Klasszikusok popritmusban? |
Hátha mást is sikerül úgy fölbosszantanom, ahogy időnként magam is
bosszankodom. A rádióban-tévében (aláfestő zeneként) megszólal egy
kedvencem; néha még arra is hagynak időt, hogy az illető darabot
fölismerjem, hogy ráhangolódjak, és amikor egy nagy crescendo közben a
szerző szándéka szerint megemelkedett vérnyomással várom a csúcspont
trombitáit, üstdobját és cintányérját - helyettük dobgép,
szintetizátor és basszusgitár lép be... Még mindig előfordul, hogy
hagyom magam átejteni, pedig az utóbbi időben egyre gyanakvóbb vagyok,
hiszen nem érezhetem magam biztonságban. Lehet, hogy üldözési mániám
van...
A "késleltetett popritmus" sokkhatását csak egy gasztronómiai
hasonlattal világíthatom meg. Képzeljenek el egy kókuszfagylaltot,
majd a rákövetkező pillanatban gondoljanak a megjelenésben, színben,
állagban igen hasonló - ecetes tormára! Még akkor is, ha szeretem az
ecetes tormát (történetesen szeretem mint ahogy a nívós popzenét is),
abból a cukrászdából, ahol ezzel a váratlan ízzel próbálnának
megviccelni, köpködve és szitkozódva rohannék ki.
Nem azért haragszom, mert a zeneművet "ellopták". Köztudomású,
hogy Shakespeare egyetlen önálló darabot sem írt, összes írásához
"lopta" a sztorit, valamennyi világhírű hőse, Othellótól Júliáig, már
szerepelt valamilyen Európa-szerte ismert ponyvahistóriában. Mégis,
Shakespeare nemcsak az irodalmi lexikonokban, hanem az átlagfejekben
is jelen van, tiszteletreméltó elődeit viszont "sötét zsákjába
dugandta a feledés". Méltánytalanság mégse történt: a gyenge
történetekbe Shakespeare kovácsolt igazi, nagyhatású drámát. Egy
műalkotás megítélésekor nem a téma eredetisége a legfontosabb
szempont, hanem a műnek az érzelmekre, gondolatokra, az egész emberi
pszichikumra gyakorolt hatása, jellemformáló képessége. Hogy a mű
vajon képes-e katarzist ébreszteni az emberben. (Katarzist kelteni
s azt átélni: erre csak a homo sapiens képes!)
Sok művész dolgozott már "hozott anyagból": idegen ötletekből,
régebbi kompozíciókból. Azért tették, mert meggyőződésük szerint egy
megváltozott, "modern" társadalomra nagyobb hatást gyakorol a régi mű,
ha új stílusban tolmácsolják. Vagy azért nyúltak a máséhoz, hogy
irodalommal láthassanak el valami új típusú, tökéletesített hangszert.
Vagy egyszerűen csak hozzáférhetővé akarták tenni a szélesebb tömegek
számára is a népszerű, de túl nagy előadói apparátust igénylő
darabokat. Ez a szándék szülte például a Beethoven-szimfóniák
négykezes átiratait, valamint a "Kis kezes - nagy mesterek" típusú
átiratokat.
A könnyűzenei feldolgozásnak azonban nem az a célja, hogy az
eredetihez bármit is hozzátegyen - és ez a tény etikai, valamint
jogi kérdéseket vet fel. Jóllehet a zeneművek csak bizonyos ideig
élveznek szerzői jogvédelmet, Igor Stravinskynak még bizony jogdíjat
kellett fizetnie a Petruska minden előadása után egy bizonyos Émile
Spencernek - hallotta már valaki ezt a nevet? -, mert véletlenül
felhasználta annak egy kabaré dalocskáját. (Tényleg véletlenül tette.
Azt hitte: népi dallam...) Ma viszont egy Richard Claydermann
valószínűleg igen jól megél mindenhonnan összehallott neoál-romantikus
ál-módozásaiból! Dehát ne jogász szemmel hallgassunk zenét, inkább
zeneszerető füllel.
Csak az a baj, hogy nagyon sokan nemcsak hogy szeretik Richard
Claydermannt, hanem még sokkal jobban is szeretik őt és a klasszikusok
popritmusú feldolgozásait az eredeti műveknél. Hiszen ők csak
szórakozni akarnak! Ennek a szórakozásnak azonban hatalmas ára van:
lemondás a katarzisról! Az effajta feldolgozások már nem hordozzák a
mű igazi jelentését. Néhány ütemnyi dallam nem képviseli az eredeti
darab valódi tartalmát, különösen nem, ha konzekvensen négynegyedes
generáldobgép-ritmust kevernek hozzá. Némelyek szerint lehetséges,
hogy éppen ezzel sikerül fölébreszteni a kedvet egy poprajongóban,
hogy meghallgassa az "eredetit". Sajnos: általában fordítva történik.
A komoly zenére, illetve általában a zenére fogékony hallgató elfásul
ebben a dömpingben, és többé már nem lesz türelme együttműködni a
zeneszerzővel, nem lesz türelme végighallgatni az eredeti műveket,
amelyek feszültségek és oldások árán juttatnák el a csúcspontig.
Talán mindannyiunk boldogságát jobban szolgálná, ha az ilyen
imitációk helyett inkább eredeti, tartalmas, igazi popzenét
sugároznának. Mert ha a műsorban az áll, hogy
Klasszikusok popritmusban
akkor képzeletben nyugodtan kitehetjük alá a másik feliratot is:
Dauner Nagy István