Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
***
Mit szépítsük a dolgot: nincs egyebünk, mint az Aiwa AD-F250
magnó. Rég fordult elő pedig (utoljára 1979/ 80 telén), hogy a
Bemutatjuk rovatot egyetlen kazettás magnó tesztje tette ki. Akkor nem
reklamált érte senki, de azóta kissé el vagyunk kényeztetve, mi is,
Olvasóink is. Csak remélni tudjuk, hogy télre több lesz a mérnivalónk.
Valójában ez a magnó sem teljesen új, aggasztóan emlékeztet elődjére,
az AD-F220-ra, de végülis más a típusszáma, más az ára is - vegyük
olybá, hogy legalább ellenőrizzük önmagunkat és az Aiwát.
Ha nagyon muszáj, új árucikknek tekinthetjük viszont a Heybrook
HB1 hangsugárzót, mert amit mi teszteltünk előző számunkban, azt
Bécsben vásárolták, a hangsugárzó idehaza akkor még nem volt kapható.
Most már megérkezett az első szállítmány, tehát érdemes a HB1-et újra
megvizsgálni: azonos-e az általunk mért példányokkal és azonos-e
önmagával, azaz nincs-e túl nagy szórás az egyes példányok között.
Aiwa AD-F250 kazettás magnó
Azt hisszük, az Aiwa cégnevet most már sokan ismerik, szerte az
országban. A 16. kiadásunkban bemutatott AD-F220 lassan már két éve az
etalonunk. Előfordult ugyan, hogy egyik-másik magnó jobban szerepelt a
szeánszon, de az Aiwa hangját meglehetősen kiegyenlítettnek érezzük,
"hiszünk benne". Mindenesetre valahol félúton helyezkedik el a
csilingelőbb és a bummogóbb hangkarakterek között, és alkalmas rá,
hogy segítségével közös nevezőre hozzuk a többieket. Egyértelműen csak
egyetlen típust tartunk jobbnak nála: bátyját, az AD-R450-et, de az
kétszerte drágább is. Habár az árakat nehéz pontosan számontartani,
mert éppen az AD-F220-nak országrészenként, sőt, néha kerületenként
más volt az ára: néhol csak 8500, másutt 13200 (!!!) forintot is
elkértek érte. A kereskedelem kártyáiba mi nem látunk bele, de az
Audio októberi Évkönyvébe igen, ennélfogva tudjuk, hogy ezeknek a
magnóknak (a 200-as sorozatnak) az ára 150 dollár körül mozog,
közvetlenül a gyártól sokkal olcsóbban is meg lehet kapni őket.
Ennélfogva a 8500 forintos ár a hazai körülményekhez mérten
tisztességes (vám, árrések, szállítás stb.), aki viszont 11 és fél
ezerért vagy még többért árulja az Aiwát, az sürgősen hegyezze meg
rendesen a ceruzáját, mert túl vastagon fog. Kissé magasnak látszik az
AD-R450-ért is az a 16 ezer forint. E gép kiskereskedelmi ára az
USA-ban 250 dollár.
Az AD-F250-et első pillantásra meg sem lehet különböztetni az
F220-tól. Tüzetesebb vizsgálódás után felfedezzük, hogy az új gépen
nincs mikrofon bemenet - ennyi a különbség. Minthogy azonban a
típusszám megváltoztatása arra sarkallja a konstruktőröket, hogy ők is
csináljanak valamit a pénzükért, nem tartjuk kizártnak, hogy belül is
találhatnánk apróbb változtatásokat a gépben. Kezdjük tehát az elején.
Kezelése, szolgáltatásai
Az Aiwa AD-F250 vasoxid, krómdioxid és metál szalagot fogad.
