Hanglemezív |
Licensz operafelvételek
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat ismét két kincset tett
elérhetővé a magyar operalemezgyűjtők számára: a Don Giovanni és a
Bohémélet licenszfelvételét. Két abszolút alapmű (bár más
súlycsoportba tartoznak) - két kitűnő előadás. Aki nem most kezd
operafelvételeket gyűjteni, és nem is a nyugati hanglemezpiac
választéka alapján ítéli meg a hazait, annak olyan ez, mint valami
álom; 15-20 évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt volna. A mértékadó
szempont a Hiány. Mert bármilyen sokat tett, tesz és fog tenni a
Magyar Hanglemezgyártó Vállalat: túlságosan nagy az adósság! Még a
fontos operák közül is sokkal kevesebb kapható meg nálunk lemezen,
...mint amennyit hiába is keresnénk. Arra pedig még csak nem is
gondolhatunk, hogy egy-egy opera több felvételen is hozzáférhető
legyen. Vagyis a lemezkiadás még beláthatatlan ideig csak a műveket
próbálja elérhetővé tenni, ismeretterjesztői programot teljesítve.
Mivel pedig ez még igen sokáig így lesz, nem túlságosan ildomos, de
főleg nem igazán értelmes dolog azon vitázni, hogy a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat jól választott-e a Don Giovanni és a
Bohémélet több mint 30 felvétele közül - elvégre bármelyik több mint a
semmi. Választása mindkét esetben kitűnő előadásra esett, olyanra,
amelynek minden fontos pontján jelentős művész áll, aki felső fokon
tudja a szakmáját. Mi kell több? Ráadásul olykor még ennél is többet,
sokkal többet kapunk.
A Presto c. Hungaroton Hanglemez Híradó 10. számában érdekes
cikket olvastam U(hrman) Gy(örgy)től a Don Giovanni-felvételekről, s
arról, hogy a Hungaroton miért ezt az előadást választotta. Érvelését
nagyon élveztem, habár a legpraktikusabb érvét érzem a legerősebbnek
(ti. hogy a felvételt előnyös feltételekkel szerezték meg), és további
érvei annál kevésbé győznek meg, minél finomabbak. Különös terület ez.
Az ilyen értő érvelést csak azok tudják követni, akik meghitt
viszonyban vannak a művel és annak különféle előadásaival. Nekik
azonban, attól tartok, olyannyira megvan a saját Don Giovannijuk
(képük a műről és az előadásról), hogy érveléssel aligha nyerhetők meg
egy olyan interpretációnak, amely más képet ad a darabról, mint az
övék. Az opera túlságosan személyes műfaj, vele kapcsolatban
túlságosan erősek az elfogultságaink - a Don Giovanni esetében pedig
mindez hatványozottan így van. Hiába az értő, okos és szubtilis
érvelés: én magam biztos, hogy nem ezt a felvételt választottam volna
a létező 34 közül. Ez azonban egyáltalán nem csökkenti örömömet, hogy
ez az előadás megjelent Hungaroton-lemezen.
