Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
*
Ha a Hifi Magazin megjelenését az ünnepekhez próbáljuk kötni,
akkor ez itt most körülbelül a húsvéti szám. Mint tudjuk, Mikulás
elvtárs áltatában zsenerőz, bőven rak ajándékot a kirakatba, ezzel
szemben a nyuszi kevésbé erőlteti meg magát, ő inkább takarékoskodni
szokott a devizával. Az idén azért mégsem érkezett üres manccsal. Sőt:
amit hozott, annak nagyrészéről elmondhatjuk, hogy első a maga
nemében. Először is, magajándékozta a Compact Disc kedvelőit 500 darab
CD-játszóval; gyakorlatilag ezek az első CD-játszók a boltban. Nem
feledkezett meg az analógpártiakról sem, őket néhány tucat drága
hangszedővel örvendeztette meg, köztük az első, bármilyen mércével
mérve is világklasszis típussal - csak legyen, aki megfizeti. Nem
annyira az aranyfülű tapsi, mint inkább a mi ajándékunk (megpersze a
RAMOVILL-é) a poszterképünkön látható angol hangsugárzó: eddig sosem
mertünk hangsugárzót javasolni behozatalra, de most összeszedtük a
bátorságunkat és megadtuk az Első Tippet. Amiért aztán vállalnunk kell
ha nem is az anyagi, de legalább az erkölcsi felelősséget.
Megkönnyítik helyzetünket az ebben a számunkban tesztelt egyéb
hangdobozok: a három magyar, a szovjet és kiváltképp a japán, mert az
még drágább, mint az a típus, amit mi javasoltunk. Az Orion casseiver
csak mértékkel nevezhető újdonságnak, ezt inkább csak hozzátallóztuk a
többihez. Viszont minden tekintetben újak a rovatunk végén Bemutatandó
lemezjátszóállványok és hangsugárzó-lábazatok. Ezek az első olyan
eszközök, amelyeknek nemcsak hogy a forgalombahozatalát, de még a
gyártását is mi inspiráltuk. Bízunk benne, hogy Olvasóink tetszéssel
fogadják ezeket a negyedik dimenzióból érkező tárgyakat, és nem fognak
megdobálni bennünket... hímes tojással.
A tenger kincsei
(Ortofon MC2000 és MC20S hangszedő, T-2000 trafó)
Gyöngyhalászok és ékszerkereskedők, valamint hifi-szakírók ritka
pillanata, amikor ennyire értékes jószágot találnak a "shell"-ben - ez
az angol szó, mint tudjuk, nemcsak kagylót jelent; történetesen így
nevezik a lemezjátszókon is a hangszedő-felfogó idomot. Az Ortofon
MC2000, a hangszedők e gyöngyszeme valóban rendkívüli példány.
Izgalomtól remegő kézzel hámoztuk ki a kagylójából és lábujjhegyen
jártunk körülötte, rettegve, hogy egy óvatlan mozdulattal véletlenül
kicsorbítjuk. És sehogysem tudtuk eldönteni, hová tegyük.
Mármint a Hifi Magazinban. A hangszedő túlságosan is parányi
jószág, hogysem poszterképet lehetne csinálni róla. Külön szakcikket
nem érne meg, bármennyire érdekes technológia áll is mögötte (és
bármennyire oda vagyunk is érte, mint a Hifi Magazin új etalonjáért).
Tény, hogy egy-egy példánya Magyarországon is forgalomba kerül...
csekélyebb karátszámú, tehát nagyobb darabszámban érkező, szerényebb
rokonával, az MC20 Superrel együtt. Az utóbbinak mindenképpen helye
volna a Bemutatjuk rovatban, és úgy gondoltuk, hogy akkor már az
Igazgyöngyöt is hozzácsapjuk - azaz dehogyis csapjuk, az isten
szerelmére! csak gyöngéden és finoman hozzácsúsztatjuk. Eljárásunkat,
ha nagyon muszáj, didaktikailag is indokolni tudjuk: végre teljes
egészében kezünkben van az új Ortofon MC-hangszedőcsalád (MC10S,
MC20S, MC2000), és hát az itt a nagy kérdés, a venni vagy nem venni,
hogy a középső testvér vajon melyikre üt inkább: az öccsére-e, vagy
inkább a bátyjára.
MC 2000
Az Ortofon cég még 1982-ben publikálni kezdte, hogy másképp ítéli
meg a hangszedők paramétereit, mint eddig. Az
amplitúdó-frekvenciajelleggörbén kívül most már egyre inkább figyel a
fázis-frekvenciagörbére is, olyannyira, hogy ha már kompromisszumot
kell kötnie (s elvégre minden mechanikai rendszer: kompromisszum),
akkor inkább a fázisgörbe javára alkuszik meg. Ennek az "Ortophase"
koncepciónak a terméke volna az új MC-hangszedőcsalád, s mindenekelőtt
persze az MC2000. De persze nem csak ezen múlik a dolog - sőt, az
sincs kizárva, hogy elsősorban nem ezen múlik. Az MC2000 abban is
eltér az összes eddigi Ortofontól, hogy nem műanyag-, hanem fémtestbe
építették. Kivájtak egy alumíniumtömböt, annyira fifikásan, hogy egy
rendkívül merev héjszerkezet jöjjön létre. (Meg is van a súlya: a
pickup 11 grammot nyom.) Egy prospektusban diagramot is láthatunk
róla, hogy ezzel mily radikálisan csökkentették a hangszedőtest
önrezonanciáját. Ez a paraméter természetesen nem "ugrik ki" a
specifikációból.
Felépítésében az MC2000 nem tér el túlságosan az Ortofon eddigi
MC-itől, újdonságok inkább a részletekben fedezhetők fel. A tűtartó
csövecske igen hosszú, de kistömegű. az effektív mozgó tömeg mindössze
0,27mg. A tekercsek száma csatornánként kettő, ezüsthuzalból
készültek, menetszámuk 24. Az MC2000 kimeneti feszültsége rendkívül
csekély. Az armatúra-részt különleges gumiharangokon függesztették
fel, ezeket közbül egy platinakorong fogja össze. Ezt a rendszert Wide
Range Damping néven szabadalmaztatták is - és, mint látni fogjuk. az
MC2000 letapogatási készsége valóban kitűnő, sokkalta jobb, mint a
szokványos MC-hangszedőké. A mágnes: szamárium-kobalt. A tűhegy egy
újabb geometriai lelemény (Symmetrical Contact Line). Végül pedig a
csomagolás se kutya: elegáns kazetta - dehát, mondhatnánk,
igazgyöngyhöz gyöngykagyló-burkolat dukál.
MC20S
Mint az összes Ortofon-MC, ez is alacsony impedanciájú, ámde - és
erre utal a Super jelző - viszonylag magas kimeneti feszültséget
szolgáltat, ha nem is akkorát, mint az MC10S. Illesztőtrafó persze így
is kell hozzá.
Titokban mi arra spekuláltunk, hogy a már régóta várt új típus nem
más, mint az MC2000-es széria "hulladéka". Vagy még inkább: a 20S
volna az alapszéria, és az Igazgyöngyöt a különlegesen jólsikerült
példányokból polírozzák. Hát nem így van: valójában, az MC20S teljesen
önálló típus. Már alumíniumteste van, de keskenyebb, mint a 2000-esé.
Kétségtelennek látszik, hogy több köze van az új csúcsmodellhez, mint
a régi MC20/II-höz. A tűhegy a híres holland tűspecialista van den Hul
műve. A hangszedő csomagolása a szokványos plexibúra, a felerősítő
csavarokkal és színes kis vezetékdarabkákkal (csatlakozás a
"shell"hez), a tűtisztító kefével és a kis tűmérleggel, amelyről már
az MC10S tesztjében is említést tettünk (HFM 19).
Az MC20S-re és az MC2000-re egyaránt vonatkozik, hogy az
alumíniumba ágyazott hangszedőnek nincs fel-lecsapható tűvédője; a kis
plexi tűvédőt le kell húzni és fel kell húzni - de talán az a legjobb,
ha többé nem tesszük vissza a hangszedőre. Nehézkes, ügyetlen
manipuláció; elég egy rossz mozdulat és brrr, jobb, ha nem is
gondolunk rá.
T-2000 illesztőtranszformátor
Ez a Fekete Doboz 3,6 kilót nyom - nagyon meg kell markolászni,
nehogy a lábára ejtse az ember, mert az sokba kerülne. (A
gipszkötésre, az orvosi költségekre gondoltunk. Habár a trafóért is
kár volna: többe kerül, mint az MC2000. Angliában például 925
fontsterlingért vesztegetik a kettőt.) A T2000 tervezésekor nyilván az
MC2000 tulajdonságait tartották szem előtt; minthogy a pickup kimeneti
feszültsége csekély, meglehetősen nagy feszültség-áttételt
alkalmaztak. A primer kör 2-4 ohmos hangszedőhöz illeszkedik, a
szekunder kör pedig a szabványos, 47 kohmos fono-előerősítő
bemenethez. A tekercsek anyaga "tiszta ezüst", a tekercselés "új
rendszerű" - ez áll a prospektusban. Hogy mit értsünk rajta, sohase
fogjuk megtudni. A trafót igazából nem is lehet szétszedni. A külső
fémburkolatot még csak szétbonthatjuk, és akkor találunk benne két
hengeralakú egységet - azok viszont ki vannak öntve műgyantával. A
Fekete Doboz két pár aranyozott RCA hüvely és egy ugyancsak aranyozott
földcsatlakozó révén közlekedik a külvilággal. Szó ami szó,
rokonszenves ősállat. Prospektusa szimpla, csupán a legszükségesebb
adatokat közli.
Az Ortofonok ára egyébként lapzártakor:
MC10S 3430,-
MC 20/II 7920,-
MC 20S 9420,-
MC 30 23400.-
MC 2000 29400,-
T-5 1930,-
T-10 4570,-
T-20 7400,-
T-30 20900,-
T-2000 33200,-
(Wavemaster TR-8400 7610,-
KFKI VLS-T40.30 5030,-)
MÉRÉSEINKHEZ
(A hangszedőket mindig egy Dual 701-es lemezjátszóba szerelve
mérjük, és a gyár által ajánlott tűerőt alkalmazzuk.)
MC2000
A kimeneti feszültsége rendkívül csekély; 10 ohmos lezárással
mértük.
A frekvencia-jelleggörbét kétféleképpen is felvettük: egy Ortofon
MCA-10 típusú elő-előerősítő (12. diagram), majd pedig a T-2000
illesztőtranszformátor alkalmazásával (5-6. diagram). Az MCA-10
"tisztán ohmosan", 12 ohmmal terheli a hangszedőt. Jól felismerhető a
tipikus "Ortofon MC-görbe", amely 100Hz és 10kHz között enyhén ugyan,
de emelkedik, majd 20kHz táján 3dB-t kiemel - csak éppen eddigi
hangszedőink nem voltak ennyire szélessávúak. A szintesés 50kHz-en (!)
- 6dB. Az áthallási csillapítás példás, 20kHz-en is közel 20dB, sőt: a
transzformátoron keresztül mérve még 30kHz-en is csaknem ennyi!
Az engedékenység 20µm/mN - MC-típustól meglepően magas érték. Az
MC2000 letapogatási készsége, mint már említettük, igen jó, mindkét
módszerrel mérve is.
A torzítás az MC-hangszedőkre jellemző karakterű, de nem
különlegesen alacsony.
Az 1kHz-es négyszögjelet ismét kétféleképpen vettük fel:
elő-előerősítővel (1. kép), illetve transzformátorral (3. kép).
Mindkét képen határozott túllövés és berezgés látszik. A T-2000-rel
felvett impulzuson egészen enyhe tetőesés lép fel, a másik
oszcillogramon az impulzus teteje teljesen egyenes. Az eltérés a
kétféle illesztőegység alacsonyfrekvenciás átvitelének különbségével
magyarázható.
MC20S
Az MC20S frekvenciaátvitele lineárisabb, áthallási csillapítása
erősebb, mint a "nagy" pickupé! Az áthallás mindkét csatornán teljesen
egyforma, és 20kHz-en még 20dB fölött marad! Rendkívüli eredmény!
A letapogatási készsége viszont csak átlagos, engedékenysége
kismértékben elmarad a specifikációtól. A torzítás MC-re jellemzően
csekély, de a frekvencia-intermoduláció (-6dB kivezérlésen)
alacsonyabb is lehetne.
Az 1kHz-es négyszögjel túllövést és berezgést is mutat - nem
túlságosan nagyot.
A kimeneti feszültség, mint már az elején említettük, viszonylag
magas. Ezt a paramétert 10 ohmos lezárással mértük, egyébként azonban
többnyire az MCA-10 elő-előerősítőt használtuk.
T-2000
(A mérési módszert itt nem részletezzük, eltekintünk a
magyarázatoktól is - kérjük az Olvasót, lapozza fel 17. számunkban a
Transzformátortesztet. Kár, hogy akkor még nem volt a kezünkben a
T-2000. Kommentárjainkban az ott megadott paraméter-sorrendet
követjük.)
A feszültség-áttétel viszonytag nagy, 63-szoros, hogy a trafó
kiszolgálhassa az extrém módon kisjelű MC2000-et.
A frekvenciaátvitel (7. diagram) igen szép, de magas frekvencián
elmarad a rendkívül szigorú specifikációtól. Különféle szekunderköri
terhelések hatására (47 kohm/470pF és 27 kohm/470pF - 8. diagram) a
magas regiszter a megszokott módon változik.
Az áthallási csillapítás szinte tökéletes, próbára teszi a
mérőműszereinket is.
A torzítást a gyár nem specifikálja - az eredmény önmagában véve
kifogástalan.
A max. kimeneti feszültség igen magas, bár 20kHz-en a jobb kéz,
akarjuk mondani a jobb csatorna csak félig tudja azt, amit a bal.
Többször is ellenőriztük.
A fázisszög-eltérés viszonylag nagy - nagyobb, mint az olcsóbb
Ortofonokon. Tessék ellenőrizni! (Lehet, hogy ez a paraméter mégsem
tartozik a legfontosabbak közé? Végülis: a trafók hangminőségét sem
tudjuk tökéletesen meghatározni pusztán a műszaki jellemzőik
ismeretében.)
A bemeneti impedancia görbéje (9. diagram) szép. A kimeneti
impedancia teljesen egyenletes. A 4kHz-es négyszögjel-átvitel szinte
ideális, csak egy parányi túllövés látszik a négyszög felfutó élén. A
felfutási idő nagyobb a specifikáltnál: 3 helyett 4µs körüli értéket
mértünk.
Szeánsz
Ha hihetünk a Linn cégnek (semmi kedvünk hinni neki, de egyre
inkább úgy néz ki, hogy igaza van), akkor a legfontosabb
hifi-láncszem: a lemezjátszó-futómű. A második legfontosabb: a
hangkar. A hangszedő csak ezután következne. Mi viszont ezerdolláros
hangszedőt minősítünk egy olyan lemezjátszó segítségével, amely az
Audio 1984-es évkönyve szerint mindössze 200 dollárt ér. (Mi a miénket
százért is odaadjuk bárkinek. Az ajánlatokor a Böngészőbe kérjük,
"Lincoln" jeligére.) Magyarán, felhőkarcolót építünk homokos talajon.
Dehát mit tegyünk, ha egyszer nincs jobb lemezjátszónk. Meglátjuk,
mire megyünk vele. Utólag azért majd belepróbáljuk az Igazgyöngyöt
valami méltóbb foglalatba is. Az A-B vakteszthez most nyilván két
komplett NAD-ra van szükség, duplikát tesztlemezekkel, továbbá
kapcsolóberendezésre és azon belül sajnos - potméterekre is, márpedig
tapasztalatunk szerint azok jócskán éreztetik hatásukat a hangképben.
Igaz, mindkét hangképben. A fono-előerősítő ezúttal egy "uránépített"
AGI 511A volt, a teljesítményerősítő a Quad405-ös, a hangsugárzók a
Spendorok. Etalonunk mindezidáig az Ortofon MC30. Négy év óta
használjuk, nem éppen kíméletesen, de mikroszkóppal sem tudtuk
kimutatni, hogy a tűje megkopott volna (mert hát tű és tű, gyémánt és
gyémánt között azért különbség van ám!). Sajnos, a hangszedőknek nem
csupán a tűjük kopik el, hanem a mozgórészük felfüggesztése is
elöregedhet, így hát nem esküdhetünk meg rá, hogy a mi MC30-asunk még
mindig makulátlan állapotban leledzik.
Először az MC30-at és az MC20S-t hasonlítottuk össze.
Várakozásainkkal ellentétben még mindig a jó öreg, 30-as nyert, bár
csak orrhosszal: íme a jellemrajzok (csillag után mindig újabb
nyilatkozat következik):
MC30: Fojtottabb, testesebb, kellemesebb (jobban illik a
NAD-hoz?!), "együtt van ", de nem cseng ki. Torzabb, de a tere jobb.
Elevenebb. A kis kivezérlésű jelekre függönyt von, nagyobb
kivezérlésen megjön a hangja. Nagyobb tér. * Jobb mélyek és magasak,
visszhangosabb. * Tisztább, levegősebb.
