Bemutatjuk



        Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
    a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
    Emil,  Sólymos   Antal   és   Szalai   Lajosné   végezte,   a   Magyar
    Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk  a
    Hifi Magazin  kollektív  véleményét  tükrözi,  teljesen  elfogulatlan,
    mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás  jegyeit  is  magán
    viseli.

                                      *

        Ha a Hifi Magazin  megjelenését  az  ünnepekhez  próbáljuk  kötni,
    akkor ez itt most körülbelül a  húsvéti  szám.  Mint  tudjuk,  Mikulás
    elvtárs áltatában zsenerőz, bőven rak  ajándékot  a  kirakatba,  ezzel
    szemben a nyuszi kevésbé erőlteti meg magát, ő  inkább  takarékoskodni
    szokott a devizával. Az idén azért mégsem érkezett üres manccsal. Sőt:
    amit  hozott,  annak  nagyrészéről  elmondhatjuk,  hogy  első  a  maga
    nemében. Először is, magajándékozta a Compact Disc kedvelőit 500 darab
    CD-játszóval; gyakorlatilag ezek az első  CD-játszók  a  boltban.  Nem
    feledkezett meg az  analógpártiakról  sem,  őket  néhány  tucat  drága
    hangszedővel örvendeztette meg, köztük  az  első,  bármilyen  mércével
    mérve is világklasszis típussal -  csak  legyen,  aki  megfizeti.  Nem
    annyira az aranyfülű tapsi, mint inkább a mi ajándékunk  (megpersze  a
    RAMOVILL-é) a poszterképünkön látható angol hangsugárzó:  eddig  sosem
    mertünk hangsugárzót javasolni behozatalra,  de  most  összeszedtük  a
    bátorságunkat és megadtuk az Első Tippet. Amiért aztán vállalnunk kell
    ha  nem  is  az  anyagi,  de  legalább   az   erkölcsi   felelősséget.
    Megkönnyítik  helyzetünket  az  ebben  a  számunkban  tesztelt   egyéb
    hangdobozok: a három magyar, a szovjet és kiváltképp a japán, mert  az
    még drágább, mint az a típus, amit mi javasoltunk. Az Orion  casseiver
    csak mértékkel nevezhető újdonságnak, ezt inkább csak hozzátallóztuk a
    többihez. Viszont minden tekintetben újak a rovatunk végén Bemutatandó
    lemezjátszóállványok és  hangsugárzó-lábazatok.  Ezek  az  első  olyan
    eszközök, amelyeknek nemcsak hogy  a  forgalombahozatalát,  de  még  a
    gyártását is mi inspiráltuk. Bízunk benne, hogy  Olvasóink  tetszéssel
    fogadják ezeket a negyedik dimenzióból érkező tárgyakat, és nem fognak
    megdobálni bennünket... hímes tojással.


    A tenger kincsei
    (Ortofon MC2000 és MC20S hangszedő, T-2000 trafó)

        Gyöngyhalászok és ékszerkereskedők, valamint  hifi-szakírók  ritka
    pillanata, amikor ennyire értékes jószágot találnak a "shell"-ben - ez
    az angol szó, mint tudjuk, nemcsak kagylót  jelent;  történetesen  így
    nevezik a lemezjátszókon is a  hangszedő-felfogó  idomot.  Az  Ortofon
    MC2000,  a  hangszedők  e  gyöngyszeme  valóban  rendkívüli   példány.
    Izgalomtól remegő kézzel hámoztuk ki  a  kagylójából  és  lábujjhegyen
    jártunk körülötte, rettegve, hogy egy óvatlan  mozdulattal  véletlenül
    kicsorbítjuk. És sehogysem tudtuk eldönteni, hová tegyük.
        Mármint a Hifi  Magazinban.  A  hangszedő  túlságosan  is  parányi
    jószág, hogysem poszterképet lehetne csinálni róla.  Külön  szakcikket
    nem érne meg, bármennyire  érdekes  technológia  áll  is  mögötte  (és
    bármennyire oda vagyunk is érte, mint a Hifi Magazin új  etalonjáért).
    Tény, hogy egy-egy  példánya  Magyarországon  is  forgalomba  kerül...
    csekélyebb karátszámú, tehát nagyobb darabszámban  érkező,  szerényebb
    rokonával, az MC20 Superrel együtt. Az  utóbbinak  mindenképpen  helye
    volna a Bemutatjuk rovatban, és  úgy  gondoltuk,  hogy  akkor  már  az
    Igazgyöngyöt  is  hozzácsapjuk  -  azaz  dehogyis  csapjuk,  az  isten
    szerelmére! csak gyöngéden és finoman hozzácsúsztatjuk.  Eljárásunkat,
    ha nagyon muszáj, didaktikailag  is  indokolni  tudjuk:  végre  teljes
    egészében kezünkben  van  az  új  Ortofon  MC-hangszedőcsalád  (MC10S,
    MC20S, MC2000), és hát az itt a nagy kérdés, a venni vagy  nem  venni,
    hogy a középső testvér vajon melyikre üt inkább:  az  öccsére-e,  vagy
    inkább a bátyjára.


    MC 2000

    

        Az Ortofon cég még 1982-ben publikálni kezdte, hogy másképp  ítéli
    meg     a     hangszedők     paramétereit,     mint     eddig.      Az
    amplitúdó-frekvenciajelleggörbén kívül most már egyre inkább figyel  a
    fázis-frekvenciagörbére is, olyannyira, hogy  ha  már  kompromisszumot
    kell kötnie (s elvégre  minden  mechanikai  rendszer:  kompromisszum),
    akkor inkább a fázisgörbe javára alkuszik meg.  Ennek  az  "Ortophase"
    koncepciónak a terméke volna az új MC-hangszedőcsalád, s mindenekelőtt
    persze az MC2000. De persze nem csak ezen múlik  a  dolog  -  sőt,  az
    sincs kizárva, hogy elsősorban nem ezen  múlik.  Az  MC2000  abban  is
    eltér az összes eddigi Ortofontól, hogy nem műanyag-, hanem  fémtestbe
    építették. Kivájtak egy alumíniumtömböt, annyira fifikásan,  hogy  egy
    rendkívül merev héjszerkezet jöjjön létre. (Meg  is  van  a  súlya:  a
    pickup 11 grammot nyom.)  Egy  prospektusban  diagramot  is  láthatunk
    róla,  hogy  ezzel  mily  radikálisan  csökkentették  a  hangszedőtest
    önrezonanciáját.  Ez  a  paraméter  természetesen  nem  "ugrik  ki"  a
    specifikációból.
        Felépítésében az MC2000 nem tér el túlságosan  az  Ortofon  eddigi
    MC-itől, újdonságok inkább a részletekben fedezhetők  fel.  A  tűtartó
    csövecske igen hosszú, de kistömegű. az effektív mozgó tömeg mindössze
    0,27mg.  A  tekercsek   száma   csatornánként   kettő,   ezüsthuzalból
    készültek, menetszámuk 24. Az MC2000  kimeneti  feszültsége  rendkívül
    csekély. Az  armatúra-részt  különleges  gumiharangokon  függesztették
    fel, ezeket közbül egy platinakorong fogja össze. Ezt a rendszert Wide
    Range Damping néven szabadalmaztatták is - és, mint látni  fogjuk.  az
    MC2000 letapogatási készsége valóban kitűnő,  sokkalta  jobb,  mint  a
    szokványos MC-hangszedőké. A mágnes: szamárium-kobalt.  A  tűhegy  egy
    újabb geometriai lelemény (Symmetrical Contact Line).  Végül  pedig  a
    csomagolás  se  kutya:   elegáns   kazetta   -   dehát,   mondhatnánk,
    igazgyöngyhöz gyöngykagyló-burkolat dukál.


    MC20S

    

        Mint az összes Ortofon-MC, ez is alacsony impedanciájú, ámde -  és
    erre utal a Super  jelző  -  viszonylag  magas  kimeneti  feszültséget
    szolgáltat, ha nem is akkorát, mint az MC10S. Illesztőtrafó persze így
    is kell hozzá.
        Titokban mi arra spekuláltunk, hogy a már régóta várt új típus nem
    más, mint az MC2000-es széria "hulladéka".  Vagy  még  inkább:  a  20S
    volna az alapszéria, és az  Igazgyöngyöt  a  különlegesen  jólsikerült
    példányokból polírozzák. Hát nem így van: valójában, az MC20S teljesen
    önálló típus. Már alumíniumteste van, de keskenyebb, mint a  2000-esé.
    Kétségtelennek látszik, hogy több köze van az új csúcsmodellhez,  mint
    a régi MC20/II-höz. A tűhegy a híres holland tűspecialista van den Hul
    műve. A hangszedő csomagolása a  szokványos  plexibúra,  a  felerősítő
    csavarokkal  és   színes   kis   vezetékdarabkákkal   (csatlakozás   a
    "shell"hez), a tűtisztító kefével és a kis tűmérleggel,  amelyről  már
    az MC10S tesztjében is említést tettünk (HFM 19).
        Az  MC20S-re  és  az  MC2000-re  egyaránt  vonatkozik,   hogy   az
    alumíniumba ágyazott hangszedőnek nincs fel-lecsapható tűvédője; a kis
    plexi tűvédőt le kell húzni és fel kell húzni - de talán az a legjobb,
    ha  többé  nem  tesszük  vissza  a  hangszedőre.  Nehézkes,   ügyetlen
    manipuláció; elég  egy  rossz  mozdulat  és  brrr,  jobb,  ha  nem  is
    gondolunk rá.


    T-2000 illesztőtranszformátor


        Ez a Fekete Doboz 3,6 kilót nyom - nagyon  meg  kell  markolászni,
    nehogy  a  lábára  ejtse  az  ember,  mert  az   sokba   kerülne.   (A
    gipszkötésre, az orvosi költségekre gondoltunk. Habár  a  trafóért  is
    kár  volna:  többe  kerül,  mint  az  MC2000.  Angliában  például  925
    fontsterlingért vesztegetik a kettőt.) A T2000 tervezésekor nyilván az
    MC2000 tulajdonságait tartották szem előtt; minthogy a pickup kimeneti
    feszültsége    csekély,    meglehetősen    nagy    feszültség-áttételt
    alkalmaztak. A  primer  kör  2-4  ohmos  hangszedőhöz  illeszkedik,  a
    szekunder  kör  pedig  a   szabványos,   47   kohmos   fono-előerősítő
    bemenethez. A tekercsek  anyaga  "tiszta  ezüst",  a  tekercselés  "új
    rendszerű" - ez áll a prospektusban. Hogy mit  értsünk  rajta,  sohase
    fogjuk megtudni. A trafót igazából nem is lehet  szétszedni.  A  külső
    fémburkolatot még csak szétbonthatjuk, és  akkor  találunk  benne  két
    hengeralakú egységet - azok viszont ki  vannak  öntve  műgyantával.  A
    Fekete Doboz két pár aranyozott RCA hüvely és egy ugyancsak aranyozott
    földcsatlakozó  révén  közlekedik  a   külvilággal.   Szó   ami   szó,
    rokonszenves ősállat. Prospektusa szimpla,  csupán  a  legszükségesebb
    adatokat közli.

    Az Ortofonok ára egyébként lapzártakor:

    MC10S       3430,-
    MC 20/II    7920,-
    MC 20S      9420,-
    MC 30      23400.-
    MC 2000    29400,-
    T-5         1930,-
    T-10        4570,-
    T-20        7400,-
    T-30       20900,-
    T-2000     33200,-

    (Wavemaster TR-8400 7610,-
     KFKI VLS-T40.30    5030,-)

    MÉRÉSEINKHEZ

        (A hangszedőket mindig  egy  Dual  701-es  lemezjátszóba  szerelve
    mérjük, és a gyár által ajánlott tűerőt alkalmazzuk.)

    MC2000

        A kimeneti feszültsége  rendkívül  csekély;  10  ohmos  lezárással
    mértük.
        A frekvencia-jelleggörbét kétféleképpen is felvettük: egy  Ortofon
    MCA-10 típusú  elő-előerősítő  (12.  diagram),  majd  pedig  a  T-2000
    illesztőtranszformátor  alkalmazásával  (5-6.  diagram).   Az   MCA-10
    "tisztán ohmosan", 12 ohmmal terheli a hangszedőt. Jól felismerhető  a
    tipikus "Ortofon MC-görbe", amely 100Hz és 10kHz között enyhén  ugyan,
    de emelkedik, majd 20kHz  táján  3dB-t  kiemel  -  csak  éppen  eddigi
    hangszedőink nem voltak ennyire szélessávúak. A szintesés 50kHz-en (!)
    - 6dB. Az áthallási csillapítás példás, 20kHz-en is közel 20dB, sőt: a
    transzformátoron keresztül mérve még 30kHz-en is csaknem ennyi!
        Az engedékenység 20µm/mN - MC-típustól meglepően magas  érték.  Az
    MC2000 letapogatási készsége, mint már említettük,  igen  jó,  mindkét
    módszerrel mérve is.
        A  torzítás  az  MC-hangszedőkre  jellemző   karakterű,   de   nem
    különlegesen alacsony.
        Az  1kHz-es  négyszögjelet   ismét   kétféleképpen   vettük   fel:
    elő-előerősítővel  (1.  kép),  illetve  transzformátorral  (3.   kép).
    Mindkét képen határozott túllövés és berezgés  látszik.  A  T-2000-rel
    felvett  impulzuson  egészen  enyhe  tetőesés   lép   fel,   a   másik
    oszcillogramon az impulzus  teteje  teljesen  egyenes.  Az  eltérés  a
    kétféle illesztőegység alacsonyfrekvenciás  átvitelének  különbségével
    magyarázható.

    MC20S

        Az MC20S frekvenciaátvitele  lineárisabb,  áthallási  csillapítása
    erősebb, mint a "nagy" pickupé! Az áthallás mindkét csatornán teljesen
    egyforma, és 20kHz-en még 20dB fölött marad! Rendkívüli eredmény!
        A  letapogatási  készsége  viszont  csak  átlagos,  engedékenysége
    kismértékben elmarad a specifikációtól. A  torzítás  MC-re  jellemzően
    csekély,   de   a   frekvencia-intermoduláció   (-6dB    kivezérlésen)
    alacsonyabb is lehetne.
        Az 1kHz-es négyszögjel túllövést  és  berezgést  is  mutat  -  nem
    túlságosan nagyot.
        A kimeneti feszültség, mint már az elején  említettük,  viszonylag
    magas. Ezt a paramétert 10 ohmos lezárással mértük, egyébként  azonban
    többnyire az MCA-10 elő-előerősítőt használtuk.


    T-2000

        (A  mérési  módszert   itt   nem   részletezzük,   eltekintünk   a
    magyarázatoktól is - kérjük az Olvasót, lapozza fel 17.  számunkban  a
    Transzformátortesztet. Kár, hogy akkor még  nem  volt  a  kezünkben  a
    T-2000.  Kommentárjainkban   az   ott   megadott   paraméter-sorrendet
    követjük.)
        A feszültség-áttétel viszonytag  nagy,  63-szoros,  hogy  a  trafó
    kiszolgálhassa az extrém módon kisjelű MC2000-et.
        A frekvenciaátvitel (7. diagram) igen szép, de  magas  frekvencián
    elmarad a rendkívül szigorú specifikációtól.  Különféle  szekunderköri
    terhelések hatására (47 kohm/470pF és 27 kohm/470pF -  8.  diagram)  a
    magas regiszter a megszokott módon változik.
        Az  áthallási  csillapítás  szinte  tökéletes,  próbára  teszi   a
    mérőműszereinket is.
        A torzítást a gyár nem specifikálja - az eredmény  önmagában  véve
    kifogástalan.
        A max. kimeneti feszültség igen magas, bár 20kHz-en  a  jobb  kéz,
    akarjuk mondani a jobb csatorna csak félig  tudja  azt,  amit  a  bal.
    Többször is ellenőriztük.
        A fázisszög-eltérés viszonylag nagy -  nagyobb,  mint  az  olcsóbb
    Ortofonokon. Tessék ellenőrizni! (Lehet, hogy ez  a  paraméter  mégsem
    tartozik a legfontosabbak közé? Végülis: a  trafók  hangminőségét  sem
    tudjuk  tökéletesen  meghatározni   pusztán   a   műszaki   jellemzőik
    ismeretében.)
        A bemeneti  impedancia  görbéje  (9.  diagram)  szép.  A  kimeneti
    impedancia teljesen egyenletes. A 4kHz-es  négyszögjel-átvitel  szinte
    ideális, csak egy parányi túllövés látszik a négyszög felfutó élén.  A
    felfutási idő nagyobb a specifikáltnál: 3 helyett 4µs  körüli  értéket
    mértünk.

