A fekete macska farka |
- A High Fidelity kritériumai - I.
Hobbink neve angol eredetű, olyasfélét jelent, hogy "magasfokú
hűség a természeteshez". Elegáns, szuggesztív kifejezés, azt sugallja,
minek ide sok beszéd, úgyis mindnyájan tudjuk, mit értsünk rajta.
Mintha csak annyi volna a dolgunk, hogy fogunk két darab
természethűséget, és összehasonlítjuk őket, melyik a magasabbik...
Sajnos, amikor az elvet át akarjuk ültetni a gyakorlatba
(összehasonlítjuk két hifi-berendezés hangminőségét), rádöbbenünk,
hogy a fogalmak nincsenek tisztázva, és egyáltalán nem világos, mit is
kell érteni akár azon, hogy magasfokú, akár azon, hogy hűség vagy hogy
természetes. Ijedtünkben segítségül kiabáljuk a mérnököket, az
akusztikusokat, a zenészeket, az elszánt élőzenehallgatókat (sőt, a
végén már azokat is, akik azt se tudják, mi fán terem a zene - abban a
reményben, hogy "az ő fülük legalább nincs elrontva"). Kapunk is tőlük
annyi definíciót, hogy csak győzzük feljegyezni. De ezek a
meghatározások, amikor közelebbről megvizsgáljuk, s különösen, amikor
használni akarjuk őket, bizony, összeroppannak a kezünkben. Kiderül,
hogy nincs tartásuk: egyik érvük a másikra, a másik pedig az egyikre
épül, az egész okoskodás körben forog, s önnönmagát akarja
bizonyítani. Amikor a tanácsadók elvonulnak, s magunkra hagynak
bennünket az érvek és definíciók e romhalmazával, az az érzésünk
támad, mintha elsötétített szobában kergetnénk egy fekete macskát. A
baljós állat hol erre, hol arra surran, a szőrével meg-megsimítja a
lábunk szárát, de bárhogy kapkodunk is utána, sehogyan sem tudjuk
megragadni a farkát. A kishitűek (ezek általában kívülállók, nem
vesznek részt a macskavadászatban, csak odakünn hallgatódznak az ajtó
mögött) azt állítják, hogy macskánk nem is létezik. Szerintük az egész
hifi reménytelen vállalkozás, merthogy a reprodukált hang úgysem
közelítheti meg az eredetit, és egyébként is: ízlés dolga az egész.
Nézetüket akár tiszteletben is tarthatnánk, ha ezeknek az embereknek
legalább halvány fogalmuk volna róla, miről beszélnek. De kérdezzetek
csak rá, mire alapozzák véleményüket! Ki fog derülni, hogy soha
életükben nem hallottak különbet valami suta japán Direct Drive
lemezjátszónál, szomszéd-hozta nyugatnémet (de inkább hongkongi)
midi-toronynál...
Biztos vagyok benne, hogy a hajsza nem értelmetlen, a macska itt
dorombol körülöttünk. De szörnyen nehéz fülöncsípni, definíciók közé
zárni. Hogy érthetőbbé tegyem, mire gondolok, fölöttébb kritikus
szemmel fogom nézni a dolgokat, sőt, a kötözködéstől sem riadok
vissza, egyáltalán: igyekszem minél sötétebb képet festeni az
elsötétített szobáról. A végén majd leteszem a sötét szemüveget
(bocsánat a képzavarért), és felvillantok egy-két reménysugarat, hogy
megvilágítsam a fekete macskának legalább a körvonalait.
Mint a komikus címből nyilván kiderült, esszét írok, nem
tanulmányt; sok mindent érintek benne, s mert nem szeretek összevissza
csapongani, gondolataimat fejezetekbe foglalom - de ezek inkább csak
afféle lélegzetvételek lesznek, nem pedig németes alapossággal
körülhatárolt gondolatkörök. Tehát nem módszertant kreálok ("Hogyan
fogjunk sötét szobában fekete macskát?"), hanem csupán a probléma
megközelítésének módozatait veszem számba ("Hogyan szokás
megközelíteni sötét szobában a fekete macskát?"). A dialektikus
tanulságot akár előre is összefoglalhatom: külön-külön egyik
módszerrel sem megyünk sokra, de ha minden szempontot figyelembe
veszünk, akkor...akkor majd meglátjuk. (Talán még a macskát is.)
1. Spekulatív megközelítés
Ez az úgynevezett lánc-analógia. Klasszikus formájában úgy
hangzik, hogy "minden lánc csak annyira erős, mint a saját leggyengébb
láncszeme". A feladatunk eszerint abból áll, hogy megkeressük
hangátviteli láncunk mindenkori leggyengébb láncszemét, és azt
lehetőség szerint erősebbre cseréljük. Eközben a hangátvitel nyilván
egyre természethűbb lesz. Hogy melyik a leggyengébb láncszem, azt hol
műszaki, hol szubjektív szempontok szerint, hol pedig találomra döntik
el. Vigyázat: most nem csak arról van szó, hogy például a hangsugárzót
általában gyengébb láncszemnek tekintik az erősítőnél! Hangsugárzóra
mindenképpen szükség van, nem használhatunk őhelyette is egy erősítőt!
A kérdés inkább úgy merül fel, hogy: "gyengébb-e a hangsugárzóm
hangsugárzónak, mint az erősítőm erősítőnek?" Mellesleg, mint látni
fogjuk, az egyes láncszemek hierarchiája távolról sem annyira
egyértelmű, hogy bármelyiket - tehát akár a hangsugárzót is! -
fenntartás nélkül a leggyengébbnek ítélhessük!
A lánc-analógia egyetlen egy esetben tökéletesen helytálló: ha a
hifi-berendezésből a szó szoros értelmében láncot készítünk, vagyis a
lemezjátszót, erősítőt, hangsugárzót a hozzájuk tartozó kábelekkel
együtt általvetjük egy folyó fölött, és megpróbálunk száraz lábbal
átkelni rajta. Ilyenkor tényleg azt fogjuk tapasztalni, hogy a lánc a
leggyengébb pontjánál, valószínűleg valamelyik csatlakozókábel
nyakrészénél szakad el. Ezzel azonban nemcsak a láncnak, hanem az
egész analógiának is végeszakad, ugyanis a hangátviteli berendezés
csak nagyon kevéssé lánc, sokkal inkább valami egészen másféle
objektum, és hangminőségét nem feltétlenül a leggyengébb komponense
határozza meg. Hacsak nem iktatunk Mambó magnetofont vagy hasonlót egy
szuperberendezésbe - de ne vezessük ad absurdum a dolgot, maradjunk
meg az ésszerű példáknál.
