Mozart 40.-kel
párosítva. Roger Fiske sok egyéb mellett a Mozart-mű fináléjának
csodálatos előadásáért ajánlotta e lemezt. Végül a korhűek közül a
Collegium Aureum zenekart említjük (hangversenymester: Franzjosef
Maier, Harmonia Mundi kiadás), akik valójában régi hangszeren játszó
"középutasok". Játékuk hajlékony, érzékeny, tételeik jól formáltak,
nagyvonalúak, de a vezénylő karmester hiánya megmutatkozik, a ritmusok
precizitása nem mindig kifogástalan. RG az egész sorozatukat dicséri,
a 39.-et és a 41.-et tartván különösen sikerültnek.
Furcsának tűnhet föl, hogy Nikolaus Harnoncourt neve ezúttal nem a
korhűek hangrendjében jelöl egy vezénylő tábornokot. A Teldec-nél
megkezdett Mozart-ciklusához részben a Concertgebouw Zenekart, részben
a Drezdai Állami Zenekart kérte fel. (Az utóbbiak szerenádszériáját
megvásárolhatjuk Eterna lemezen, az NDK centrumban.) "A barokk zene
főpapja" - hogy TH minősítésével éljünk - meglepő módon eléggé nagy
létszámú együttesekkel (és még meglepőbb módon) másoknál romantikusabb
felfogást mutat be (hirtelen hangulatváltások! stb.). Fegyelmezetten
lejátszott szimfóniái túl súlyosak, egy kritikus még "álmosnak" is
nevezi a Linzi előadást, mely nem tud érdeklődést kelteni. "Tiszta
vonalak, de oly élesen kimetszve, hogy a hangminőség nélkülözi a
melegséget..." s így tovább... A Magyar Rádió jóvoltából hallhatván e
lemezeket, a kritikusok némely megjegyzését erős túlzásnak érzem.
Harnoncourt, az örökké kutató, kísérletező szellem már "idősödő
fenegyerekként" is rendre megkapja a magáét az angol szaksajtótól. A
praktikus briteket leginkább talán az bőszíti, hogy LP-n a szimfóniák
egyenként jelennek meg, mindössze 30-35 perc játékidővel. Ami valóban
nagy luxus a mai világban. (Régebben is az volt. Igaz, Harnoncourt is
minden ismétlést eljátszat!)
"A" hiteles Mozart-kép (a zeneszerző sógorának, Langénak festménye)
Visszakanyarodva immár a "nagyzenekari" változatokhoz, egy másik
Mozart-apostolról kell szólni. (Persze, Böhmön és Walteron kívül is
akadna még néhány: Beecham, például, vagy Fritz Busch, akitől
sajnálatosan kevés szimfonikus felvétel maradt ránk.) Klemperer talán
valamennyiüket elhomályosítja. A Hungaroton archív 39.-jét hifistáknak
nem ajánlhatjuk, de az EMI sorozata többször is megjelent már,
legutóbb 1985-ben, Klemperer születésének centenáriumán. Klemperer
értelmezése klasszikusan fegyelmezett s valamelyest grandiózusabb a
mai időkre "előhívott" Mozart-képnél, talán valamelyest szikárabb is,
de a lefojtott feszültség, kivált a két g-moll műben és a Prágai I.
tételében nem tévesztheti el hatását. Az utóbbiról mint egyik kedvenc
felvételéről beszél IM, mint a Klemperer-kereste klasszikus-romantikus
egyensúly ragyogó példájáról, Beethoven felé előretekintő
tolmácsolásáról. Klemperer zenekara, a Philharmonia Orchestra (majd a
New PO) a hatvanas évekbeli nagy formájának a csúcsán játszott; a
felvételek zöme 1962-63-ban jelent meg. A kritikus tovább méltatja a
fényes fúvósokat, a vonósoknál a frazeálás természetes kifejezőerejét;
a magasrendű, szinte kamarazenekari egységet. Sorolja az elsőrangú
teljesítményeket, a 25. varázsosan bensőséges Andantéját, a 29. "nem
elsietett" I. tételének tágasságát és báját, mely a darabot a nagy
szimfóniák mellé emeli. Igen jó a véleménye az eredeti, a hatvanas
évekből származó, analóg, sztereó hangfelvételekről. (Ezért az
idézetért azt hiszem, én is jó pontot kapok a Szerkesztőtől.) IM így
fejezi be az értékelést: A látomás horizontjának szélessége, a
spirituális mélység, a remek érzék a mozarti frazeológia kifejezésére:
ezek a másoknál oly sokszor nélkülözött végső nagy pozitívumok - még
ha a lassabb, súlyosabb tempókkal (különösen az I. tételekben, a
40.-ében például) nem értünk is mindig egyet.