Úgy tudom, hogy a Don Giovanninak ezt az 1961-es EMI-felvételét
eredetileg Klemperer vezényelte volna, de betegsége miatt kénytelen
volt lemondani a produkciót, Carlo Maria Guilini pedig, aki még
sohasem vezényelte ezt a művet, beugrással mentette meg. A közönség
mindenesetre jól járt: nyert egy igen jó Giulini-felvételt, s négy
évvel később, 1965-ben egy másik, egy Klemperer-felvételt - még
szerencsésebb szereposztással. Giulini és a Don Giovanni találkozása
igen jól ütött ki. Mint tudjuk, az olasz karmesterek és Mozart zenéje
között többnyire bizonyos inkompatibilitás áll fenn, s ezt még
Toscanini interpretációi sem cáfolják. Giulini, úgy látszik, a
kivétel: a Don Giovannival és egy remek Figaro-felvétellel bizonyítja,
hogy meg tudja éreztetni azt is, ami Mozart operáiban túl van az olasz
operán, ami benne "német" metafizikai dimenzió. Ugyanakkor olaszsága,
a zenélés elsődlegessége, evidens érzékletessége, az olasz formaérzék
páratlan világossága, körvonalassága és plaszticitása kifejezetten jót
tesz a műnek - Giulini nem közvetlenül élet- és világfilozófiát
dirigál, mint a német kultúrába beleszületett és abban nevelkedett
karmesterek. Valószínűleg a beugrás ténye is hozzájárult, de talán
nincs még egy Don Giovanni-felvétel, amely ennyire tüzetes és pontos
partitúraolvasásról tanúskodna. Giulini interpretációja azt a
benyomást kelti, hogy a karmester figyelmét semmi sem kerülte el a
partitúrában - olyan dolgokat hallunk meg, mint még soha. Ehhez
azonban sietve hozzá kell tenni, hogy nem a részleteknek, a másodlagos
és még "többedleges" mozzanatoknak és összefüggéseknek arról a
felülkerekedéséről van nála szó, amely éppen a modern audiokultúra
egyik legnegatívabb eredményeként lassan veszélyeztetni látszik a
kompozíció elsődleges paramétereit, nem: Giulini kivételes
arányérzékkel mozog az Egész világában, és átfogó koncepcióval
építkezik (a II. finálé tempódramaturgiáját például tanítani kellene),
csak éppen tudja, hogy az apró effektusok sem funkciótlanul vannak
benne a partitúrában, s tudja a módját, hogy miként kell azokat
realizálni, hogy bele is szóljanak a zenei folyamatba és mégse
érvényesüljenek az összefüggések rovására.
Giulini vezénylésében érdekes kettősség érvényesül: egyfelől a
zenekari textus, másfelől az énekszólamok megelevenítése némileg más
stílust, más temperamentumot képvisel. Az előadás a zenekar síkján
voltaképpen nem olaszos, a karmester és a nagyszerű Philharmonia
Orchestra stílusa egyfajta súlyos és tartott, mindent tökéletesen
kijátszó előadásmódban találkozik. Bár az interpretáció
tempódramaturgiája kivételesen változatos, s egy-egy részlet feltűnően
gyorsabb is, mint hagyományosan, az egész előadást bizonyos "belső"
lassúság, hogy úgy mondjam: jelentőségteljes lépték jellemzi. Ez
bizonyára az egyik összetevője annak, hogy minden németes
túlfeszítettségtől mentesen is érvényesül a mű "filozófiai"
nagyságrendje. Don Giovanni bordala például - mai purizmusunk már nem
engedi német ragadványnevén pezsgőáriának hívni, pedig ez az elnevezés
elég lényeges dolgot ragad meg a zenében - talán egyetlen felvételen
sem ilyen kirobbanó, átütő erejű s ezért összefoglaló és jelképes
érvényességű. Bizonyosan nemcsak a zenekar azonossága, hanem a
karmesternek a mű iránti empátiája is teszi, hogy a darab zenekari
szubsztanciája ezen a felvételen hangzik a leginkább hasonlóan
Klemperer EMI-felvételéhez.
Az énekszólamok, vagyis a figurák ettől eléggé eltérő stílusban
elevenednek meg. U. Gy. állítása, hogy "grandiózusabb vagy érzelmesebb
Don Giovannit találhattunk volna; élettelibbet, a tragikumot és a
buffát tökéletesebben egyesítőt aligha", az előadásnak erre a síkjára
érvényes igazán. Hogy ez mennyire dőlt el már a szereposztással, vagy
mennyire abból következik, hogy Giulini "operafelvételeit mindig
valamilyen különleges feszültségtöbblet is jellemzi; ő a stúdióban is
színpadot teremt", nemigen lehet eldönteni - miként szórakoztató, de
hiábavaló játék tünődni azon is, hogy milyenek volnának ugyanezek az
énekesek, ha az eredeti terv szerint mégis Klemperer vezényelt volna.
Mindenesetre az előadás nagyon is olyan, amilyet ettől a
szereposztástól várni lehet.