Egyszer régen, nagyon régen, a következő értéktárgyak voltak a
birtokomban: kazánlemezre épített fusi lemezjátszó, Shure M55E
hangszedővel, BEAG AET 250 erősítő, két Videoton Minimax. Történetesen
módom volt rá, hogy próbaképpen minden komponensét értékesebb típusra
cseréljem. Semmi kétség: amikor a Minimax helyett megszólalt a
kölcsönkapott B&O, a zene feléledt. Viszont a Minimaxon is nagyon jól
meg lehetett hallani, mennyivel jobb a Shure M55E-nél az új V15
(később meg is vásároltam). Ami pedig az erősítőt illeti, előzőleg egy
Acoustic Research-öm volt, csak (ismerős szituáció?) el kellett adnom,
és azt reméltem, hogy a mérve kitűnő AET 250 tökéletesen pótolni
fogja. Hát nem pótolta! A hangminőség ugyanannyit romlott, mint
amennyivel az M55E volt gyengébb a V15-nél vagy a Minimax a B&O-nál.
Namármost, azt még csak-csak hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy
mindössze háromtagú láncnak két leggyengébb láncszeme is lehet - de
hogy három legyen! Mai fejemmel egyébként ennek a háromtagú láncnak a
negyedik láncszemét: a kazánlemezre épített futóművet gondolnám a
legrosszabbnak. Dehát akkoriban még mit sem tudtunk a lemezjátszók
sajáthangjáról.
Nézzünk egy másik láncot, azt, amelyet jelenleg használok: NAD
5120, Ortofon MC20S, T-30 transzformátor, Naim NAIT erősítő, Spendor
hangsugárzók. Ez a rendszer abszolút értelemben legfeljebb ha közepes,
de még ebben a berendezésben is meg lehet hallani bármelyik láncszem
cseréjét (csőkar - lapos kar; MC10S MC20S - MC 2000; T-20 T-30 -
T-2000; Naim - HFM I/Quad - NAD 3020; Spendor - bármiféle más
hangsugárzó), ezenkívül azt is észre lehet venni, ha jobb minőségűre
cserélem a lemezjátszó-állványt, a hangsugárzó-lábazatot, az alátétet
a hangsugárzó és lábazata közt, valamint bármelyik kábelt. Pedig a
lánc-elmélet értelmében az összes, fentebb felsorolt változtatás közül
kizárólag egyet volna szabad füllel is kimutatni: a leggyengébb
láncszem cseréjét...
A klasszikus lánc-analógia teljes csődje akkor következik be,
amikor van egy középszerű berendezésünk, tengelyében egy jóminőségű
erősítővel (mely utóbbit tehát minden szempontból a legerősebb
láncszemnek kell minősítenünk!); kicseréljük az erősítőt egy tízszerte
drágábbra és ordítóan nagy különbséget hallunk! Brit szakírók az Audio
Research elektroncsöves erősítőiről írnak olyasmit, hogy (szó szerint
idézem) "a különbség még egy Videoton Minimaxon is átjön". Jómagam
szintén átéltem már hasonló kalandokat, szintén csöves erősítőkkel.
Ruccanjunk át egy kicsit a stúdióba. Forradalmi változás tanúi
vagyunk, az analóg hangtechnikát felváltja a digitális. Eközben az
analóg magnót úgy tekintik, mint a leggyengébb láncszemet a
hangrögzítés folyamatában. Igen ám, de hangrögzítés önmagában véve
értelmetlenség, a felvételt előbb-utóbb le is kell játszani - akkor
pedig a végén megintcsak nem ússzuk meg hangsugárzó nélkül. Akkor most
melyik a leggyengébb láncszem?!
A lánc-elv egy korszerűbb változatának foghatjuk fel a Linn-féle
tézist (sajtószemle-rovatunkban már többször is szóba hoztuk). Ebben
az elméletben információs láncról, az információt átbocsátó készülékek
hierarchiájáról beszélnek. A műsoranyagot információáradatnak
tekintik. Ami információ elvész, végleg elvész: minden készülék
legfeljebb annyit adhat tovább, amennyit ő maga kap az előzőtől. Minél
előbb helyezkedik el valamely készülék az információs láncban, annál
fontosabb a szerepe. Tehát, mondja a Linn cég, a legfontosabb láncszem
a lemezjátszó-futómű, aztán a hangkar, aztán a hangszedő. (Alternatíve
pedig nyilván a CD-játszó, de persze az antidigitalista Linn nem
számol ezzel az eshetőséggel.) A fontossági sorrendben az erősítő
következik, majd legvégül (!) a hangsugárzó. A Linn-elv szerint "a
jobb minőségű futómű gyöngébb hangkarral-hangszedővel szebben szól,
mint a gyöngébb futómű drága hangkarral-hangszedővel". Ebben tényleg
sok az igazság. Viszont magam is tapasztaltam, hogy akár egy komplett
Linn lemezjátszó hangminőségét is mennyire leronthatja egy cifrán
muzsikáló erősítő vagy hangsugárzó. Ha abból indulunk ki, hogy a
konstruktőrök viszonylag későn (túlságosan is későn!) figyeltek fel az
analóg lemezjátszó "sajáthangjára", s mulasztásuk következtében a
futómű és a hangkar a leggyengébb láncszemmé "nőtte ki magát", akkor a
Linn-teóriát félig-meddig a klasszikus láncelméletre redukáltuk.
A lánc-analógia az úgynevezett józan ész terméke, ösztönösen
ragaszkodunk hozzá, sajnáljuk elvetni - vagy legalább szeretnénk látni
rá valami nem-gyakorlati, hanem elvi cáfolatot is. Ez azonban már
átvezet bennünket a következő fejezetbe. Addig is nyugodtan
megtarthatjuk a lánc-analógiát, mint olyan életbölcsességet, amely ha
nem használ, hát nem is árt, és ér annyit, mint a többi közmondás:
csalánba nem üt a mennykő, sötétben minden macska fekete stb. stb.
2. Műszaki megközelítés
A mérnök nem spekulál, a mérnök mér. A mérésnek szigorú szabályok
szerint kell végbemennie. Szabványok írják elő a mérés körülményeit, a
méréshez használt műszerek tulajdonságait stb. és természetesen azt
is, hogy a mérés eredményét hogyan kell interpretálni, számokba és
ítéletekbe foglalni. Mindezen előírásoknak az az értelmük, hogy a
mérés reprodukálható legyen (holnapután is a tegnapelőtti eredményt
adja), és össze lehessen vetni a más készülékekről, más
laboratóriumokban kapott mérési eredményekkel. A valóságban ugyan ez
nem megy annyira gördülékenyen, mint az én golyóstollam a papíron
(különösen a hangszedő- és hangsugárzó-méréseket nehéz pontosan
reprodukálni, azonkívül sok visszaélésre ad alkalmat a szabványok
sokfélesége is, mint ezt Sólymos Antal, a szabványok szigorú őre
annyiszor kifejtette a Hifi Magazin hasábjain), de ne hasogassuk a
fekete macska szőrszálait: a műszeres mérés a lehetőségek szerint
precíz, reprodukálható, elfogulatlan. Tehát méltán (avagy: jobb híján)
tekintik a High Fidelity legfőbb kritériumának.
Ha viszont hívek akarunk maradni a tudományosság eszméjéhez - és
ez nem nagyképűsködés, hiszen a Technika nem más, mint a Tudomány
hétköznapi vetülete, mindkettő ugyanazokhoz a módszerekhez
ragaszkodik, a "reprodukálhatóság" is jellegzetes tudományos
követelmény! -, akkor azt is el kell várnunk, hogy a mérések
előrejelezzék az auditív minőséget! Vagyis "papírból" meg kell tudni
jósolni, hogyan fog szólni egy-egy készülék, s még inkább: hogy két
készülék közül melyik szól majd jobban.
