Basic Library |
No.3: Barokk kamarazene
Most sem térünk el a Basic Library programjától, de teszünk egy
félkanyart - vagy inkább tiszteletkört a másféle gyűjtők körül. Mert
nemcsak egyféle gyűjtők lehetünk. Nézzük csak, mi mindent lehet
gyűjteni. Hát például:
1. Műveket (Újvilág-szimfónia, Pisztráng-ötös, Aida);
2. Műfajokat (kamarazenét, operát, hangszerszólókat);
3. Szerzőket (Bartókot vagy Händelt, romantikusokat vagy
moderneket);
4. Előadókat (Callast, Furtwänglert vagy Richtert, vagy
mindegyiket együtt);
5. Mindent. Mind e fentieket együtt és egyszerre.
Ezeket a szempontokat persze nemigen lehet elkülöníteni. Habár
vannak megszállottak, akik nem élhetnek egy bizonyos szerző összes
művei, vagy egy bizonyos mű összes felvétele, vagy egy bizonyos műfaj
összes fontos darabja, vagy egy bizonyos előadó össze felvételei
nélkül (nagyon meg lehet érteni őket) - a többség azonban nyilván
kombinál.
A jelen áttekintés: kísérlet. Nem annyira konkrét felvételeket
ajánlunk, hanem inkább kiragadunk egy műfaji csoportot, s felsoroljuk,
mely együttesekkel érdemes meghallgatni. Ki-ki válasszon a maga
felfogása, igénye, ízlése szerint! (Úgyis mérgelődni, vitatkozni fog
összeállításunk olvastán. Ha azonban méreg helyett valaminő
meghatározhatatlan nyugtalanság kezd fészkelődni lelkében, nem kell
pszichiáterhez fordulnia... elég, ha sorozatunk alcímére pillant!)
Barokk zenekari művek és kamarazenekarok
Az alább kiragadott művek a XVIII. századi nagy barokk szerzők
alkotásai, a kamarazenekari repertoár pillérei. Ebben az
összeállításban J. S. Bach Zenekari szvitjeit, a Brandenburgi
versenyeket, Händel Vízi zenéjét, No.6-os Tizenkét concerto grossóját,
No.3-as Hat zenekari conoertóját, valamint Corelli Op.6-os concerto
grosso sorozatát tekintjük a repertoár kiépítendő vagy éppen bővítendő
részének. (A szólóhangszeres barokk versenyműveket, köztük Bach
hegedű- és csembalóversenyeit, Händel orgonaversenyeit, illetve
Vivaldi oeuvre-jét máskorra tesszük el.) Kiknek az előadására
számíthatunk? Tucatnyi oldalra rugó listák helyett rövid, történeti
hanglemezszemlét ajánlunk.
I. korszak: a II. világháború előtt
A kemény lemezek idején még nem volt speciális barokk előadói
elmélet és gyakorlat. Volt zenekar és volt karmester, ők a barokk
műveket is konvertjeik - és lemezeik - műsorára tűzték, ugyanúgy, mint
a klasszikus-romantikus repertoárt. (Ugyanúgy - ez az előadás
mikéntjére vonatkozik.) Stokowski különleges eset a maga Bach-átirat
mániájával (micsoda ismeretterjesztő ténykedés volt ez - akkor!), ám
az angol dirigensek, Hamilton Harty, Henry Wood, Thomas Beecham is
átdolgozták, átcsoportosították, átírták, újrahangszerelték,
húzták-szabták a zenekari anyagot (főként Händel Vízi- és Tűzi-zenéit)
a maguk ízlése szerint. Nem emlegetett akkortájt senki sem
szentségtörést, nem is esett ez messze az egykori barokk gyakorlattól
akkoriban is hasonlóképpen jártak el a szerzők-előadók. Az 1930-as
években nemcsak az aggkoráig fenegyerekeskedő Beecham, de az
áhítatos-komoly Felix Weingartner vagy Furtwängler is a bécsi
klasszicizmus vagy a romantika felfogása szerint szólaltatta meg a
Vízi zenét vagy a concerto grossókat.
