A video repülőgép |
Katasztrófafilmekben fordul elő, hogy a pilóta és a másodpilóta is
hirtelen rosszul lesz (mondjuk ettek a romlott halból), csak a
navigátor és persze a csinos stewardess van talpon (utálják a halat),
és most találniuk kell valakit az utasok között, valakit, aki vezetett
már életében repülőgépet; hátha képes lesz épségben földre tenni a
Jumbót vagy a Concorde-ot. Az egyik utasról kiderül, hogy annak
idején, a világháborúban (az elsőben vagy a másodikban) maga is
repült. Betessékelik hát a pilótafülkébe, és - hatásos jelenet! - a
szerencsétlen flótás beleszédül a bonyolult műszerfal, az ezernyi
lámpa-műszer-mutató-kallantyú látványába... Aztán persze összeszedi
magát, és további 60-70 percnyi izgalom árán, de prímán landol. Még
jó, ha a film végén nem csap fel pilótának.
Mi is hasonló kalandon estünk át a Nordmende hifi-videomagnójával.
Lezuhanástól ugyan nem kellett tartanunk, de időbe telt, amíg
leküzdöttük a többszörös műszerfal, a számtalan üzemmód és
programlehetőség láttán érzett rémületünket. A végén helyreállt a
bátorságunk, de nem győzzük hangsúlyozni: nem fogunk visszaélni a
jogosítványunkkal, nem akarunk belekontárkodni a videósok dolgába;
megmaradunk a hangmagnóknál. Minthogy azonban tájékoztatnunk kell
olvasóinkat a hangtechnika vívmányairól, szükségképpen eljutottunk a
"hifi-VCR"-ekig, azaz hifi-hangminőségű videomagnókig. Mellesleg
többen is érdeklődtek már nálunk e különleges képmagnók iránt (lásd
most is a Hangszervizben), ráérezve, hogy a "hardver fölöttébb drága
ugyan, de a "softver" annál olcsóbb, magyarán: a magnó árát
előbb-utóbb behozhatjuk a szalagon. Nem érdemes-e tehát hagyományos
képmagnó plusz hifi-kazettásmagnó helyett inkább egy hifi-VCR-t
vásárolni?! Úgy gondoltuk, összekötjük a kellemeset a hasznossal, és
egy teszt kapcsán felmérjük a videózás hangtechnikai lehetőségeit. A
részletekben nem fogunk elmerülni - a videózás külön hobbi, és
egyelőre meglehetősen távol áll a High Fidelitytől.
Kép és hang
Tévézéskor és persze videózáskor is a látvány a fontos, a hang
csupán segédeszköz. Az eddig elterjedt képmagnók hangminősége bizony
szerény. Videózáskor ez nem tűnik fel, de kapcsoljuk csak ki a képet,
összpontosítsunk a hangra - mindjárt kiderül, hogy olcsó kazettás
magnót hallgatunk.
Pedig a tévé hangját FM-rendszerben közvetítik, és ez a rendszer
ennél sokkal többre képes. Igaz, a hagyományos tévé-készülék a
beléépített kisteljesítményű, gyatra erősítővel és hangszóróval csak
afféle zajláda, de a hifi-tornyok divatja visszahatott a videózásra:
megjelentek a sztereó erősítővel ellátott, különálló hangsugárzókkal
megtámogatott tévékészülékek, főleg azokban az országokban, ahol
tévéműsort sztereó hanggal is sugároznak. (Nálunk legfeljebb arról
lehet szó, hogy a tévé és a rádió ugyanazt a műsort közvetíti, és
akkor sztereó hanggal egészíthetjük ki a képet, feltéve, hogy a
tévékészüléket ugyanabban a szobában tartjuk, mint a
hifi-berendezést.) Ámde a toronyhifi a videózásban is csak közbülső
stádium! A fejlődés nyílegyenesen vezet a zajládától a toronyhifin át
a különálló, kifinomult, drága komponensekig. Az audiofil
hangsugárzót, erősítőt az audiofil magnó egészíti ki - és a
legkorszerűbb képmagnók audiofil magnók is egyben. Mint látni fogjuk
azonban, ezek a magnók (a hifi-VCR-ek) egészen más rendszerűek, mint
akár a hagyományos analóg, akár a digitális készülékek. Ezek a magnók
a szalagjátszó és a rádióvevő házasságából születtek.
Hagyományos video-hang
A jelenlegi televíziós rendszerben a hanginformációt a
képinformációval együtt, frekvenciamodulációs (FM) úton viszik át,
lényegében ugyanúgy, mint ahogyan az URH-rádiók működnek. A
tévékészülékek tehát nagyjából ugyanazt a hangminőséget
produkálhatnák, mint az FM-rádió. A frekvenciasáv 30-15000Hz, a
dinamika jó 60 decibel, a torzítás néhány tized százalékos, tehát a
tévéműsor - ha sztereóban szólna - teljesértékű hifi-műsorforrásnak
számítana. Ámde amint képmagnóra vesszük a műsort, hangtechnikai
szempontból mintha évtizedekkel léptünk volna vissza. Nézzük, mit
művel a hagyományos képmagnó. Természetesen nem elegendő, ha magát a
hangrögzítés folyamatát vizsgáljuk. A videomagnóban a kép- és
hangátvitel módja nem teljesen független egymástól, tehát okvetlenül
meg kell ismerkednünk e technika néhány részletével, különben nem
érthetjük meg a lényeget.
Abból kell kiindulnunk, hogy a színes televíziós kép sugárzásához
igen széles frekvenciasávot kell rögzíteni, a felső határfrekvenciát
több MHz-re kell feltornázni. Összehasonlításul: a megszokott,
kényelmes kompakt kazettával működő magnók felső határfrekvenciája
20kHz körül van, a különbség tehát több nagyságrendet tesz ki. A
mágneses hangrögzítésben a felső határfrekvencia főleg a fej(ek)
rés-szélességétől és a szalagsebességtől függ (a magnószalag, tehát a
jelhordozó anyag tulajdonságaival most ne foglalkozzunk).
Szalagsebességen relatív értéket értsünk: az a kérdés, mekkora
sebességgel mozog a szalag a magnófej réséhez képest. Persze,
hozzászoktunk, hogy mindig a fej áll, a szalag mozog, a fejrés pedig
merőleges a szalag futásirányára. De ha a képjelet is így akarnánk
rögzíteni, borzasztó gyorsan kellene futtatnunk a szalagot, és még a
malomkerék nagyságú tekercs játékideje sem volna hosszabb néhány
percnél. Más megoldás után kellett nézni. Rájöttek, hogy nemcsak a
szalag mozoghat, hanem a fej is. Persze, nem arról van szó, hogy a
fejek az ellenkező irányban futnának. A fejek csupán forognak, miáltal
a fejrés minduntalan elrohan a szalag előtt. Kettőjük sebességéből
adódóan, a relatív szalagsebesség igen nagy lesz, még akkor is, ha
maga a szalag csigalassúsággal vánszorog. Ami azért fontos, mert ennek
arányában megnő a műsoridő.
