A fekete macska farka



        - A High Fidelity kritériumai - I.

        Hobbink neve angol eredetű,  olyasfélét  jelent,  hogy  "magasfokú
    hűség a természeteshez". Elegáns, szuggesztív kifejezés, azt sugallja,
    minek ide sok beszéd, úgyis  mindnyájan  tudjuk,  mit  értsünk  rajta.
    Mintha  csak  annyi  volna  a   dolgunk,   hogy   fogunk   két   darab
    természethűséget, és összehasonlítjuk őket, melyik a magasabbik...
        Sajnos,  amikor  az  elvet  át  akarjuk  ültetni   a   gyakorlatba
    (összehasonlítjuk  két  hifi-berendezés  hangminőségét),  rádöbbenünk,
    hogy a fogalmak nincsenek tisztázva, és egyáltalán nem világos, mit is
    kell érteni akár azon, hogy magasfokú, akár azon, hogy hűség vagy hogy
    természetes.  Ijedtünkben  segítségül  kiabáljuk  a   mérnököket,   az
    akusztikusokat, a zenészeket, az elszánt  élőzenehallgatókat  (sőt,  a
    végén már azokat is, akik azt se tudják, mi fán terem a zene - abban a
    reményben, hogy "az ő fülük legalább nincs elrontva"). Kapunk is tőlük
    annyi  definíciót,  hogy  csak  győzzük   feljegyezni.   De   ezek   a
    meghatározások, amikor közelebbről megvizsgáljuk, s különösen,  amikor
    használni akarjuk őket, bizony, összeroppannak a  kezünkben.  Kiderül,
    hogy nincs tartásuk: egyik érvük a másikra, a másik pedig  az  egyikre
    épül,  az  egész  okoskodás  körben   forog,   s   önnönmagát   akarja
    bizonyítani.  Amikor  a  tanácsadók  elvonulnak,  s  magunkra  hagynak
    bennünket az érvek és  definíciók  e  romhalmazával,  az  az  érzésünk
    támad, mintha elsötétített szobában kergetnénk egy fekete  macskát.  A
    baljós állat hol erre, hol arra surran, a  szőrével  meg-megsimítja  a
    lábunk szárát, de bárhogy kapkodunk  is  utána,  sehogyan  sem  tudjuk
    megragadni a farkát.  A  kishitűek  (ezek  általában  kívülállók,  nem
    vesznek részt a macskavadászatban, csak odakünn hallgatódznak az  ajtó
    mögött) azt állítják, hogy macskánk nem is létezik. Szerintük az egész
    hifi reménytelen  vállalkozás,  merthogy  a  reprodukált  hang  úgysem
    közelítheti meg az eredetit, és egyébként is: ízlés  dolga  az  egész.
    Nézetüket akár tiszteletben is tarthatnánk, ha ezeknek  az  embereknek
    legalább halvány fogalmuk volna róla, miről beszélnek. De  kérdezzetek
    csak rá, mire  alapozzák  véleményüket!  Ki  fog  derülni,  hogy  soha
    életükben nem  hallottak  különbet  valami  suta  japán  Direct  Drive
    lemezjátszónál,  szomszéd-hozta  nyugatnémet  (de  inkább   hongkongi)
    midi-toronynál...
        Biztos vagyok benne, hogy a hajsza nem értelmetlen, a  macska  itt
    dorombol körülöttünk. De szörnyen nehéz fülöncsípni,  definíciók  közé
    zárni. Hogy  érthetőbbé  tegyem,  mire  gondolok,  fölöttébb  kritikus
    szemmel fogom nézni  a  dolgokat,  sőt,  a  kötözködéstől  sem  riadok
    vissza,  egyáltalán:  igyekszem  minél  sötétebb  képet   festeni   az
    elsötétített szobáról.  A  végén  majd  leteszem  a  sötét  szemüveget
    (bocsánat a képzavarért), és felvillantok egy-két reménysugarat,  hogy
    megvilágítsam a fekete macskának legalább a körvonalait.
        Mint  a  komikus  címből  nyilván  kiderült,  esszét   írok,   nem
    tanulmányt; sok mindent érintek benne, s mert nem szeretek összevissza
    csapongani, gondolataimat fejezetekbe foglalom - de ezek  inkább  csak
    afféle  lélegzetvételek  lesznek,  nem  pedig   németes   alapossággal
    körülhatárolt gondolatkörök. Tehát nem  módszertant  kreálok  ("Hogyan
    fogjunk sötét szobában fekete  macskát?"),  hanem  csupán  a  probléma
    megközelítésének   módozatait   veszem    számba    ("Hogyan    szokás
    megközelíteni  sötét  szobában  a  fekete  macskát?").  A  dialektikus
    tanulságot  akár  előre   is   összefoglalhatom:   külön-külön   egyik
    módszerrel sem megyünk  sokra,  de  ha  minden  szempontot  figyelembe
    veszünk, akkor...akkor majd meglátjuk. (Talán még a macskát is.)

