Élőadóművészek |
Nem csupán a saját kíváncsiságunk vezérel bennünket újra a
Rádióhoz: időről időre levelek tucatjai bizonyítják, hogy Olvasóinkat
ugyanennyire érdekli a helyszíni hangversenyközvetítés. Ezeket az
"élő" hifi-koncerteket a Külső Csoport, jobbára öt hangmérnök és
hangmester közvetíti nekünk. Felkerestük őket: valljanak pályájukról,
indíttatásukról, filozófiájukról. Ismerkedjen hát meg velük a
rádióhallgató - nevüket már bizonyára ismeri, ha a koncert után ki
szokta várni a taps végét és a közreműködők névsorát.
*
Balogh Attila (45)
Előrebocsátom, nekem csak középiskolám van. Indíttatásom mindössze
annyi, hogy imádtam a zenét; tévé még nem volt, amikor én
gyerekeskedtem, a rádión nőttünk fel.
A Rádiónál 1960 óta dolgozom, és minden létező munkahelyen
megfordultam - akkor még ez volt a módi, és én ma is ezt tartanám
helyesnek, bár lesznek, akik ezzel nem értenek egyet.
Meg kellett ismerkednünk az összes társ-munkafolyamatokkal, tudni
kellett, mi történhet montírozáskor, vagy hangjáték, riportkészítés
közben. Eleinte csak magnózni lehetett, nem ültették az embert a
keverőasztalhoz. Az volt benne a nagyszerű, hogy rengeteg zenét
hallgathattunk, rögzült bennünk egy hangzásvilág - sztereotípiák,
tudom, amelyeket ha tetszik, ha nem: felfedeztünk. Szükség is van
rájuk, de erről majd később. A szamárlétra csúcsára is eljutottam: a
kollégák sugallták a főnöknek, hogy "ezt az embert ki kéne próbálni".
Furcsa érzés volt; mint magnós, fülig vasoxidban dolgoztunk (a
Telefunken magnókkal), a szalagok állandóan koszosak voltak - nem volt
"úri munka. Ha viszont "keverő" lettél, kaptál egy stúdiónaplót és egy
kulcsot, a szalaghoz már nem is nyúlhattál...
Úgy kerültem ide, hogy sokáig hangjátékokat csináltam, de zavart a
mesterségesdi, hogy mindennek mindig megvan a pontos, kijelölt helye.
Egy idő után már nem érdekelt. A külső munka, az más. Csináltam
tánczenét is, a 8-as stúdióban, de mindig azt lestem, mikor mehetnék
külső helyszínre... Akkor még nem volt szétválasztva a két csoport,
gyakran mehettünk házon kívülre, például a Károlyi kertbe, az akkor
még megvolt, meg a Kiscelli Múzeum udvarára, ott újabban megint
rendeznek hangversenyt.
Már mondtam, hogy sztereotípiák nélkül nem megy. Hiszen a
felvételek előtt gyakran próbát sem tartanak. Vagy úgy megyünk
Békéstarhosra, a zenepavilonba, hogy csak annyit tudunk:
"nyitókoncertet" adunk...útközben kapunk egy "részletes műsort", azaz
a növendékekből összeállt zenekar és a szólista nevét. Az embernek
gyakran az ösztöneire kell bíznia magát, éreznie kell a hangzást,
akkor is, ha bedöglött a műszer, a hangszóró - a hallgatóságnak ebből
semmit sem szabad észrevennie.
Hangzási etalonunk? Azt a zenei osztályon tartják... A műsornak
végülis a zenei osztály ad zöld utat, ő a megrendelő. Tegyük fel, hogy
nem úgy szól a felvétel, ahogy szeretnéd, de a lehallgatóbizottságnak
esetleg más az ízlése. Bizonyos "nemes" értelemben azért mégis lehet
csibészkedni, egy kicsit a magunk ízlése szerint formálni a hangképet.