A jelenleg leginkább elterjedt képmagnó-rendszerben (VHS=Video
Home System) a szalagsebesség 23,39mm/s, azaz alig 2,4cm/s, fele a
Philips-féle kompaktkazetta szalagsebességének! Ezzel szemben a
fejdob, amelyre a videoszalag félköralakban rásimul, percenként
1500-at fordul. A fej-szalag relatív sebességre 484cm/s adódik.
1. ábra (a Rádiótechnika nyomán)
A fejdob egyébként nem teljesen ellenirányban forog, hanem ferdén
(1. ábra). A képjelek tehát ferde, keskeny csíkok formájában
sorakoznak a videoszalagon, s csak alul és felül hagynak szabadon egy
egészen keskeny csíkot. E két csík közül az alsón vezérlőjelet
rögzítenek, ennek segítségével tartják szinkronban a felvétel és
később a lejátszás sebességét. A felső csík a hangjeleké. Ez 1mm
széles, tehát monóban ennyi áll a rendelkezésünkre, sztereóban viszont
egy-egy sávra csak 0,35mm jut, és közöttük még egy 0,3mm-es üres mező
is húzódik. A képjelek tehát sokkal-sokkal nagyobb felületen
helyezkednek el, mint a hangjelek - és az utóbbiakat nem is a forgó
fej rögzíti-tapogatja, hanem egy konvencionális, "álló" fej! Emiatt a
képmagnó hangrögzítő részét nyugodtan hasonlíthatjuk a kazettás
magnókhoz, és ez az összehasonlítás még előnytelenül is üt ki, mert a
kazettás szalag kétszerte szélesebb (sztereóban 0,6mm a
csíkszélessége) és kétszerte gyorsabban fut. Így aztán nem
csodálkozhatunk rajta, hogy a hagyományos videomagnók hangminősége a
"strandmagnókéval" ér fel. Frekvenciatartományuk általában 60Hz-től
10kHz-ig terjed, a tűrésmező 0-7dB. A szalagfutás lassúsága miatt a
nyávogás igen magas, ±0,25-0,4%, a jel-zaj arány még monóban is csak
40-48dB, sztereóban jó 6dB-vel kisebb (34-42dB). Ráadásul a képmagnók
többsége kizárólag automatikus felvételi szintszabályzóval működik.
Videózás közben bizonyára sokan tapasztalták már, hogy a beszéd
szüneteiben megnő a zaj, majd az első erőteljesebb beszédhangnál újra
alábbhagy - ez az automatika műve. Habár ez a jelenség inkább csak a
régebbi típusokon zavaró.
És hogy teljes legyen a gyönyörűségünk, az utóbbi időben
megjelentek a kétsebességes képmagnók, ezek nem csak normál
(SP=Standard Play), hanem kétszeres hosszúságú (LP=Long Play) műsort
is rögzíthetnek. A szalagsebesség az utóbbi esetben 1,17cm/s, a
nyávogás ±0,5-0,7%, a felső határfrekvencia 5-6kHz, a jel-zaj arány
40dB alá esik...
Persze, a gyárak mindent elkövettek, hogy csökkentsék a nyávogást,
de hiába. A Dolby sem sokat javított a jel-zaj arányon. Más utat
kellett keresni. Sikerült is kitalálni egy teljesen új rendszert,
amely mindazonáltal tökéletesen csereszabatos a régivel.
FM-hangrögzítés
A tervezők abból indultak ki, hogy minél magasabb frekvenciákat
rögzítenek, annál inkább érvényesül egy különös hatás, nevezetesen,
hogy a mélyebb frekvenciák teljes mélységben átmágnesezik a szalag
aktívrétegét, a magasabbak viszont egyre kevésbé hatolnak mélyre. A
hangfrekvenciás programot ezért "hordozó" frekvenciára ültették (ez
lényegében ugyanaz, mint az FM-adások vivőfrekvenciája), csak éppen
vigyáztak rá, hogy a hordozófrekvencia alacsonyabb legyen a jóval
magasabb frekvenciákat tartalmazó képinformációnál. A hangjel tehát
teljes mélységben átmágnesezi a szalagot, a képjelet viszont inkább
csak az aktívréteg felszíne rögzíti. (Kissé leegyszerűsítettük a
dolgot, de tényleg ez a lényege. Olyasfajta mágneses struktúrát
kapunk, mint amilyen a dublé szövet: a felülete egészen finom, alatta
pedig egy erősebb, ritkább szövetrész húzódik meg.)
Minthogy a képtechnika csak úgy dobálódzik a megahertzekkel, nem
is egy, de mindjárt két hordozó frekvenciát jelöltek ki, egyet-egyet a
két csatorna számára, egymástól 400kHz távolságban. A bal csatorna
jelét 1,4MHz-es, a jobb csatornáét 1,8MHz-es hullámra ültették. Ezt a
programot most már ugyanazzal a forgófejes technikával, a képjellel
együtt írják-olvassák; hogy pontosak legyünk, a forgó videofej mellé
két (szintén forgó) hangfejet is beültettek a fejdobba. A képjel és a
hangjel ugyanazt a felületet foglalja el, csak - mint mondottuk - a
hangjel mindvégig a képjel alatt helyezkedik el.
Hogy a kétféle jel egyáltalán ne zavarja egymást, s ne kelljen
bonyolult szűrőket alkalmazni (amelyek újabb hibákat okozhatnának), a
hangfejek rését megdöntötték a képfejekéhez képest. Tulajdonképpen azt
a jelenséget idézték elő, amelyet a magnósok - sajnos - mind jól
ismernek. Ez a jelenség az azimuthiba. Ha a magnófej dőlésszöge
lejátszáskor nem pontosan ugyanaz, mint felvételkor volt, akkor erős
magashang-esés lép fel. (Ezért kell a fejrésnek mindig függőlegesen
állnia, legalábbis a hagyományos magnókon.) Azáltal, hogy a hangfej
más szögben dől, "nincs beleszólása" a magasabb frekvenciákba, a
hangműsor tehát igen jól elkülönül a képműsortól. Persze, mivel a
relatív szalagsebesség igen nagy, a hangfej által átvitt "viszonylag
alacsony" frekvenciák még mindig meglehetősen magas tartományba esnek,
és így megfelelnek céljainknak, annak ellenére, hogy a hangfejeken
körülbelül háromszorta szélesebb a rés mint a képfejen. A 2. ábra jól
szemlélteti, hogyan helyezkednek el a mágneses erővonalak a szalagon;
úgy gondoljuk, különösebb magyarázatra nincs szükség.