Az első követelménynek talán eleget tehetünk. Ha egy masinán durva
hibákat mérünk, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy szólni is
macskajajosan fog. Teljesen nyilvánvaló, hogy hangsugárzó
frekvenciagörbéjén nem szabad 10-12 decibeles tüskének mutatkoznia;
erősítőnek nem szabad 2-3 százalékot torzítania; magnó jel-zaj
arányának nem szabad 40 decibel alá süllyednie és így tovább. Ha
viszont valamely készülék 20-30 fontosabb paramétere többé-kevésbé
elfogadható, akkor azt mondjuk rá: korszerű... És ekkor szennyezi be
objektivitásunkat az első szubjektív elem, ugyanis a "korszerű"
kifejezés tökéletesen definiálhatatlan. Sohasem határozzuk meg,
mekkora időt ölel fel az a bizonyos kor, amelyhez viszonyítunk. Vajon
korszerű volt-e az ötvenes évek Quad elektrosztatikus hangsugárzója, a
hatvanas évek EMT hangszedője?
Vagy ezek éppenséggel megelőzték korukat? Korszerű-e a Direct
Drive lemezjátszó? És vajon mennyire korszerű a DIN (oszauruszok
korában rögzített) 45500-as "Hi-Fi" szabvány?
Mindegy, szűrjük ki a mezőnyből a selejtet - a Hifi Magazinnak
végülis ez a legfontosabb dolga! -, és aztán maradjunk meg azon
készülékek körében, amelyeknek nincsenek durva hibáik. Közöttük a
legdrágább legalább tízszer annyiba kerül, mint a legolcsóbb. Nézzük,
meg lehet-e jósolni a diagramokból és adattáblázatokból, hogy két gép
közül melyiknek tetszetősebb a hangja, melyiket érdemes megvásárolni.
Haladjunk készülékfajták szerint. Először mindig felmérem, majd
egy-egy példával illusztrálom a helyzetet.
Hangszedő. A mérés és a hangminőség között csak minimális a
korreláció. "Papírból" is fel lehet ugyan ismerni az MM és az MC
típusokat, de alig-alig lehet megjósolni, melyiknek szebb a hangja.
(Mellesleg: a gyári szórás néha nagyobb, mint az egyes típusok közötti
különbség!) Méréseink alapján a 9 ezer forintos Ortofon MC20 Super
jobbnak látszik, mint a 30 ezer forintos és kétségtelenül szebb hangú
MC 2000.
Lemezjátszó futómű és hangkar. Semmiféle biztos támpontunk sincs,
a korreláció úgyszólván a nullához konvergál. Komplikált, nehezen
interpretálható rezonanciavizsgálatokkal talán szét lehet választani
az átlagmezőnyt és az élcsoportot, de egyrészt a kétcsoport között nem
lesz éles az átmenet, másrészt az egyes csoportokon belüli, számottevő
auditív különbségekre már végképp nincs műszaki magyarázat. Az a
megfigyelés, hogy a lemezjátszók hangminősége nagymértékben függ
alátámasztásuk módjától, szinte kilátástalanná teszi a helyzetet.
Méréseink alapján a NAD 5120 semmivel sem jobb, inkább még rosszabb is
a szokványos, olcsó japán gépeknél - mégis szebben szól amazoknál.
CD-játszó. Főleg olvasmányaimra kell hagyatkoznom A CD-játszók
hangminősége sokkal egységesebb, mint a lemezjátszóké, de azért van
közöttük eltérés. A mérések csalhatatlanul előrejelezték, hogy a
Philips-típusú készülékek szebben szólnak a korai Sonyknál (lásd
"Szűrővizsgálat" és "Bemutatjuk", HFM 20.), de a második-harmadik
generációs készülékek között már nem mutatnak ki szignifikáns
különbséget, és egyáltalán nem indokolják, miért szól szebben az
alapfokú gépeknél a dupla árú Meridian, a tripla-árú "nagy" Sony és a
hatszorosra árazott Cambridge Audio. Ha igaz, hogy az auditív
különbségért a CD-játszó analóg áramkörei a felelősek, akkor: innen
kezdve lásd az "erősítő" címszónál.
Analóg magnó. Magasfokú korreláció a mérések és a hangminőség
között, mindaddig, amíg a kommersz gépeket kell elkülöníteni a
félprofiktól. A két csoporton belül már nehéz előrejelezni a
hangminőséget. (Példák: az Aiwa AD-F220 versenye az Orionokkal,
illetve Revox G-36 az A-700, valamint a Technics RS-1700 ellenében.)
Erősítő. Felemás helyzet. Ha két erősítő eltérően szól, utólag
gyakran akad valami műszaki magyarázat. Előrejelezni azonban ritkán
sikerül az erősítő hangminőségét. Azt tapasztaltam, hogy a szakértők
szívesebben jósolnak, ha a diagramokkal együtt a készülék kapcsolási
rajzát is megkaparinthatják. Időnként egészen meglepő dolgok
történnek, azonos specifikációjú készülékek eltérően, eltérő
specifikációjúak hasonló karakterrel szólnak - lásd "Negyedik
Dimenzió", HFM 20.
Hangsugárzó. Műszaki paramétereit tekintve kétségtelenül ez a
"leggyengébb láncszem", ráadásul ezt a komponenst még elvben sem
elegendő csupán a laboratóriumban vizsgálni, hiszen később
kiszámíthatatlan körülmények között használják. A műszaki-auditív
korreláció gyakran rendkívül gyenge. A 20. számunkban tesztelt, az
etalonnal együtt összesen 7 típus közül mérési adatai alapján az S-30
akár csoportelső is lehetett volna, de (hogy a fekete macska karmolja
meg!), az egyik legrosszabbnak bizonyult. A 14. számunkban szereplő 4
brit típus négyféleképpen szól, holott a specifikációjuk legalábbis
egyenrangú. És ha valaki a kifinomultabb méréseket kéri számon, akkor
hadd mondjam el, hogy a nyugati magazinok agyba-főbe dicsérnek egy-egy
kitűnő impulzusátvitelű modellt (noha a frekvenciagörbéje csúnya), és
megfordítva: néha olyan modellekre esküsznek, amelyeknek a
frekvenciaátvitele kiegyenlített, az impulzusátvitele viszont gyatra.
Ezeket az ellentmondásokat - ti. hogy a mérés nem modellezi eléggé
a hangminőséget szerintem soha nem lehet feloldani teljesen. Mielőtt
Olvasóim felhördülnének és idealistának bélyegeznének, kérem,
hagyjanak időt, hogy kifejthessem a véleményemet, összesen három
pontban.
Nem vagyok idealista, jól tudom, hogy minden szubjektív (auditív)
effektust okvetlenül vissza lehet vezetni műszaki paraméterekre - ha
nagyon akarjuk. De akarjuk-e eléggé? A neves scifi-írót, A. C.
