Hanglemezív |
XVIII. századi operák Hungaroton-lemezen
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat operai műsorpolitikája, úgy
tetszik, elért az érettség fokára. Mintha megtalálta volna az
arányokat és irányokat. Sokszor és sokhelyütt - így e rovatban is -
szó esett már róla, hogy a Hungaroton nem annyira az operairodalom
alapműveivel, mint inkább operaritkaságokkal törhet be a világpiacra.
A hazai közönség azonban, amely - eltérően a nyugatitól - az
alaprepertoárból csak minimális és esetleges kínálatot talál,
valószínűleg csak az alapművek összegyűjtése után igényelné a
ritkaságokat. Groteszk helyzet, hogy a magyar hanglemezgyűjtő, míg az
ország legnagyobb hanglemezüzleteiben is hiába keresi az operairodalom
grandiózus műveit, addig a kis Keravill-boltokban is válogathat a
kuriózumok között. Az utóbbi egy-két évben a Magyar Hanglemezgyártó
Vállalat mintha valamivel ügyesebben manőverezne, mint eddig. Egyrészt
leleményesen megtalálja azokat a műveket, amelyek nem tartoznak ugyan
a legelső "slágerdarabok" közé, s ezért nem is követi egyik felvételük
a másikat, de mégis remekművek, fontos operák (pl. Ernani, A
lombardok, Simon Boccanegra), másrészt, ha nem kényezteti is el a
közönséget, olykor-olykor licensz-felvételen egy-egy abszolút
alapművet is hozzáférhetővé tesz a hazai vásárló számára (pl. Az
álarcosbál, Turandot, várhatóan: Don Giovanni). Ami pedig az
operaritkaságokat illeti, ezen a téren az utóbbi időben meglehetősen
egyértelmű a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat orientációja: egyrészt a
18. századi opera buffa, másrészt a 19. és 20. század fordulójának,
illetve a századelőnek, a század első felének német és olasz
posztromantikus operája jelenik meg magyar hanglemezen. Az már a
kritikus baja, ha - az előbbit fölöttébb kedvelve - az utóbbit nemigen
állhatja, és szubjektivitását nem is képes véleményalkotásából
kiiktatni (bár kérdés, hogy lehet-e egyáltalán az operáról
szubjektivitás nélkül beszélni). A legjobb, amit ilyenkor tehet, hogy
véleményével nem áll ki a nyilvánosság elé.
Persze, ha a kritikusnak az egyik vagy a másik korszak iránti
rokon-, illetve ellenszenve magánügy is, nem nélkülöz minden objektív
alapot. A 18. század és a századforduló-századelő operája között van
egy alapvető történeti-művészettörténeti különbség, amelynek
messzemenő következményei vannak a művek esztétikai minőségére nézve:
a 18. századi operaszerzőnek rendelkezésére állt valami, ami a
századforduló-századelő operaszerzőjének már nem: a stílus. A
stílusnak itt és most azt az aspektusát emelem ki, amit egy magyar
esztéta - a legnagyobb - így fogalmazott meg egyszer: "a folytatható
formai megoldás". Amit ő az irodalomról mond, az valamennyi
művészetre, s így a zenén belül az operára is áll: "A stílus
legrövidebb és legpontosabb meghatározása talán ilyenforma lehetne: a
stílus az egyidőben győzelmes, általánosan elterjedt és általánosan
ható forma." "...minden stílus egy korhangulat talaján nő, egy új
formáján a világ átélésének, mely kifejezés után vágyódik mind
költőkben, mind közösségekben." "Stílus tehát csak közösségen belül
képzelhető el; a stílus legegyszerűbb meghatározása talán ez: a
folytatható formai megoldás. A folytatás itt nem utánzást jelent,
hanem az előbb vázolt közösségét a kifejezések alapjainak és útjainak.