    1. Spekulatív megközelítés

        Ez  az  úgynevezett  lánc-analógia.  Klasszikus   formájában   úgy
    hangzik, hogy "minden lánc csak annyira erős, mint a saját leggyengébb
    láncszeme".  A  feladatunk  eszerint  abból  áll,   hogy   megkeressük
    hangátviteli  láncunk  mindenkori  leggyengébb  láncszemét,   és   azt
    lehetőség szerint erősebbre cseréljük. Eközben a  hangátvitel  nyilván
    egyre természethűbb lesz. Hogy melyik a leggyengébb láncszem, azt  hol
    műszaki, hol szubjektív szempontok szerint, hol pedig találomra döntik
    el. Vigyázat: most nem csak arról van szó, hogy például a hangsugárzót
    általában gyengébb láncszemnek tekintik az  erősítőnél!  Hangsugárzóra
    mindenképpen szükség van, nem használhatunk őhelyette is egy erősítőt!
    A kérdés inkább  úgy  merül  fel,  hogy:  "gyengébb-e  a  hangsugárzóm
    hangsugárzónak, mint az erősítőm erősítőnek?"  Mellesleg,  mint  látni
    fogjuk,  az  egyes  láncszemek  hierarchiája  távolról   sem   annyira
    egyértelmű, hogy  bármelyiket  -  tehát  akár  a  hangsugárzót  is!  -
    fenntartás nélkül a leggyengébbnek ítélhessük!
        A lánc-analógia egyetlen egy esetben tökéletesen helytálló:  ha  a
    hifi-berendezésből a szó szoros értelmében láncot készítünk, vagyis  a
    lemezjátszót, erősítőt, hangsugárzót  a  hozzájuk  tartozó  kábelekkel
    együtt általvetjük egy folyó fölött,  és  megpróbálunk  száraz  lábbal
    átkelni rajta. Ilyenkor tényleg azt fogjuk tapasztalni, hogy a lánc  a
    leggyengébb   pontjánál,   valószínűleg   valamelyik   csatlakozókábel
    nyakrészénél szakad el. Ezzel azonban  nemcsak  a  láncnak,  hanem  az
    egész analógiának is végeszakad,  ugyanis  a  hangátviteli  berendezés
    csak  nagyon  kevéssé  lánc,  sokkal  inkább  valami  egészen  másféle
    objektum, és hangminőségét nem feltétlenül  a  leggyengébb  komponense
    határozza meg. Hacsak nem iktatunk Mambó magnetofont vagy hasonlót egy
    szuperberendezésbe - de ne vezessük ad absurdum  a  dolgot,  maradjunk
    meg az ésszerű példáknál.
        Egyszer régen, nagyon régen, a  következő  értéktárgyak  voltak  a
    birtokomban:  kazánlemezre  épített  fusi  lemezjátszó,   Shure   M55E
    hangszedővel, BEAG AET 250 erősítő, két Videoton Minimax. Történetesen
    módom volt rá, hogy próbaképpen minden komponensét értékesebb  típusra
    cseréljem.  Semmi  kétség:  amikor  a  Minimax  helyett  megszólalt  a
    kölcsönkapott B&O, a zene feléledt. Viszont a Minimaxon is nagyon  jól
    meg lehetett hallani, mennyivel  jobb  a  Shure  M55E-nél  az  új  V15
    (később meg is vásároltam). Ami pedig az erősítőt illeti, előzőleg egy
    Acoustic Research-öm volt, csak (ismerős szituáció?) el kellett adnom,
    és azt reméltem, hogy a  mérve  kitűnő  AET  250  tökéletesen  pótolni
    fogja. Hát  nem  pótolta!  A  hangminőség  ugyanannyit  romlott,  mint
    amennyivel az M55E volt gyengébb a V15-nél vagy a Minimax  a  B&O-nál.
    Namármost, azt még  csak-csak  hajlandó  vagyok  elfogadni,  hogy  egy
    mindössze háromtagú láncnak két leggyengébb láncszeme is  lehet  -  de
    hogy három legyen! Mai fejemmel egyébként ennek a háromtagú láncnak  a
    negyedik láncszemét: a  kazánlemezre  épített  futóművet  gondolnám  a
    legrosszabbnak. Dehát akkoriban még mit  sem  tudtunk  a  lemezjátszók
    sajáthangjáról.
        Nézzünk egy másik láncot, azt,  amelyet  jelenleg  használok:  NAD
    5120, Ortofon MC20S, T-30 transzformátor, Naim NAIT  erősítő,  Spendor
    hangsugárzók. Ez a rendszer abszolút értelemben legfeljebb ha közepes,
    de még ebben a berendezésben is meg lehet hallani  bármelyik  láncszem
    cseréjét (csőkar - lapos kar; MC10S MC20S  -  MC  2000;  T-20  T-30  -
    T-2000; Naim -  HFM  I/Quad  -  NAD  3020;  Spendor  -  bármiféle  más
    hangsugárzó), ezenkívül azt is észre lehet venni, ha  jobb  minőségűre
    cserélem a lemezjátszó-állványt, a hangsugárzó-lábazatot, az  alátétet
    a hangsugárzó és lábazata közt, valamint  bármelyik  kábelt.  Pedig  a
    lánc-elmélet értelmében az összes, fentebb felsorolt változtatás közül
    kizárólag egyet  volna  szabad  füllel  is  kimutatni:  a  leggyengébb
    láncszem cseréjét...
        A klasszikus lánc-analógia  teljes  csődje  akkor  következik  be,
    amikor van egy középszerű berendezésünk,  tengelyében  egy  jóminőségű
    erősítővel  (mely  utóbbit  tehát  minden  szempontból  a   legerősebb
    láncszemnek kell minősítenünk!); kicseréljük az erősítőt egy tízszerte
    drágábbra és ordítóan nagy különbséget hallunk! Brit szakírók az Audio
    Research elektroncsöves erősítőiről írnak olyasmit, hogy (szó  szerint
    idézem) "a különbség még egy Videoton  Minimaxon  is  átjön".  Jómagam
    szintén átéltem már hasonló kalandokat, szintén csöves erősítőkkel.
        Ruccanjunk át egy kicsit a  stúdióba.  Forradalmi  változás  tanúi
    vagyunk, az analóg hangtechnikát felváltja  a  digitális.  Eközben  az
    analóg  magnót  úgy  tekintik,  mint  a   leggyengébb   láncszemet   a
    hangrögzítés folyamatában. Igen ám,  de  hangrögzítés  önmagában  véve
    értelmetlenség, a felvételt előbb-utóbb le is kell  játszani  -  akkor
    pedig a végén megintcsak nem ússzuk meg hangsugárzó nélkül. Akkor most
    melyik a leggyengébb láncszem?!
        A lánc-elv egy korszerűbb változatának foghatjuk fel  a  Linn-féle
    tézist (sajtószemle-rovatunkban már többször is szóba  hoztuk).  Ebben
    az elméletben információs láncról, az információt átbocsátó készülékek
    hierarchiájáról   beszélnek.   A   műsoranyagot    információáradatnak
    tekintik.  Ami  információ  elvész,  végleg  elvész:  minden  készülék
    legfeljebb annyit adhat tovább, amennyit ő maga kap az előzőtől. Minél
    előbb helyezkedik el valamely készülék az információs  láncban,  annál
    fontosabb a szerepe. Tehát, mondja a Linn cég, a legfontosabb láncszem
    a lemezjátszó-futómű, aztán a hangkar, aztán a hangszedő. (Alternatíve
    pedig nyilván a CD-játszó,  de  persze  az  antidigitalista  Linn  nem
    számol ezzel az eshetőséggel.)  A  fontossági  sorrendben  az  erősítő
    következik, majd legvégül (!) a hangsugárzó.  A  Linn-elv  szerint  "a
    jobb minőségű futómű gyöngébb  hangkarral-hangszedővel  szebben  szól,
    mint a gyöngébb futómű drága hangkarral-hangszedővel".  Ebben  tényleg
    sok az igazság. Viszont magam is tapasztaltam, hogy akár egy  komplett
    Linn lemezjátszó hangminőségét  is  mennyire  leronthatja  egy  cifrán
    muzsikáló erősítő vagy hangsugárzó.  Ha  abból  indulunk  ki,  hogy  a
    konstruktőrök viszonylag későn (túlságosan is későn!) figyeltek fel az
    analóg lemezjátszó  "sajáthangjára",  s  mulasztásuk  következtében  a
    futómű és a hangkar a leggyengébb láncszemmé "nőtte ki magát", akkor a
    Linn-teóriát félig-meddig a klasszikus láncelméletre redukáltuk.
        A lánc-analógia  az  úgynevezett  józan  ész  terméke,  ösztönösen
    ragaszkodunk hozzá, sajnáljuk elvetni - vagy legalább szeretnénk látni
    rá valami nem-gyakorlati, hanem elvi  cáfolatot  is.  Ez  azonban  már
    átvezet  bennünket  a  következő   fejezetbe.   Addig   is   nyugodtan
    megtarthatjuk a lánc-analógiát, mint olyan életbölcsességet, amely  ha
    nem használ, hát nem is árt, és ér annyit,  mint  a  többi  közmondás:
    csalánba nem üt a mennykő, sötétben minden macska fekete stb. stb.