A zenei rendezők. Ők felelősek a hangzási etalonért; elsősorban
azt határozzák meg, hogy például egy zenekari műben hol legyenek
szólóállások, vagy hogy mi hol szólaljon meg a térben, a hangzásképen
belül. Gyakran vezérlik őket rossz beidegződések, és a tévés gyakorlat
még rontott is a dolgon: nem elégszenek meg azzal, hogy ami látható,
az már önmagában is hangosabbnak hat - még ezen felül is ki akarják
emelni a szólamokat.
A hangverseny felvételt azért is jobban szeretem a
stúdiófelvételnél, mert hosszú évek alatt azt tapasztaltam, hogy ha a
zenekar egyvégtében játssza el a művet, az mindig meggyőzőbb, mint ha
tételről tételre szabdalva, külön-külön többször is megismétli.
Egyébként elég egyenetlenek az előadások, van, aki örömmel játszik,
van, aki kötelező feladatot végez - ezt megérezzük. A szólista, az
más, ő viszi a vásárra a bőrét; a zenekar viszont többnyire csak akkor
koncentrál igazán, ha nagyon frekventált karmestert vagy szólistát
kap. Hogy "kooperálnak"-e velünk? Koncerten ez kizárt.
Filozófiám talán csak annyi, hogy úgy kell elhelyezni a
mikrofonokat, hogy stresszt ne okozzak velük. (Mellesleg szólva, a
mikrofonokat általában nem lehet odatenni, ahová szeretné az ember. Az
is előfordul, hogy a mikrofont folyton rugdalják.) Leggyakrabban az
úgynevezett mikrofonfüggönyt alkalmazzuk, ez lényegében 2+2+2 mikrofon
a karmester körül; a koncertmester felőlit és a csellóoldalit
többnyire kisebb intenzitással hozzuk, a két szélsőt rendes
kivezérléssel, de picit nagyobb zengetéssel. Ha úgy kívánja meg a
helyzet, középre betesz az ember egy sztereó mikrofont, nyolcas
karakterisztikájút. Ez az elrendezés nekem gyakran adott jó "tömeget",
hozta a zenekari arányokat, úgy, ahogy a zenészek maguk is hallják.
Természetesen, ha jó a belső akusztika, akkor mindebből kevesebb is
elegendő. A mikrofonokat azért akkor is kiteszem, még ha nem használom
is, mert a zenekar elvárja... Véleményem szerint egyébként a sok
mikrofon nem ad nagyobb biztonságot a hangmérnöknek.
Kedvenc műfajomat nem tudnám megnevezni. Ha már túl sok volt a
szimfonikus nagyzenekari muzsika, örülök, amikor kamarazene
következik, mindig valami másféle hangzásvilág. Különben csak favágás
volna az egész.
Cs. Kádár Péter (33)
Nálunk otthon, amikor zene szólt volna, inkább elzárták a
rádiót... De azért egyszer mégiscsak elkezdtem hallgatni, mondván,
hogy "biztosan fontos, ha ennyire komolyan veszik" - és egy idő után
már nem is aludtam el rajta. Szóval, nem zenei családból érkeztem, és
sérelmezem is, hogy Magyarországon nincs hol megtanulni a zene
szeretetét; nincs zeneiskola, ahol nem felvételizni kell és hangszeren
játszani, hanem ahol a zenehallgatást lehetne megtanulni. Nekem nagyon
komoly munka volt ez, és nyolc év óta, amióta itt dolgozom, tudatosan
arra törekszem, hogy a zenét is tanuljam.
Egyébként mérnök vagyok, azonkívül újságíró, vagy ahogy mondjuk:
műszaki szakíró. A Rádiónál én szerkesztem a Hi-Figyelő című műsort,
az amatőrfilmesek életébe is belekontárkodom, és általában, ha
valamely műsor a hangtechnikáról szól, fennáll a veszélye, hogy engem
is megkeresnek.
