Hangversenyzongorák százada |
"A zongorám az nékem,
ami a tengerésznek a hajója,
ami az arabnak a paripája..."
F. Liszt1
Zongorák százain játszott. A hangszergyárosok valósággal
megostromolták, hogy hangszereiket a szalonjában elhelyezhessék. Egyes
típusok, mert ő játszott rajtuk, a nevét viselték. Hosszú, az egész
XIX. századon átívelő élete egybeesett a zongorák, különösen a virtuóz
játékra alkalmas versenyzongorák fejlődésével.
*
Istenítette a zongorát: "...rejtélyes érzés köt a zongorához.
(...) Szerintem a zongora a hangszerek rangsorában a legmagasabb
helyet foglalja el. A temperált hét oktáv az egész zenekart fogja át,
és az ember tíz ujja elegendő száz zenész hangjának
újjávarázsolásához. (...) Ma már arpeggiokat tudunk csinálni, mint a
hárfa, kitartott hangokat, mint a fúvóshangszerek, staccatokat s
ezerféle futamot és átmenetet, ami régente egyik vagy másik hangszer
kizárólagos osztályrészének látszott. A zongoragyártás előrelátható új
haladása a legközelebbi jövőben kétségtelenül megajándékoz bennünket
azokkal a hangzásbeli különbségekkel, amelyeknek ma még hiányát
érezzük."1
Liszt egyébként a zongora fejlődésének egyik útját a
pedálzongorában és a többszörös billentyűzetben látta: orgonaszerű
kvalitásokkal kívánta felruházni ezt a hangszert... S hogy végülis
mivé fejlődött a zongora? Nyomon követhetjük Liszt Ferenc hangszerein.
Mert Liszt, a hangversenyzongora és a XIX. század egyidőben voltak
fiatalok.
(Azok kedvéért, akik zongorát még nem láttak szétszedve, és a
szakkifejezéseket nem ismerik, az 1. ábrán és kísérőszövegében
bemutatjuk a hangszert és főbb részeit.)
1. ábra: a zongora felépítése (a: billentyűzet, b: keret, c:
rezonánslap a híddal, d: tőke e: merevítő páncélszerkezet).
A zongora ütötthúros hangszer. A billentyű lenyomásával a kalapács
felemelkedik és ráüt a húrokra. A húr rezgési energiáját a
rezonátorlemez a környező térbe sugározza ki. A húrok feszitőerejéből
származó, kb. 20-30 tonnányi terhelést a fakeret nem bírná el, ezért
páncélszerkezettel merevítik. A húrok két híd közé vannak
kifeszítve, az egyiket a rezonátorlemezhez erősítik, a másikat a
kerethez. A tőke a húrok feszítő-hangolócsavarjainak rögzítésére
szolgál. Alul találhatók a pedálok, ezekkel hangszínbeli és
dinamikai árnyalásokat hoznak létre. A leglényegesebb szerkezeti elem
a kalapács-mechanika. FejIődéséről a későbbiekben bővebben szólunk.
Az ifjúkor zongorái
A Liszt család: zeneszerető család. A nagyapa Esterházy herceg
udvari orgonistája volt, az apa a herceg zenekarában csellózott, saját
magának pedig zongorát vásárolt és otthon azon zenélt. Azt szerette
volna, ha fia hegedülni tanul - de az nagyobb kedvet érzett a
zongorához. Hatéves korában, apja irányításával kezdte meg zenei
tanulmányait.
A hangszertörténészek szerint2 Széchenyi Imre gróf
özvegye vette neki az első zongorát. Ez a hangszer most a Nemzeti
Múzeumban található: öt oktávos, német mechanikájú, a feltételezések
szerint Stein-féle zongora (alsó kép).
Stein-rendszerű zongora
J. A. Stein augsburgi zongora és orgonaépítő, Mozartnak és
Beethovennek készített zongorákat. Az ő általa felfedezett
csapómechanikát (2. ábra) fejlesztette tovább veje, Andreas Streicher
és leánya, Nanette Stein, aki egyébként nagyon jó barátságban volt
Beethovennel. Ez az ütőszerkezet az ún. bécsi mechanika. Működésének
lényege a következő: a billentyű lenyomásakor a kalapács vége a
kiváltónak ütközik, így a kalapács feje a húr felé lendül, közben a
kiváltót hátrafelé eltolja, megüti a húrt, majd visszaesik eredeti
helyzetébe, esését az ütköző fékezi.
2. ábra. Stein-féle mechanika
3. ábra. Angol mechanika
4. ábra. Érard kétszeres kiváltású ismétlő mechanikája. A találmány
lényege a következő: a billentyű lenyomása után a kalapács
felemelkedik, a kiváltás úgy jön létre, hogy a lökőnyelv kiugrik a
kalapácsnyélre erősített bőrhenger alól, ebben a pillanatban a
mérlegnyelv (ez a második kiváltó szerkezet) felveszi a visszaeső
kalapácsot, és a billentyű újból lenyomható, a kalapács képes az
újbóli ütésre. Ebben az a különlegesség, hogy a kalapácsnak nem kell
visszakerülnie kiindulási helyzetébe: a hangokat gyorsan lehet
ismételni, pergetni.
A kor másik legjelentősebb ütőszerkezete az angol mechanika (3.