    2. Műszaki megközelítés

        A mérnök nem spekulál, a mérnök mér. A mérésnek szigorú  szabályok
    szerint kell végbemennie. Szabványok írják elő a mérés körülményeit, a
    méréshez használt műszerek tulajdonságait stb.  és  természetesen  azt
    is, hogy a mérés eredményét hogyan  kell  interpretálni,  számokba  és
    ítéletekbe foglalni. Mindezen előírásoknak  az  az  értelmük,  hogy  a
    mérés reprodukálható legyen (holnapután is  a  tegnapelőtti  eredményt
    adja),  és   össze   lehessen   vetni   a   más   készülékekről,   más
    laboratóriumokban kapott mérési eredményekkel. A valóságban  ugyan  ez
    nem megy annyira gördülékenyen, mint  az  én  golyóstollam  a  papíron
    (különösen  a  hangszedő-  és  hangsugárzó-méréseket  nehéz   pontosan
    reprodukálni, azonkívül sok  visszaélésre  ad  alkalmat  a  szabványok
    sokfélesége is, mint ezt  Sólymos  Antal,  a  szabványok  szigorú  őre
    annyiszor kifejtette a Hifi Magazin hasábjain),  de  ne  hasogassuk  a
    fekete macska szőrszálait: a  műszeres  mérés  a  lehetőségek  szerint
    precíz, reprodukálható, elfogulatlan. Tehát méltán (avagy: jobb híján)
    tekintik a High Fidelity legfőbb kritériumának.
        Ha viszont hívek akarunk maradni a tudományosság eszméjéhez  -  és
    ez nem nagyképűsködés, hiszen a Technika  nem  más,  mint  a  Tudomány
    hétköznapi   vetülete,   mindkettő   ugyanazokhoz    a    módszerekhez
    ragaszkodik,   a   "reprodukálhatóság"   is   jellegzetes   tudományos
    követelmény!  -,  akkor  azt  is  el  kell  várnunk,  hogy  a  mérések
    előrejelezzék az auditív minőséget! Vagyis "papírból" meg  kell  tudni
    jósolni, hogyan fog szólni egy-egy készülék, s még  inkább:  hogy  két
    készülék közül melyik szól majd jobban.
        Az első követelménynek talán eleget tehetünk. Ha egy masinán durva
    hibákat  mérünk,  akkor  szinte  biztosra  vehetjük,  hogy  szólni  is
    macskajajosan   fog.   Teljesen    nyilvánvaló,    hogy    hangsugárzó
    frekvenciagörbéjén nem szabad 10-12  decibeles  tüskének  mutatkoznia;
    erősítőnek  nem  szabad  2-3  százalékot  torzítania;  magnó   jel-zaj
    arányának nem szabad 40 decibel  alá  süllyednie  és  így  tovább.  Ha
    viszont valamely készülék  20-30  fontosabb  paramétere  többé-kevésbé
    elfogadható, akkor azt mondjuk rá: korszerű... És ekkor  szennyezi  be
    objektivitásunkat  az  első  szubjektív  elem,  ugyanis  a  "korszerű"
    kifejezés  tökéletesen  definiálhatatlan.  Sohasem   határozzuk   meg,
    mekkora időt ölel fel az a bizonyos kor, amelyhez viszonyítunk.  Vajon
    korszerű volt-e az ötvenes évek Quad elektrosztatikus hangsugárzója, a
    hatvanas évek EMT hangszedője?
        Vagy ezek éppenséggel  megelőzték  korukat?  Korszerű-e  a  Direct
    Drive lemezjátszó? És  vajon  mennyire  korszerű  a  DIN  (oszauruszok
    korában rögzített) 45500-as "Hi-Fi" szabvány?
        Mindegy, szűrjük ki a mezőnyből a selejtet  -  a  Hifi  Magazinnak
    végülis ez a legfontosabb  dolga!  -,  és  aztán  maradjunk  meg  azon
    készülékek körében, amelyeknek  nincsenek  durva  hibáik.  Közöttük  a
    legdrágább legalább tízszer annyiba kerül, mint a legolcsóbb.  Nézzük,
    meg lehet-e jósolni a diagramokból és adattáblázatokból, hogy két  gép
    közül melyiknek tetszetősebb a hangja, melyiket érdemes  megvásárolni.
    Haladjunk  készülékfajták  szerint.  Először  mindig  felmérem,   majd
    egy-egy példával illusztrálom a helyzetet.
        Hangszedő. A mérés  és  a  hangminőség  között  csak  minimális  a
    korreláció. "Papírból" is fel lehet ugyan  ismerni  az  MM  és  az  MC
    típusokat, de alig-alig lehet megjósolni, melyiknek  szebb  a  hangja.
    (Mellesleg: a gyári szórás néha nagyobb, mint az egyes típusok közötti
    különbség!) Méréseink alapján a 9 ezer  forintos  Ortofon  MC20  Super
    jobbnak látszik, mint a 30 ezer forintos és kétségtelenül szebb  hangú
    MC 2000.
        Lemezjátszó futómű és hangkar. Semmiféle biztos támpontunk  sincs,
    a korreláció úgyszólván  a  nullához  konvergál.  Komplikált,  nehezen
    interpretálható rezonanciavizsgálatokkal talán szét  lehet  választani
    az átlagmezőnyt és az élcsoportot, de egyrészt a kétcsoport között nem
    lesz éles az átmenet, másrészt az egyes csoportokon belüli, számottevő
    auditív különbségekre már  végképp  nincs  műszaki  magyarázat.  Az  a
    megfigyelés,  hogy  a  lemezjátszók  hangminősége  nagymértékben  függ
    alátámasztásuk módjától,  szinte  kilátástalanná  teszi  a  helyzetet.
    Méréseink alapján a NAD 5120 semmivel sem jobb, inkább még rosszabb is
    a szokványos, olcsó japán gépeknél - mégis szebben szól amazoknál.
        CD-játszó. Főleg olvasmányaimra  kell  hagyatkoznom  A  CD-játszók
    hangminősége sokkal egységesebb, mint a lemezjátszóké,  de  azért  van
    közöttük eltérés.  A  mérések  csalhatatlanul  előrejelezték,  hogy  a
    Philips-típusú készülékek  szebben  szólnak  a  korai  Sonyknál  (lásd
    "Szűrővizsgálat" és "Bemutatjuk",  HFM  20.),  de  a  második-harmadik
    generációs  készülékek  között  már  nem  mutatnak   ki   szignifikáns
    különbséget, és egyáltalán  nem  indokolják,  miért  szól  szebben  az
    alapfokú gépeknél a dupla árú Meridian, a tripla-árú "nagy" Sony és  a
    hatszorosra  árazott  Cambridge  Audio.  Ha  igaz,  hogy  az   auditív
    különbségért a CD-játszó analóg áramkörei a  felelősek,  akkor:  innen
    kezdve lásd az "erősítő" címszónál.
        Analóg magnó. Magasfokú korreláció  a  mérések  és  a  hangminőség
    között,  mindaddig,  amíg  a  kommersz  gépeket  kell  elkülöníteni  a
    félprofiktól.  A  két  csoporton  belül  már  nehéz   előrejelezni   a
    hangminőséget.  (Példák:  az  Aiwa  AD-F220  versenye  az  Orionokkal,
    illetve Revox G-36 az A-700, valamint a Technics RS-1700 ellenében.)
        Erősítő. Felemás helyzet. Ha két  erősítő  eltérően  szól,  utólag
    gyakran akad valami műszaki magyarázat.  Előrejelezni  azonban  ritkán
    sikerül az erősítő hangminőségét. Azt tapasztaltam, hogy  a  szakértők
    szívesebben jósolnak, ha a diagramokkal együtt a  készülék  kapcsolási
    rajzát  is  megkaparinthatják.   Időnként   egészen   meglepő   dolgok
    történnek,   azonos   specifikációjú   készülékek   eltérően,   eltérő
    specifikációjúak  hasonló  karakterrel  szólnak   -   lásd   "Negyedik
    Dimenzió", HFM 20.
        Hangsugárzó. Műszaki  paramétereit  tekintve  kétségtelenül  ez  a
    "leggyengébb láncszem", ráadásul  ezt  a  komponenst  még  elvben  sem
    elegendő   csupán   a   laboratóriumban   vizsgálni,   hiszen   később
    kiszámíthatatlan  körülmények  között  használják.  A  műszaki-auditív
    korreláció gyakran rendkívül gyenge. A  20.  számunkban  tesztelt,  az
    etalonnal együtt összesen 7 típus közül mérési adatai alapján az  S-30
    akár csoportelső is lehetett volna, de (hogy a fekete macska  karmolja
    meg!), az egyik legrosszabbnak bizonyult. A 14. számunkban szereplő  4
    brit típus négyféleképpen szól, holott  a  specifikációjuk  legalábbis
    egyenrangú. És ha valaki a kifinomultabb méréseket kéri számon,  akkor
    hadd mondjam el, hogy a nyugati magazinok agyba-főbe dicsérnek egy-egy
    kitűnő impulzusátvitelű modellt (noha a frekvenciagörbéje csúnya),  és
    megfordítva:   néha   olyan   modellekre   esküsznek,   amelyeknek   a
    frekvenciaátvitele kiegyenlített, az impulzusátvitele viszont gyatra.
        Ezeket az ellentmondásokat - ti. hogy a mérés nem modellezi eléggé
    a hangminőséget szerintem soha nem lehet feloldani  teljesen.  Mielőtt
    Olvasóim  felhördülnének   és   idealistának   bélyegeznének,   kérem,
    hagyjanak időt,  hogy  kifejthessem  a  véleményemet,  összesen  három
    pontban.
        Nem vagyok idealista, jól tudom, hogy minden szubjektív  (auditív)
    effektust okvetlenül vissza lehet vezetni műszaki paraméterekre  -  ha
    nagyon akarjuk.  De  akarjuk-e  eléggé?  A  neves  scifi-írót,  A.  C.
    Clarke-ot idézem: minden megvalósítható,  ha  nem  ütközik  természeti
    törvénybe és ha van rá társadalmi igény. Hát ez az: nem hiszem, hogy a
    Társadalmat különösképpen érdekelné, miért  szól  másképpen  egy  JBL,
    mint egy  Heybrook.  Ez  az  első  számú  ellenvetésem.  Talán  még  a
    digitális  hangtechnika  az,  amely  arra  vall,  hogy  a   Társadalom
    mégiscsak figyelmére méltatja a High Fidelityt. Még ha ez  a  technika
    csupán más iparágak mellékterméke is: ez volt az  első  eset,  hogy  a
    hangtechnika fejlesztésére tényleg horribilis összegeket áldoztak.
        Második ellenvetésemmel a  műszaki  paraméterek  valóságtartalmába
    vetett hitet szeretném megingatni egy kicsit. A  legtöbb  hifista  azt
    képzeli,  hogy  az  egyes  paraméterek   éppolyan   öröktől   rendelt,
    önmagukban létező kategóriák, mint a tér és idő  Kant  filozófiájában.
    Tehát (igazán csak a  példa  kedvéért):  az  intermodulációs  torzítás
    mérésekor  azt  állapítjuk  meg,  hogy  mekkora   az   intermodulációs
    torzítás. Hát ez nem egészen  így  van.  Minden  paraméter:  kérdés  a
    Természethez.  A  Természet  azonban  nem  beszél  sem  magyarul,  sem
    angolul, semmilyen nyelven sem beszél, nekünk kell kitalálnunk, hogyan
    kommunikáljunk vele. Ha jól kérdezünk,  értelmes  választ  kapunk,  ha
    rosszul: a válasz sem  lesz  különb  -  és  még  csak  nem  is  fognak
    felvilágosítani  bennünket  az   ügyetlenségünkről!   Párbeszédünk   a
    Természettel valahogy így zajlik le:

        Mi: Mekkora az intermodulációs torzítás?
        Természet (nem érti, a füléhez illeszti a tenyerét): Há?
        Mi (ingerültebben): Azt  akarjuk  megtudni,  hogy  ha  a  masinába
    beadunk egy 60 és egy 7000Hz-es mérőjelet, melyeknek  amplitúdó-aránya
    4:1, és az eredményt az IEC szabvány szerint  értékeljük,  akkor  hány
    százalékot kapunk?!
        Természet (megvonja a vállát): Hát, ha  erre  vagytok  kíváncsiak:
    0,1-et.
        Mi (féllábon ugrálva  az  örömtől):  Az  intermoduláció  csak  0,1
    százalék! Csak 0,1 százalék!...
        Természet (szánakozva legyint egyet és elhallgat).

        Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem ezzel a kis dramolettel,  hogy
    a paraméterek nem "léteznek", hanem mi találjuk ki  őket  azért,  hogy
    jellemezni tudjuk a készülékek egy-egy tulajdonságát. Persze, nem úgy,
    hogy a hasunkra ütünk. Hogy a két mérőjel  frekvenciája  éppen  60  és
    7000Hz (vagy hasonló  két  frekvencia),  azzal  tudatosan  modellezünk
    valamit. Sajnos, más dolgokat viszont egyáltalán nem modellezünk vele.
    Ezért próbálkoznak aztán egyesek másféle  mérőfrekvenciákkal,  például
    19 és 20kHz-cel (egyenlő vagy nem egyenlő amplitúdóval - vigyázat,  ez
    mind-mind egy más paraméter!),  és  ezért  kellett  kiagyalni  egészen
    különleges méréseket, hogy  a  tranziens  körülmények  között  fellépő
    intermodulációról  is  valamiféle  képet   nyerhessünk.   De   bárhogy
    definiáljuk is paramétereinket: amit mérni fogunk, az sohasem maga  az
    intermoduláció an  und  für  sich,  hanem  a  komplex  valóságnak  egy
    önkényesen kiragadott szelete, sőt, annak is csak egy vetülete.* (*  A
    paramétereket  végülis  azért  kellett  kitalálni,  hogy  megpróbáljuk
    kézbentartani  azokat  a  főbb  műszaki  jellemzőket,  amelyek   minél
    szorosabb korrelációban állnak szubjektív értékítéletünkkel - és éppen
    itt van a baj: még ma sem ismerjük az emberi hallás mechanizmusát, sem
    pedig azt  a  folyamatot,  ahogyan  ítéletűnk  kialakul.  Fel  kellene
    kutatni, feltérképezni, rögzíteni  a  támpontokat,  hogy  tudjuk,  mit
    miért és  hogyan  ítélünk  meg.  Akkor  felülvizsgálhatnánk  méréseink
    lényegét,  szétválaszthatnánk   a   fontos   és   a   kevésbé   fontos
    paramétereket, és megalkothatnánk a hiányzó módszereket. Egy rendkívül
    komplex ismeretanyagra  volna  szükségünk  -  annak  hiányában  sok  a
    bizonytalankodás,  a  hibás  következtetés.   Akárcsak   az   időjárás
    előrejelzésében. (Mint minden hasonlat, ez is sántít, de  megvilágítja
    a dolog lényegét.) A várható időjárás  kiszámításához  hihetetlen  sok
    adat áll  rendelkezésünkre  (hőmérséklet,  légnedvesség,  légmozgások,
    műholdas térképek stb.); nagyteljesítményű számítógépek dolgozzák  fel
    az adatokat, azok készítik a  prognózist.  Az  előrejelzés  biztonsága
    egyre növekszik, de a saját bőrünkön  tapasztalhatjuk,  hogy  időnként
    hiba csúszik a számításokba. Nyilvánvaló, hogy továbbra is javulni fog
    a  helyzet,  ahogy  mindjobban  kiismerjük  a   természetben   lezajló
    folyamatokat,  és  megfelelően  interpretáljuk  őket.  Valami  hasonló
    történik a mi  területünkön  is,  csak  a  fejlődés  nem  látszik  túl
    gyorsnak. Egyszerű a magyarázat: egészen más a társadalom igénye, ha a
    mindennapi időjárásról, illetve ha csak a hifisták  kedvteléséről  van
    szó. - S. A. megjegyzése.)
        Valahányszor annak a sejtésünknek adunk kifejezést,  hogy  "lennie
    kell itt egy rejtett paraméternek", a szakemberek általában ingerültek
    lesznek,  holott  ezzel  egyáltalán  nem  arra  biztatjuk  őket,  hogy
    ráolvasáshoz folyamodjanak és égessenek macskaszőrt, hanem  csak  hogy
    intézzenek okosabb kérdéseket a Természethez.
        Harmadik ellenvetésem  szorosan  kapcsolódik  az  előzőhöz:  máris
    túlságosan sok a paraméter, és emiatt nem lehet pontosan rangsorolni a
    készülékeket. Hobbinkon kívülálló műszaki emberek (például az a docens
    barátom, akire már jóegypárszor hivatkoztam ezeken a hasábokon)  azzal
    szokták  elutasítani  az  egész  "hifizgetést",  hogy  a   hangátvitel
    folyamatát matematikailag tökéletesen modellezni lehet, márpedig akkor
    fehéren-feketével el kell tudni dönteni, melyik készülék a jobbik. Jól
    van:  tegyük  fel,  hogy  meghatároztuk   két   hifi-készülék   összes
    elképzelhető paraméterét, és most már mindent tudunk róluk. Vajon  azt
    is tudjuk-e, melyik szól szebben? Igen - feltéve, hogy a  kettő  közül
    az  egyik  minden  tekintetben  különb  a  másiknál:  egyenletesebb  a
    frekvenciaátvitele, hűségesebb a  fázisgörbéje,  kisebb  a  torzítása,
    alacsonyabb a zaja, és így tovább, végig vagy 50 paraméteren. Ebben  -
    és csakis ebben - az esetben  biztosra  vehetjük,  hogy  a  hangja  is
    tetszetősebb. De hogy ez az  eset  bekövetkezzék,  arra  gyakorlatilag
    semmi esélyünk sincs.
        A való világban ugyanis nem  léteznek  félelem  és  gáncs,  akarom
    mondani hiba nélküli készülékek. Ha léteznének, nem lehetne megfizetni
    őket. A konstruktőrök (és a velük  szorosan  együttműködő  kereskedők)
    már eleve kompromisszumra kényszerülnek, és a mérési táblázatok is ezt
    a  kompromisszumot  tükrözik.  A   vásárlónak   (és   a   tesztelőnek)
    többé-kevésbé azonos  kategóriájú  masinák  között  kell  döntenie,  s
    ezeknek paramétereit legfeljebb statisztikailag lehet összevetni, mint
    ha  versenyszámok  volnának  egy  "ötvenpróba-bajnokságban".  Ki   fog
    derülni, hogy az egyik készülék 32, a  másik  csak  18  versenyszámban
    győz, az eredmény tehát 32-18. De azt  is  játszhatjuk,  hogy  csak  a
    nagyobb arányú (?) győzelmeket számoljuk, és akkor esetleg egészen más
    eredmény jön ki. Nyilván súlyozhatjuk is a  paramétereket,  ahogyan  a
    nyugatnémetek csinálták egy időben, tehát például több pontot adhatunk
    az alacsonyabb torzításért, mint amennyi a csekélyebb zajért jár  stb.
    Dehát   ezek   viszonylag   egyszerű   paraméterek.   Vannak    sokkal
    bonyolultabbak is. Nagyon szeretném tudni, mi nyom többet a latban:  2
    fokkal kisebb fázishiba 20kHz-en, vagy  inkább  1  decibellel  nagyobb
    "headroom"    (dinamikatartalék);    másfél     százalékkal     kisebb
    különbségihang-torzítás,    vagy    inkább    egy    kicsit    nagyobb
    túlvezérlés-állóság a fono-bemeneten?
        És akkor, visszakanyarodva az első fejezethez, most már elvileg is
    megindokolható, miért nem működik a lánc-analógia. Azért nem  működik,
    mert a közönséges láncnak csak egyetlen paramétere van:  az  erőssége,
    és ezért mindig meg lehet határozni, melyik láncszeme a leggyengébb. A
    hangátviteli rendszerben viszont nem egyetlen,  hanem  számtalan  lánc
    húzódik párhuzamosan, és ezek mindegyikét egy-egy paraméter  testesíti
    meg. Mindegyik láncnak, azaz paraméternek máshová esik  a  leggyengébb
    pontja.  Hogy  tényleg  csak  a  legtriviálisabb  példát  mondjam:   a
    hangsugárzó igen sok szempontból tényleg a leggyengébb komponens, de a
    jel-zaj aránya és a  csatornaelválasztása  fenomenális...  (Túlságosan
    messzire vezet, de muszáj szóba hoznom a készülékek összekapcsolásakor
    fellépő, úgynevezett interface jelenségeket is. Ha egy hifi-lánc azért
    szól rosszul, mert az erősítőt zavarja  a  hangsugárzó  túlságosan  is
    reaktív  viselkedése,  akkor  most  ez  melyik  láncszem   gyöngeségét
    bizonyítja: a hangsugárzóét-e,  avagy  az  erősítőét?)  Hogy  aztán  a
    hangsugárzó, a maga jókora torzítása  és  impulzusátviteli  gyatrasága
    ellenére hogyan tudja mégis kimutatni az erősítők hasonló  természetű,
    de  nagyságrenddel  csekélyebb  mértékű  anomáliáit,  az  továbbra  is
    rejtély. Valószínű, hogy a paramétereket még annál is dialektikusabban
    kell felfogni, mint amennyire én szeretném.