Ahol ez - egyéni vagy korpszichológiai okokból - hiányzik, ott a
művész kizárólag önmagából, legszemélyesebb képességeiből és
hiányosságaiból kénytelen stílusát megteremteni, mely stílus tehát
elválaszthatatlanul hozzá van kötve az ő fizikai sajátosságaihoz, és
így nem fejleszthető, nem folytatható. Ez a modor."
A mi szempontunkból most nem annyira a "stílus" és a "modor"
különbsége a fontos, mint inkább egy másik probléma: a másod- vagy még
többedrangú művek esztétikai rangja egy olyan korban, amikor van
stílus, s egy olyanban, amelyben nincs stílus. A stílus voltaképpen
nem más, mint formai kifejeződése annak, amit kultúrának szoktunk
nevezni, s ami legmélyebb gyökerében megint csak nem más, mint a
legkülönbözőbb életterületek egységes összeszerveződése, az egész
életnek egy egységes világkép jegyében való
megszervezése-megszerveződése. A kultúra -minőség, s a művészetben
(mint stílus) bizonyos fokig biztosítja, szavatolja az esztétikai
minőséget. A nagy stíluskorszakok legkülönbözőbb rendű és rangú műveit
vizsgálva az a benyomásunk támad, hogy e korszakokban nem lehetett
rosszul és rosszat alkotni. Hogy már egyáltalán tehetségnek mondható
képességek és képzettségnek nevezhető felkészültség birtokában nem
lehetett egy bizonyos - stílustalan korunkból visszatekintve meglepően
magas szint alatt produkálni. Igen, a nagy stíluskorszakok másod-, sőt
többedrangú művei a szó legszorosabb értelmében jobb helyzetben:
vannak, s a stílus, a bennük eleven és hatékony organikus kultúra
kegyelméből eleve jobbak, mint a századforduló óta születő másod- és
többedrangú művek. A stílus, amely köznyelvként működik - autentikus:
nem kell koncentrálódnia, összesűrűsödnie, súlyt és új értelmet
kapnia, megnőnie vagy kitágulnia. Természetesen és lazán használva is
artisztikus és élvezetes. A modern középművek azonban, amelyek
nélkülözni kénytelenek az organikus kultúra, a köznyelvként működő
stílus felhajtó erejét, annyira magukon viselik hátrányos helyzetük
jegyeit, hogy összemérhetetlenek a nagy stíluskorszakok középműveivel.
Ha valamely lezárult történelmi stílushoz igazodnak, reménytelenül
hiteltelenek; ha sajátszerűek - akkor labilisak. Hogy csak a
Hungaroton-repertoárnál maradjunk: Boito Neronéja esetében a
teljesítmény erkölcsi értéke minden tiszteletet megérdemel, de a
vállalkozás művészi kudarca nyilvánvaló. Respighi A láng c. operájánál
a baj nem ennyire szembeötlő, de a felszíni megoldottság mögött
tátongó belső üresség lehetetlenné teszi, hogy még ha csak a
teljesítmény erkölcsi értékét is, de legalább valamit valóságosként
tiszteljünk benne. E sorok írója készséggel elismeri, hogy
aránytalanul, igazságtalanul és méltánytalanul ingerült e darabok
pszeudo jellegétől, azt azonban objektív igazságnak tartja, hogy a
nagy stíluskorszakokban a másodrangú művek, ha nem remekművek is,
mindenképpen igazi művek, mígnem ezek a posztromantikus operák nemcsak
másodrangúak vagy még többedrangúak, de ráadásul még pszeudo művek is.