ábra). Ez az ún. lökőnyelves megoldás. Angliában a XVIII. század vége
felé Stodard és Backers szabadalmaztatták. Mint az ábra is mutatja, az
állítócsavarral szabályozható kiváltó révén ugrik ki a lökőnyelv a
kalapács alól, vagyis: a felfelé indított kalapácsra már többé nem
vagyunk hatással, visszaesése után újra lenyomható a billentyű. A
kétféle mechanika között nagy a különbség. A bécsit olcsóbb
elkészíteni, könnyű a járása, viszont nehéz erőteljes hangokat
kicsalni belőle. Az angol mechanika nehézkes, mélyebbre kell lenyomni
a billentyűt, a hang lassabban ismételhető, de teltebb és zengőbb.
Liszt ifjúkori zongorái német, osztrák, bécsi mechanikás
hangszerek voltak - egészen addig, amíg a művész kapcsolatba nem
került a párizsi Sebastian Érarddal, a híres zongoragyárossal, akinek
kétszeres kiváltású, ismétlő mechanikája (lásd a 4. ábrát és
kísérőszövegét) az előző években készült el. Amikor Liszt először
játszott Stern-rendszerű zongora Érard zongoráján, balszerencséjére a
hangszer hamisan szólt, néhány húr az első hangoknál el is pattant,
így abba kellett hagynia az előadást, pótoltatni a húrokat és
felhangoltatni a zongorát. E nem túl sikeres fellépés után minden
koncertjére, ha csak tehette, legalább két zongorát vitt magával, sőt,
olykor az is előfordult, hogy a pódiumon alig lehetett lépni a
hangszerektől, és a művész minden darabot másik zongorán játszott. Ez
hozzátartozott a romantikus showhoz... Mindazonáltal az ifjú
zogoraművész méltán lelkesedett a fent említett ismétlő mechanika
iránt: "egymást segítve" kezdték meg csodálatos karrierjüket.
(Említést érdemel S. Érard unokaöccsének, P. Érardnak a találmánya, az
úgynevezett capotasto is, ez a felső regiszterek húrjai felett
elhelyezkedő fémrúd a húrok kilengését korlátozta, fixen tartva a
hangmagasságot, tartóssá téve a hangzást.)
A zongorák ekkoriban még rosszul tűrték a virtuózokat... Liszt
játékát néhány kortársa egyébként is túlságosan erőteljesnek találta.
Heine 1844-ben ezt írta: "Ő van itt, Attila, az Érard-zongorák Isten
ostora, reszketnek a hírre, hogy jő, és most vonaglanak, véreznek és
jajgatnak a keze alatt." Heinének valamennyire igaza volt, mert Liszt
valóban nagy zongoranyúzó hírében állt:
az 1838-as, a pesti árvízkárosultak javára adott bécsi koncertjein
három Streicher zongorát tett tönkre;
ugyanebben az évben egy másik hangversenyén elszakította egy
Érard- és két Graf-zongora húrjait;
az 1840-es emsi koncertjén, amelyet Alexandra orosz cárnőnek
adott, egymás után pattantak el a húrok, mire a cárnő kijelentette,
hogy hajlandó teázni egyet - mentvén a kínos helyzetet; ennek ellenére
meghívta a művészt egy oroszországi hangversenykörútra.
Általában nem Liszttel, hanem a zongorákkal volt a baj, néhány
évtizednek kellett eltelnie, hogy megerősödjenek "testben és
lélekben".
Noha dinamikus játékával eltört néhány kalapácsot, elszaggatott
néhány húrt, Liszt Érardéknak mégis jó reklámot jelentett. Személyes
kapcsolatuk egészen P. Érard haláláig fennmaradt. Liszt gyakran
játszott Érardék bemutatótermében, vagy szalonjukban, amely Párizs
intellektuális életének egyik központja volt. Turnéira gyakran vitte
magával vagy küldték utána P. Érard legújabb zongoráját. 1837-ben a
milánói Scalában Liszt háromezer ember előtt játszott. Így írt erről
Érardnak: "...zongora még sohasem keltett ehhez fogható hatást."
1847-ben még Konstantinápolyba, a török szultánhoz is küldött utána
Érard egy zongorát; egyik levelében ezzel kapcsolatosan a
következőkről tájékoztatja őt Liszt: "Rengeteg köszönettel tartozom
neked, kedves Érardom azért a szíves szolgálatkészségért, amellyel
egyik pompás hangszeredet Konstantinápolyba küldötted számomra...
Miután pompásan szerepelt kétszer őfelségénél a szultánnál és kétszer
koncertjeimen, a zongorát 16000 piaszterért adták el egy
fiatalembernek... Az egyetlen megjegyzés, amit még tennem kellene az,
hogy billentése nekem kissé nehéz, s főképp túlságosan »mélyjárású«;
de ez csak kákán csomót keresés, mert nagyon elkényeztettem magam
azokkal a kényelmes és kellemes bécsi papucsokkal ahogy te bizonyára
szívesen neveznéd őket."1
A bécsi papucsok
Liszt Streicher-zongorája a Nemzeti Múzeumban
Ezeken Streicher és Graf zongoráit értette. Koncertjein gyakran
játszott rajtuk. (Egy-egy név kapcsán ne egyetlen személyre, hanem egy
egész dinasztiára gondoljunk.) Streicherék közül a korábban már
bemutatott A. Streicher fia, J. B. Streicher állt közeli kapcsolatban
Liszttel. 1824-ben egy új mechanikát dolgozott ki, s azt később
módosította - ez a bécsi mechanikának egyik legtökéletesebb változata.
Ilyen zongorát kapott Liszt, 50 éves művészi jubileumára. A hangszer
jelenleg a Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában látható.