Noha mi szeretnénk maradandót alkotni, a rádiózás nem a
maradandóság műfaja. A világ rádióállomásai általában csak mellékesen
gyártanak "hangkonzervet", a lényeg: az élőadás. Az pedig ritkán
"hifi-produktum", az előadás csak véletlenségből fogja azt nyújtani,
amit egy hifista elvár. Élőadást hallgatni: ez afféle napi szükséglet,
mint amikor a zenerajongó naponta megy koncertre, holott tudja, hogy a
koncertek 90 százaléka hasznavehetetlen, de azért mégis hozzátartozik
az életéhez.
Körülményeink, a stúdió akusztikája, hangsugárzói alkalmatlanok
arra, hogy megítélhessük a produkció hangzásminőségét. Viszont ezek a
körülmények nagyon hasonlítanak a hifisták körülményeire. Nem állítom,
hogy ez jó dolog - mindenesetre tény. A közvetítőkocsinak egyébként is
kicsinek kell lennie, két hangszórót nem lehet benne rendesen
elhelyezni, fejhallgatóval dolgozni pedig képtelenség. Nagyon
szeretném, ha volna a Rádióban egy olyan helyiség, amelyben többféle
hifi-berendezés is sorakozna, csak azért, hogy legalább utólag
megítélhessük, mit követtünk el.
Hogy mitől függ a felvétel minősége... Ha a zenekar rosszul
játszik, rossz teremben - akkor meg játszik, rossz teremben - akkor
meg kell próbálni javítani rajta. Ha jó zenekar játszik jó teremben -
akkor törekedni kell, hogy ne rontsunk rajta sokat. Filozófiám: amíg
valami istencsapása meg nem kívánja, hogy belenyúljak a felvételbe, én
nem nyúlok bele. Ha ugyanis az ember belenyúlkál, akkor ez rutinná
válik, és legközelebb akkor is belenyúlunk, ha nem kéne. A
mikrofonokat minél távolabb szeretem rakni a zenekartól, és igyekszem
minél kevesebbet használni belőlük. Ezt nem csak az ízlésem, hanem a
lustaságom is diktálja. Sajnos, mivel a terem általában rossz, én is
rákényszerülök, hogy sok mikrofont használjak. Mindenesetre szeretném,
ha a Márványterembe nem csődítenék be egy oratórium
szereplőit...másodpercenként korrigálni kell valamit, pedig én is
szeretném élvezni, ami ott szól.
Hogy én milyen munkát végzek, attól is függ, hogy közben én hogy
érzem magam. Mitől tudom magam rosszul érezni? Ha tudom, hogy a
berendezéseim bármikor felmondhatják a szolgálatot - ilyenkor nagyon
rosszul érzem magam. Rosszul érzem magam, amikor 60 fok meleg van a
közvetítőkocsiban. Rosszul érzem magam, ha nem hagyják, hogy a
felvétel előtt kialudjam magam. (Előfordul, hogy naponta többszáz
kilométert utazom, 8-tól 23 óráig aztán esetleg két hónapig semmi, de
ettől azok az adások már nem lesznek jobbak.) És végül rosszul érzem
magam, ha az adás vagy a felvétel csak nekem fontos; ez az a bizonyos
"miről nem csináltunk még felvételt? na ugorjatok ki és vegyétek fel"
komplexus, a régi magyar átok, hogy év vége van és el kell költeni a
pénzt.
A zenei rendező. Úgy vélem, 10% őrajta múlik, 90% rajtam. Persze,
az a 10% csak mennyiségileg kevés, minőségileg nagyon fontos. Dehát
nézzük csak. Ha én valamit nem tudok, ő hiába fog szólni: akkor már
késő... Mellesleg, ritkán fordul elő, hogy eltérő hangképet képzelünk
el. Gyakorlatilag mindketten régesrég óta egy úgynevezett MR-hangzásra
törekszünk: nem tudjuk, de sejtjük, mit várnak el tőlünk.