2. ábra
A fentiek ismeretében most már rátérhetünk a lényegre: mi módon
alakítják át a hangjeleket, hogy a gép "fel tudja dolgozni" őket és
hogyan kerül a műsorjel a szalagra? Megint a hagyományos
magnótechnikával kell kezdenünk: ott a hangfrekvenciás jeleket az
50-120kHz-es előmágnesező jellel együtt bocsátják a felvevőfejre
(szinte ráültetik a magasabb frekvenciájú jelre). A két jel
összeadódik és együtt vezérli ki a felvevőfejét. Az előmágnesező jel
amplitúdója és frekvenciája csaknem egy nagyságrenddel nagyobb, mint a
műsorjelé. Az FM-rendszerben a programot egy sok nagyságrenddel
nagyobb frekvenciájú hordozóra ültetik, és a műsorjellel a hordozó
frekvenciáját modulálják (3. ábra). A jel dinamikáját itt a "löket"
testesíti meg. Az URH-rádiózásban legfeljebb ±50kHz löketet
engedélyeznek. (Ne feledjük, hogy 200kHz-cel odébb már egy másik
adóállomásnak van a kijelölt helye!) Azonkívül azt is figyelembe kell
venni, hogy az URH-sávú FM-adás során mindkét csatorna jelét el kell
helyezni ebben a viszonylag csekély löketben. A hangfrekvenciás műsor
felső határfrekvenciája körülbelül 15kHz. A hangjelhez egy 19kHz-es
pilotjelet adnak, ennek segítségével választják szét a tunerek a bal
és a jobb csatorna jelét.
3. ábra
Az FM-magnó sokkal szabadabban dolgozhat. Neki két különálló, monó
"adóállomása" van: a bal csatorna jelét 1,4MHz-en, a jobb csatornáét
1,8MHz-en viszi át. Pilotjelre nincs szükség, a csatorna-elválasztás
igen nagy, a torzítás alacsony, a dinamika hatalmas: a löket
maximálisan ±150kHz lehet, 0dB-en ±50kHz-et kapunk. A felvétel
visszajátszásakor az 1,4 és 1,8MHz-es jeleket felerősítik, majd
demodulálják. Végül visszaállítják a lineáris frekvenciajelleggörbét -
ugyanis az FM-magnó is alkalmazza a rádiótechnikából ismert
előkímélést-utókiegyenlítést, azaz preemfázis-deemfázis korrekciót.
(Értéke ugyanaz, mint az OIRT-CCIR norma szerint, vagyis 50µs.)
A videomagnókon az FM-hangátvitel önálló, plusz szolgáltatás. A
készülék ettől függetlenül, tehát hagyományos módon, állófejjel is
képes rögzíteni és lejátszani a hangot, monóban vagy sztereóban -
vagyis csereszabatos a többi képmagnóval. Az FM-hang mintegy a
képtartalom mögött rejtőzik, de nem befolyásolják egymás minőségét,
legalábbis észlelhető mértékben nem.
Paraméterek és árak
Foglaljuk össze a különféle otthoni műsorforrások főbb
paramétereit. A középen látható tabellát a Panasonic egyik
kiadványából vettük át. Rögtön hozzá kell fűznünk, hogy a nyávogást
WRMS-ben adták meg, ez nagyon enyhe értékelési eljárás, a mi általunk
alkalmazott módszer szigorúbb, az eredmény szerényebb. Félrevezető a
"dinamikatartomány" terminus is; a kazettás magnók zajcsökkentő nélkül
jó ha 60 decibelt produkálnak, az orsós magnók sem igen tudhatnak
többet 68-70 decibelnél. Az FM-hangmagnó előnyei így még jobban
szembeötlenek. Csak a CD-játszó verné meg, de az nem tud felvenni,
csak lejátszani. Nem foglaljuk táblázatba, csak prózában hasonlítjuk
össze a különféle magnók "üzemanyagköltségét", vagyis hogy mennyibe
kerül egyetlen órányi játékidő szalagban vagy kazettában.
Jelen számunkban egy kazettatesztet is közlünk, és abban
feltüntetjük a kazetták árát. A legjobb a metál szalag, ebből az egy
órás változat úgy 250-350 forintba kerülhet. A krómdioxid kazetták
olcsóbbak, de azokkal sem igen ússzuk meg 200 forint alatt. Az orsós
szalagok ára manapság 1-1,5 forint méterenként, viszont a magnók
különféle kivitelűek. Ha negyedcsíkos sztereó gépet használunk 19cm/s
szalagsebességgel, akkor 1 órányi játékidő úgy 350-500 forintba jön.
Ugyanez 38-as sebességgel (vagy 19-en, de félcsíkon) 700-1000 forintra
rúg, ha pedig a magnónk nagysebességű és még félcsíkos is (mint az a
Revox G36, amelyhez majd a Nordmendét hasonlítjuk), akkor óránként
1400-2000 forint értékű szalagot használunk el.
Ezekután nézzük, mekkora költségekbe kell vernünk magunkat a
videomagnóval (azután persze, ha magát a gépet már megvettük). Nos, a
3 órás kazettát körülbelül 800, a 4 órásat 1000-1200 forintért
vesztegetik. És ha a képmagnónk LP, azaz hosszanjátszó, akkor a
műsoridő a megszakítatlan műsoridő! - a kétszeresére nő, a kiadás
óránként 150 forintra csökken. Ezt a pénzt a hifihangért fizetjük. A
színes képet ráadásba kapjuk... Hifista észjárásunkért mindjárt
kérjünk is bocsánatot a videósoktól; mi is tudjuk, hogy a kép az
elsődleges, és a hifi-hangminőség az, amit ráadásba kapunk.
De ezzel még nincs lezárva a dolog. Mindenki tudja a saját
gyakorlatából, hogy jó minőségű hangot csak jó minőségű szalaggal
produkálhatunk. Az FM-videomagnóval más a helyzet: működési elvéből
következik, hogy nem érzékeny a szalagminőségre! Pontosabban: a kép és
a hagyományosan, állófejjel rögzített hang minősége erősen függ a
szalag minőségétől - az FM-hang azonban elvileg független tőle. Ez sem
utolsó szempont! Habár nem valószínű, hogy valaki tudatosan gyatra
szalaggal etesse a drága hifi-videomagnót.