    
    
    

    Szeánsz

    

        Ha hihetünk a Linn cégnek (semmi  kedvünk  hinni  neki,  de  egyre
    inkább  úgy  néz  ki,  hogy   igaza   van),   akkor   a   legfontosabb
    hifi-láncszem:  a  lemezjátszó-futómű.  A  második   legfontosabb:   a
    hangkar. A hangszedő csak ezután következne. Mi  viszont  ezerdolláros
    hangszedőt minősítünk egy olyan  lemezjátszó  segítségével,  amely  az
    Audio 1984-es évkönyve szerint mindössze 200 dollárt ér. (Mi a miénket
    százért is odaadjuk bárkinek.  Az  ajánlatokor  a  Böngészőbe  kérjük,
    "Lincoln" jeligére.) Magyarán, felhőkarcolót építünk homokos  talajon.
    Dehát mit tegyünk, ha egyszer  nincs  jobb  lemezjátszónk.  Meglátjuk,
    mire megyünk vele. Utólag azért  majd  belepróbáljuk  az  Igazgyöngyöt
    valami méltóbb foglalatba is. Az  A-B  vakteszthez  most  nyilván  két
    komplett  NAD-ra  van  szükség,  duplikát   tesztlemezekkel,   továbbá
    kapcsolóberendezésre és azon belül sajnos - potméterekre is,  márpedig
    tapasztalatunk szerint azok jócskán éreztetik hatásukat a  hangképben.
    Igaz, mindkét hangképben. A fono-előerősítő ezúttal egy  "uránépített"
    AGI 511A volt, a teljesítményerősítő a Quad405-ös,  a  hangsugárzók  a
    Spendorok.  Etalonunk  mindezidáig  az  Ortofon  MC30.  Négy  év   óta
    használjuk,  nem  éppen  kíméletesen,  de  mikroszkóppal  sem   tudtuk
    kimutatni, hogy a tűje megkopott volna (mert hát tű és tű, gyémánt  és
    gyémánt között azért különbség van ám!). Sajnos, a  hangszedőknek  nem
    csupán a  tűjük  kopik  el,  hanem  a  mozgórészük  felfüggesztése  is
    elöregedhet, így hát nem esküdhetünk meg rá, hogy a mi MC30-asunk  még
    mindig makulátlan állapotban leledzik.
        Először  az   MC30-at   és   az   MC20S-t   hasonlítottuk   össze.
    Várakozásainkkal ellentétben még mindig a jó öreg,  30-as  nyert,  bár
    csak  orrhosszal:  íme  a  jellemrajzok  (csillag  után  mindig  újabb
    nyilatkozat következik):
        MC30:  Fojtottabb,  testesebb,   kellemesebb   (jobban   illik   a
    NAD-hoz?!), "együtt van ", de nem cseng ki. Torzabb, de a  tere  jobb.
    Elevenebb.  A  kis   kivezérlésű   jelekre   függönyt   von,   nagyobb
    kivezérlésen megjön a hangja. Nagyobb tér. * Jobb mélyek  és  magasak,
    visszhangosabb. * Tisztább, levegősebb.
        És az MC20S: Élénkebb,  érdesebb,  üresebb  (vagy  definiáltabb?),
    szépen szól,  de  egy  kicsit  kemény.  Durvább,  dögösebb.  *  Finom,
    természetes, néhol harsány, de jó értelemben az.  Nem  kivezérlésfüggő
    (nem erőlködik). * Az énekhangja tisztább. *  Torzabb,  felborítja  az
    egyensúlyt, kiemeli a szólamokat.
        Egyetértettünk viszont abban, hogy  a  különbség  csekély.  Ha  az
    MC30-as  visszaadja  lelkét  a  Teremtőnek,   akár   az   MC20S-t   is
    használhatjuk etalonnak, s nyugodt lelkiismerettel minősíthetjük  vele
    - mint  műszerrel  -  lemezjátszók,  erősítők.  hangsugárzók  hangját.
    Egyelőre azonban még az MC30-at tartottuk benn, és kíváncsian  vártuk,
    mit produkál  az  MC2000.  Nos,  ha  nem  is  egyhangúlag,  de  az  új
    csúcsmodellre szavaztunk, az alábbi indoklással:
        MC 30. Tisztább. Simább. Hervadtabb. Érdes, fojtott.  Néha  ez  az
    eszköztelenebb, de valahogy nem tudom megszeretni. * Zajos. A középsáv
    tisztább. Tisztább ének, kisebb dinamika. * (Semmi megjegyzés.) * Több
    tér, több basszus. Énekhang elvékonyodik. Finomabb. definiáltabb.
        MC2000.  Magasabb   tónus,   derűsebb.   Tér.   Egészségesebb.   *
    Magasa-mélye egyaránt jobb, bár mintha rátenne valamit a  sávszélekre.
    Dinamikusabb. Eleven. Több mély. Tér. * Szebb  énekhang.  Sokkal  jobb
    mélyek. Tér. * Tömörebb, decken.
        Egyértelműnek látszik, hogy az MC  2000  szélesebb  sávú,  nagyobb
    dinamikájú, jobb térhatású hangszedő, habár, a különbséget nem éreztük
    drasztikusnak.  Mint  érdekesség,  idekívánkozik,  hogy  egyszer   már
    kollektíve  összehasonlítottunk  egy  magánkézben  lévő  MC2000-et   a
    30-assal. Akkoriban még az ML direkthajtású  lemezjátszót  használtuk,
    valamint  a  HFM  I   előerősítőt,   és   mindössze   annyit   tudtunk
    megállapítani, hogy az új hangszedőnek  valamivel  lágyabb  tónusa  és
    jobb  basszusa   van.   Gyaníthatólag   ha   tovább   javíthatnánk   a
    lemezjátszónkon, még nagyobb különbségeket tudnánk kimutatni.
        Feltehetőleg ugyanez  vonatkozik  a  T-2000  transzformátorra  is.
    Annak idején, még az ML futóművet használva, csak  annyit  észleltünk.
    hogy az új trafónak egy árnyalatnyival lágyabb a hangja, mint az eddig
    etalonnak használt T-30-é. Most újra  összehasonlítva  a  kettőt,  nem
    jutottunk ugyan teljesen közös nevezőre (egyvalaki a T-30-at  hallotta
    jobbnak), de a többségnek az  volt  a  véleménye,  hogy  a  "különbség
    nőtt". A T-2000 nemcsak Lágyabban,  de  a  sávszéleken  tisztábban  is
    szól, azonkívül - és ez talán még fontosabb - levegősebben, teresebben
    is. A basszustartományban minden bizonnyal jobb.

                                      *

        A szeánsz végetért, a  társaság  feloszlott,  a  szerkesztő  pedig
    magára maradt a fekete  illesztőtranszformátorokkal  és  a  sok  bájos
    hangszedővel (MC10S, MC20S, MC30, MC2000). hogy néhány heti  poligámia
    (oppardon, polifóniát  akartam  mondani)  árán  megítélje  e  pickupok
    hangfekvését, kitapasztalja, hogyan lehet  velük  együtt  élni,  zenét
    hallgatni. Véleménye innen kezdve  természetesen  merőben  szubjektív,
    hiszen nem  vakon  kapcsolgatott,  hanem  mindegyik  hangszedőt  külön
    hangkarba szerelte, és csak a karokat csereberélte. Így sokkalta  jobb
    hangminőségben volt része:  egyrészt  közvetlenül  csatlakozhatott  az
    erősítőre (a Naim  Naitet  használta),  másrészt  a  lemezjátszót  egy
    különleges állványra  helyezhette  -  az  utóbbiról  még  szó  lesz  a
    Bemutatjuk legvégén.

    MC10 Super

        Azért említem újra és külön is, mert a tesztet  megelőző  hónapban
    történetesen  csak  ez  a  hangszedő  volt  a  kezemben,  ezt  kellett
    hallgatnom - úgy éreztem magam, mint ahogyan a  Budapesti  Közlekedési
    Vállalat vezérigazgatója érezné magát, ha nem kapna  vállalati  kocsit
    és egy hónapig prolibuszon kéne járnia... az ilyesmi fölöttébb hasznos
    ám a nagyközönségnek!
        Egyszersmind   tehát   az   MC10   Super   hangképéről    alkotott
    véleményünket  is  (HFM  19.)  ellenőrizhettem.  Úgy  érzem,  helyesen
    ítéltünk. Az MC10S tisztábban szól az MC10-nél, és nagyjából-egészéből
    egyenértékű lehet az MC10/II-vel, csak nem ugyanolyan a  karaktere.  A
    10/II lágyabb, mélyebb tónusú, a felső tartománya egy kissé piszkos  -
    a 10 Super valamivel egészségesebben zenél, de van a hangjában egy kis
    keménység, egy kis agresszivitás. Valószínűleg a lejátszóberendezéstől
    és a gazda ízlésétől  függ,  melyik  típus  válik  be  jobban.  (Habár
    választani  már  nem  lehet  közöttük  -  ma  már  csak  a   10S   van
    forgalomban.) A NAD lemezjátszó hangképe egy kissé felfelé húz  (lásd:
    Kirakós játék, HFM 19.), és ezért arra gyanakszom, hogy az  igazán  jó
    lemezjátszókban inkább a 10 Super erényei jutnak érvényre.
        Az egész 10-es hangszedőcsaládról változatlanul azt valljuk,  hogy
    "jellegzetesen mozgótekercsesek", tehát tisztábban szólnak  és  jobban
    leemelik a zenét a hangsugárzókról, mint a megszokott MM-ek.


    MC20 Super és MC30

        Ezekhez képest viszont az MC10S szól úgy, mint valami MM.  Érdemes
    együtt minősíteni  őket,  mert  bizonyos  tekintetben  komplementerek:
    ellentétei és kiegészítői egymásnak (akárcsak az MC10S és az MC10/II).
        Mindkettő  sokkal  jobban  kiszabadítja  a  zenét   a   hangszórók
    rabságából, mint a 10-es széria teszi. Ámde nem ugyanabban az irányban
    tágítják a teret. Az MC20  Super  (csengőbb,  definiáltabb,  keményebb
    hang) a színpadnak inkább a mélységét érzékelteti, az  MC30  (lágyabb,
    elfolyóbb,  mélyebb  tónus)  inkább  egy  széles,  de  nem  elég  mély
    színpadot  képez  le.  Alighanem  ismét  csak   a   lejátszóberendezés
    milyensége, a tulajdonos ízlése lesz a döntő faktor. A szeánszon ugyan
    mi az MC30-at hoztuk  ki  valamivel  jobbnak,  de  például  Zsengellér
    Ferenc  barátunk,  akinek  odakölcsönöztem  a  hangszedőket,  feltétel
    nélkül a 20S-re szavazott -  mások  viszont  túl  érdesnek  érezték  a
    Supert. Jómagam ide-oda ingadoztam a két hangszedő között, találgatva:
    "melyiknek   van    igaza",    vagyis    melyik    szól    élethűbben,
    színezetlenebbül. Lesz-e, aki ezt eldönti?


    MC2000

        Lesz - csak nem "aki", hanem "ami". Az MC2000 könnyedén eldönti  a
    vitát. Azonnal kimutatja, hogy ami  az  MC20S  és  az  MC30  hangjában
    kételyeket ébreszt, az valóban színeződés. Az MC2000 egyesíti a  másik
    két hangszedő erényeit, kiküszöböli a  hibáikat.  A  felső  regisztere
    tökéletesen tiszta és könnyed, nem ködös (mint a 30-asé) és nem  érdes
    (mint  a  20S-é).  A  basszustartománya  telt  (mint  a  30-asé),   de
    pontosabban követhető, definiált (akár  a  20S-é).  A  hangképe  pedig
    teljesen leválik a hangsugárzókról - magam sem hittem volna,  hogy  az
    öreg analóg hanglemezek, néha  még  a  húsz-huszonöt  évesek  is  (!),
    ennyire megejtő sztereofóniát tárolnak magukban. A tér előre-hátra  és
    jobbra-balra  is  megnyílik;   szinte   nem   is   vesz   tudomást   a
    hangszórókról. Annál is kevésbé, mert eltérően az MC-hangszedőktől, az
    MC2000 kifogástalanul követi a barázdákat, s emiatt a  hangszórók  nem
    hívják fel magukra a figyelmet a bal vagy  a  jobb  csatorna  hirtelen
    bereccsenéseivel. Az MC2000 még a  tökéletlen  kis  NAD  lemezjátszóba
    szerelve is egyetlen követési hiba  nélkül  játszotta  le  az  Ortofon
    demólemez zongora- és barázdaszaggató Hacsaturján-tokkátáját  is.  (Az
    MC30 a zongoramuzsikában sosem jeleskedett különösképpen; az  MC20S  e
    tekintetben megbízhatóbbnak látszik, azazhogy hallik.)
        Az MC2000 tehát feltétlenül jobb az összes eddigi  Ortofonnál.  És
    vajon a többi igazgyöngyhöz képest hogyan csillog? Ezt  nem  tudhatom;
    Magyarországnak  nincs  tengere,  tehát  ritkán  kerülnek  a  kezünkbe
    tengeri kincsek. De történetesen  alkalmam  volt  összehasonlítani  az
    MC2000-et a sokkal olcsóbb, de  neves,  bevált  hangszedővel,  a  Linn
    Asakkal, amelyet egyébként 11. számunkban  teszteltünk.  (Lemezjátszó:
    Linn Sondek/Ittok, hangsugárzó: ESS AMT1d.) Az én véleményem itt talán
    kevésbé fontos, de az Asak gazdájának igen rossz kedve volt a  szeánsz
    után,  és  ebből   arra   következtetek,   hogy   az   MC2000-et   úgy
    használhatjuk, mint igazi műszert.


    T-2000

        Hogy képletesen (!) fejezzem ki magam  T-2000:T-30=MC2000:MC30  Az
    illesztőtrafó hátrébb helyezkedik el a hangátviteli  láncban,  mint  a
    hangszedő, de azért benne van a láncban, és  érezteti  is  a  hatását.
    Több időre van szükség, hogy a hangképét kiismerjük, de ha egyszer már
    ráéreztünk az ízére, vakon is felismerjük.
        Utólag roppantul sajnálom, hogy a T-2000 nem volt  a  közelünkben,
    amikor a Transzformátortesztet  (HFM  17.)  tartottuk.  Sokkal  kisebb
    gyötrődés árán is sokkal határozottabban mondhattam  volna  véleményt.
    Azóta újra meghallgattam  a  Transzformátortesztben  szereplő  típusok
    legtöbbjét,  sőt,  néhány  újabb  kísérleti   darabot   is,   és   azt
    tapasztaltam, hogy  a  T-2000  minden  kételyemet  eloszlatja,  minden
    kérdésemre választ ad. Nem kétséges, hogy a Wavemasterek,  valamint  a
    T-20 és még a T-30 is "ködösebb"; nem kétséges, hogy  a  KFKI-modellek
    mélyben szegényebbek; nem kétséges, hogy az olcsóbb típusok érdesebben
    szólnak. A T-2000-nek tulajdonképpen csak egyetlen  jellemvonása  van,
    az, hogy "megnyugtató". Ez a műszereknek a jelzője.

                                      *

    Philips CD150 CD-játszó

    

        Íme hát az Újvilág-szimfónia első  tétele,  az  első  CD-játszó  a
    hazai boltokban, immár nem dollárért, hanem forintért.  Igaz:  sok-sok
    forintért.  Mert  bár  ez  a  gép  valószínűleg  az  egyik  legolcsóbb
    CD-játszó, az ára nálunk még így is majd 35 ezer forintra  jött  ki  -
    komplett hifitornyot lehet venni rajta. Ezért azonban  nem  a  Philips
    céget vagy a digitális technikát kell  kárhoztatjunk,  hanem  a  saját
    műszaki-gazdasági elmaradottságunkat.
        Mindenesetre most már semmi kétség: az új technika  Magyarországon
    is elterjed. A híre máris  elterjedt.  A  szóban  forgó  gépnek  ugyan
    egyenlőre nem  több,  csak  500  példánya  kereste  fel  hazánkat,  de
    valószínűleg több is érkezik még, azonkívül a hifi - mint már többször
    is leírtuk - társas hobbi, mindenkinek van néhány hasonszőrű ismerőse,
    azoknak  szintúgy  megvan  az  ismeretségi  körük  -  úgyhogy   minden
    CD-játszót   legalább   tízen   fognak    megbámulni,    meghallgatni,
    megcsodálni. Mostantól kezdve az Olvasó nincs többé  kiszolgáltatva  a
    nyomtatott betűnek. Elvben bárki, de  a  gyakorlatban  is  nagyon  sok
    mindenki szembesítheti az  új  technikát  a  régivel,  és  eldöntheti:
    mennyi pénzt áldoz rá, áldoz-e pénzt rá egyáltalán -  avagy  halogatja
    még ezt az áldozatot.
        A Hifi Magazin - szemléletét tekintve - konzervatív; múlt  századi
    kifejezéssel:  fontolva  haladó.  Mindazonáltal  nem   hisszük,   hogy
    elkéstünk  volna.  A  digitális  technikáról   már   7.   kiadásunkban
    közreadtuk  a  legfontosabb  műszaki  tudnivalókat  egy  igen   alapos
    szakcikk formájában ("A digitális forradalom"), 12.  számunkban  pedig
    már egy CD-játszót is bemutattunk, persze kis  "b"-vel  -  és  csaknem
    három év telt el, mire  abból  a  "b"-ből  most  végre  "B"  lett.  Az
    alapokat tehát idejekorán leraktuk. Kérnünk is kell az  Olvasót,  hogy
    ha módjában áll, feltétlenül nyúljon vissza  régebbi  cikkeinkhez  (és
    persze figyelmébe ajánljuk jelen kiadásunkban is a D/A  szűrőkről  irt
    szakcikket), mert a digitális és azon belül a  CD-technika  lényegéről
    itt, a Bemutatjuk rovatban nem  értekezhetünk.  A  CD-játszó  itt  nem
    steril műszaki újdonság, hanem valóságos árucikk,  amelyet  ugyanolyan
    vagy  legalábbis  hasonló  módon  tesztelünk,   mint   a   hagyományos
    lemezjátszókat vagy magnókat szoktuk.
        Közismert, hogy a CD-rendszer egyik szülője a Philips cég (a másik
    pedig a Sony). A Philips mások számára is gyárt készüléket,  vagyis  a
    megrendelők  márkanevét   írja   a   masinákra.   A   CD150   a   nagy
    multinacionális vállalat belgiumi  gyárából  származik,  ahol  naponta
    1500 CD-játszó készül. Mint a Philipsek  általában,  ez  is  aprócska,
    filigrán masina. Összehasonlítva a legelső és máig is  legelterjedtebb
    Philips  CD-játszóval,  a  100-as  típusszámúval,  a  CD150  egy   még
    szélesebb vásárlóközönség számára rendeltetett: olcsóbb, viszont  több
    szolgáltatást nyújt és könnyebb is bánni vele. (A CD 100-ast még kissé
    nehézkes volt kezelni.)

    Kezelése, szolgáltatásai

        Egyszerű, jól  áttekinthető  készülék  a  CD150,  "hagyja  kezelni
    magát". Baloldalt a hálózati kapcsolóját találjuk.  Mellette,  akár  a
    magnókon a kazettatartó: a  lemeztartó  szerkezet.  Ez  valójában  egy
    fiók, és egy aprócska  motor  tologatja  ki-be.  Ebbe  a  fiókba  kell
    behelyezni az ezüstkorongot. Odabenn egy kis zöld LED világít, a fénye
    visszaverődik a korong tetejéről, és  ha  nagyon  odafigyelünk,  látni
    fogjuk a halvány derengésben, hogy éppen forog-e a korong vagy sem.
        Jobboldalt helyezkednek el a kezelőszervek, összesen 9  nyomógomb.
    Az  lesz  a  legjobb,  ha  először  gyorsan  végigszaladunk  az  egyes
    funkciókon, megadva az angol felirat magyar  megfelelőjét,  illetve  a
    rövidítés magyarázatát. Később aztán még szólunk róluk.

        1. O/C, egyben Stop/CM: Nyitás/Zárás és Stop/Memóriatörlés.
        2. Start/Replay:  Start,  továbbá  a  legutóbb  játszott  részlet
           újrajátszása.
        3. Search - REV: A műsor folyamatos visszapergetése.
        4. Search - FWD: A műsor folyamatos előrepergetése.
        5. Pause: Szünet, illetve a szünet feloldása.
        6. Previous: Ugrás az előző műsorszám elejére.
        7. Next: Ugrás a következő műsorszám elejére.
        8. Prog. Review: A műsor programozása.
        9. Time/Track: Műsoridő/sorszám kiírása a kijelzőn.