Colin Davis, a Covent Garden leköszönt főzeneigazgatója a Philips
számára indított meg egy új ciklust, a Staatskapelle Dresden élén. Ez
Eternán is hozzáférhető (volt és lesz). A Philips legjobb felvételi
színvonalán hangzó lemezek közül nagy örömöm telt a 29.-ben, a friss,
légiesen könnyed, mégsem kecseskedő előadásban. Hasonlóan dicsérték a
38-39.-et és a Jupitert is. (Ezt szintén árulták Budapesten, de nem
volt alkalmam meghallgatni.) Az előző párosítás hallató Kertész István
lemezéről is. A tragikusan értelmetlen halál áldozatául esett magyar
karmesternek jó érzéke volt Mozarthoz. 1979-ben újra kiadott
felvételét melegen üdvözölte TH: stílusos, életteli, fiatalos; a
dallamformálás megragadóan gördülékeny - ezek voltak a megállapításai.
A hangzás is friss, mint az "új festék" - így szólt a verdikt az angol
idióma szerint. Szikrázó szellem, elegancia és érzékenység: ilyen
Thomas Beecham Mozart-felfogása; érzelmi hőfokát tekintve a Walteré
mellé helyezhető (40-41.). Ugyane két szimfónia Abbado és a London
Symphony Orchestra lemezén (DG) valahogyan régimódinak hangzott Alan
Sanders fülében. Bernstein "élő" sorozata indul a Bécsi
Filharmonikusokkal. Nyilvánvaló "Love-affair" karmester és zenekar
között - írja Michael Kennedy -, "szeretettel frazíroznak neki". (Ez
is DG; 1984-85-ös 36. és 38. volt az első lemezen. Jónak ígérkező
évjáratok.) Érdekesség, hogy a Mozart-operák ragyogó dirigensét, Carlo
Maria Giulinit, akit éppen a zenei és drámai karakterek pazar
kirajzolásáért szoktak magasztalni módfelett, a 40-41. vezénylésében
(New Philharmonia Orchestra, EMI) éppen a karakterizálás hiánya miatt
marasztalja el egy kritikus, bár a nagyszerű hangzást, a gyönyörű,
áttetsző zenekari szőttest, a "klasszikusan közvetlen" tolmácsolást ő
sem akarja tagadni.
Sajnos, nagyon sok lemezt éppen csak említhetek itt, Mackerras,
Barenboim, Solti és mások igen jó felvételeit, illetve a legendás
régiek közül Casals, Toscanini és Furtwängler hagyatékát. Nem azért,
mintha nem tisztelném és szeretném őket, akár a fentebbieket; ahhoz
sem venném a bátorságot, hogy meg-vagy elítéljem szélsőségesebb
Mozart-felfogásukat, de ez a repertoár talán nem is tartozott
tevékenységük fő vonalába. (Casalsra ez sem érvényes!) Az az igazság,
hogy Mozart-lemezeikkel valahogyan nem éltem együtt az elmúlt
évtizedekben. (Legalább marad még programom.) Teljesen megértem azokat
a gyűjtőket, akik Toscanini feszültségtől kicsattanó Haffnerjét,
izgalmas Jupiterjét, vagy Furtwängler drámai és meggyőző "nagy"
g-mollját becsülik a legtöbbre az egész választékból. (A jelzőket
Warren De Motte 1954-es Record Guide-jából kölcsönöztem.)
Végezetül: ha valóban gyakorlati tanácsot kell adnom a hazai
piacról élő kezdő gyűjtőnek, megismétlem kezdje a csúcsponton, ne
habozzék megszerezni a Great Performances sorozat két Walter- és egy
Széll-lemezét! Nagy gyönyörűségben lesz része. S melléjük, hogy modern
felvételen más felfogást is megismerhessen, Colin Davis
Eterna-sorozatát ajánlom.
Tischbein festménye (Louvre)