És az MC20S: Élénkebb, érdesebb, üresebb (vagy definiáltabb?),
szépen szól, de egy kicsit kemény. Durvább, dögösebb. * Finom,
természetes, néhol harsány, de jó értelemben az. Nem kivezérlésfüggő
(nem erőlködik). * Az énekhangja tisztább. * Torzabb, felborítja az
egyensúlyt, kiemeli a szólamokat.
Egyetértettünk viszont abban, hogy a különbség csekély. Ha az
MC30-as visszaadja lelkét a Teremtőnek, akár az MC20S-t is
használhatjuk etalonnak, s nyugodt lelkiismerettel minősíthetjük vele
- mint műszerrel - lemezjátszók, erősítők. hangsugárzók hangját.
Egyelőre azonban még az MC30-at tartottuk benn, és kíváncsian vártuk,
mit produkál az MC2000. Nos, ha nem is egyhangúlag, de az új
csúcsmodellre szavaztunk, az alábbi indoklással:
MC 30. Tisztább. Simább. Hervadtabb. Érdes, fojtott. Néha ez az
eszköztelenebb, de valahogy nem tudom megszeretni. * Zajos. A középsáv
tisztább. Tisztább ének, kisebb dinamika. * (Semmi megjegyzés.) * Több
tér, több basszus. Énekhang elvékonyodik. Finomabb. definiáltabb.
MC2000. Magasabb tónus, derűsebb. Tér. Egészségesebb. *
Magasa-mélye egyaránt jobb, bár mintha rátenne valamit a sávszélekre.
Dinamikusabb. Eleven. Több mély. Tér. * Szebb énekhang. Sokkal jobb
mélyek. Tér. * Tömörebb, decken.
Egyértelműnek látszik, hogy az MC 2000 szélesebb sávú, nagyobb
dinamikájú, jobb térhatású hangszedő, habár, a különbséget nem éreztük
drasztikusnak. Mint érdekesség, idekívánkozik, hogy egyszer már
kollektíve összehasonlítottunk egy magánkézben lévő MC2000-et a
30-assal. Akkoriban még az ML direkthajtású lemezjátszót használtuk,
valamint a HFM I előerősítőt, és mindössze annyit tudtunk
megállapítani, hogy az új hangszedőnek valamivel lágyabb tónusa és
jobb basszusa van. Gyaníthatólag ha tovább javíthatnánk a
lemezjátszónkon, még nagyobb különbségeket tudnánk kimutatni.
Feltehetőleg ugyanez vonatkozik a T-2000 transzformátorra is.
Annak idején, még az ML futóművet használva, csak annyit észleltünk.
hogy az új trafónak egy árnyalatnyival lágyabb a hangja, mint az eddig
etalonnak használt T-30-é. Most újra összehasonlítva a kettőt, nem
jutottunk ugyan teljesen közös nevezőre (egyvalaki a T-30-at hallotta
jobbnak), de a többségnek az volt a véleménye, hogy a "különbség
nőtt". A T-2000 nemcsak Lágyabban, de a sávszéleken tisztábban is
szól, azonkívül - és ez talán még fontosabb - levegősebben, teresebben
is. A basszustartományban minden bizonnyal jobb.
*
A szeánsz végetért, a társaság feloszlott, a szerkesztő pedig
magára maradt a fekete illesztőtranszformátorokkal és a sok bájos
hangszedővel (MC10S, MC20S, MC30, MC2000). hogy néhány heti poligámia
(oppardon, polifóniát akartam mondani) árán megítélje e pickupok
hangfekvését, kitapasztalja, hogyan lehet velük együtt élni, zenét
hallgatni. Véleménye innen kezdve természetesen merőben szubjektív,
hiszen nem vakon kapcsolgatott, hanem mindegyik hangszedőt külön
hangkarba szerelte, és csak a karokat csereberélte. Így sokkalta jobb
hangminőségben volt része: egyrészt közvetlenül csatlakozhatott az
erősítőre (a Naim Naitet használta), másrészt a lemezjátszót egy
különleges állványra helyezhette - az utóbbiról még szó lesz a
Bemutatjuk legvégén.
MC10 Super
Azért említem újra és külön is, mert a tesztet megelőző hónapban
történetesen csak ez a hangszedő volt a kezemben, ezt kellett
hallgatnom - úgy éreztem magam, mint ahogyan a Budapesti Közlekedési
Vállalat vezérigazgatója érezné magát, ha nem kapna vállalati kocsit
és egy hónapig prolibuszon kéne járnia... az ilyesmi fölöttébb hasznos
ám a nagyközönségnek!
Egyszersmind tehát az MC10 Super hangképéről alkotott
véleményünket is (HFM 19.) ellenőrizhettem. Úgy érzem, helyesen
ítéltünk. Az MC10S tisztábban szól az MC10-nél, és nagyjából-egészéből
egyenértékű lehet az MC10/II-vel, csak nem ugyanolyan a karaktere. A
10/II lágyabb, mélyebb tónusú, a felső tartománya egy kissé piszkos -
a 10 Super valamivel egészségesebben zenél, de van a hangjában egy kis
keménység, egy kis agresszivitás. Valószínűleg a lejátszóberendezéstől
és a gazda ízlésétől függ, melyik típus válik be jobban. (Habár
választani már nem lehet közöttük - ma már csak a 10S van
forgalomban.) A NAD lemezjátszó hangképe egy kissé felfelé húz (lásd:
Kirakós játék, HFM 19.), és ezért arra gyanakszom, hogy az igazán jó
lemezjátszókban inkább a 10 Super erényei jutnak érvényre.
Az egész 10-es hangszedőcsaládról változatlanul azt valljuk, hogy
"jellegzetesen mozgótekercsesek", tehát tisztábban szólnak és jobban
leemelik a zenét a hangsugárzókról, mint a megszokott MM-ek.
MC20 Super és MC30
Ezekhez képest viszont az MC10S szól úgy, mint valami MM. Érdemes
együtt minősíteni őket, mert bizonyos tekintetben komplementerek:
ellentétei és kiegészítői egymásnak (akárcsak az MC10S és az MC10/II).
Mindkettő sokkal jobban kiszabadítja a zenét a hangszórók
rabságából, mint a 10-es széria teszi. Ámde nem ugyanabban az irányban
tágítják a teret. Az MC20 Super (csengőbb, definiáltabb, keményebb
hang) a színpadnak inkább a mélységét érzékelteti, az MC30 (lágyabb,
elfolyóbb, mélyebb tónus) inkább egy széles, de nem elég mély
színpadot képez le. Alighanem ismét csak a lejátszóberendezés
milyensége, a tulajdonos ízlése lesz a döntő faktor. A szeánszon ugyan
mi az MC30-at hoztuk ki valamivel jobbnak, de például Zsengellér
Ferenc barátunk, akinek odakölcsönöztem a hangszedőket, feltétel
nélkül a 20S-re szavazott - mások viszont túl érdesnek érezték a
Supert. Jómagam ide-oda ingadoztam a két hangszedő között, találgatva:
"melyiknek van igaza", vagyis melyik szól élethűbben,
színezetlenebbül. Lesz-e, aki ezt eldönti?
MC2000
Lesz - csak nem "aki", hanem "ami". Az MC2000 könnyedén eldönti a
vitát. Azonnal kimutatja, hogy ami az MC20S és az MC30 hangjában
kételyeket ébreszt, az valóban színeződés. Az MC2000 egyesíti a másik
két hangszedő erényeit, kiküszöböli a hibáikat. A felső regisztere
tökéletesen tiszta és könnyed, nem ködös (mint a 30-asé) és nem érdes
(mint a 20S-é). A basszustartománya telt (mint a 30-asé), de
pontosabban követhető, definiált (akár a 20S-é). A hangképe pedig
teljesen leválik a hangsugárzókról - magam sem hittem volna, hogy az
öreg analóg hanglemezek, néha még a húsz-huszonöt évesek is (!),
ennyire megejtő sztereofóniát tárolnak magukban. A tér előre-hátra és
jobbra-balra is megnyílik; szinte nem is vesz tudomást a
hangszórókról. Annál is kevésbé, mert eltérően az MC-hangszedőktől, az
MC2000 kifogástalanul követi a barázdákat, s emiatt a hangszórók nem
hívják fel magukra a figyelmet a bal vagy a jobb csatorna hirtelen
bereccsenéseivel. Az MC2000 még a tökéletlen kis NAD lemezjátszóba
szerelve is egyetlen követési hiba nélkül játszotta le az Ortofon
demólemez zongora- és barázdaszaggató Hacsaturján-tokkátáját is. (Az
MC30 a zongoramuzsikában sosem jeleskedett különösképpen; az MC20S e
tekintetben megbízhatóbbnak látszik, azazhogy hallik.)
Az MC2000 tehát feltétlenül jobb az összes eddigi Ortofonnál. És
vajon a többi igazgyöngyhöz képest hogyan csillog? Ezt nem tudhatom;
Magyarországnak nincs tengere, tehát ritkán kerülnek a kezünkbe
tengeri kincsek. De történetesen alkalmam volt összehasonlítani az
MC2000-et a sokkal olcsóbb, de neves, bevált hangszedővel, a Linn
Asakkal, amelyet egyébként 11. számunkban teszteltünk. (Lemezjátszó:
Linn Sondek/Ittok, hangsugárzó: ESS AMT1d.) Az én véleményem itt talán
kevésbé fontos, de az Asak gazdájának igen rossz kedve volt a szeánsz
után, és ebből arra következtetek, hogy az MC2000-et úgy
használhatjuk, mint igazi műszert.
T-2000
Hogy képletesen (!) fejezzem ki magam T-2000:T-30=MC2000:MC30 Az
illesztőtrafó hátrébb helyezkedik el a hangátviteli láncban, mint a
hangszedő, de azért benne van a láncban, és érezteti is a hatását.
Több időre van szükség, hogy a hangképét kiismerjük, de ha egyszer már
ráéreztünk az ízére, vakon is felismerjük.
Utólag roppantul sajnálom, hogy a T-2000 nem volt a közelünkben,
amikor a Transzformátortesztet (HFM 17.) tartottuk. Sokkal kisebb
gyötrődés árán is sokkal határozottabban mondhattam volna véleményt.
Azóta újra meghallgattam a Transzformátortesztben szereplő típusok
legtöbbjét, sőt, néhány újabb kísérleti darabot is, és azt
tapasztaltam, hogy a T-2000 minden kételyemet eloszlatja, minden
kérdésemre választ ad. Nem kétséges, hogy a Wavemasterek, valamint a
T-20 és még a T-30 is "ködösebb"; nem kétséges, hogy a KFKI-modellek
mélyben szegényebbek; nem kétséges, hogy az olcsóbb típusok érdesebben
szólnak. A T-2000-nek tulajdonképpen csak egyetlen jellemvonása van,
az, hogy "megnyugtató". Ez a műszereknek a jelzője.
*
Philips CD150 CD-játszó
Íme hát az Újvilág-szimfónia első tétele, az első CD-játszó a
hazai boltokban, immár nem dollárért, hanem forintért. Igaz: sok-sok
forintért. Mert bár ez a gép valószínűleg az egyik legolcsóbb
CD-játszó, az ára nálunk még így is majd 35 ezer forintra jött ki -
komplett hifitornyot lehet venni rajta. Ezért azonban nem a Philips
céget vagy a digitális technikát kell kárhoztatjunk, hanem a saját
műszaki-gazdasági elmaradottságunkat.
Mindenesetre most már semmi kétség: az új technika Magyarországon
is elterjed. A híre máris elterjedt. A szóban forgó gépnek ugyan
egyenlőre nem több, csak 500 példánya kereste fel hazánkat, de
valószínűleg több is érkezik még, azonkívül a hifi - mint már többször
is leírtuk - társas hobbi, mindenkinek van néhány hasonszőrű ismerőse,
azoknak szintúgy megvan az ismeretségi körük - úgyhogy minden
CD-játszót legalább tízen fognak megbámulni, meghallgatni,
megcsodálni. Mostantól kezdve az Olvasó nincs többé kiszolgáltatva a
nyomtatott betűnek. Elvben bárki, de a gyakorlatban is nagyon sok
mindenki szembesítheti az új technikát a régivel, és eldöntheti:
mennyi pénzt áldoz rá, áldoz-e pénzt rá egyáltalán - avagy halogatja
még ezt az áldozatot.
A Hifi Magazin - szemléletét tekintve - konzervatív; múlt századi
kifejezéssel: fontolva haladó. Mindazonáltal nem hisszük, hogy
elkéstünk volna. A digitális technikáról már 7. kiadásunkban
közreadtuk a legfontosabb műszaki tudnivalókat egy igen alapos
szakcikk formájában ("A digitális forradalom"), 12. számunkban pedig
már egy CD-játszót is bemutattunk, persze kis "b"-vel - és csaknem
három év telt el, mire abból a "b"-ből most végre "B" lett. Az
alapokat tehát idejekorán leraktuk. Kérnünk is kell az Olvasót, hogy
ha módjában áll, feltétlenül nyúljon vissza régebbi cikkeinkhez (és
persze figyelmébe ajánljuk jelen kiadásunkban is a D/A szűrőkről irt
szakcikket), mert a digitális és azon belül a CD-technika lényegéről
itt, a Bemutatjuk rovatban nem értekezhetünk. A CD-játszó itt nem
steril műszaki újdonság, hanem valóságos árucikk, amelyet ugyanolyan
vagy legalábbis hasonló módon tesztelünk, mint a hagyományos
lemezjátszókat vagy magnókat szoktuk.
Közismert, hogy a CD-rendszer egyik szülője a Philips cég (a másik
pedig a Sony). A Philips mások számára is gyárt készüléket, vagyis a
megrendelők márkanevét írja a masinákra. A CD150 a nagy
multinacionális vállalat belgiumi gyárából származik, ahol naponta
1500 CD-játszó készül. Mint a Philipsek általában, ez is aprócska,
filigrán masina. Összehasonlítva a legelső és máig is legelterjedtebb
Philips CD-játszóval, a 100-as típusszámúval, a CD150 egy még
szélesebb vásárlóközönség számára rendeltetett: olcsóbb, viszont több
szolgáltatást nyújt és könnyebb is bánni vele. (A CD 100-ast még kissé
nehézkes volt kezelni.)
Kezelése, szolgáltatásai
Egyszerű, jól áttekinthető készülék a CD150, "hagyja kezelni
magát". Baloldalt a hálózati kapcsolóját találjuk. Mellette, akár a
magnókon a kazettatartó: a lemeztartó szerkezet. Ez valójában egy
fiók, és egy aprócska motor tologatja ki-be. Ebbe a fiókba kell
behelyezni az ezüstkorongot. Odabenn egy kis zöld LED világít, a fénye
visszaverődik a korong tetejéről, és ha nagyon odafigyelünk, látni
fogjuk a halvány derengésben, hogy éppen forog-e a korong vagy sem.
Jobboldalt helyezkednek el a kezelőszervek, összesen 9 nyomógomb.
Az lesz a legjobb, ha először gyorsan végigszaladunk az egyes
funkciókon, megadva az angol felirat magyar megfelelőjét, illetve a
rövidítés magyarázatát. Később aztán még szólunk róluk.
1. O/C, egyben Stop/CM: Nyitás/Zárás és Stop/Memóriatörlés.
2. Start/Replay: Start, továbbá a legutóbb játszott részlet
újrajátszása.
3. Search - REV: A műsor folyamatos visszapergetése.
4. Search - FWD: A műsor folyamatos előrepergetése.
5. Pause: Szünet, illetve a szünet feloldása.
6. Previous: Ugrás az előző műsorszám elejére.
7. Next: Ugrás a következő műsorszám elejére.
8. Prog. Review: A műsor programozása.
9. Time/Track: Műsoridő/sorszám kiírása a kijelzőn.
Máris elérkeztünk a négyszámjegyű, digitális kijelzőhöz, amely a
készülék jobb felső sarkában húzódik meg. Nagyon okos kis szerkezet,
éppen hogy csak meg nem szólal. Dehát szükségünk is van egy mindentudó
navigátorra. Ne feledjük: a CD nem analóg lemez! Az utóbbira elég egy
pillantást vetni, hogy megtudjuk, hol tart a tű, mennyi van még hátra
a műsoridőből. A CD-játszó viszont egy fekete doboz, és amikor
belécsúsztatjuk a CD-t, minden fizikai kapcsolatunkat elveszítjük az
ezüstkoronggal. Mellesleg, még ha látnánk is, akkor sem tudnánk
követni rajta a lézersugár útját.
A kijelző mellett kétféle feliratot találunk: Time, illetve
Index/Track - és piros lámpácskák jelzik, mikor melyik felirat van
érvényben.
Alaphelyzetben (Index/Track) arról kapunk tájékoztatást, hogy mit
játszunk vagy mit fogunk játszani. Amikor csupán bekapcsoltuk a gépet,
de nem tettünk belé CD-t, akkor nyilván nincs játszani valója, és ezt
két vízszintes vonalkával hozza tudomásunkra. Ha már az ezüstkorongot
is beléhelyeztük (1. számú gomb: Nyitás, majd Zárás), akkor a gép
gyorsan kiolvassa a CD tartalomjegyzékét, és némi villogás után
kiírja: hány önálló műsorszámot vagy tételt hordoz a CD. Ha pedig már
meg is indítottuk a játékot (2. számú gomb: Start/Replay), a
kijelzőről megtudjuk, melyik tételt és annak is melyik részletét
olvassa a lézersugár. A gyakorlatban csak az első számjegyet kell
figyelnünk, tehát ezt fogjuk látni: 1.00, majd - amikor elérjük a
legelső hangjegyet - 1.01, aztán 2.00, majd 2.01 és így tovább.