Minden nagyon szép, minden nagyon jó - de akkor most lássuk, mibe
kerül ez a csodálatos készülék.
Sokba. Közönséges, hagyományos képmagnót már 40-50 ezer forintért
is kaphatunk, és az árak egyre csökkennek; ha mégis 55-75 ezer forint
áll az árcédulán, a gép akkor sem jobb a többinél, csak drágábban volt
beszerezhető, vagy többféle szolgáltatással bír. FM-hangú videomagnó
az állami kereskedelemben eddig nem volt kapható. Ha a BÁV vagy a
Használtcikk Szövetkezet üzleteiben feltűnik egy-egy példány, 80-100
ezret kérnek érte, vagyis kétszerte többet, mint a hagyományosért. Ez
megfelel a nyugat-európai árarányoknak. Az NSZK-ban 2-3000 márkába
kerül a HiFi VCR, 1000-1500 márkába a normál masina. Indokolja az
árkülönbözetet, hogy az FM-magnó általában igényesebb, újabb, jobb
készülék a hagyományosnál. Fogjuk fel úgy a dolgot, hogy a HiFi VCR
annyiba kerül, mint egy hagyományos képmagnó plusz egy jobbféle
kazettás deck. Két készülék helyett csak egyet kapunk - de jobbat,
mint a másik kettő együttvéve.
Mégis, hadd óvjuk meg Olvasóinkat egy tévedéstől. A kép- és
hangrögzítésben nem a hifi-VCR az utolsó szó! A jövő, sőt már a jelen
is igen sok más, hasonlóképpen üdvözítő megoldást kínál. Például a
videotechnikában nemrég jelent meg a Sony által kifejlesztett, 8mm
széles szalaggal működő rendszer, amelyet máris FM-hanggal láttak el.
Mint halljuk, ugyanez a készülék (egy külön adapterrel) digitális úton
16 órás hangműsort képes rögzíteni! Függetlenül a képmagnóktól,
újrendszerű digitális kazettás magnók is meg fognak jelenni a piacon.
Senki sem tudja megmondani, melyik megoldás győz, illetve, hogy győz-e
valamelyik egyáltalán. Valószínű, hogy mint az élet más területein,
itt is többféle rendszer fog békésen egymás mellett élni, s ki-ki
választhat majd közöttük, persze: ha győzi pénzzel.
Nordmende Hifi Stereo V502
A Nordmende nyugatnémet cég, de ezt a masinát készen kapja a japán
JVC-től, és a márkanéven kívül semmit sem tesz hozzá. Ugyanez a gép
sok más néven is forgalomba került: mindenekelőtt mint JVC HR-D725,
aztán mint Dual VR97, ITT VR 3995, Saba VR 6038, Telefunken VR 1980,
Thomson V368 - ennyiről tudunk.
Kulturáltan korszerű, fronttöltésű alkotmány a V502. VHS-rendszerű
kazettával működik, maximális menetideje normál szalagsebességgel (SP)
4 óra, lassú sebességgel (LP) 8 óra. Méreteiben nemigen tér el a
hagyományos képmagnóktól, de ami a kezelőszerveit illeti, bizony
mintha egy repülőgép műszerfalát kéne áttekintenünk. Nem is férnek el
az előlapon; egy részüket egy lenyitható kis ajtó, némelyiket meg egy
gombnyomásra kicsúszó fiók rejti. Közvetlenül a kezünk ügyében csak a
leggyakrabban használt kezelőszerveket találjuk. (A botkormány nincs
köztük, azt valahová eldughatták.)
Kezelése, szolgáltatásai
Ez a fejezet hosszúra nyúlik majd, a "video-repülőgép" annyi
mindent tud, hogy felsorolni is fárasztó. (Itt-ott bajban is leszünk,
mert némelyik funkciónak nincs még magyar elnevezése.) Isten nevében
mondjunk búcsút az irányítótoronynak, és szokásunkhoz híven induljunk
el a készülék bal szélétől.
Az első gomb a ki-bekapcsoló; ez nem választja le a készüléket a
hálózatról (a tényleges hálózati kapcsolót a készülék hátoldalára
tették). Alatta Timer kapcsoló, ezzel állhatunk programozható
üzemmódra. A kazettanyílás alatt az üzemmódkapcsolók sorakoznak.
Az első, nagyobb méretű gomb a szalagsebesség-választó (SP-LP). A
kazetta-kiadó gomb után az Insert, azaz képbeillesztő következik,
ezzel szerkeszthetjük a képet: adott helyen (észrevehető átmenet
nélkül) új részletet illeszthetünk a műsorba. Hasonlóképpen vághatjuk
is a felvételt (Assemble), azaz ugyancsak átmenet nélkül egy új
műsorrésszel folytathatjuk. Ez a két szolgáltatás látszólag igen
egyszerű; valójában fölöttébb bonyolult elektronikák műve.
Az Audio Dub a szinkrongomb: utólag készíthetünk hangfelvételt,
anélkül, hogy a képet törölnénk, de ez a funkció csak a hagyományos
hangra vonatkozik. (Milyen kár. Képzeljük csak el, milyen jó volna, ha
a kazettán képet rögzítenénk hagyományos hanggal, és aztán ugyanerre a
kazettára mellesleg valami egészen más zenei anyagot is felvehetnénk,
de már FM-en, kép nélkül. Akkor a kazettáinkat kétféleképpen
katalogizálhatnánk, egyszer mint képszalagot, egyszer pedig mint
hangszalagot.)
A Felvétel, a Pillanat-állj, a Gyors vissza, a Start, a Gyors
előre és a Stop gombok mindegyikéhez LED-et rendeltek, hogy mindig
lássuk, melyik funkció működik éppen. Lejátszás közben ha a
gyorscsévélőgombok valamelyikét is lenyomva tartjuk, a készülék
gyorskeresésre kapcsol. Az utolsó gomb, a Search, azaz kereső a szalag
sebességét változtatja: lassítani és gyorsítani tudunk vele,
előre-hátra irányban, attól függően, hogy a bal avagy a jobb oldalát
nyomkodjuk. Aszerint, hogy hányszor nyomjuk meg, összesen 8-féle
szalagsebességet állíthatunk be, éspedig igen tág határok között, a
csigalassúságtól a gazellagyorsaságig, azaz a 9-szeres sebességig. Ha
kell, szinte képről-képre megvizsgálhatjuk a műsort, s kiszemelhetjük
azokat a kockákat, amelyeket ki akarunk cserélni vagy át akarunk
szerkeszteni. Közben 3-3 LED jelzi, hogy nagyjából mekkora sebességgel
repülünk.