Automatikusan választ közöttük (ehhez természetesen az kell, hogy a
kazettatesten a megfelelő ablak ki legyen vágva). A vasoxid és a
krómdioxid szalagok előmágnesezését szabályozni lehet az előlapra
kiültetett síkpályás potméterrel, ±20% erejéig. A magnó tetejére egy
kis színes eligazító táblát ragasztottak, ezen a legismertebb
kazettatípusok és a hozzájuk rendelt előmágnesezésérték olvasható. A
magnóba kétféle zajcsökkentő elektronikát: Dolby B-t és C-t is
építettek.
Mint említettük, a készüléknek nincs mikrofoncsatlakozója - úgy
látszik, ebbe bele kell törődni; újabban más cégek is elhagyogatják
egyik-másik típusukról ezt a bemenetet. Van viszont vonal be- és
kimenet, és nem hiányzik a szabványos felvétel/lejátszás csatlakozó
sem.
Az előlapon balra felül a hálózati kapcsoló, alul a Rec Mute gomb
- felvételkor amíg ezt nyomva tartjuk, nem jut jel a szalagra, csendet
veszünk fel, anélkül, hogy hozzá kéne nyúlnunk a felvételi
szintszabályzóhoz.
A kazettatartó alatt helyezkednek el az üzemmód kapcsolók. A
Lejátszás és a Stop gomb nagyobb a többinél, ez így praktikus. Ha
gyors visszacsévéléskor a Lejátszás gombot is megnyomjuk, a szalag
elejére érve a készülék automatikusan lejátszásra kapcsol. Egyébként a
mechanika a szalagvégeken bármely üzemmódból Stopra kapcsol. A
nyomógörgőt és a fejeket felvételkor és lejátszáskor is a motor ereje
emeli fel, módot adva rá, hogy a magnót kapcsolóórával indítsuk, erre
utal a "Timer Standby System" felirat.
A típuscsalád jellegzetessége a ferdén elhelyezett két LED-sor,
ezeket széles, nagyméretű plexilap takarja. Skálabeosztásuk kielégítő
("végtelen", -20, -7, -3, 0, +3, +6, +10dB), a túlvezérlésjelző LED-ek
piros színűek, a többi zöld. Piros LED jelzi a felvételre kapcsolást,
további 3 LED pedig a szalagfajták szerint jelez, hogy
ellenőrizhessük, valóban felismerte-e az automatika, milyen kazettát
helyeztünk a gépbe.
A kivezérlésjelző alatt háromszámjegyű számlálószerkezet
nullázógombbal, aztán a már említett előmágnesezés-finomszabályzó,
majd két nyomógomb a zajcsökkentők beléptetéséhez. Jobboldalt a
felvételi szintszabályzó, nagyméretű kettős forgatógomb. Jobbra felül
a fejhallgatócsatlakozó hüvely.
Felépítése
Egy apró egyenáramú kollektoros motor gumiszíj közvetítésével hajt
meg egy viszonylag nagyméretű lendkereket. A motor a kezelőszervekre
is "rásegít", azokat így könnyebb működtetni ("Soft Touch Control
Mechanism"). Az egész mechanika jó benyomást kelt.
Az elektronika egyszerű, de tisztességes. A felvétel/lejátszás
csatlakozó bemenetéről a jel egytranzisztoros erősítőre kerül, onnét
pedig a felvételi szintszabályzóra; ide fut a vonalbemenet jele is a
választókapcsolóról. Szintszabályzás után egy emitterkövető a
multiplex szűrőre adja a műsorjelet. Ez a szűrő csak a zajcsökkentő
bekapcsolásakor aktiválódik (egy tranzisztor jóvoltából). Becsületes
megoldás, mert a szűrőnek valóban csakis a zajcsökkentők miatt kell
működnie, és csakis rádiófelvételkor. A Dolby-áramkör - a B és a C
együttvéve - egyetlen IC (HA 12038). Kimenetéről a fejmeghajtó
tranzisztorra fut a jel, de előzőleg 2 tranzisztor a felvételi
szintet, további 2 a korrekciós időállandót szabja meg, szalagfajták
szerint. A Dolby IC vezérli a fejhallgató-erősítőt (4560 S típusú IC)
és a kivezérlésjelző LED-ek meghajtó áramkörét is (AN 6882 típusú IC).
