Pro analóg: Proprius |
Még néhány év, és senki sem gyárt többé analóg lemezt. Amit eddig
forgalomba hoztak - sok-sok száz millió fekete korongot -, azt
továbbra is használhatjuk, nyűhetjük, óvhatjuk, tárolhatjuk, de
utánpótlásra már nem számíthatunk. A CD és az LP békésen (?) egymás
mellett él még egy ideig, talán egy-két évtizedig is, de a
műsoranyagot ma már egyre inkább a CD számára készítik, digitális
eljárással. Analóg szalagra csak mintegy mellékesen írják át, hadd
lássa a szegény öreg LP, hogy ővele is gondolnak. Ezzel a gesztussal
semmit sem veszélyeztetnek a gyárak, hiszen a hibridlemez már csak
rosszabb lehet a CD-nél, jobb semmiképpen sem, többé tehát senki sem
kritizálhatja a Compact Disc minőségét azzal, hogy az LP jobban szól.
Az LP sem fog jobban szólni.
De most még egy átmeneti korban élünk. Piciny, pénztelen cégek
megmaradnak a kaptafánál, vagyis az analóg eljárásnál. Sőt,
fogyatékosságukból erényt kovácsolva azt állítják, hogy az ő
felvételeik jobbak. Vagy legalábbis vannak annyira jók - ez már
diplomáciai manőver! -, hogy a digitális korban is teljesértékűek
maradjanak. Végülis az analóg mesterszalag zaja és torzítása
elhanyagolható - csak az a fontos, hogy a szalagot ne másolják, se
Dolbyval, se anélkül. Ennyire egyszerű a recept.
Legutóbb 19. számunkban mutattunk be egy ilyen speciálcéget, az
amerikai Reference Recordings-ot, amelynek legénysége csak néhány
emberből, műszaki tudása pedig egy Keith Johnson nevű hangmesterből
áll. (Nemrég levelet kaptam a cég menedzserétől. Nagyon tetszett neki
a "multiszimpla felvétel" kifejezés, azt írja: azóta ők is használják.
Elküldte legújabb lemezüket, ezen egy Marni Nixon nevű hölgy énekel
Gershwin-dalokat, zongorakísérettel. A lemez érdekessége a művész
személyében rejlik. Miss Nixonban tisztelhetjük ugyanis - nem, nem a
volt elnök leányát, hanem azt a "kísértet-énekesnőt", aki a hatvanas
években a mozicsillagok slágerszámainak szinkronját adta. Így például
az ő hangján énekelt Audrey Hepburn a My Fair Ladyben és - mik nem
derülnek ki! - Natalie Wood a West Side Storyban.)
A Reference Recordings repertoárja azonban még ma sem tesz ki
többet 16-18 albumnál. Akiről most lesz szó, az valóságos ipari óriás
az RR-hez képest: eddig csaknem 200 hanglemezt jelentetett meg, és
évente 50 ezer LP-t ad el - ötvenezret! (Azt hiszem, a Hanglemezgyártó
Vállalatnál most halálra kacagják magukat. Az MHV több millió lemezt
ad el évente.) Igaz, a szóban forgó lemezgyár nem az USA-ban
tevékenykedik, hanem egy sokkal kisebb országban, és nem állami, pláne
nem monopolhelyzetű vállalat, hanem egy kis "maszek", akinek
mindazonáltal megvan a maga arculata, üzlet- és kultúrpolitikája,
"image"-e. Világszerte ismerik, persze nem a lemezvásárlók tömegei,
csupán az audiofilek. A svéd Proprius neve: fogalom.
Először 1979-ben, az Audio Criticből értesültem a Proprius cég és
Cantate Domino című kiadványa létezéséről. A lemezt később egy
kiállításon meg is szereztem, és a mai napig is használom, mint a
legjobb demonstrációs műsorok egyikét. (Demólemezeinkről lásd: HFM 8.)