    3. Tekintélyelvű megközelítés

        A társadalmi munkamegosztás elkényezteti az embert. Bármire van is
    szükségünk, tudjuk, hol  keressük.  A  tájékozatlanokat  kiokosítja  a
    mélyértelmű reklám: "cipőt a cipőboltból!"  Hasonlóképpen,  ha  éhesek
    vagyunk, vendéglőbe, menzára,  élelmiszerboltba  megyünk,  ha  betegek
    vagyunk, orvoshoz fordulunk, ha  unatkozni  kívánunk,  bekapcsoljuk  a
    televíziót és így tovább - mindennek megvan a gazdája,  a  "felelőse".
    És bármennyire  morgunk  is  rájuk,  tulajdonképpen  megbízunk  bennük
    (hiszen  mi  mást  tehetnénk).  A   gazda,   a   "felelős"   általában
    szaktekintéllyé növi ki magát, nem ritkán azért, mert annak szeretnénk
    látni. Hogy mindig legyen kire hárítani a felelősséget.
        A mi hobbink sem kivétel. Szaktekintély kerestetik, mert  nyomaszt
    bennünket a hiánya. Namármost, a  High  Fidelity  több  szakterületből
    tevődik össze, vagy még inkább: több szakterület közötti  senkiföldjén
    terül el, hívei tehát sokféle szaktekintélyhez fordulhatnak.  El  kéne
    dönteni, melyik az igazi, melyikben bízhatunk meg fenntartás nélkül. A
    High Fidelity "gazdái", "felelősei" között nem hagyhatjuk majd említés
    nélkül  a  Hifi  Magazint  sem,  mely  fórum  sokak   előtt   bizonyos
    tekintélyre tett szert - másfelől  maga  is  kétségbeejtően  szükségét
    érzi, hogy szaktekintélyekhez folyamodhassék,  tanácsaikat  követhesse
    (és  a  felelősséget  is  rájuk  háríthassa).  Hogy  tisztázzunk   egy
    félreértést: lapunkat mi sohasem  neveztük  szakfolyóiratnak.  A  Hifi
    Magazin: ismeretterjesztő folyóirat.
        Ki legyen hát az a tiszteletreméltó guru, aki jön, lát és dönt, és
    döntése mindig helytálló? Akinek tanácsát vakon  követhetjük?  Küldjük
    be  jelöltjeinket   a   sötét   szobába;   nem,   egyelőre   még   nem
    macskavadászatra, csupáncsak hogy megröntgenezzük őket.