Ezzel a felvétellel kapcsolatban bízvást elmondhatjuk: minden
ponton jelentős művészegyéniség áll, aki felső fokon tudja a
szakmáját. Ugyanakkor a szereposztás mintha már eleve biztosítani
volna hivatott az előadás színpadszerűségét, olaszos realizmusát -
csupán három énekes (Frick, Schwarzkopf, Wächter) képviseli a
bécsi-német kultúrkört, a többi öt az olasz operakultúra ének-,
játék-, sőt: életstílusát hozza a produkcióba. Ez a szereposztás
nagyon is átgondoltnak látszik, mintegy "rendezői" szándékot látszik
kifejezni. Hogy ezen belül mennyire átgondolt a bariton-túlsúly a
basszus rovására, nem tudhatni, mindenesetre nem szerencsés, hogy a
Kormányzó (Gottlob Frick) az egyetlen basszus, és vele szemben mind
Don Giovannit, mind Leporellót, mind Masettót nagyon hasonló olasz
vagy olaszos bariton orgánumon (Wächter, Taddei, Cappuccilli) halljuk
megelevenedni - a három szólam, azaz figura nem mindig különül el
egymástól eléggé.
A felvétel jelentős értéke, hogy hallható rajta egy igazi nagy
énekes szerepformálás: Elisabeth Schwarzkopf Donna Elvirája.
Schwarzkopf a legjobb Elvira, akit valaha is hallottam, talán mert
nemcsak nagy énekesnő, hanem nagy szellem is. Nem ismerek más
énekesnőt, akinél egyfelől hang, muzikalitás, művészi intelligencia,
másfelől szenvedélyes-drámai temperamentum ilyen mértékben stimulálná
egymást és egységet alkotna. Schwarzkopf általában, s Elviraként
különösen egyszerre impulzív és kontrollált, koncepciózus és
elementáris. Ezen a felvételen az ő Elvirája az egyetlen, aki teljes
mértékben igazolja Wolfgang Hildesheimer állítását, hogy "operáiban
Mozart olyan alakokat teremtett, akik drámai jelenvalóság,
jellegzetesség és egyéniségük volumene dolgában Shakespeare alakjaival
egyenrangúak".
Persze egy Don Giovanni-felvételen éppen a címszerep
megelevenítőjének kellene elsősorban megfelelnie e kritériumnak.
Eberhard Wächter Don Giovanniájáról azonban ezt nem lehet elmondani.
Pedig kitűnő énekes-produkció ez, jóformán minden megoldása
kifogástalan, nem egy pedig kivételesen remek. A Wächter által
felidézett figura alapkarakterének lényeges vonása, hogy fiatalos - ez
egy ifjú Don Giovanni (életkor tekintetében csakugyan olyan, ahogy
Kierkegaard elképzelte), s ez az élményünk egyenesen felfedezésértékű
a sok-sok kortalanul érett Don Giovanni-figura után. És kétségtelenül
vannak Wächternek nagy pillanatai is; igazat adhatunk annak a
kritikusnak, aki azt írta, hogy "a modern időkben senki sem énekelte a
Szerenádot és a "Lá ci darem" (kettőst) ilyen tiszta legátóval, ily
csábító tónussal". Csakhogy éppen itt ütközünk a problémáiba is.
Tudniillik ennek az énekes megformálásnak minden mozzanata remekül ki
van találva - csak két dolog hiányzik belőle: a hang mindent elhitető
érzéki varázsa, mágiája és a személyiség mindennek kikezdhetetlen
jelentőséget adó formátuma. Wächter tulajdonképpen sokkal többet és
önmagukban véve jobb dolgokat csinál ebben a szerepben, mint Pinza,
Siepi vagy Gjaurov, csak éppen azok hatalmát, hangjának
megbabonázó-szédítő szuggesztivitását nélkülözi. Így aztán, bármilyen
jól vannak is kitalálva a részletek, e közvetlen erő és nagyság
fedezete híján a megoldások bizonyos fokig "kitalációk" maradnak;
végül is Wächter Don Giovanniájára is áll az, amit 1891-ben Shaw írt a
Maureléről: "Don Juan lehet olyan jóképű, ellenállhatatlan, furfangos,
lelkiismeretlen, bátor, ahogy csak tetszik - egyetlenegy dolog azonban
tűrhetetlen, éspedig az, hogy ezeket a tulajdonságokat szünet nélkül
fitogtassa, mintha mindez gondosan kidolgozott képzettsége lenne, nem
pedig természetes tulajdonsága. Pontosan ez az, amiben Maurel
hibázott. Inkább leírta Don Juant, mintsem megszemélyesítette volna. A
szemtelen mosoly, a hősi gesztus, a pompás öltözék, sőt a szándékosan
csábító vokális hajlékonyság, ami (...) oly sikerre vitte a Lá ci
darem-et - mind többé-kevésbé mesterkélt volt. Egy Don Juan, aki
állandóan arra törekszik, hogy Don Juan legyen, felkeltheti
csodálatunkat azzal az ügyességgel, amivel ezt teszi, de nem győzhet
meg bennünket arról, hogy ő az igazi." Eberhard Wächter kitűnő énekes,
de nem elég Don Giovannihoz, adottságaiból-tudásából a Figaro Grófjára
futja, miként ezt a Giulini-féle felvételen bizonyítja is. Nem Don
Giovanni ő, hanem, mint Leporello egyszer merészen nevezi, csak "Don
Giovannino".