Liszt másik Streicher-hangszere, egy 1855-ből származó angol
mechanikás, 7 és 1/2 oktávos zongora egy kissé már akkor is elavult
volt, amikor készítették. Megbízható, erős, telt hangzás és nehéz
billentés jellemzi. Liszt az instrumentumot rokonának, dr. Eduárd von
Lisztnek ajándékozta "családi jóindulata" jeléül. Jelenleg a Nemzeti
Múzeum Liszt-kiállításán látható; nemrég restaurálták. (Megemlítendő,
hogy Johannes Brahms kedvenc zongorája is egy Streicher volt.)
Conrad Graf, mint császári és királyi udvari zongorakészítő,
1810-től 1850-ig az egyik meghatározója a bécsi zongora-építészetnek.
Zongorái bécsi mechanikásak, a kalapácsokat bőrrel vonta be. Nagy
valószínűséggel Graf az, aki koncertzongorán először használt ún.
fonott húrokat. Ennek az újításnak megvannak a maga akusztikai
előnyei. Tudjuk, hogy a hangmagasságot a húr hosszának növelésével, a
húr feszességének csökkentésével és a húr tömegének
(keresztmetszetének) növelésével mélyíthetjük. E három lehetőség közül
a legegyszerűbb, ha a húrt megvastagítjuk. Ez azonban túl nagy
merevséghez, zeneietlen hanghoz vezetne. Az acélhúrra tehát inkább
nagy fajsúlyú rézdrótot tekercselnek - ezeket a húrokat Graf csak a
legmélyebb hangokra használta. (Megemlítendő, hogy Graf egy
különleges, négyszeres húrozású zongorát készített a hallását vesztett
Beethoven számára; a hangszerre ún. hanggyűjtő deszkát erősített, s
Beethoven ezt a fogai között tarva "érezte" a zongora hangját.)
Gyakran játszott Liszt a Chopin által olyannyira kedvelt
Pleyel-zongorákon is. Pleyel volt Érard nagy riválisa. Chopin
halálakor megjelent "Zenedélután Chopinnál" című írásában Liszt a
következőket írta: "Lakása, amelyet meglepetésszerűen árasztottunk el,
csak néhány gyertyával volt megvilágítva; ezeket egyik
Pleyel-zongorája körül csoportosította. Ezeket a zongorákat különösen
szerette kissé fátyolozott, ezüstös zengésük és könnyű billentésük
miatt. Olyan hangokat csalt ki belőlük, hogy azt hihette az ember,
»üvegharmonikából« származnak..."1
Ez a zongoratípus mindazonáltal már nem tartozott Liszt kedvencei
közé. Ugyan játszott rajtuk Párizsban a Pleyel-teremben, de pl. egy
1839-es koncertjén Streicher-zongorára cseréltette ki a Pleyelt, mert
egyenetlennek találta a hangzását. A mendemonda szerint pianínónak is
csúfolta halkabb hangja miatt. Megjegyzendő, hogy az állított törzsű
zongorákra vonatkozó pianínó név Ignaz Pleyeltől származik.
Ez az Ignaz Pleyel Rupperstahlban született; zenei nevelésével
Erdődy gróf Haydnt bízta meg. Később Párizsban telepedett le, és ötven
éves korában alapított zongoragyárat. Pleyel és fia, Camille Pleyel
kiváló zenei tehetséggel bírtak, és mint jó zongoristáknak, engedelmes
hangszer készítése volt a céljuk. Akkoriban, a harmincas-negyvenes
években ők még a régi angol mechanikát használták, nem akartak a
vetélytársnak (Érardnak) szabadalmi díjat fizetni. Erősebbre
készítették az ütőszerkezetet a vastagabb húrok miatt, és a Pape által
kifejlesztett posztó kalapácsot használták. (Pape egy ideig őnáluk
dolgozott.) Pleyel az elsők között használt merevítő rudakat, és a
keretbe fém lemezeket épített be - így növelte meg a zongora teherbíró
képességét. Billentyűi keskenyebbek voltak az átlagosnál. Ezek a
zongorák tökéletlenségeik ellenére is nagy sikerekhez vezették
Lisztet.
"Lisztománia" jellemezte ekkor egész Európát. 1846 májusában így
írt erről kissé ironikusan a Pesti Hírlap: "Liszt elmenve, az árván
maradt Honderü páholyát azóta naponta szivattyúzza három erős ember, a
roppant könnytenger kiszárítása tekintetéből, mely azon este
belesiratott. Mondják, hogy a tengerben tömérdek eltépett,
tapshaláltól kimúlt kesztyű, számtalan elbetegedett zsebkendő, igen
sok agyonázott látcső-üvegdarabok úszdogálnak, mi a szivattyúzást igen
nehezíti."
Az altenburgi gyűjtemény
1848-ban Liszt befejezte zongoravirtuózi pályafutását. Hozzájárult
ehhez, hogy Carolyne Wittgenstein hercegné (élettársa) Weimarban, az
Altenburgban igazi alkotóműhelyt rendezett be a számára. Liszt
tulajdonképpen már 1842-ben a weimari herceg szolgálatába lépett mint
udvari karnagy, de csak 1849-ben költözött véglegesen Weimarba, és
1861-ig ott is maradt.