Kísérletek, próbálkozások. Ha jó produkciót veszünk fel jó
teremben, és valami szokatlan hangzással kísérletezünk, és jól
sikerül, akkor van esély rá, hogy elfogadják...sőt, általában el is
fogadják. Persze, ha nem jön össze a dolog, akkor gond van. Néha
teljesen érdektelen felvételekre megyünk ki, "nincs tét", "valami
úgyis szólni fog", ilyenkor kísérletezni is lehet. Kár, hogy nincs
alkalmunk rá, hogy eleve kísérletezhessünk. Pedig jó volna kipróbálni,
megtanulni, hányféleképpen szólalhat meg ugyanabban a teremben ugyanaz
a zene. Az előadások előtti próba ugyanis nem nekünk szól, a zenekar
azt saját magának tartja. Ez magyar betegség. A külföldi előadók
sokkal készségesebbek, sőt, még ők teszik szóvá, hogy miért nem
táncolunk ott körülöttük a mikrofonjainkkal...
Ennek ellenére, ha a felvétel mégsem úgy szól, ahogyan én
szeretném, akkor vállalom, hogy: én tehetek róla.
Mosó Endre (43)
Édesanyám elismert zongoraművész és zongoratanár volt - úgy is
mondhatom: zenei családból származom. Lakásunk házikoncerteknek volt a
színhelye, gyermekkoromban már koncertekre vittek, ötévesen
megnézhettem az Operaházban a Nürnbergit, Klemperer vezényletével.
Persze, magam is tanultam zongorázni, vagy tizenöt évig, később egy
zenekarban gitároztam, és a zenét gyakran felvettük, egy szál
mikrofonnal egy Mambó magnetofonra... 1964-ben ott lehettem a
Mátyás-templomban, amikor Liszt Esztergomi miséjét hanglemezre vették;
nagy hatást tett rám, hogy megfigyelhettem, kottával a kezemben,
hogyan készül egy hanglemezfelvétel. Akkoriban határoztam el, hogy én
is hangmérnök leszek.
A Temészettudományi Karon kezdtem el akusztikai tanulmányaimat, s
egy év után átmentem a Kandó Kálmán műszaki főiskolára, ahol később
diplomát is szereztem. Emlékszem, az Operaházban végeztünk akusztikai
méréseket. Ott ismerkedtem meg Járfás Tamással, aki egyben gyakorló
hangmérnök és zenei rendező is volt, ma is ő lehetne a példaképem - ő
zenei és egyszersmind műszaki végzettséggel is bírt.
1968-ban kerültem a Rádióhoz. Mindent végigcsináltam (ez ma már
nem szokásos), szalagokat vágtam, volt, hogy 8 magnót kellett
működtetni egyszerre - ismerem a vágás technikáját, érzem az ütemet, a
ráindításokat, és örülök, hogy ilyesmivel is kellett foglalkoznom.
Megtiszteltetésnek vehettem, hogy 1969-ben az első (Mercedes)
sztereó közvetítőkocsira kerültem. 1973-tól önállóan dolgozom.
A régi kocsikban egyébként CM-asztalokat, VSV-modulokat
használtunk, és emlékezetem szerint ezekre nemigen volt panasz, hogy
torzítottak volna. Ma hazai FIT IC-s asztalaink vannak, ezek
rendszertechnikailag sokkal többet tudnak, de sajnos, már akkor is
felléphet torzítás, amikor még egyáltalán nem vezéreltük túl a jelet.
Talán ez is magyarázza, hogy igyekszünk "visszafogottan dolgozni".
Nyilvánvaló, hogy az a felvétel, amelyen a lehető legkisebb a
torzítás, az nem lehet jó - viszont azt sem lehet megengedni, hogy a
torzítást észlelni lehessen. Szóval: biztonságra törekszem. Általában
két főmikrofont ("A-B", azaz két monóból képezzük a sztereó párt), 4
mikrofonból álló, ún. mikrofonfüggönyt és térmikrofonokat használok.