Nem annyira formátumbeli, mint inkább fekvésbeli okokból Giuseppe
Taddei Leporellója is problematikus. Taddei nagyszerű művész, s e
felvétel idején még hangjának is teljében volt - Giulini Figarójaként
kitűnő -, de baritonja nem elég Leporellóhoz. Ami Leporellóban olasz
buffa-figura, azt Taddei pazarul kibontja, "alakítása" csak a
Salvatore Baccaloniéhoz fogható. Ami azonban az olasz buffafigurán túl
van, ami e mű és e szerep sötétebb zónáiba esik, az kívül marad
produkcióján. És biztos vagyok benne, hogy nem azért, mert ez az
élményanyag "nem fér bele" Taddei művészi világába. A pompás Rigoletto
és Macbeth hogyne tudná megeleveníteni Leporello énjének és sorsának
sötét zónáját! Nem, nála egyszerűen a hang szükséges dimenziója,
mélysége hiányzik. Merőben szakmai szempontból valósággal lenyűgöző,
hogy Taddei a kritikus pontokon (az A-dúr hármasban, a hatosban, a
temetői kettősben és a fináléban) mi mindent ki nem talál, hogy
hangjának mélységét színnel-karakterrel pótolja - s ábrázolása zsáner
szinten mindig hiteles is, csak éppen a tragikumnak az a dermesztő
közelsége, a drámai problematikának az az egzisztenciális súlya és
komolysága hiányzik belőle, amely e pillanatokban a Don Giovanni c.
opera differentia specificája az operairodalom más hasonló
tragikomikus pillanataihoz képest. A szereposztásban érvényesülő
bariton-preferencia Leporello esetében egyértelműen megbosszulja
magát, s ezt még Taddei kiváló művészete és gazdag "alakítása" sem
tudja feledtetni.
Mozart: Don Giovanni
Eberhard Wächter,
Joan Sutherland,
Luigi Alva,
Gottlob Frick,
Elisabeth Schwarzkopf,
Giuseppe Taddei,
Piero Cappuccilli,
Graziella Sciutti
A Philharmónia Zenekart és Énekkart
Carlo Maria Giulini vezényli
Olasz nyelven (olasz-magyar librettóval)
Az EMI Records Ltd. felvétele
Hungaroton SLPXL 12843-45
Joan Sutherland Donna Annája, mint e különös énekesnő valamennyi
általam hallott lemezprodukciója - enigmatikus szerepformálás. Vokális
szempontból kifogástalan; sohasem hallottam még Donna Anna szólamát
ilyen intakt hangon, fölényesen és könnyedén elénekelni. S a felvétel
idején az énekesnőnek nemcsak szövegartikulációja volt tisztább, hanem
személyes stílusa is: nem jellemezte még az a finomkodó,
önsajnáló-lamentáló modor, amely későbbi felvételeit egyenesen
elviselhetetlenné teszi számomra. Ugyanakkor már erre a Donna Annára
is jellemző, hogy nincs karaktere, nem derül ki róla semmi, egyáltalán
nem lehet érzékelni, hogy miféle ember. Sutherland Annája az abszolút
ellentéte Schwarzkopf Elvirájának, a tökéletes éneklésben nem rejlik
figura, akivel kapcsolatban drámai jelenvalóságról, jellegzetességről
és az egyéniség volumenéről lehetne beszélni. Persze azt lehetne
mondani, hogy ez koncepció és jellemzés, hogy drámai-eszmei értelme
van. Túl sok Sutherland-felvételt hallottam ahhoz, hogy ebben hinni
tudjak. Attól tartok, nem Donna Anna van enigmatikusnak ábrázolva,
hanem Sutherland éneklése neutrálisan tökéletes.