Az üzemmódkapcsolókkal egysorban hangfrekvenciás kivezérlésjelzőt
találunk, csatornánként 12 LED-del, felbontása: -20, -15, -10, -7, -5,
-3, -1, 0, +1, +3, +5, +8dB. A szalagszámláló kapcsolója kétállású, a
kijelző vagy a szokásos módon számlál (Counter), vagy pedig a
hátralévő műsoridőt mutatja (Remain). A számláló nullázógombja után a
csatornaválasztó nagyméretű kapcsolója zárja a sort.
A nagy, fluoreszcens kijelző a kazettanyílással egyvonalban
helyezkedik el. Ez valóságos kalendárium: mutathatja az időt, a hét
napjait, a még hátralévő időt; 4 számjegyű számlálóként is
szerepelhet, de ezen túlmenően is minden lényeges információt megad.
Jelzi, hogy felvétel közben éppen milyen programot tápláltunk be; hogy
milyen szalagsebességet kívánunk beállítani; hogy hanyadik csatornáról
készítjük majd a felvételt; hogy 1 vagy 2 hétre előre programozunk-e;
hogy a 8 lehetséges program közül melyiket választjuk. A magnó
tunerrészének hangolását is figyelemmel kíséri: kijelzi, hogy a VHF-I,
III, vagy az UHF sávban tartózkodunk-e éppen.
A kijelző bal szélén 3 LED helyezkedik el egymás alatt. A legfelső
a Mix, HiFi Audio feliratot viseli, erről majd a bemeneti
választókapcsolónál szólunk. A középsőnek ugyanaz a szerepe, mint az
FM-vevőkön a sztereó jelzőfénynek. Az alsó LED felirata: Bilingual -
ez arra figyelmeztet, hogy a tévéműsor, amit éppen felveszünk,
kétnyelvű. Ilyenkor egy kapcsolóval választhatunk, melyik nyelvű
hanganyag szinkronizálja a képet. (Lényegében ez a LED is egy sztereó
jelzőfény, csak a két csatorna ezúttal nem "bal" és "jobb", hanem -
mondjuk - "magyar" és "angol".)
A kijelző mellett még egy zöld LED is villog, ha a szalag mozog
(Tape Run). Alatta az Int Rec (Instant Record), vagyis azonnali
felvétel nyomógombja. Ha kétszer egymás után lenyomjuk, a magnó
azonnal felvételre kapcsol, függetlenül attól, hogyan programoztuk. Ez
fából vaskarikának látszik, pedig nagyon okos szolgáltatás. Ne
feledjük: ha egy készülék programozható, akkor be is programozzák,
ámde a gazdának esetleg kimegy a fejéből, mit is táplált be a
készülékbe. Az azonnali felvétel azt jelenti, hogy a magnó csak addig
függeszti fel a programot, amíg a mostani felvételt készítjük (két
gombnyomás: 30 perc, három gombnyomás: 60 perc és így tovább, egészen
4 óráig), utána pedig automatikusan stopra áll, és újra a programhoz
tartja magát. Az az érzésünk, hogy a tervezők - érezve, hogy gépük
mennyire bonyolult - a műszaki antitalentumokat akarták segíteni ezzel
a szolgáltatással.
Zárt ajtók mögött
A frontlap alsó részén, egy lenyitható ajtó mögött további
kezelőszervek sorakoznak. Balra a távvezérlő érzékelőablakát találjuk.
Mellette a (természetesen csak a hagyományos hangrögzítéshez
alkalmazandó) Dolby B zajcsökkentő ki-bekapcsolója. A következő, 3
állású kapcsoló az Audio Dub, azaz szinkronkapcsoló: felvételkor az
első, a második vagy mindkét csatorna jelét is beléptetheti, de csak a
hagyományos hangcsíkokon. Az Audio Out Monitor ugyanezt teszi, csak
nem felvételkor, hanem lejátszáskor. Van hozzá egy (azonos feliratú)
potméter is, ez természetesen szintszabályozó, de nem akármilyen: ha
balra tekerjük, a hagyományos magnó, ha pedig jobbra, akkor az
FM-magnó jelét kapjuk a fejhallgató és az Audio Out Mix kimeneten.
Középállásban Mix - egyenlő arányban keverjük a kettőt.
A fejhallgató kimenete és a két mikrofonbemenet következik, ezek
6,3mm átmérőjű hüvelyek. Ha csak egyetlen mikrofonnal és a bal
csatornára csatlakozunk, a készülék mind a két csatornán ugyanazt a
jelet veszi fel.
Ezek eddig hangfrekvenciás kezelőszervek voltak, hátra van néhány
video-szabályzó. A Picture Sharpness egy kisméretű potenciométer,
lejátszáskor a kép élességét szabályozza (kismértékben kiemeli vagy
vágja a képtartalom magasfrekvenciás tartalmát). Újabb két forgatógomb
a szinkronstabilitást szabályozza, SP, illetve LP üzemben (Tracking
Slow - Normal). Az E-180, illetve E-240 kazetta játékidejéhez kell
alkalmazkodnunk a Tape Select (Remain) kapcsolóval, mármint hogy a
kijelző melyik kazettafajtán mutassa a még hátralévő időt. Van aztán
itt egy 3 állású memóriakapcsoló a szalagszámlálóhoz: gyorscsévéléskor
Count, azaz számláló állásban a gép "0000"-nál fog leállni, Cue
állásban pedig megkeresi a felvétel végét. (A harmadik állásban a
kapcsoló nem avatkozik játékba.) Végül a felvételi választókapcsoló
következik (Record Select). Ha "TV" állásába hozzuk, a magnó a
beépített tunerről készít felvételt, "Mix" azt jelenti, hogy a
képjelet a tunerről, a hangot egy külső jelforrásról vesszük, "Aux"
állásban a kép is és a hang is kívülről jön, "Cam"-ra, azaz kamerára
állítva pedig a hátoldalon található, tízpólusú kameracsatlakozót
aktiválja. A frontlap jobb alsó részén a két síkpályás potenciométer:
az FM-magnó felvételi szintszabályzói. Leges-legvégül, amikor már azt
hisszük, hogy mindent láttunk, rátalálunk a jobb alsó sarokban egy
piciny nyomógombra, óvatlanul megnyomjuk - és akkor, legnagyobb
rémületünkre, kicsúszik a készülékből egy fiók, újabb 16 nyomógombbal.
Nem akarjuk az Olvasót elcsigázni, ezért most már rövidre fogjuk a
dolgot: ezekkel a nyomógombokkal programozhatjuk a készüléket.