Beethoven Broadwood zongorája
Altenburgi lakosztálya telis-tele volt hangszerekkel. 1861-ben
Weitzmann zenetörténésznek írott levelében számolt be
róluk.5 Először két hangszerrelikviát említett; az egyik
egy spinét, amelyen Mozart játszott, a másik Beethoven
Broadwood-zongorája, amelyet Liszt csak azért tartott meg, mert a
zeneóriásé volt - nagyon ritkán használta; mint hangszer nem
különösebben érdekelte. Számunkra azért fontos, mert Liszt a Nemzeti
Múzeumra hagyta örökül. Érdekessége, hogy minden hanghoz három húr
tartozik. Egy speciális pedál, az "una corda" segítségével a mechanika
elmozdul jobbra, így a három húrból egy vagy kettő szólaltatható meg,
ezáltal változtatható a dinamikai színezet.
Volt még Liszt lakosztályában egy Érard-, egy Bechstein-, egy
Streicher-, egy Bösendorfer-, egy Beregszászy-zongora, egy
Boisselot-pianínó és egy óriáshangszer, eredeti nevén
"Piano-melodium", ez a név egy harmónium-zongora együttest takar.
Érardról és Streicherről már beszéltünk, Bösendorferről majd később
fogunk - nézzük a fennmaradó három zongorát és a Piano-melodiumot.
A Boisselot-pianínó Liszt dolgozószobájában állt, komponálásra ezt
használta. A zongorát 1844-45-ben magával vitte Spanyolországba,
Portugáliába. (Boisselot-val együtt, akivel ott életre szóló
barátságot kötött.) Louis Boisselot halála után került Liszthez a
remek hangszer.
Az első Bechstein -zongorát Liszt veje, Hans von Bülow 1856-ban
mutatta be Berlinben. Természetesen Liszt darabot játszott. Eljátszva
a Flügel, azaz versenyzongora szóval, Bülowék Carl Bechsteint
Beflügler-nek (szárnyakat adónak) nevezték. Nagy találmányai
Bechsteinnek nem voltak, "csupán" felhasználta az újításokat és jó
zongorákat készített. Liszt nem volt vele szoros kapcsolatban, mégis:
a későbbi években majdnem mindenütt találunk körülötte
Bechstein-zongorát.
A Beregszászy-zongora készítője Beregszászy Lajos, a magyar
hangszertörténet egyik legnagyobb alakja. Bejárta Európa legjobb
zongoraműhelyeit. 1845-ben állított ki először Bécsben. Zongorái
szinte mindig díjakat nyertek a világkiállításokon. Meglepően sok
újítást hozott. Tökéletesítette az angol mechanikát; sikerült
megszüntetnie azt a kopogó hangot, amelyet a kiváltás pillanatában
fellépő visszalökődés okozott. Szélesítette a hidat (mint már
említettük, ez rögzíti a húrok rezgő hosszát, másrészt ez vezeti
energiájukat a rezonánslaphoz), ezáltal növelte a hangerőt,
egyenletessé tette a hangzást. A rezonátorlemezt egyes részeinek
rögzítésével "hangolta". Talán a legnagyobb teljesítménye - amelyet
Beregszászy-rendszernek is neveznek - a domborúra kiképzett
rezonánslap, az ún. csellórezonáns, de erről is majd később szólunk,
Liszt magyarországi hangszereinek leírásakor.
Egy korai "szintetizátor"
Egy korai "szintetizátor": a Piano-melodium...
...és a "pianínó-melodium"
Az altenburgi gyűjtemény legkülönlegesebb darabja a
Piano-melodium. Jacob Alexandre készítette az 50-es évek elején, Liszt
útmutatásai szerint. Méretei lenyűgözőek 270x141x138 centiméteres. Az
alsó rész egy harmónium* (*A harmónium az orgona távoli rokona,
nevezhetnénk kis házi orgonának is - mindenesetre annak pótlására
szolgál. Liszt volt az, aki először alkalmazott harmóniumot zenekari
műben, pontosabban a Krisztusoratóriumban.
A Piano-melodiumon, továbbá agy hasonló, zongorával kombinált, de
csak két manuálos hangszeren kívül (amelyet Pianínó-melódiumnak is
nevezhetnénk, s amely a budapesti Liszt Múzeumban található), Lisztnek
még két harmóniumáról tudunk. Az egyik egy amerikai Clough & Warren
gyártmány (ezt Wittgenstein hercegnő később Gottschalknak, a weimari
udvari orgonistának adta), Liszt ezen komponálta egyházi jellegű
műveit. A másik egy szintén amerikai, Mason & Hamlin gyártmány, igen
kiváló hangszer, ezt Liszt 1877-ben kapta William Masontól, aki az
ötvenes években nála tanult Weimarban. E hangszer a katalógusokban
mint "Liszt Harmónium" szerepel. Különlegessége a Forte és a Vox
Humana, azaz emberi hang regiszter, amely utóbbival tremolós,
orgonaszerű hangzást lehet elérni. Ez a hangszer jelenleg a
Liszt-szobában található, nemrég restaurálták, még hanglemezre is
vették a hangját. A lemezről természetesen Liszt-műveket hallhatunk.),
erre erősítettek rá egy koncertzongorát. Három billentyűsorral
rendelkezik, azaz három manuálos. Kettő a harmóniumhoz, egy a
zongorához tartozik. A zongora hét oktávos, Érard-mechanikás. A
keretet hat darab vasrúd erősíti. Pedáljai a harmónium fújtatói között
találhatók. A harmónium öt oktávos. Mindkét manuálhoz nyolc regiszter
tartozik. A rezgőnyelvek két fújtatóval működtethetők. Ehhez tartozott
még egy másfél oktávos pedál-klaviatúra.