Ez volt a legjellemzőbb - de nem kizárólagos. Ugyanis időközben
megjelentek az első, világhírűvé vált kamarazenekarok. Edwin Fischer
vagy Adolf Busch együttesei már kis létszámúak, s - a barokk gyakorlat
szerint - Fischer a zongora, Busch a koncertmester pultja mellől
irányította a természetesen nem korhű hangszereket megszólaltató
muzsikusokat. Busch Brandenburgi vagy H Op.6 sorozatában a korszak
legmagasabb színvonalú barokk előadását. Az ő zenekarának minden tagja
oly precízen játszott, mint híres vonósnégyese. "Nagyszerűen ragadja
meg a zenét. Erő és az érzés mélysége nyilvánul meg az értelmezésében"
- írja egy 1955-ös Record Guide-ban Warren De Motte a húsz évvel
korábbi felvételről. (A felvétel hangja, persze, a mai fülnek ósdi.)
1932-ben alapította kamarazenekarát Boyd Neel. Ők elsősorban az
angolszász világban tettek szert hírnévre, lemezeik a negyvenes évek
végén a legkeresettebbek közé tartoztak. (A Busch- és a Boyd
Neel-felvételek zömét mikrolemezre is átjátszották. Egy külföldi
kompaktlemezt mernék feltenni egy leértékelt... nos, inkább nem írom
le, minek ellenében; tehát fogadni mernék, hogy Busch lemezeiből egy
éven belül CD-t is kínál az EMI!)
II. korszak: a II. világháború után
Néhányan (a lemezcégek művészeti igazgatóira gondolok inkább, mint
a karmesterekre) ott folytatták, ahol a háború miatt abbahagyták.
Népszerű műveket népszerű karmesterekkel! - ez vonzza a vevőt. Ha
Händel, ha Bach, játsszák csak az ismét régi fényükben csillogó nagy
bécsi, berlini és amszterdami zenekarok, vagy az újonnan alakult
Philharmonia Orchestra, a karmester pedig legyen Karajan (Water
Musicját már akkor is "súlyosnak" ítélték), Kubelik, Van Beinum vagy
később Maazel stb. Az együttesek létszáma lassan csökkenni kezdett, de
az előadás változatlanul nagyzenekari maradt. Habár Klemperer már
Budapesten is törekedett némi korhű stilizációra (lásd a Hungaroton
sorozat 1. és 6. lemezét), és londoni felvételeivel még tovább lépett
ezen az úton.
Az ötvenes-hatvanas években a fesztiválzenekarokkal, Casals
Prades-i és marlborói, illetve Menuhin Bath-i "örömzenélőivel"
megkezdődött az átmenet. Casals vonósai (például a marlborói
Bach-lemezeken) ugyan szívvel-lélekkel, s tetőtől-talpig romantikusan,
áradóan érzelmes, meleg lírával és nagy vibrátóval játszanak, de kinek
jutna eszébe a Nagy Öreg zenélése hallatán a stíluson vitatkozni,
hangszereket vizsgálgatni, tempókat méricskélni?
A háború utáni két évtizedben rohamos gyorsasággal (néha
osztódással) szaporodtak a jobbára barokk repertoár előadására
szövetkezett kamarazenekarok. Már ismerték, de nem vették figyelembe a
korhű hangszerek követelményét (hát még a játékmódját!); tény, hogy a
mesterhangszereket mesteri játékosok szólaltatták meg. Játékukat a
technikai tökély, a teljes csiszoltság, a dús és szép összhangzásra
való törekvés, a felsőfokú ritmikai fegyelem jellemezte. A típus
abszolút modellje a fogalommá vált I Musici di Roma. (A városnevet
később elhagyták.) Ők megalakulásuk, 1952 óta tartják helyüket az
élvonalban - igaz, elsősorban az olasz muzsika előadásában
jeleskednek. Nem kisebb igényű kritikus, mint Toscanini nevezte őket
tökéletes kamarazenekarnak. Egyes korszakaikat a koncertmester
személye határozta meg: Felix Ayo-Roberto Michelucci-Salvatore
Accardo-Giuseppina Carmirelli - a kronológia talán a minőség
sorrendjét is jelzi. Nem a koncertmesterre gondolok, különösen nem
Accardóra, hanem az együttesre.)