Volt egy dzsesszfelvételem is a Propriustól, a Jazz at the Pawnshop,
azonkívül cserebere útján hozzájutottam egy Mozart Requiemhez -
sajnos, ez a lemez egy nyugati auditóriumban teljesített szolgálatot,
teljesen le van strapálva, de még így is hű képet ad a svédek megnyerő
hangfelvételi technikájáról. Később levélben fordultam a Propriushoz
revű-példányokért. A lemezek meg is érkeztek, de egyetlen árva sor
kísérőszöveg nélkül, és a cég azóta is hallgatásba burkolódzik. Amit
tudok róla, azt a prospektusokból-katalógusokból tudom - no és
természetesen a hanglemezek muzsikájából. Kezdjük a prospektussal.
"A hanglemezpiac ugyanolyan zűrzavaros, dagályos, mint akkor volt,
amikor az ötvenes években az LP kiszorította a 78-asokat. Most a
Compact Disc önti el járványszerűen a világot. A gyártása viszont
háromszorta drágább, tehát a CD-től nem várhatunk olyan kiadványokat,
amelyek alapvető fontosságúak ugyan, de csak szűkebb kört érdekelnek
és csak korlátozott példányszámban kelnek el.
Egyvalami azonban biztos. A legkiválóbb CD-technika sem javíthat
meg egy rossz felvételt. Ezt nem tehette meg tegnap, nem teheti meg ma
és nem teheti meg holnap sem. A régi típusú felvételt viszont, ha
igazán szép, rá lehet vinni CD-re is, csak érteni kell a módját. Ha
azt hiszed, hogy ez nem lehetséges, tedd fel a PRCD 7762-t, és légy
elkészülve rá, hogy annyira dinamikus és örömteli zenélést hallasz,
amilyenről eddig nem is álmodtál. A Cantate Domino: karácsonyi
ajándék, de minden szezonra!"
Nos, a Cantate Domino CD-változatát még nem hallottam, de a Jazz
at the Pawnshop-ét igen, és számomra tényleg ez a legszebb hangú CD.
(Múlt évi, londoni tudósításomban erre a kiadványra gondoltam, amikor
azt írtam, hogy CD-n is az analóg programok szólnak a legszebben.) A
Proprius és a Compact Disc flörtje, mindazonáltal, eddig csupán a két
fent említett kiadványt eredményezte. Valószínű, hogy a gyárnak nem is
volt velük más célja, mint hogy a CD-barátok körében is forgalomba
hozza a nevét. CD-t csak egy jókora sorozatnagyság fölött érdemes
gyártani, márpedig a Proprius a Korlátozott Példányszám apostola.
Attitűdje bizonyos mértékig rokon a Hungarotonéval. Egyikük sem
igen dolgozhat élvonalbeli művészekkel (vagy csak viszonylag ritkán).
Produkciójuk esztétikai szempontból másodosztályú. Nem akarok senkit
megsérteni, kivételek itt is, ott is akadnak, és különben is: akinek
nem inge, ne vegye magára - de hogy csak egyetlen példát mondjak:
köztudomású, hogy a Hungaroton egész Magyarországról nem képes
összeverbuválni egy ütőképes szimfonikus zenekart, amelyből aztán
dollárt kovácsolhatna. De még ha volna is pénze a Hungarotonnak
nemzetközi sztárokra, akkor is első számú erkölcsi kötelessége
maradna, hogy a magyar művészeket menedzselje...
Ismert műveket aligha játszathat velük: a lemezt nem lehetne
eladni, a Kilencedikből senkinek sem kéne egy Kilencvenkilencedik
(amelynél legalább nyolcvannyolc különb volna). Nincs más hátra, mint
fejest ugrani az ismeretlenbe, mármint a zeneirodalom ismeretlen,
pókhálóval beszőtt rétegeibe, úgynevezett "nagy repertoárértékű"
művekért. Nem csoda, hogy a kevésbé tekintélyes lemezcégek egyre-másra
fedezik fel a "méltatlanul elfeledett remekműveket". Én ugyan Pernye
Andrástól azt tanultam, hogy amit a zenei világ elfeled, az nem
méltatlanul, hanem méltányosságból van elfeledve (lásd Pernye
véleményét a hanglemez-összkiadásokról, HFM 4.) - de erre meg azt
szokás mondani, hogy Bachot is úgy kellett felfedezni, utólag. Miért
is ne lehetne a mai művészeti menedzsereknek olyan szerencsés kezük,
mint a Máté-passiót felújító Mendelssohnnak volt... A másik beszerzési
forrás, amely sohasem apad el, a saját múltunk, saját történelmünk,
saját népünk muzsikája. Hazafias kötelességünk eladni, lehetőleg
dollárért. Mint látni fogjuk, ezt a leckét a svédek is megtanulták. De
ők még ezen felül is tudnak valamit, nevezetesen: hogy a hangminőség
nem csupán műszaki, hanem esztétikai kategória is egyben...