Így aztán személy szerint őszintén örülök annak, hogy a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat kitüntető figyelmet szentel a 18. századi
opera buffának, másfelől viszont egyáltalán nem örülök annak, hogy
ezek a posztromantikus operák - amelyek körülbelül úgy viszonyulnak az
igazi zenedrámákhoz, mint Pest múlt század végi habarcspalotái a
mintájukul szolgáló firenzei reneszánsz épületekhez -
Hungaroton-lemezen olyan sikeresnek bizonyulnak a világpiacon, hogy
elzárják a vállalat figyelme elől a 18. századi opera seriát és a 19.
századi olasz opera - még igazi nagy stílus jegyében fogant - másod-
és többedrangú műveit. Hiszen Rossini és Donizetti másodvonalbeli
művei vagy akár kisebb kortársaik darabjai mégiscsak igazabbak, mint
Respighi operái.
Persze tisztában vagyok vele, hogy stíluspreferenciáim, még ha
esztétikailag valamelyest indokolhatók is - irreálisak. Nincsenek
pontos adataim, de bizonyos híradásokból úgy veszem ki, hogy a
világpiacon a Nerone vagy A láng felvétele nagyobb siker, mint az
opera buffáké. A világszerte eluralkodó retro ízlés éppen a
századfordulót-századelőt tünteti ki. De úgy vélem, van még egy,
kevésbé esetleges ok is: a posztromantikus operák Hungaroton-lemezről
hallható interpretációja "stílusosabbnak", magyarán: jobbnak tűnik,
mint az opera buffáké. Mégpedig pontosan annyival, amennyivel maguknak
a műveknek a "stílusa" kevésbé igazi stílus.
Cimarosa: A karmester, Telemann: Az iskolamester
Gregor József
A Schola Hungarica Fiúkara és a Corelli Kamarazenekar
Vezényel: Pál Tamás
SLPD 12573
Paisiello: A sevillai borbély
Laki Krisztina - szoprán, Gulyár Dénes - tenor,
Gáti István és Sólyom-Nagy Sándor - bariton,
Gregor József - basszus
Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Fischer Ádám
SLPD 12525-27
Salieri: Falstaff
Gregor József - basszus,
Zempléni Mária és Vámossy Éva - szoprán,
Gulyás Dénes - tenor, Pánczél Éva - mezzoszoprán,
Gáti István és Csurja Tamás - bariton
Salleri Kamarazenekar
Vezényel: Pál Tamás
SLPD 12612-14
Händel: Atalanta
Farkas Katalin és Bánfai-Barta Éva - szoprán,
Lax Éva - alt, Bándi János - tenor,
Gregor József és Polgár László - basszus
Savaria Énekkar (művészeti vezető: Deáky István)
Capella Savaria (művészeti vezető: Németh Pál)
Vezényel: Nicholas McGegan
SLPD 12789-91
1985-ben négy 18. századi opera jelent meg Hungaroton-lemezen. Az
egyik - Händel: Atalanta (1736) még barokk mű a század első feléből,
három pedig - Paisiello: A sevillai borbély (1782), Cimarosa: A
karmester (1786 és 1793 között), Salleri: Falstaff (1799) - a század
végéről való, a klasszikus stílusból. Rögtön le kell szögezni: a
Hungaroton-operafelvételek történetében remek széria, valósággal új
korszak ez - a művek kiválasztása egytől-egyig telitalálat, az
interpretációk színvonala egyenletesebb és kiegyensúlyozottabb,
egészében tehát jobb, mint a megelőző romantikus operafelvételeké. Úgy
vélem, ezek a felvételek végre elérték azt a szintet, amelyen a
nyugati operafelvételek túlnyomó többsége mozog, s ebben az értelemben
világszínvonalúnak mondhatók. Ez húsz évvel ezelőtt még tökéletesen
irreálisnak látszott volna. A magyar kritikus, aki a kezdetektől
lépésről-lépésre követi a magyar operafelvételek fejlődését, és az
audiokultúra hazai fórumában ír beszámolókat róluk, ha volna benne
realitásérzék, most csak annyit mondhatna boldogan: "hát ezt is
megértük!", és a bírálatról át kellene hogy térjen a hálaadásra. Csak
hát a kritikus elsődleges szenvedélye nem a lemezhallgatás amihez egy
egész kulturális koordinátarendszert kell egyidejűleg figyelembe venni
-, ő mindenekelőtt zenét, muzsikálást, művet-előadást szeret
hallgatni. Mit tegyen, ha egyfelől fel tudja mérni annak jelentőségét,
hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyes operafelvételei elérték a
világszínvonalat, másfelől viszont komoly esztétikai kifogásai vannak
ez ellen a világszínvonal ellen? Ezen a ponton válik csak igazán
irreálissá nézőpontja, hozzáállása, egész tevékenysége.