Természetesen segédmikrofonokra is szükség van: a bőgőt időnként külön
kell behozni, a fúvósokhoz is kell 2-4, a kórushoz 4-6 segédmikrofon -
persze, ezek mind csak példák. Megjegyzem, nehéz mindenkit, a
szólistákat is pontosan "elhelyezni a térben".
Gyakran dolgozunk együtt a tv-vel, ilyenkor a tv szempontjait is
figyelembe kell venni. A néző nemcsak hall, de lát is, és ha az
operatőr mondjuk egy oboát mutat, akkor a TV-rendező beszól, hogy
kevés neki az oboa, adjak többet... Ez egyébként nem hazai jelenség,
hanem állandó problémája a közös TV-Rádió produkcióknak.
A zenei rendező? Igen, a hangfelvétel két ember közös munkája,
tehát tekintettel kell lennem a zenei rendezőre is. Az ő ízlésük sem
teljesen egyforma - ez természetes. De ismerjük egymást, tudom,
melyikük szeret egy kicsit több basszust vagy egy kicsit több fúvóst
vagy nagyobb (szűkebb) teret. Nincsenek komoly vitáink.
Hogy mitől jó egy felvétel...nyilván a produkciótól, a helyszíntől
függ a legtöbb. De az a véleményem, hogy bizonyos művek inkább, más
művek kevésbé szeretnek mikrofon elé kerülni. Például Liszt
zongoradarabjai vagy szimfonikus zenéi szinte lehetetlen feladat elé
állítják a hangmérnököt, borzasztóan nehéz a zenei arányokat
leképezni. (Ezzel nem mindenki ért majd egyet.) Ellenpélda: az
Újvilág-szimfónia általában sikerül, úgy van megkomponálva, hogy a
hangmérnök nem tudja elrontani. Verdi Requiemje, megint, különösen a
Dies irae, a kórussal és a fúvósokkal, szinte reménytelen vállalkozás.
Ezt az egy részt legalább 4-5-ször kéne elpróbálni, de hol az az
együttes, amelyik erre hajlandó volna?! Arra sem igen lehet rávenni
őket, hogy más ülésrendet válasszanak!
Hangzásideálom? Nem egyértelmű. Nem minden művet érdemes
"természethűen" tolmácsolni. Van, amelyiket jobb inkább "megcsinálni".
Az előbbi csoportba sorolom Bachot, Monteverdit, általában a barokk
zeneműveket, ezek csakis természetes környezetükben elevenednek meg,
bármiféle "felvételiség" megzavarja őket. Az orgonaművek is ilyenek.
Viszont Beethoventől kezdve (Verdi, Mahler, nem is beszélve a modern
zenéről) már szívesen kiegészítem a zenét a saját érzéseimmel; úgy
érzem, a mű ilyenkor újjászületik, és magam is az alkotókhoz tartozom.
Nagyon szeretném, ha egyszer már egy IGAZI koncertteremben
dolgozhatnék, hogy kiderülhessen, milyen hangmérnök vagyok valójában.
Carnegie Hall, Musikvereinsaal, Albert Hall, a New York-i Radio Music
City... itthon mi a legképtelenebb helyzetekben dolgozunk, például
Beethoven IX. szimfóniáját közvetítjük a Csepeli Munkásotthonból,
próba nélkül...és ha azt mondják rá, hogy "ahhoz képest egész jó
volt", akkor úgy érezzük, ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattunk
volna.
Schlotthauer Péter (42)
...Dzsesszről beszélgettünk, kérdezted, a szívemen fekszik-e ez a
műfaj. Legalábbis igen sokat hallgattam ilyen zenét. A papám is
dzsessz-zenész volt, bőgős, a Rádió tánczenekarában, de régebben, még
a háború előtt kisegyüttesben is fellépett. Gyakran játszott együtt az
idelátogató hírességekkel, például Jack Hiltonnal, még hívták is
magukkal, de nem ment... Én is zenésznek indultam, 12 évig tanultam
zongorázni, tulajdonképpen a papám ötlete volt, hogy legyek
hangmérnök, ő tudta, hogy létezik egy ilyen foglalkozás. Apám 1962-ben
meghalt, a Rádiótól segítséget kaptam: mint a Rádió társadalmi
ösztöndíjasa, 1967-ben végeztem a híradástechnikai karon,
gyengeáramon.