A kijelző azonban nemcsak a tételeket tartja evidenciában, hanem a
műsoridőt is. Ha a 9. (Time Track) gombot benyomjuk, a kijelző a
perceket és másodperceket fogja mutatni. Alapállásban a CD teljes
műsoridejét adja meg, játék közben pedig azt számolja, mennyi idő telt
el abból a műsorszámból, amelyet éppen hallgatunk. A "Time"-ról
"Track"-ra természetesen ugyanazzal a gombbal kell visszaállni.
Játékszünetben ("Pause") villogó pont lépeget végig a táblán, újra
meg újra...
Az "Err", azaz Error (Hiba) felirat akkor jelenik meg a kijelzőn,
ha valamilyen hibát követtünk el, például 21 tételt programoztunk,
holott a gép csak 20-at tud megjegyezni. Előfordul, hogy a gép nem
boldogul valamelyik lemezzel vagy annak valamelyik részletével.
Ilyenkor is hibát jelez, és újra a tétel elejére áll.
De térjünk most vissza az egyes funkciókhoz, üzemmódokhoz.
A REW és FWD (azaz gyors előre és gyors hátra, ahogy ezt a
kazettás magnókon megszoktuk) a következőképpen működik. Amint
megnyomjuk a gombot, a letapogató fej máris háromszoros sebességgel
mozog előre, illetve hátra. Közben halljuk is a felgyorsított műsor
csiripelését. Ha a gombot legalább 10 másodpercig lenyomva tartjuk, a
gép megelégeli a lassú ügetést, galoppozni kezd, de előbb elnémítja a
hangfrekvenciás kimenetet (mielőtt a mgassugárzóink veszélybe
kerülnének). Ekkor a hatodik érzékünkre vagyunk utalva, mindazonáltal
így hosszabb műsorrészeken is gyorsan átszaladhatunk. Elengedjük a
gombot, aztán újra nyomkodni kezdjük - ez a manuális műsorkeresés.
Ha gyorsan túl akarunk jutni a tételen, 1-2 másodperc alatt
átugorhatunk egy másikra, az előzőre vagy a következőre, ha megnyomjuk
a Previous, illetve a Next gombot. Ha továbbra is lenyomva tartjuk, a
program folyamatosan lépked hátra, illetve előre, tételről-tételre, de
a zene addig nem változik, amíg el nem engedjük a gombot. Akkor aztán
a letapogatófej néhány másodperc alatt a kiválasztott rész fölé
siklik.
Ennyi nagyjából elég is volna, hogy gond nélkül lejátszhassuk az
ezüstlemezeinket, de van az intelligens kis masinának egy extra
szolgáltatása is: előírhatjuk neki, mely műsorrészeket és milyen
sorrendben kell lejátszania. A következőképpen kell eljárnunk. A
lemezhez mellékelt tartalomjegyzékből kiválasztjuk és a Previous,
illetve Next gombokkal egyenként megkeressük a bennünket érdeklő
tételeket. A kijelzőn mindig nyomon követhetjük, hol tartunk.
Valahányszor egy részletet megtaláltunk, a Progr Review gombbal
beírjuk a gép memóriájába. (A kijelzőtáblán ilyenkor egy P betű
jelenik meg.) Aztán folytatjuk a programozást, ha kell, akár 20
programlépésig - ennyire futja a CD150 kapacitásából. Amikor összeállt
a műsor, a Start gombbal indulunk; a műsorszámokat az előre
megállapított sorrendben fogjuk hallani.
A hátlapon két RCA-rendszerű csatlakozóhüvely adja ki a
hangfrekvenciás jelet. Van ott még egy 6 pólusú hüvely is, a
távvezérlő fogadására, ugyanis a készülék minden fontosabb funkciója
egy vezetékes távvezérlővel is kapcsolható. A távvezérlő azonban nem
tartozik a készülékhez, külön kell megvásárolni (ez külföldön is így
van!). Tudomásunk szerint a távvezérlő nálunk nem kerül forgalomba;
tájékoztatásul ide írjuk, hogy a típusjele EM2000.
Igazán nem a hifisták, csakis a kezdők kedvéért, de fel kell
hívnunk a figyelmet: a CD-játszót az erősítőnek mindig valamelyik
nagyszintű bemenetére kell csatlakoztatni (Aux, Tuner, Tape, CD),
semmilyen körülmények között ne használjuk a mágneses hangszedő (vagy
a mikrofon) nagy érzékenységű bemenetét!
Nem tartozik a lényeghez, de fúrja az oldalunkat, hát elmondjuk,
hogy a készülék hátoldalán, egy sárga címkén fekete keretben ez áll:
CLASS1 LASER PRODUCT
Nos, ez nem valamiféle minőségjelzés, hanem csupán az
IEC-klasszifikáció: arról tájékoztat, hogy készülékünkben lézersugár
működik, de igen kis energiájú (ezt jelöli a Class1), tehát
semmiképpen sem veszélyezteti a készülék kezelőjét.
És ha már a lézernél tartunk: sok kósza hír kering a lézerdióda
élettartamát illetően. A Philips-gépekbe ez időszerint Sharp
gyártmányú lézerdiódát építenek. A Philipstől szerzett információink
szerint ez hosszú élettartamú, megbízható alkatrész. Viszont rendkívül
érzékeny a sztatikus feltöltődésre. Normál üzemi körülmények között
nemigen léphet fel oly mértékű sztatikus töltődés, amely
megrongálhatná lézerdiódánk egészségét, de a szervizmunka során bizony
jó lesz vigyázni.
Szintén a szervizre tartozik, hogy a lézerdiódát vezérlő
áramkörben van egy potenciométer, azzal állítják be a sugár
intenzitását. Ha ezt a potmétert elállítják, esetleg túl nagy meghajtó
áram jut a diódára, s akkor annak élettartama rohamosan csökkenni fog
- szélsőséges esetben akár néhány óra alatt tönkremehet! A dolog annál
is veszélyesebb, mert ha elállítják is a potmétert, semmiféle hibát
nem fogunk tapasztalni, a készülék így is kifogástalanul működni fog -
viszont a lézerdióda rövid úton tönkremehet. (Aki tehát szeret
belepiszkálni a készülékeibe, az lehetőleg ne a CD-játszón élje ki ezt
a szenvedélyét!)
Az új dióda, önmagában véve, nem volna drága, de a ki- és
beszerelés, a bemérés bonyolult és költséges, ezért általában nemcsak
a diódát, hanem a komplett kiolvasó egységet kicserélik, és ez így már
nem olcsó mulatság. A költségeket nem tudjuk pontosan meghatározni.
Felépítése
CD-játszónk három jól elkülöníthető részből épül fel: a
mechanikából (amelyre az őt kiszolgáló és vezérlő egységet is
ráépítették), a dekódoló-, hibajavító-, szűrőáramkörökből, végül pedig
abból az egységből, amely a kezelőszerveket és a kijelzőt, valamint
azok áramköreit foglalja magába.
Mint minden CD-játszót, ezt is a nagyfokú integráltság jellemzi.
Beletekintve a készülékbe, előbb egészen egyszerűnek látjuk - később
aztán észrevesszük a mechanika alá épített két zsúfolt panelt és az
előlapra szerelt vezérlő elektronikát a kijelzővel.
Lássuk előbb a mechanikát. A lemeztartó fiókot egy önálló kis
motor húzza-tolja. A lemezt viszont már egy nagypontosságú,
kvarcvezérelt, közvetlenhajtású motor forgatja. Maga a meghajtás
viszonylag egyszerű, lényegében két Hall IC-ből, egy LM324 típusjelű
quad IC-ből és négy tranzisztorból áll. Ez az egység egyetlen
nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el, a motor állórészével és a
tekercsekkel együtt.
A készülék teljes működésének vezérlését (ezen belül a
motoráramkör vezérlését is) egy MAB8441 típusú mikroprocesszor látja
el. Összes funkcióját nem sorolhatjuk fel, csak mint érdekességet
említjük, hogy ha lemez nélkül indítjuk el a készüléket, a motor
néhány másodperc múlva leáll, a lézerdióda nem kap táplálást, a
kijelzőn megjelenik a hibajelzés.
A kiolvasófej kisebb mint egy gyufaskatulya! Ez a dobozka foglalja
magába a lézerdiódát, az érzékelő és sávontartó részt, az optikai
elemeket, a fókuszáló egységet (a "sugárirányban mozgató motort") -
tehát a komplett kiolvasó rendszert. Hogy pontosan tudjon működni,
különféle információkra van szüksége. Ezeket - több meghajtó áramkörön
keresztül - egy nagybonyolultságú, TDA5708 típusú IC szolgáltatja. Az
innét kapott, a rendszert radiális mozgásra utasító jelet egy
TDA5709-es IC dolgozza fel, és egy meghajtó IC-a keresztül működteti
azt a tekercset, amely majd sugárirányban mozgatja a letapogató
rendszert.
A második főegység lényegében a kiolvasófejből származó jeleket
dolgozza fel. A leolvasott, majd a TDA5708 által feldolgozott
nagyfrekvenciás jel a dekódoló áramkörbe kerül (SAA7010 típusú IC).
Ezután a hibajavító áramkörön a sor (SAA7020, SAA7000. MSM2128 és
SAA7030 jelű IC-k alkotják). A D/A, azaz digitál/analóg átalakító
következik (csatornánként 1-1 TDA 1540P jelű IC), és kimenetükön már
analóg hangfrekvenciás jelhez jutunk. Ezt egy kétfokozatú
illesztőerősítő egység fogadja (LM833-as IC-k), ebben állítják be - ha
a lemez kódja ezt előírja - a járulékos, 0 vagy 15/50µs-os deemfázist.
Kétfokozatú némító áramkör zárja a sort, csatornánként 2
tranzisztorral. Ez minden alkalommal működésbe lép, valahányszor a
letapogató fej a programot keresi, vagy ha a hibajavító egység nem
tudja korrigálni a lemezhibákat.
A harmadik főegység a vezérlő (kezelő) és kijelző áramkör. A
központi vezérlés ismét egy MAB8441-es mikroprocesszor feladata. Ez
gyűjti be a kezelőszervek kapcsolóinak vezérlőjelét, úgyszintén azokat
az információkat, amelyeket a dekóder áramkörök küldenek a lemez
programjáról, játékidejéről. A mikroprocesszor vezérli a kijelző
egységet (NSM4202) a négyszámjegyes kijelzővel és az azt meghajtó
áramkörökkel együtt, valamint azt a 4 tranzisztort, amely a lemeztartó
fiók motorját hajtja meg.
Most már csak a tápegység van hátra. Többféle, egymástól független
tápfeszültséget kell szolgáltatnia (+12, +11,3, +9, +5, -2,5, -5, -9,
-12, -18V!), ezeket öt különböző IC-s stabilizátor állítja elő,
illetve némelyik feszültséget ezeknek a jeléből képezik.
A CD-játszó műanyag aljlapon áll, az elő- és hátoldal szintén
műanyag. A burkolat fémlemezből készült. Szállításkor a mechanikát két
csavarral rögzíteni kell; használatba vétel előtt ezeket természetesen
el kell távolítani.
Méréseinkhez
A kimeneti feszültségek és impedanciák szabványosak, ehhez nincs
mit hozzáfűznünk.
A linearitás paraméterén azt értjük, hogy bizonyos, a mérőlemezen
meghatározott jelszinteket mekkora pontossággal kapunk vissza a
CD-játszó kimenetén. A mérőfrekvencia 997Hz. A 0 és -60dB közötti
tartományban alig mérhető, de -80 és különösen -90dB-a már számottevő
az eltérés. A mérést szelektív módon végeztük, hogy egészen kis
jelszinteken a zaj (illetve a nemkívánatos jel) ne befolyásolja az
eredményt.
A frekvencia-jelleggörbét nem egészen úgy vettük fel, mint
megszoktuk. Eddigi méréseink során a diagrampapír teljes magassága 50
decibelnyi szintváltozást reprezentált. A CD-játszók frekvenciagörbéje
viszont annyira lineáris, hogy az eltéréseket érzékeltetendő, "szét
kellett húznunk" a léptéket: ami eddig 50dB volt, az most csak 10dB.
Egy-egy vonal a diagrampapíron eddig 1 decibelt jelentett, most
viszont csak 0,2dB-t. Így jobban szemügyre vehetjük a görbe
anomáliáját: enyhe hullámosságát, amelyet a digitál/analóg átalakító
szűrői okoznak. Mindazonáltal az eltérés nem haladja meg a -0,1; -0,2
decibelt, és teljes mértékben megfelel a gyár előírásainak.
Az áthallási csillapítás fenomenális - ez is a CD-rendszer
lényegéből fakad. A specifikáció 94 decibelt ad meg, de a gép ennél
minden frekvencián csak jobbat produkál. Hihetetlenül jók a
zajértékek, még lineárisan értékelve, tehát a 22,5Hz-22,5 kHz sávban
is: az elméletileg elérhető értéket kapjuk. Nincs különösebb
jelentősége, de megmértük a némításkor adódó jel-zaj arányt is. Ismét
igen jó eredményt kaptunk.
Izgalmasabb a dinamikatartomány mérése. Az az előírás, hogy a
névleges, 0 decibeles szintet 24dB-vel csökkentsük, és ehhez
viszonyítsunk. A táblázatunkban szereplő 70 decibelhez tehát 24-et
kell hozzáadni, ekkor kapjuk meg a teljes kivezérléshez tartozó
dinamikát, esetünkben 94 decibelt. * (* Ennél a passzusnál megszólal a
Gonosz, odalentről, lábjegyzet formájában. A fentebb méltatott
paraméterek valóban gyönyörűek, de azért hadd hiujuk fel valamire a
gyanútlan Olvasó figyelmét. A digitális rendszerekben a
dinamikatartomány széles ugyan, de nem folytonos! A jel szintje nem
folyamatosan, hanem ugrásszerűen változik. Pianisszimó és fortisszimó
között az analóg technikában megszámlálhatatlanul sok jelszint
sorakozik, ezzel szemben a digitális jelszintek mindig
megszámlá1hatók, és kérdéses, hogy ezt a szakaszosságot- amelyet a
digitál/analóg átalakítás során "elkennek" - nem detektálja-e mégis a
zenehallgató tudat. A 16 bit persze valóban 96 decibelnek felel meg,
de ezt a két adatot mégsem szabad azonosítani, minthogy a valóság két
eltérő oldalát ábrázolják. A 96 decibel a dinamika sávszélességét adja
meg, a 16 bit pedig a rendszer felbontóképességét.(Képzeljünk el egy
szántóföldet, amely meglehetősen széles, de ugyanennyire göröngyös is,
tehát nem léphetünk rajta tetszőlegesen kicsiket! Vagy, még inkább,
képzeljünk el egy létrát, amely nagyon magasra vezet ugyan, de a fokai
túlságosan messzire esnek egymástól, és vigyáznunk kell nehogy egy
lyukba dugjuk a lábunkat.) A 96 decibel, mint paraméter, látványos és
szemléletes - a 16 bit viszont valójában nagyon csúnya paraméter
volna, de egyáltalán nem szemléletes, nem fűződnek hozzá képzeteink.
tehát: nem zavar bennünket? A szerkesztő megjegyzése.) Ezt a mérési
módszert úgy választották meg, hogy (nagyon leegyszerűsítve): kivédjék
a CD-rendszer egyik sajátosságából adódó hibát.
Az intermodulációs torzítást 0 és -20dB kivezérlésű jellel mértük.
A specifikáció nem szól erről a torzításfajtáról, holott ez is igen
alacsony. A harmonikus torzítást többféleképpen is megmértük: 1kHz-en,
illetve 997Hz-en, a 0 és a -90dB közötti szinteken. A teljes
kivezérlés környezetében rendkívül kicsiny értékeket kaptunk. Lejjebb,
-60 és -80dB-s kivezérlésen a torzítás erősen felnövekszik, és -90dB-n
36 százalékra szökik. Ez, persze, a rendszer lényegéből fakad: az
egészen kis kivezérlés tartományában már jól érződik, hogy a jel nem
szinuszos, hanem diszkrét elemekből, egyenes szakaszokból épül fel.
Szemléltesse ezt az 1kHz-es mérőjel deformálódása. A -20 decibelen
felvett szinuszjel (1. kép) még kifogástalan, de -60 decibelen (2.
kép) már enyhe csipkézettséget mutat, -80 decibelen (3. kép) durván
eltér a szinuszformától, -90dB-n pedig (4. kép) már semmi köze hozzá:
csak azt látjuk, hogy "van jel - nincs jel". Persze. ne feledjük,
ennyire alacsony jelszintek a hagyományos, analóg jelrögzítésben elő
sem fordulhatnak, mert elvesznek a lényegesen magasabb zajban! * (* A
digitális jelrögzítésben sem igen fordulnak elő. A digitális torzítás
szubjektíve sokkal kellemetlenebb az analógnál, ezért a hangmérnökök
inkább lemondanak a legalsó jelszintekről: analóg zajt kevernek a
műsorhoz, hogy elfedjék a jelalak lépcsőzetességét. A szerkesztő
megjegyzése.)