    Konstruktőrök

        Kezdjük a sort a konstruktőrökkel,  a  hangreprodukáló  készülékek
    tervezőivel.  Elnézést  a  durva  egyszerűsítésért,  de  én  háromféle
    konstruktőrt különböztetek meg. Az egyik egy nagy  "kommersz"  cég,  a
    másik  valamely  speciálcég  alkalmazottja  (esetleg  ő  maga  a  cég,
    egyszemélyben), a harmadik pedig kifejezetten stúdióhasználatra tervez
    készülékeket.
        Az első  típust  azért  fizetik,  hogy  mindig  valami  újat,  jól
    eladhatót fabrikáljon (ha még jól is  szól:  halleluja!).  Nem  akarok
    igazságtalan lenni: mindazt,  amivel  ebben  a  cikkben  foglalkozunk,
    tehát  a  hifi   műszaki   alapjait,   mindig   is   a   nagy   gyárak
    tervezőcsoportjainak köszönhettük. De tudnunk kell, hogy nekik  nagyon
    sok  minden  megköti  a  kezüket:  figyelemmel  kell  lenniük  a  gyár
    technológiai   színvonalára,   a   főnökük   utasításaira    stb.    A
    konstruktőrnek nemigen van módja "hifizni". Ha méghozzá Magyarországon
    tevékenykedik a boldogtalan, akkor éppenséggel azzal kell  kezdenie  a
    munkát, hogy kihúzgál a listáról minden nyugati alkatrészt; neki  azok
    nélkül kell "korszerű" készüléket  terveznie.  Amiért  is  övé  minden
    tiszteletem - de nem a bizalmam. Ehhez a munkához sok-sok technológiai
    leleményre, de csak  nagyon  kevés  elektroakusztikai  invencióra  van
    szükség, a High Fidelity ismerete pedig úgyszólván  felesleges  hozzá.
    És ezzel még csak nem is a hazai tervezőkre célzok.  Nyugati  szakírók
    időről  időre  ellátogatnak  a  kisebb-nagyobb  cégekhez,  és   az   ő
    beszámolóikból tudjuk, hogy az auditív vizsgálatokhoz  a  legtöbb  cég
    kizárólag a  saját  gépeit  használja:  a  saját  erősítőjét  a  saját
    hangsugárzójával minősíti  és  megfordítva.  Kommersz  cég  úgy  érzi,
    blamálná   magát,   ha   erősítői   kifejlesztéséhez    mondjuk    egy
    elektroakusztikus  Quadot,   hangsugárzói   hangolásához   egy   Audio
    Research-öt rendelne. Azt hiszem, a  konstruktőrök  túlnyomó  többsége
    egyáltalán nem  tüntet  széles  látókörével.  Kivételek  természetesen
    akadnak, de én arra gyanakszom, hogy  a  Best  Buy  ("Előnyös  Vétel")
    modelleket többnyire a szerencse  szüli,  s  csak  ritkán  a  tervezők
    fölényes tudása. Mellesleg, minden cég azt állítja, hogy az ő masinája
    a Best Buy.
        Méginkább a saját lovukat dicsérik a  speciálcégek  konstruktőrei.
    Az  ő  egzisztenciájuk  fölöttébb  ingatag.  Hiszen  viszonylag  kevés
    készüléktípusra, esetleg egyetlen műszaki megoldásra építenek,  s  azt
    gyakran még szabadalmaztatni  sem  lehet  vagy  nem  érdemes.  Legfőbb
    gondjuk: hogyan propagálják termékeiket hatékonyan, de  anélkül,  hogy
    egyszersmind a lényeget is elárulnák. Az ő attitüdjük mégis más,  mint
    a többieké. Aki semmi mással sem foglalkozik, mint erősítőkkel  (vagy:
    hangsugárzókkal),  annak  nem  csorbul  a  tekintélye,  ha   a   mások
    hangsugárzójával (vagy  erősítőjével)  dolgozik.  Éppen  ellenkezőleg,
    neki  az  az  érdeke,  hogy   gyártmányát   a   lehető   legértékesebb
    rendszerekkel tesztelje és a lehető legtöbb berendezésbe beillessze  -
    sőt: hogy hivatkozzon is erre! Kóklerek és  fuserek  persze  mindenütt
    akadnak, de a speciál-konstruktőrökről (akik mindent  egyetlen  lapra,
    azaz   egyetlen   készülékre   tesznek   fel!)    legalábbis    joggal
    feltételezhetjük,   hogy   lényegesen    szélesebb    látókörűek    és
    összehasonlíthatatlanul nagyobb tapasztalattal bírnak, mint a kommersz
    cégeknél dolgozó kollégáik többsége, a  beosztott  tervezőmérnöktől  a
    főkonstruktőrig. Namármost, a cigánytól fölösleges volna  megkérdezni,
    hogy kinek a lovát vegyük meg - hiszen  úgyis  azt  mondaná,  hogy  az
    övét! -, viszont igenis érdemes megtudakolni tőle, hogy ő vajon milyen
    kocsi elé fogná azt a lovat, és hogy milyen fajta  lószerszámot  rakna
    rá.    Megintcsak    a    példa     kedvéért:     a     nagytekintélyű
    erősítő-konstruktőrök jobbára elektro- vagy magnetosztatikus,  újabban
    ribbon  hangsugárzókkal  minősítik  gyártmányaikat,  és  ez   a   tény
    megbízható, minden manipulációtól mentes értékítéletet szolgáltat - de
    értelemszerűen  csakis  a  hangsugárzók  élvonaláról,  nem   pedig   a
    hétköznapi, nekünk szánt hangdobozokról.
        A harmadik konstruktőrtípusról kevés a mondanivalóm. A stúdiógépek
    persze jobbak az átlagosnál,  de  -  ellentétben  a  közhiedelemmel  -
    gyakran  meg  sem  közelítik  az  elit   készülékeket.   (Kivétel:   a
    stúdiómagnó, ez minden szempontból  etalon.)  A  stúdióknak  nem  High
    Fidelityre, hanem robusztus, megbízható, jól kezelhető munkaeszközökre
    van szükségük. A legjobb példa  erre  a  stúdió-lemezjátszók  legújabb
    generációja, amelyben a végletekig viszik a közvetlenhajtás  eszméjét:
    a tányérnak szinte nincs is nyomatéka, teljes mértékig az  elektronika
    vezérlése  alatt  áll.  Ez  jól  hangzik  -  maga  a  lemezjátszó  már
    kevésbé... Ami  pedig  a  szokványos  stúdiómonitorokat  illeti,  ezek
    úgyszólván  alkalmatlanok  az  elmélyült  zenehallgatásra.  Szóval,  a
    stúdiógépek tervezőit sem arra rendelte a sors, hogy nehéz  helyzetben
    hozzájuk  fordulhassunk,  s  tőlük  tudakoljuk  meg  a  High  Fidelity
    kritériumait.