A Proprius persze rá is szorul erre a tudományra, minthogy nemcsak
a pénzügyi, hanem a zenei háttere is rendkívül szűkös, sokkal kevesebb
felfedeznivalót talál magának. Nekünk legalább ott van Liszt, Bartók,
Kodály, róluk fenntarthatjuk, hogy az ő műveiket mi "autentikusabban"
játsszuk (még ha az "idegenek" jobban is játsszák). A svédek, ha jól
látom a dolgokat, nincsenek ennyire jól eleresztve, patriotizmusukat
ismeretlen alkotókon kell kiélniük. A hazai napilapokban is olvastam,
hogy megszerkesztettek egy körülbelül 200 kiadványból álló sorozatot,
hogy a nagyvilág elé tárhassák a svéd zenei múlt reprezentánsait.
Ebből a programból a Proprius is kiveszi a részét, jó 8-10 felvételt
már el is készített. Így például lemezre vitte a "svéd Händel", azaz
egy bizonyos Johan Helmich Roman nevű barokk-kori zeneszerző fuvolára,
csellóra, csembalóra írt 12 triószonátáját - ez összesen három lemez,
közülük az egyiket nekünk is megküldték.
Fő profilját a vallásos tárgyú zenében találta meg a Proprius.
Erre vall, hogy lemezeinek egyharmadáról kórusműveket, egyharmadáról
pedig orgonamuzsikát hallhatunk. (A már sokat hivatkozott Cantate
Domino is orgonára és kórusra írt karácsonyi dalokat tartalmaz.) A
szerzők között kevés az ismert név. A nagy Johann Sebastian még
csak-csak feltűnik a prospektusban, akárcsak Händel, Cesar Franck,
olykor Monteverdi, a többség azonban inkább afféle kismester vagy még
az sem. Kivétel, sőt majdhogynem kakukktojás a Mozart Requiemje; még
inkább annak számít Händel Messiása, mert ahhoz három neves brit
énekművészt is szerződtettek (Yvonne Kenny, Paul Esswood, Martyn
Hill). Nagyon örülök, hogy a mintakollekcióban és jelen revünkben ez a
két album is szerepel.
Elnézést kérek a hasonlatért, de a hanglemezgyárak olyanok, mint a
versenyistállók, csak nem négylábúakat, hanem kétlábúakat "futtatnak".
Természetes, hogy a Propriusnak is megvannak a maga favoritjai, mint
például az orgonista Torvald Torén, vagy a fiatal mezzoszoprán Ann
Sofie von Otter (aki nem tévesztendő össze Anne-Sophie Mutterral).
Egy-egy albumot kaptunk mindkettőjükkel.
A programot néhány könnyebb műfajú kiadvány egészíti ki: svéd
népzene, dzsessz, esetleg a svéd királyi katonazenekar
rézfúvós-indulói - az ilyesmi egyébként fölöttébb "hifi".
Kollekciónkban ezt a vonalat a Jazz at the Pawnshop képviseli.
A hangminőség esztétikuma
A zenei minőségről nincs jogom beszélni, nem vagyok annyira
zeneértő (habár a rend kedvéért megmutattam a Propriusokat avatott
zenekritikusoknak is); maradjunk annyiban, hogy - mint bevezetőben is
utaltam rá - ezek a felvételek nem a primer zenei értékükkel
tüntetnek. A hangminőségük azonban osztályon felüli, és amikor
legalább maga a zenemű érdekes, akkor a zenei-akusztikai élmény
elnyomja a kritikai gondolatokat: ezek valahogy "nem időszerűek". A
hangfelvétel tehát bizonyos mértékig maga teremt esztétikumot. Három
összetevője van: a műszaki eszközök minősége, a helyszín akusztikája
és végül, de nem utolsósorban a hangmérnök egyénisége. Mind a háromról
van mondanivalóm.