Meghatároztuk a harmonikus torzítást a frekvencia függvényében is,
0dB kivezérlésű jellel. A torzítás a teljes sávban igen alacsony.
Négyszögjelet négyet is fotóztunk. A 100Hz-es mérőjelen (5. kép)
egészen kicsiny, túllövés-szerű csúcsok látszanak, ezek 400Hz-en (6.
kép) felerősödnek, 1002Hz-en (7. kép) már végigvonulnak a négyszögjel
tetőrészén, az 5512Hz-es jel pedig (8. kép) már erősen eltér a
négyszögformától. Ez szintén a rendszer lényegéből fakad. Ahhoz, hogy
valamely négyszögjelet nagyjából alakhűen lehessen leképezni, át kéne
vinni az alapfrekvencia tízszeresét is, dehát - mint tudjuk - a
CD-rendszerben 20kHz fölött meredeken vágják a jelet.
A 9. oszcillogramon egyetlen rövididejű impulzus átvitelét
ábrázoljuk. Láthatjuk, hogy az impulzus előtt és után megjelenő,
kisebb mértékű impulzusok teljesen szimmetrikusak. Ez - akárcsak az
előző négyszögjelek szimmetriája - azt bizonyítja, hogy a
digitál/analóg átalakító egységben (illetve utánuk) alkalmazott szűrők
amplitúdó- és fázisfrekvenciagörbéje közel ideális.
Ezzel végére is értünk kommentárjainknak. De még hadd térjünk ki
azokra a mérésekre (és mérőlemezekre), amelyekkel a hibajavító
rendszer működését ellenőriztük.
A Philips cég maga is készít mérőlemezeket. (Ez úgyszólván magától
érthetődik, hiszen ő van a leginkább érdekelve az egész
CD-bizniszben.) Az egyik lemez (Test Sample Nr.5, 814125-2) csak zenét
hordoz, tehát inkább demólemeznek nevezhető. Klasszikus, elektronikus,
modern zenét egyaránt találunk rajta. Érdekes, hogy a 24 zeneszám
közül csak 9 készült digitális felvételről!
Ugyanez a műsor szolgál a hibajavító rendszer ellenőrzésére az
előzővel csaknem azonos, de preparált lemezen (Test Sample Nr.5A,
814126-2; az előzővel párba csomagolva árulják). Háromféle hibát
imitálnak rajta: "ujjlenyomatot", "karcolást" és "szennyeződést". Az
utóbbiakat különböző átmérőjű fekete pöttyök reprezentálják.
Az ujjlenyomat-próba két zeneszámon nyúlik át. Az ismertető szöveg
szerint ezt a passzust minden gépnek hibátlanul le kell játszania. A
sugárirányú karcolások több műsorszámot kereszteznek, és rendre 400,
500, 600, 700, 800 és 900µm szélesek. A hibátlan készülékeknek
legalább a 400µm-en túl kell jutniuk, nem szabad elveszíteniük az
információt. A harmadik hibacsoportban a fekete pöttyök átmérője 300,
500, 600, 800µm. (Csak nem a légypiszkot akarták itt szabványosítani?!
SA megjegyzése.) Közülük a 300µm-es a kötelező gyakorlat, a többi a
szorgalmi feladat. Ha a készülék úgy érzi, hogy a hibát nem tudja
kijavítani, némítani fogja a kimenetét. Eszerint tehát minden
műszerezettség nélkül, csupán a zene folyamatosságából (illetve
elnémulásából) is megtudhatjuk, mekkora hibát képes korrigálni a
CD-játszónk.
Az Olvasót nyilván az érdekli, hogyan szerepelt a CD150. Nos, a
zene egyetlen egyszer sem szakadt meg, készülékünk tehát a mérőlemezen
imitált legdurvább hibáktól sem zavartatta magát.
Harmadik mérőlemezünk valóban mérőlemez, csak mérőjeleket
tartalmaz, összesen 27-félét. Van rajta olyan jelcsoport is, amelynek
segítségével a szokásos frekvencia-jelleggörbét folyamatosan
felrajzolhatjuk, szintíróval diagrampapírra vihetjük. A mérőjeleket
igen nagy gondossággal készítették. Figyelembe véve a CD-rendszer
sajátosságait, számítógépes korrekciót alkalmaztak, úgy vitték lemezre
e különleges "felvételeket".
A felsoroltakon kívül a Sony cég YEDS7 típusjelű mérőlemezét is
használjuk (lásd 12. számunkban a Pioneer P-D1 CD-játszó tesztjénél).
Furcsa, mondhatni nyugtalanító, hogy míg a Sony lemezével 1kHz-en csak
0,004-0,005% torzítás adódott, a Philips saját lemezével (nem 1000,
hanem 997Hz-en) jóval nagyobb, 0,01% körüli torzítást mértünk.
Egyelőre nem tudjuk, mi lehet ennek az oka. Mellesleg, a gyári
specifikáció 0,003%-ot ad meg, tehát alighanem a Sony jár közelebb az
igazsághoz.
*
Összefoglalásul: a CD150 mindenben teljesíti vagy túl is teljesíti
a specifikációt. Egyszerű, jól kezelhető készülék, annyi
szolgáltatással és nem többel, amennyire - véleményünk szerint -
szükség van. Pedig, mint már mondtuk, igen-igen olcsó készülék.
Legalábbis a CD-játszók között.
Szeánsz
Házizsűrink tagjai csak futótag ismerik a Compact Disc hangját.
Együtt, közösen még nem hallgattunk CD-t - ez (esz az első kompakt
szeánszunk. Etalonunk ez idő szerint még nincs, pontosabban:
egyáltalán nincs is CD-játszónk. Akkor hát mihez hasonlítsuk a CD150
zenéjét? A legjobb lenne valami megszokott analóg programhoz
viszonyítani. Szó ami szó, a Philips igazán megjelentethette volna
CD-demólemezének programját LP-n is, ha már az egész műsor kétharmad
része amúgyis analóg programról készült. (Dehát miért is csinált volna
ellenpropagandát a CD-nek?! A szerkesztő megjegyzése.) Így csak a
szürkeállományunkban elraktározott hangképekre támaszkodhattunk.
Házizsűrink elfogadhatónak ítélte a Compact Disc hangját, bár mindenki
leszögezte, hogy analóg lemezről azért sokkal jobbat is hallott már-.
(Egyedül a szerkesztő az, aki változatlanul fenntartja, hogy nem
hajlandó együttélni a CD-vel - úgy látszik, allergiás rá.)
A-B teszt nélkül azonban nem szeánsz a szeánsz. Mindenképpen
szükségünk van valami "A"-ra, amihez képest a tesztpéldány lehet a
"B". Nos, a legjobban a Sony CD101-est ismerjük, vagy legalábbis ez az
a típus, amely eddig a legtöbbször volt látogatóban a Hifi Magazinnál.
Amúgyis a konkurenciától, a japánoktól való: A Magyar Hanglemezgyártó
Vállalatnál több példányát is használják, ezek közül kértünk kölcsön
egyet. Műsoranyag gyanánt a Philips demólemezének két azonos példánya
szolgált.
Nem képezheti vita tárgyát, hogy a két CD-játszó hangja igencsak
hasonló. A társaság 3-1 arányban a Philipset hozta ki jobbnak,
mondván, hogy annak egy kicsit csengőbb; elevenebb, élethűbb,
dinamikusabb a zenéje - a Sonyé fojtottabb, bágyadtabb. Ennél többet
ma még nem mondhatunk (és éppen, mert CD-játszóról van szó, ezúttal
attól sem lennénk okosabbak, ha a szerkesztő utólag - szokásához híven
- "ráhallgatna" a készülékekre a szeánsz után). Maradjunk abban, hogy
az új Philips CD150 jobb a régi Sony alapgépnél, tehát minden ezután
forgalomba hozandó CD-játszót őhozzá kell majd mérnünk.
*
Orion SC1025 casseiver
A nyelvészamatőrök cserben hagytak bennünket, máig sem találtunk
magyar nevet a kasszívernek - ez a masina, mint mindenki tudja,
rádió+erősítő+kazettás magnó közös dobozban, tehát háromszorosan lehet
kasszírozni érte. Az Orion gyár ezt szó szerint vette, az SC1025
pontosan annyiba kerül, mint az ST+SE+SM együttvéve, holott a nyugati
piacon a receiver és a casseiver mindig olcsóbb, mint a két, illetve
három gép ára külön-külön. Mindegy no, az a fő, hogy most már van egy
hazai casseiverünk is. Belsejét tekintve egyébként pontosan olyan,
mint ha a három főegységét csak úgy egyszerűen összeragasztották volna
a megfelelő pontokon. Habár tény, hogy itt-ott változtattak is rajtuk:
a tápegység például közös, és egyéb módosításokat is találunk.
Indokolt tehát, hogy ezt a háromfedelű masinát önálló készüléknek
tekintsük, és a komponenseit újra teszteljük. Mert nyilvánvaló előnye
ugyan a casseivernek, hogy otthon már nem kell drótoznunk-foltoznunk,
a ki- és bemenetek belül már eleve össze vannak kapcsolva - de
hátránya is van: bizonyos egyszerűsítésekre csábítja a
konstruktőröket, és ezek (mármint az egyszerűsítések) a minőség
rovására mehetnek.
Először azt gondoltuk, hogy a casseiverről csak egy gyorstesztet
közlünk, amennyiben ellenőrző mérést végzünk rádión, magnón, erősítőn
és az adatokat összevetjük régebbi méréseinkkel (HFM 14. és 18.).
Minthogy azonban a minitorony megjelenése óta két teljes esztendő telt
el, mégis úgy döntöttünk, hogy az SC1025-öt annak rendje és módja
szerint bemutatjuk, és legalább a magnórészének egy szeánszot is
szentelünk, mert tekintettel kell lennünk az új vásárlókra és az új
olvasókra. (Ami a rádiórész hangminőségét illeti, lásd Tunertesztünket
a 66. oldalon!) Elnézést kérve tehát mindazoktól, akik a teszt
megismétlését üresjáratnak érzik, alább részletesen ismertetni fogjuk
az Orion casseiver felépítését is. De kezdjük előbb a kezelésével.
Kezelése, szolgáltatásai
Mit rejt tehát a casseiver? Van benne egy 2x20 wattos erősítő, egy
közép-, rövid-, URH-sávú rádióvevő és egy kazettás magnó, amely
bármiféle, tehát nemcsak normál, krómdioxid és metál, hanem vaskróm
szalaggal is használható. Az egész építményt úgy kell elképzelnünk,
hogy balra alul lakozik az erősítő, egy emelettel feljebb a tuner,
mellettük jobbra a kétemeletes magnó - és a házban kiütötték a
közfalakat.
Balról és az erősítővel kezdve a kezelőszervek felsorolását:
hálózati kapcsoló, fölötte piros LED. Egy sorban velük a fejhallgató
csatlakozó 6,3mm-es Jack hüvelye, a magas és a mély hangszínszabályozó
forgatógombja, majd a Tone feliratú nyomógomb - ez nagyon hasznos,
mert ki lehet iktatni vele a hangszínszabályzást. Nagyméretű, kettős
hangerőszabályzó gomb. Bemeneti választókapcsolók: Monitor (elsősorban
persze háromfejes magnókhoz, a felvétellel egyidejű visszajátszás
céljára), Tape Ext. (szintén külső magnó vagy egyéb nagyszintű
jelforrás csatlakoztatására), Tape In (a casseiver saját magnóját
juttatja szóhoz), Phono (mágneses hangszedő bemenet), Radio (a belső
tunert kapcsolja az erősítőre).
Felül a tuneren a digitális frekvenciakijelző (Frequency Display)
kHz-ben vagy MHz-ben mutatja a frekvenciát, attól függően, hogy melyik
sávban hangolunk. Ha a három számjegy után egy piros pontot is látunk,
akkor ez 50kHz-et jelent URH-n, 5kHz-et a többi sávban. A "display"-a
LED-eket is találunk: 3 zöld a térerőt jelzi (Signal), egy piros a
sztereó vételt, egy zöld pedig a pontos állomásrahangolást - ez csak
az URH-sávban működik (Auto Servo Lock). A hangológombot egy
nyomógombsor követi. Az első gomb a zajzár (Hi-Blend, Muting). Ha
nincs benyomva, akkor a túl kicsiny jelű, tehát zajos műsort
elnémítja, nem engedi az erősítőre. Távolsági vételkor a zajzár
kiiktatható (benyomjuk a gombot), ekkor egy áramkör csökkenteni fogja
a sztereó műsor zaját - igaz, az áthallás, azaz a sztereófónia
rovására. Monó/sztereó kapcsoló következik, majd AM/FM váltó; FM-en
átkapcsolás nélkül hangolhatjuk az egész OIRT- és CCIR-sávot.
pontosabban a 66-73 és a 87,5-108MHz-es tartományt. Az SW/MW gombbal a
közép- (520-1620kHz), illetve a rövidhullám (5,9-6,3MHz, azaz a 49
méteres nyújtott sáv) között választhatunk. Ugyanennek a kapcsolónak
URH-vételkor más a funkciója: az Auto Servo Lock (ASL) áramkört
kapcsolja ki-be. Az ASL a következőképpen működik. Ha FM-en ±70kHz-re
megközelítettük a venni kívánt állomást, halványan világítani kezd a
hangolásjelző LED. Az elektronika egy-két másodpercen belül "ráhúzza"
a tunert a szóban forgó adóra. Ekkor a LED már teljes fénnyel világít.
A magnón a kazettatartó nyitógombja (Eject) balra esik a
kazettarekesztől. Jobbra a kivezérlésjelző vízszintes LED-sora
helyezkedik el. Csatornánként 12 LED - dicséretes bőkezűség a mai
spórolós világban! (Szintlépcsők: -20, -15, -10, -7, -5, -3, -1, 0,
+1, +3, +5, +8dB.) Egy további LED a felvételre kapcsolást indikálja.
A kijelző alatt két kapcsolót találunk, ezekkel választhatunk az
összesen 4 kazettafajta között. A felvételi szintet egy nagyméretű
kettős gombbal szabályozhatjuk, mellette találjuk a mikrofon bemenetek
6,3mm átmérőjű Jack-hüvelyeit. A szalaghossz-mérő kisméretű, három
számjegyes. Alul az üzem módkapcsolók: Stop, Felvétel, Gyors hátra,
Lejátszás, Gyors előre, Szünet. Nevezetes funkciótlansága a kis Orion
magnónak, hogy nem építettek bele semmiféle zajcsökkentőt - nekünk ez
tulajdonképpen tetszik, más kérdés, hogy mit szól hozzá a
vásárlóközönség. A hátoldalon a következő csatlakozók: bemeneti
választókapcsoló a magnóhoz (Mic, Din/Line), majd felvétel/lejátszás
csatlakozó ugyan ő hozzá. Középen a szimmetrikus, 300 ohmos és az
aszimmetrikus, 75 ohmos FM-antennabemenet, valamint az AM szabványos
antenna-föld csatlakozója. Az erősítőrész - ötpólusú -
csatlakozóhüvelyei: phono, felvétel/lejátszás (bemenete a Tape Ext
választókapcsolóhoz fut), vonal kimenet, monitor bemenet. A
hangsugárzók kábelét szabványos kivitelű csatlakozóhüvelyek fogadják.
FELÉPÍTÉSE
Erősítőrész
Máskor mindig a műsorforrásoktól haladunk az erősítőn át a
hangsugárzóig, de most hadd kezdjük mégis az erősítővel, a casseiver
központi egységével. Mint már említettük, ez gyakorlatilag azonos a
minitorony erősítőjével, az SE1025B-vel.
A RIAA-korrektora egyetlen µA739-es IC-re épül. Innét a jel a
bemeneti választókapcsolóra, aztán a hangerőszabályzóra, majd a
hangszínszabályozó részre jut. Ez utóbbi csatornánként egy FET-et és
két tranzisztort tartalmaz. Ha kiiktatjuk (a Tone Off gomb
megnyomásával), akkor csak a FET marad a jel útjában, mint
impedanciaillesztő.
A teljesítményerősítő rész differenciálerősítővel kezdődik, ez
egyetlen tranzisztor közbeiktatásával (itt állítják be a
teljesítmény-tranzisztorok nyugalmi áramát) vezérli a
kvázikomplementer meghajtó- és végtranzisztorokat (BC639-640, illetve
KD607-ek).
Az erősítő részt a hangszóró kimenetre kötött, 2,5A-es biztosítók
védik zárlat vagy túlterhelés ellen. A hálózati tápegység ±30V-ot
szolgáltat a teljesítményerősítőnek (a pufferkondenzátorok
6800µF-osak), illetve - Zener-diódás stabilizálás után - ±12V-ot a
fonoerősítőnek és a hangszínszabályozó résznek. A transzformátor
toroid típusú; további szekunder tekercsei is vannak. Ezek a tunert és
a magnót szolgálják ki.
Tuner rész
Ez pedig a minitorony tunerjével, az ST1025-tel azonos.
Az AM vevő egyszerű, két hangolt körös, és lényegében egy A244D
típusú IC-a alapul. A KF szűrő Toko gyártmány, típusszáma CFMQ001.
Demodulálás után egytranzisztoros erősítő adja a kimenetre, azaz az
erősítő "Tuner" kapcsolójára a hangfrekvenciás jelet.