A négy 18. századi mű közül célszerű külön tárgyalni Händel
operáját és külön a három századvégi darabot. Az utóbbiakat nemcsak
keletkezési koruk és közös zenei nyelvük köti össze, hanem
előadóegyüttesük is, abban az értelemben, hogy e három felvételnek
nincs idegen nemzetiségű közreműködője - még a külföldi vendégek is
magyar művészek -, továbbá nem egy közös szereplőjük is akad.
A három olasz opera buffa-felvételnek mint hanglemeznek van egy
átütő erejű közös minősége, amelyet - lévén mindhárom felvételnek
másvalaki a hangmérnöke, s mivel ez a minőség többé-kevésbé valamennyi
lemezünket jellemzi - bátran nevezhetünk Hungaroton-hangzásnak. Ez a
hangzás agresszív és differenciálatlan. Mintha a mikrofon egyenesen az
énekesek szájában volna, s ez a másik oldalon aztán úgy jelentkezik,
mintha az énekesek közvetlenül beleénekelnének a hallgató fülébe. Az
énekesek nem térben helyezkednek el, mint ahogy az egész felvételnek,
a zenének-zenélésnek sincsen tere - s ezen mit sem változtat, hogy
dramaturgiai motivációból alkalmilag trükkös térhatásokat alkalmaznak.
Az énekes mintha egy hangszer volna a zenekarban, amely a maga
részéről megint csak nélkülözi a transzparenciát: a hangzás egyetlen
tömött masszát alkot, ha pedig ebből - vezető szerephez jutva -
kiemelkednek egyes szólamok, ezt pontosan olyan agresszívan teszik,
mint az énekesek. Ez az akusztikailag támadó erejű, ám muzikálisan
ingerszegény hangzáskép helyenként kifejezetten kellemetlen, hosszú
távon pedig igen fárasztó. Ez nemcsak a Hungaroton-lemezek, hanem
általában a digitális-felvételek jellemzője. A szerk.) Ráadásul pedig
teljesen nyilvánvaló, hogy erősen átrajzolja a tulajdonképpeni
előadást, s részleteiben nem, jóformán csak alapvonásaiban lehet
megállapítani, milyen is a karmester, a zenekar, az énekesek
interpretációja.
Az előadások, ha nem nagy figyelemmel, hanem mintegy csak
háttérzeneként hallgatjuk őket, azt a benyomást keltik, hogy
stílusosak és mégis elevenek. Az előadók tudják az idiómát, a
legkönnyebben felfogható paramétereket. Alapélményünk az egység a
sokféleségben, arányosság a zenei anyagban és az előadás különböző
aspektusaiban, a formai egyensúly, a harmonikusság, a frazírozás
kerekdedsége, az egyszerűség, az érthetőség, a táncos fogantatású és
törvényszerű ütemperiodicitás, s hogy - a Cimarosa-intermezzo
kivételével - a zenei tisztaságon, elegáns közvetettségen nem ejtenek
foltot a romantikus kifejezés és a
verisztikus-realisztikus-naturalisztikus közvetlenség effektusai.
Néhány évtizeddel ezelőtt - noha voltak egyes művészek, akik legalább
ennyire, sőt még jobban tudták ezt a stílust - aligha lehetett volna
nálunk összehozni a külső stílusjegyek szempontjából ennyire homogén,
ennyire "polírozott" előadásokat.