Clarke-ot idézem: minden megvalósítható, ha nem ütközik természeti
törvénybe és ha van rá társadalmi igény. Hát ez az: nem hiszem, hogy a
Társadalmat különösképpen érdekelné, miért szól másképpen egy JBL,
mint egy Heybrook. Ez az első számú ellenvetésem. Talán még a
digitális hangtechnika az, amely arra vall, hogy a Társadalom
mégiscsak figyelmére méltatja a High Fidelityt. Még ha ez a technika
csupán más iparágak mellékterméke is: ez volt az első eset, hogy a
hangtechnika fejlesztésére tényleg horribilis összegeket áldoztak.
Második ellenvetésemmel a műszaki paraméterek valóságtartalmába
vetett hitet szeretném megingatni egy kicsit. A legtöbb hifista azt
képzeli, hogy az egyes paraméterek éppolyan öröktől rendelt,
önmagukban létező kategóriák, mint a tér és idő Kant filozófiájában.
Tehát (igazán csak a példa kedvéért): az intermodulációs torzítás
mérésekor azt állapítjuk meg, hogy mekkora az intermodulációs
torzítás. Hát ez nem egészen így van. Minden paraméter: kérdés a
Természethez. A Természet azonban nem beszél sem magyarul, sem
angolul, semmilyen nyelven sem beszél, nekünk kell kitalálnunk, hogyan
kommunikáljunk vele. Ha jól kérdezünk, értelmes választ kapunk, ha
rosszul: a válasz sem lesz különb - és még csak nem is fognak
felvilágosítani bennünket az ügyetlenségünkről! Párbeszédünk a
Természettel valahogy így zajlik le:
Mi: Mekkora az intermodulációs torzítás?
Természet (nem érti, a füléhez illeszti a tenyerét): Há?
Mi (ingerültebben): Azt akarjuk megtudni, hogy ha a masinába
beadunk egy 60 és egy 7000Hz-es mérőjelet, melyeknek amplitúdó-aránya
4:1, és az eredményt az IEC szabvány szerint értékeljük, akkor hány
százalékot kapunk?!
Természet (megvonja a vállát): Hát, ha erre vagytok kíváncsiak:
0,1-et.
Mi (féllábon ugrálva az örömtől): Az intermoduláció csak 0,1
százalék! Csak 0,1 százalék!...
Természet (szánakozva legyint egyet és elhallgat).
Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem ezzel a kis dramolettel, hogy
a paraméterek nem "léteznek", hanem mi találjuk ki őket azért, hogy
jellemezni tudjuk a készülékek egy-egy tulajdonságát. Persze, nem úgy,
hogy a hasunkra ütünk. Hogy a két mérőjel frekvenciája éppen 60 és
7000Hz (vagy hasonló két frekvencia), azzal tudatosan modellezünk
valamit. Sajnos, más dolgokat viszont egyáltalán nem modellezünk vele.
Ezért próbálkoznak aztán egyesek másféle mérőfrekvenciákkal, például
19 és 20kHz-cel (egyenlő vagy nem egyenlő amplitúdóval - vigyázat, ez
mind-mind egy más paraméter!), és ezért kellett kiagyalni egészen
különleges méréseket, hogy a tranziens körülmények között fellépő
intermodulációról is valamiféle képet nyerhessünk. De bárhogy
definiáljuk is paramétereinket: amit mérni fogunk, az sohasem maga az
intermoduláció an und für sich, hanem a komplex valóságnak egy
önkényesen kiragadott szelete, sőt, annak is csak egy vetülete.* (* A
paramétereket végülis azért kellett kitalálni, hogy megpróbáljuk
kézbentartani azokat a főbb műszaki jellemzőket, amelyek minél
szorosabb korrelációban állnak szubjektív értékítéletünkkel - és éppen
itt van a baj: még ma sem ismerjük az emberi hallás mechanizmusát, sem
pedig azt a folyamatot, ahogyan ítéletűnk kialakul. Fel kellene
kutatni, feltérképezni, rögzíteni a támpontokat, hogy tudjuk, mit
miért és hogyan ítélünk meg. Akkor felülvizsgálhatnánk méréseink
lényegét, szétválaszthatnánk a fontos és a kevésbé fontos
paramétereket, és megalkothatnánk a hiányzó módszereket. Egy rendkívül
komplex ismeretanyagra volna szükségünk - annak hiányában sok a
bizonytalankodás, a hibás következtetés. Akárcsak az időjárás
előrejelzésében. (Mint minden hasonlat, ez is sántít, de megvilágítja
a dolog lényegét.) A várható időjárás kiszámításához hihetetlen sok
adat áll rendelkezésünkre (hőmérséklet, légnedvesség, légmozgások,
műholdas térképek stb.); nagyteljesítményű számítógépek dolgozzák fel
az adatokat, azok készítik a prognózist. Az előrejelzés biztonsága
egyre növekszik, de a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy időnként
hiba csúszik a számításokba. Nyilvánvaló, hogy továbbra is javulni fog
a helyzet, ahogy mindjobban kiismerjük a természetben lezajló
folyamatokat, és megfelelően interpretáljuk őket. Valami hasonló
történik a mi területünkön is, csak a fejlődés nem látszik túl
gyorsnak. Egyszerű a magyarázat: egészen más a társadalom igénye, ha a
mindennapi időjárásról, illetve ha csak a hifisták kedvteléséről van
szó. - S. A. megjegyzése.)
Valahányszor annak a sejtésünknek adunk kifejezést, hogy "lennie
kell itt egy rejtett paraméternek", a szakemberek általában ingerültek
lesznek, holott ezzel egyáltalán nem arra biztatjuk őket, hogy
ráolvasáshoz folyamodjanak és égessenek macskaszőrt, hanem csak hogy
intézzenek okosabb kérdéseket a Természethez.
Harmadik ellenvetésem szorosan kapcsolódik az előzőhöz: máris
túlságosan sok a paraméter, és emiatt nem lehet pontosan rangsorolni a
készülékeket. Hobbinkon kívülálló műszaki emberek (például az a docens
barátom, akire már jóegypárszor hivatkoztam ezeken a hasábokon) azzal
szokták elutasítani az egész "hifizgetést", hogy a hangátvitel
folyamatát matematikailag tökéletesen modellezni lehet, márpedig akkor
fehéren-feketével el kell tudni dönteni, melyik készülék a jobbik. Jól
van: tegyük fel, hogy meghatároztuk két hifi-készülék összes
elképzelhető paraméterét, és most már mindent tudunk róluk. Vajon azt
is tudjuk-e, melyik szól szebben? Igen - feltéve, hogy a kettő közül
az egyik minden tekintetben különb a másiknál: egyenletesebb a
frekvenciaátvitele, hűségesebb a fázisgörbéje, kisebb a torzítása,
alacsonyabb a zaja, és így tovább, végig vagy 50 paraméteren. Ebben -
és csakis ebben - az esetben biztosra vehetjük, hogy a hangja is
tetszetősebb. De hogy ez az eset bekövetkezzék, arra gyakorlatilag
semmi esélyünk sincs.