Az első évtizedben lépést tartott velük a Renato Fasano vezette I
Virtuosi di Roma is, de - akárcsak a kiváló csellista Antonio Janigno
által irányított Zágrábi Szólisták később már ők sem álltak helyt a
létért való nemzetközi versenyben. A müncheni Pro Arte, Kurt Redel
fuvolaművész vezetésével, az ötvenes évek végén lopta be magát a
magyar gyűjtők szívébe is, amikor Erato-lemezen megvásárolhattuk az ő
Vivaldi-concertóikat s főként a Brandenburgi-ciklusukat. (Adolf
Scherbaum trombitált a II. versenyben. A hangzás szuperhifi volt, ma
is remekül szól. Ugye emlékeznek olvasóink a címeres, vörös
tasakokra?) Sorolhatnám még hosszan (teszem is) a többi rangos
csapatot - a rádióból valamennyit megismerhettük. Keletről nyugat felé
röpködve át Európát, a Moszkvai Kamarazenekarral kezdem. A hatvanas
években Rudolf Barsaj vezette - ő most a Bournemouth-i Szimfonikusok
karnagya. Szigorúan precíz, de romantikus zengésű Händel-concertókat
játszottak. Budapesten is álljunk meg egy hosszabb lélegzetre, Tátrai
Vilmos Magyar Kamarazenekara kedvéért, amely a megalakulását követő
fénykorában rengeteg hangversenyen népszerűsítette a barokk zenét.
Mégis: most alig találunk tőlük felvételt. Ez a munka már az ifjabb
együttesre, a Sándor Frigyes vezette Liszt Ferenc Kamarazenekarra
várt, amely a hetvenes évektől kezdve előbb a Vízi zenét és a
Bach-műveket, majd Rolla János vezetésével a nagy Händel, Vivaldi és
Corelli opusokat is felvette. Az ő produkcióikkal végre a nyugati
piacokra is betört az MHV. Új digitális felvételeik már rendre ott
szerepelnek a különféle kritikusi összehasonlításokban. Az LFCO (ahogy
nevüket a dobozok gerincén angol mintára jelöljük) 1985-86-ban már az
ismétléseknél tart, sorra veszi fel másodszor A fuga művészetét, a
Vízi zenét, a Brandenburgiakat.
A Supraphon Ars Rediviva együttese szintén két évtizeden át
táplálta a mi gyűjtőinket is. (Jobb híján. A szerkesztő megjegyzése.)
Vezetőjük, Milan Munclinger nem sokat bíbelődött a hitelességgel, még
át is hangszerelgette a műveket, de lendületes muzsikálásával sok-sok
hallgatónak szerzett gyakori örömöt, mégha e felvételei nem tartoznak
is a legjobbak közé. Tekintélyes múltja van már a Szlovák
Kamarazenekarnak is, lemezeit évek óta nagy számban jelenteti meg az
Opus. Az NDK-ból Helmuth Koch felvételei álltak rendelkezésünkre,
Nyugat-Németországban pedig Redeléken kívül Karl Richter Müncheni Bach
Zenekara tűnt ki, nemcsak az oratórium-lemezekkel. Az Archiv
Produktion Bach-összkiadásának igen sok felvételén ők játszottak,
ennek javarészét CD-re is átmentették már. (Ők szerepelnek a
Hungaroton-licencen kapható Karácsonyi oratórium lemezen is.) A
Stuttgarti Kamarazenekar Karl Münchinger dirigálásával a
Decca-sikerlisták egyik vezetője a hatvanas években.
Ezek az együttesek bizonyos mértékig már törekedtek a
hitelességre, csak éppen vezetőiknek (főként Richternek) eléggé egyéni
felfogása volt arról, milyen a hiteles barokk előadásmód. Többnyire
szigorúan ezt játszották, ami a kottában állt, díszítéseket nem
alkalmaztak stb. Hiteles hangszerük is csak a csembaló volt - modern
kópia, természetesen, hiszen az eredeti a maga gyenge hangvolumenével
"nem élhetett meg" a modern hangszerek között. Az egyik legelső
társaság, amely eredeti hangszereket vonultatott fel, a Franzjosef
Maier irányította Collegium Aureum volt, ám az ő előadásmódjuk
közelebb áll az itt tárgyalt középutasokéhoz, mint az "orthodox
autentikusokéhoz".
Svájcból a Lucerne Festival Strings neve kívánkozik a listánkra
(hangversenymester: Rudolf Baumgartner), Franciaországban pedig
Jena-Francois Paillard Kamarazenekara volt az "elsőtáblás". A
hatvanas-hetvenes években az Erato rájuk alapozta barokk repertoárját.