        Máris elérkeztünk a négyszámjegyű, digitális kijelzőhöz,  amely  a
    készülék jobb felső sarkában húzódik meg. Nagyon okos  kis  szerkezet,
    éppen hogy csak meg nem szólal. Dehát szükségünk is van egy mindentudó
    navigátorra. Ne feledjük: a CD nem analóg lemez! Az utóbbira elég  egy
    pillantást vetni, hogy megtudjuk, hol tart a tű, mennyi van még  hátra
    a műsoridőből.  A  CD-játszó  viszont  egy  fekete  doboz,  és  amikor
    belécsúsztatjuk a CD-t, minden fizikai kapcsolatunkat  elveszítjük  az
    ezüstkoronggal. Mellesleg,  még  ha  látnánk  is,  akkor  sem  tudnánk
    követni rajta a lézersugár útját.
        A  kijelző  mellett  kétféle  feliratot  találunk:  Time,  illetve
    Index/Track - és piros lámpácskák jelzik,  mikor  melyik  felirat  van
    érvényben.
        Alaphelyzetben (Index/Track) arról kapunk tájékoztatást, hogy  mit
    játszunk vagy mit fogunk játszani. Amikor csupán bekapcsoltuk a gépet,
    de nem tettünk belé CD-t, akkor nyilván nincs játszani valója, és  ezt
    két vízszintes vonalkával hozza tudomásunkra. Ha már az  ezüstkorongot
    is beléhelyeztük (1. számú gomb: Nyitás,  majd  Zárás),  akkor  a  gép
    gyorsan kiolvassa  a  CD  tartalomjegyzékét,  és  némi  villogás  után
    kiírja: hány önálló műsorszámot vagy tételt hordoz a CD. Ha pedig  már
    meg  is  indítottuk  a  játékot  (2.  számú  gomb:  Start/Replay),   a
    kijelzőről megtudjuk, melyik  tételt  és  annak  is  melyik  részletét
    olvassa a lézersugár. A gyakorlatban  csak  az  első  számjegyet  kell
    figyelnünk, tehát ezt fogjuk látni: 1.00,  majd  -  amikor  elérjük  a
    legelső hangjegyet - 1.01, aztán 2.00, majd 2.01 és így tovább.
        A kijelző azonban nemcsak a tételeket tartja evidenciában, hanem a
    műsoridőt is. Ha a 9. (Time  Track)  gombot  benyomjuk,  a  kijelző  a
    perceket és másodperceket fogja  mutatni.  Alapállásban  a  CD  teljes
    műsoridejét adja meg, játék közben pedig azt számolja, mennyi idő telt
    el abból  a  műsorszámból,  amelyet  éppen  hallgatunk.  A  "Time"-ról
    "Track"-ra természetesen ugyanazzal a gombbal kell visszaállni.
        Játékszünetben ("Pause") villogó pont lépeget végig a táblán, újra
    meg újra...
        Az "Err", azaz Error (Hiba) felirat akkor jelenik meg a  kijelzőn,
    ha valamilyen hibát követtünk el,  például  21  tételt  programoztunk,
    holott a gép csak 20-at tud megjegyezni. Előfordul,  hogy  a  gép  nem
    boldogul  valamelyik  lemezzel  vagy  annak  valamelyik   részletével.
    Ilyenkor is hibát jelez, és újra a tétel elejére áll.
        De térjünk most vissza az egyes funkciókhoz, üzemmódokhoz.
        A REW és FWD (azaz  gyors  előre  és  gyors  hátra,  ahogy  ezt  a
    kazettás  magnókon  megszoktuk)  a  következőképpen   működik.   Amint
    megnyomjuk a gombot, a letapogató fej  máris  háromszoros  sebességgel
    mozog előre, illetve hátra. Közben halljuk is  a  felgyorsított  műsor
    csiripelését. Ha a gombot legalább 10 másodpercig lenyomva tartjuk,  a
    gép megelégeli a lassú ügetést, galoppozni kezd, de előbb elnémítja  a
    hangfrekvenciás  kimenetet   (mielőtt   a   mgassugárzóink   veszélybe
    kerülnének). Ekkor a hatodik érzékünkre vagyunk utalva,  mindazonáltal
    így hosszabb műsorrészeken is  gyorsan  átszaladhatunk.  Elengedjük  a
    gombot, aztán újra nyomkodni kezdjük - ez a manuális műsorkeresés.
        Ha gyorsan túl  akarunk  jutni  a  tételen,  1-2  másodperc  alatt
    átugorhatunk egy másikra, az előzőre vagy a következőre, ha megnyomjuk
    a Previous, illetve a Next gombot. Ha továbbra is lenyomva tartjuk,  a
    program folyamatosan lépked hátra, illetve előre, tételről-tételre, de
    a zene addig nem változik, amíg el nem engedjük a gombot. Akkor  aztán
    a letapogatófej  néhány  másodperc  alatt  a  kiválasztott  rész  fölé
    siklik.
        Ennyi nagyjából elég is volna, hogy gond nélkül  lejátszhassuk  az
    ezüstlemezeinket, de  van  az  intelligens  kis  masinának  egy  extra
    szolgáltatása is:  előírhatjuk  neki,  mely  műsorrészeket  és  milyen
    sorrendben kell  lejátszania.  A  következőképpen  kell  eljárnunk.  A
    lemezhez mellékelt  tartalomjegyzékből  kiválasztjuk  és  a  Previous,
    illetve Next  gombokkal  egyenként  megkeressük  a  bennünket  érdeklő
    tételeket.  A  kijelzőn  mindig  nyomon  követhetjük,   hol   tartunk.
    Valahányszor  egy  részletet  megtaláltunk,  a  Progr  Review  gombbal
    beírjuk a gép  memóriájába.  (A  kijelzőtáblán  ilyenkor  egy  P  betű
    jelenik meg.) Aztán  folytatjuk  a  programozást,  ha  kell,  akár  20
    programlépésig - ennyire futja a CD150 kapacitásából. Amikor összeállt
    a  műsor,  a  Start  gombbal  indulunk;  a  műsorszámokat   az   előre
    megállapított sorrendben fogjuk hallani.
        A  hátlapon  két  RCA-rendszerű   csatlakozóhüvely   adja   ki   a
    hangfrekvenciás  jelet.  Van  ott  még  egy  6  pólusú  hüvely  is,  a
    távvezérlő fogadására, ugyanis a készülék minden  fontosabb  funkciója
    egy vezetékes távvezérlővel is kapcsolható. A távvezérlő  azonban  nem
    tartozik a készülékhez, külön kell megvásárolni (ez külföldön  is  így
    van!). Tudomásunk szerint a távvezérlő nálunk  nem  kerül  forgalomba;
    tájékoztatásul ide írjuk, hogy a típusjele EM2000.
        Igazán nem a hifisták, csakis  a  kezdők  kedvéért,  de  fel  kell
    hívnunk a figyelmet: a  CD-játszót  az  erősítőnek  mindig  valamelyik
    nagyszintű bemenetére kell  csatlakoztatni  (Aux,  Tuner,  Tape,  CD),
    semmilyen körülmények között ne használjuk a mágneses hangszedő  (vagy
    a mikrofon) nagy érzékenységű bemenetét!
        Nem tartozik a lényeghez, de fúrja az oldalunkat,  hát  elmondjuk,
    hogy a készülék hátoldalán, egy sárga címkén fekete keretben ez áll:

                             CLASS1 LASER PRODUCT

        Nos,  ez   nem   valamiféle   minőségjelzés,   hanem   csupán   az
    IEC-klasszifikáció: arról tájékoztat, hogy  készülékünkben  lézersugár
    működik,  de  igen  kis  energiájú  (ezt  jelöli  a   Class1),   tehát
    semmiképpen sem veszélyezteti a készülék kezelőjét.
        És ha már a lézernél tartunk: sok kósza hír  kering  a  lézerdióda
    élettartamát  illetően.  A   Philips-gépekbe   ez   időszerint   Sharp
    gyártmányú lézerdiódát építenek. A Philipstől  szerzett  információink
    szerint ez hosszú élettartamú, megbízható alkatrész. Viszont rendkívül
    érzékeny a sztatikus feltöltődésre. Normál  üzemi  körülmények  között
    nemigen   léphet   fel   oly   mértékű   sztatikus   töltődés,   amely
    megrongálhatná lézerdiódánk egészségét, de a szervizmunka során bizony
    jó lesz vigyázni.
        Szintén  a  szervizre  tartozik,  hogy   a   lézerdiódát   vezérlő
    áramkörben  van  egy  potenciométer,  azzal  állítják   be   a   sugár
    intenzitását. Ha ezt a potmétert elállítják, esetleg túl nagy meghajtó
    áram jut a diódára, s akkor annak élettartama rohamosan csökkenni  fog
    - szélsőséges esetben akár néhány óra alatt tönkremehet! A dolog annál
    is veszélyesebb, mert ha elállítják is a  potmétert,  semmiféle  hibát
    nem fogunk tapasztalni, a készülék így is kifogástalanul működni fog -
    viszont  a  lézerdióda  rövid  úton  tönkremehet.  (Aki  tehát  szeret
    belepiszkálni a készülékeibe, az lehetőleg ne a CD-játszón élje ki ezt
    a szenvedélyét!)
        Az új dióda,  önmagában  véve,  nem  volna  drága,  de  a  ki-  és
    beszerelés, a bemérés bonyolult és költséges, ezért általában  nemcsak
    a diódát, hanem a komplett kiolvasó egységet kicserélik, és ez így már
    nem olcsó mulatság. A költségeket nem tudjuk pontosan meghatározni.

    Felépítése

        CD-játszónk  három  jól  elkülöníthető   részből   épül   fel:   a
    mechanikából  (amelyre  az  őt  kiszolgáló  és  vezérlő  egységet   is
    ráépítették), a dekódoló-, hibajavító-, szűrőáramkörökből, végül pedig
    abból az egységből, amely a kezelőszerveket és  a  kijelzőt,  valamint
    azok áramköreit foglalja magába.
        Mint minden CD-játszót, ezt is a nagyfokú  integráltság  jellemzi.
    Beletekintve a készülékbe, előbb egészen egyszerűnek látjuk  -  később
    aztán észrevesszük a mechanika alá épített két zsúfolt  panelt  és  az
    előlapra szerelt vezérlő elektronikát a kijelzővel.
        Lássuk előbb a mechanikát. A  lemeztartó  fiókot  egy  önálló  kis
    motor  húzza-tolja.  A  lemezt   viszont   már   egy   nagypontosságú,
    kvarcvezérelt,  közvetlenhajtású  motor  forgatja.  Maga  a  meghajtás
    viszonylag egyszerű, lényegében két Hall IC-ből, egy  LM324  típusjelű
    quad  IC-ből  és  négy  tranzisztorból  áll.  Ez  az  egység  egyetlen
    nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el, a motor  állórészével  és  a
    tekercsekkel együtt.
        A  készülék  teljes   működésének   vezérlését   (ezen   belül   a
    motoráramkör vezérlését is) egy MAB8441 típusú  mikroprocesszor  látja
    el. Összes funkcióját nem  sorolhatjuk  fel,  csak  mint  érdekességet
    említjük, hogy ha lemez nélkül  indítjuk  el  a  készüléket,  a  motor
    néhány másodperc múlva  leáll,  a  lézerdióda  nem  kap  táplálást,  a
    kijelzőn megjelenik a hibajelzés.
        A kiolvasófej kisebb mint egy gyufaskatulya! Ez a dobozka foglalja
    magába a lézerdiódát, az érzékelő  és  sávontartó  részt,  az  optikai
    elemeket, a fókuszáló egységet (a "sugárirányban  mozgató  motort")  -
    tehát a komplett kiolvasó rendszert.  Hogy  pontosan  tudjon  működni,
    különféle információkra van szüksége. Ezeket - több meghajtó áramkörön
    keresztül - egy nagybonyolultságú, TDA5708 típusú IC szolgáltatja.  Az
    innét  kapott,  a  rendszert  radiális  mozgásra  utasító  jelet   egy
    TDA5709-es IC dolgozza fel, és egy meghajtó IC-a  keresztül  működteti
    azt a  tekercset,  amely  majd  sugárirányban  mozgatja  a  letapogató
    rendszert.
        A második főegység lényegében a  kiolvasófejből  származó  jeleket
    dolgozza  fel.  A  leolvasott,  majd  a  TDA5708  által   feldolgozott
    nagyfrekvenciás jel a dekódoló áramkörbe kerül  (SAA7010  típusú  IC).
    Ezután a hibajavító áramkörön a  sor  (SAA7020,  SAA7000.  MSM2128  és
    SAA7030 jelű IC-k alkotják).  A  D/A,  azaz  digitál/analóg  átalakító
    következik (csatornánként 1-1 TDA 1540P jelű IC), és  kimenetükön  már
    analóg   hangfrekvenciás   jelhez   jutunk.   Ezt   egy    kétfokozatú
    illesztőerősítő egység fogadja (LM833-as IC-k), ebben állítják be - ha
    a lemez kódja ezt előírja - a járulékos, 0 vagy 15/50µs-os deemfázist.
    Kétfokozatú   némító   áramkör   zárja   a   sort,   csatornánként   2
    tranzisztorral. Ez minden alkalommal  működésbe  lép,  valahányszor  a
    letapogató fej a programot keresi, vagy ha  a  hibajavító  egység  nem
    tudja korrigálni a lemezhibákat.
        A harmadik főegység a  vezérlő  (kezelő)  és  kijelző  áramkör.  A
    központi vezérlés ismét egy MAB8441-es  mikroprocesszor  feladata.  Ez
    gyűjti be a kezelőszervek kapcsolóinak vezérlőjelét, úgyszintén azokat
    az információkat, amelyeket  a  dekóder  áramkörök  küldenek  a  lemez
    programjáról,  játékidejéről.  A  mikroprocesszor  vezérli  a  kijelző
    egységet (NSM4202) a négyszámjegyes  kijelzővel  és  az  azt  meghajtó
    áramkörökkel együtt, valamint azt a 4 tranzisztort, amely a lemeztartó
    fiók motorját hajtja meg.
        Most már csak a tápegység van hátra. Többféle, egymástól független
    tápfeszültséget kell szolgáltatnia (+12, +11,3, +9, +5, -2,5, -5,  -9,
    -12, -18V!),  ezeket  öt  különböző  IC-s  stabilizátor  állítja  elő,
    illetve némelyik feszültséget ezeknek a jeléből képezik.
        A CD-játszó műanyag aljlapon áll,  az  elő-  és  hátoldal  szintén
    műanyag. A burkolat fémlemezből készült. Szállításkor a mechanikát két
    csavarral rögzíteni kell; használatba vétel előtt ezeket természetesen
    el kell távolítani.

    

    Méréseinkhez

        A kimeneti feszültségek és impedanciák szabványosak,  ehhez  nincs
    mit hozzáfűznünk.
        A linearitás paraméterén azt értjük, hogy bizonyos, a  mérőlemezen
    meghatározott  jelszinteket  mekkora  pontossággal  kapunk  vissza   a
    CD-játszó kimenetén. A mérőfrekvencia 997Hz.  A  0  és  -60dB  közötti
    tartományban alig mérhető, de -80 és különösen -90dB-a már  számottevő
    az eltérés. A  mérést  szelektív  módon  végeztük,  hogy  egészen  kis
    jelszinteken a zaj (illetve a nemkívánatos  jel)  ne  befolyásolja  az
    eredményt.
        A  frekvencia-jelleggörbét  nem  egészen  úgy  vettük  fel,   mint
    megszoktuk. Eddigi méréseink során a diagrampapír teljes magassága  50
    decibelnyi szintváltozást reprezentált. A CD-játszók frekvenciagörbéje
    viszont annyira lineáris, hogy az  eltéréseket  érzékeltetendő,  "szét
    kellett húznunk" a léptéket: ami eddig 50dB volt, az most  csak  10dB.
    Egy-egy vonal  a  diagrampapíron  eddig  1  decibelt  jelentett,  most
    viszont  csak  0,2dB-t.  Így  jobban  szemügyre   vehetjük   a   görbe
    anomáliáját: enyhe hullámosságát, amelyet a  digitál/analóg  átalakító
    szűrői okoznak. Mindazonáltal az eltérés nem haladja meg a  -0,1; -0,2
    decibelt, és teljes mértékben megfelel a gyár előírásainak.
        Az  áthallási  csillapítás  fenomenális  -  ez  is  a  CD-rendszer
    lényegéből fakad. A specifikáció 94 decibelt ad meg, de  a  gép  ennél
    minden  frekvencián  csak  jobbat   produkál.   Hihetetlenül   jók   a
    zajértékek, még lineárisan értékelve, tehát a 22,5Hz-22,5  kHz  sávban
    is:  az  elméletileg  elérhető  értéket   kapjuk.   Nincs   különösebb
    jelentősége, de megmértük a némításkor adódó jel-zaj arányt is.  Ismét
    igen jó eredményt kaptunk.
        Izgalmasabb a dinamikatartomány mérése.  Az  az  előírás,  hogy  a
    névleges,  0  decibeles  szintet  24dB-vel   csökkentsük,   és   ehhez
    viszonyítsunk. A táblázatunkban szereplő  70  decibelhez  tehát  24-et
    kell hozzáadni,  ekkor  kapjuk  meg  a  teljes  kivezérléshez  tartozó
    dinamikát, esetünkben 94 decibelt. * (* Ennél a passzusnál megszólal a
    Gonosz,  odalentről,  lábjegyzet  formájában.  A   fentebb   méltatott
    paraméterek valóban gyönyörűek, de azért hadd hiujuk  fel  valamire  a
    gyanútlan   Olvasó   figyelmét.   A    digitális    rendszerekben    a
    dinamikatartomány széles ugyan, de nem folytonos! A  jel  szintje  nem
    folyamatosan, hanem ugrásszerűen változik. Pianisszimó és  fortisszimó
    között  az  analóg  technikában  megszámlálhatatlanul   sok   jelszint
    sorakozik,   ezzel   szemben    a    digitális    jelszintek    mindig
    megszámlá1hatók, és kérdéses, hogy ezt  a  szakaszosságot-  amelyet  a
    digitál/analóg átalakítás során "elkennek" - nem detektálja-e mégis  a
    zenehallgató tudat. A 16 bit persze valóban 96 decibelnek  felel  meg,
    de ezt a két adatot mégsem szabad azonosítani, minthogy a valóság  két
    eltérő oldalát ábrázolják. A 96 decibel a dinamika sávszélességét adja
    meg, a 16 bit pedig a rendszer felbontóképességét.(Képzeljünk  el  egy
    szántóföldet, amely meglehetősen széles, de ugyanennyire göröngyös is,
    tehát nem léphetünk rajta tetszőlegesen kicsiket!  Vagy,  még  inkább,
    képzeljünk el egy létrát, amely nagyon magasra vezet ugyan, de a fokai
    túlságosan messzire esnek egymástól, és  vigyáznunk  kell  nehogy  egy
    lyukba dugjuk a lábunkat.) A 96 decibel, mint paraméter, látványos  és
    szemléletes - a 16  bit  viszont  valójában  nagyon  csúnya  paraméter
    volna, de egyáltalán nem szemléletes, nem fűződnek  hozzá  képzeteink.
    tehát: nem zavar bennünket? A szerkesztő megjegyzése.)  Ezt  a  mérési
    módszert úgy választották meg, hogy (nagyon leegyszerűsítve): kivédjék
    a CD-rendszer egyik sajátosságából adódó hibát.
        Az intermodulációs torzítást 0 és -20dB kivezérlésű jellel mértük.
    A specifikáció nem szól erről a torzításfajtáról, holott  ez  is  igen
    alacsony. A harmonikus torzítást többféleképpen is megmértük: 1kHz-en,
    illetve  997Hz-en,  a  0  és  a  -90dB  közötti  szinteken.  A  teljes
    kivezérlés környezetében rendkívül kicsiny értékeket kaptunk. Lejjebb,
    -60 és -80dB-s kivezérlésen a torzítás erősen felnövekszik, és -90dB-n
    36 százalékra szökik. Ez, persze,  a  rendszer  lényegéből  fakad:  az
    egészen kis kivezérlés tartományában már jól érződik, hogy a  jel  nem
    szinuszos, hanem diszkrét elemekből, egyenes szakaszokból épül fel.
        Szemléltesse ezt az 1kHz-es mérőjel deformálódása. A -20 decibelen
    felvett szinuszjel (1. kép) még kifogástalan,  de  -60  decibelen  (2.
    kép) már enyhe csipkézettséget mutat, -80 decibelen  (3.  kép)  durván
    eltér a szinuszformától, -90dB-n pedig (4. kép) már semmi köze  hozzá:
    csak azt látjuk, hogy "van jel -  nincs  jel".  Persze.  ne  feledjük,
    ennyire alacsony jelszintek a hagyományos, analóg  jelrögzítésben  elő
    sem fordulhatnak, mert elvesznek a lényegesen magasabb zajban! * (*  A
    digitális jelrögzítésben sem igen fordulnak elő. A digitális  torzítás
    szubjektíve sokkal kellemetlenebb az analógnál, ezért  a  hangmérnökök
    inkább lemondanak a legalsó  jelszintekről:  analóg  zajt  kevernek  a
    műsorhoz, hogy  elfedjék  a  jelalak  lépcsőzetességét.  A  szerkesztő
    megjegyzése.)
        Meghatároztuk a harmonikus torzítást a frekvencia függvényében is,
    0dB kivezérlésű jellel. A torzítás a teljes sávban igen alacsony.
        Négyszögjelet négyet is fotóztunk. A 100Hz-es mérőjelen  (5.  kép)
    egészen kicsiny, túllövés-szerű csúcsok látszanak, ezek  400Hz-en  (6.
    kép) felerősödnek, 1002Hz-en (7. kép) már végigvonulnak a  négyszögjel
    tetőrészén, az 5512Hz-es  jel  pedig  (8.  kép)  már  erősen  eltér  a
    négyszögformától. Ez szintén a rendszer lényegéből fakad. Ahhoz,  hogy
    valamely négyszögjelet nagyjából alakhűen lehessen leképezni, át  kéne
    vinni az alapfrekvencia tízszeresét  is,  dehát  -  mint  tudjuk  -  a
    CD-rendszerben 20kHz fölött meredeken vágják a jelet.
        A  9.  oszcillogramon  egyetlen  rövididejű   impulzus   átvitelét
    ábrázoljuk. Láthatjuk, hogy  az  impulzus  előtt  és  után  megjelenő,
    kisebb mértékű impulzusok teljesen szimmetrikusak. Ez  -  akárcsak  az
    előző  négyszögjelek   szimmetriája   -   azt   bizonyítja,   hogy   a
    digitál/analóg átalakító egységben (illetve utánuk) alkalmazott szűrők
    amplitúdó- és fázisfrekvenciagörbéje közel ideális.
        Ezzel végére is értünk kommentárjainknak. De még hadd  térjünk  ki
    azokra  a  mérésekre  (és  mérőlemezekre),  amelyekkel  a   hibajavító
    rendszer működését ellenőriztük.
        A Philips cég maga is készít mérőlemezeket. (Ez úgyszólván magától
    érthetődik,  hiszen   ő   van   a   leginkább   érdekelve   az   egész
    CD-bizniszben.) Az egyik lemez (Test Sample Nr.5, 814125-2) csak zenét
    hordoz, tehát inkább demólemeznek nevezhető. Klasszikus, elektronikus,
    modern zenét egyaránt találunk rajta.  Érdekes,  hogy  a  24  zeneszám
    közül csak 9 készült digitális felvételről!
        Ugyanez a műsor szolgál a  hibajavító  rendszer  ellenőrzésére  az
    előzővel csaknem azonos, de  preparált  lemezen  (Test  Sample  Nr.5A,
    814126-2; az  előzővel  párba  csomagolva  árulják).  Háromféle  hibát
    imitálnak rajta: "ujjlenyomatot", "karcolást" és  "szennyeződést".  Az
    utóbbiakat különböző átmérőjű fekete pöttyök reprezentálják.
        Az ujjlenyomat-próba két zeneszámon nyúlik át. Az ismertető szöveg
    szerint ezt a passzust minden gépnek hibátlanul le kell  játszania.  A
    sugárirányú karcolások több műsorszámot kereszteznek, és  rendre  400,
    500, 600,  700,  800  és  900µm  szélesek.  A  hibátlan  készülékeknek
    legalább a 400µm-en túl kell  jutniuk,  nem  szabad  elveszíteniük  az
    információt. A harmadik hibacsoportban a fekete pöttyök átmérője  300,
    500, 600, 800µm. (Csak nem a légypiszkot akarták itt szabványosítani?!
    SA megjegyzése.) Közülük a 300µm-es a kötelező gyakorlat,  a  többi  a
    szorgalmi feladat. Ha a készülék úgy érzi,  hogy  a  hibát  nem  tudja
    kijavítani,  némítani  fogja  a  kimenetét.  Eszerint   tehát   minden
    műszerezettség  nélkül,  csupán  a  zene  folyamatosságából   (illetve
    elnémulásából) is  megtudhatjuk,  mekkora  hibát  képes  korrigálni  a
    CD-játszónk.
        Az Olvasót nyilván az érdekli, hogyan szerepelt a  CD150.  Nos,  a
    zene egyetlen egyszer sem szakadt meg, készülékünk tehát a mérőlemezen
    imitált legdurvább hibáktól sem zavartatta magát.
        Harmadik  mérőlemezünk   valóban   mérőlemez,   csak   mérőjeleket
    tartalmaz, összesen 27-félét. Van rajta olyan jelcsoport is,  amelynek
    segítségével   a   szokásos    frekvencia-jelleggörbét    folyamatosan
    felrajzolhatjuk, szintíróval diagrampapírra  vihetjük.  A  mérőjeleket
    igen nagy gondossággal  készítették.  Figyelembe  véve  a  CD-rendszer
    sajátosságait, számítógépes korrekciót alkalmaztak, úgy vitték lemezre
    e különleges "felvételeket".
        A felsoroltakon kívül a Sony cég YEDS7  típusjelű  mérőlemezét  is
    használjuk (lásd 12. számunkban a Pioneer P-D1 CD-játszó  tesztjénél).
    Furcsa, mondhatni nyugtalanító, hogy míg a Sony lemezével 1kHz-en csak
    0,004-0,005% torzítás adódott, a Philips saját  lemezével  (nem  1000,
    hanem  997Hz-en)  jóval  nagyobb,  0,01%  körüli  torzítást   mértünk.
    Egyelőre nem tudjuk,  mi  lehet  ennek  az  oka.  Mellesleg,  a  gyári
    specifikáció 0,003%-ot ad meg, tehát alighanem a Sony jár közelebb  az
    igazsághoz.

