Basic library |
No.4: Richard Strauss
A századforduló egyik legeredetibb és legnagyobb hatású
zeneművésze. Újító, de nem forradalmár szellemű zeneszerző; igényes,
eredeti felfogású előadóművész. Műveinek már puszta megszólaltatása is
komoly feladat, magasszintű előadásukra pedig csak sokoldalúan művelt,
művészileg összeforrott, többé-kevésbé zárt együttes alkalmas. A
gyakran virtuóz fokú technikán túl ugyanis Strauss művei sajátos belső
azonosulást, "együttrezgést" követelnek az előadótól. Rutinnal ezt nem
lehet helyettesíteni. Mindezt meggyőzően tanúsítja a Strauss műveiről
készített légiónyi hangfelvétel, amelyekből ez alkalommal a hifi
barátainak talán leginkább a szívéhez férkőző nagyzenekari szimfonikus
költeményeket vesszük sorra.
A straussi nagyzenekari muzsika külön fejezetet érdemel az európai
zeneirodalomban. Az apró, jellegzetes elemekből szerkesztett
káprázatos hangszövet mindig józan, materialistán tárgyilagos értelmi
tevékenység eredménye, amely mögött az érzelmi háttér másodlagos.
Strauss művészi üzenetét nem annyira a költői tartalom, mint inkább a
hangzó forma hordozza. Jó ezt világosan látni és mindig szem előtt
tartani, mert a szimfonikus költemények mindegyikének költői szavakban
megfogalmazott programja is van. De ezek a művek valójában önmagukban
megalapozott, zengő hang-műalkotások, és nem a küzdő, szenvedő, vagy
problémákkal terhelt Emberről szóló üzenetek. Mindezt Strauss maga is
többször leszögezte. "Számomra a program nem több, mint a zenében
kifejezésre kívánkozó gondolataim másformájú összefoglalása; nem, mint
Ön gondolja, az élet egyes jelenségeinek meghatározása, amelyet aztán
zenével jelenítek meg. Ez teljesen ellenkezne a zene szellemével".
(Levél Romain Rollandhoz, 1905).
Richard Strauss tíz szimfonikus költeményt írt, a tizenegyedik
befejezetlen maradt. A még kevésbé egyéni Itáliából (Aus Italien,
1886) nyitja meg a sort. Esztétikai-művészi elképzeléseit teljesen
először a Don Juan-ban valósítja meg (1888), ez a mű hozza meg számára
az első nagy zeneszerzői sikert - és az elemi erővel felzúduló
elutasítást. Egymás után következnek a Macbeth (végleges formában:
1890), Halál és megdicsőülés (Tod und Verklärung, 1890), Till
Eulenspiegel vidám csínyjei (1895), Imigyen szóla Zarathustra (Also
sprach Zarathustra, 1896), Don Quixote (1898), Egy hős élete (Ein
Heldenleben, 1899), Symphonia domestica (1904), és végül az Alpesi
szimfónia(Eine Alpensinfonie, 1915). A strauss művek előadásához - és
befogadásához - meg kell érezni valamiféle hagyományt, "légkört".
Megkönnyíti dolgunkat, hogy Strauss kiváló karmester is volt, s
nagyszerű megszólaltatója saját műveinek. A Strauss vezénylete alatt
készült felvételek ugyan még a normálbarázdás korszakban születtek, s
így nem mérhetők mai, hifi mércével, mégis érdemes őket figyelembe
venni.
Vezényel: a szerző
A Berlini Filharmonikusokkal készült Till Eulenspiegel (egyike a
legrégebbieknek, Polydor, 1933), sok vonatkozásban nagyon érdekes.