(Kvarcórával beállítjuk a felvétel napját, óráját, percét - 32 memória
között választhatunk meghatározzuk a majdani felvétel szalagsebességét
stb.) Van a fiókban két hangfrekvenciás kapcsoló is, az egyik az
FM-magnórészt helyezi automata, illetve kézi vezérlés alá a másikkal
azt szabjuk meg, hogy a felvétel az első, a második avagy mindkét
csíkra rákerüljön-e.
Az előlapon isten bizony nem találunk több érdekességet. Van
viszont a készülék tetőlapján egy felhajtható ablak, ez rejti a
tunerrész hangoló- és választógombjait, összesen 9 kisméretű
nyomógombot. Az állomáskeresés automatikus, csupán választanunk kell a
VHF I, III és az UHF sáv között, és az automata máris szorgosan keresi
az adókat. Ha rátalál egyre, leáll. Újabb gombnyomásra tovább
folytatja a hangolást, amelyet aztán, ha úgy tetszik, kézzel
finomíthatunk. A tunernek 32 memóriája van. Állomáskeresés közben a
kijelző természetesen folyamatosan tudósít bennünket, hol tart a gép a
hangolásban.
Hátra van még a hátlap. Regimentnyi csatlakozót találunk rajta,
meg néhány olyan kapcsolót, amely már nem fért el másutt. A hálózati
kapcsolóról már szóltunk, ez az, amely valóban leválasztja a
készüléket a hálózati feszültségről. Mellette antennabemenet és
antennakimenet (RF-kimenet) a tévékészülék számára, majd egy beállító
trimmer az RF-kimenet frekvenciájának hangolására. A kameracsatlakozó
egy 10 pólusú, kerek hüvely, ezen keresztül kapja a kamera a
tápfeszültséget is. Három pár RCA csatlakozóhüvely: közös bemenet, de
külön-külön kimenet a kétféle magnórészről. (Az egyik kimeneti
csatlakozópáron, mint említettük, keverni lehet az előlapon
elhelyezett Audio Out Monitor potméterrel). Kapott a készülék egy
különleges, 21 pólusú, úgynevezett EuroScart csatlakozót is, ezen
keresztül csak úgy áramlik az információ ki és be (video és sztereó
be- és kimenetek, közvetlen monitorkimenet stb.). A tévékészülék
beállításához tesztjelet adhatunk egy háromállású kapcsolóval. És van
még egy rejtett, csak csavarhúzóval elérhető kapcsoló is a gépen, a
Record Sharpness, ehhez csak akkor kell nyúlnunk, ha zuhan a gép, azaz
hogy mit is mondunk: ha kicsi az antennajel, és javítani akarjuk a
felvételi képminőséget.
A V502-nek minden fontosabb funkcióját távvezérlővel is
kormányozhatjuk. Hogy ez mit jelent, mindenki elképzelheti. A kezelési
útmutató nem kevesebb, mint 96 magyarázó számot tüntet fel,
ismertetvén a gép és a távvezérlő funkcióit.
A video-repülőgépet nagyon gondosan tervezték, mindazonáltal a
pilóta először visszahőköl a temérdek gomb, lámpa, kapcsoló láttán.
Egy idő után aztán egész jól el lehet igazodni a "Fao 502"-esen, és
akkor már nem gondolunk katapultálásra.
Felépítése
A V502 szerkezetéről, elektromos felépítéséről beszámolni
reménytelen vállalkozás volna (a szervizkönyv egy 3 kötetes, 300
oldalas biblia!). Inkább csak tájékoztatjuk Olvasóinkat arról, hogy
mit láttunk a gép belsejében.
Hihetetlenül sok alkatrészt gyömöszöltek bele. A mechanika a VHS
formátumú kazettához alkalmazkodik, a méreteket egyébként sem igen
lehetett volna csökkenteni, az elektronika telepítésekor tehát
maradéktalanul ki kellett használni a helyet, úgy, mint a Vidám
Parkban, a Viharvasút belsejében, ahol is az ember úgy érzi, már
mérföldnyi távolságra jutott, holott folyton ugyan azon a szűk
területen kanyarog.
Mielőtt valaki félreértené ezt a megjegyzésünket, leszögezzük,
hogy a gép belsejében példás rend uralkodik. Ha nem így volna, nem is
tudták volna felépíteni (később pedig, ha kell, megjavítani) ezt a
bonyolult masinát. A tervezők többnyire speciális, egy-egy feladat
elvégzésére készített, nagybonyolultságú integrált áramkörökhöz
folyamodtak, ezeknek működési elve, felépítése még a szervizkönyvből
sem derül ki. Az áramköröket jórészt miniatűr ellenállások,
kondenzátorok ("chip alkatrészek") építik fel, de persze találunk
hagyományos méretű alkatrészeket is, szép számmal. Ez egy merőben más
technológia, mint amit az eddigi hangfrekvenciás berendezésekből
ismerünk. Ez alighanem a jövő technológiája, függetlenül attól, hogy
milyen rendeltetésű készülékben alkalmazták.
Érdekelni fogja az Olvasót, mekkora lehet a forgó fejek
élettartama. Úgy tudjuk, körülbelül 2000 órára tehető. De ha egyszer
szükségessé válik a fejcsere, akkor nem két-, hanem hatfejes fejdobot
kell cserélni, minthogy a megszokott két fejen kívül itt újabb két fej
szolgálja az LP-üzemmódot és további kettő az FM-hangrögzítést. A
fejgarnitúra ugyanannyival drágább a hagyományosnál, mint amennyivel a
V502 drágább a megszokott képmagnóknál. Úgy számolhatunk, hogy minden
képmagnó árának felét a mechanika teszi ki, a mechanika árának felét
pedig a fejgarnitúra. Ha túlzottnak érezné valaki ezt az arányt,
számítsa még ide a nagyjavítás költségét: a szerelést, a műszeres
beállítást. Csak zárójelben jegyezzük meg: könnyebb dolog videomagnót
importálni, mint műszerészeket nevelni és korszerű szervizt
létesíteni.
Méréseinkhez
Mint bevezetőben leszögeztük, nem avatkozunk a képmagnósok
dolgába, tehát a V502-est úgy kezeltük, mintha csupán hangrögzítésre
szolgálna. Így is kétszer kellett végigmérnünk, hiszen két komplett
magnó rejtőzik benne. A gyári adatokat - az audio és video jellemzőket
együtt - közös táblázatba foglaltuk. Méréseink viszont csak a
hangfrekvenciás jellemzőket érintik, és külön táblázatban közöljük az
állófejes, illetve az FM-magnó adatait.
Állófejes magnórész, vízszintes hangcsíkú rendszer
Ez végül is nem más, mint egy olcsó kazettás magnó, a
megszokottnál keskenyebb csíkkal és mindössze 2,4cm/s (sőt: esetleg
1,2cm/s!) szalagsebességgel. Ne várjunk tőle többet, mint amire képes.