A Piano-melodium négy térdemelője közül a két függőleges
segítségével a harmónium nyelvregisztereinek hangjait és akkordjait
lehetett zengetni az alsó manuálon, a vízszintes párral pedig a felső
manuálon, tetszés szerinti hosszúságban. Ezzel fúvószenei hatást
keltett Liszt. A berendezés kiválóan alkalmas volt orgonapontozásra. A
zongorán is hasonló hatást lehetett elérni, a térdemelő enyhe
megnyomásának hatására az éppen játszott akkord a billentyű
felengedése után is tovább szólt. A levegőtároló kikapcsolásával a
közvetlen széladagolás révén lüktetővé vált a harmonium hangja - ezt
hívjuk tremoló regiszternek. Egy különleges berendezés lehetővé tette,
hogy a zongora leütött hangja három különböző erősségi fokozatban a
nyelvregiszterek hangja után csendüljön fel. A hangszer ma a bécsi
Kunsthistorisches Museum-ban látható.
Hogy mit tudott ez a korai "szintetizátor"?! Richard Pohl 1854-ben
felkereste Weimarban Lisztet. A mester Bach Orgonafúgáját, Beethoven
Gyászindulóját, a Sylphentanz-ot a Faustból, valamint az Ave Mariát
játszotta el neki, bemutatván, mire képes a "Riesenflügel". A
szférikus hanghatás lenyűgözte Pohlt. Liszt mindig arra vágyott, hogy
olyan hangszer legyen a birtokában, amelyben megvan a "hangzásbeli
változatosság", és a "szimfonikus hatás".
Elfogadhatónak látszik az a feltételezés, hogy ezt a különleges
instrumentumot Liszt gyakran használhatta hangszerelő munkáihoz.
Tudjuk, hogy éppen 1854-től kezdődően nem bízta másra műveinek
hangszerelését, holott odáig mindig ezt tette. (Kivételnek számítanak
a jóval később Doppler által hangszerelt Magyar rapszódiák.)
Weimari éveiben Liszt gyakran zongorázott Blüthner zongoráin is,
Blüthner szalonjában. J. Blüthner 1853-ban alapított zongoragyártó
céget, és 14 év elteltével a párizsi világkiállításon már első díjat
nyert. 1856-ban fejlesztette ki saját ismétlő mechanizmusát (ennek
ellenére továbbra is készített hangszereket érardi mechanikával).
Liszt kedvelte a Blüthnerek hangszínét. Könnyebb kalapácsuk s ennek
folytán világos, "áttetsző" hangzásuk volt.
Blüthner 1873-as fejlesztése az aliquot (együttrezgő) húrozás. A
felső három oktávra használta. Ebben az időben megnövelték a zongorák
magas húrjainak számát, hogy kiegyenlítettebbé tegyék a
teljesítményüket. A legmélyebb hangokhoz egy húr, a közepes
magasságúakhoz kettő, a legmagasabb hangokhoz három húr tartozott.
Blüthner beépített a felső oktávokba egy negyedik, "rezonáns" húrt,
saját tompítóval. Ezt a húrt a kalapács nem ütötte meg: ez csak
együttrezgett a többivel. Amikor minden tompítót felengedtek, a
negyedik húr együttrezgett az alsó hangok felharmonikusaival is.
A gigantok korszaka
1861-ben Liszt elhagyta Weimart. Wittgenstein hercegnő Rómába
költözött, véglegesen. Az altenburgi "paradicsomi" állapot megszűnt.
Életének hátralevő részét javarészt három városban töltötte a mester:
Rómában, Weimarban és Pesten - immár hatalmas zongorák társaságában.
Fent az első, lent a második Chickering
Az első ezek között C. Frank Chickering zongorája, amelyet Liszt
Rómában kapott tőle 1867-ben. (A párizsi kiállításon díjazott példányt
vitte el Liszt lakására.) A mestert állítólag elkápráztatta a hangja,
és az első taktusok leütése után e szavakkal fordult Chickeringhez:
"Ez fenséges! Sohasem gondoltam, hogy egy zongora ilyen kvalitásokkal
rendelkezzen!" A zongorák "Kolosszusa" (254cm hosszú) nem fért el
római szállásán, ezért barátjához, Augusz báróhoz küldte Szekszárdra.
Jonas Chickering - a cég alapítója - 1843-ban szabadalmaztatta
nagy találmányát, az öntöttvas keretet. Ebbe már a tőkét is bele
lehetett építeni, és a húrokat is közvetlenül a keretre feszítették.
Chickeringék hatvan éven keresztül saját mechanikájukat, az angol
típusú Edwin Brown-mechanikát használták (Brown a Chickering-műhelyben
dolgozott) - Liszt zongorájában is ezt a mechanikát találjuk.
Liszt második Chickering-zongorája 1881-ben került az Egyesült
Államokból Pestre. Ez kifejezetten neki készült. Tábláján az alábbi
szöveg olvasható: "Chickering & Sons - F. Liszt." Ez a hangszer már
kereszthúrosa (korábbi Chickering még egyeneshúrozású). Sokkal
közelebb áll a mai zongorához, mindenféle újítást megtalálunk rajta,
még az ismétlő mechanikát is. Pedáljainak a száma három, eggyel több,
mint az 1867-esé. A plusz pedál lenyomásakor csak diszkantban (a magas
hangtartományban) emelkednek fel a tompítók. Különlegesen szép
zengésűek a vasfonatos húrjai. 1984-ben restaurálták, és egy
hanglemezfelvételt is készítettek vele; Liszt későbbi műveit
játszották rajta.6 E két zongora szerencsénkre ma is
megtalálható a Zeneművészeti Főiskola Liszt Múzeumában; Liszt
mindkettőt a Zeneakadémián használta, és később az intézményre is
hagyta.