Ruccanjunk át Itáliába az I Solisti Veneti kedvéért: ők is
tíz-tizenkét évvel ezelőtt voltak igazán népszerűek, de talán legjobb
lemezeikkel sem érték el az I Musici színvonalát. (Vezetőjük, Claudio
Scimone újabban operakarnagyként buzgólkodik, Rossini-,
Donizetti-felvételeket csinál.)
Végül a szigetországban hosszabban is elidőzhetünk. Az English
Chamber Orchestra ritkán játszik azonos összetételben, s két évtized
alatt nagyon sok dirigenssel működött együtt. Jeles (alkalmi)
vezetőjük volt a barokk lemezeken Raymond Lappard és Benjamin Britten.
Utoljára maradt az a "team" amely valószínűleg a legtöbb lemezt
csinálta (és adta el) negyedszázad alatt: az egykori XVIII. századi
zenei társaság nevét feltámasztó Academy St. Martin-in-the-Fields (ezt
azért még a rádióműsor szerkesztői sem fordítják le;), a lovaggá ütött
Sir Neville Marriner, s újabban Iona Brown direktorkodása alatt. Ők is
megduplázták már az alaprepertoár-felvételeiket. (Nb: első
Bach-lemezeiken a "régizenélés" egyik első angol vezéralakja, Thurston
Dart csembalózott.) Az Academy Händel-lemezei mértékadónak számítanak,
noha napjainkra középutas pozíciójukból ugyancsak átkerültek a "jobb
oldalra". Változatlanul óriási táboruk van, nemcsak a technikai
tökéletességükért és a csupa-élet, csupa-szín előadásukért rajongók,
hanem a hifi-fülűek között is. Argo lemezen évtizedek óta kiváló
rendezői és hangmérnöki produkciókkal tűnnek ks. Nagyon sok jó lemezt
csináltak a Philipsnek és az EMI-nek is. "Tűz-Víz" Händel-lemezük
Eternán is kapható volt. Végül hadd jöjjön a
III. korszak: a korhűek kora
Ez a csoport - kronológiailag vagy két és fél évtized óta átfedi
az előzőt, mégis külön kell tárgyalni. A korhűek külön kasztot
képeznek, nagyszabású tudományos háttérrel, elkötelezett, sőt
megszállott játékosokkal, mesterekkel és teoretikusokkal. (Itthon is.)
Legrokonszenvesebb frakciójuknak azt tartom, amelyik a saját
felfogásán kívül minden más jó zenélést (barokkot is!) elfogad - ha az
jó!
Az "autentikus" zenekarok - elsősorban a Concentus musicus Wien,
Nikolaus Harnoncourt együttese - 1960 körül még a létjogosultságukért
harcoltak, tíz évvel később viszont már a "kinek van igaza?" című
állandó vetélkedőműsort szervezték. Ma a Concentus csak a számtalan
korhű együttes közül is kirívó egyedi sajátosságaival késztethet
vitára. S közben özönlenek tőle a szebbnél szebb és izgalmas
felvételek. (Harnoncourt továbbra is szélsőséges avantgardista maradt,
rengetegszer felbosszantotta a kritikusokat, s ez sokkal jobb, mintha
afféle "régizenei pápa" vált volna belőle. Szerencsére, nem volt
igénye a csalhatatlanságra.)
Felvételeik egész íveket töltenek meg a katalógusokban; digitális
technikával sorra megismétlik (egészen másképpen) korábbi
produkcióikat is. Ma már egykor tisztelt Bach-lemezeikről is jobban
megoszlanak a vélemények; Vivaldi és Händel-felvételeik pedig (főként
a Vízi zene) kisebb botrányokat is keltettek néhány évvel ezelőtt.
Néhány Barokk kamarazene Bach- és Vivaldi-lemezük újabban Eternán is
kapható.
A kevésbé merev társulatok közül hárman állják leginkább a
kritikusok viharzásait. (De vajon az idők viharait is majdan?) A két
angol csapat vezetője csembalista: az Academy of Ancient Music (miért
éppen őket magyarítják a rádióban - és rosszul?) Christopher Hogwoodja
és az English Concert Trevor Pinnockja. Az angol szakmai
"főtörvényszéken" őket tekintik mérvadónak, tudományosan és
esztétikailag a leginkább megalapozottnak. A La Petite Bande - a
Harnoncourtékéhoz képest - édesen hangzó, finoman csiszolt játéka is
mindig kitűnő osztályzatot nyer. Vezetője, Sigiswald Kuijken talán a
legkiválóbb barokkhegedűs, testvérei közül Barthold fuvolás, Wieland
csellista. Hogwoodék, illetve Kuijkenék néhány igen szép lemeze
idehaza is kapható volt az elmúlt években (L'Oiseau-Lyre, illetve
Harmonia Mundi).