Sőt, a vonalkimeneten is megjelenik a jel, de a felvétel/lejátszás
csatlakozó kimenetéről gondosan lekapcsolják, nehogy gerjedés lépjen
fel.
A törlő és előmágnesezési jelet előállító oszcillátor lényegében
egyetlen tranzisztort tartalmaz, de (szalagfajták szerint) eltérő
nagyságú tápfeszültséget kap egy kéttranzisztoros egységtől. Ide
csatlakozik az előlapon elhelyezett, előmágnesezés-finomszabályzó
potenciométer is, szintén két tranzisztor közbeiktatásával. További
két tranzisztor fogadja a kazettakivágásokat figyelő érzékelőkapcsolók
jelét; ezek működtetik a felvételi és lejátszási korrekcióért felelős
tranzisztorokat.
Lejátszáskor a kombináltfej jele egy µPC 1228 H típusú IC
bemenetét vezérli, annak negatív visszacsatoló ágában állítják be a
lejátszási korrekciót (illetve ebbe még egy tranzisztor is besegít). A
Dolby áramkör következik, innét már közvetlenül a kimenetre kerül a
jel. Mint a felvételi áramkörök leírásakor már említettük, közös
vezérlő jelet kap a fejhallgató-erősítő, a kivezérlésjelző és a vonal,
illetve a felvétel/lejátszás csatlakozó kimenete. Szólnunk kell a
némításról is. Kéthelyütt némítják a jelet: felvételkor a fejmeghajtó
erősítő bemenetén (ezt működteti az előlapra kivitt Record Mute gomb
is), lejátszáskor pedig a zajcsökkentő kimenetén.
A tápegység +12V-ot szolgáltat a motor és a kivezérlésjelző
számára (3 tranzisztort használtak fel erre a célra), a többi rész
+14,4V-ot kap egy külön stabilizátorról. A ki-bekapcsoló nem választja
le a transzformátort a hálózatról, csupán a stabilizátor előtt
szakítja meg a tápfeszültséget. A készülék doboza köröskörül fémlemez.
Elmondjuk még, hogy a masina Indiában készül, de japán
főszerelvényekből.
Méréseinkhez
Mindenekelőtt a nyávogásadathoz: nagyon szép eredményt kaptunk, a
szűrővel mért érték 0,1% alatt maradt, ebben a kategóriában ez egészen
kitűnő. Egyre inkább az a meggyőződésünk, hogy az Aiwa nagyon figyel
erre a paraméterre. A szalagsebesség is pontos, alig tér el a névleges
értéktől. Az átcsévélési sebesség megfelelő.
A bemeneti és kimeneti impedanciák rendben vannak, a hozzájuk
rendelt feszültségértékek úgyszintén.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbék átlagosak, 16kHz-en vas- és
krómszalaggal 7-8dB a szintesés. A teljes (tehát felvétel/lejátszáskor
kapott) görbék a bal csatornán meghökkentően egyenletesek, jobb
csatornán felfelé húznak, legalábbis vasoxid és krómdioxid szalaggal
mérve (15kHz-en 2-3dB többletünk van). Metál szalaggal a két csatorna
nagyjából egyforma, és a kiemelés nem nagyobb 1 decibelnél. A
mélyhangátvitel sem rossz, a jól ismert hegyek-völgyek nem túl nagyok,
de a 16. számunkban tesztelt AD-F220 ebből a szempontból észrevehetően
jobb volt. A nagyobb kivezérlésen felvett görbék is szépek.
A kivezérlésjelző, illetve a szalag kivezérlése jól van beállítva,
0 decibelen az elvárható nagyságú harmadik harmonikus torzítást
mértük. Magasnak találjuk a második harmonikus torzítást
(k2), de ne legyünk telhetetlenek.
A nyugalmi és üzemi zajok, az áthallási és a törlési csillapítás
átlagos.
Lejátszáskor a kivezérlésjelző vasoxid és krómdioxid szalagon 3
decibelt hibázik, metálon pontos.