Körülnézegettem új munkahelyemen, de szinte rögtön önállóan is
dolgozhattam. Szerencsém volt, éppen akkor indult a sztereózás.
Teljesen egyedül dolgozhatott az ember, és mindent ki lehetett
próbálni. A VI/2-es volt a sztereotechnikai helyiség. A másikban, a
VI/1-esben csinálták a "hasznos", azaz monó műsort, én meg a
szomszédban csinálhattam a még hasznosabbat, a sztereó kísérleteket.
Akkoriban talán Ujházy és Dudás volt csak, aki sztereózással
foglalkozott.
A gyakorlatra nagy szükség van ezen a pályán. Ehhez a hivatáshoz
(mert az!) fej és szív és kéz is kell. Igen, kéz is. Kézzel kell
érezni mindent, például, ha dinamikát csal az ember...vagy, hogy ne
szálljon el az égbe a hangerő, finoman meg kell fogni, de úgy, hogy a
pianó is hallható maradjon; vagy a zenekar-kórus-szólista arányt kell
óvatosan helyretenni, és ez az egész ne legyen feltűnő...nehéz ezt így
elmondani, már kérdezték tőlem, de nem tudom elmagyarázni, ezt csak
csinálni lehet, vagy nagyon-nagyon hosszan beszélni róla... A fej
pedig azért kell, mert tudni kell a zenét, nem, nem ismerni: tudni.
Érezni, mikor van valami változás a zenében, olyan, amire oda kell
figyelni, vagy mikor kell történnie valaminek...
Első felvételeim közül melyiket említeném? Még 1968-69-ből való
egy Durkó-felvétel, ezt a múltkor is elővették, amikor rádiós műsor
készült rólunk, aztán Monteverditől a Vespro della beate vergine -
ezek elég jól szólnak ma is. Az a technika nem volt rosszabb,
mint...mint ez a FIT IC keverőasztal. Az 1968-ban vásárolt Mercedes
közvetítőkocsi, akkor, európai színvonalon állt, a későbbiekről ezt
nem mondhatnám el: amikor plusz 1-2 decibelnél már torzítást hallasz,
akkor bizonyos műfajokat már rettenetesen nehéz megfogni. A zenekari
művek még elmennek, de például az oratóriumok, kórusművek, egy-egy
szólista, ezek már kézbentarthatatlanok. Ha igaz, ősszel kapunk is egy
új, nyugati asztalt.
A legtöbbször komolyzenét vettem fel. Szeretem a zenét. Ez a
legemberibb művészet - még az állatok is értik... Hifi-berendezésem
viszont nincs, nincs rá pénzem, időm se nagyon. Az ember ott hallgat
zenét, ahol dolgozik. A külső közvetítés azért jó, mert ennyire
sokféle zenét magamtól nem tudtam volna meghallgatni. Kedvenc műfaj,
kedvenc művek? Ilyet nem tudok mondani - vagy órákig sorolhatnám.
Talán nem is műfajt és művet kell mondanom, hanem inkább
zeneszerzőket. Nálam a zenében Bach és Mozart: alap. Haydn mélységét
mostanában kezdem felfedezni. Nagyon szeretem Richard Strauss-t. És
amikor megismeri az ember Bartókban a dallamot és harmóniát...
Dzsesszben (mert arról is beszéltünk) nagyon szeretem Petersont,
szinte egyedülálló improvizációs készségét. Vagy például Jan Garbarek
zenei hangzásvilágát. Én nem tartom közhelynek, hogy a jó zenét lehet
szeretni, műfajtól és koroktól függetlenül.