Luigi Alva teljesítményéről pontosan azt lehet pozitívumként
mondani, amivel U. Gy. igyekezett kedvet csinálni hozzá: "széphangú és
fiatalosan szenvedélyes Ottaviót formál". De hol marad mindaz, amivel
Ottavio több, mint bármely 18. sz.-i olasz opera széphangú és
fiatalosan szenvedélyes tenorhőse, amitől Mozart egyik
legellentmondásosabb, ugyanakkor zeneileg legvarázslatosabb és
eszmeileg legfontosabb figurája? Hol marad az alaknak az a sajátos
szublimált poézisa és szellemisége, amely olyan fontos szerepet
játszik a Don Giovanni világában-világképében?
Graziella Sciutti csakugyan "ideális Mozart- és bel cantos
zubrett", Zerlinája olyannyira elbűvölő, hogy nem is figyelünk fel rá:
egy kicsit túlságosan is ideális, azaz egy fokkal kevésbé plebejus
figura s egy fokkal inkább kultúrjelenség, mint a mozarti parasztlány,
akinek sokszínűsége és metamorfózisa a Busch-felvétel Audrey
Mildmayének megformálásában még sokkal izgalmasabb volt, mint az utóbb
normává vált, mindig szép hangon és szépen éneklő, hangsúlyozottan
artisztikus típus. Abszolút megoldás viszont Gottlob Frick
Kormányzója, aki a darab végén csakugyan földöntúli jelenség,
metafizikai hatalom, és pontos, eleven figura Piero Cappucilli
Masettója.
Végül is azt kell mondani, hogy az énekes-gárda Giulini keze alatt
csakugyan "életteli, a tragikumot és a buffát tökéletesen egyesítő"
előadást produkál, de nem "hozza" egységesen a darab nagyságrendi és
szellemi dimenzióit. Félreértések elkerülése végett: nem a német
tradíció filozófiailag túlfeszített grandiózus jellegét hiányolom az
előadásból (a magam személyesen legkedvesebb Don Giovannija ma is a
Fritz Busch-é, amelyből az éppenséggel egészségesen hiányzik, s
amelynek éppen eleven drámaisága és szellemi arányossága a
legimponálóbb a számomra), hanem a mű belső viszonylatainak,
erőviszonyainak, arányainak nagyobb pontosságát, adekvátabb voltát. Az
előadás egészének művészi rangja egyáltalán nem lebecsülendő; ez az
interpretáció valahol a legzseniálisabb Don Giovanni megformálások
(Busch, Furtwängler, Walter, Klemperer) és a bécsi tradíció nemes
előadásai (Böhm, Krips, Moralt) között helyezkedik el, mint mondjuk a
Fricsayé - s ez nem az a szint, amelyet hanglemezpiacunkon ne kellene
ritka kincsként üdvözölnünk.