                                      *

        Összefoglalásul: a CD150 mindenben teljesíti vagy túl is teljesíti
    a   specifikációt.   Egyszerű,   jól   kezelhető    készülék,    annyi
    szolgáltatással és nem  többel,  amennyire  -  véleményünk  szerint  -
    szükség van.  Pedig,  mint  már  mondtuk,  igen-igen  olcsó  készülék.
    Legalábbis a CD-játszók között.

    
    
    

    Szeánsz

    

        Házizsűrink  tagjai csak futótag ismerik a Compact  Disc  hangját.
    Együtt, közösen még nem hallgattunk CD-t - ez  (esz  az  első  kompakt
    szeánszunk.  Etalonunk  ez  idő  szerint   még   nincs,   pontosabban:
    egyáltalán nincs is CD-játszónk. Akkor hát mihez hasonlítsuk  a  CD150
    zenéjét?  A  legjobb  lenne  valami   megszokott   analóg   programhoz
    viszonyítani. Szó ami szó, a  Philips  igazán  megjelentethette  volna
    CD-demólemezének programját LP-n is, ha már az egész  műsor  kétharmad
    része amúgyis analóg programról készült. (Dehát miért is csinált volna
    ellenpropagandát a CD-nek?! A  szerkesztő  megjegyzése.)  Így  csak  a
    szürkeállományunkban   elraktározott   hangképekre   támaszkodhattunk.
    Házizsűrink elfogadhatónak ítélte a Compact Disc hangját, bár mindenki
    leszögezte, hogy analóg lemezről azért sokkal jobbat is hallott  már-.
    (Egyedül a szerkesztő  az,  aki  változatlanul  fenntartja,  hogy  nem
    hajlandó együttélni a CD-vel - úgy látszik, allergiás rá.)
        A-B teszt nélkül  azonban  nem  szeánsz  a  szeánsz.  Mindenképpen
    szükségünk van valami "A"-ra, amihez képest  a  tesztpéldány  lehet  a
    "B". Nos, a legjobban a Sony CD101-est ismerjük, vagy legalábbis ez az
    a típus, amely eddig a legtöbbször volt látogatóban a Hifi Magazinnál.
    Amúgyis a konkurenciától, a japánoktól való: A Magyar  Hanglemezgyártó
    Vállalatnál több példányát is használják, ezek közül  kértünk  kölcsön
    egyet. Műsoranyag gyanánt a Philips demólemezének két azonos  példánya
    szolgált.
        Nem képezheti vita tárgyát, hogy a két CD-játszó  hangja  igencsak
    hasonló. A  társaság  3-1  arányban  a  Philipset  hozta  ki  jobbnak,
    mondván,  hogy  annak  egy  kicsit  csengőbb;   elevenebb,   élethűbb,
    dinamikusabb a zenéje - a Sonyé fojtottabb, bágyadtabb.  Ennél  többet
    ma még nem mondhatunk (és éppen, mert CD-játszóról  van  szó,  ezúttal
    attól sem lennénk okosabbak, ha a szerkesztő utólag - szokásához híven
    - "ráhallgatna" a készülékekre a szeánsz után). Maradjunk abban,  hogy
    az új Philips CD150 jobb a régi Sony alapgépnél, tehát  minden  ezután
    forgalomba hozandó CD-játszót őhozzá kell majd mérnünk.

                                      *

    Orion SC1025 casseiver

    

        A nyelvészamatőrök cserben hagytak bennünket, máig  sem  találtunk
    magyar nevet a kasszívernek  -  ez  a  masina,  mint  mindenki  tudja,
    rádió+erősítő+kazettás magnó közös dobozban, tehát háromszorosan lehet
    kasszírozni érte. Az Orion gyár  ezt  szó  szerint  vette,  az  SC1025
    pontosan annyiba kerül, mint az ST+SE+SM együttvéve, holott a  nyugati
    piacon a receiver és a casseiver mindig olcsóbb, mint a  két,  illetve
    három gép ára külön-külön. Mindegy no, az a fő, hogy most már van  egy
    hazai casseiverünk is. Belsejét  tekintve  egyébként  pontosan  olyan,
    mint ha a három főegységét csak úgy egyszerűen összeragasztották volna
    a megfelelő pontokon. Habár tény, hogy itt-ott változtattak is rajtuk:
    a  tápegység  például  közös,  és  egyéb  módosításokat  is  találunk.
    Indokolt tehát, hogy ezt  a  háromfedelű  masinát  önálló  készüléknek
    tekintsük, és a komponenseit újra teszteljük. Mert nyilvánvaló  előnye
    ugyan a casseivernek, hogy otthon már nem kell  drótoznunk-foltoznunk,
    a ki- és bemenetek  belül  már  eleve  össze  vannak  kapcsolva  -  de
    hátránya   is   van:    bizonyos    egyszerűsítésekre    csábítja    a
    konstruktőröket,  és  ezek  (mármint  az  egyszerűsítések)  a  minőség
    rovására mehetnek.
        Először azt gondoltuk, hogy a casseiverről csak  egy  gyorstesztet
    közlünk, amennyiben ellenőrző mérést végzünk rádión, magnón,  erősítőn
    és az adatokat összevetjük régebbi  méréseinkkel  (HFM  14.  és  18.).
    Minthogy azonban a minitorony megjelenése óta két teljes esztendő telt
    el, mégis úgy döntöttünk, hogy az  SC1025-öt  annak  rendje  és  módja
    szerint bemutatjuk, és  legalább  a  magnórészének  egy  szeánszot  is
    szentelünk, mert tekintettel kell lennünk az új vásárlókra  és  az  új
    olvasókra. (Ami a rádiórész hangminőségét illeti, lásd Tunertesztünket
    a 66.  oldalon!)  Elnézést  kérve  tehát  mindazoktól,  akik  a  teszt
    megismétlését üresjáratnak érzik, alább részletesen ismertetni  fogjuk
    az Orion casseiver felépítését is. De kezdjük előbb a kezelésével.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Mit rejt tehát a casseiver? Van benne egy 2x20 wattos erősítő, egy
    közép-, rövid-,  URH-sávú  rádióvevő  és  egy  kazettás  magnó,  amely
    bármiféle, tehát nemcsak normál, krómdioxid és  metál,  hanem  vaskróm
    szalaggal is használható. Az egész építményt  úgy  kell  elképzelnünk,
    hogy balra alul lakozik az erősítő, egy  emelettel  feljebb  a  tuner,
    mellettük jobbra a  kétemeletes  magnó  -  és  a  házban  kiütötték  a
    közfalakat.
        Balról és  az  erősítővel  kezdve  a  kezelőszervek  felsorolását:
    hálózati kapcsoló, fölötte piros LED. Egy sorban velük  a  fejhallgató
    csatlakozó 6,3mm-es Jack hüvelye, a magas és a mély hangszínszabályozó
    forgatógombja, majd a Tone feliratú nyomógomb  -  ez  nagyon  hasznos,
    mert ki lehet iktatni vele a hangszínszabályzást.  Nagyméretű,  kettős
    hangerőszabályzó gomb. Bemeneti választókapcsolók: Monitor (elsősorban
    persze háromfejes  magnókhoz,  a  felvétellel  egyidejű  visszajátszás
    céljára),  Tape  Ext.  (szintén  külső  magnó  vagy  egyéb  nagyszintű
    jelforrás csatlakoztatására), Tape  In  (a  casseiver  saját  magnóját
    juttatja szóhoz), Phono (mágneses hangszedő bemenet), Radio  (a  belső
    tunert kapcsolja az erősítőre).
        Felül a tuneren a digitális frekvenciakijelző (Frequency  Display)
    kHz-ben vagy MHz-ben mutatja a frekvenciát, attól függően, hogy melyik
    sávban hangolunk. Ha a három számjegy után egy piros pontot is látunk,
    akkor ez 50kHz-et jelent URH-n, 5kHz-et a többi sávban. A  "display"-a
    LED-eket is találunk: 3 zöld a térerőt jelzi  (Signal),  egy  piros  a
    sztereó vételt, egy zöld pedig a pontos állomásrahangolást -  ez  csak
    az  URH-sávban  működik  (Auto  Servo  Lock).  A   hangológombot   egy
    nyomógombsor követi. Az első gomb  a  zajzár  (Hi-Blend,  Muting).  Ha
    nincs  benyomva,  akkor  a  túl  kicsiny  jelű,  tehát  zajos   műsort
    elnémítja, nem  engedi  az  erősítőre.  Távolsági  vételkor  a  zajzár
    kiiktatható (benyomjuk a gombot), ekkor egy áramkör csökkenteni  fogja
    a sztereó műsor  zaját  -  igaz,  az  áthallás,  azaz  a  sztereófónia
    rovására. Monó/sztereó kapcsoló következik, majd  AM/FM  váltó;  FM-en
    átkapcsolás  nélkül  hangolhatjuk  az  egész  OIRT-   és   CCIR-sávot.
    pontosabban a 66-73 és a 87,5-108MHz-es tartományt. Az SW/MW gombbal a
    közép- (520-1620kHz), illetve a rövidhullám  (5,9-6,3MHz,  azaz  a  49
    méteres nyújtott sáv) között választhatunk. Ugyanennek  a  kapcsolónak
    URH-vételkor más a funkciója:  az  Auto  Servo  Lock  (ASL)   áramkört
    kapcsolja ki-be. Az ASL a következőképpen működik. Ha  FM-en ±70kHz-re
    megközelítettük a venni kívánt állomást, halványan világítani  kezd  a
    hangolásjelző LED. Az elektronika egy-két másodpercen belül  "ráhúzza"
    a tunert a szóban forgó adóra. Ekkor a LED már teljes fénnyel világít.
        A  magnón  a  kazettatartó  nyitógombja  (Eject)  balra   esik   a
    kazettarekesztől.  Jobbra  a   kivezérlésjelző   vízszintes   LED-sora
    helyezkedik el. Csatornánként 12 LED  -  dicséretes  bőkezűség  a  mai
    spórolós világban! (Szintlépcsők: -20, -15, -10, -7, -5,  -3,  -1,  0,
    +1, +3, +5, +8dB.) Egy további LED a felvételre kapcsolást  indikálja.
    A kijelző alatt  két  kapcsolót  találunk,  ezekkel  választhatunk  az
    összesen 4 kazettafajta között. A  felvételi  szintet  egy  nagyméretű
    kettős gombbal szabályozhatjuk, mellette találjuk a mikrofon bemenetek
    6,3mm átmérőjű Jack-hüvelyeit.  A  szalaghossz-mérő  kisméretű,  három
    számjegyes. Alul az üzem módkapcsolók: Stop,  Felvétel,  Gyors  hátra,
    Lejátszás, Gyors előre, Szünet. Nevezetes funkciótlansága a kis  Orion
    magnónak, hogy nem építettek bele semmiféle zajcsökkentőt - nekünk  ez
    tulajdonképpen  tetszik,  más  kérdés,   hogy   mit   szól   hozzá   a
    vásárlóközönség.  A  hátoldalon  a  következő  csatlakozók:   bemeneti
    választókapcsoló a magnóhoz (Mic, Din/Line),  majd  felvétel/lejátszás
    csatlakozó ugyan ő hozzá. Középen a  szimmetrikus,  300  ohmos  és  az
    aszimmetrikus, 75 ohmos FM-antennabemenet, valamint az  AM  szabványos
    antenna-föld   csatlakozója.   Az    erősítőrész    -    ötpólusú    -
    csatlakozóhüvelyei: phono, felvétel/lejátszás  (bemenete  a  Tape  Ext
    választókapcsolóhoz  fut),   vonal   kimenet,   monitor   bemenet.   A
    hangsugárzók kábelét szabványos kivitelű csatlakozóhüvelyek fogadják.


    FELÉPÍTÉSE

    Erősítőrész

        Máskor  mindig  a  műsorforrásoktól  haladunk  az  erősítőn  át  a
    hangsugárzóig, de most hadd kezdjük mégis az erősítővel,  a  casseiver
    központi egységével. Mint már említettük, ez  gyakorlatilag  azonos  a
    minitorony erősítőjével, az SE1025B-vel.
        A RIAA-korrektora egyetlen µA739-es IC-re  épül.  Innét  a  jel  a
    bemeneti  választókapcsolóra,  aztán  a  hangerőszabályzóra,  majd   a
    hangszínszabályozó részre jut. Ez utóbbi csatornánként egy  FET-et  és
    két  tranzisztort  tartalmaz.  Ha  kiiktatjuk   (a   Tone   Off   gomb
    megnyomásával),  akkor  csak  a  FET  marad  a   jel   útjában,   mint
    impedanciaillesztő.
        A teljesítményerősítő  rész  differenciálerősítővel  kezdődik,  ez
    egyetlen   tranzisztor   közbeiktatásával   (itt   állítják    be    a
    teljesítmény-tranzisztorok     nyugalmi     áramát)     vezérli      a
    kvázikomplementer meghajtó- és végtranzisztorokat (BC639-640,  illetve
    KD607-ek).
        Az erősítő részt a hangszóró kimenetre kötött, 2,5A-es  biztosítók
    védik zárlat vagy túlterhelés  ellen.  A  hálózati  tápegység  ±30V-ot
    szolgáltat    a    teljesítményerősítőnek    (a    pufferkondenzátorok
    6800µF-osak), illetve - Zener-diódás stabilizálás  után  -  ±12V-ot  a
    fonoerősítőnek  és  a  hangszínszabályozó  résznek.  A  transzformátor
    toroid típusú; további szekunder tekercsei is vannak. Ezek a tunert és
    a magnót szolgálják ki.