Összefoglalva: átlagos vagy átlag feletti minőség, nagyjából
megfelel az AD-F220-nak. Reméljük, arra való hivatkozással, hogy ezen
a masinán nincs mikrofonbemenet, nem fogják feljebb vinni az árát...
(Lapzártakor: feljebb vitték - 9500 forint az ára.)
Szeánsz
Azt vártuk, hogy a 220-as és a 250-es között nincs számottevő
különbség. Érdekes, mind a három zsűror mind a három kazettatípusról
és mind a három zenefajtán (dixie, opera, country) azt hallotta, hogy
az egyik készülék valamivel szebben szól: kicsit teltebb,
dinamikusabb, érdekesebb, jobb a basszusa. Kiderült, mindhárman a régi
gépre szavaztunk. A minőségromlás (mert hát arról van szó) nem túl
nagy, de mint láttuk, jól kihallható. A régi kombináltfej alighanem
jobb volt.
*
Heybrook KB1
Ez nem elírás: a Heybrook hangsugárzó típusjele továbbra is HB1, a
címet majd később magyarázzuk meg.
Arról van szó, hogy ezt a jószágot a Hifi Magazin szerkesztősége
ajánlotta behozatalra, tehát - mint 20. kiadásunkban leszögeztük -
erkölcsi felelősséget vállalunk érte, elsősorban abban az értelemben,
hogy a Heybrookról alkotott ítéletünkkel a saját ítélőképességünket is
széles körű bírálatnak vetjük alá. Ezer pár hangsugárzó, tízezer
forintért: Magyarországon ez már "mennyiség". Az első ötszáz pár
néhány hét leforgása alatt elkelt, és nagyon valószínűnek tartjuk,
hogy mire ez a lapszámunk (előreláthatólag csak késő ősszel)
megjelenik, addigra a HB1-ből hírmondó is alig marad a RAMOVILL
boltjában (nem a Váci utcaiban, mert azt már bezárták, hanem az
újonnan megnyitott, Belgrád rakparti áruházban). Ez azonban csak
annyit bizonyít, hogy Magyarországon hiány van hangsugárzókból,
továbbá, hogy a Hifi Magazin olvasói hitelt adtak annak, ami a lapban
áll. De hogy meg is lesznek-e elégedve ezzel a néphifi-hangdobozzal?
Kérdésünkre nagyon hamar meg fogjuk kapni a választ. Az ezer pár
HB1-et legalább 6-8 ezren meg fogják hallgatni, tapasztalataikat
széles körben meg fogják vitatni, úgyhogy feltehetőleg még sok-sok
levél érkezik a Hifi Magazin címére, alkalmanként bírálattal, de
remélhetőleg többnyire inkább dicsérettel bélelve. Az első postát,
tehát a lapzártáig érkezett hozzászólásokat közreadtuk a
Hangszervizben, és ezután sem fogunk hallgatni róla, ha kritika éri a
HB1-est. Persze, arról sem hallgatunk, ha dicséretet kap. Bocsáttassék
meg ez az emberi gyöngeségünk.
A kockázatot mi nem is annyira azzal vállaltuk, hogy kipróbáltunk
és jónak minősítettünk egy végül is jóhírű hangsugárzót. Ilyenkor
ugyanis az ember nagyjából tudja, mit vállal. A nagyobb kockázat abban
rejlik, hogy mi egy három évvel ezelőtt, Nyugat-Európában vásárolt
hangsugárzópár vizsgálata alapján ajánlottunk egy típust, pontosabban
1000 pár még elkészítendő hangsugárzót. Vajon az 1001 pár mind ugyanaz
a HB1? Nem tér-e el az ezer az egytől? És még inkább: nem térnek-e el
az ezerpáras széria darabjai egymástól?