Az URH-vevő lényegesen bonyolultabb. Az antenna bemenet
szimmetrikus, illetve aszimmetrikus (a beépített illesztő - balun -
transzformátor jóvoltából). Hangolás: Alps gyártmányú
forgókondenzátor, 4 hangolt körrel. A bemeneti és a keverő fokozat 1-1
darab BF961-es dual-gate FET. A helyi oszcillátor egy BF199-es
tranzisztoron alapszik, az első FET-et egy BC238 típusú tranzisztor
szabályozza vissza, a bemeneti jel nagyságától függően.
A keverés során létrejött KF jelet egytranzisztoros erősítő
fogadja, majd egy SFJ107MA jelű kerámia szűrő után a jel egy A225D
típusú IC-re jut. Ennek a feladata a KF erősítés, a demodulálás, de
ezenkívül a térerőjelzőket is vezérli és a némítást is ellátja.
Kimenete egytranzisztoros erősítőfokozatot vezérel, erről táplálják a
sztereó dekódert (A290D jelű IC). A dekóder kimenete a bal, illetve a
jobb csatornán egy-egy tranzisztor segítségével hajtja meg a pilot
szűrőket. Aztán már az erősítőbemenet választókapcsolója következik.
A kezelőszervek ismertetésekor megemlítettük a tuner különféle
szolgáltatásait. Konstrukciós szempontból a frekvenciakijelző és az
azt vezérlő áramkörök önálló egységet képeznek; SLK1442-02, K500-IE137
és 74LS90 típusú IC-ket, továbbá két tranzisztort tartalmaznak.
Ezekhez járul még a térerőjelző LED-ek meghajtására 3 tranzisztor. Az
ASL áramkör szintén tartalmaz néhány tranzisztort.
A tuner +15 és +6,8 volt tápfeszültséget igényel, előbbit IC-s és
tranzisztoros, az utóbbit egy egytranzisztoros stabilizátorról kapja.
Magnó rész
A futómű 3 elektromágnessel vezérelt, Alps gyártmányú egység.
Szokványos felépítésű: kisméretű, egyenáramú motor hajtja meg a
lendkereket, egy lapos gumiszíj közvetítésével. A mechanika minden
üzemmódról automatikusan Stopra vált a szalagvégeken. Precíz, gondosan
megépített masinának látszik.
A kombináltfej szintén az Alpsé. "Sendust" elnevezésű, és mint
mondják, hosszú élettartamú fej.
Elektromos felépítését tekintve a casseiver magnója kismértékben
ugyan, de eltér az SM1025-től. Elmaradt a fejhallgató-erősítő (tehát a
µA747 típusú IC), és néhány további, kisebb áramköri módosításra is
felfigyeltünk, de ezek nem érintik az alapkonstrukció lényegét.
Felvételkor a mikrofon, illetve a felvétel/lejátszás bemenetre
adott jel egy µA739-es IC-re, majd a választókapcsolóra kerül. Oda fut
a vonalbemenetről vagy a készülék rádiórészéből is a viszonylag
nagyszintű jel. A felvételi szintszabályzó következik, majd
egytranzisztoros (BC414C) erősítőfokozat vezérli azt az áramkört,
amely a felvételi korrekciót állítja be. Végül a fejmeghajtó fokozat
szintén egyetlen tranzisztorból áll (BC182). A kivezérlésjelző még a
felvételi korrekció beállítása előtti pontról kapja a jelet. Ennek a
(2x12 LED-et és a meghajtó részeket is magába foglaló) egységnek
SLK5461-03 a típusjele. A kivezérlésjelző felbontóképessége kitűnő,
könnyű vele beállítani a kivezérlést. Még jobb, hogy felvételkor a
műszerben egy csúcsértékjelző áramkör is működik: a legnagyobb szintet
jelző LED-ek a kivezérlési csúcsok megszűnte után még 1-2 másodpercig
tovább világítanak. (Ez a funkció lejátszáskor kiiktatódik, habár maga
a kivezérlésjelző ilyenkor is működik.)
A törlő és előmágnesező oszcillátor egy BC637-es tranzisztoron
alapuló áramkör; tápfeszültségének változtatásával állítják be a
nagyfrekvenciás jelet, szalagfajták szerint.
Lejátszáskor a jel nagyjából ugyanazt az utat futja be, mint
felvételkor, csak most a mikrofonbemenet helyett a kombináltfejet
kapcsolják a µA739-es IC-re, és annak negatív visszacsatoló ágában
állítják be a lejátszási korrekciókat. Ezután már csak egy
egytranzisztoros erősítőrész van hátra, innen adják a jelet az erősítő
bemeneti választókapcsolójára - de előbb közbeiktatnak egy
némítóáramkört, csatornánként egyetlen tranzisztorral.
A magnóelektronika +22V-ot kap egy µA723 típusú stabilizátor
IC-ről, a kivezérlésjelző, a motor és az elektromágnesek pedig +12,5
voltot egy külön stabilizátorról. A fotoelektromos forgásérzékelő
jelének fogadására és az elektromágnesek működtetésére 6 tranzisztor
szolgál.
Mint már említettük, a tervezők lényegében véve nem tettek
egyebet, mint hogy összeépítették a három fődarabot egyetlen dobozba.
Az eredmény: egy bonyolult, véleményünk szerint igen nehezen javítható
készülék. Némelyik alkatrészéhez csak nehézkesen lehet hozzáférni -
nem szívesen lennénk a szervizműszerész bőrében, amikor éppen egy-egy
komplikáltabb hibával kell megbirkóznia.
A burkolat egyébként teljes egészében fémlemezből készült.
MÉRÉSEINKHEZ
Most is külön-külön tárgyaljuk a három főegységet. Az erősítővel
kezdjük.
Erősítőrész
A bemeneti feszültségek megfelelőek, az impedanciák is rendben
volnának, de van egy szépséghiba: a külső magnó (Tape Ext) bemenet
impedanciája bizonyos körülmények között lényegesen alacsonyabb lehet
a specifikált 220 kohmnál. A legkedvezőtlenebb esetben, tehát amikor a
beépített magnó bemeneti választókapcsolóját Source állásba hoztuk,
csupán 73 kohmot mértünk. (Máskülönben 220 kohmot kaptunk.) Ez valóban
csak szépséghiba, a távol-keleti masinák bemeneti impedanciája
általában ennél is alacsonyabb.
A gyártó által megadott, 0,1% harmonikus torzítással határolt
kimeneti teljesítmény nagyobb, mint a specifikációban szereplő 2x20W,
mi 2x25 wattot mértünk, a zenei teljesítmény pedig ezt is jócskán
meghaladja. Az SC1025-nek tehát jelentékeny tartalékai vannak.
A frekvencia-jelleggörbék, különösen a korrekciós erősítőé,
szépek. A (monitor bemenetről mért) fázisfrekvencia-jelleggörbe olyan,
amilyet az amplitúdó-frekvencia-jelleggörbe alapján várhatunk. A
teljesítmény-frekvenciatartomány számottevő eltérést mutat a két
csatorna között, de megfelelőnek tartjuk. ha nem 0,1, hanem 0,7%
harmonikus torzítást engedélyezünk, 6Hz-70kHz sávszélességet kapunk.
Az áthallási csillapítás megfelelő, a két csatorna között is, a
különböző bemenetek között is. De ha a tuner működik és közben
monitorozunk, az áthallás a tuner és a monitorbemenet között 51dB-re
is leromolhat!
A névleges teljesítményen mért harmonikus torzítás alacsonyabb a
megadott 0,1 százaléknál, de nagy a különbség a két csatorna között.
Hasonlóképpen, az intermodulációs torzítás meghaladja a jobb csatornán
a specifikációban engedélyezett 0,15%-ot. A kimeneti teljesítmény
függvényében mért harmonikus torzítás akkora, mint a minierősítőé volt
(akár a régebbi IC-s kivitelűé, akár az újabb tranzisztorosé).
A zajok nagyjából megfelelnek a specifikációnak (amely egyébként
csupán a névleges kimeneti teljesítményhez viszonyított
jel-idegenfeszültséget határozza meg). Az ekvivalens jel-zaj és
jel-idegenfeszültség arány megfelelő, a toronyerősítőn sem mértünk
jobbat.
A négyszögjel-átvitel a szokásos, 10kHz-en az ohmos+kapacitív
terhelés hatására némi túllövés jelenik meg a négyszögön. A különbségi
torzítás monitor bemenetről egészen alacsony, korrekciós bemenetről
olyan, mint a szokványos fono-előerősítőké.
A kimeneti feszültségek és impedanciák megfelelnek az
előírásoknak: becsületes dolog, hogy a tervezők megtartották a vonal
kimenetet és a monitor bemenetet, a hagyományos felvétel/lejátszás
csatlakozón kívül.
A maradékfeszültség megfelelően csekély: leszabályzott hangerőn
nem lesz hallható a műsor.
Tuner
A zajhatárolt érzékenység a CCIR-sávon jobb, az OIRT-a lényegesen
rosszabb a specifikáltnál. A sztereó érzékenységet nem határozza meg
az adatlap - méréseink szerint ezúttal is a CCIR-sáv a jobb. A
jelidegenfeszültség és a jel-zaj arány igazán tisztességes:
specifikációt ugyan csak a monó üzemmódra adtak, és a tuner ezt
jócskán túl is teljesíti. A zajzár küszöbszint megfelelőnek tűnik. A
pilotjel- és a segédvivő-elnyomás bőven elegendő - különösen azokhoz a
készülékekhez viszonyítva, amelyeken egyáltalán nincs szűrő. A gyárak
manapság hajlamosak a spórolásra.
A harmonikus torzítás rendkívül alacsony, sokkal kedvezőbb a
specifikációnál - korszerű tunerre enged következtetni. A
hangfrekvenciás átviteli jelleggörbe gyakorlatilag teljesen lineáris,
az áthallás igen csekély.
A kétjeles szelektivitás és a középfrekvenciás zavararány átlagos,
a tükörfrekvenciás zavararány az OIRT-sávban jó, CCIR-en határozottan
gyengébb. A nagyjel-szelektivitás mindkét vételi sávban hasonló, a
görbék szebbek, mint a 14. számunkban tesztelt tuneré.
A hangfrekvenciás kimenet (értelemszerűen a vonal kimenet)
feszültsége kismértékben elmarad a specifikált 500mV-tól, és nemcsak
azért, mert mi másképp mérünk (a gyár 50kHz löketre vonatkoztatva adja
meg az 500mV-ot, mi 40kHz löketre kaptunk 330-at).
A Hi-Blend kapcsoló hatásosságát külön (5.) diagramon
demonstráljuk. Jól látható. hogy az érzékenység növelése miatt az
áthallási csillapítás erősen csökken, 2kHz körül már csak körülbelül
8dB, 15kHz-en pedig 1dB-re esik vissza.
Magnó
A szalagsebesség eltérése a névlegestől közepes, a nyávogás
rendkívül alacsony - ennyire precíz egyenfutása csak a sokkal drágább
gépeknek van, nem is értjük, miért ilyen szerény a specifikáció
(+0,18%).
A bemeneti és kimeneti feszültségek és impedanciák megfelelőek.
Felvétel/lejátszás csatlakozón itt a magnó önálló csatlakozóját
értjük.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbék határozottan jók. A szintesés
16kHz-en mindössze 2-3dB. A teljes frekvenciagörbék egyenletesek,
kiéve metállal: azon 2kHz felett erős kiemelést látunk.
(Táblázatunkban azért tesszük 9kHz-re a felső határfrekvenciát a jobb
csatornán, mert itt lép ki a görbe a +3 decibeles tűrésből.)
Bővebb magyarázatra szorulnak a magasabb (-10, illetve 0dB)
kivezérlésen készített jelleggörbék; értelmezésükhöz rögtön szóba kell
hoznunk a harmadik harmonikus torzítást. A 0 decibeles kivezérléshez
minden szalagtípuson csekély (átlagos) mértékű harmadik harmonikus
torzítás járul - kivéve a krómdioxid szalagot: azon igen magas a
k3, megközelíti azt, amivel a csúcsszintű kivezérlést
definiáljuk (k3=3%). Eszerint a többi szalagtípuson nem
vezérlődik ki teljesen a szalag, vannak még tartalékai, ezzel szemben
krómdioxidon 0 decibelen már csaknem teljes a kivezérlés, a magasabb
frekvenciák telítődésig vezérlik ki a szalagot, magashangveszteség lép
fel. Mindez tehát ne tévesszen meg bennünket: az, hogy a vasoxid, de
még a vaskróm szalag is jó magasfrekvenciás átvitelt produkál, pusztán
a kivezérlés eltérő mértékével magyarázandó. (Metál szalagon semmi
gond: ott amúgyis ki volt emelve a magastartomány, és most a nagyobb
kivezérlési szinteken ez a kiemelés redukálódik, a görbe úgyszólván
lineáris.)
A második harmonikus torzítás krómról és metálról igen magas - ez
valószínűleg a magnóelektronika egyszerűségének tudható be. A
zajszintek elfogadhatóak. Jól látható, hogy a mikrofon és a
felvétel/lejátszás bemenet jónéhány decibellel zajosabb a
vonalbemenetnél. Az áthallási és a törlési csillapítás megfelelő. A
kivezérlésjelző hibája csekély, nem haladja meg az 1dB-t.
Szeánsz
Etalonnak meghagytuk az Aiwa AD-F220Z-t; a bátyja ugyan, az
AD-R450Z (lásd HFM 19.) valamivel jobbnak bizonyult, de kétszer
annyiba kerül. Az F220Z a maga 8500 forintjáért afféle Best Buy, azaz
Előnyös Vétel. Úgy tűnik, ezt a jelzőjét változatlanul megőrzi.
Szokásunkhoz híven szalagtípusonként adunk jellemrajzot előbb a
tesztpéldányról, majd (zárójelben) az etalonról.
Vasoxid. Kisebb zaj. Sávhatárolt. Fojtott. Mélytónusú, hervadt
althang a szoprán helyett. Bágyadt, kissé náthás. (Basszusban jobb,
definiáltabb, a szoprán igazibb. Zajosabb.)
Krómdioxid. Kicsit száraz, gépi. Csendesebb, kevésbé zajos.
Világosabb hangkép. Tiszta, levegős, de a basszusa kevés. A sztereója
kulisszaszerű. Nem elég telt, szegényesebb. Üres. Nincs súlya.
Összetöpörödik. (Teltebb, basszusban gazdagabb. Néhol reszelős.
Elevenebb. Zajos. Magasban-mélyben jobb. A zaja ellenére is ez a jobb.
Teresebt, kellemesebb.)
Metál. Az Orion kellemesen, de kissé "piszkosan" szól. Az Aiwán a
magashangok szebbek. A két magnó nagyjából egyenértékűnek tűnik.
Bizonyos programokon (templomi zene) alig tudtuk megkülönböztetni
őket.
Egyszóval, vagy inkább hárommal: marad az Aiwa.
*
Öt hangsugárzó
Úgy látszik, a hangdoboz valamiféle romlandó dolog, azért nem
teszik el télire... A múlt év végén legalábbis hiába kerestünk
hangsugárzót a boltban. A magyar gyárak szinte már csak exportra
dolgoztak - ehhez gratulálni illenék (habár jó volna ismerni a
dollárkitermelési mutatójukat, vagyis azt, hogy hány forintból
csinálnak egy dollárt). Szomszédainktól semmit sem kaptunk, de hát
miért is kaptunk volna. Ezekután érdemes eltűnődni rajta, hogy a
külkereskedelmi gyakorlatban miért van a nyugati hangsugárzókon 50%
vám, holott a lemezjátszókat csak 17% terheli. Talán azért, mert
lemezjátszót nem gyártunk, hangsugárzót viszont (elvben) igen, tehát
védeni kell a magyar ipart a külföldi konkurencia ellen? Most már csak
az a kérdés, ki védi meg a vásárlókat a magyar ipar ellen.
De "csillapodj, heves szív", beköszöntött az újesztendő, és
hamarjában öt új hangsugárzótípust számoltunk össze a kirakatokban.
Közülük három a Videotontól való (kicsi, nagy, közepes méretű), egy
aprócska és igen olcsó szovjet dobozban ha mást nem, hát a baráti
segítséget kell méltányolnunk, ötödiknek pedig egy szintén szerényen
méretezett, de annál szerénytelenebbül árazott, feltehetőleg japán
iából származó hangsugárzót mutatunk be a nagyérdemű
vásárlóközönségnek. Párja 13500 forint - ennyiért már valóban márkás
hangsugárzót is kínálhatnának.
Seltron DX-50
Kezdjük is mindjárt vele a sort, először, mert a legdrágább,
másodszor, mert a legtetszetősebb, harmadszor, mert varázsige is van
rajta, abrakadabra-ham-ham-ham: "linear phase digital monitor",
magyarul: "was gut und teuer." A lineáris fázissal egyszer már
megpróbáltak megetetni bennünket (lásd HFM 14.), akkor kimutattuk,
hogy közönséges blöff volt az egész - ezúttal megtakarítjuk a
fázismérést és nem vesztegetünk több szót a fázislinearitásra. Ami a
"digital monitor" kifejezést illeti, ez azt jelenti, hogy... azt
jelenti, hogy... mit is jelent tulajdonképpen? Jelenteni semmit sem
jelent, csupán sejtteti, hogy ez a dobozka annyira masszív, hogy még
digitális műsoranyaggal sem lehet tönkretenni. És, minthogy monitor,
akár stúdiók is használhatnák. Bizonyára jóleső érzés, ha valakinek
olyan hangsugárzója van, amely után még a hangmérnökök is megnyalnák
mind a tíz potméterüket. Habár a stúdiókban mi valahogy egészen
másféle monitorokkal találkoztunk. De hát ha digitál, legyen digitál.