Puccini: Bohémélet
Maria Callas,
Anna Moffo,
Giuseppe Di Stefano,
Rolando Panerai,
Manuel Spatafora,
Nicola Zaccaria,
Franco Ricciardi,
Carlo Badioli,
Eraldo Coda, Carlo Forti
A Milánói Scala Ének- és Zenekara
Karigazgató: Norberto Mola
Vezényel: Antonio Votto
Olasz nyelven
EMI-Electrola felvétel
Hungaroton SLPXL 12835-36
Hasonló helyet foglal el a mű diszkográfiájának hierarchiájában a
Hungaroton-lemezen most megjelent Bohémélet is. Igaz, nem a karmesteri
interpretáció jóvoltából. Antonino Votto teljesítménye nem mérhető az
igazi nagy Bohémélet-vezénylésekhez, a Toscanini-, Beecham-, Serafin-
vagy Karajan-féle felvételekhez. Votto - mint a lemez kísérőszövegében
Boros Attila helyesen állapítja meg róla - "az olasz operarepertoár
megbízható, magasszínvonalú dirigense" volt. Bohémélet-vezénylése nem
éppen jelentős interpretáció, leginkább a darab szabatos
tolmácsolásának nevezhető. Votto mint felkészült és tapasztalt olasz
operakarmester anyanyelvi fokon tudta a darabot, a zenei megformálás:
a frazírozás, a zenei folyamat logikája, a szólamok és az építkezés
aránya, a tempók, minden zenei karakter tévedhetetlenül biztos, pontos
és artisztikus. Az előadás minden ponton kikezdhetetlen. Az az olasz
operakultúra, amelyet a Milánói Scala Zenekara és a karmester személye
magába sűrít és reprezentál, garantálja, hogy az előadás evidensen,
problémamentesen azonos önmagával (itt minden kézzelfogható,
megkérdőjelezhetetlen és nem mutat túl önmagán további
jelentésdimenziók felé) és a művel. Olyasfajta, önmagában kielégülő,
érzékletes evidenciaélményt ad, amilyet alighanem csak olasz operák
olasz előadásaitól kaphatunk meg. Ugyanakkor ez a tolmácsolás - két
énekes teljesítmény kivételével - sohasem igazán jelentős. Van valami
matt és fantáziátlan tónusegysége. Sem elementáris energiák, sem
színgazdagság, sem a hangzás poézisa dolgában nem képes újrateremteni
Puccini operájának elsődleges és mégis magasfokú költészetté párolt
vitalitását. Nagyon jó operavezénylés ez, csak éppen "nem megy vérre"
és nem nagy költészet - mint a darab.
De ez a szolíd keret két nagy kincset foglal magába: Callas
Mimijét és Di Stefano Rodolfóját. (Boros Attila kísérőszövegében
megütközve olvastam: "Meglepő, hogy Rémy magyarul is megjelent Callas
könyvében nem történik említés erről a lemezről". Nos, Rémy könyvében
természetesen történik említés róla, a 162. oldalon: "De mivel Callas
mindenekelőtt muzsikus, még mielőtt elindul a tengerentúlra, három
operát énekel lemezre az E. M. I. számára - a Bohéméletet, amelyben
sose lép fel színpadon, és amelyben Mimije meghatóan törékeny, a
Trubadurt Karajannal, és Az álarcosbált Vottóval.")
Igen, ezen a felvételen Callas Mimije "meghatóan törékeny". Énekes
szerepformálása meglepően adekvát. Meglepően, mert "elméletileg" ez a
szerep a lehető legtávolabb volt Callas egyéb előadásokból ismert
művészi arculatától. Mert Callas igazi tragikus hősnő volt, szinte
megtestesülése a női sors és létezés tragikumának, a modern
pszichológiai érzékenység és bonyolultság ellenére is az antik és a
shakespearei tragédia dimenzióihoz felnőtt, századunkban kivételes
művészóriás. A kis párizsi varrólány szomorú története, amely nem
annyira a tragédia, mint inkább a novella arányait mutatja, nem éppen
az ő világa. Persze, nem ez lett volna az egyetlen eset, hogy Callas
nem neki való szerepet elevenít meg: Manonja vagy - Hungaroton-lemezen
is hallható - Gildája jól példázza, hogy ilyenkor is milyen zseniális,
bár éppenséggel nem kongeniális figurateremtésre volt képes: e
lényegesen más karakterű szerepeket is a maga képére, pántragikus
hősnőkké formálta. Éppen ezért meglepő, hogy Mimivel nem ezt tette. Le
tudott szállni a Bohémélet kisvilágába, egy mindennapi ember
életkörébe, grandiózus művészete be tudott költözni egy kisember
figurájába, s anélkül, hogy saját nagyságrendjéből veszített volna,
nem feszítette azt túl. Mimije csakugyan nem stilizálódik fel, mint
Manonja vagy Gildája, hanem "meghatóan törékeny", de azért mégis
vérbeli Callas-"alakítás", van benne valami hasonlíthatatlanul egyéni.