    Tuner rész

        Ez pedig a minitorony tunerjével, az ST1025-tel azonos.
        Az AM vevő egyszerű, két hangolt körös, és  lényegében  egy  A244D
    típusú IC-a alapul. A KF szűrő  Toko  gyártmány,  típusszáma  CFMQ001.
    Demodulálás után egytranzisztoros erősítő adja a  kimenetre,  azaz  az
    erősítő "Tuner" kapcsolójára a hangfrekvenciás jelet.
        Az  URH-vevő   lényegesen   bonyolultabb.   Az   antenna   bemenet
    szimmetrikus, illetve aszimmetrikus (a beépített illesztő  -  balun  -
    transzformátor     jóvoltából).     Hangolás:     Alps      gyártmányú
    forgókondenzátor, 4 hangolt körrel. A bemeneti és a keverő fokozat 1-1
    darab  BF961-es  dual-gate  FET.  A  helyi  oszcillátor  egy  BF199-es
    tranzisztoron alapszik, az első FET-et egy  BC238  típusú  tranzisztor
    szabályozza vissza, a bemeneti jel nagyságától függően.
        A  keverés  során  létrejött  KF  jelet  egytranzisztoros  erősítő
    fogadja, majd egy SFJ107MA jelű kerámia szűrő után a  jel  egy   A225D
    típusú IC-re jut. Ennek a feladata a KF erősítés,  a  demodulálás,  de
    ezenkívül a térerőjelzőket  is  vezérli  és  a  némítást  is  ellátja.
    Kimenete egytranzisztoros erősítőfokozatot vezérel, erről táplálják  a
    sztereó dekódert (A290D jelű IC). A dekóder kimenete a bal, illetve  a
    jobb csatornán egy-egy tranzisztor segítségével  hajtja  meg  a  pilot
    szűrőket. Aztán már az erősítőbemenet választókapcsolója következik.
        A kezelőszervek ismertetésekor  megemlítettük  a  tuner  különféle
    szolgáltatásait. Konstrukciós szempontból a  frekvenciakijelző  és  az
    azt vezérlő áramkörök önálló egységet képeznek; SLK1442-02, K500-IE137
    és  74LS90  típusú  IC-ket,  továbbá  két  tranzisztort  tartalmaznak.
    Ezekhez járul még a térerőjelző LED-ek meghajtására 3 tranzisztor.  Az
    ASL áramkör szintén tartalmaz néhány tranzisztort.
        A tuner +15 és +6,8 volt tápfeszültséget igényel, előbbit IC-s  és
    tranzisztoros, az utóbbit egy egytranzisztoros stabilizátorról kapja.

    Magnó rész

        A futómű 3  elektromágnessel  vezérelt,  Alps  gyártmányú  egység.
    Szokványos  felépítésű:  kisméretű,  egyenáramú  motor  hajtja  meg  a
    lendkereket, egy lapos gumiszíj  közvetítésével.  A  mechanika  minden
    üzemmódról automatikusan Stopra vált a szalagvégeken. Precíz, gondosan
    megépített masinának látszik.
        A kombináltfej szintén az Alpsé.  "Sendust"  elnevezésű,  és  mint
    mondják, hosszú élettartamú fej.
        Elektromos felépítését tekintve a casseiver  magnója  kismértékben
    ugyan, de eltér az SM1025-től. Elmaradt a fejhallgató-erősítő (tehát a
    µA747 típusú IC), és néhány további, kisebb  áramköri  módosításra  is
    felfigyeltünk, de ezek nem érintik az alapkonstrukció lényegét.
        Felvételkor a mikrofon,  illetve  a  felvétel/lejátszás  bemenetre
    adott jel egy µA739-es IC-re, majd a választókapcsolóra kerül. Oda fut
    a vonalbemenetről  vagy  a  készülék  rádiórészéből  is  a  viszonylag
    nagyszintű  jel.   A   felvételi   szintszabályzó   következik,   majd
    egytranzisztoros (BC414C)  erősítőfokozat  vezérli  azt  az  áramkört,
    amely a felvételi korrekciót állítja be. Végül a  fejmeghajtó  fokozat
    szintén egyetlen tranzisztorból áll (BC182). A kivezérlésjelző  még  a
    felvételi korrekció beállítása előtti pontról kapja a jelet.  Ennek  a
    (2x12 LED-et és a  meghajtó  részeket  is  magába  foglaló)  egységnek
    SLK5461-03 a típusjele. A  kivezérlésjelző  felbontóképessége  kitűnő,
    könnyű vele beállítani a kivezérlést. Még  jobb,  hogy  felvételkor  a
    műszerben egy csúcsértékjelző áramkör is működik: a legnagyobb szintet
    jelző LED-ek a kivezérlési csúcsok megszűnte után még 1-2  másodpercig
    tovább világítanak. (Ez a funkció lejátszáskor kiiktatódik, habár maga
    a kivezérlésjelző ilyenkor is működik.)
        A törlő és előmágnesező  oszcillátor  egy  BC637-es  tranzisztoron
    alapuló  áramkör;  tápfeszültségének  változtatásával  állítják  be  a
    nagyfrekvenciás jelet, szalagfajták szerint.
        Lejátszáskor a jel nagyjából  ugyanazt  az  utat  futja  be,  mint
    felvételkor, csak most  a  mikrofonbemenet  helyett  a  kombináltfejet
    kapcsolják a µA739-es IC-re, és  annak  negatív  visszacsatoló  ágában
    állítják  be  a  lejátszási  korrekciókat.   Ezután   már   csak   egy
    egytranzisztoros erősítőrész van hátra, innen adják a jelet az erősítő
    bemeneti   választókapcsolójára   -   de   előbb   közbeiktatnak   egy
    némítóáramkört, csatornánként egyetlen tranzisztorral.
        A magnóelektronika  +22V-ot  kap  egy  µA723  típusú  stabilizátor
    IC-ről, a kivezérlésjelző, a motor és az elektromágnesek  pedig  +12,5
    voltot egy  külön  stabilizátorról.  A  fotoelektromos  forgásérzékelő
    jelének fogadására és az elektromágnesek működtetésére  6  tranzisztor
    szolgál.
        Mint  már  említettük,  a  tervezők  lényegében  véve  nem  tettek
    egyebet, mint hogy összeépítették a három fődarabot egyetlen  dobozba.
    Az eredmény: egy bonyolult, véleményünk szerint igen nehezen javítható
    készülék. Némelyik alkatrészéhez csak nehézkesen  lehet  hozzáférni  -
    nem szívesen lennénk a szervizműszerész bőrében, amikor éppen  egy-egy
    komplikáltabb hibával kell megbirkóznia.
        A burkolat egyébként teljes egészében fémlemezből készült.

    MÉRÉSEINKHEZ

        Most is külön-külön tárgyaljuk a három főegységet.  Az  erősítővel
    kezdjük.

    Erősítőrész

        A bemeneti feszültségek megfelelőek,  az  impedanciák  is  rendben
    volnának, de van egy szépséghiba: a külső  magnó  (Tape  Ext)  bemenet
    impedanciája bizonyos körülmények között lényegesen alacsonyabb  lehet
    a specifikált 220 kohmnál. A legkedvezőtlenebb esetben, tehát amikor a
    beépített magnó bemeneti választókapcsolóját  Source  állásba  hoztuk,
    csupán 73 kohmot mértünk. (Máskülönben 220 kohmot kaptunk.) Ez valóban
    csak  szépséghiba,  a  távol-keleti  masinák   bemeneti   impedanciája
    általában ennél is alacsonyabb.
        A gyártó által  megadott,  0,1%  harmonikus  torzítással  határolt
    kimeneti teljesítmény nagyobb, mint a specifikációban szereplő  2x20W,
    mi 2x25 wattot mértünk, a zenei  teljesítmény  pedig  ezt  is  jócskán
    meghaladja. Az SC1025-nek tehát jelentékeny tartalékai vannak.
        A  frekvencia-jelleggörbék,  különösen  a   korrekciós   erősítőé,
    szépek. A (monitor bemenetről mért) fázisfrekvencia-jelleggörbe olyan,
    amilyet  az  amplitúdó-frekvencia-jelleggörbe  alapján  várhatunk.   A
    teljesítmény-frekvenciatartomány  számottevő  eltérést  mutat  a   két
    csatorna között, de megfelelőnek  tartjuk.  ha  nem  0,1,  hanem  0,7%
    harmonikus torzítást engedélyezünk, 6Hz-70kHz sávszélességet kapunk.
        Az áthallási csillapítás megfelelő, a két csatorna  között  is,  a
    különböző bemenetek között  is.  De  ha  a  tuner  működik  és  közben
    monitorozunk, az áthallás a tuner és a monitorbemenet  között  51dB-re
    is leromolhat!
        A névleges teljesítményen mért harmonikus torzítás  alacsonyabb  a
    megadott 0,1 százaléknál, de nagy a különbség a két  csatorna  között.
    Hasonlóképpen, az intermodulációs torzítás meghaladja a jobb csatornán
    a specifikációban  engedélyezett  0,15%-ot.  A  kimeneti  teljesítmény
    függvényében mért harmonikus torzítás akkora, mint a minierősítőé volt
    (akár a régebbi IC-s kivitelűé, akár az újabb tranzisztorosé).
        A zajok nagyjából megfelelnek a specifikációnak  (amely  egyébként
    csupán    a    névleges    kimeneti    teljesítményhez    viszonyított
    jel-idegenfeszültséget  határozza  meg).  Az  ekvivalens  jel-zaj   és
    jel-idegenfeszültség arány megfelelő,  a  toronyerősítőn  sem  mértünk
    jobbat.
        A négyszögjel-átvitel  a  szokásos,  10kHz-en  az  ohmos+kapacitív
    terhelés hatására némi túllövés jelenik meg a négyszögön. A különbségi
    torzítás monitor bemenetről egészen  alacsony,  korrekciós  bemenetről
    olyan, mint a szokványos fono-előerősítőké.
        A   kimeneti   feszültségek   és   impedanciák   megfelelnek    az
    előírásoknak: becsületes dolog, hogy a tervezők megtartották  a  vonal
    kimenetet és a monitor  bemenetet,  a  hagyományos  felvétel/lejátszás
    csatlakozón kívül.
        A maradékfeszültség megfelelően  csekély:  leszabályzott  hangerőn
    nem lesz hallható a műsor.

    Tuner

        A zajhatárolt érzékenység a CCIR-sávon jobb, az OIRT-a  lényegesen
    rosszabb a specifikáltnál. A sztereó érzékenységet nem  határozza  meg
    az adatlap - méréseink  szerint  ezúttal  is  a  CCIR-sáv  a  jobb.  A
    jelidegenfeszültség  és   a   jel-zaj   arány   igazán   tisztességes:
    specifikációt ugyan csak a  monó  üzemmódra  adtak,  és  a  tuner  ezt
    jócskán túl is teljesíti. A zajzár küszöbszint megfelelőnek  tűnik.  A
    pilotjel- és a segédvivő-elnyomás bőven elegendő - különösen azokhoz a
    készülékekhez viszonyítva, amelyeken egyáltalán nincs szűrő. A  gyárak
    manapság hajlamosak a spórolásra.
        A harmonikus  torzítás  rendkívül  alacsony,  sokkal  kedvezőbb  a
    specifikációnál   -   korszerű   tunerre   enged   következtetni.    A
    hangfrekvenciás átviteli jelleggörbe gyakorlatilag teljesen  lineáris,
    az áthallás igen csekély.
        A kétjeles szelektivitás és a középfrekvenciás zavararány átlagos,
    a tükörfrekvenciás zavararány az OIRT-sávban jó, CCIR-en  határozottan
    gyengébb. A nagyjel-szelektivitás mindkét  vételi  sávban  hasonló,  a
    görbék szebbek, mint a 14. számunkban tesztelt tuneré.
        A  hangfrekvenciás  kimenet  (értelemszerűen  a   vonal   kimenet)
    feszültsége kismértékben elmarad a specifikált 500mV-tól,  és  nemcsak
    azért, mert mi másképp mérünk (a gyár 50kHz löketre vonatkoztatva adja
    meg az 500mV-ot, mi 40kHz löketre kaptunk 330-at).
        A   Hi-Blend   kapcsoló   hatásosságát   külön   (5.)    diagramon
    demonstráljuk. Jól látható. hogy  az  érzékenység  növelése  miatt  az
    áthallási csillapítás erősen csökken, 2kHz körül már  csak  körülbelül
    8dB, 15kHz-en pedig 1dB-re esik vissza.

    Magnó

        A  szalagsebesség  eltérése  a  névlegestől  közepes,  a  nyávogás
    rendkívül alacsony - ennyire precíz egyenfutása csak a sokkal  drágább
    gépeknek van, nem  is  értjük,  miért  ilyen  szerény  a  specifikáció
    (+0,18%).
        A bemeneti és kimeneti feszültségek  és  impedanciák  megfelelőek.
    Felvétel/lejátszás  csatlakozón  itt  a  magnó  önálló   csatlakozóját
    értjük.
        A lejátszási frekvencia-jelleggörbék határozottan jók. A szintesés
    16kHz-en mindössze  2-3dB.  A  teljes  frekvenciagörbék  egyenletesek,
    kiéve   metállal:   azon   2kHz   felett   erős   kiemelést    látunk.
    (Táblázatunkban azért tesszük 9kHz-re a felső határfrekvenciát a  jobb
    csatornán, mert itt lép ki a görbe a +3 decibeles tűrésből.)
        Bővebb  magyarázatra  szorulnak  a  magasabb  (-10,  illetve  0dB)
    kivezérlésen készített jelleggörbék; értelmezésükhöz rögtön szóba kell
    hoznunk a harmadik harmonikus torzítást. A 0  decibeles  kivezérléshez
    minden szalagtípuson csekély  (átlagos)  mértékű  harmadik  harmonikus
    torzítás járul - kivéve a  krómdioxid  szalagot:  azon  igen  magas  a
    k3,  megközelíti  azt,  amivel  a  csúcsszintű  kivezérlést
    definiáljuk (k3=3%).  Eszerint  a  többi  szalagtípuson  nem
    vezérlődik ki teljesen a szalag, vannak még tartalékai, ezzel  szemben
    krómdioxidon 0 decibelen már csaknem teljes a kivezérlés,  a  magasabb
    frekvenciák telítődésig vezérlik ki a szalagot, magashangveszteség lép
    fel. Mindez tehát ne tévesszen meg bennünket: az, hogy a  vasoxid,  de
    még a vaskróm szalag is jó magasfrekvenciás átvitelt produkál, pusztán
    a kivezérlés eltérő mértékével  magyarázandó.  (Metál  szalagon  semmi
    gond: ott amúgyis ki volt emelve a magastartomány, és most  a  nagyobb
    kivezérlési szinteken ez a kiemelés redukálódik,  a  görbe  úgyszólván
    lineáris.)
        A második harmonikus torzítás krómról és metálról igen magas -  ez
    valószínűleg  a  magnóelektronika  egyszerűségének   tudható   be.   A
    zajszintek  elfogadhatóak.  Jól  látható,  hogy  a   mikrofon   és   a
    felvétel/lejátszás   bemenet   jónéhány    decibellel    zajosabb    a
    vonalbemenetnél. Az áthallási és a törlési  csillapítás  megfelelő.  A
    kivezérlésjelző hibája csekély, nem haladja meg az 1dB-t.

    
    
    
    
    
    
    
    


    Szeánsz

    

        Etalonnak meghagytuk  az  Aiwa  AD-F220Z-t;  a  bátyja  ugyan,  az
    AD-R450Z (lásd  HFM  19.)  valamivel  jobbnak  bizonyult,  de  kétszer
    annyiba kerül. Az F220Z a maga 8500 forintjáért afféle Best Buy,  azaz
    Előnyös Vétel. Úgy  tűnik,  ezt  a  jelzőjét  változatlanul   megőrzi.
    Szokásunkhoz  híven  szalagtípusonként  adunk  jellemrajzot  előbb   a
    tesztpéldányról, majd (zárójelben) az etalonról.
        Vasoxid. Kisebb zaj.  Sávhatárolt.  Fojtott.  Mélytónusú,  hervadt
    althang a szoprán helyett. Bágyadt, kissé  náthás.  (Basszusban  jobb,
    definiáltabb, a szoprán igazibb. Zajosabb.)
        Krómdioxid.  Kicsit  száraz,  gépi.  Csendesebb,  kevésbé   zajos.
    Világosabb hangkép. Tiszta, levegős, de a basszusa kevés. A  sztereója
    kulisszaszerű.  Nem  elég  telt,  szegényesebb.  Üres.  Nincs   súlya.
    Összetöpörödik.  (Teltebb,  basszusban  gazdagabb.   Néhol   reszelős.
    Elevenebb. Zajos. Magasban-mélyben jobb. A zaja ellenére is ez a jobb.
    Teresebt, kellemesebb.)
        Metál. Az Orion kellemesen, de kissé "piszkosan" szól. Az Aiwán  a
    magashangok szebbek.  A  két  magnó  nagyjából  egyenértékűnek  tűnik.
    Bizonyos programokon  (templomi  zene)  alig  tudtuk  megkülönböztetni
    őket.
        Egyszóval, vagy inkább hárommal: marad az Aiwa.


                                      *

    Öt hangsugárzó

        Úgy látszik, a hangdoboz  valamiféle  romlandó  dolog,  azért  nem
    teszik el  télire...  A  múlt  év  végén  legalábbis  hiába  kerestünk
    hangsugárzót a boltban. A  magyar  gyárak  szinte  már  csak  exportra
    dolgoztak -  ehhez  gratulálni  illenék  (habár  jó  volna  ismerni  a
    dollárkitermelési  mutatójukat,  vagyis  azt,  hogy   hány   forintból
    csinálnak egy dollárt). Szomszédainktól semmit  sem  kaptunk,  de  hát
    miért is kaptunk volna.  Ezekután  érdemes  eltűnődni  rajta,  hogy  a
    külkereskedelmi gyakorlatban miért van a  nyugati  hangsugárzókon  50%
    vám, holott a lemezjátszókat  csak  17%  terheli.  Talán  azért,  mert
    lemezjátszót nem gyártunk, hangsugárzót viszont (elvben)  igen,  tehát
    védeni kell a magyar ipart a külföldi konkurencia ellen? Most már csak
    az a kérdés, ki védi meg a vásárlókat a magyar ipar ellen.
        De  "csillapodj,  heves  szív",  beköszöntött  az  újesztendő,  és
    hamarjában öt új hangsugárzótípust számoltunk  össze  a  kirakatokban.
    Közülük három a Videotontól való (kicsi, nagy,  közepes  méretű),  egy
    aprócska és igen olcsó szovjet dobozban ha  mást  nem,  hát  a  baráti
    segítséget kell méltányolnunk, ötödiknek pedig egy  szintén  szerényen
    méretezett, de annál  szerénytelenebbül  árazott,  feltehetőleg  japán
    iából    származó    hangsugárzót    mutatunk    be    a    nagyérdemű
    vásárlóközönségnek. Párja 13500 forint - ennyiért már  valóban  márkás
    hangsugárzót is kínálhatnának.