Liszt 1869-ben a herceg ajánlatára ismét visszatért Weimarba. A
Hofgärtnereibe költözött (ez ma a weimari Liszt Múzeum). Carl
Bechstein. kihasználva Liszt "zongorátlanságát", egy 7 és fél oktávos
versenyzongorát küldött neki. Liszt nagy örömmel fogadta a remek
zongorát. A hangszer ma Weimarban látható.
Bechstein (fenn) és Bösendorfer (lenn)
1886. áprilisában Liszt Angliában járt. Bechstein Sydenhambe,
Liszt szállására küldte legújabb zongoráját. A zongorán az alábbi
feliratot olvashatjuk: "Ez a zongora nagy gyorsasággal készült Liszt
Ferenc abbé számára, és sydenhami Westwood House-beli
dolgozószobájában helyezték el, ahol a nagy mester legutolsó angliai
látogatásakor használta 1886. április 3-19-ig." Ma egy kansasi
múzeumban őrzik. Érard-féle ismétlő mechanikával készült.
Különlegessége az egy darabból készült öntöttvas keret és a
kereszthúrozás.
Igaz, Liszt és Érard "munkakapcsolata" is egyedülálló volt a maga
nemében, de Ludwig Bösendorfer és Liszt "érdekközössége" talán még
jelentősebb a zenetörténet és azon belül a hangszertörténet számára. A
zongoragyárat Ignaz Bösendorfer alapította 1828-ban. Fia, Ludwig
Bösendorfer 1859-ben vette át, és rövid idő alatt a monarchia egyik
legnagyobb hangszergyárává virágoztatta fel. Zongoráit erőteljes
hangzás, jó hangtartás, szélsőséges dinamikai képesség jellemezte.
Bösendorfer az angol mechanikát kedvelte. Zongoráinak hangja annyira
jellegzetes volt, hogy hamar megkapta a "bécsi hang" jelzőt.
Liszt L. Bösendorfert több levelében barátjának nevezte, vacsorára
hívta meg stb., azaz nyugodtan nevezhetjük mi is a barátjának. Nagyon
elégedett volt Bösendorfer zongoráival. Így ír Horpácsról 1872-ben
Eduard von Lisztnek:
"Add át baráti üdvözletemet Bösendorfernek és mondd meg neki, hogy
elégedett vagyok azzal a zongorájával, amelyen itt gyakorolgatok egy
kicsit."7
A "Liszt-Bösendorfer gépezet", egy korabeli karikatúrán
Mint már említettük, Lisztnek Weimarban is volt már egy
Bösendorfere. Pesten, Szekszárdon és másutt is Magyarországon gyakran
használta jótékony hangversenyein a bécsi zongorákat. Beregszászy
haragudott Bösendorferre, mert az elárasztotta Magyarországot a
hangszereivel, s ahogy az lenni szokott (nálunk mindig a külföldi
termék a jobb), azt vették meg a magyar zongorák helyett. Bösendorfer
valóban mindent megtett, hogy hangszerei népszerűek legyenek és
elkeljenek. "Lisztet a kezdet kezdetén megnyerte. Hajlongott előtte,
ahol csak megjelent, és megkoszorúzta azokat a zongorákat, amelyeken
Liszt játszott" - írta Beregszászy, egyik cikkében. Pestszerte járt a
mondás: "Liszt az Úr, és Bösendorfer az ő Prófétája."
Liszt persze nem vette rossz néven ezeket az üzleti fogásokat.
Bösendorfer valóban elkényeztette.
Volt olyan előadás, amelyre tíz-tizenkét hangszert is lehozott
Bécsből Pestre, személyesen. 1870-től kezdve Liszt Zenei Matinéira is
rendszeresen szállított zongorákat. 1873-ban két különleges, teljesen
új konstrukciójú zongoráját hozta magával Liszt 50 éves művészi
jubileumára. (Ezeket tulajdonképpen a bécsi világkiállításon szerette
volna bemutatni, de későn készültek el.) A hangszerben a rezonáns alá
egy szélesen elnyúló, jó egy arasz átmérőjű lapot helyezett, amelyre
felerősítette a rezonánst. A rezonáns tartósságát vaslemezekkel
növelte; a zongora hangja ettől Fémes csengésű, tömör lett. Ilyen
típusú zongoráit Bösendorfer "Liszt-zongora" néven dobta piacra.
Azokra a zongoráira, amelyeket Liszt használt, ráíratta Liszttel a
nevét, és így adta el őket - valamivel drágábban... (A bécsi
világkiállításon egyébként egy nagyon megmunkált, szép hangszert
mutatott be a zongoragyáros. A zongora oldalán medallion-szerű Mozart,
Beethoven, Liszt, Chopin, Weber, Schubert, Schumann képek voltak. Öt
évig dolgoztak rajta8.)
1884-ben jelentette meg Bösendorfer a 7 oktávos, oktávoló
zongorát. Ez az újítása teljesen lázba hozta Lisztet. Az újításnak az
volt a lényege, hogy egy plusz pedál lenyomásával a felső 6 oktávon
minden hangnak megszólaltatható lett az alsó oktávja is9.
Ez a hangszer is Liszt "1838-as vágyai" között szerepelt. De épített
Bösendorfer 305cm hosszú, 8 oktávos zongorát is. Jogos tehát, ha a
zongoratörténetben a XIX. század második felét az óriások korának
nevezzük.