A való világban ugyanis nem léteznek félelem és gáncs, akarom
mondani hiba nélküli készülékek. Ha léteznének, nem lehetne megfizetni
őket. A konstruktőrök (és a velük szorosan együttműködő kereskedők)
már eleve kompromisszumra kényszerülnek, és a mérési táblázatok is ezt
a kompromisszumot tükrözik. A vásárlónak (és a tesztelőnek)
többé-kevésbé azonos kategóriájú masinák között kell döntenie, s
ezeknek paramétereit legfeljebb statisztikailag lehet összevetni, mint
ha versenyszámok volnának egy "ötvenpróba-bajnokságban". Ki fog
derülni, hogy az egyik készülék 32, a másik csak 18 versenyszámban
győz, az eredmény tehát 32-18. De azt is játszhatjuk, hogy csak a
nagyobb arányú (?) győzelmeket számoljuk, és akkor esetleg egészen más
eredmény jön ki. Nyilván súlyozhatjuk is a paramétereket, ahogyan a
nyugatnémetek csinálták egy időben, tehát például több pontot adhatunk
az alacsonyabb torzításért, mint amennyi a csekélyebb zajért jár stb.
Dehát ezek viszonylag egyszerű paraméterek. Vannak sokkal
bonyolultabbak is. Nagyon szeretném tudni, mi nyom többet a latban: 2
fokkal kisebb fázishiba 20kHz-en, vagy inkább 1 decibellel nagyobb
"headroom" (dinamikatartalék); másfél százalékkal kisebb
különbségihang-torzítás, vagy inkább egy kicsit nagyobb
túlvezérlés-állóság a fono-bemeneten?
És akkor, visszakanyarodva az első fejezethez, most már elvileg is
megindokolható, miért nem működik a lánc-analógia. Azért nem működik,
mert a közönséges láncnak csak egyetlen paramétere van: az erőssége,
és ezért mindig meg lehet határozni, melyik láncszeme a leggyengébb. A
hangátviteli rendszerben viszont nem egyetlen, hanem számtalan lánc
húzódik párhuzamosan, és ezek mindegyikét egy-egy paraméter testesíti
meg. Mindegyik láncnak, azaz paraméternek máshová esik a leggyengébb
pontja. Hogy tényleg csak a legtriviálisabb példát mondjam: a
hangsugárzó igen sok szempontból tényleg a leggyengébb komponens, de a
jel-zaj aránya és a csatornaelválasztása fenomenális... (Túlságosan
messzire vezet, de muszáj szóba hoznom a készülékek összekapcsolásakor
fellépő, úgynevezett interface jelenségeket is. Ha egy hifi-lánc azért
szól rosszul, mert az erősítőt zavarja a hangsugárzó túlságosan is
reaktív viselkedése, akkor most ez melyik láncszem gyöngeségét
bizonyítja: a hangsugárzóét-e, avagy az erősítőét?) Hogy aztán a
hangsugárzó, a maga jókora torzítása és impulzusátviteli gyatrasága
ellenére hogyan tudja mégis kimutatni az erősítők hasonló természetű,
de nagyságrenddel csekélyebb mértékű anomáliáit, az továbbra is
rejtély. Valószínű, hogy a paramétereket még annál is dialektikusabban
kell felfogni, mint amennyire én szeretném.
3. Tekintélyelvű megközelítés
A társadalmi munkamegosztás elkényezteti az embert. Bármire van is
szükségünk, tudjuk, hol keressük. A tájékozatlanokat kiokosítja a
mélyértelmű reklám: "cipőt a cipőboltból!" Hasonlóképpen, ha éhesek
vagyunk, vendéglőbe, menzára, élelmiszerboltba megyünk, ha betegek
vagyunk, orvoshoz fordulunk, ha unatkozni kívánunk, bekapcsoljuk a
televíziót és így tovább - mindennek megvan a gazdája, a "felelőse".
És bármennyire morgunk is rájuk, tulajdonképpen megbízunk bennük
(hiszen mi mást tehetnénk). A gazda, a "felelős" általában
szaktekintéllyé növi ki magát, nem ritkán azért, mert annak szeretnénk
látni. Hogy mindig legyen kire hárítani a felelősséget.
A mi hobbink sem kivétel. Szaktekintély kerestetik, mert nyomaszt
bennünket a hiánya. Namármost, a High Fidelity több szakterületből
tevődik össze, vagy még inkább: több szakterület közötti senkiföldjén
terül el, hívei tehát sokféle szaktekintélyhez fordulhatnak. El kéne
dönteni, melyik az igazi, melyikben bízhatunk meg fenntartás nélkül. A
High Fidelity "gazdái", "felelősei" között nem hagyhatjuk majd említés
nélkül a Hifi Magazint sem, mely fórum sokak előtt bizonyos
tekintélyre tett szert - másfelől maga is kétségbeejtően szükségét
érzi, hogy szaktekintélyekhez folyamodhassék, tanácsaikat követhesse
(és a felelősséget is rájuk háríthassa). Hogy tisztázzunk egy
félreértést: lapunkat mi sohasem neveztük szakfolyóiratnak. A Hifi
Magazin: ismeretterjesztő folyóirat.
Ki legyen hát az a tiszteletreméltó guru, aki jön, lát és dönt, és
döntése mindig helytálló? Akinek tanácsát vakon követhetjük? Küldjük
be jelöltjeinket a sötét szobába; nem, egyelőre még nem
macskavadászatra, csupáncsak hogy megröntgenezzük őket.
Konstruktőrök
Kezdjük a sort a konstruktőrökkel, a hangreprodukáló készülékek
tervezőivel. Elnézést a durva egyszerűsítésért, de én háromféle
konstruktőrt különböztetek meg. Az egyik egy nagy "kommersz" cég, a
másik valamely speciálcég alkalmazottja (esetleg ő maga a cég,
egyszemélyben), a harmadik pedig kifejezetten stúdióhasználatra tervez
készülékeket.
Az első típust azért fizetik, hogy mindig valami újat, jól
eladhatót fabrikáljon (ha még jól is szól: halleluja!). Nem akarok
igazságtalan lenni: mindazt, amivel ebben a cikkben foglalkozunk,
tehát a hifi műszaki alapjait, mindig is a nagy gyárak
tervezőcsoportjainak köszönhettük. De tudnunk kell, hogy nekik nagyon
sok minden megköti a kezüket: figyelemmel kell lenniük a gyár
technológiai színvonalára, a főnökük utasításaira stb. A
konstruktőrnek nemigen van módja "hifizni". Ha méghozzá Magyarországon
tevékenykedik a boldogtalan, akkor éppenséggel azzal kell kezdenie a
munkát, hogy kihúzgál a listáról minden nyugati alkatrészt; neki azok
nélkül kell "korszerű" készüléket terveznie. Amiért is övé minden
tiszteletem - de nem a bizalmam. Ehhez a munkához sok-sok technológiai
leleményre, de csak nagyon kevés elektroakusztikai invencióra van
szükség, a High Fidelity ismerete pedig úgyszólván felesleges hozzá.