De ha nem háttérzeneként, nem "csak úgy általában" hallgatjuk
ezeket a felvételeket, hanem csakugyan odafigyelünk a zenei
problémákra és a megformálásra, kiábrándító dolgokat veszünk észre.
Didaktikai szempontból Cimarosa A karmester c. intermezzojának
felvétele látszik a legalkalmasabbnak, hogy megfogalmazzuk
aggályainkat. Ez az alig húszperces darab egy zenekari próba
mikrokomédiává sűrítése. Minimális apparátusa (kamarazenekar és egy
basszista) és tárgya (a stílus, a zenei nyelv elemeinek szótárszerű
felvonultatása) jóvoltából szinte "lombikszituációban", elemien tiszta
formában tárja elénk a problémákat. Az előadás "erős" hatást tesz. Ez
annak köszönhető, hogy középpontjában egy elementáris, elsöprő erejű
buffó, Gregor József áll. Gregornak nincsenek hangi problémái,
hihetetlenül természetesen énekel (parlandója olyan, mint a folyékony
mindennapi beszéd), és pazarló temperamentummal-kedéllyel komédiázik -
az ilyen produkciókat szokás ellenállhatatlannak nevezni. De mintha ez
az ellenállhatatlan temperamentum nem csak spontánul Gregorból jönne,
s különösen nem a műből, hanem inkább külső szándék, erős elhatározás
volna, hogy az előadásnak elsöprőnek kell lennie. A Corelli
Kamarazenekar Pál Tamás vezényletével olyan túlfeszített lendülettel
és dinamikával adja elő a nyitányt, amilyet a Figaro házassága
nyitányánál is túladagoltnak éreznék, hát még itt, ahol végképp
hiányzik a zenei szubsztancia fedezete. A nyitány rögtön megüti tehát
azt az agresszív hangot, amely mindvégig jellemzi az előadást. Az
igazi baj azonban az, hogy a "nagy hang" mögött a zene finom
szerkezete igencsak megformálatlan. A metrikus lüktetés pillanatok
alatt ellenállhatatlan erejűvé növekszik, de mivel formális kereteit
nem tölti meg szerves élettel a konkrét ritmika és a frazírozás
ellenjátéka, csakhamar üres zakatolásként lepleződik le, monotonná és
fárasztóvá válik. Az egymást követő zenei formulák csak pontos
menetrendiséggel követik egymást, találkozási pontjaik nincsenek
előkészítve, megformálva, s így a formulák nem ízesülnek egymáshoz, az
értelmi egységek nem kerekednek le és a következő nem indul
rugalmasan, a folyamatszerűség külsődleges, belsőleg szervetlen
egymásmellettiség. Persze Pál Tamás kivételesen intelligens karmester,
az előadás átgondolt és minden részletében értelmezett. Mégsem
születik meg az eleven belső összefüggés-folyamatosság, hiába van
minden részlet az effektus élességével "megcsinálva", a hatások
kioltják egymást. Diderot tanácsolta drámaíró-kortársainak: "Uraim,
ahelyett, hogy minduntalan szellemességekkel tömik szereplőiket,
helyezzék inkább olyan körülmények közé, amely valóban szellemmel
telíti őket." Igen, a részletek formai helyüktől kapják meg erejüket
és kifejezésértéküket. Ha a zenei folyamat, s benne egy-egy effektus
szituációja nincs megteremtve, hiába vannak azok pregnánsan
megcsinálva. Márpedig a zenei folyamat ezen a felvételen nincs
megteremtve, a "nagy hang" ennek hiányában - a külső lendület ellenére
is nehézkessé válik, a részletek vaskosak és leragadnak. Az egyes
szólamok, amikor az előtérbe lépnek, hangsúlyozottan szerepelnek, csak
éppen a legfontosabbat, sajátos karakterüket nem mutatják meg
játékosan, nem utolsó sorban azért, mert már e kamarazenekarnál is
befejezett ténynek látszik, amit legutóbb a Hunyadi László felvétele
alkalmából szóvá tettem a Magyar Állami Operaház zenekarával
kapcsolatban: egyfajta differenciálatlanul értelmezett, szimpla
homogeneitás uralkodott el a hangadásban-hangzásban, a természetadta