Remélhetőleg nem fog megsértődni, ha mi a szeánszon csupán snassz
analóg műsort hallgatunk rajta.
Tényleges érdekessége viszont a DX-50-nek. hogy a
hangszórómembránjai nem kör, hanem négyzet alakúak. A mélyhangszóró
membránmérete 110x110mm, ez 124mm átmérőjű körmembránnak, tehát úgy
15-16cm átmérőjű hangszórónak felel meg. A membrán méhsejtszerkezetű,
a membránszél habosított műanyag. A csipogó 28x28 milliméteres.
A hangszórók az előlap középvonalában helyezkednek el, tőlük
jobbra esik a reflexnyílás, amely egy 40mm átmérőjű, 72mm hosszú
papírcsőben folytatódik. A hangszórókosarak csupasz papírcsíkon
fekszenek fel - a szokványos habalátét vagy gyurma feltehetőleg jobban
szigetelne. A doboz hátoldalát belülről üvegszálas vattával
borították. A csatlakozók rugósan fogják meg a (lecsupaszítandó)
vezetékvégeket. A pólusokat félreérthetetlenül jelölték: piros,
illetve fekete színnel, azonkívül "+" és "-" szimbólummal. A
csatlakozók egy műanyaglapon helyezkednek el, amely adatlap is egyben.
S-30
Szovjet gyártmány (a gyár nevét nem ismerjük*). (*Radiotechnika)
Csinos kis kétutas basszreflex doboz. A reflexnyílás 65mm
átmérőjű. Belül egy 30mm belső átmérőjű gumicsőben folytatódik 80mm
hosszan. Csillapítás céljára egy kevés vatta szolgál. Az előlapon
túlvezérlésjelző LED. A keresztváltó meglehetősen bonyolultnak
látszik. Műanyag díszelőlap takarja a homlokzatot (és a kissé primitív
famunkát). A hangszórókat fekete fémszita védi. A csatlakozót
hatszögletű réz idomanyagból gyártották, a vezetéket egy
keresztfuratba kell beilleszteni és egy csavarral megszorítani -
sajnos, az egész egy kissé laza és könnyen elfordul, azonkívül a
csavar - ha erősen meghúzzuk - elnyírja a vezetéket. A dobozt falra is
lehet akasztani a hátlapra csavarozható fémlemez segítségével.
Videoton - Tele-Sound - Intervox
A három közül csak a legnagyobbik. a DC3011 hordoz VT-emblémát, de
a másik kettő is félreismerhetetlenül a Vidi gyártmánya. Az aprócska
BHP1062 felirata "Intervox Mark 10", a DC 2010-esé pedig "TeleSound" -
ezek nyilván exportból maradtak vissza. Az Intervoxnak csak a
hátoldalán van adatlapja, a DC2010-esnek pedig sehol.
Közös jellemzője a három hangsugárzónak, hogy szép a famunkájuk. A
hangszórókat kívülről csavarozták az előlapra és a kosárszéleket
műanyag díszkerettel takarták. A hangszórókosár "húzott" fém. A
mélyhangszórók mögött lazán behelyezett vatta. A nagy hangszórók
papírmembránosak gumi (pontosabban, ha jól látjuk, speciális
poliuretán) széllel, a csipogók dómtípusúak. Az előlapot keretre
feszített fekete jersey védi, a keret patentszerűen, műanyag tüskékkel
van rögzítve, tehát leszedhető. A hátoldalon fekete-piros, rugós
szorítócsatlakozók fogják meg a hangszóróvezeték lecsupaszított végét.
A BHP1062 pici, kétutas, zárt rendszerű doboz. A háromutas DC2010
szintén zárt rendszerű: voltaképpen nem más, mint lezárt változata a
DCR2020 jelű reflexdoboznak - lásd HFM 11. A nagy, háromutas DC3011
pedig szintén megfelel a 12. számunkban tesztelt DC3010-nek, csak
ezúttal az újabb típuson van reflexnyílás, és a régi volt a zárt
doboz. A DC3011 aszimmetrikus "dizájn": a dohogó középen helyezkedik
el, de a zengőt és a csipogót balra tolták a doboz középvonalából.
("Jobbkezes" változat nincs, a dobozpár tehát nem tükörszimmetrikus.)
Van az előlapon egy potenciométer is, ez a középtartományt
szabályozza, de kismértékben a magas regiszterbe is beleszól: ha a
középsávot mérsékeljük, a magastartomány szintje emelkedik és
vicaverza.
MÉRÉSEINKHEZ
Seltron DX-50. A két példány frekvenciagörbéje néhol erősen eltér,
a legszembetűnőbb a 2,7kHz-es keskeny csúcs, majd utána egy szintén
keskeny beszakadás az egyik példányon. A basszustartomány
csillapítatlan, és 80Hz alatt még így is megszűnik létezni. A torzítás
széles sávban jelentkezik, némelyik "tüske" már 1 watton is eléri a 3
százalékot, 96dB-a pedig 10 százalék fölé szökik. A mélyhangszóró
("digital monitor"???) igencsak erőlködik, 50Hz alatt iszonyatosan
torzít. Riasztó burst-ők a középsávban; a 2577Hz-es jel diszkrét
négyzetekből egymásba érő háromszögekké torzul.
S-30. Meglepően egyenletes frekvenciaátvitel! Alul egészen 70Hz-ig
húzódik - némi kiemelés árán. Nagy hangnyomáson a torzítás erősen
felszökik. Elfogadható burst-ök.
BHP1062. A frekvenciaátvitele nem volna rossz, de van egy erős
kiemelése 5 és 7kHz között. (Előtte a mély. de igen szűk beszakadás
nem tűnik veszélyesnek.) A mélyátvitel jól csillapított, de a görbe
hamar lekonyul, 90-100Hz között eléri a -3 decibeles pontot.
Viszonylag magas torzítás.
DC2010. Kriminális frekvenciaátvitel: az alsó és a felső regiszter
nincs "összedolgozva". Csillapítatlan basszusrezonancia 100Hz-en.
Kusza iránygörbék. A torzítás viszonylag magas, és nagy hangnyomáson
erősen felszökik, ezt a hangsugárzót nem is hajtottuk tovább 94
decibelnél. Más tekintetben is ez a típus a fekete bárány: burstjel az
egész sávban fegyelmezetlenek, sőt, még mélyfrekvencián sem tudnak
lefékeződni - ritka jelenség.
DC3011. A felső regiszterben erős egyenetlenségek. Csillapítatlan
basszusrezonancia 80-100Hz között. A mélytartományban a torzítás igen
erős. Csúnya burst-ök.
Szeánsz
A hangsugárzókat fából készült, körülbelül 50cm magas állványokra
helyeztük, ezeket a kívülálló hajlamos volna hokkedlinak nevezni, és
nem is tévedne nagyot. Ezekből négy teljesen egyforma példány van a
szerkesztő (családjának) birtokában, márpedig éppen ennyire van
szükségünk ahhoz, hogy a tesztelésre szánt hangsugárzó-párt, valamint
az etalont (a két Orion HS280-at) azonos körülmények között
használhassuk. A hangdobozokat egészen közel vittük a hátsó falhoz -
5-10cm távolságot hagytunk -, és váltakozva raktuk őket: amelyik típus
balról a fal felől állt, az jobboldalt belülre kerül. Így mindegyik
párnak ugyanakkora maradt a sztereó bázistávolsága.
Műsoron: Wagner, Beethoven, aztán valami Ortofon nevű zeneszerző,
továbbá egy japán dzsessz-trió és néhány szám a Manhattan Transfertől.
A teszt elvben vakon folyt. A gyakorlatban ugyan nem nehéz kitalálni,
mikor melyik hangsugárzópár szól, de igyekeztünk nem erre
koncentrálni. A zsűritagok jegyzetfüzetéből kitéptük a lapokat,
csoportosítottuk őket, és kigyűjtöttük az egyes típusokra vonatkozó
megjegyzéseket. Csillag után mindig új nyilatkozat kezdődik.
Zárójelben, külön bekezdésben az Orion HS280-asra, az etalonra
utalunk.
Seltron DX-50. Kissé fojtott. Döng. Lapos csinnek, nem tiszta
magasak. Nem grízes - lapos. A torzítása nem "sz", hanem "sss".
Nagyobb basszus, de nem mélyebb. Wagneren nagy zúgásbúgás. de
tisztátalan szólamok. Beethovenen jobb hangzási balansz, de döglött
hangzás. * Mos, ken, kevés magas. Ennek se jó a mélye. Bosszantóan
fojtott. * Nincs mélye, fuldoklik. Másféle torzítás. Tompa, fojtott,
sávhatárolt, beszűkül. * Először előnyös, nem forszírozza a zajt, de
sokszor beszűkül, lefojtja a zenét. Rárakódások a magas hangokon.
(Talán természetesebb szólamok. Testesebb, elevenebb, kissé érces,
a mélyei véznábbak. Mellékzörejek. Ez is nagyon rossz. Wagner:
egészségesebb, de túlságosan trombitálós. * Középtől felfelé
lényegesen jobb, tisztább, magasabbra megy. Nem jó a mélye, kopog is.
Tiszta, csengő, élethű női hang. * Elviselhetőbb. * Lendületesebb,
levegősebb, jobb a tere.)
Összegezve: a szavazati arány 4-0 az Orion javára. Az árarány,
mint tudjuk, 4-1 a Seltronéra...
S-30. Kásás, hordóhang, döng. Selypeg! Ken. Motyog a nő. A zongora
is motyog, sőt, tyejpeg is. A középtartomány fölöttébb gyanús. A
magasa hiányzik. Az előadók és a közönség elalszanak. A
basszustartomány - önmagában nem rossz - két oktávja dominál. *
Embertelenül torz, főleg a középmagasak. Minden tekintetben rosszabb,
de a mélytartománya csaknem olyan, mint a másiké. * Mélyben valami
dohog, középtől felfelé torz, az énekhangon kellemetlen mellékzörej. *
Lényegesen rosszabb.
(Sziszegőbb, de talán mégis inkább ez kéne. Valamivel testesebb.
Az ének tisztább. A gitár is. * Kiegyenlített. mélyben-magasban jobb.
A Wagneren magasban kaszál, nem zavaróan ugyan, de elkeni a hangot. *
Lényegesen jobb. * Lényegesen jobb.)
Összegezve: ...viszont az S-30 a legolcsóbb hangsugárzó az összes
között...
Intervox Mark10 (Videoton BHP1062). Érdes, sziszeg, idegesít.
Nincs tartása, teste. A hangkép kiürül. Viszont teresebbnek,
szélesebbnek tűnik. * A magasai jobbak, de az egész erősen felfelé
húz, nincs mélye. Időnként torz, de nem is olyan rossz. Wagneren már
aggasztóan kiürül. Az énekhangon sztereóbb, aztán a dzsesszen nem
kéne, annyira nincs mélye, hogy szóba se jöhet. Középtől felfelé
csörög, a tere szétesik. A zongorája teljesen rossz, hamis, lehangolt.
Gép. A vonósa érdes. * Idegesítő. Magasban torz. Testetlen.
(Tömörebb, fojtottabb, melegebb, kevesebbet ad, de megnyugtatóbb.
* Egyenletesebb, mélyebbre megy, magasban vág. Élethűbb, de mattabb. *
Ez se tetszik. De teresebb. * Középre húz, monósabb, ez is torz, de
testesebb, elviselhetőbb.)
Összegezve: hallottunk (és fogunk még hallani) rosszabbat is dehát
azért ez még kevés az üdvösséghez.
Tele-Sound (Videoton) DC2010. Ez már a "rossz" VT-széria, a
sziszegő magassugárzóval. Elviselhetetlen. * Fémes csengés + mély
beütés=meg lehet tébolyodni. * Nagyon erős magaskiemelés. Annyira
zavaró, mint a celofánzacskó a moziban. A női énekhang olyan, mint ha
selyempapírt fújnának egy fésűn. * Rossz, úgy ahogy van.
Összegezve: itt nincs szükség az etalonra hivatkozni - ez a
hangsugárzó nem relatív, hanem abszolút értelemben elfogadhatatlan.
Legalábbis a mi számunkra.
Videoton DC3011. Nem igazán jobbak a mélyei. Inkább dummog.
Zavaros középtartomány, feljebb egyetlen húr pöncög. Kisebb-nagyobb
rendezetlenségek végig az egész sávban. Mindazonáltal nem bosszantóan
rossz. Öblös. Zavaros basszus. A sztereója beszűkül. *
Kiegyenlítettebb. Magasban tovább megy. * Dohog. A harmonikát teljesen
eltünteti. Jobb balansz. A női hang fojtott, torz. A dohogás fontos
részleteket elfed. Magashiány, összeesik. * Elviselhető, de az
énekhangon az "sss" nagyon rossz. Nagyzenekaron a mélyek huppognak, a
közép kiürül, a magas kevés. Csak hibái vannak.
(Nyílt. Szólamtisztaság. * Kiemel, a középmagasai gépiesek,
ordítanak, forszírozottak. Zajos, kiürül. Bizonyos tartományban jobb.
* Zeneibb. * jobb.)
Összegezve: egyikünknek a Videoton, a többieknek az Orion tetszett
jobban. A DC3011-nek a hangzási balansza jobb, tehát a magasai és a
mélyei inkább egyensúlyban vannak, legalábbis mennyiségüket tekintve
és globálisan. A HS280 azonban folyamatosabban megy át egyik
regiszterből a másikba, és összességében zeneibb hangképet produkál.
*
Úgy látszik, 1982 óta semmi említésre méltó nem történt a
hifi-hangsugárzók hazai piacán.
Pedig odáig sem történt túl sok minden.
Triangulum lemezjátszóasztalka
(A szerkesztő tollából)
Különféle lemezjátszóállványok, középen a Triangulum prototípusa (a
valóságban ez is matt fekete, csak éppen a fényképét erősen retusálni
kellett (hja, a másfél havi ide-odahurcolgatás nem tett jót neki!).
Magassága -a tüskés, állítható csavarlábak nélkül- 45 cm,
szélessége-mélysége körülbelüi akkora, mint a NAD 5120 lemezjátszóé.
Ha a készülék első két Iába a fán nyugszik, akkor hátul középen
szükség van egy alátétre a készülék alatt. Tapasztalatunk szerint
azonban a hangminőség akkor a legjobb, ha a lemezjátszó lábai a
levegőben lógnak, tehát a készülék teste közvetlenül érintkezik az
állvánnyal. Így egyébként stabilabban is áll.
Eddigi legkockázatosabb vállalkozásunk ez a teszt; féltünk, hogy
hitelünket vesztjük miatta mind a mérnökök, mind az olvasó-, illetve
vásárlóközönség előtt.
A mérnökök nehezen fogják megemészteni, hogy a Jelenségnek,
amelyről itt szó lesz, nem ismerjük a hatásmechanizmusát, mi több: a
Jelenség tökéletesen ellentmond a lemezjátszó-konstruktőrök klasszikus
elméleteinek. Ha a lemezjátszóasztalka "működik", akkor a vasöntvénybe
ágyazott stúdiógépeknek és a márványra épített hifi-lemezjátszóknak
nagyon rosszul kell szólniuk - és vicaverza. Úgyhogy talán mindenki
számára az lenne a megnyugtatóbb, ha a lemezjátszó-asztalka nem
működne. (Működik.) Aggályaimat részletesebben is kifejtem a 14.
oldalon, Negyedik Dimenzió címmel.
A vásárlók kevésbé szenvednek a klasszikus villamosmérnöki vagy
inkább gépészmérnöki szemellenzőtől, ők a Triangulumnak inkább az árát
fogják nehezen megemészteni, ha megemésztik egyáltalán. Végtére is,
2600 forintot követelnek tőlük, és mit kapnának érte?! két kiló
faanyagot. Igaz, nem akármilyet.
Az Olvasó bizonyára emlékszik még a Hifi Magazin szerkesztőinek
téli, londoni tudósítására. Kérem, vegye elő a 19. számot, és lapozza
fel az 59. oldalon a RATA Torlyte lemezjátszó-asztalka fényképét.
Nekem alkalmam volt kézbevenni ezt a kis szerkezettelen szerkezetet,
és azt mondtam magamnak: itt üssön meg a mennydörgős mennykő, ha ez
nem balzafából van. A RATA tesztjei ugyan, amelyeket azóta olvastam,
nem beszélnek balzafáról, csak egy "nem-specifikált fa
rácsszerkezetről" de aki csak egyszer is barkácsolt már valamit ebből
az egzotikus faanyagból, azt elég nehéz megtéveszteni. A balzafáról
annyit kell tudnunk, hogy a fajsúlya 0,1-0,2 között van, tehát
lényegesen könnyebb bármiféle más faanyagnál, még a parafánál is
könnyebb, csak persze annál sokkalta merevebb, keményebb, főleg
szálirányban. Állítólag csakis Ecuadorban terem, de ez nem tartozik
ide. Illetve nagyon is idetartozik, mert ebből lehet kitalálni, hogy a
puha balzafa valójában mennyire kemény. Mármint mennyire kemény
árucikk. Csak dollárért kapható, és nagyon keveset importálunk belőle.