Ha a színvonalat a név hangzatossága és hosszúsága határozná meg,
Jean-Claude Malgoire zenekara győzne: La Grande Ecurie et la Chambre
du Roy, azaz "a nagy istálló és a király kamrája" - ahogyan a francia
királyi udvar fúvósait és vonósait nevezték a nagy barokk etikettje
szerint. Malgoire együttesét Pesten is hallhattuk - sokkal kevésbé
meggyőző produkcióval, mint amilyen egy évvel korábban az
Harnoncourtéké volt. Az együttes, bár igencsak autentikusnak
reklámozzák, mégis rendre kikap a kritikusoktól. "Stílzavar" avagy "a
stílus nem értése"; "excentrikus tempók" (a h-moll szvit Badineriejét
magam is csak odaképzeltem, de nem hallottam a Zeneakadémián, ugyanis
a fuvolista nem bírta a főnök diktálta tempót); "a díszítéseik
véletlenszerűek vagy túlzottak"; "az intonáció gyakran kétes" - ezek a
visszatérő vádak. (Egy H Op.6 albumuk egy-két évvel ezelőtt kapható
volt, importból.)
Nagyon sokakról nem esett szó, de ez természetes is, mert a
rock-együttesek és a reneszánsz consortok után valószínűleg a barokk
kamarazenekarok cserélgetik a leggyakrabban a tagjaikat. Egyesek
állandóan alapítanak, toboroznak és szétválnak, s nem ritkán csak
alkalmilag társulnak. Két nagy vezéregyéniség, Gustav Leonhard és Ton
Koopman körül is sűrűn szerveződnek együttesek. Mindkét mester
billentyűs játékos, s a csembaló mellől irányít. Leonhardt a
Telefunken monumentális Bach-kantáta sorozatának közel ötven
százalékában "teljesített szolgálatot"; remek Brandenburgi-sorozatát a
rádióban is hallhattuk. (Koopman egy ízben egészen a Varázsfuvoláig
merészkedett előre, mármint a zenetörténeti korban!). A Magyarországon
ismert és Hungaroton-felvételt is készítő Jaap Schrödernek valamikor
Concerto Amsterdam néven volt együttese, a barokkfurulya specialista
Frans Brüggennel együtt. Hogwood grandiózus Mozart-szimfónia
összkiadásában is ő volt az Academy of Ancient Music irányító
hangversenymestere. Egy másik furulyás, Hans-Martin Linde is vagy húsz
éve vezet különféle "bandákat", legutóbbi csoportjának az EMI
szervezett egy lemez sorozatot (HMV Reflexe).
A külföldi szemlét mégis két állandó zenekarral fejezzük be. A
kölni Capella Antiqua és az English Baroque Soloists tekintélye már a
csúcson levőkével vetekszik, szüntelen dicshimnusz koronázza a
teljesítményüket. Az utóbbi játékát (vezetőjüket: John Eliot
Gardinert) a Hungaroton egyik pazar tavalyi licensz-kiadványán
hallhattuk és élvezhettük: Händel Messiás-oratóriumában.
Végül a magyar korhűekről. Az 1981-ben alapított Capella Savaria
(Németh Pál fuvolaművész vezetésével) napjainkra igazolta a bizalmat,
amelyben indulása óta részesült a zenetudósok s - nem kis mértékben -
a Hungaroton részéről. Ehhez nyilván sokkal járult hozzá a több
évtizedes külföldi gyakorlatot közvetítő Schröder és Nicholas McGegan,
akikkel több Vivaldi- és Händel-felvételt készítettek: concertókat és
sinfoniákat is. A szintén a nyolcvanas évek eleje óta feltörekvő
Corelli Kamarazenekar (vezetője Ella Ismán orgonaművész), mint
hallottuk, az idén már szintén korhű hangszereken, azaz eredetiken és
kópiákon játszik. Ők is több lemezen szerepeltek már. Nos, kedves
gyűjtők, ne alapítsunk inkább egy újabb kamarazenekart? Talán az is
könnyebb lenne. mint a választás.