A nyávogás már normál szalagsebességgel is magas, helyenként meg
is hallható, lassú sebességen pedig már kifejezetten zavaró. Az
átcsévélési idő 180 perces kazettán 3 perc körül van, ez viszonylag
rövid. (A csévélés finoman indul, de aztán fokozatosan felgyorsít.)
A táblázat következő paramétere a hozzáférési idő, erről majd az
FM-magnónál szólunk bővebben.
A bemenő feszültséget mikrofon és vonal bemenetről úgy határoztuk
meg, hogy manuális kivezérlésre kapcsolva, 0dB-s kivezérlést értünk el
(ne feledjük, manuálisan csak az FM-részt lehet kezelni, a hagyományos
rendszer kivezérlése automatikus!). A maximális bemeneti jelet így
nehéz pontosan meghatározni, 1-3V körül érheti el a definíció szerinti
3%-os harmadik harmonikus torzítást. Ez még éppen elegendő. A kimenő
feszültség viszonylag alacsony. A fejhallgató kimenet
feszültsége/impedanciája megfelelő.
A frekvencia-jelleggörbe normál sebességen egész tisztességes,
habár a jobb csatorna kissé gyengélkedik, valószínűleg az
előmágnesezés pontatlansága miatt. A Dolby itt is azt teszi, amit
másutt. Lassú sebességen a frekvenciaátvitel még inkább beszűkül.
A második és harmadik harmonikus torzítás átlagos.
Az üzemi zajszint meglehetősen gyenge, még a képmagnók mezőnyében
is. Valószínű azonban, hogy a tervezők nem is vették komolyan ezt a
paramétert, hiszen úgyis ott van a készülékben az extra hangminőségű
FM-magnó. A csúcsszintű kivezérléshez viszonyított jel-zaj így is
elfogadható. Az áthallási és a törlési csillapítás kielégítő.
A hagyományos hangrész tehát, mindent egybevetve, körülbelül egy
sztereó strandmagnó színvonalán mozog. Ez nem annyira kritika, mint
inkább dicséret, tekintve, hogy a szalagsebesség és a mágnesezhető
réteg sávszélessége sokkal kisebb, mint a kazettás hangmagnókon. Sőt,
a V502 becsületére szóljon, hogy körülbelül azt tudja, amit a
szélesebb szalagsávon dolgozó, monó videomagnók.
FM-magnórész
Végülis ez az, amiért az egész mélyrepülésbe belefogtunk.
Kommentárjaink tehát ezúttal részletesebbek lesznek.
Az egyenfutással kezdjük. Ez valóban káprázatos, ennyire jó
értékeket eddig semmiféle analóg magnón nem mértünk. Némi túlzással
azt mondhatjuk, hogy ebből a szempontból az FM-magnó csaknem
nagyságrenddel jobb az eddig ismert orsós magnóknál. A specifikációban
szereplő 0,005% mindazonáltal illuzórikus (nagyon "enyhe" előírás
szerint értékelték); mi ugyanazt az eljárást követtük most is, mint
máskor, az eredmény összevethető a Hifi Magazin többi magnótesztjével.
Az átcsévélési idő ugyanaz, mint az előbb; ez a paraméter nem függ
a hangrögzítés rendszerétől. Részletesebben kell szólnunk a
hozzáférési időről. Ezen a jellemzőn azt értjük, mennyi időnek kell
eltelnie, amíg stopról vagy gyorscsévélésről lejátszásra kapcsolva
megkapjuk a hangjelet a készülék kimenetén. A közönséges magnókon ez
legfeljebb 1-2 másodperc, itt 7-8 másodperc, mivel a képmagnó
mechanikájának ki kell fűznie a kazettából a szalagot, rá kell vinnie
a fejdobra, és csak ezután oldhatja fel a némítást. Ez bizony eltart
egy ideig, és a türelmetlen magnós sokat fog mérgelődni. Különösen, ha
2-3 perces popszámokban "utazik". Komolyzene-kedvelők előnyben.
A bemenő és kimenő feszültségek/ impedanciák szabványosak. Csupán
a vonal bemenetről mért maximális bemenő feszültség lesz csekély, ha
automatikus szintszabályzásra kapcsolunk.
A felvétel/lejátszási frekvenciajelleggörbék nagyon szépek, nincs
eltérés a kétféle szalagsebességgel, sőt: a különféle kivezérléssel
készített görbék között sem! A hagyományos hangrögzítésben ez szinte
elképzelhetetlen. A görbék tehát itt egyformák. Magasban egy kicsit
esnek 10kHz fölött (1-1,5dB hiányzik 20kHz-en), 80Hz alatt szintén
lehajlanak egy kissé, de az eltérés csupán 0,5dB 20Hz-en.
Felvettük a jelleggörbét automatikus szintszabályzással is, normál
szalagsebességen, a bal csatornán, 40, 400 és 1200mV bemeneti
feszültséggel. A 0 decibeles kivezérléshez képest nem kevesebb, mint
50 (!) decibeles túlvezérlést idéztünk elő, de az automata derekasan
helytállt, a jelleggörbe továbbra sem változott egy fikarcnyit sem.
A harmadik harmonikus torzítás 315Hz-en rendkívül alacsony (nem
csoda, hiszen ebben a rendszerben nem érvényesülnek a mágneses hordozó
nemlinearitásai!), viszont a második harmonikus értéke magas, jobbra
számítottunk! Érdekes képet fest FM-magnónkról az össztorzítás
adatsora. (Eddigi gyakorlatunktól eltérve, több frekvencián is
megmértük és összegeztük a harmonikus torzítás értékét.) A
legalacsonyabb és a legmagasabb frekvenciákon viszonylag magas
torzítást mértünk, habár a hagyományos magnók még így is erősebben
torzítanak.
Az üzemi zajszint normál sebességen jócskán túlteljesíti, lassú
sebességen éppen eléri a specifikált értéket. Az áthallási csillapítás
és a törlési csillapítás hihetetlenül jó, a hagyományos készülékek
képességeit messze felülmúlja.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A video-repülőgép tulajdonosának, Roósz Emilnek, aki
rendelkezésünkre bocsátotta ezt a ritka és értékes gépezetet, ezúton
mondanak köszönetet a berepülőpilóták.
Szeánsz
Kétféle repülőgépre váltottunk jegyet: egy vitorlázóra és egy
szuperszonikusra. A hangárban még egyformának látszanak, de a
hang-árban bizony gyorsan kiderül, hogy nem ugyanabban a magasságban
szárnyalnak...