Mimi szerepe az operajátszásban - színpadon és lemezen egyaránt -
igencsak standardizálódott, s a figura ideáltípusához, amelyet a
legkülönbözőbb egyéniségű énekesnők is nagy gonddal igyekeznek
megközelíteni, hozzátartozik egyfajta puha érzékiség, olvadékonyság.
Nos, Callas szerepformálásából ez teljesen hiányzik, az általa
teremtett figura étkoszát talán egy Thomas Mann-novella címével tudnám
a leginkább érzékeltetni: "a boldogság akarása". A figura így
törékenysége ellenére is energikus és kemény, nála minden "vérre
megy". Callas "alakítása" ezért több, mint megható - megrendítő;
különösen a III. felvonásban, amely ezen a nagyszerű szerepformáláson
belül is csúcspont, sőt: fennsík. Callas Mimije már egymagában
biztosítja, hogy ez a Bohémélet-felvétel minden operalemez-gyűjtemény
legbecsesebb kincsei közé tartozzon.
És akkor még ott van Di Stefano Rodolfója. A történelem, az
egyéniség összezsugorodásának történeti tendenciája gondoskodik róla,
hogy ez a nagy művész ne kisebbedjék, hanem nőjön az időben. A hang
kvalitása: érzéki szépsége és színgazdagsága ma egy letűnt vokális
aranykor bizonyítéka. Nem tudom, nem ez volt-e az utolsó tenorhang,
amelyet minden további értelmezéstől függetlenül, mindenekelőtt
kivételes érzéki gyönyörűség volt egyszerűen csak hallgatni. S ez a
páratlan hang fantasztikusan képlékeny kifejező és megjelenítő
orgánuma volt egy kivételesen intuitív művésznek, aki hihetetlen
szituációérzékkel és kapcsolatteremtő képességgel mozgott az operák
emberi-drámai viszonylataiban, élethelyzeteiben. Igaz, Di Stefano
világának korlátai - mint a Hungaroton-lemezen megjelent
Rigoletto-felvételen - itt is megmutatkoznak; neki mindenekelőtt a
pillanatokhoz volt egyedülálló érzéke, nagyobb távú építkezésre még
egy olyan nem Verdi-szigorúságú, hanem laza szerkezetű nagyforma
esetében sem futotta igazán művészi erejéből, mint Rodolfo áriája, de
a parlandója és a mikromelodikája utólérhetetlen - az ő Rodolfója és
annak valamennyi megnyilatkozása a tiszta éneklés jóvoltából is szinte
vizuális jelenvalóságra tesz szert. S a figura, aki hangja révén
megjelenik, életszerűségében is mennyire természetesen és előkelően
poétikus! Nagyszerű Rodolfo a Di Stefanoé, okvetlenül egyike a
legnagyobbaknak. S mint Callas és Di Stefano majdnem minden közös
felvételén, micsoda külön esztétikai minőséggé váló partneri kapcsolat
él e két csodálatos művész között! Kettősük következtében a Bohémélet
ezen a felvételen, ha nem is igazán nagy előadás, mindenesetre nagy
"love story", amely már-már a tragédia határáig emelkedik.
A felvételnek még két erőssége van Anna Moffo pazarul attraktív
Musettája és Rolando Panerai erőteljes Marcellója. Nicola Zaccaria
Colline-ja szolid teljesítmény, csak Schaunard figurája
jelentéklenedik el - sajnálatosan - ezen a felvételen. Callas és Di
Stefano teljesítményének kivételes önértékén kívül tehát több tényező
is közrejátszik abban, hogy Puccini bohémvilágának teljes és tökéletes
megjelenítése helyett Mimi és Rodolfo kettőse alkotja az előadás
abszolút, ragyogó középpontját. Ez persze a darab szempontjából
veszteség is, másfelől azonban e két énekes produkciója olyan ajándéka
a művészetnek, amelyért csak hálás lehet a hallgató.