    Seltron DX-50

    

        Kezdjük is mindjárt vele  a  sort,  először,  mert  a  legdrágább,
    másodszor, mert a legtetszetősebb, harmadszor, mert varázsige  is  van
    rajta,  abrakadabra-ham-ham-ham:  "linear  phase   digital   monitor",
    magyarul: "was  gut  und  teuer."  A  lineáris  fázissal  egyszer  már
    megpróbáltak megetetni bennünket (lásd  HFM  14.),  akkor  kimutattuk,
    hogy  közönséges  blöff  volt  az  egész  -  ezúttal  megtakarítjuk  a
    fázismérést és nem vesztegetünk több szót a fázislinearitásra.  Ami  a
    "digital monitor" kifejezést  illeti,  ez  azt  jelenti,  hogy...  azt
    jelenti, hogy... mit is jelent tulajdonképpen?  Jelenteni  semmit  sem
    jelent, csupán sejtteti, hogy ez a dobozka annyira masszív,  hogy  még
    digitális műsoranyaggal sem lehet tönkretenni. És,  minthogy  monitor,
    akár stúdiók is használhatnák. Bizonyára jóleső  érzés,  ha  valakinek
    olyan hangsugárzója van, amely után még a hangmérnökök  is  megnyalnák
    mind a tíz  potméterüket.  Habár  a  stúdiókban  mi  valahogy  egészen
    másféle monitorokkal találkoztunk. De hát ha digitál, legyen  digitál.
    Remélhetőleg nem fog megsértődni, ha  mi  a  szeánszon  csupán  snassz
    analóg műsort hallgatunk rajta.
        Tényleges   érdekessége    viszont    a    DX-50-nek.    hogy    a
    hangszórómembránjai nem kör, hanem négyzet  alakúak.  A  mélyhangszóró
    membránmérete 110x110mm, ez 124mm átmérőjű  körmembránnak,  tehát  úgy
    15-16cm átmérőjű hangszórónak felel meg. A membrán  méhsejtszerkezetű,
    a membránszél habosított műanyag. A csipogó 28x28 milliméteres.
        A hangszórók  az  előlap  középvonalában  helyezkednek  el,  tőlük
    jobbra esik a reflexnyílás,  amely  egy  40mm  átmérőjű,  72mm  hosszú
    papírcsőben  folytatódik.  A  hangszórókosarak   csupasz   papírcsíkon
    fekszenek fel - a szokványos habalátét vagy gyurma feltehetőleg jobban
    szigetelne.  A   doboz   hátoldalát   belülről   üvegszálas   vattával
    borították. A  csatlakozók  rugósan  fogják  meg  a  (lecsupaszítandó)
    vezetékvégeket.  A  pólusokat  félreérthetetlenül   jelölték:   piros,
    illetve  fekete  színnel,  azonkívül  "+"  és  "-"   szimbólummal.   A
    csatlakozók egy műanyaglapon helyezkednek el, amely adatlap is egyben.


    S-30

    

        Szovjet gyártmány (a gyár nevét nem ismerjük*). (*Radiotechnika)
        Csinos   kis   kétutas  basszreflex  doboz.  A  reflexnyílás  65mm
    átmérőjű.  Belül  egy  30mm belső átmérőjű gumicsőben folytatódik 80mm
    hosszan.  Csillapítás  céljára  egy  kevés  vatta szolgál. Az előlapon
    túlvezérlésjelző   LED.   A   keresztváltó  meglehetősen  bonyolultnak
    látszik. Műanyag díszelőlap takarja a homlokzatot (és a kissé primitív
    famunkát).   A   hangszórókat  fekete  fémszita  védi.  A  csatlakozót
    hatszögletű    réz    idomanyagból   gyártották,   a   vezetéket   egy
    keresztfuratba  kell  beilleszteni  és  egy  csavarral  megszorítani -
    sajnos,  az  egész  egy  kissé  laza  és könnyen elfordul, azonkívül a
    csavar - ha erősen meghúzzuk - elnyírja a vezetéket. A dobozt falra is
    lehet akasztani a hátlapra csavarozható fémlemez segítségével.


    Videoton - Tele-Sound - Intervox

      

        A három közül csak a legnagyobbik. a DC3011 hordoz VT-emblémát, de
    a másik kettő is félreismerhetetlenül a Vidi gyártmánya.  Az  aprócska
    BHP1062 felirata "Intervox Mark 10", a DC 2010-esé pedig "TeleSound" -
    ezek  nyilván  exportból  maradtak  vissza.  Az  Intervoxnak  csak   a
    hátoldalán van adatlapja, a DC2010-esnek pedig sehol.
        Közös jellemzője a három hangsugárzónak, hogy szép a famunkájuk. A
    hangszórókat kívülről  csavarozták  az  előlapra  és  a  kosárszéleket
    műanyag  díszkerettel  takarták.  A  hangszórókosár  "húzott"  fém.  A
    mélyhangszórók mögött  lazán  behelyezett  vatta.  A  nagy  hangszórók
    papírmembránosak  gumi  (pontosabban,   ha   jól   látjuk,   speciális
    poliuretán) széllel,  a  csipogók  dómtípusúak.  Az  előlapot  keretre
    feszített fekete jersey védi, a keret patentszerűen, műanyag tüskékkel
    van rögzítve,  tehát  leszedhető.  A  hátoldalon  fekete-piros,  rugós
    szorítócsatlakozók fogják meg a hangszóróvezeték lecsupaszított végét.
        A BHP1062 pici, kétutas, zárt rendszerű doboz. A háromutas  DC2010
    szintén zárt rendszerű: voltaképpen nem más, mint lezárt  változata  a
    DCR2020 jelű reflexdoboznak - lásd HFM 11. A  nagy,  háromutas  DC3011
    pedig szintén megfelel a  12.  számunkban  tesztelt  DC3010-nek,  csak
    ezúttal az újabb típuson van reflexnyílás,  és  a  régi  volt  a  zárt
    doboz. A DC3011 aszimmetrikus "dizájn": a dohogó  középen  helyezkedik
    el, de a zengőt és a csipogót balra  tolták  a  doboz  középvonalából.
    ("Jobbkezes" változat nincs, a dobozpár tehát nem  tükörszimmetrikus.)
    Van  az  előlapon  egy  potenciométer   is,   ez   a   középtartományt
    szabályozza, de kismértékben a magas regiszterbe  is  beleszól:  ha  a
    középsávot  mérsékeljük,  a  magastartomány   szintje   emelkedik   és
    vicaverza.

    MÉRÉSEINKHEZ

        Seltron DX-50. A két példány frekvenciagörbéje néhol erősen eltér,
    a legszembetűnőbb a 2,7kHz-es keskeny csúcs, majd  utána  egy  szintén
    keskeny   beszakadás   az   egyik   példányon.   A    basszustartomány
    csillapítatlan, és 80Hz alatt még így is megszűnik létezni. A torzítás
    széles sávban jelentkezik, némelyik "tüske" már 1 watton is eléri a  3
    százalékot, 96dB-a pedig 10  százalék  fölé  szökik.  A  mélyhangszóró
    ("digital monitor"???) igencsak  erőlködik,  50Hz  alatt  iszonyatosan
    torzít. Riasztó burst-ők  a  középsávban;  a  2577Hz-es  jel  diszkrét
    négyzetekből egymásba érő háromszögekké torzul.

        S-30. Meglepően egyenletes frekvenciaátvitel! Alul egészen 70Hz-ig
    húzódik - némi kiemelés árán.  Nagy  hangnyomáson  a  torzítás  erősen
    felszökik. Elfogadható burst-ök.

        BHP1062. A frekvenciaátvitele nem volna rossz,  de  van  egy  erős
    kiemelése 5 és 7kHz között. (Előtte a mély. de  igen  szűk  beszakadás
    nem tűnik veszélyesnek.) A mélyátvitel jól csillapított,  de  a  görbe
    hamar  lekonyul,  90-100Hz  között  eléri  a  -3   decibeles   pontot.
    Viszonylag magas torzítás.

        DC2010. Kriminális frekvenciaátvitel: az alsó és a felső regiszter
    nincs  "összedolgozva".  Csillapítatlan  basszusrezonancia   100Hz-en.
    Kusza iránygörbék. A torzítás viszonylag magas, és  nagy  hangnyomáson
    erősen felszökik, ezt  a  hangsugárzót  nem  is  hajtottuk  tovább  94
    decibelnél. Más tekintetben is ez a típus a fekete bárány: burstjel az
    egész sávban fegyelmezetlenek, sőt,  még  mélyfrekvencián  sem  tudnak
    lefékeződni - ritka jelenség.

        DC3011. A felső regiszterben erős egyenetlenségek.  Csillapítatlan
    basszusrezonancia 80-100Hz között. A mélytartományban a torzítás  igen
    erős. Csúnya burst-ök.

    
    
    
    
    

    Szeánsz

    

        A hangsugárzókat fából készült, körülbelül 50cm magas  állványokra
    helyeztük, ezeket a kívülálló hajlamos volna hokkedlinak  nevezni,  és
    nem is tévedne nagyot. Ezekből négy teljesen egyforma  példány  van  a
    szerkesztő  (családjának)  birtokában,  márpedig  éppen  ennyire   van
    szükségünk ahhoz,  hogy a tesztelésre szánt hangsugárzó-párt, valamint
    az  etalont  (a  két  Orion  HS280-at)   azonos   körülmények   között
    használhassuk. A hangdobozokat egészen közel vittük a hátsó  falhoz  -
    5-10cm távolságot hagytunk -, és váltakozva raktuk őket: amelyik típus
    balról a fal felől állt, az jobboldalt belülre  kerül.  Így  mindegyik
    párnak ugyanakkora maradt a sztereó bázistávolsága.
        Műsoron: Wagner, Beethoven, aztán valami Ortofon nevű  zeneszerző,
    továbbá egy japán dzsessz-trió és néhány szám a Manhattan Transfertől.
    A teszt elvben vakon folyt. A gyakorlatban ugyan nem nehéz  kitalálni,
    mikor  melyik   hangsugárzópár   szól,   de   igyekeztünk   nem   erre
    koncentrálni.  A  zsűritagok  jegyzetfüzetéből  kitéptük  a   lapokat,
    csoportosítottuk őket, és kigyűjtöttük az  egyes  típusokra  vonatkozó
    megjegyzéseket.  Csillag  után   mindig   új   nyilatkozat   kezdődik.
    Zárójelben,  külön  bekezdésben  az  Orion  HS280-asra,  az   etalonra
    utalunk.

        Seltron DX-50. Kissé fojtott.  Döng.  Lapos  csinnek,  nem  tiszta
    magasak. Nem grízes -  lapos.  A  torzítása  nem  "sz",  hanem  "sss".
    Nagyobb  basszus,  de  nem  mélyebb.  Wagneren  nagy  zúgásbúgás.   de
    tisztátalan szólamok. Beethovenen jobb hangzási  balansz,  de  döglött
    hangzás. * Mos, ken, kevés magas. Ennek se  jó  a  mélye.  Bosszantóan
    fojtott. * Nincs mélye, fuldoklik. Másféle torzítás.  Tompa,  fojtott,
    sávhatárolt, beszűkül. * Először előnyös, nem forszírozza a  zajt,  de
    sokszor beszűkül, lefojtja a zenét. Rárakódások a magas hangokon.
        (Talán természetesebb szólamok. Testesebb, elevenebb, kissé érces,
    a  mélyei  véznábbak.  Mellékzörejek.  Ez  is  nagyon  rossz.  Wagner:
    egészségesebb,  de  túlságosan   trombitálós.   *   Középtől   felfelé
    lényegesen jobb, tisztább, magasabbra megy. Nem jó a mélye, kopog  is.
    Tiszta, csengő, élethű női hang.  *  Elviselhetőbb.  *  Lendületesebb,
    levegősebb, jobb a tere.)
        Összegezve: a szavazati arány 4-0 az  Orion  javára.  Az  árarány,
    mint tudjuk, 4-1 a Seltronéra...

        S-30. Kásás, hordóhang, döng. Selypeg! Ken. Motyog a nő. A zongora
    is motyog, sőt, tyejpeg  is.  A  középtartomány  fölöttébb  gyanús.  A
    magasa  hiányzik.   Az   előadók   és   a   közönség   elalszanak.   A
    basszustartomány - önmagában  nem  rossz  -  két  oktávja  dominál.  *
    Embertelenül torz, főleg a középmagasak. Minden tekintetben  rosszabb,
    de a mélytartománya csaknem olyan, mint a  másiké.  *  Mélyben  valami
    dohog, középtől felfelé torz, az énekhangon kellemetlen mellékzörej. *
    Lényegesen rosszabb.
        (Sziszegőbb, de talán mégis inkább ez kéne.  Valamivel  testesebb.
    Az ének tisztább. A gitár is. * Kiegyenlített. mélyben-magasban  jobb.
    A Wagneren magasban kaszál, nem zavaróan ugyan, de elkeni a hangot.  *
    Lényegesen jobb. * Lényegesen jobb.)
        Összegezve: ...viszont az S-30 a legolcsóbb hangsugárzó az  összes
    között...

        Intervox Mark10  (Videoton  BHP1062).  Érdes,  sziszeg,  idegesít.
    Nincs  tartása,  teste.  A  hangkép   kiürül.   Viszont   teresebbnek,
    szélesebbnek tűnik. * A magasai jobbak, de  az  egész  erősen  felfelé
    húz, nincs mélye. Időnként torz, de nem is olyan rossz.  Wagneren  már
    aggasztóan kiürül. Az énekhangon  sztereóbb,  aztán  a  dzsesszen  nem
    kéne, annyira nincs mélye,  hogy  szóba  se  jöhet.  Középtől  felfelé
    csörög, a tere szétesik. A zongorája teljesen rossz, hamis, lehangolt.
    Gép. A vonósa érdes. * Idegesítő. Magasban torz. Testetlen.
        (Tömörebb, fojtottabb, melegebb, kevesebbet ad, de  megnyugtatóbb.
    * Egyenletesebb, mélyebbre megy, magasban vág. Élethűbb, de mattabb. *
    Ez se tetszik. De teresebb. * Középre húz, monósabb, ez  is  torz,  de
    testesebb, elviselhetőbb.)
        Összegezve: hallottunk (és fogunk még hallani) rosszabbat is dehát
    azért ez még kevés az üdvösséghez.

        Tele-Sound (Videoton)  DC2010.  Ez  már  a  "rossz"  VT-széria,  a
    sziszegő magassugárzóval. Elviselhetetlen.  *  Fémes  csengés  +  mély
    beütés=meg lehet tébolyodni.  *  Nagyon  erős  magaskiemelés.  Annyira
    zavaró, mint a celofánzacskó a moziban. A női énekhang olyan, mint  ha
    selyempapírt fújnának egy fésűn. * Rossz, úgy ahogy van.
        Összegezve: itt nincs  szükség  az  etalonra  hivatkozni  -  ez  a
    hangsugárzó nem relatív, hanem  abszolút  értelemben  elfogadhatatlan.
    Legalábbis a mi számunkra.

        Videoton DC3011.  Nem  igazán  jobbak  a  mélyei.  Inkább  dummog.
    Zavaros középtartomány, feljebb egyetlen  húr  pöncög.  Kisebb-nagyobb
    rendezetlenségek végig az egész sávban. Mindazonáltal nem  bosszantóan
    rossz.   Öblös.   Zavaros   basszus.   A   sztereója    beszűkül.    *
    Kiegyenlítettebb. Magasban tovább megy. * Dohog. A harmonikát teljesen
    eltünteti. Jobb balansz. A női hang fojtott, torz.  A  dohogás  fontos
    részleteket  elfed.  Magashiány,  összeesik.  *  Elviselhető,  de   az
    énekhangon az "sss" nagyon rossz. Nagyzenekaron a mélyek huppognak,  a
    közép kiürül, a magas kevés. Csak hibái vannak.
        (Nyílt.  Szólamtisztaság.  *  Kiemel,  a  középmagasai   gépiesek,
    ordítanak, forszírozottak. Zajos, kiürül. Bizonyos tartományban  jobb.
    * Zeneibb. * jobb.)
        Összegezve: egyikünknek a Videoton, a többieknek az Orion tetszett
    jobban. A DC3011-nek a hangzási balansza jobb, tehát a  magasai  és  a
    mélyei inkább egyensúlyban vannak, legalábbis  mennyiségüket  tekintve
    és  globálisan.  A  HS280  azonban  folyamatosabban  megy   át   egyik
    regiszterből a másikba, és összességében zeneibb hangképet produkál.

                                      *

        Úgy  látszik,  1982  óta  semmi  említésre  méltó  nem  történt  a
    hifi-hangsugárzók hazai piacán.
        Pedig odáig sem történt túl sok minden.


    Triangulum lemezjátszóasztalka

    (A szerkesztő tollából)

    

    Különféle  lemezjátszóállványok,  középen  a Triangulum prototípusa (a
    valóságban  ez is matt fekete, csak éppen a fényképét erősen retusálni
    kellett  (hja,  a  másfél havi ide-odahurcolgatás nem tett jót neki!).
    Magassága   -a   tüskés,   állítható   csavarlábak   nélkül-   45  cm,
    szélessége-mélysége  körülbelüi  akkora, mint a NAD 5120 lemezjátszóé.
    Ha  a  készülék  első  két  Iába  a  fán nyugszik, akkor hátul középen
    szükség  van  egy  alátétre  a  készülék alatt. Tapasztalatunk szerint
    azonban  a  hangminőség  akkor  a  legjobb,  ha  a lemezjátszó lábai a
    levegőben  lógnak,  tehát  a  készülék teste közvetlenül érintkezik az
    állvánnyal. Így egyébként stabilabban is áll.