És ezzel még csak nem is a hazai tervezőkre célzok. Nyugati szakírók
időről időre ellátogatnak a kisebb-nagyobb cégekhez, és az ő
beszámolóikból tudjuk, hogy az auditív vizsgálatokhoz a legtöbb cég
kizárólag a saját gépeit használja: a saját erősítőjét a saját
hangsugárzójával minősíti és megfordítva. Kommersz cég úgy érzi,
blamálná magát, ha erősítői kifejlesztéséhez mondjuk egy
elektroakusztikus Quadot, hangsugárzói hangolásához egy Audio
Research-öt rendelne. Azt hiszem, a konstruktőrök túlnyomó többsége
egyáltalán nem tüntet széles látókörével. Kivételek természetesen
akadnak, de én arra gyanakszom, hogy a Best Buy ("Előnyös Vétel")
modelleket többnyire a szerencse szüli, s csak ritkán a tervezők
fölényes tudása. Mellesleg, minden cég azt állítja, hogy az ő masinája
a Best Buy.
Méginkább a saját lovukat dicsérik a speciálcégek konstruktőrei.
Az ő egzisztenciájuk fölöttébb ingatag. Hiszen viszonylag kevés
készüléktípusra, esetleg egyetlen műszaki megoldásra építenek, s azt
gyakran még szabadalmaztatni sem lehet vagy nem érdemes. Legfőbb
gondjuk: hogyan propagálják termékeiket hatékonyan, de anélkül, hogy
egyszersmind a lényeget is elárulnák. Az ő attitüdjük mégis más, mint
a többieké. Aki semmi mással sem foglalkozik, mint erősítőkkel (vagy:
hangsugárzókkal), annak nem csorbul a tekintélye, ha a mások
hangsugárzójával (vagy erősítőjével) dolgozik. Éppen ellenkezőleg,
neki az az érdeke, hogy gyártmányát a lehető legértékesebb
rendszerekkel tesztelje és a lehető legtöbb berendezésbe beillessze -
sőt: hogy hivatkozzon is erre! Kóklerek és fuserek persze mindenütt
akadnak, de a speciál-konstruktőrökről (akik mindent egyetlen lapra,
azaz egyetlen készülékre tesznek fel!) legalábbis joggal
feltételezhetjük, hogy lényegesen szélesebb látókörűek és
összehasonlíthatatlanul nagyobb tapasztalattal bírnak, mint a kommersz
cégeknél dolgozó kollégáik többsége, a beosztott tervezőmérnöktől a
főkonstruktőrig. Namármost, a cigánytól fölösleges volna megkérdezni,
hogy kinek a lovát vegyük meg - hiszen úgyis azt mondaná, hogy az
övét! -, viszont igenis érdemes megtudakolni tőle, hogy ő vajon milyen
kocsi elé fogná azt a lovat, és hogy milyen fajta lószerszámot rakna
rá. Megintcsak a példa kedvéért: a nagytekintélyű
erősítő-konstruktőrök jobbára elektro- vagy magnetosztatikus, újabban
ribbon hangsugárzókkal minősítik gyártmányaikat, és ez a tény
megbízható, minden manipulációtól mentes értékítéletet szolgáltat - de
értelemszerűen csakis a hangsugárzók élvonaláról, nem pedig a
hétköznapi, nekünk szánt hangdobozokról.
A harmadik konstruktőrtípusról kevés a mondanivalóm. A stúdiógépek
persze jobbak az átlagosnál, de - ellentétben a közhiedelemmel -
gyakran meg sem közelítik az elit készülékeket. (Kivétel: a
stúdiómagnó, ez minden szempontból etalon.) A stúdióknak nem High
Fidelityre, hanem robusztus, megbízható, jól kezelhető munkaeszközökre
van szükségük. A legjobb példa erre a stúdió-lemezjátszók legújabb
generációja, amelyben a végletekig viszik a közvetlenhajtás eszméjét:
a tányérnak szinte nincs is nyomatéka, teljes mértékig az elektronika
vezérlése alatt áll. Ez jól hangzik - maga a lemezjátszó már
kevésbé... Ami pedig a szokványos stúdiómonitorokat illeti, ezek
úgyszólván alkalmatlanok az elmélyült zenehallgatásra. Szóval, a
stúdiógépek tervezőit sem arra rendelte a sors, hogy nehéz helyzetben
hozzájuk fordulhassunk, s tőlük tudakoljuk meg a High Fidelity
kritériumait.
Elméleti szakemberek
Az evilági, földhözragadt gondolkodású konstruktőrökre és a többi
halandóra jóindulatú szánakozással tekintenek le sokkal alaposabb
elméleti tudásuk elefántcsonttornyából az egyetemek, kutatóintézetek
szakemberei - mi is minduntalan hozzájuk szaladnánk tanácsért. Nyugati
elméleti szakembereket nemigen ismerek; akikre hivatkozhatnék,
túlságosan is jó kapcsolatot tartanak fenn a hifi-iparral, nem
lehetnek elfogulatlanok. Idehaza viszont éppen az a baj, hogy elméleti
szakembereink egyáltalán nem állnak kapcsolatban a hifi-iparral,
pontosabban: nem is érdekli őket a High Fidelity, a nívós
zenehallgatás. Ők kizárólag a matematika nyelvét beszélik, számukra
semmiféle jelentéstartalma sincs azoknak a szavaknak-kifejezéseknek,
amelyekkel a zenehallgató ember az auditív jelenségeket próbálja
megragadni. Így hát borzasztóan nehéz kommunikálni velük - avagy
inkább velünk nehéz? Mindegy, tolmácsra volna szükség, de attól
tartok, a tolmácsnak az ő soraikból kéne kikerülnie...
Hasonlóképpen elidegenedett emberek az akusztikusok is, az ő
körükből sem tudok hifistát, és a hiányérzetem bizony fájdalmas.
Némelyikük már évtizedekkel ezelőtt elveszítette kapcsolatát a
reprodukált zenével. Hogy illusztráljam mondanivalómat, elmesélem egy
esetemet. Nemrég egy nagytekintélyű akusztikussal beszélgettem,
szóbakerültek a hangsugárzók. Ő csak legyintett: "Hangszórók! Ezek
mindig csak hangszórók maradnak, két ablak, két elkülönített pont a
szobában." Hivatkoztam az újkeletű (azaz tíz-tizenöt éves)
hangsugárzókra, általában a saját mindennapos tapasztalatomra,
nevezetesen, hogy a hangsugárzók igenis képesek rá, hogy összefüggő
teret fessenek, s eközben úgyszólván észrevehetetlenek maradjanak. Nem
hitte el. "Kizárt dolog. Majd mindjárt leveszek a háta mögül, a
szekrényből egy tanulmányt, abból Maga is meg fogja érteni, hogy az
ilyesmi nem lehetséges." Még megkérdeztem, milyen hangsugárzókat
ismer, egyáltalán, ismer-e valami tényleg jóminőségű típust. Nem
tudott megnevezni egyetlen egyet sem. "Kinn a nyugatnémeteknél
mutattak mindenfélét. Elképzelhetetlennek tartom, hogy nekik rosszabb
volna, mint a többieknek." Ekkor értettem meg, hogy nemcsak én
járkálok elsötétített szobában és nemcsak én kergetek fekete macskát.