Fodor Géza
*
Megjelent még 1986 végéig
BRAHMS: Magyar táncok. BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR, vezényel:
FISCHER IVÁN. SLPD/MK/HCD 12571
ROSSINI: 6 szonáta vonósokra, CHERUBINI: 2 szonáta kürtre és
zenekarra, 13 kontratánc. Friedrich Ádám (kürt), Liszt Ferenc
Kamarazenekar, hangversenymester: Rolla János. SLPD 12672-73
SCHUBERT: C-dúr vonósötös Op. post. 163 D. 956. Bartók
Vonósnégyes, Perényi Miklós (gordonka). SLPD/MK 12686
180-AS CSOPORT - II. FARAGÓ Béla: A pók halála + Sírfelirat
(1983), SOÓS András: A Duett (1984), Steve REICH: Piano Phase (1967),
Steve REICH - SZEMZŐ Tibor: Oktett (1979). SLPX 12799
HOMMAGE A SCARLATTI. Szonáták. Bartók Béla, Faragó György,
Ferenczy György, Szegedi Ernő, Solymos Péter, Schiff András, Dráfi
Kálmán, Falvai Sándor, Jandó Jenő, Király Csaba, Kiss Gyula, Kocsis
Zoltán, Nagy Péter, Rohmann Imre, Szabó Csilla, Székely István, Tusa
Erzsébet - zongora, Rácz Aladár - cimbalom, Sárközy Gergely - lant,
Dobozy Borbála, Ella Péter, Horváth Anikó, Hosmann Erzsébet, Lantos
István, Pertis Zsuzsa, Sebestyén János, Spányi Miklós - csembaló. SLPX
12674-75
LÁNG István: Álom a színházról - televízió-opera. Kukely Júlia -
szoprán, Takács Tamara - alt, Rozsos István - tenor, Sólyom-Nagy
Sándor - bariton, Polgár László - basszus, A Magyar Rádió és Televízió
Szimfonikus Zenekara, vezényel: Lehel György. SLPX 12700
COMPUTER MUSIC. DUBROVAY László: Szonáta számítógépre (1984),
Felhangok II. (1983), Parte con moto (1984), Ricardo MANDOLINI:
Andromeda (1984), UNGVÁRY Tamás: L'aube des flammes (1984).
Közreműködik: Martin Schulz (dob). SLPX 12809
LISZT: Magyar rapszódiák No. 1-16., 19. Cziffra György - zongora.
EMI (Pathé Marconi) felvétel. SLPXL 12828-30
MOZART: A-dúr klarinétverseny K. 622, D-dúr fuvolaverseny K. 314
(285d). Kovács Béla (klarinét), Drahos Béla (fuvola), Liszt Ferenc
Kamarazenekar, hangversenymester: Rolla János. SLPD/MK/HCD 12590
Lajtha László: SZÉKI GYŰJTÉS. Szerkesztette: Sebő Ferenc. Archív
felvételek LPX 19092-94
BACH: Hegedűversenyek: a-moll BWV 1041, g-moll BWV 1056, d-moll
kettősverseny BWV 1043, D-dúr hármasverseny BWV 1064. Rolla János,
Kostyál Kálmán, Tfirst Zoltán (hegedű), Liszt Ferenc Kamarazenekar,
hangversenymester: Rolla János. SLPD/MK/HCD 12723
VIVALDI: 3-dúr concerto R. 117, g-moll concerto R.157, G-dúr
concerto (sinfonia) R. 146, h-moll sinfonia "Al Santo Sepolcro" R.
169, Esz-dúr szonáta "Al Santo Sepolcro" R. 130, B-dúr concerto R.
163, c-moll concerto R. 119 R. 119, G-dúr sinfonia R. 149, C-dúr
concerto R. 114. Capella Savaria (korhű hangszereken), vezényel:
Nicholas McGegan. SLPD/MK/HCD 12547
V. MAGYARORSZÁGI TÁNCHÁZ TALÁLKOZÓ 1986 (Antológia). SLPX 18129
WAGNER: A nürnbergi mesterdalnokok - Előjáték; Trisztán és Izolda
- Előjáték, Izolda szerelmi halála; Parsifal - Előjáték; Az istenek
alkonya - Gyászinduló; A walkür - A walkürök lovaglása. A Magyar Rádió
és Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Lehel György.