Szó ami szó, meglehetős izgalommal vártuk a Heybrookokat, és
amikor az első szállítmány (250 pár) megérkezett, rögtön
kölcsönkértünk a RAMOVILL-tól 3 párat, hogy ellenőrzésképpen ezeket is
megmérjük-meghallgassuk. Gyári számuk (041293-4, 041487-8, 041535-6)
durván kétszázzal, illetve ötvennel tér el egymástól, tehát a 250
páras küldemény elejéről, közepéről és végéről is kaptunk dobozokat.
Először is mind a három párról felvettük a két doboz közös
frekvencia-jelleggörbéjét. A görbék meglehetősen egyformák. Egy-egy
páron belül alig van eltérés, és a három pár is nagyon hasonló, habár
a harmadiknak a magastartománya valamivel jobban kiemelődik, mint a
másik kettőé. A széria maga tehát rendkívül homogén; ebben az
árkategóriában legalábbis szokatlanul az.
Kétségtelen viszont, hogy a jelenlegi példányok frekvenciaátvitele
nem annyira egyenletes, mint a tesztpéldányoké volt. Ez aligha a
véletlen műve; mi nem hisszük, hogy annakidején különleges, kiugróan
jó példányok kerültek volna a kezünkbe. Nyilvánvaló, hogy a gyár most
ilyenre készíti a HB1-et. Hogy miért, azt egyelőre nem tudjuk, de meg
fogjuk kérdezni a Heybrook cégtől. Magunk is kíváncsiak vagyunk rá,
mit fog mondani.
A 4-5. diagramon a 3. hangsugárzópár torzítását szemléltetjük. A
torzítás karaktere megváltozott, legalábbis a mély/középsugárzó
regiszterében. Valamivel nagyobb is, mint az eredeti példányokon, de
szó sincs arról, amit egyik Olvasónk ír a Hangszervizben, hogy a
"csillagos égig" szökne. Elsősorban a 100Hz alatti tartomány második
harmonikusai emelkedtek meg, főleg 96dB-n.
Idekívánkozik azonban egy kommentár. Ezeket a diagramokat kétszer
készítettük el. Első ízben akkor vettük fel őket, amikor a dobozokat a
kartonból kicsomagoltuk. A mélytartomány torzítása akkor még nagyobb
volt. A hangsugárzók ezután két hétig üzemben voltak, bár nem túl
gyakran és nem túl nagy hangerővel. Két hét után a mérést
megismételtük, s ennek az eredményét adjuk közre az 5. diagramon.
Meggondolandó, hogy a múltkori tesztpéldányokat 2 évi használat után
mértük... Ez a meggondolás azonban nyilván nem csak a Heybrookokra,
hanem bármiféle más hangsugárzó mélyhangszórójára is vonatkozik:
tudomásul kell vennünk, hogy a hangsugárzókat bizony "be kell
járatni". Ezt a tanulságot nekünk is meg kell szívlelnünk.
Annak ellenére, hogy a mérések eredményével nem voltunk
elégedettek, megnyugvással konstatáltuk, hogy a HB1 hangminőségében
nem érzünk változást. Tehát az a hábé egy meg ez a hábé egy - kábé
egy. (Ez a szójáték inspirálta jelen írásunk címét.) A Heybrook
lényegében ugyanúgy szól, ahogyan mi ezt a 20. lapszámban leírtuk;
ítéletünket fenntartjuk, és továbbra is vállaljuk érte a dicséretet
éppúgy, mint a kritikát.
Az Olvasót talán érdekelni fogja, hogy a teszt végeztével a három
pár Heybrookot a szerkesztőnek nem kellett visszacipelnie a
RAMOVILL-hoz, minthogy a MEEI-ben dolgozó kollégái helyben
megvásárolták az egész tételt. Az egyik pár (amelyiknek a torzítását
is megadtuk) éppen a méréseket végző Szalai Márti birtokába került,
úgyhogy őróla igazán nem lehet azt mondani, hogy vizet prédikál, bort
iszik. Időközben szert tettünk egy negyedik párra is, ez
szerkesztőségi tulajdon, és úgy tekintjük, mint etalonjaink egyikét.