minőségi különbségeken túl nincs zenei karakterkülönbség a
vonósszólamok, a vonóskar és a fafúvók között, sőt a fafúvók még
hangvolumen dolgában is versenyre kelnek a rézfúvókkal. S ha már a
fuvola hangja és játéka is nélkülöz minden könnyűséget, karcsúságot és
fürgeséget, igazán nem csodálkozhatunk, ha a nagybőgőtől egyetlen
tisztességesen megfogott hangot sem hallunk, hanem szólama csak
piszkos, elmosódott vonalként kanyarog, azonosíthatatlan
hangmagasságokon keresztül. (Biztos, hogy ez teljes mértékben zenei,
nem pedig hangtechnikai hiba? Hallottunk-e már valaha is egy jól
kivehető, definiált, térben is megfogható bőgőhangot magyar
hanglemezről? A szerk.)
A karmesteri-zenekari produkció szempontjából a négy felvétel
közül a Cimarosa-darab a mélypont - bármennyire tudatosan és
intelligensen értelmezett is. S a bajok Gregor József
énekprodukciójában újratermelődnek. A basszista - mint jeleztem -
lehengerlően "beszéli" ezt az idiómát, ám egyáltalán nem
artisztikusan. Éneklésének humora nem zenei humor, játszik a
hangjával, de nem engedi érvényesülni a szólam elegáns, megkomponált,
kompozicionális humorát, a stílussal való játékot, a frázisok játékát.
A vokális produkció részleteiben nagyon túlformált és túlszínezett, de
értelmi egységei nincsenek tisztán körülvonalazva, plasztikusan
artikulálva; mindvégig érezzük a rendkívül erős egyéniséget, de nem
appercipiáljuk a zenei alakot, mert a szólam nem adja ki a formáját.
Mindennek az a következménye, hogy az intermezzo műfajilag erősen
lefokozódik: a komédiából karikaturisztikus bohózat lesz. Az előadás
több kategóriával durvább és primitívebb, mint a darab.
A karmester véletlenül azok közé a művek közé tartozik, amelyeknek
felvétele már korábban is kapható volt Hungaroton-lemezen (SLPX
11585). A régi egy licensz-felvétel volt, az I Solisti di Milano
együttest Angelo Ephrikian vezényelte, a karmestert Angelo Sorti
énekelte. Azon kívül, amit e lemezen elárul magáról, semmit sem tudok
Angelo Sartiról; az orgánum, az énekes-színészi tehetség alighanem
egyáltalán nem fogható Gregoréhoz. S a zenekar és a karmester sem
tartozik a zenei előadóművészet élvonalába; nem szükségképpen
illuzórikus, ha a magyar együttes és karmestere versenyre akar kelni
velük. Vagy mégis? Az az alap, háttér, kultúra, amit egyszerűen az
olaszság jelent, reménytelenül pótolhatatlan? A felvétel, a
legmagasabb mércével mérve, teljesen jelentéktelen, afféle
tisztességes előadás. De micsoda tiszta és tévedhetetlen muzikalitás,
micsoda magától értetődő világosság, logika, szervesség és artisztikum
a megformálásban! Semmi sem kápráztat el a szépségével, csak éppen
minden hang evidensen azonos önmagával és pontosan a helyén van, a
forma él, s annak vitalitásából minden részletnek megszületik a
szituációja, amelyben a zenei formulák csakugyan karakterisztikusan,
játékosan és született eleganciával elevenednek meg. A vokális
produkcióban nyoma sincs bohóckodásnak, de micsoda mély és finom belső
humor sugárzik át rajta. Az új Hungaroton-felvétel után hallgatva, az
a régi felvétel úgy hat, mintha egy durva és közönséges embernek
véletlenül egyszercsak megismernénk előkelő és finom ősét. A régi
felvételen még rajta vannak egy aranykor nyomai. Az új felvétel mintha
már egy barbár kor dokumentuma volna. Mert míg a leghatározottabban az
a véleményem, hogy ez az új felvétel semmilyen művészi szempontból nem
fogható a korábbihoz, addig azt is tudomásul kell vennem, hogy igen jó
helyezést ért el az év hanglemezei között - s éppen Olaszországban.