Noha a Proprius nem "demógyáros", tehát zenét árul, nem
demonstrációs műsort, a lemezborítón általában feltünteti a
hangfelvétel eszközeit és egyéb körülményeit. Műszaki eszközei
aggasztóan egyszerűek, hogy úgy mondjam: minden fakszni nélkül
készítenek egy nagysebességű mesterszalagot, és arról vágják a lemezt.
Studerekről és hasonló monstrumokról szó sem esik, kizárólag
hordozható magnók nevével találkozunk. Újabban gyakran használnak
Nagrát (ez egy csodálatos kis ékszer, nálunk a Rádiónak és a
MAFILM-nek is van ilyen), de alkalmanként megelégszenek egy Technics
1500-assal vagy egy módosított Revox B77-essel (!). Megadják a
magnószalag és a mikrofonok típusát is, a keverőasztalról viszont
makacsul hallgatnak; én ebből - meg a felvételek levegősségéből - arra
következtetek, hogy a Proprius hangmérnökei a keverést a minimumra
szűkítik. (A mixert csak a Messiás borítóján nevezik meg: SATT SAM
82.)
A helyszín igen gyakran egy templom. A hét felvétel közül ötöt
stockholmi templomokban vettek fel, egyet kamarateremben, egyet pedig
dzsesszklubban. Stúdió? Kételkedem benne, hogy a Proprius cégnek van
egyáltalán stúdiója... Hangmérnök ismerőseim erre azt mondták: könnyű
a svédeknek, náluk nagyon sok templom fennmaradt, s azoknak bizonyára
igen jó az akusztikájuk, sokkal jobb, mint a Budapesten fellelhető
templomoké. Nos, a Requiem lemezborítóján enteriőrt láthatunk a
stockholmi Szent Jakab templomról (lásd záróképünket). Szűk térben
énekesek és hangszeres zenészek nyüzsögnek, nem éppen irigylésre méltó
körülmények közepette. A felvétel azonban, ha nem is annyira levegős,
mint a többi, legalább tiszta és artikulált. Nem, barátaim - a titkot
nem a svéd templomok őrzik.
És hát akkor a hangmérnök. Nem akarok igazságtalan lenni, a
Proprius számos hangmérnökkel dolgozik (szerintem egyik sem kizárólag
az ő alkalmazottja!), és valamennyien értik a dolgukat - de van köztük
egy bizonyos Bertil Alving, aki valahogy más, mint a többi. Ő vette
fel a Cantate Domino-t, a Requiemet, a mezzoszoprán-áriákat és a
Messiást. Főleg az utóbbitól vagyok elragadtatva. Nyilvános előadáson
vették fel, közönség előtt. Ez a körülmény fölöttébb megnehezíti a
mikrofonozást, és itt is meg kellett alkudni annyiban, hogy a
szólistákat nem középről halljuk, hanem eredeti helyükről, balkéz
felől. A hangkép azonban annyira eleven és mégis nyugodt, lágy és
mégis definiált, szellős és mégis zárttéri, mintha valóban egy templom
belseje tárulna fel előttünk. Az egész zenében (noha fölöttébb jól
kimutatja a lejátszó berendezés hibáit) nincs semmi "hifi", semmi
mesterséges, semmi demonstratív. Nem is arra való, hogy látogatók
előtt bemutatót tartsunk. Arra való, hogy átengedjük magunkat
Händelnek.
DL
DISZKOGRÁFIA: Cantate Domino (1976) PROP 7762 * Mozart: Requiem
(1979) PROP 7815 * Händel: Messiah (1982) PROP 7871-73 * Händel,
Monteverdi, Telemann áriák (1983) PROP 9911 * Karácsonyi orgonazene
(1984) PROP 9936 * Roman: Fuvolaszonáták (1985) PROP 9938 * Jazz at
the Pawnshop (1976) PROP 7778-9 * Postacím: Proprius Musik AB
Värtavägen 35, S-115 29 Stockholm.