A körülmények? Valóban szeretnék egyszer igazán jó körülmények
között dolgozni, hogy elmondhassam: "ha hiba történt, az biztosan az
én hibám". De utálom, amikor valaki folyton a körülményekre
hivatkozik. Egy hangmérnöknél néhány perc után már nagyjából annak
kell megszólalnia, amit hallani akar az ember. Persze, nemcsak a
művész hibázik, hanem a hangmérnök is. A hangmérnök is ember - és
nagyon rosszul érzi magát, amikor a felvétel nem sikerül jól. (Azt
szoktam mondani, kétféle hangmérnök van. Az egyik csinált már jót
is...) Egyébként meggyőződésem, hogy ugyanarról a darabról többféle
módon lehet jó felvételt készíteni. Ahogy Furtwängler is másképpen
vezényel Beethovent, mint Kleiber, vagy Boulez is másként vezényel
Bartókot, mint Ferencsik. És mégis mindegyik jó. Más, de jó.
Zenei rendezők. A felvétel, a közvetítés: csapatmunka. De amikor
már minden fel van szerelve és kezdődik a felvétel, a csapat már csak
kétszemélyes. Csak úgy lehet együtt dolgozni, ha ketten egyféleképpen
éreznek, egyforma elképzelésük van a zenéről. A hangmérnöknek nem baj,
ha van kontrollja, nem baj, ha olyan dolgokra figyelmeztetik, amelyek
benne vannak a zenében. Jó érzés, amikor a rendező szól valamit, és
közben te már éppen azt csinálod. A felvétel azonban a hangmérnök
kezében van, és ezért mindenképpen felelősséget kell vállalnia. El
kell tudni hitetni a rendezővel, hogy az a jó, amit elképzeltünk. Az
elhitetés legjobb vagy egyetlen módja: az, hogy valami jól szól. Van
olyan rendező, akitől sokat tanultam, és vannak, akikkel együtt
tanultam. (Mellesleg a feleségem is zenei rendező.)
Jó akusztikájú termet én eddig egyet hallottam: Bécsben a
Musikvereinsaalt. Hasonló függesztéses rendszert használnak, mint
amilyet minálunk is látni, csak ott az embernek ki kell néznie a
szemét, hogy észrevegye a mikrofonokat. "Íme, csak 2 mikrofon
látszik". Igen, mert a többi ügyesen el van rejtve.
Viszont a rossz termet is meg lehet menteni egy bizonyos mértékig.
Sőt, még egy rossz zenekaron is lehet segíteni. A felvételről néha
jobban szól a zene, mint élőben. Ezt többünk gyakorlata bizonyítja.
Egyik vidéki hangversenyen fordult elő, hogy a karmester meghallgatta
a felvételt, és aztán a saját kezét szorongatta, hogy milyen jó volt a
(valójában gyönge) előadás. "És én nem vezényelhetek Pesten...!"
Sütő László (27)
A Műszaki Egyetem elvégzése után azon gondolkodtam, hogyan tovább
- hiszen a humán dolgok iránt is fogékony vagyok. Szóba került a Rádió
meg a tévé... végülis ide kerültem. Itt körbe-körbe adtak az
osztályokon, így jutottam a zenei csoporthoz, itt dolgozom már másfél
éve. Eddig vagy 40-50 koncertet közvetítettem, vagy vettem fel.
Ezt a mesterséget sehol sem tanítják. Csak sok munkával, sok
kínlódással lehet elsajátítani. Jöttem, mint zenekedvelő, zenehallgató
ember, valami egészen kevés tudás birtokában. Hangmérnök mellé tettek,
figyeltem, segédkeztem, visszahallgattam a felvételeket, ez így ment
3-4 hónapig. Egyszercsak azt veszem észre, hogy odaültettek a
keverőasztal mellé, és mindjárt kezdődik az adás, és még mindig én
ülök ott... kiver a veríték. Idősebb kollégáim azt mondják, az
idegesség sosem múlik el, legfeljebb később nem látszik az emberen...