Hangmesterek* (* A hangmester szót én a hangmérnök szinonímájaként
használom: szép, jó, találó kifejezésnek tartom. A stúdiószakmában
néhol mást jelent, diploma nélküli hangmérnököt értenek rajta. Én itt
nem szeretném fenntartani ezt e megkülönböztetést. D. L.)
Reményeimet - hogy megbízható lelkiatyára találok - leginkább a
hangmesterekbe vetettem, hiszen ők azok, akik a leggyakrabban
hasonlíthatják össze az élő hangot a reprodukcióval, ők ismerik fel
legkönnyebben a hibát, a hamisítást. Sok tekintetben ez biztosan így
is van. Például a frekvenciaátvitelen a hangmérnök füle biztonsággal
megérzi a kiemeléseket-beszakadásokat. (Hogy ez mennyire nem egyszerű
és magától értetődő dolog, azt bárki megérti, ha egyszer
eljátszadozhat egy tercsávszűrővel. Rá fog jönni, hogy a "magas" és a
"mély" hangok nem pontosan abba a sávba, gyakran még csak nem is abba
az oktávba esnek, ahová gondolnánk. A laikus zenebarát
"magashang-igényét" nemritkán nagyon jól ki lehet elégíteni a
6-8kHz-es tartomány kiemelésével stb.) Azt is tapasztaltam, hogy a
hangmesterekben afféle biológiai riasztóberendezés működik, és jelzi
az összes típushibát, mint amilyen az erősítő vagy a hangsugárzó
torzítása, szokatlan zaja.
Sajnos, a hangmesterek is mintha Brechtet idéznék a
Koldusoperából: "Mi jók volnánk, nem komiszok - dehát a körülmények,
azok nem olyanok." A körülmények bizony nem olyanok. A hangmérnökök
(tudom, nem fognak megsértődni ezért) alulfizetett, agyonhajszolt
emberek. Örülnek, ha becsülettel elvégzik a munkájukat, és akkor
aznapra tökéletesen elég nekik a zenéből. Akadnak kivételek: Ujházy
László kamarazenekarban játszik, Cs. Kádár Péter hangtechnikai műsort
szerkeszt a Rádióban - de megintcsak oda kell kilyukadnom, hogy a
magyar hangmesterek között egyetlen audiofilt sem találok. Attól
tartok, a hangmesterek elsősorban a hangfelvétel, s csak másodsorban a
visszajátszás hibáira érzékenyek, és a hifi-berendezések hangjában
jelentkező jellegzetes anomáliák őket is megtévesztik. (A
hifi-berendezések, mint tudjuk, egyébként is eltérnek a
stúdióberendezésektől.) Mellesleg, nekem így is igen jók a
tapasztalataim a hangmérnökökkel, gyakran sikerült egy-egy hangképet
az ő segítségükkel helyesen minősíteni. De ők sem ítélnek
következetesen, és - sajnos - egységesen sem. Márpedig ha két
megbízható hangmérnök ellentétesen ítél, akkor ott tartunk, ahol a
part szakad.
Mint tudjuk, a hangmérnök nem passzív, hanem nagyonis aktív
láncszem a hangátviteli láncban, megvan a maga "sajáthangja". Nem
reprodukál, hanem kreál: egy sajátmaga alkotta hangképet szeretne
újrateremteni. Erről a filozófiáról már többször is szó esett a Hifi
Magazinban, a legpregnánsabban Peller Károly fogalmazta meg ("Hűséges
hűtlenség", HFM 16). Itt most elárulom, hogy azt a cikket én
ambivalens érzelmekkel fogadtam. Mint szerkesztő, nagyon örültem neki,
mert okosan és meggyőzően fejti ki a szakemberek álláspontját. Mint
zenehallgatót, nem tudott megnyerni. Hiszem, hogy végső soron igenis
az élő zenéhez viszonyítunk, és hogy a High Fidelity legfőbb
kritériuma mégiscsak a természethűség - bármennyire rugalmasan kell is
értelmeznünk a "természethűség" fogalmát. Ha nem így volna, nem bíznék
annyira a hangmesterekben, mint amennyire pedig bízok bennük.
Zeneművészek
Ámde hogy a hangreprodukció tényleg mennyire áttranszformáltan
jeleníti meg a zenét, az abból is kiderül, hogy a zeneművészek -
akiknek pedig "dalból van a lelkük" - általában nem jó hifiítészek.
Pedig mennyire nagy reményeket fűztem hozzájuk! Néha beváltották
ezeket a reményeket - máskor viszont nagyon csúnyán melléfogtak.
Egyszer A-B vaktesztet csináltam a 700 fontsterlinges Naim NAP 250
teljesítményerősítő és az Orion SE 1025 mini-erősítő
teljesítményfokozata között. Kérem az Olvasót, fogadja el
becsületszavamra, hogy a Naim tényleg jobban szólt - csakhogy ezt nem
is volt olyan könnyű kihallani, részben a kontrollberendezés gyengéi,
részben pedig a kapcsolóberendezéssel, a hosszú kábelekkel, a
közbeiktatott potméterekkel behozott hibák miatt. A kísérletnek éppen
azt kellett kiderítenie, hogy vajon rövidpróbán (40-50 perc alatt),
kontrollált körülmények között sikerül-e kiválasztani azt a hangképet,
amely hosszú távon halálbiztosan szebb, jobb, zeneibb, hallgathatóbb.
Nos, két neves hegedűművész vendégem az Orionra szavazott, és csak az
alkalmi zsűri harmadik tagja (történetesen Uhrman György, a
Hanglemezgyár zenei szerkesztője, aki azonban "csupán" bölcsész)
vallotta meg pironkodva, hogy eszerint ő biztosan téved, de neki a
másik hangkép tetszik jobban... Arról is meggyőződhettem számos
alkalommal, hogy a "zeneművész mint olyan" mennyire nem minősíthető
egynemű kategóriának. Például a magyar CD-korongok meghallgatásakor
(HFM 16.) kitűnő zeneművészeknek nagyon tetszett a műsor. Más,
hasonlóképpen kitűnő zeneművészek viszont digitítiszt kaptak tőle.
Csak találgatni tudok: lehet, hogy a zeneművészek túlságosan az
egyes szólamokat akarják kihallani, és kevésbé fordítanak figyelmet a
zenei-akusztikai történés egészére? Mindenesetre tény, hogy a
zeneművész többnyire másképpen hallgat zenét, mint a zeneszerető
közönség. És az is tény, hogy fehér holló az olyan zenész, akinek
"műszaki hallása" van, tehát kapásból kiszúrja valamely hifi-készülék
hangjában azokat a hibákat, amelyeket most még nem vennénk észre: csak
napokkal később kezdenének bosszantani bennünket.