        Eddigi legkockázatosabb vállalkozásunk ez a teszt;  féltünk,  hogy
    hitelünket vesztjük miatta mind a mérnökök, mind az  olvasó-,  illetve
    vásárlóközönség előtt.
        A  mérnökök  nehezen  fogják  megemészteni,  hogy  a  Jelenségnek,
    amelyről itt szó lesz, nem ismerjük a hatásmechanizmusát, mi  több:  a
    Jelenség tökéletesen ellentmond a lemezjátszó-konstruktőrök klasszikus
    elméleteinek. Ha a lemezjátszóasztalka "működik", akkor a vasöntvénybe
    ágyazott stúdiógépeknek és a  márványra  épített  hifi-lemezjátszóknak
    nagyon rosszul kell szólniuk - és vicaverza.  Úgyhogy  talán  mindenki
    számára az  lenne  a  megnyugtatóbb,  ha  a  lemezjátszó-asztalka  nem
    működne. (Működik.)  Aggályaimat  részletesebben  is  kifejtem  a  14.
    oldalon, Negyedik Dimenzió címmel.
        A vásárlók kevésbé szenvednek a  klasszikus  villamosmérnöki  vagy
    inkább gépészmérnöki szemellenzőtől, ők a Triangulumnak inkább az árát
    fogják nehezen megemészteni, ha megemésztik  egyáltalán.  Végtére  is,
    2600 forintot követelnek  tőlük,  és  mit  kapnának  érte?!  két  kiló
    faanyagot. Igaz, nem akármilyet.
        Az Olvasó bizonyára emlékszik még a  Hifi  Magazin  szerkesztőinek
    téli, londoni tudósítására. Kérem, vegye elő a 19. számot, és  lapozza
    fel az 59. oldalon  a  RATA  Torlyte  lemezjátszó-asztalka  fényképét.
    Nekem alkalmam volt kézbevenni ezt a kis  szerkezettelen  szerkezetet,
    és azt mondtam magamnak: itt üssön meg a mennydörgős  mennykő,  ha  ez
    nem balzafából van. A RATA tesztjei ugyan, amelyeket  azóta  olvastam,
    nem   beszélnek   balzafáról,    csak    egy    "nem-specifikált    fa
    rácsszerkezetről" de aki csak egyszer is barkácsolt már valamit  ebből
    az egzotikus faanyagból, azt elég nehéz  megtéveszteni.  A  balzafáról
    annyit kell  tudnunk,  hogy  a  fajsúlya  0,1-0,2  között  van,  tehát
    lényegesen könnyebb bármiféle  más  faanyagnál,  még  a  parafánál  is
    könnyebb,  csak  persze  annál  sokkalta  merevebb,  keményebb,  főleg
    szálirányban. Állítólag csakis Ecuadorban terem, de  ez  nem  tartozik
    ide. Illetve nagyon is idetartozik, mert ebből lehet kitalálni, hogy a
    puha  balzafa  valójában  mennyire  kemény.  Mármint  mennyire  kemény
    árucikk. Csak dollárért kapható, és nagyon keveset importálunk belőle.
    És hogy milyen célra hozatjuk be mégis? Majd elmondom.
        Kezdetben nem is mertem gondolni  rá,  hogy  balzafából  próbáljam
    imitálni  a  RATÁ-t.  Tudtam,  mi  a  feladat:  olyan  állványt   kell
    eszkábálni, amely a lehető legmerevebb és  egyben  a  legkönnyebb  is.
    Gondoltam, a közönséges faanyag is megfelel,  csak  ne  legyen  tömör.
    Rácsszerkezetet kell építeni belőle. Készíttettem tehát néhány három-,
    illetve négylábú jószágot. A konstrukciót adottnak tekintettem,  lopni
    végülis nem szégyen, csak az a fontos, hogy jó  helyről  lopjunk.  Sem
    jogilag, sem etikailag  nem  voltak  skrupulusaim,  minthogy  teljesen
    valószínűtlen, hogy a 100 fontsterlinges Torlyte  asztalkát  bárki  is
    forgalomba akarná hozni Magyarországon. Minthogy azonban én  fölöttébb
    becsületes tolvaj vagyok, elhatároztam, hogy az asztalkát, ha beválik.
    a Plágium névre keresztelem. Ettől később eltekintettem, mert  jómagam
    ugyan játékos alkatú vagyok, de mások talán nem ennyire  infantilisak.
    A Triangulum név pedig nemcsak hogy  jobban  cseng,  hanem  nagyon  is
    kifejez  valamit  -  egy  olyan  tulajdonságot,  amely  a  farácsozatú
    asztalkákra, sajnos,  egyáltalán  nem  jellemző.  (A  balzafára,  mint
    később látni fogjuk, sokkal inkább!)
        A faasztalkáim ugyanis nem váltak be. Ugyanolyan könnyűek, mint  a
    balzafából készült asztal, keménynek persze még keményebbek is, de nem
    merevebbek. Rezonálnak, és ezt, sajnos, bizony jól meg lehet hallani -
    később a szeánszokon a  legtöbben  meg  is  hallották.  A  farácsozatú
    asztalkám nem "szól" szebben, vagy talán még csúnyábban is szól,  mint
    bármilyen más, viszonylag könnyű asztal vagy állvány!  Egyik  szárnyát
    később félbefűrészeltettem, hogy - a fényképen!  -  látni  lehessen  a
    szerkezetét, és elárulom, hogy az én példányaim  égerfából  készültek.
    Ha  valakinek  kedve  van  kísérletezni  hasonlókkal,  tehát   mondjuk
    jávorral és valamiféle másmilyen szerkezettel, ám tegye.  Én  a  magam
    részéről lemondtam róla.

    

        Azt már tudtam, hogy a modellezőknek és az  Ezermester  boltjainak
    néha-néha   van   balzafájuk,   de   nagyon   kevés.    Felhívtam    a
    faanyag-importáló   külkereskedelmi   vállalatot,   és   megkérdeztem,
    dolgozik-e Magyarországon másvalaki is balzafával.  Igen,  mondták,  a
    horgászok vállalata, a HOKÉV. Így  aztán  elmentem  a  Horgászcikkeket
    Készítő  és  Értékesítő  Vállalathoz,   balzafáról   konzultálni.   Az
    igazgató, Ágh Károly barátságosan fogadott (úgy látszik, ő  már  hozzá
    van szokva a mániákus hobbistákhoz, akik a nüánszokon lovagolnak),  és
    megígérte, hogy támogatni fog  kísérleteimben,  ingyen  és  bérmentve.
    Viszont nem titkolta el, hogy ha a szóban forgó asztalkából valaha  is
    árucikket  lehet  csinálni,  kénytelenek  lesznek  megkérni  az  árát,
    különben az üzemnek nem fizetődik ki, hogy behatóan  foglalkozzék  egy
    számára  ennyire   távoleső   hobbival.   Őszintén   szólva,   mondta,
    tulajdonképpen még így sem csábítja túlságosan a dolog, kivéve, ha  az
    asztalkát exportálni is lehetne. A HOKÉV ugyanis az egyik,  ha  nem  a
    legnagyobb úszógyártó, sőt: úszóexportőr az egész világon. (Ahá, hát a
    horgászúszókhoz kell a balzafa!) Importanyagot  feldolgozni,  ez  csak
    akkor indokolt, ha dollár jön  vissza  belőle.  Namármost,  egy  ilyen
    hatalmas  (???)  asztalka  anyagából  százával  lehetne  gyártani   az
    úszókat.  Ami  tehát  az  asztalka  esetleges  forgalmazását   illeti,
    legfeljebb kisebb szériákról lehet szó, s  főleg  akkor,  ha  maga  az
    árucikk Nyugaton is vevőre találna  (ami  egyébként  nem  lehetetlen).
    Ennyit elöljáróban.
        No de hol volt még akkor a Triangulum.
        Ágh igazgató úr beváltotta ígéretét, az első asztalka  igen  rövid
    idő alatt elkészült, és még szebb is lett,  mint  az  eredeti  modell,
    amelyben az asztalka három szárnyát nem tömb, hanem egy csőidom  fogja
    össze. Én ugyan vittem magammal egy megfelelőnek látszó PVC-csődarabot
    is, de nem arattam vele sikert;  azt  mondták,  túl  komplikált  volna
    összedolgozni a csövet a  falapokkal.  Zimány  úr,  a  konstruktőr  (a
    protoműhely vezetője, és ha jól értem, a dzsoli-dzsóker a vállalatnál)
    nagyon csinos "dizájnt" kerekített; ez abból is kiderül,  hogy  amikor
    hazatértem a zsákmánnyal, a feleségemnek is  nagyon  megtetszett:  azt
    mondta, ezt az asztalkát valami másra is  lehetne  használni.  Biztató
    előjel.
        Más célra  azonban  nem  használtam  az  asztalkát.  Csak  egyszer
    kellett feltennem rá a lemezjátszót, és azóta  nem  tudom  elképzelni,
    hogy másképpen is hallgathatnám a lemezeimet. Auditív hatásairól alább
    majd  bőven  lesz  szó,  de  egyvalamit  már   az   első   pillanatban
    felismertem:  meghökkentően  feljavult  a   zene   felső   regisztere,
    természetesen a hegedű és a zongora is, de még inkább a  cintányér,  a
    harangjáték, az Ortofon demólemez I/4. számában az a bizonyos  kalimba
    (amelyből eddig csak valami bizonytalan, tompa kocogást hallottam), és
    szinte  mindenütt:  a  triangulum.  Nehéz   pedig   a   kettő   között
    összefüggést találni, minthogy a triangulum fémből  van,  az  asztalka
    pedig puhafából.  Annyi  közük  mindenesetre  van  egymáshoz,  hogy  a
    triangulumnak,  mint  neve  is  elárulja,  három  oldala  van   -   az
    asztalkának pedig három lapja.
        Ekkoriban, ha látogatóim jöttek, nem úszták meg  asztaltáncoltatás
    nélkül. Arcukon  az  elmebetegnek  kijáró  udvarias  tisztelettel,  de
    mindenképpen fölöttébb  szkeptikusan  ültek  be  a  "sztereó  székbe".
    Többségük  azonban  percek  alatt-változtatott  a  nézetein.   A   NAD
    lemezjátszó mindig szebben  szólt  a  balzafaasztalkán,  mint  akár  a
    könnyű telefonállványon,  akár  a  széken,  nem  is  beszélve  a  nagy
    tálalószekrény márványlapjáról, amely úgyszólván agyoncsapja a  zenét.
    Hasonló  véleménnyel  vagyok  a   fémkonzolokról   is.   Rövid   időre
    kölcsönadtam az asztalkát egy-egy audiofil  barátomnak,  ők  egyébként
    majd az eredménytáblázatban is szerepelnek, a 2., 12. és  13.  sorban.
    Barátaimnak nagyon rossz  kedvük  volt,  amikor  az  asztalkát  vissza
    kellett hozniuk. Megértem őket, nekem ugyanennyire rossz kedvem  volt,
    valahányszor elvitték.
        Ekkor már felbátorodtam annyira, hogy az asztalkát a Hifi  Magazin
    kollektívájának   is   bemutassam.   Sólymos   Antal   barátomnak   és
    szerkesztőtársamnak  ez  időtájt  rossz  éjszakái   lehettek   az   én
    asztaltáncoltatásaim miatt; ő  ugyan  már  ismerte  a  Jelenséget,  de
    rettegett tőle, mint a megmagyarázhatatlan dolgoktól általában,  Dankó
    Emil és Szalai Márti pedig annyira szkeptikusak voltak, amennyire  ezt
    a józan műszaki emberektől csak elvárhatjuk. A szeánsz, mindazonáltal,
    pozitív volt, egyértelműen demonstrálni tudtam, hogy a  lemezjátszó  a
    balzafa állványon szól a legszebben - még akkor is, ha az MC-hangszedő
    helyett csak a hatnyolcszáz forintos AKG P4-et használtuk! Más kérdés,
    hogy a láncban azért így is ott volt a Quad, ott voltak  a  Spendorok,
    vagyis az egész rendszer így is legalább középkategóriájú volt.  Vajon
    mit hallana az, aki egészen olcsó - vagy, ellenkezőleg: méregdrága,  a
    miénknél sokkal jobb berendezést hallgat?
        Egyáltalán: hogyan lehetne a balzafa hatását forintban  kifejezni?
    Mert hogy  a  Triangulum  nem  lesz  olcsó  mulatság,  azt  ekkor  már
    sejtettem. Rá  szabad-e  beszélni  az  üzemet  az  asztalgyártásra,  a
    közönséget pedig az asztalvásárlásra?
        Úgy láttam,  nincs  más  hátra,  mint  körbejáratni  az  asztalkát
    Budapesten. Ez lett a Hifi Magazin eddigi legnagyobb szabású  tesztje.
    Mindenkit felhívtam, aki  csak  az  eszembe  jutott,  és  rábeszéltem,
    próbálja ki a Triangulumot és mondjon  róla  véleményt.  Másfél  hónap
    leforgása alatt sikerült 24 helyre eljuttatnom  a  balzafa  asztalkát.
    Némelyek 1-2 napig hallgathatták, másoknak esetleg csak néhány  órájuk
    maradt rá. Az adatokból (ki, mit, hol, mivel használ) egy  terjedelmes
    táblázatot   állítottam   össze.   Mindenekelőtt,   természetesen,   a
    lemezjátszóra voltam kíváncsi,  hiszen  azt  egészítjük  most  ki  egy
    toldalékkal. Külön soroltam fel a szíjhajtású és külön a direkthajtású
    készülékeket; a sorrend nagyjából-egészéből megfelel a tulajdonképpeni
    értéksorrendnek, bár itt-ott nyilván vitatkozni lehet rajta. A skála a
    Linntől  a  NAD-on  keresztül  a   Tayáig   terjed   -   azt   hiszem,
    reprezentatív, akár az egész audiofil-társadalomra nézve is.  Mindenki
    megnevezte azt a bútordarabot, amin  a  lemezjátszóját  tartja,  ahhoz
    képest kellett megítélnie a Triangulumot, az alábbi szimbólumokkal:

    0 nincs különbség,
    * "valami van", de nem lényeges,
    ** figyelemreméltó különbség,
    *** drasztikus különbség.

    

        Kezdetben egyébként nem egy asztalkát adtam körbe, hanem  mindjárt
    hármat. Az 1. az volt, amelyikről eddig beszéltem, a 2. számút szintén
    balazafából, de vékonyabbra,  ennek  folytán  könnyebbre  készítették.
    Kontrolldarabnak odaadtam az én első farácsszerkezetű  asztalkámat  is
    (ezt 3-as számmal jelöltem), hadd lássam,  ki  mit  szól  hozzá.  Nos,
    ennek a faszerkezetnek a hangját szinte mindenki kriminálisnak ítélte,
    úgyhogy félidőtájt kivontam a forgalomból.  Ugyanez  lett  a  sorsa  a
    (természetesen sokkal jobb) 2. számú változatnak is,  habár  róla  még
    szólni fogok. Végül már csak  az  1.  és  egyben  végleges  változatot
    vittem-küldtem   a   szeánszokra:   a    Triangulum    tulajdonképpeni
    prototípusát.
        Eredményhirdetőtáblám alighanem önmagáért beszél: 24 "fórum" közül
    23 (sőt: tulajdonképpen a 24.  is!)  különbséget  hallott  a  zenében,
    attól  függően,  hogy  mire  állította  a   lemezjátszóját.   Mind   a
    huszonhárman a  Triangulumot  hallották  jobbnak  a  saját  megszokott
    polcukhoz, szekrényükhöz,  állványukhoz,  márványlapjukhoz  képest,  s
    többnyire nem  is  akármennyivel.  Némely  középkategóriájú  Thorensen
    szerényebb volt az eredmény, mint vártam volna, másrészt viszont az is
    meglepett, hogy a DD-gépek is, amelyeket pedig  én  eleve  gyöngébbnek
    tartok, milyen sokat profitáltak a balzafa asztalkából!
        Ezzel az eredménnyel már oda mertem állni a  HOKÉV  elé.  Ígéretet
    kaptam, hogy  mire  a  Hifi  Magazin  megjelenik,  próbaképpen  ők  is
    megreszkíroznak egy 100 darabos szériát - aztán majd meglátjuk.  Abban
    maradtunk,    hogy    nincs     értelme     bevonni     a     szokásos
    hifi-kiskereskedelmet, minthogy a  HOKÉV-nek  is  van  kiskereskedelmi
    boltja, például Budapesten a Lenin körút 92. szám  alatt.  Akit  tehát
    érdekel a  Triangulum,  ott  keresse,  vagy  akár  meg  is  rendelheti
    utánvéttel a HOKÉV áruforgalmi osztályán (Budapest, Rozsnyay  u.  23.,
    1139). Az ára borsos: 2600 forint. Mi ugyan meg vagyunk győződve róla,
    hogy a Triangulum a legtöbb hifi-berendezést érezhetően feljavítja, és
    hogy hosszú távon mindenkinek kifizetődik,  mindazonáltal  nem  tudjuk
    megjósolni, kinek mennyit ér meg ez a beruházás. Azt javasoljuk tehát,
    hogy ahol hifista szekta működik - a hifi, mint tudjuk,  társas  hobbi
    -, először mindig csak egyvalaki  szánja  el  magát  a  vásárlásra,  a
    többiek csak aztán  döntsenek,  ha  már  alkalmuk  volt  kipróbálni  a
    Triangulumot.  (Szétszedhető-összerakható,  csekély  a  súlya,   tehát
    könyvyen szállítható.)
        Még el kell mondanom, mi a különbség a kétféle,  1.  és  2.  számú
    balzaasztalka között. Bizony,  meghökkentően  másképp  szólnak.  A  2.
    számúnak, a vékonyabbiknak nagyon érdekes, de  színezett  hangja  van,
    "becsapós", alul-felül bevisz a hangképbe egy kis rezonanciát, miáltal
    bizonyos berendezésekben elevenebbnek,  csinnbummosabbnak,  sőt,  akár
    teresebbnek is tűnhet, holott éppen az ellenkezője igaz. Kezdetben még
    engem is megingatott véleményemben, ezért vontam be a  körtesztbe.  De
    azért, ha  hosszabb  ideig  hallgathattam  a  zenét,  a  végén  mindig
    visszatértem a  nyugodtabb,  eszköztelenebb,  igazibb,  zeneibb  hangú
    prototípushoz. Mellesleg statisztikailag is ez nyert,  a  többség  ezt
    tartotta jobbnak. Tehát: hiába tudjuk, hogy az  asztalkának  könnyűnek
    és merevnek kell lennie - nehéz meghatározni, hogy akkor  most  inkább
    könnyű, vagy ellenkezőleg, inkább  merevebb  legyen.  A  Triangulumra,
    helyesebben a prototípusára mindenesetre az a jellemző, hogy ha  lazán
    megfogom az egyik (leszerelt) hosszabbik szárnyát, és megkocogtatom  a
    külső  sávjában,  akkor  magas,  jól  definiált,  xilofonszerű  hangot
    hallok, történetesen egyvonalas "B"-t,  azaz  hajszál  híján  éppen  a
    kamarahangot!  A  vékonyabb,  könnyebb  változat  hangja  csaknem  egy
    oktávval  mélyebb,  és  rezonáns,  kevésbé  definiálható.  Sajnos,   a
    balzafának  nagyon  is  megvan  a  maga  technológiája!   Remélem,   a
    "balzafa-specialista"  HOKÉV  majd  garantálni  tudja   a   Triangulum
    paramétereit, legalább egy bizonyos tűrésmezőn belül.
        A T-asztalka hangképét valójában nem lehet meghatározni, és könnyű
    belátni, hogy miért nem. Ez az asztalka nem  csodaszer,  amely  minden
    bajt  orvosolni  képes.  Nem  akarom  azt  állítani,  hogy  ismerem  a
    hatásmechanizmusát, de kétségtelennek látszik, hogy a Triangulum  csak
    egyvalamit csinál: nem csinál semmit... vagy legalábbis nagyon keveset
    csinál, A szokványos polcok,  szekrények,  állványok  viszont  csúnyán
    rezegnek, kiszámíthatatlan frekvenciákon  és  kiszámíthatatlan  ideig.
    Ezek a rezonanciák valamiképpen belekerülnek a hangképbe.  Átváltva  a
    balzafa-asztalkára, olyan rezonanciákat  mozdítunk  el,  amelyekhez  a
    Triangulumnak   semmi   köze.   Őt   tehát   mindig   a   másiknak   a
    tulajdonságaival jellemezhetjük. Ahol eddig  csörömpölést  hallottunk,
    ott a csörömpölés redukálódhat. Ahol a felső basszus volt  túlsúlyban,
    ott esetleg  attól  szabadulhatunk  meg  és  így  tovább.  Az  eredeti
    hangképhez képest egyaránt érezhetünk magashiányt vagy magastöbbletet,
    mélyhiányt vagy  mélytöbbletet  is.  Az  esetek  túlnyomó  többségében
    azonban az történik, hogy a magasak  magasabbra,  a  mélyek  mélyebbre
    mennek, a tranziensek felgyorsulnak, a hangkép feltisztul, a  szólamok
    kivehetőbbek. Nemritkán a lemeztorzítások is redukálódnak, a  kritikus
    belső barázdákon csökken a stressz.  Az  eddig  elviselhetetlen  hangú
    lemezek egy kicsit elviselhetőbbé, az elviselhetőek elfogadhatóvá,  az
    elfogadhatóak kifejezetten széphangúvá változhatnak.
        Van aztán a Triangulumnak még  egy  jellemző  tulajdonsága,  amely
    inkább csak a jóminőségű  rendszerekben  hallatszik  ki  azonnal  (sok
    múlik a hangszedőn), de  hosszabb  távon  csaknem  mindenütt  észlelni
    lehet. Amikor rezonanciákat oltunk ki, voltaképpen  monó  (!)  jeleket
    távolítunk e! a hangképből. Ezáltal megnő az áthallási  csillapítás  a
    két csatorna között, és a zene jobban leválik a hangsugárzókról. Az  a
    bizonyos 2.  számú  asztalka  nagyon  kellemes  sztereófóniát  kreált,
    amennyiben az egyes szólamokat szétteregette a térben. Az 1. számú,  a
    prototípus nem egészen  ezt  tette,  hanem  inkább  közelebb  hozta  a
    szólistákat, és mögöttük nyitott meg egy hatalmas,  összefüggő  teret.
    Én ebből a felismerésből tanultam a legtöbbet.
        De hadd  térjek  még  vissza  a  statisztikához  és  a  Triangulum
    hatásmechanizmusához. Van táblázatomban két olyan  sor  (az  5.  és  a
    14.),  amelynek  végén  az   ítéletet   nem   ábrázolhattam   egyszerű
    szimbólummal, ugyanis a meghallgatáson ezúttal nem egy-két,  hanem  9,
    illetve 15 személy vett részt, - nyilván nem juthattak teljesen  közös
    nevezőre. Ezekről a szeánszokról tehát részletesen kell beszámolnom.
        Asztalkáim képességeit mindenképpen szerettem volna  stúdióemberek
    előtt is demonstrálni. Mint tudjuk, ez megy a legnehezebben,  mert  ők
    zárkóznak el a leginkább az ilyesfajta, negyedik dimenziós  jelenségek
    elől. A Rádió és a Hanglemezgyár egyébként  sem  jöhetett  számításba,
    ott talpig öntöttvasba bújtatott, behemót stúdiójátszókat  használnak,
    azokon már nem sokat  javíthat  két  kilónyi  balzafa.  A  Filmgyárban
    viszont, minthogy ott a hanglemezt  nem  tekintik  annyira  fontosnak,
    "csupán" egy Thorens TD125/II-eset vesznek elő, ha éppen  szükség  van
    rá.  És  ami  a  legérdekesebb:  ezt  a  lemezjátszót  nem   benn,   a
    lehallgatóstúdióban helyezték el,  hanem  a  folyosó  túlsó  oldaláról
    nyíló szobácskában, vagyis kizárták  oz  akusztikai  visszahatást!  Ha
    tehát a Jelenséget még a  MAFILM  stúdiójában  is  ki  lehet  mutatni,
    perdöntő bizonyítékot szolgáltatunk rá,  hogy  a  lemezjátszóasztalkák
    nem az akusztikai visszahatást védik ki, hanem valami egészen másfajta
    funkciójuk van.
        Első  próbálkozásom  nem  járt  sikerrel.   Filmgyári   hangmérnök
    barátom, akinek megpendítettem az ötletet, nem zárkózott  ugyan  el  a
    szeánsztól, de annyira húzta a száját, hogy jónak láttam  visszakozni.
    Mégsem tudtam megállni, hogy meg ne  kísértsem  a  MAFILM-et.  Végülis
    Szeremlei Szabó Ivánt, a hangosztály helyettes vezetőjét  hívtam  fel,
    és ő ha nem is lelkesen, de készségesen elvállalta, hogy megszervezi a
    szeánszot - igazán a legőszintébb  köszönetet  mondom  érte  neki  is,
    kollégáinak is! Összesen kilencen voltak  jelen  (engem  természetesen
    nem  számítva),  valamennyien  műszaki  emberek,   főleg   karbantartó
    mérnökök és műszerészek, továbbá Prohászka Béla hangmérnök - bizonyára
    nem   véletlen,   hogy   éppen   ő   hallotta    a    különbséget    a
    legdrasztikusabbnak. A  társaságban  egyébként  alighanem  ő  volt  az
    egyetlen audiofil, a többiek között nemigen akadt hifista.
        A kilenc  zsűritag  közül  négyen  határozatlanok  maradtak,  öten
    viszont különbséget  éreztek  a  hangképben,  éspedig  valamennyien  a
    Triangulum javára. (Ide már csak az 1.  számú  asztalkát  vittem  el.)
    Ítéletük egy csillagostól három csillagosig terjed - legalábbis az  én
    interpretációm szerint. Ők, öten, így foglalták össze impresszióikat:

        1. A basszus lejjebb megy, kerekebb. 2. Nyugodtabb  -  a  másiknak
    fölösleges magasai vannak. 3. Teltebb, testesebb. 4. Fényesebb hangzás
    (a másik sprődebb), a mélyek differenciáltabbak(a  másik  süketebb  és
    kisebb a hangereje). 5. Abban a pillanatban meghallani, amikor a tű  a
    lemezre kerül, hogy ez a jobb (a  másik  mintha  egy  szűrőt  tenne  a
    lemezre). A középmagasakon kisebb a torzítás, viszont több hangmérnöki
    hibát lehet megfigyelni. Megnövekszik a dinamika, ezt  nem  is  hittem
    volna (a másik összemossa a dinamikát, mint egy rossz kompresszor).

        Még  elmondom,   hogy   ebben   a   stúdiólehallgatóban   egyetlen
    elfogadható  "sztereó  pont"  van:  a  keverőasztalhoz  tartozó   szék
    (esetünkben a 2. számú  zsűror  ülőhelye).  A  többiek  faltól  falig,
    jobban  mondva  hangszórótól  hangszóróig  ültek   vagy   álltak,   és
    hangsúlyozták is, hogy így a térhatásról nyilván nem  nyilatkozhatnak.
    A hangsugárzójuk egyébként egy falbeépített, három utas, a középső  és
    a  felső  sávban  tölcséres  rendszer  -  hát  bizony  nem   az,   ami
    megdobogtatja egy audiofil  szívét.  Jellegzetesen  stúdióhangú,  azaz
    baromi  dinamikát  képes  lesugározni,  de  aggasztóan  színezett,  és
    egyáltalán semmiféle mélységérzetet nem kelt, balzafa ide vagy oda. Én
    magam ezért, ha ítélnem kellett volna, legfeljebb másfél-két csillagot
    mertem  volna  megspendírozni.  Más  kérdés,  hogy  itt  nagyon  drága
    berendezésekről van szó, és hogy a profik  világában  ezt  az  egy-két
    csillagot esetleg tízezer forintokban mérik.

        A másik kollektív  szeánszon  szintén  csak  (vagy  túlnyomórészt)
    műszakiak ültek össze: a Budapesti Műszaki Egyetem  hifi-klubjának  15
    tagja, Fejős Csaba fizikus vezetésével. Én szándékosan távol maradtam,
    nehogy  izgágaságomban   bárkit   is   befolyásoljak   egy   akaratlan
    megjegyzéssel  vagy   gesztussal.   Csak   odaszállítottam   a   három
    terülj-terülj   asztalkát,   és   másnap   értük   mentem.    Csabával
    megbeszéltük,  hogy  majd  ír  nekem  egy  gyorsjelentést  a   szeánsz
    eredményéről,  ez  néhány  nap  múlva  meg  is  érkezett,  egy   rövid
    kísérőlevéllel, miszerint "a balzafa  asztalkák  -  mert  valószínűleg
    abból készültek, ugye - megdöbbentőt produkáltak, nem hittem volna, ha
    csak mondja valaki.
        Maga a tudósítás így szól:

        "Jegyzőkönyv helyett. Lemezjátszóállványok  vizsgálata.  Helyszín:
    az ÉMI klubhelyisége, Bp. XI., Diószegi u. 37. Időpont: 1985. december
    4. A helyiség  méretei:  kb.  5,5x6,5x3m  jól  csillapított).  A  lánc
    szemei: Ortofon MC20, T-20, Radford SC22 (utánépítés), Technics  SUV4A
    (A-osztályú üzemben  használva),  Mission700,  és  amit  rakosgattunk:
    NAD5120. Amire raktuk: közepes méretű fa asztal, tetején  kb.  10kg-os
    kőlappal, valamint az I., II. és III. jelű állványok. (Az Olvasó tehát
    itt fordított szóhasználattal találkozik): állványon  mindig  a  három
    asztalka valamelyike értendő. DL.) Műsoranyag: Ortofon 3.  tesztlemez.
    Résztvevők: a BME Hi-Fi Klub tagjaiból 15 fő.
        A mérkőzés:
        Asztal kontra I. állvány: 2-9 (4 bizonytalan).  Vélemények  az  I.
    állvány mellett: definiáltabb  sztereókép,  mélyebb  tónusú,  tisztább
    hangzás,  szebb  tranziensek,  mélységben  is  van   sztereókép,   nem
    csörömpöl.  (Az  asztal  mellett:  szélesebb  spektrumú  hangzás,  van
    középbasszus.)
        I. kontra II. állvány: 6-3 (6 nem észlelt  lényeges  különbséget).
    Vélemények az  I.  állvány  mellett:  zeneibben  szól,  a  tranziensei
    valamivel  szebbek,  lágyabb,  simogatóbb  hangzás,   definiáltabb   a
    hangszerek pozíciója. (A  II.  állvány  mellett:  nyugodtabb  hangkép,
    feldúsul a basszus, mélységében jobb sztereókép.)
        I. kontra III. állvány: 8-2 (ekkor már csak tíz  fő  volt  jelen).
    Vélemények  az  I.   állvány   mellett:   nincsenek   elkent   mélyek,
    transzparensebb hangzás,  definiáltabb,  nincs  csörömpölés.  (A  III.
    állvány mellett: dögösebb basszus. A III. képe egyébként hasonlít a mi
    asztalunkéhoz.)
        II. kontra  III.  mérkőzés  nem  volt,  de  egyöntetű  véleményünk
    szerint a II. szól szebben.
        Általános vélemény: megdöbbentő (ez Csaba kiemelése, nem az enyém.
    DL.), hogy az asztalra helyezett lemezjátszó, méghozzá  a  jó  rugókon
    levő NAD ennyi energiát szed fel a térből. A  szeánsz  kezdetén  senki
    sem gondolta volna, hogy ekkora különbséget fog hallani. Az  állványok
    között már sokkal kisebb az eltérés, különösen az I. és a II. között.
        Hát ennyi!"

        Az  Olvasó  persze  már  tudja,  hogy  nem  a  térből   felszedett
    energiáról, tehát nem akusztikai visszahatásról van szó, hanem  valami
    egészen másról - de hogy miről? Remélhetőleg egy szép napon lesz,  aki
    ezt is pontosan meg tudja mondani.
        Addigra majd feledésbe merül a mi összes  kételyünk,  kínlódásunk,
    tépelődésünk. Akkor majd, ha megkérdezitek a szakembereket, ezt fogják
    mondani:
        "A  lemezjátszó-asztalka?!  Az  természetesen  egy   igen   fontos
    szerkezet, a funkciója műszakilag  indokolható,  a  hatásmechanizmusát
    tökéletesen ismerjük. Egyszóval, nincs benne semmi misztikum.  Ez  nem
    olyan ám, mint az a sok babona, amivel azok a  dilettáns  hifi-újságok
    táplálják a hiszékeny olvasót..."


    Hangsugárzó-lábazatok

    (a szerkesztő tollából)

        Mit szólnátok egy ilyen hirdetéshez:

                                Állítsd Talpra,
                                     vagy
                                 Tedd Tönkre!

        Mármint a  hangsugárzóidat.  A  Talp  egy  hosszú  lábazat  volna,
    kisméretű hangdobozokhoz, a Tönk pedig, nevéhez  méltóan,  egy  zömök,
    alacsony állvány, a nagyobb hangsugárzók alá.  A  két  állványtípusnak
    valójában még nincs neve; én amúgyis csak a bábájuk vagyok, azt  pedig
    ritkán kérik fel keresztszülőnek. De azért  hadd  nevezzem  így  őket,
    hogy  ne  kelljen  minduntalan   a   nyelvtörő   "hangsugárzó-lábazat"
    kifejezéshez folyamodnom.

      


    Ez  még  nem  a Tönk, hanem az eredeti Heybrook-állvány. A miénk abban
    tér  el  tőle, hogy a hátsó csavarokhoz felülről, egy csavarhúzóval is
    hozzá  lehet férni - így praktikusabb. A szemközti oldalon viszont már
    a Talp prototípusa látható, egyelőre még a tüskés csavarok nélkül


         Akár a Triangulum lemezjátszó-asztalka, ez a két lábazat is a Hifi
    Magazin egyéni akciójának köszönheti létezését.  "Negyedik  dimenziós"
    tárgyakról lévén szó, az  Olvasó  hiába  kereste  volna,  pontosabban:
    eszébe se jutott volna keresni őket a boltban, a másik oldalon pedig a
    kereskedő sem rendelt  volna  ilyesmit  az  üzemektől,  minthogy  félt
    volna, hogy az egész tétel a nyakán marad. Véleményünk  szerint  tehát
    szükség volt egy katalizátorra, a Hifi Magazinra, amely kipróbálja  az
    állványokat, s ha beválnak, akkor gyártásra és forgalmazásra  szólítja
    fel a gyárat és a kereskedőt - a vásárlókat nem szólítja fel  semmire,
    de legalább tájékoztatja őket a  hangsugárzó-lábazatok  hasznáról.  Mi
    ezt most megtettük. Tapasztalatainkat lásd  a  14.  oldalon,  Negyedik
    Dimenzió címmel - akciónk  eredményét  pedig  prototípus  (vagy  azóta
    talán már szériadarab?) formájában a RAMOVILL-nál,  a  Váci  utca  40.
    szám alatt.
         Mintadarabokért az Iskolabútor- és Sportszergyárat kerestük fel. A
    rajzot,  a  méreteket  nyilván  nekünk   kellett   megadnunk.   Mi   a
    Heybrook-lábazatok mellett maradtunk: a kisebbik egyszer már volt is a
    kezünkben (lásd: Angolra hangolva, HFM  14.),  a  hosszabbik  állványt
    pedig  amúgyis  indokoltnak  láttuk   elkészíttetni,   tekintettel   a
    rövidesen   forgalomba   kerülő   Heybrook   HB1-es    hangsugárzókra.
    Sztárfotónkon, a HB1 alatt természetesen nem az eredeti angol állvány,
    hanem a Talp prototípusa látható. Ez  nem  hátrány:  minden  jel  arra
    vall, hogy a magyar változat  jobb  az  eredetinél  -  de  erről  majd
    később.
         Véleményem     szerint     mindennemű      hangsugárzó-rendszernek
    elengedhetetlen tartozéka a lábazat - anélkül a hangsugárzó "nem tudja
    kifutni magát". A jelenséget ismét csak magyarázni tudjuk, érteni  nem
    értjük igazán: nyilvánvaló ugyan, hogy a masszív, rezgésmentes lábazat
    valamiképpen megfogja a hangdobozt - de nem  látjuk  világosan  azt  a
    mechanizmust, amely a mechanikai stabilitást a  hangkép  stabilitásává
    konvertálja.   Dehát   műszaki-akusztikai   magyarázatot   adni    nem
    feltétlenül a mi dolgunk; bízunk benne, hogy mások majd felismerik  és
    kianalizálják a hangsugárzó-lábazatok hatásmechanizmusát.  Végtére,  a
    hangszerekről  sem   tudjuk   pontosan,   hogyan   működnek   -   csak
    gyönyörködünk bennük, ha szépen  szóinak.  A  hangsugárzónak  nevezett
    hangszerek  mindenesetre  szebben  szólnak,  ha  megfelelő   lábazatra
    állítjuk őket. És ezt többnyire demonstrálni is jól  lehet,  tehát  az
    állványok hatása nem csekély. Hosszabb zenehallgatással pedig  annyira
    hozzá lehet szokni  a  "hangképükhöz",  hogy  hiányérzetünk  támadhat,
    amikor a lábazatot eltávolítjuk a doboz  alól.  Kérdés:  miféle  doboz
    alól?
         Én azt hiszem: bármelyik alól.  Kétségtelen  ugyan,  hogy  a  Tönk
    nálunk a Spendor alatt áll, a Talpat pedig elsősorban  a  Heybrookhoz,
    tehát viszonylag drága típushoz szántuk. A Spendor  sokat  profitál  a
    fémállványból, a Heybrook pedig úgyszólván lelombozódik nélküle - mint
    ezt a RAMOVILL szakemberei előtt is demonstráltuk.  De  még  az  olcsó
    HS280.nak is jót tesz a "Talpra Orion" jelszó, és  ugyanez  vonatkozik
    arra  az  5  hangsugárzótípusra  is,  amelyet  néhány  oldallal  előbb
    teszteltünk. A hatás többnyire ugyanaz, csak nem egyformán pregnáns: a
    hangsugárzó képességeinek határán belül megjönnek a mélyek, csökken  a
    felső-prezensz  érdessége,  megnyugodnak  és  tisztábbak   lesznek   a
    csinnek, definiáltabbá válnak (mindegyik regiszterben!) a szólamok, és
    a  zene  sokkal  inkább  ki  tud  lépni  a  dobozokból.   És   ami   a
    legérdekesebb: bizonyos  lemeztorzítások  is  eltűnnek  -  minthogy  a
    hangsugárzó most már nem forszírozza őket!
         És hogy ez mennyit ér? Erre már nehéz válaszolni. A Talp  irányára
    1000-1100  forint  darabonként,  a  Tönk  (azon  sokkalta  kevesebb  a
    hegesztési  pont)  úgy  600  forintba  kerülhet.   Namármost,   márkás
    hangsugárzók árához képest ez nem sok. de az Orionok-Videotonok  maguk
    sem kerülnek sokkal többe, mint az állvány, és Olvasóink  a  szemünkre
    vethetik, hogy drágább a leves, mint a hús. Megintcsak azt javasoljuk,
    amit a Triangulum  lemezjátszó-asztalka  potenciális  tulajdonosainak:
    előbb csak  egyvalaki  vásároljon,  a  többiek  csak  azután,  ha  már
    otthonukban    is    kipróbálták    a    T-állványokat.     Mellesleg,
    megcsináltathatják maszek úton is, de - hacsak nem maguk állnak neki a
    hegesztésnek - aligha fognak sokat megtakarítani.
         A Talp egyébként 480mm magas, a középső négyzet 200x200mm, alul  a
    támasztólábak 100 milliméteresek. A Tönk  300-300mm  széles  és  mély,
    260mm magas, nem  számítva  a  fémtüskéket.  Nagyon  fontos,  hogy  az
    állványok ki vannak öntve homokkal, és így  ha  nem  is  értjük,  hogy
    miért, de meghozzák a hangsugárzók basszusát. (Ezért  gondoljuk,  hogy
    jobbak, mint az eredeti. Az ugyanis belül üres, csak kívülről fedi egy
    vékony műanyag csillapítóréteg. Persze, azt az állványt szét is  lehet
    szedni, és könnyen lehet szállítani. Mi viszont úgy véltük: biztos ami
    biztos, legyen a lábazat egyszer és mindenkorra összehegesztve,  abból
    nem származhat baj. A szállítási költség aligha tetemes.)
         Használati utasítás: a hangsugárzó és a lábazata közé mindenképpen
    kell tenni valamit. Hogy mit? Tessék kikísérletezni! Bármilyen meglepő
    is, változni fog a hangkép, aszerint, hogy puha vagy  kemény  anyagból
    készítjük-e az alátétet. Kiindulásnak a legjobb egy-egy csipet  gyurma
    az állvány mindegyik sarkában, mert az egyszersmind oda is tapasztja a
    fémet a fához, nehezebb leverni a dobozt. De lesz  olyan  hangsugárzó,
    amelynek esetleg jót  tesz  a  fémtüske-alátét.  Egyszóval:  szabad  a
    vásár.
         És várjuk a visszajelzést!