Mi mindent úgy szeretnénk megcsinálni, hogy nekünk is és a
hallgatóknak is tessék. Rossz úgy felállni, hogy... Tehetetlen dühöt
érez az ember, amikor hallja, hogy rossz a felvétel, csak éppen nem
tudja, hogy miért nem sikerült.
Jó, hogy megvolt a fokozatosság: kezdhettem a szólóhangszerekkel,
aztán, ahogy a zene épül, hangszerekkel bővül, úgy kaptam a
feladatokat egymásután... okosan adták. Habár nem igaz, hogy például a
kamara feltétlenül könnyebb volna, mint a nagyzenekar felvétele; én
különben is a kamarazene felé vonzódom, a reneszánsz, a barokk muzsika
mindig is a kedvencem volt, ebből a szempontból szerencsésnek
mondhatom magam.
Ami a legtöbb kollégámnak rutinfeladat (ilyenek az Éneklő Ifjúság
programjai, ez afféle "már megint" feladat, mondjuk Kisvárdára kell
utazni, 5 órás út egy nem egészen fél órás vagy még rövidebb felvétel
kedvéért), azt én úgy tekintem, mint alkalmat a kísérletezésre;
például hogy 2 mikrofonnal próbálkozzam.
Munkánknak az a lényege, hogy egyedi. Egyetlen pillanatot kell
megfognunk, úgy, hogy az mindenki szerint a legszebb legyen. Ez nem
stúdió, a felvételt nem lehet kijavítani. Sosem dolgozunk azonos
akusztikai közegben. A multimikrofonozást nem mániából csináljuk,
hanem mert ez szolgáltat nyersanyagot és biztonságot.
Ha mód van rá, felkészülök az adásra, szeretem délelőtt
végighallgatni a próbát. Ott egyébként mi csak megtűrt emberek
vagyunk. Járkálhatunk a zenészek körül - ha éppen nem zenélnek. (A
Rádió nem is fizet nekik a próbáért...) Őket csak az érdekli, hogy
odabenn jól szóljon a zene... néha rámszólnak, mit járkálok itt próba
közben. A többség azért elviseli, legfeljebb kisebb-nagyobb
grimaszokat vág.
Gyakran felmerül: ezt a felvételt meg lehetne csinálni egyetlen
sztereó mikrofonnal, amelyet- mondjuk - a 8. sor 10. székénél kéne
elhelyezni. Ott viszont ül valaki, így hát el kell vetnem az ötletet,
és mégiscsak több mikrofont rakok fel. Ha a zenészek kiegyenlítetten
játszanak, akkor általában kevesebbet használok. De ha úgy érzem,
gondjaik vannak a zenemű belső arányaival, például az ütők vagy a
fúvók elfedik a vonósokat, akkor bizony be kell segíteni az
utóbbiaknak.
Elképzelem a hangképet felrakom a mikrofonokat, felmegyek,
meghallgatom. Akkor jön a zenei rendező. El szoktam mondani neki
mindent, mit miért csinálok. Általában jól kijövök vele. Szeretem, ha
ő is ott van, amikor mikrofonozok, és közösen csináljuk a beállítást.
Azt viszont nem szeretem, ha kezdés előtt 2 perccel beesik, s
megkérdi, hogy "miért így szól?" Többségüknek valóban jó füle van, és
választ tud adni a kétségeimre. Bár nem mindig. Nézd, másfél év ebben
a szakmában igen kevés. Érzed, hogy valami nincs rendben, de nem
tudod, hogyan segíthetnél rajta. Hiába van melletted, 10 éves
gyakorlattal a zenei rendező.
Úgy gondolom, egy-egy felvételről sokan alkothatnak azonos
véleményt, szóval létezik abszolút jó vagy rossz, létezik az
értékítéleteknek valamiféle objektivitása. Ámde kevesen képesek arra,
hogy az általuk jónak ítélt hangzást el is készítsék... ez ennek a
mesterségnek a csúcsa.
A kollégáim igazán sokat segítenek; soha nem éreztem, hogy
titkolódznának előttem!