És hogy milyen célra hozatjuk be mégis? Majd elmondom.
Kezdetben nem is mertem gondolni rá, hogy balzafából próbáljam
imitálni a RATÁ-t. Tudtam, mi a feladat: olyan állványt kell
eszkábálni, amely a lehető legmerevebb és egyben a legkönnyebb is.
Gondoltam, a közönséges faanyag is megfelel, csak ne legyen tömör.
Rácsszerkezetet kell építeni belőle. Készíttettem tehát néhány három-,
illetve négylábú jószágot. A konstrukciót adottnak tekintettem, lopni
végülis nem szégyen, csak az a fontos, hogy jó helyről lopjunk. Sem
jogilag, sem etikailag nem voltak skrupulusaim, minthogy teljesen
valószínűtlen, hogy a 100 fontsterlinges Torlyte asztalkát bárki is
forgalomba akarná hozni Magyarországon. Minthogy azonban én fölöttébb
becsületes tolvaj vagyok, elhatároztam, hogy az asztalkát, ha beválik.
a Plágium névre keresztelem. Ettől később eltekintettem, mert jómagam
ugyan játékos alkatú vagyok, de mások talán nem ennyire infantilisak.
A Triangulum név pedig nemcsak hogy jobban cseng, hanem nagyon is
kifejez valamit - egy olyan tulajdonságot, amely a farácsozatú
asztalkákra, sajnos, egyáltalán nem jellemző. (A balzafára, mint
később látni fogjuk, sokkal inkább!)
A faasztalkáim ugyanis nem váltak be. Ugyanolyan könnyűek, mint a
balzafából készült asztal, keménynek persze még keményebbek is, de nem
merevebbek. Rezonálnak, és ezt, sajnos, bizony jól meg lehet hallani -
később a szeánszokon a legtöbben meg is hallották. A farácsozatú
asztalkám nem "szól" szebben, vagy talán még csúnyábban is szól, mint
bármilyen más, viszonylag könnyű asztal vagy állvány! Egyik szárnyát
később félbefűrészeltettem, hogy - a fényképen! - látni lehessen a
szerkezetét, és elárulom, hogy az én példányaim égerfából készültek.
Ha valakinek kedve van kísérletezni hasonlókkal, tehát mondjuk
jávorral és valamiféle másmilyen szerkezettel, ám tegye. Én a magam
részéről lemondtam róla.
Azt már tudtam, hogy a modellezőknek és az Ezermester boltjainak
néha-néha van balzafájuk, de nagyon kevés. Felhívtam a
faanyag-importáló külkereskedelmi vállalatot, és megkérdeztem,
dolgozik-e Magyarországon másvalaki is balzafával. Igen, mondták, a
horgászok vállalata, a HOKÉV. Így aztán elmentem a Horgászcikkeket
Készítő és Értékesítő Vállalathoz, balzafáról konzultálni. Az
igazgató, Ágh Károly barátságosan fogadott (úgy látszik, ő már hozzá
van szokva a mániákus hobbistákhoz, akik a nüánszokon lovagolnak), és
megígérte, hogy támogatni fog kísérleteimben, ingyen és bérmentve.
Viszont nem titkolta el, hogy ha a szóban forgó asztalkából valaha is
árucikket lehet csinálni, kénytelenek lesznek megkérni az árát,
különben az üzemnek nem fizetődik ki, hogy behatóan foglalkozzék egy
számára ennyire távoleső hobbival. Őszintén szólva, mondta,
tulajdonképpen még így sem csábítja túlságosan a dolog, kivéve, ha az
asztalkát exportálni is lehetne. A HOKÉV ugyanis az egyik, ha nem a
legnagyobb úszógyártó, sőt: úszóexportőr az egész világon. (Ahá, hát a
horgászúszókhoz kell a balzafa!) Importanyagot feldolgozni, ez csak
akkor indokolt, ha dollár jön vissza belőle. Namármost, egy ilyen
hatalmas (???) asztalka anyagából százával lehetne gyártani az
úszókat. Ami tehát az asztalka esetleges forgalmazását illeti,
legfeljebb kisebb szériákról lehet szó, s főleg akkor, ha maga az
árucikk Nyugaton is vevőre találna (ami egyébként nem lehetetlen).
Ennyit elöljáróban.
No de hol volt még akkor a Triangulum.
Ágh igazgató úr beváltotta ígéretét, az első asztalka igen rövid
idő alatt elkészült, és még szebb is lett, mint az eredeti modell,
amelyben az asztalka három szárnyát nem tömb, hanem egy csőidom fogja
össze. Én ugyan vittem magammal egy megfelelőnek látszó PVC-csődarabot
is, de nem arattam vele sikert; azt mondták, túl komplikált volna
összedolgozni a csövet a falapokkal. Zimány úr, a konstruktőr (a
protoműhely vezetője, és ha jól értem, a dzsoli-dzsóker a vállalatnál)
nagyon csinos "dizájnt" kerekített; ez abból is kiderül, hogy amikor
hazatértem a zsákmánnyal, a feleségemnek is nagyon megtetszett: azt
mondta, ezt az asztalkát valami másra is lehetne használni. Biztató
előjel.
Más célra azonban nem használtam az asztalkát. Csak egyszer
kellett feltennem rá a lemezjátszót, és azóta nem tudom elképzelni,
hogy másképpen is hallgathatnám a lemezeimet. Auditív hatásairól alább
majd bőven lesz szó, de egyvalamit már az első pillanatban
felismertem: meghökkentően feljavult a zene felső regisztere,
természetesen a hegedű és a zongora is, de még inkább a cintányér, a
harangjáték, az Ortofon demólemez I/4. számában az a bizonyos kalimba
(amelyből eddig csak valami bizonytalan, tompa kocogást hallottam), és
szinte mindenütt: a triangulum. Nehéz pedig a kettő között
összefüggést találni, minthogy a triangulum fémből van, az asztalka
pedig puhafából. Annyi közük mindenesetre van egymáshoz, hogy a
triangulumnak, mint neve is elárulja, három oldala van - az
asztalkának pedig három lapja.
Ekkoriban, ha látogatóim jöttek, nem úszták meg asztaltáncoltatás
nélkül. Arcukon az elmebetegnek kijáró udvarias tisztelettel, de
mindenképpen fölöttébb szkeptikusan ültek be a "sztereó székbe".
Többségük azonban percek alatt-változtatott a nézetein. A NAD
lemezjátszó mindig szebben szólt a balzafaasztalkán, mint akár a
könnyű telefonállványon, akár a széken, nem is beszélve a nagy
tálalószekrény márványlapjáról, amely úgyszólván agyoncsapja a zenét.
Hasonló véleménnyel vagyok a fémkonzolokról is. Rövid időre
kölcsönadtam az asztalkát egy-egy audiofil barátomnak, ők egyébként
majd az eredménytáblázatban is szerepelnek, a 2., 12. és 13. sorban.
Barátaimnak nagyon rossz kedvük volt, amikor az asztalkát vissza
kellett hozniuk. Megértem őket, nekem ugyanennyire rossz kedvem volt,
valahányszor elvitték.
Ekkor már felbátorodtam annyira, hogy az asztalkát a Hifi Magazin
kollektívájának is bemutassam. Sólymos Antal barátomnak és
szerkesztőtársamnak ez időtájt rossz éjszakái lehettek az én
asztaltáncoltatásaim miatt; ő ugyan már ismerte a Jelenséget, de
rettegett tőle, mint a megmagyarázhatatlan dolgoktól általában, Dankó
Emil és Szalai Márti pedig annyira szkeptikusak voltak, amennyire ezt
a józan műszaki emberektől csak elvárhatjuk. A szeánsz, mindazonáltal,
pozitív volt, egyértelműen demonstrálni tudtam, hogy a lemezjátszó a
balzafa állványon szól a legszebben - még akkor is, ha az MC-hangszedő
helyett csak a hatnyolcszáz forintos AKG P4-et használtuk! Más kérdés,
hogy a láncban azért így is ott volt a Quad, ott voltak a Spendorok,
vagyis az egész rendszer így is legalább középkategóriájú volt. Vajon
mit hallana az, aki egészen olcsó - vagy, ellenkezőleg: méregdrága, a
miénknél sokkal jobb berendezést hallgat?
Egyáltalán: hogyan lehetne a balzafa hatását forintban kifejezni?
Mert hogy a Triangulum nem lesz olcsó mulatság, azt ekkor már
sejtettem. Rá szabad-e beszélni az üzemet az asztalgyártásra, a
közönséget pedig az asztalvásárlásra?
Úgy láttam, nincs más hátra, mint körbejáratni az asztalkát
Budapesten. Ez lett a Hifi Magazin eddigi legnagyobb szabású tesztje.
Mindenkit felhívtam, aki csak az eszembe jutott, és rábeszéltem,
próbálja ki a Triangulumot és mondjon róla véleményt. Másfél hónap
leforgása alatt sikerült 24 helyre eljuttatnom a balzafa asztalkát.
Némelyek 1-2 napig hallgathatták, másoknak esetleg csak néhány órájuk
maradt rá. Az adatokból (ki, mit, hol, mivel használ) egy terjedelmes
táblázatot állítottam össze. Mindenekelőtt, természetesen, a
lemezjátszóra voltam kíváncsi, hiszen azt egészítjük most ki egy
toldalékkal. Külön soroltam fel a szíjhajtású és külön a direkthajtású
készülékeket; a sorrend nagyjából-egészéből megfelel a tulajdonképpeni
értéksorrendnek, bár itt-ott nyilván vitatkozni lehet rajta. A skála a
Linntől a NAD-on keresztül a Tayáig terjed - azt hiszem,
reprezentatív, akár az egész audiofil-társadalomra nézve is. Mindenki
megnevezte azt a bútordarabot, amin a lemezjátszóját tartja, ahhoz
képest kellett megítélnie a Triangulumot, az alábbi szimbólumokkal:
0 nincs különbség,
* "valami van", de nem lényeges,
** figyelemreméltó különbség,
*** drasztikus különbség.
Kezdetben egyébként nem egy asztalkát adtam körbe, hanem mindjárt
hármat. Az 1. az volt, amelyikről eddig beszéltem, a 2. számút szintén
balazafából, de vékonyabbra, ennek folytán könnyebbre készítették.
Kontrolldarabnak odaadtam az én első farácsszerkezetű asztalkámat is
(ezt 3-as számmal jelöltem), hadd lássam, ki mit szól hozzá. Nos,
ennek a faszerkezetnek a hangját szinte mindenki kriminálisnak ítélte,
úgyhogy félidőtájt kivontam a forgalomból. Ugyanez lett a sorsa a
(természetesen sokkal jobb) 2. számú változatnak is, habár róla még
szólni fogok. Végül már csak az 1. és egyben végleges változatot
vittem-küldtem a szeánszokra: a Triangulum tulajdonképpeni
prototípusát.
Eredményhirdetőtáblám alighanem önmagáért beszél: 24 "fórum" közül
23 (sőt: tulajdonképpen a 24. is!) különbséget hallott a zenében,
attól függően, hogy mire állította a lemezjátszóját. Mind a
huszonhárman a Triangulumot hallották jobbnak a saját megszokott
polcukhoz, szekrényükhöz, állványukhoz, márványlapjukhoz képest, s
többnyire nem is akármennyivel. Némely középkategóriájú Thorensen
szerényebb volt az eredmény, mint vártam volna, másrészt viszont az is
meglepett, hogy a DD-gépek is, amelyeket pedig én eleve gyöngébbnek
tartok, milyen sokat profitáltak a balzafa asztalkából!
Ezzel az eredménnyel már oda mertem állni a HOKÉV elé. Ígéretet
kaptam, hogy mire a Hifi Magazin megjelenik, próbaképpen ők is
megreszkíroznak egy 100 darabos szériát - aztán majd meglátjuk. Abban
maradtunk, hogy nincs értelme bevonni a szokásos
hifi-kiskereskedelmet, minthogy a HOKÉV-nek is van kiskereskedelmi
boltja, például Budapesten a Lenin körút 92. szám alatt. Akit tehát
érdekel a Triangulum, ott keresse, vagy akár meg is rendelheti
utánvéttel a HOKÉV áruforgalmi osztályán (Budapest, Rozsnyay u. 23.,
1139). Az ára borsos: 2600 forint. Mi ugyan meg vagyunk győződve róla,
hogy a Triangulum a legtöbb hifi-berendezést érezhetően feljavítja, és
hogy hosszú távon mindenkinek kifizetődik, mindazonáltal nem tudjuk
megjósolni, kinek mennyit ér meg ez a beruházás. Azt javasoljuk tehát,
hogy ahol hifista szekta működik - a hifi, mint tudjuk, társas hobbi
-, először mindig csak egyvalaki szánja el magát a vásárlásra, a
többiek csak aztán döntsenek, ha már alkalmuk volt kipróbálni a
Triangulumot. (Szétszedhető-összerakható, csekély a súlya, tehát
könyvyen szállítható.)
Még el kell mondanom, mi a különbség a kétféle, 1. és 2. számú
balzaasztalka között. Bizony, meghökkentően másképp szólnak. A 2.
számúnak, a vékonyabbiknak nagyon érdekes, de színezett hangja van,
"becsapós", alul-felül bevisz a hangképbe egy kis rezonanciát, miáltal
bizonyos berendezésekben elevenebbnek, csinnbummosabbnak, sőt, akár
teresebbnek is tűnhet, holott éppen az ellenkezője igaz. Kezdetben még
engem is megingatott véleményemben, ezért vontam be a körtesztbe. De
azért, ha hosszabb ideig hallgathattam a zenét, a végén mindig
visszatértem a nyugodtabb, eszköztelenebb, igazibb, zeneibb hangú
prototípushoz. Mellesleg statisztikailag is ez nyert, a többség ezt
tartotta jobbnak. Tehát: hiába tudjuk, hogy az asztalkának könnyűnek
és merevnek kell lennie - nehéz meghatározni, hogy akkor most inkább
könnyű, vagy ellenkezőleg, inkább merevebb legyen. A Triangulumra,
helyesebben a prototípusára mindenesetre az a jellemző, hogy ha lazán
megfogom az egyik (leszerelt) hosszabbik szárnyát, és megkocogtatom a
külső sávjában, akkor magas, jól definiált, xilofonszerű hangot
hallok, történetesen egyvonalas "B"-t, azaz hajszál híján éppen a
kamarahangot! A vékonyabb, könnyebb változat hangja csaknem egy
oktávval mélyebb, és rezonáns, kevésbé definiálható. Sajnos, a
balzafának nagyon is megvan a maga technológiája! Remélem, a
"balzafa-specialista" HOKÉV majd garantálni tudja a Triangulum
paramétereit, legalább egy bizonyos tűrésmezőn belül.
A T-asztalka hangképét valójában nem lehet meghatározni, és könnyű
belátni, hogy miért nem. Ez az asztalka nem csodaszer, amely minden
bajt orvosolni képes. Nem akarom azt állítani, hogy ismerem a
hatásmechanizmusát, de kétségtelennek látszik, hogy a Triangulum csak
egyvalamit csinál: nem csinál semmit... vagy legalábbis nagyon keveset
csinál, A szokványos polcok, szekrények, állványok viszont csúnyán
rezegnek, kiszámíthatatlan frekvenciákon és kiszámíthatatlan ideig.
Ezek a rezonanciák valamiképpen belekerülnek a hangképbe. Átváltva a
balzafa-asztalkára, olyan rezonanciákat mozdítunk el, amelyekhez a
Triangulumnak semmi köze. Őt tehát mindig a másiknak a
tulajdonságaival jellemezhetjük. Ahol eddig csörömpölést hallottunk,
ott a csörömpölés redukálódhat. Ahol a felső basszus volt túlsúlyban,
ott esetleg attól szabadulhatunk meg és így tovább. Az eredeti
hangképhez képest egyaránt érezhetünk magashiányt vagy magastöbbletet,
mélyhiányt vagy mélytöbbletet is. Az esetek túlnyomó többségében
azonban az történik, hogy a magasak magasabbra, a mélyek mélyebbre
mennek, a tranziensek felgyorsulnak, a hangkép feltisztul, a szólamok
kivehetőbbek. Nemritkán a lemeztorzítások is redukálódnak, a kritikus
belső barázdákon csökken a stressz. Az eddig elviselhetetlen hangú
lemezek egy kicsit elviselhetőbbé, az elviselhetőek elfogadhatóvá, az
elfogadhatóak kifejezetten széphangúvá változhatnak.
Van aztán a Triangulumnak még egy jellemző tulajdonsága, amely
inkább csak a jóminőségű rendszerekben hallatszik ki azonnal (sok
múlik a hangszedőn), de hosszabb távon csaknem mindenütt észlelni
lehet. Amikor rezonanciákat oltunk ki, voltaképpen monó (!) jeleket
távolítunk e! a hangképből. Ezáltal megnő az áthallási csillapítás a
két csatorna között, és a zene jobban leválik a hangsugárzókról. Az a
bizonyos 2. számú asztalka nagyon kellemes sztereófóniát kreált,
amennyiben az egyes szólamokat szétteregette a térben. Az 1. számú, a
prototípus nem egészen ezt tette, hanem inkább közelebb hozta a
szólistákat, és mögöttük nyitott meg egy hatalmas, összefüggő teret.