Fiatalos lendület, ironizáló humor sugárzik az előadásból. A
hallgatónak az a benyomása támad, hogy talán a Till a szerző
legkedvesebb gyermeke a szimfonikus költemények között. Jóval
halványabb a Don Juan (közel egyidőben ugyanazzal a zenekarral
készült) felvétele. Különleges figyelmet érdemel a Bajor Állami
Zenekarral készített Don Quixote. Az Uhl-Haas gordonkabrácsa
szólókettőshöz Strauss szinte hozzáveszi Morasch hegedűszólóit. Így
egy kis kiemelt "concertinót" állít szembe a zenekarral, s egy sajátos
XX. századi "sinfonia concertante"-vá formálja a művet. Eredeti és
érdekes felfogás. A felvétel a II. világháború alatt, a Siemens kiváló
technikusaival készült (Silberverfahren), s meglepően szépen szól még
mai, hifi füllel hallgatva is. A szintén velük készült Alpesi
szimfónia felvételén a Straussnál szokatlanul lírai, érzelmi hangvétel
tűnik fel.
A Bécsi Filharmonikusokkal 1944-ben készült Imigyen szóla
Zarathustra finom hangzásvilágával emelkedik ki. Az ugyanezzel a
zenekarral, s ugyanez időben készült más szimfonikus költemények
felvétele (Till, Don Juan) megjelent Eterna kiadásban is. Módosított
és (utólag) sztereósított változatuk a hazai kereskedelemben is
kapható.
Jobbra és balra
Ha a straussi interpretálást tekintjük iránymutató mércének, akkor
ettől "balra" állnak azok az előadások, amelyek inkább érzelmileg
közelítik meg a műveket, "jobbra" pedig azok, amelyek "kifinomult
hangzó játékra" törekszenek.
A straussi felfogáshoz közel áll Clemens Kraussé; Strauss
karmesterkortársai közül senki nem állt oly szoros művész-baráti
közelségben hozzá, mint ő. A partitúrák színgazdagsága, sajátos
polifóniája, a finoman megérzett arányok, a nagyszerűen eltalált
ritmikai hangsúlyok, a változatos, de logikusan épített tempók
varázslatosan szólalnak meg. A Till, a Zarathustra, a Heldenleben és a
Symphonia domestica Krauss vezényletével és a Bécsi Filharmonikusokkal
újra megjelent a 70-es évek elején, Decca-Eclipse kiadásban,
mikrósított-sztereósított változatban. De élmény meghallgatni a
Heldenleben ma már őskorinak tekinthető, első felvételét is, 1928-ból
(RCA Victor), Willem Mengelberggel és a New York-i Filhamonikusokkal.
Ez a historikus dokumentum még ma is élvezhető. Érdemes összevetni a
későbbi Mengelberg-felvételekkel, például azzal, amelyet a II.
világháború éveiben az Amsterdami Concertgebouw Zenekarral készített
(Telefunken). Mengelberg jellegzetesen érzelmi-hangulati-melodikus
vonalon értelmezte Strausst, s felfogása ezen belül is egyre
romantikusabbá vált az idők folyamán.
Az amerikai zenekarokkal készült régebbi kiadványok sorából
kiemelkedik a Zarathustra, Serge Koussevitzkyvel és a Bostoni
Szimfonikus Zenekarral. Ez a 30-as évek végén készült (RCA Victor),
normál lemez ma is lélegzetelállító élmény. Az RCA hangmérnökeinek sem
kell szégyenkezniök.
Érdekes, hogy sem Stokowskinak, sem Ormándynak nem sikerült igazán
Strauss műveinek megszólaltatása, pedig a Philadelphiai Zenekart
igazán alkalmas testületnek tartanánk ehhez a muzsikához. Sőt,
Toscanini sem hagyott ránk kiemelkedő Strauss-felvételt, egyik
zenekarával sem. Lépjünk is ki a múzeumból, és keressünk újabbkori
felvételeket.
Modern lemezek
A legismertebb szimfonikus költeményeket a Staatskapelle Dresden
előadásában, Rudolf Kempe vezényletével vették lemezre (EMI-Electrola,
de megjelentek Eterna kiadásban is). Kempe pontosan, aprólékosan
kidolgozott, igényes előadásokat produkál, egy olyan zenekarral,
amelynek játékában talán még él a straussi előadásmód hagyománya.
Bizonyos, hogy a mai drezdai zenekarnak már nincs olyan tagja, aki még
Strauss keze alatt muzsikált; a hagyomány azonban, úgy látszik,
különös dolog, még generációkkal később is hatékony erő.