A mai Magyarországon gyakran lehet még találkozni régi
Bösendorferekkel. Liszt hangszerei közül két Bösendorfer zongora,
található a pesti Liszt Múzeumban. Az egyik egy 2,45m hosszú
hangversenyzongora, angol mechanikával. Ez a hangszer az 1862-es
londoni kiállításon érmet kapott. Több alkalommal hangversenyezett
rajta a mester.
Liszt ebben az időben sem hagyott fel teljesen a nagyközönség
előtti zongorázással. Ekkor azonban már nem tett engedményeket a
hallgatóságnak, mellőzte az üres virtuozitást. A koncerteket vagy
különleges alkalmakkor, vagy jótékonysági célból rendezték. A
zeneszerző általában tanítványaival együtt lépett fel. 1875-ben a
bayreuthi színház javára zongorázta el a Wagnerrel közösen tartott
koncerten Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét. 1876-ban a Vigadóban
lépett fel az árvízkárosultak megsegítésére. Általában rengetegen
apelláltak az emberszeretetére. A Fővárosi Lapok 1877. dec. 25-i
számában a következőket olvashatjuk: "Maholnap megérhetik, hogy Liszt
művészetét jövedelmi segélyforrásként tekintvén, valamely társas
egylet az évi költségvetésében bevételi rovatába teszi a tagdíjak után
a »Liszt tíz ujját«". Fiatal korában először azért koncertezett, mert
meg akarta mutatni a világnak, mit tud ("a koncert én vagyok"), később
azért, mert anyagi függetlenségét akarta megteremteni. Amikor ez
sikerült, a pénz többé már nem érdekelte. Egy impresszárió egymillió
forintot ígért neki egy amerikai hangversenykörútért. Liszt
elutasította, mondván: nem üzérkedik a művészettel. Itthon sem mindig
volt kedve a nyilvános "kalimpáláshoz" - ahogy gyakran nevezte.
Játéka és komponáló művészete egyre kiforrottabb lett. Borodin
1877-ben Jénában hallotta játszani: "...a zongora hatalmas, tartott
hangjai méltóságteljesen hömpölyögtek (...) Milyen csodálatosan zengő
hangok, mily hatalmas erő!" Méginkább igaz lett hát a zongoraművész
Moscheles-nek Liszt ifjúkori virtuozitására vonatkozó mondása: "Liszt
játéka után a zongorát le kell csukni!"
Magyarországi tartózkodásai során Liszt szívesen ment pihenni,
komponálni Szekszárdra az Augusz családhoz. Auguszéknak két zongorájuk
is volt a kastélyukban, egyik éppen egy Beregszászy. Balszerencsénkre
nem a legjobb, a legmodernebb de így is kiváló hangszer.
Beregszászyval kapcsolatban térjünk vissza egy újításához, az
úgynevezett csellórezonánshoz. Lényege a következő: Beregszászy a
rezonáns lemezt oly módon tette domborúvá - csellótető-szerűvé - hogy
a hídon átfutó és felülről rögzített húrok segítségével a rezonánst
megfeszítette (a híd a rezonánshoz van erősítve). Minél feszesebb
tehát a húr, annál domborúbb a rezonáns. Ezáltal sokkal erősebb és
ellenállóbb lett, mint elődei, és a zongora zengőbb, teltebb hangon
szólalt meg. A csellórezonáns ügyét perre vitték a bécsi, 1873-as
világkiállításon. Beregszászy díjat nyert ugyan a zongorájával,
feltalálónak azonban Ehrbart-t tüntették fel. Állítólag az történt,
hogy Beregszászy még 1872-ben elmondta Ehrbartnak a domború rezonánsra
vonatkozó ötletét. Liszt, noha - Bösendorfer miatt - Beregszászyval
nem állt különösebben szoros kapcsolatban, nagy érdeklődéssel figyelte
a fejleményeket. Kikérte Bösendorfer véleményét a találmányról, és
felhozatott egy ilyen zongorát a pesti
Beregszászy-üzletbe.10
Az Újvilág zongorái
Liszt 1873-ban, valószínűleg a világkiállításon került kapcsolatba
Steinway-ékkel. A tőlük vásárolt koncertzongorát főleg
hangversenyezésre használta, mint ezt egy Weitzmannhoz írt leveléből
tudjuk. De már 1864-ben találkozott Liszt az Általános Zeneegylet
kongresszusán egy Steinway-zongorával, és nagyon dicsérte építését,
játéktechnikai lehetőségeit.
A Steinway & Sons zongoragyárat a Németországból kivándorolt H. E.
Steinweg és két fia alapította New Yorkban, 1853-ban. Már 1855-ben
betörtek az amerikai piacra. Kereszthúros, öntöttvaskeretes
asztalzongorájukkal első díjat nyertek az Amerikai Intézet New York-i
kiállításán. 1859-ben hatalmas, modern gyárat építettek a 35. utcában.
A harmadik fiú, Theodore Steinway előbb Németországban maradt, de
amikor két testvére meghalt, 1865-ben eladta németországi üzletét, és
az amerikai gyár technikai vezetője tett. Számunkra ez a harmadik fiú,
Theodore a legérdekesebb. Ő 1825-ben született. Dr. Ginsbergtől tanult
akusztikát. Ginsberg sokat foglalkozott vele, cserébe az ügyes kezű
Theodore modelleket épített a fizikus akusztikai előadásaihoz. Remekül
zongorázott, nagy zongoragyűjteménnyel rendelkezett. Lépésről lépésre
sajátította el a modern tudományoknak a zongoraépítésben hasznosítható
elméleteit. Megvizsgálta a különféle fafajtákat és megfelelő
ötvözeteket keresett, amelyek elbírják a zongorahúrok óriási, 30
tonnányi feszítőerejét. Steinway-ék újításainak se szeri, se száma.