    Elméleti szakemberek

        Az evilági, földhözragadt gondolkodású konstruktőrökre és a  többi
    halandóra jóindulatú  szánakozással  tekintenek  le  sokkal  alaposabb
    elméleti tudásuk elefántcsonttornyából az  egyetemek,  kutatóintézetek
    szakemberei - mi is minduntalan hozzájuk szaladnánk tanácsért. Nyugati
    elméleti  szakembereket  nemigen   ismerek;   akikre   hivatkozhatnék,
    túlságosan  is  jó  kapcsolatot  tartanak  fenn  a  hifi-iparral,  nem
    lehetnek elfogulatlanok. Idehaza viszont éppen az a baj, hogy elméleti
    szakembereink  egyáltalán  nem  állnak  kapcsolatban  a  hifi-iparral,
    pontosabban:  nem  is  érdekli  őket  a   High   Fidelity,   a   nívós
    zenehallgatás. Ők kizárólag a matematika  nyelvét  beszélik,  számukra
    semmiféle jelentéstartalma sincs azoknak  a  szavaknak-kifejezéseknek,
    amelyekkel a  zenehallgató  ember  az  auditív  jelenségeket  próbálja
    megragadni. Így hát  borzasztóan  nehéz  kommunikálni  velük  -  avagy
    inkább velünk  nehéz?  Mindegy,  tolmácsra  volna  szükség,  de  attól
    tartok, a tolmácsnak az ő soraikból kéne kikerülnie...
        Hasonlóképpen elidegenedett  emberek  az  akusztikusok  is,  az  ő
    körükből sem tudok  hifistát,  és  a  hiányérzetem  bizony  fájdalmas.
    Némelyikük  már  évtizedekkel  ezelőtt  elveszítette   kapcsolatát   a
    reprodukált zenével. Hogy illusztráljam mondanivalómat, elmesélem  egy
    esetemet.  Nemrég  egy  nagytekintélyű   akusztikussal   beszélgettem,
    szóbakerültek a hangsugárzók. Ő  csak  legyintett:  "Hangszórók!  Ezek
    mindig csak hangszórók maradnak, két ablak, két  elkülönített  pont  a
    szobában."   Hivatkoztam   az   újkeletű   (azaz   tíz-tizenöt   éves)
    hangsugárzókra,  általában  a   saját   mindennapos   tapasztalatomra,
    nevezetesen, hogy a hangsugárzók igenis képesek  rá,  hogy  összefüggő
    teret fessenek, s eközben úgyszólván észrevehetetlenek maradjanak. Nem
    hitte el. "Kizárt dolog.  Majd  mindjárt  leveszek  a  háta  mögül,  a
    szekrényből egy tanulmányt, abból Maga is meg fogja  érteni,  hogy  az
    ilyesmi  nem  lehetséges."  Még  megkérdeztem,  milyen  hangsugárzókat
    ismer, egyáltalán,  ismer-e  valami  tényleg  jóminőségű  típust.  Nem
    tudott  megnevezni  egyetlen  egyet  sem.  "Kinn  a   nyugatnémeteknél
    mutattak mindenfélét. Elképzelhetetlennek tartom, hogy nekik  rosszabb
    volna, mint  a  többieknek."  Ekkor  értettem  meg,  hogy  nemcsak  én
    járkálok elsötétített szobában és nemcsak én kergetek fekete macskát.
        Hangmesterek* (* A hangmester szót én a hangmérnök szinonímájaként
    használom: szép, jó, találó  kifejezésnek  tartom.  A  stúdiószakmában
    néhol mást jelent, diploma nélküli hangmérnököt értenek rajta. Én  itt
    nem szeretném fenntartani ezt e megkülönböztetést. D. L.)
        Reményeimet - hogy megbízható lelkiatyára találok  -  leginkább  a
    hangmesterekbe  vetettem,  hiszen  ők  azok,  akik   a   leggyakrabban
    hasonlíthatják össze az élő hangot a reprodukcióval,  ők  ismerik  fel
    legkönnyebben a hibát, a hamisítást. Sok tekintetben ez  biztosan  így
    is van. Például a frekvenciaátvitelen a hangmérnök  füle  biztonsággal
    megérzi a kiemeléseket-beszakadásokat. (Hogy ez mennyire nem  egyszerű
    és  magától  értetődő   dolog,   azt   bárki   megérti,   ha   egyszer
    eljátszadozhat egy tercsávszűrővel. Rá fog jönni, hogy a "magas" és  a
    "mély" hangok nem pontosan abba a sávba, gyakran még csak nem is  abba
    az   oktávba   esnek,   ahová   gondolnánk.   A    laikus    zenebarát
    "magashang-igényét"  nemritkán  nagyon  jól  ki  lehet   elégíteni   a
    6-8kHz-es tartomány kiemelésével stb.) Azt  is  tapasztaltam,  hogy  a
    hangmesterekben afféle biológiai riasztóberendezés működik,  és  jelzi
    az összes típushibát, mint  amilyen  az  erősítő  vagy  a  hangsugárzó
    torzítása, szokatlan zaja.
        Sajnos,   a   hangmesterek   is   mintha   Brechtet   idéznék    a
    Koldusoperából: "Mi jók volnánk, nem komiszok - dehát  a  körülmények,
    azok nem olyanok." A körülmények bizony nem  olyanok.  A  hangmérnökök
    (tudom, nem  fognak  megsértődni  ezért)  alulfizetett,  agyonhajszolt
    emberek. Örülnek, ha  becsülettel  elvégzik  a  munkájukat,  és  akkor
    aznapra tökéletesen elég nekik a zenéből.  Akadnak  kivételek:  Ujházy
    László kamarazenekarban játszik, Cs. Kádár Péter hangtechnikai  műsort
    szerkeszt a Rádióban - de megintcsak  oda  kell  kilyukadnom,  hogy  a
    magyar hangmesterek  között  egyetlen  audiofilt  sem  találok.  Attól
    tartok, a hangmesterek elsősorban a hangfelvétel, s csak másodsorban a
    visszajátszás hibáira érzékenyek,  és  a  hifi-berendezések  hangjában
    jelentkező   jellegzetes   anomáliák   őket   is   megtévesztik.    (A
    hifi-berendezések,   mint   tudjuk,   egyébként    is    eltérnek    a
    stúdióberendezésektől.)  Mellesleg,  nekem   így   is   igen   jók   a
    tapasztalataim a hangmérnökökkel, gyakran sikerült  egy-egy  hangképet
    az  ő  segítségükkel  helyesen   minősíteni.   De   ők   sem   ítélnek
    következetesen,  és  -  sajnos  -  egységesen  sem.  Márpedig  ha  két
    megbízható hangmérnök ellentétesen ítél, akkor  ott  tartunk,  ahol  a
    part szakad.
        Mint tudjuk,  a  hangmérnök  nem  passzív,  hanem  nagyonis  aktív
    láncszem a hangátviteli láncban,  megvan  a  maga  "sajáthangja".  Nem
    reprodukál, hanem kreál:  egy  sajátmaga  alkotta  hangképet  szeretne
    újrateremteni. Erről a filozófiáról már többször is szó esett  a  Hifi
    Magazinban, a legpregnánsabban Peller Károly fogalmazta meg  ("Hűséges
    hűtlenség",  HFM  16).  Itt  most  elárulom,  hogy  azt  a  cikket  én
    ambivalens érzelmekkel fogadtam. Mint szerkesztő, nagyon örültem neki,
    mert okosan és meggyőzően fejti ki a  szakemberek  álláspontját.  Mint
    zenehallgatót, nem tudott megnyerni. Hiszem, hogy végső  soron  igenis
    az  élő  zenéhez  viszonyítunk,  és  hogy  a  High  Fidelity   legfőbb
    kritériuma mégiscsak a természethűség - bármennyire rugalmasan kell is
    értelmeznünk a "természethűség" fogalmát. Ha nem így volna, nem bíznék
    annyira a hangmesterekben, mint amennyire pedig bízok bennük.

    Zeneművészek

        Ámde hogy a  hangreprodukció  tényleg  mennyire  áttranszformáltan
    jeleníti meg a zenét, az abból  is  kiderül,  hogy  a  zeneművészek  -
    akiknek pedig "dalból van a lelkük" - általában  nem  jó  hifiítészek.
    Pedig mennyire  nagy  reményeket  fűztem  hozzájuk!  Néha  beváltották
    ezeket a reményeket  -  máskor  viszont  nagyon  csúnyán  melléfogtak.
    Egyszer A-B vaktesztet csináltam a 700  fontsterlinges  Naim  NAP  250
    teljesítményerősítő    és    az    Orion    SE    1025    mini-erősítő
    teljesítményfokozata   között.   Kérem   az   Olvasót,   fogadja    el
    becsületszavamra, hogy a Naim tényleg jobban szólt - csakhogy ezt  nem
    is volt olyan könnyű kihallani, részben a kontrollberendezés  gyengéi,
    részben  pedig  a  kapcsolóberendezéssel,  a  hosszú   kábelekkel,   a
    közbeiktatott potméterekkel behozott hibák miatt. A kísérletnek  éppen
    azt kellett kiderítenie, hogy vajon rövidpróbán  (40-50  perc  alatt),
    kontrollált körülmények között sikerül-e kiválasztani azt a hangképet,
    amely hosszú távon halálbiztosan szebb, jobb, zeneibb,  hallgathatóbb.
    Nos, két neves hegedűművész vendégem az Orionra szavazott, és csak  az
    alkalmi  zsűri  harmadik  tagja  (történetesen   Uhrman   György,    a
    Hanglemezgyár  zenei  szerkesztője,  aki  azonban  "csupán"  bölcsész)
    vallotta meg pironkodva, hogy eszerint ő biztosan  téved,  de  neki  a
    másik  hangkép  tetszik  jobban...  Arról  is  meggyőződhettem  számos
    alkalommal, hogy a "zeneművész mint olyan"  mennyire  nem  minősíthető
    egynemű kategóriának. Például a  magyar  CD-korongok  meghallgatásakor
    (HFM  16.)  kitűnő  zeneművészeknek  nagyon  tetszett  a  műsor.  Más,
    hasonlóképpen kitűnő zeneművészek viszont digitítiszt kaptak tőle.
        Csak találgatni tudok: lehet, hogy a  zeneművészek  túlságosan  az
    egyes szólamokat akarják kihallani, és kevésbé fordítanak figyelmet  a
    zenei-akusztikai  történés  egészére?  Mindenesetre   tény,   hogy   a
    zeneművész többnyire  másképpen  hallgat  zenét,  mint  a  zeneszerető
    közönség. És az is tény, hogy fehér  holló  az  olyan  zenész,  akinek
    "műszaki hallása" van, tehát kapásból kiszúrja valamely  hifi-készülék
    hangjában azokat a hibákat, amelyeket most még nem vennénk észre: csak
    napokkal később kezdenének bosszantani bennünket.