Kábító hangzásélménnyel szolgál André Previn, a Philadelphiai
Zenekarral, az Alpesi szimfónia digitális felvételében
(EMI-Electrola). A Detroiti Szimfonikus Zenekarral Doráti készített
szép sorozatot, amelynek érdekessége, hogy a Don Juan, a Till, a Halál
és megdicsőülés és a Zarathaustra mellett a ritkán elővett Macbeth-et
is magában foglalja. Nagyon ízléses Don Juant, Tillt, és Halál és
megdicsőülést produkál Claudio Abbado a Londoni Szimfonikus
Zenekarral(DG). Ugyanezeket a műveket hallhatjuk Philips lemezen a
Concertgebouw Zenekarral, Bernard Haitink kulturált, de számomra kissé
hűvös felfogásában (pedig e zenekarban talán még eleven lehetne
Strauss-Mengelberg hagyománya.) Említést érdemel még Zubin Mehta és a
New York-i Filharmonikusok elbűvölően misztikus hangulatú
Zarathustrája (Decca). Széll György és a Clevelandi Zenekar is, a
Till, a Don Juan, a Halál és megdicsőülés, és a Don Quixote
felvételével virtuózan csillantja fel a szerző káprázatos hangszerelő
tudományát (RCA).
Karl Böhm némileg újkonzervatívnak tűnő, de rendkívül szépen
kiegyenlített felvételei két zenekarral készültek: a Till és a Don
Juan a Berlini Filharmonikusokkal, a Heldenleben a Bécsi
Filharmonikusokkal (DG). Nem maradhat említés nélkül Herbert von
Karajan Strauss-interpretálása. A jeles karmester többször is lemezre
vezényelte a szimfonikus költeményeket. Rendkívül szuggesztív,
nagyszerűen felépített előadásai annyira lebilincselőek, hogy azokat
szinte hajlamosak vagyunk a lehető legjobbaknak elfogadni. A Berlini
Filharmonikusokkal legutóbb digitális technikával készült és CD
lemezen is kapható az Alpesi szimfónia, a Zarathustra, a Don Juan, a
Halál és megdicsőülés (DG).
A kelet-európai Strauss-felvételek száma csekélyebb. Gennagyij
Rozsgyesztvenszkij és a Szovjet Rádió Zenekara méltóságteljes, szépen
kiegyensúlyozott Heldenleben és Don Quixote előadásokkal örvendezteti
meg a Melódia kiadványok kedvelőit. A hazai katalógus sem túl gazdag,
de érdemes nagyobb figyelmet szentelni a Ferencsik Jánossal és az
Állami Hangversenyzenekarral készült Don Quixote felvételnek.
Ferencsik nem a straussi eszményt követi, hanem inkább a
klasszika-nagyromantika szellemében muzsikáló bécsi zenekultúra
hangzás- és érzelemvilágához igazítja a műveit. Ily módon a
századforduló zenéjét már csak idegenkedéssel fogadó, konzervatívabb
ízlésű zenekedvelők is rokonszenves és érdekes műnek találhatják ezt a
darabot.
Kobayashi Ken-Ichirónak az MRT Szimfonikus Zenekarával készült
Tillje és Don Juanja inkább csak a katalógus választékát színesíti.
Befejezésül figyeljünk fel a straussi muzsika már valószínűleg
jövőbeni felfogását sejtető előadásokra: a Londoni Filharmonikusok
gyönyörű, színekben villódzó Alpesi szimfóniáját a fiatal Andrew
Davies vezényli (CBS). Karmesterünk a Strauss művekből szinte mindig
kihámozható wagneri zenei formálóelvet engedi jobban érvényesülni,
miáltal a zenei szövet egyetlen, hatalmas, hullámzó, misztikus
folyammá válik.
Oldal Gábor
HIBAJAVÍTÁS
Előző számunkban Basic Library-jében egyhelyütt hibásan írtuk a
St. Martin-in-the-Fields és I Solisti Veneti kamaraegyüttesek nevét.
Még egy elírás: az EMI lemezsorozatának címe helyesen "HMV Reflexe".
Olvasóink és a szerző elnézését kérjük.