1866-ban azt találták ki, hogy bronzcsőbe ágyazzák s ezáltal megvédik
a légnedvesség változásának hatásától a kalapácstartó bakot és a
kiváltás-szabályozó csavarokat. A következő évben, a párizsi
világkiállításon ismét első díjat nyertek (nagy csapás az európai
hangszergyárosoknak!), holott hangversenyzongorájuk még nem is
tartalmazta a nagy újításokat.
Jelentős a duplex-skála elnevezésű megoldásuk is. Hatásában
hasonlít a Blüthner-féle aliquot rendszerhez. A húrt a híd után oly
módon rögzítik, hogy szabadon rezeghessen. Sőt, e fennmaradó húrrész
hosszát az alaphanghoz hangolják, hogy annak valamelyik felhangja
szólaljon meg rajta. Így ez a kicsi húrdarab is, annak ellenére, hogy
közvetlenül nem ütik meg, a hanghullámok hatására rezonál a megszólaló
hangokra és színezi őket.
Steinwaynek az volt a legjobb ötlete, hogy felkérte Helmholtzot, a
híres német fizikust: tanulmányozza zongoráinak hibáit. Helmholtz,
együtt más német fizikusokkal alapos elemzés után megállapította, mi
korlátozza a hangminőséget: a hangszer rezonanciája (a zongora
alkatrészei is rezgésbe jönnek és kellemetlen zörejt csapnak),
valamint a felhangok belső tompítása. A fizikus azt javasolta, hogy a
rezonánst függetlenítsék a tőkétől, az alkatrészeket pedig gondosabban
méretezzék, továbbá rögzítsék is. Sajnos, az új hangszereket Liszt már
nem próbálhatta ki. De ő már az 1873-as hangszerrel is nagyon
elégedett volt: "Az Ön versenyzongorája nagyszerű mesterdarab, mind
rezgésben, hangerőben, mind éneklő minőségben és harmóniahatásokban
tökéletes".
És most sóhajtson egyet a kedves olvasó, több hangszer nincs -
legalábbis ebben a cikkben nincs.* (* Habár legalább említést érdemel
Liszt két ún. néma zongorája. Ezek fából készült klaviatúrák. Utazás
közbeni komponálásra, gyakorlásra használta őket - ismeretes, hogy
életének csaknem egynegyedét úton töltötte. Az egyik, hat oktávos
zongorát a weimari Lisztmúzeumban találjuk. A másik a budapesti
múzeumban van, ez három oktávos. Érdekes, bár hangszertörténeti
szempontból nem jelenős Liszt üvegzongorája. Ebben a négy oktávos
hangszerben a húrok helyett hangolt üveglemezek sorakoznak. Szintén a
Zeneakadémián őrzik, jelenleg restaurálás alatt van.)
Valójában számtalan hangszert jegyeznek szerte Európában,
amelyeken Liszt játszott. Egy zongorára még sort keríthetnénk,
amelyről eddig még nem volt szó: Weimarban, a Liszt-múzeumban látható
egy hétoktávos Ibach-pianínó. Fedéllapjának belső oldalán ez
olvasható: "Liszt Ferencnek Rud. Ibach Fia 1885 április". Egy
esztendővel halála előtt kapta ajándékba Liszt Ibachtól. Egyébként
Liszt gyakran koncertezett Németországban Ibach-versenyzongorákon.
*
A fiatal virtuóz jó mechanikájú, tartós, erős zengésű hangszereket
keresett; a férfikorba lépő művésznek változatos hangú, a zenekar
többi hangszerét is imitálni képes, árnyalható dinamikájú, "kezes"
zongorákra volt szüksége. A felnőtt Liszt "tökéletes" hangszerre
vágyott, "legnagyobbra" és "legjobbra" - ezek világrajöttek, s velük
együtt újjászülettek Liszt zongoraversenyei és ámulatot keltő
rapszódiái. Végül a korosodó, tanítványok sokaságát nevelő mester már
elégedett volt - no nem a világgal, csak az engedelmes
Chickeringekkel, Bösendorferekkel és Steinway-kkel.
*
IRODALOM
1. Liszt válogatott írásai, Zeneműkiadó, Bp. 1959.
2. Gy. Gábry: Franz Liszts Klaviere, Akadémiai Kiadó Bp. 1978.
3. Gát József: A zongora története, Zeneműkiadó, Bp. 1964.
4. A. Dolge: Piano and their Makers, Dover P. New York, 1972.
5. Gy. Gábry: Neuere Liszt-Dokumente, Akadémiai Kiadó 1968.
6. Kárpáti János: Liszt Ferenc Chickering zongorái, Magyar Zene,
1984/3.
7. La Mara: Letters of F. Liszt, Greenwood P. Publ. New York,
1969.
8. Márta Sz. Farkas: Dokumente über Ludwig Bösendorfers Tätigkeit
in Ungarn, Akadémiai Kiadó, Bp. 1977.
9. Sz. Farkas Márta: Zongoratörténeti adatok publikálatlan
Liszt-levelekben. Zenetudományi Közlemények, MTA Bp. 1980.
10. Sz. Farkas Márta: A zongora csellórezonánsa. Zenetudományi
Közlemények, MTA Bp. 1979.