Állófejes rendszer
A V502 kettős magnó, és a két rendszer szinkronban működik.
Kézenfekvő tehát, hogy a hagyományos, állófejjel és vízszintes
hangcsíkon rögzített műsort az FM-hanghoz viszonyítsuk. Sajnos,
kiderült, hogy a két rendszer nem teljesen azonos jelszintet ad ki, de
azért nem kötöttük őket a kapcsolóberendezésre, csak az erősítő
bemeneti választókapcsolójával dolgoztunk, és a hangerőkülönbséget is
csak találomra, a hangerőszabályzóval próbáltuk kiegyenlíteni.
Vaktesztet egyébként is csak akkor csinálhattunk volna, ha a
vakságon kívül süketséget is fogadunk. Az állófejes magnó Dolby nélkül
még normál szalagsebességen is bosszantóan zajos, azonkívül
sávhatároltan szól, és helyenként még nyávog is, tehát olyan, mint egy
olcsó kazettás magnó - habár videomagnónak így is megjárja.
Ha lassú sebességre kapcsoljuk, szörnyű dolgok történnek, a
differencia aggasztóvá válik, minthogy az FM-magnó nemigen zavartatja
magát, az állófejes viszont annál inkább. Macskák lépnek akcióba, a
magashangok teljesen elvesznek, a zene mintha egy lyukon préselődne
ki; inkább csak a dallam érvényesül, a hangszereket nehéz
megkülönböztetni egymástól - eljutottunk a normál, 78-as hanglemez
hangminőségéig. (A legpregnánsabb ítélet: "A Beethoven-szimfónia úgy
szólt, mint amikor a Közértben véletlenül felrúgnak egy
konzervhegyet".) A Dolby várakozáson felül sokat segített, még mintha
egy kicsit meg is hozta volna a magasakat - de a zene így is
macskajajos maradt.
FM-magnó
Ezután már csak a forgófejes rendszert méltattuk figyelemre.
Előbb csak egyszerűen visszajátszottuk és a lemezhanghoz
viszonyítottuk a felvételt, mellőzve a kapcsolóberendezést (a kábelek
és potméterek közbeiktatása rontja a teszt "felbontóképességét"), így
viszont tudtuk, mikor mit hallunk, és a hangerőt folyvást állítgatni
kellett, persze találomra. A felvételt így is rendkívül tisztának és
zajtalannak ítéltük, SP és LP üzemmódban egyaránt.
Ha nagyon kötözködünk, az alábbiakban jellemezhetjük a
magnófelvétel okozta elszíneződést: a magastartomány csillogása egy
picit kifakul, a hangkép egy kicsit bágyadtabb, a basszus egy
leheletnyivel gyöngébb, a lemezhang megnyugtatóbb. A felvétel néha
"valami fölöslegeset" is reprodukál; mintha a zenei műsortól függően
egy kis zaj lépne be a fortékon. Magnófelvételnek azonban így is
kiváló.
Szabályszerű vaktesztet is rendeztünk aztán,
kapcsolóberendezéssel, jelzőfényekkel, műszeres
hangerő-szintegyeztetéssel. A kétféle hangképet (a lemez-, illetve
magnóhangot) most már nagyon nehéz volt megkülönböztetni ("kétszeres
vaktesztben", tehát jelzőlámpák nélkül gyakran nem is sikerült). Sőt,
ha már döntenünk kellett, gyakran a magnófelvételre szavaztunk! Ezt a
jelenséget már ismerjük: ha a felvétel igazán jó minőségű, akkor a
hangelszínező hatása bizonyos körülmények között kellemes lehet; rövid
távon - s főleg könnyűzenén! - csengőbbnek és "sztereóbbnak" érződik,
mint az eredeti. Ehhez mindenesetre tökéletesen zajtalannak kell
lennie - és a V502-nek tényleg nem lehet hallani a zaját, sem SP-n,
sem LP-n. Csak ha egészen közel hajolunk a hangszóróhoz, akkor
észlelünk egy kis mocorgó zörejt.
Eddig a kivezérlést kézzel szabályoztuk, de a rend kedvéért most
automatikus szintszabályzóval is készítettünk felvételeket. Jól is
szóltak, de az a fura helyzet állt elő, hogy sehogysem tudtuk
egyeztetni a kétféle hangképet, a lemezjátszóét és a magnóét.
Valamelyik folyton hangosabban szólt! Vakteszten ez idegtépő dolog,
mert az a szabály, hogyha valaki bekiabál: "ez hangosabb!", akkor le
kell állni, és újra egyeztetni a szinteket. Ebből az következik, hogy
az automatika nem követi teljesen hűségesen a dinamika hullámzását, de
ismételjük: a hangfelvétel így is nagyon jól szólt.
V502 - Revox G36
És hát akkor a legizgalmasabb próba: mi a különbség a motoros
(akár hárommotoros) és a sugárhajtású repülőgép között. A hagyományos
technika a Revox G36-tal képviseltette magát, ez egy húszéves,
elektroncsöves masina, erősen felújítva; hangminőségét tekintve
versenyben van az újabbkori Revoxokkal (lásd HFM 9.), de találkoztunk
már jobb magnóval is (lásd HFM 13.). A G36 kétsávos, és mivel 38cm/s
szalagsebességgel futtatjuk, jó másfél ezer forintnyi Agfát használ el
óránként. A V502-t természetesen FM-en hallgattuk normál (SP)
szalagsebességen, és mint néhány fejezettel előbb már kiszámoltuk, az
"egy órára vetített szalagegyenérték" 250-300 forintra tehető. A
ráadásba kapott képfelvételről most ne beszéljünk.
Csak szótöbbséggel, s nem egyhangúlag, de az FM-magnót hoztuk ki
jobbnak. Ismétlődő jelzői: derűsebb, elevenebb, "zaftosabb", a tere is
szebb, habár a hangkép néha loudnesses - ez fura, ugyanis a két gép
frekvencia-jelleggörbéje közül a Revoxé az, amelyik a két szélén
felkunkorodik (HFM 9.). Az egyik zsűror így is érezte: neki a Revox
magasai-mélyei és dinamikája tetszett jobban, a VCR-t kissé
sávhatároltnak mondta, fenntartva azonban, hogy a különbség csekély.
A teszt tökéletesen vakon folyt, mert mindkét magnó annyira
zajtalanul zenél, hogy csak utólag lehet megállapítani a
személyazonosságukat. Ez persze az öreg Revoxot dicséri.
Mindazonáltal: a videorepülőgép megérkezett, és hogy a MALÉV-től
kölcsönözzünk hozzá szlogent: száll rendelkezésünkre.