Én ebből a felismerésből tanultam a legtöbbet.
De hadd térjek még vissza a statisztikához és a Triangulum
hatásmechanizmusához. Van táblázatomban két olyan sor (az 5. és a
14.), amelynek végén az ítéletet nem ábrázolhattam egyszerű
szimbólummal, ugyanis a meghallgatáson ezúttal nem egy-két, hanem 9,
illetve 15 személy vett részt, - nyilván nem juthattak teljesen közös
nevezőre. Ezekről a szeánszokról tehát részletesen kell beszámolnom.
Asztalkáim képességeit mindenképpen szerettem volna stúdióemberek
előtt is demonstrálni. Mint tudjuk, ez megy a legnehezebben, mert ők
zárkóznak el a leginkább az ilyesfajta, negyedik dimenziós jelenségek
elől. A Rádió és a Hanglemezgyár egyébként sem jöhetett számításba,
ott talpig öntöttvasba bújtatott, behemót stúdiójátszókat használnak,
azokon már nem sokat javíthat két kilónyi balzafa. A Filmgyárban
viszont, minthogy ott a hanglemezt nem tekintik annyira fontosnak,
"csupán" egy Thorens TD125/II-eset vesznek elő, ha éppen szükség van
rá. És ami a legérdekesebb: ezt a lemezjátszót nem benn, a
lehallgatóstúdióban helyezték el, hanem a folyosó túlsó oldaláról
nyíló szobácskában, vagyis kizárták oz akusztikai visszahatást! Ha
tehát a Jelenséget még a MAFILM stúdiójában is ki lehet mutatni,
perdöntő bizonyítékot szolgáltatunk rá, hogy a lemezjátszóasztalkák
nem az akusztikai visszahatást védik ki, hanem valami egészen másfajta
funkciójuk van.
Első próbálkozásom nem járt sikerrel. Filmgyári hangmérnök
barátom, akinek megpendítettem az ötletet, nem zárkózott ugyan el a
szeánsztól, de annyira húzta a száját, hogy jónak láttam visszakozni.
Mégsem tudtam megállni, hogy meg ne kísértsem a MAFILM-et. Végülis
Szeremlei Szabó Ivánt, a hangosztály helyettes vezetőjét hívtam fel,
és ő ha nem is lelkesen, de készségesen elvállalta, hogy megszervezi a
szeánszot - igazán a legőszintébb köszönetet mondom érte neki is,
kollégáinak is! Összesen kilencen voltak jelen (engem természetesen
nem számítva), valamennyien műszaki emberek, főleg karbantartó
mérnökök és műszerészek, továbbá Prohászka Béla hangmérnök - bizonyára
nem véletlen, hogy éppen ő hallotta a különbséget a
legdrasztikusabbnak. A társaságban egyébként alighanem ő volt az
egyetlen audiofil, a többiek között nemigen akadt hifista.
A kilenc zsűritag közül négyen határozatlanok maradtak, öten
viszont különbséget éreztek a hangképben, éspedig valamennyien a
Triangulum javára. (Ide már csak az 1. számú asztalkát vittem el.)
Ítéletük egy csillagostól három csillagosig terjed - legalábbis az én
interpretációm szerint. Ők, öten, így foglalták össze impresszióikat:
1. A basszus lejjebb megy, kerekebb. 2. Nyugodtabb - a másiknak
fölösleges magasai vannak. 3. Teltebb, testesebb. 4. Fényesebb hangzás
(a másik sprődebb), a mélyek differenciáltabbak(a másik süketebb és
kisebb a hangereje). 5. Abban a pillanatban meghallani, amikor a tű a
lemezre kerül, hogy ez a jobb (a másik mintha egy szűrőt tenne a
lemezre). A középmagasakon kisebb a torzítás, viszont több hangmérnöki
hibát lehet megfigyelni. Megnövekszik a dinamika, ezt nem is hittem
volna (a másik összemossa a dinamikát, mint egy rossz kompresszor).
Még elmondom, hogy ebben a stúdiólehallgatóban egyetlen
elfogadható "sztereó pont" van: a keverőasztalhoz tartozó szék
(esetünkben a 2. számú zsűror ülőhelye). A többiek faltól falig,
jobban mondva hangszórótól hangszóróig ültek vagy álltak, és
hangsúlyozták is, hogy így a térhatásról nyilván nem nyilatkozhatnak.
A hangsugárzójuk egyébként egy falbeépített, három utas, a középső és
a felső sávban tölcséres rendszer - hát bizony nem az, ami
megdobogtatja egy audiofil szívét. Jellegzetesen stúdióhangú, azaz
baromi dinamikát képes lesugározni, de aggasztóan színezett, és
egyáltalán semmiféle mélységérzetet nem kelt, balzafa ide vagy oda. Én
magam ezért, ha ítélnem kellett volna, legfeljebb másfél-két csillagot
mertem volna megspendírozni. Más kérdés, hogy itt nagyon drága
berendezésekről van szó, és hogy a profik világában ezt az egy-két
csillagot esetleg tízezer forintokban mérik.
A másik kollektív szeánszon szintén csak (vagy túlnyomórészt)
műszakiak ültek össze: a Budapesti Műszaki Egyetem hifi-klubjának 15
tagja, Fejős Csaba fizikus vezetésével. Én szándékosan távol maradtam,
nehogy izgágaságomban bárkit is befolyásoljak egy akaratlan
megjegyzéssel vagy gesztussal. Csak odaszállítottam a három
terülj-terülj asztalkát, és másnap értük mentem. Csabával
megbeszéltük, hogy majd ír nekem egy gyorsjelentést a szeánsz
eredményéről, ez néhány nap múlva meg is érkezett, egy rövid
kísérőlevéllel, miszerint "a balzafa asztalkák - mert valószínűleg
abból készültek, ugye - megdöbbentőt produkáltak, nem hittem volna, ha
csak mondja valaki.
Maga a tudósítás így szól:
"Jegyzőkönyv helyett. Lemezjátszóállványok vizsgálata. Helyszín:
az ÉMI klubhelyisége, Bp. XI., Diószegi u. 37. Időpont: 1985. december
4. A helyiség méretei: kb. 5,5x6,5x3m jól csillapított). A lánc
szemei: Ortofon MC20, T-20, Radford SC22 (utánépítés), Technics SUV4A
(A-osztályú üzemben használva), Mission700, és amit rakosgattunk:
NAD5120. Amire raktuk: közepes méretű fa asztal, tetején kb. 10kg-os
kőlappal, valamint az I., II. és III. jelű állványok. (Az Olvasó tehát
itt fordított szóhasználattal találkozik): állványon mindig a három
asztalka valamelyike értendő. DL.) Műsoranyag: Ortofon 3. tesztlemez.
Résztvevők: a BME Hi-Fi Klub tagjaiból 15 fő.
A mérkőzés:
Asztal kontra I. állvány: 2-9 (4 bizonytalan). Vélemények az I.
állvány mellett: definiáltabb sztereókép, mélyebb tónusú, tisztább
hangzás, szebb tranziensek, mélységben is van sztereókép, nem
csörömpöl. (Az asztal mellett: szélesebb spektrumú hangzás, van
középbasszus.)
I. kontra II. állvány: 6-3 (6 nem észlelt lényeges különbséget).
Vélemények az I. állvány mellett: zeneibben szól, a tranziensei
valamivel szebbek, lágyabb, simogatóbb hangzás, definiáltabb a
hangszerek pozíciója. (A II. állvány mellett: nyugodtabb hangkép,
feldúsul a basszus, mélységében jobb sztereókép.)
I. kontra III. állvány: 8-2 (ekkor már csak tíz fő volt jelen).
Vélemények az I. állvány mellett: nincsenek elkent mélyek,
transzparensebb hangzás, definiáltabb, nincs csörömpölés. (A III.
állvány mellett: dögösebb basszus. A III. képe egyébként hasonlít a mi
asztalunkéhoz.)
II. kontra III. mérkőzés nem volt, de egyöntetű véleményünk
szerint a II. szól szebben.
Általános vélemény: megdöbbentő (ez Csaba kiemelése, nem az enyém.
DL.), hogy az asztalra helyezett lemezjátszó, méghozzá a jó rugókon
levő NAD ennyi energiát szed fel a térből. A szeánsz kezdetén senki
sem gondolta volna, hogy ekkora különbséget fog hallani. Az állványok
között már sokkal kisebb az eltérés, különösen az I. és a II. között.
Hát ennyi!"
Az Olvasó persze már tudja, hogy nem a térből felszedett
energiáról, tehát nem akusztikai visszahatásról van szó, hanem valami
egészen másról - de hogy miről? Remélhetőleg egy szép napon lesz, aki
ezt is pontosan meg tudja mondani.
Addigra majd feledésbe merül a mi összes kételyünk, kínlódásunk,
tépelődésünk. Akkor majd, ha megkérdezitek a szakembereket, ezt fogják
mondani:
"A lemezjátszó-asztalka?! Az természetesen egy igen fontos
szerkezet, a funkciója műszakilag indokolható, a hatásmechanizmusát
tökéletesen ismerjük. Egyszóval, nincs benne semmi misztikum. Ez nem
olyan ám, mint az a sok babona, amivel azok a dilettáns hifi-újságok
táplálják a hiszékeny olvasót..."
Hangsugárzó-lábazatok
(a szerkesztő tollából)
Mit szólnátok egy ilyen hirdetéshez:
Állítsd Talpra,
vagy
Tedd Tönkre!
Mármint a hangsugárzóidat. A Talp egy hosszú lábazat volna,
kisméretű hangdobozokhoz, a Tönk pedig, nevéhez méltóan, egy zömök,
alacsony állvány, a nagyobb hangsugárzók alá. A két állványtípusnak
valójában még nincs neve; én amúgyis csak a bábájuk vagyok, azt pedig
ritkán kérik fel keresztszülőnek. De azért hadd nevezzem így őket,
hogy ne kelljen minduntalan a nyelvtörő "hangsugárzó-lábazat"
kifejezéshez folyamodnom.
Ez még nem a Tönk, hanem az eredeti Heybrook-állvány. A miénk abban
tér el tőle, hogy a hátsó csavarokhoz felülről, egy csavarhúzóval is
hozzá lehet férni - így praktikusabb. A szemközti oldalon viszont már
a Talp prototípusa látható, egyelőre még a tüskés csavarok nélkül
Akár a Triangulum lemezjátszó-asztalka, ez a két lábazat is a Hifi
Magazin egyéni akciójának köszönheti létezését. "Negyedik dimenziós"
tárgyakról lévén szó, az Olvasó hiába kereste volna, pontosabban:
eszébe se jutott volna keresni őket a boltban, a másik oldalon pedig a
kereskedő sem rendelt volna ilyesmit az üzemektől, minthogy félt
volna, hogy az egész tétel a nyakán marad. Véleményünk szerint tehát
szükség volt egy katalizátorra, a Hifi Magazinra, amely kipróbálja az
állványokat, s ha beválnak, akkor gyártásra és forgalmazásra szólítja
fel a gyárat és a kereskedőt - a vásárlókat nem szólítja fel semmire,
de legalább tájékoztatja őket a hangsugárzó-lábazatok hasznáról. Mi
ezt most megtettük. Tapasztalatainkat lásd a 14. oldalon, Negyedik
Dimenzió címmel - akciónk eredményét pedig prototípus (vagy azóta
talán már szériadarab?) formájában a RAMOVILL-nál, a Váci utca 40.
szám alatt.
Mintadarabokért az Iskolabútor- és Sportszergyárat kerestük fel. A
rajzot, a méreteket nyilván nekünk kellett megadnunk. Mi a
Heybrook-lábazatok mellett maradtunk: a kisebbik egyszer már volt is a
kezünkben (lásd: Angolra hangolva, HFM 14.), a hosszabbik állványt
pedig amúgyis indokoltnak láttuk elkészíttetni, tekintettel a
rövidesen forgalomba kerülő Heybrook HB1-es hangsugárzókra.
Sztárfotónkon, a HB1 alatt természetesen nem az eredeti angol állvány,
hanem a Talp prototípusa látható. Ez nem hátrány: minden jel arra
vall, hogy a magyar változat jobb az eredetinél - de erről majd
később.
Véleményem szerint mindennemű hangsugárzó-rendszernek
elengedhetetlen tartozéka a lábazat - anélkül a hangsugárzó "nem tudja
kifutni magát". A jelenséget ismét csak magyarázni tudjuk, érteni nem
értjük igazán: nyilvánvaló ugyan, hogy a masszív, rezgésmentes lábazat
valamiképpen megfogja a hangdobozt - de nem látjuk világosan azt a
mechanizmust, amely a mechanikai stabilitást a hangkép stabilitásává
konvertálja. Dehát műszaki-akusztikai magyarázatot adni nem
feltétlenül a mi dolgunk; bízunk benne, hogy mások majd felismerik és
kianalizálják a hangsugárzó-lábazatok hatásmechanizmusát. Végtére, a
hangszerekről sem tudjuk pontosan, hogyan működnek - csak
gyönyörködünk bennük, ha szépen szóinak. A hangsugárzónak nevezett
hangszerek mindenesetre szebben szólnak, ha megfelelő lábazatra
állítjuk őket. És ezt többnyire demonstrálni is jól lehet, tehát az
állványok hatása nem csekély. Hosszabb zenehallgatással pedig annyira
hozzá lehet szokni a "hangképükhöz", hogy hiányérzetünk támadhat,
amikor a lábazatot eltávolítjuk a doboz alól. Kérdés: miféle doboz
alól?
Én azt hiszem: bármelyik alól. Kétségtelen ugyan, hogy a Tönk
nálunk a Spendor alatt áll, a Talpat pedig elsősorban a Heybrookhoz,
tehát viszonylag drága típushoz szántuk. A Spendor sokat profitál a
fémállványból, a Heybrook pedig úgyszólván lelombozódik nélküle - mint
ezt a RAMOVILL szakemberei előtt is demonstráltuk. De még az olcsó
HS280.nak is jót tesz a "Talpra Orion" jelszó, és ugyanez vonatkozik
arra az 5 hangsugárzótípusra is, amelyet néhány oldallal előbb
teszteltünk. A hatás többnyire ugyanaz, csak nem egyformán pregnáns: a
hangsugárzó képességeinek határán belül megjönnek a mélyek, csökken a
felső-prezensz érdessége, megnyugodnak és tisztábbak lesznek a
csinnek, definiáltabbá válnak (mindegyik regiszterben!) a szólamok, és
a zene sokkal inkább ki tud lépni a dobozokból. És ami a
legérdekesebb: bizonyos lemeztorzítások is eltűnnek - minthogy a
hangsugárzó most már nem forszírozza őket!
És hogy ez mennyit ér? Erre már nehéz válaszolni. A Talp irányára
1000-1100 forint darabonként, a Tönk (azon sokkalta kevesebb a
hegesztési pont) úgy 600 forintba kerülhet. Namármost, márkás
hangsugárzók árához képest ez nem sok. de az Orionok-Videotonok maguk
sem kerülnek sokkal többe, mint az állvány, és Olvasóink a szemünkre
vethetik, hogy drágább a leves, mint a hús. Megintcsak azt javasoljuk,
amit a Triangulum lemezjátszó-asztalka potenciális tulajdonosainak:
előbb csak egyvalaki vásároljon, a többiek csak azután, ha már
otthonukban is kipróbálták a T-állványokat. Mellesleg,
megcsináltathatják maszek úton is, de - hacsak nem maguk állnak neki a
hegesztésnek - aligha fognak sokat megtakarítani.
A Talp egyébként 480mm magas, a középső négyzet 200x200mm, alul a
támasztólábak 100 milliméteresek. A Tönk 300-300mm széles és mély,
260mm magas, nem számítva a fémtüskéket. Nagyon fontos, hogy az
állványok ki vannak öntve homokkal, és így ha nem is értjük, hogy
miért, de meghozzák a hangsugárzók basszusát. (Ezért gondoljuk, hogy
jobbak, mint az eredeti. Az ugyanis belül üres, csak kívülről fedi egy
vékony műanyag csillapítóréteg. Persze, azt az állványt szét is lehet
szedni, és könnyen lehet szállítani. Mi viszont úgy véltük: biztos ami
biztos, legyen a lábazat egyszer és mindenkorra összehegesztve, abból
nem származhat baj. A szállítási költség aligha tetemes.)
Használati utasítás: a hangsugárzó és a lábazata közé mindenképpen
kell tenni valamit. Hogy mit? Tessék kikísérletezni! Bármilyen meglepő
is, változni fog a hangkép, aszerint, hogy puha vagy kemény anyagból
készítjük-e az alátétet. Kiindulásnak a legjobb egy-egy csipet gyurma
az állvány mindegyik sarkában, mert az egyszersmind oda is tapasztja a
fémet a fához, nehezebb leverni a dobozt. De lesz olyan hangsugárzó,
amelynek esetleg jót tesz a fémtüske-alátét. Egyszóval: szabad a
vásár.
És várjuk a visszajelzést!