    Magazinok

        Több  szaktekintély  már   nincs   hátra,   hacsak   a   különféle
    hifi-magazinokat nem számítjuk a szaktekintélyek közé.  Az  illem  azt
    diktálja, hogy a saját  ítélőképességünk  korlátait  legalább  annyira
    behatóan, vagy még behatóbban is taglaljuk, mint a többiekét. Nos,  mi
    tudjuk  az  illemet:  tesztmódszereink  ingatagságát  már   a   kezdet
    kezdetén, 6 évvel ezelőtt kritika tárgyává  tettük.  Visszalapozva  3.
    kiadásunkhoz, elégtétellel állapítom meg, hogy Szeánszológiánk ma  sem
    igen szorul kiegészítésre, mert szinte minden olyan  buktatóra  kitér,
    amelyen orra lehet bukni és amelyen azóta  gyakran  orra  is  buktunk.
    Emlékeztetőül végigszaladok a cikk 16 paragrafusán, egy-egy  mondatban
    foglalva össze a lényegüket: a szeánsz hitelességét rontó tényezőket.

    1.§.     Gyártási szórás.
    2.§.     Készülékek nem-optimális  elhelyezése a szeánszon.
    3.§.     Interface-jelenségek.
    4.§.     A  kontroll-berendezés gyatraságai.
    5-6.§.   Teszt- és etalonkészülékek hiánya.
    7-9.§.   Kábelek, kapcsolók, szintszabályzók kiszámíthatatlan hatása.
    10-11.§. A  tesztműsor  bizonytalanságai.
    12.§.    A különféle  zsűrorok ítélőképességének korlátai
             (e fejezetünknek éppen ez a  tárgya!).
    13.§.    Az A-B teszt korlátai.
    14.§.    A rövidpróba korlátai.
    15-16.§. A zsűri befolyásolhatósága.

        A Szeánszológia persze  csupán  a  tesztmódszerekről  szól,  tehát
    technikái dolgokról, nem pedig a hifi-szakírók attitűdjéről.  Pedig  a
    hifi-magazinokkal   szemben   nagyon   sok   vádat   lehet   felhozni.
    Mindenekelőtt  azt,  hogy  el   kell   tartaniuk   magukat,   mégpedig
    hirdetésekből, vagyis nem veszhetnek össze a  gyárakkal-kereskedőkkel,
    kénytelenek mindenkiről jót írni. A legtöbb hifi-újság tényleg  ilyen,
    és nem véletlen, hogy sajtószemlénkben mi körömszakadtáig ragaszkodunk
    a két nagy angol folyóirathoz, mint olyan  információforráshoz,  amely
    egy végeláthatatlan sivatag oázisaiban fakad. Ami a hazai  újságot,  a
    Hifi Magazint illeti, mi nyilván elfogultak vagyunk magunkkal szemben,
    Olvasóinknak kell eldönteniök, vádoljanak-e bennünket részrehajlással.
    Természetesen a mi vállalkozásunk  is  rászorul  a  reklámbevételekre,
    dehát  Magyarországon  igazából  nincs  is  hifi-ipar,  tehát  nem  is
    tarthatna  el  bennünket  -  a  hirdetőket  jórészt   más   szakmákból
    toborozzuk. Ennyit a védelmünkre.
        Más kérdés, hogy  minden  újságírót  igenis  le  lehet  kenyerezni
    egyvalamivel:  szép  szóval,  mint  bármely  más  embert.  (A   Public
    Relations nem olyan haszontalan találmány, mint a  nagyképű,  angolból
    átvett  kifejezés  hallatán   gondolnánk.)   Az   újságíró   gyanakvó,
    rosszhiszemű emberfajta, azt hiszi, hogy őt mindenki át akarja  vágni,
    és ebben nem is téved nagyot. Ha nagyritkán  értelmesen,  felkészülten
    és - első benyomásra - nyíltan tájékoztatják, túlcsorduló hálát  érez,
    és ez esetleg csökkenti a harci kedvét, amikor kritikát ír. Legalábbis
    átvillan az agyán, hogy "ha levágom, akkor  legközelebb  hogyan  nézek
    abba a bánatos, kék, őszinte szemébe?!" Ezt az érzést minden  újságíró
    ismeri,  és  amennyire  tud,  küzd   is   ellene.   Egy   nagy   angol
    zenekritikusról azt olvastam, hogy noha minden koncerten ott volt,  őt
    senki sem ismerte, és ő sem ismert egyetlen művészt  sem  személyesen,
    tehát tökéletesen elfogulatlanul ítélhetett.  Sajnos,  többségünk  ezt
    nem teheti meg. Emberek vagyunk, emberekkel érintkezünk.
        Végül ne feledjük el, hogy aki a szaktekintély posztjára pályázik,
    annak mindenekelőtt szaktudással kell bírnia. A  Hifi  Magazin  mögött
    minden kétséget kizárólag szakértelem áll,  csak  az  a  kérdés,  hogy
    milyen fajta, Sólymos Antal, barátom  és  társszerkesztőm  nagyon  nem
    szereti, ha az ő szaktudására hivatkozom (és vele takaródzom), de  itt
    azért mégis meg kell említenem,  hogy  ebben  a  szakmában  ő  valóban
    elismert szabványügyi, méréstechnikai  szakember.  Kicsit  mulattatott
    is, amikor egyszer vitába keveredtünk  valakivel  arról,  hogy  hogyan
    kell mérni a magnókat. Azzal nyilván nem érvelhettünk, hogy a mágneses
    hangrögzítéssel foglalkozó szabványbizottságban SA is - helyet foglalt
    - vagy éppen ő elnökölt. Ezt most nem azért mondom el, hogy tekintélyt
    kovácsoljak belőle. Éppen ellenkezőleg:  újra  rá  szeretnék  mutatni,
    hogy  bár  hobbink  műszaki  szabványokon  és  méréstechnikán  alapul,
    ezeknek ismerete önmagában véve még senkit sem tesz illetékessé,  hogy
    döntsön a High Fidelity peres ügyeiben. Hiszen ott sokkal összetettebb
    dolgokról van szó (mint ezt az előző fejezetben bővebben kifejtettem).
    SA persze ezt éppolyan jól tudja, mint én. Vagy még jobban is.
        És hát ami az én szakképzettségemet  illeti,  az  legfeljebb  arra
    jogosít fel, hogy újságot szerkesszek, újságcikkeket  írjak.  Erre  is
    szükség  van,  elvégre  gondolatainkat  egy  magazin  hasábjain   kell
    megosztaniunk az Olvasóval, de nyilvánvaló,  hogy  nem  pályázhatok  a
    szaktekintély méltóságteljes és nyugdíjas  posztjára.  Szeretek  zenét
    hallgatni, rengeteget kísérletezem, folyvást töprengek és kínlódom  és
    bajban vagyok, igyekszem átvállalni az  Olvasó  lelki  terheit  -  úgy
    érzem,  engem  ezért  fizetnek.  Noha  nem  mentem   tanárnak   (pedig
    középiskolai tanár volnék én, kéremszépen),  nagyon  jól  megtanultam,
    milyen érzés, ha az ember csak két  leckével  tart  előbbre,  mint  az
    osztály többsége. (És akkor még nem is szóltam az eminensekről!)  Néha
    "kezdőktől" kapok levelet.  Azzal  kezdik,  hogy  "elnézést  a  laikus
    kérdésért...". Teljes szolidaritásomról biztosítok  minden  levélírót:
    nem tudnak feltenni annyira laikus kérdést,  amilyet  én  már  fel  ne
    tettem  volna  az  utóbbi  20  évben  Sólymos  Antalnak   vagy   többi
    kollégánknak.  Ambícióm  csupán  annyi,  hogy  megpróbálom   rendezni,
    mederbe terelni az Olvasó gondolkodását. Szeretném megosztani  vele  a
    tapasztalataimat és megtanítani őt jól kérdezni. De nem dönthetek  sem
    őhelyette,  sem  más  helyett.  Gyakran  már  annak  is  örülnék,   ha
    sajátmagam helyett dönteni tudnék.
        Itt most abba is hagyom az írást. Mint láthattuk, a fekete macskát
    senki sem fogja meg nekünk. Sajátmagunknak kell bemennünk érte a sötét
    szobába, de erről majd legközelebb.

                                                             Darvas László