Magazinok
Több szaktekintély már nincs hátra, hacsak a különféle
hifi-magazinokat nem számítjuk a szaktekintélyek közé. Az illem azt
diktálja, hogy a saját ítélőképességünk korlátait legalább annyira
behatóan, vagy még behatóbban is taglaljuk, mint a többiekét. Nos, mi
tudjuk az illemet: tesztmódszereink ingatagságát már a kezdet
kezdetén, 6 évvel ezelőtt kritika tárgyává tettük. Visszalapozva 3.
kiadásunkhoz, elégtétellel állapítom meg, hogy Szeánszológiánk ma sem
igen szorul kiegészítésre, mert szinte minden olyan buktatóra kitér,
amelyen orra lehet bukni és amelyen azóta gyakran orra is buktunk.
Emlékeztetőül végigszaladok a cikk 16 paragrafusán, egy-egy mondatban
foglalva össze a lényegüket: a szeánsz hitelességét rontó tényezőket.
1.§. Gyártási szórás.
2.§. Készülékek nem-optimális elhelyezése a szeánszon.
3.§. Interface-jelenségek.
4.§. A kontroll-berendezés gyatraságai.
5-6.§. Teszt- és etalonkészülékek hiánya.
7-9.§. Kábelek, kapcsolók, szintszabályzók kiszámíthatatlan hatása.
10-11.§. A tesztműsor bizonytalanságai.
12.§. A különféle zsűrorok ítélőképességének korlátai
(e fejezetünknek éppen ez a tárgya!).
13.§. Az A-B teszt korlátai.
14.§. A rövidpróba korlátai.
15-16.§. A zsűri befolyásolhatósága.
A Szeánszológia persze csupán a tesztmódszerekről szól, tehát
technikái dolgokról, nem pedig a hifi-szakírók attitűdjéről. Pedig a
hifi-magazinokkal szemben nagyon sok vádat lehet felhozni.
Mindenekelőtt azt, hogy el kell tartaniuk magukat, mégpedig
hirdetésekből, vagyis nem veszhetnek össze a gyárakkal-kereskedőkkel,
kénytelenek mindenkiről jót írni. A legtöbb hifi-újság tényleg ilyen,
és nem véletlen, hogy sajtószemlénkben mi körömszakadtáig ragaszkodunk
a két nagy angol folyóirathoz, mint olyan információforráshoz, amely
egy végeláthatatlan sivatag oázisaiban fakad. Ami a hazai újságot, a
Hifi Magazint illeti, mi nyilván elfogultak vagyunk magunkkal szemben,
Olvasóinknak kell eldönteniök, vádoljanak-e bennünket részrehajlással.
Természetesen a mi vállalkozásunk is rászorul a reklámbevételekre,
dehát Magyarországon igazából nincs is hifi-ipar, tehát nem is
tarthatna el bennünket - a hirdetőket jórészt más szakmákból
toborozzuk. Ennyit a védelmünkre.
Más kérdés, hogy minden újságírót igenis le lehet kenyerezni
egyvalamivel: szép szóval, mint bármely más embert. (A Public
Relations nem olyan haszontalan találmány, mint a nagyképű, angolból
átvett kifejezés hallatán gondolnánk.) Az újságíró gyanakvó,
rosszhiszemű emberfajta, azt hiszi, hogy őt mindenki át akarja vágni,
és ebben nem is téved nagyot. Ha nagyritkán értelmesen, felkészülten
és - első benyomásra - nyíltan tájékoztatják, túlcsorduló hálát érez,
és ez esetleg csökkenti a harci kedvét, amikor kritikát ír. Legalábbis
átvillan az agyán, hogy "ha levágom, akkor legközelebb hogyan nézek
abba a bánatos, kék, őszinte szemébe?!" Ezt az érzést minden újságíró
ismeri, és amennyire tud, küzd is ellene. Egy nagy angol
zenekritikusról azt olvastam, hogy noha minden koncerten ott volt, őt
senki sem ismerte, és ő sem ismert egyetlen művészt sem személyesen,
tehát tökéletesen elfogulatlanul ítélhetett. Sajnos, többségünk ezt
nem teheti meg. Emberek vagyunk, emberekkel érintkezünk.
Végül ne feledjük el, hogy aki a szaktekintély posztjára pályázik,
annak mindenekelőtt szaktudással kell bírnia. A Hifi Magazin mögött
minden kétséget kizárólag szakértelem áll, csak az a kérdés, hogy
milyen fajta, Sólymos Antal, barátom és társszerkesztőm nagyon nem
szereti, ha az ő szaktudására hivatkozom (és vele takaródzom), de itt
azért mégis meg kell említenem, hogy ebben a szakmában ő valóban
elismert szabványügyi, méréstechnikai szakember. Kicsit mulattatott
is, amikor egyszer vitába keveredtünk valakivel arról, hogy hogyan
kell mérni a magnókat. Azzal nyilván nem érvelhettünk, hogy a mágneses
hangrögzítéssel foglalkozó szabványbizottságban SA is - helyet foglalt
- vagy éppen ő elnökölt. Ezt most nem azért mondom el, hogy tekintélyt
kovácsoljak belőle. Éppen ellenkezőleg: újra rá szeretnék mutatni,
hogy bár hobbink műszaki szabványokon és méréstechnikán alapul,
ezeknek ismerete önmagában véve még senkit sem tesz illetékessé, hogy
döntsön a High Fidelity peres ügyeiben. Hiszen ott sokkal összetettebb
dolgokról van szó (mint ezt az előző fejezetben bővebben kifejtettem).
SA persze ezt éppolyan jól tudja, mint én. Vagy még jobban is.
És hát ami az én szakképzettségemet illeti, az legfeljebb arra
jogosít fel, hogy újságot szerkesszek, újságcikkeket írjak. Erre is
szükség van, elvégre gondolatainkat egy magazin hasábjain kell
megosztaniunk az Olvasóval, de nyilvánvaló, hogy nem pályázhatok a
szaktekintély méltóságteljes és nyugdíjas posztjára. Szeretek zenét
hallgatni, rengeteget kísérletezem, folyvást töprengek és kínlódom és
bajban vagyok, igyekszem átvállalni az Olvasó lelki terheit - úgy
érzem, engem ezért fizetnek. Noha nem mentem tanárnak (pedig
középiskolai tanár volnék én, kéremszépen), nagyon jól megtanultam,
milyen érzés, ha az ember csak két leckével tart előbbre, mint az
osztály többsége. (És akkor még nem is szóltam az eminensekről!) Néha
"kezdőktől" kapok levelet. Azzal kezdik, hogy "elnézést a laikus
kérdésért...". Teljes szolidaritásomról biztosítok minden levélírót:
nem tudnak feltenni annyira laikus kérdést, amilyet én már fel ne
tettem volna az utóbbi 20 évben Sólymos Antalnak vagy többi
kollégánknak. Ambícióm csupán annyi, hogy megpróbálom rendezni,
mederbe terelni az Olvasó gondolkodását. Szeretném megosztani vele a
tapasztalataimat és megtanítani őt jól kérdezni. De nem dönthetek sem
őhelyette, sem más helyett. Gyakran már annak is örülnék, ha
sajátmagam helyett dönteni tudnék.
Itt most abba is hagyom az írást. Mint láthattuk, a fekete macskát
senki sem fogja meg nekünk. Sajátmagunknak kell bemennünk érte a sötét
szobába, de erről majd legközelebb.
Darvas László