Itt tehát nem a "világszínvonal" és a "magyar provincializmus"
ellentmondásáról van szó, hanem korszakos problémáról. Noha ezt a
felvételt nem tudom másnak hallani, mint ordenárénak, egyáltalán nem
tartom magam csalhatatlannak. Lehet, hogy nincs igazam; hogy idejüket
múlt értékekhez ragaszkodva érzéketlen vagyok egy új interpretációs
ízlés értékei iránt. Persze, ha így van, akkor talán vissza kellene
vonulnom az operalemez-kritikától. Ha viszont - legalább bizonyos
fokig - igazam van, nos, ez az igazság egy ilyen külföldi elismeréssel
szemben gyakorlatilag nem érvényes. Ez a kritikai nézőpont mind az
előbbi, mind az utóbbi esetben irreális.
A Sevillai borbély felvétele a muzikalitás és a kivitelezés
magasabb fokán ugyan, de hasonló problémákat mutat. Bár itt a népesebb
szereplőgárda miatt elemi egyenetlenségek is előfordulnak; az
énekprodukciók szintjén nem érvényesül következetesen a karmester
formáló akarata. Noha Gregor József ezen a felvételen nem bohóckodja
el szerepét (mint Cimarosa karmestérét), stílusos mértéktartással,
szolidan ábrázolja Bartolót, ő válik az előadás énekes-főszereplőjévé.
Ez azonban nem az ő hibája - elvégre nem csinálhat magából kevésbé
erős egyéniséget, mint amilyen. Az a baj, hogy a többi fontos szerep,
mindenekelőtt Figaró nem elevenedik meg kellő súllyal. Gáti István -
mint felvételen mindig, most is - aggályosan, óvatoskodva énekel,
minek következtében a figura igen rezervált, azaz teljesen hiányzik
belőle az a plebejus tónus, szellem, erő, dinamizmus, amitől Figaro az
európai kultúrának egyik szimbolikus alakja. Egy súlytalan Figaro és
egy súlyos Bartolo persze az egész darab egyensúlyát felborítja, s az
előadás nem arról szól, amiről a darab. Laki Krisztina ugyancsak nem
"hozza" a figurát, ő egy általános 18. századi stílust énekel - azt is
egy kicsit finomkodva -, nem pedig Paisiello eleven Rosináját idézi
fel, s hogy vokális produkciójának "stílusossága" mennyire általános,
azt már-már kínosan mutatja, hogy az ütem metrikailag súlyos elejét,
amely e stílusban természetes hangsúlyt kap, iskolás-mechanikus módon
mindig külön nyomatékkal is kiemeli. Gulyás Dénes vokális produkciója
sem igazolja a tenorista immár nemzetközi presztízsét. Az orgánum
távolról sem homogén, erős dinamikával felfénylik ugyan, és igazi
olasz "voce" benyomását kelti, a "mezza voce" azonban kifejezetten
szürke és nélkülözi a zenei minőséget, s csak a szinte gesztusértékűen
exponált pianisszimo kelti újra a kifejező éneklés benyomását. Az
orgánum heterogenitása azért ugrik ki nagyon erősen, mert nem
kompenzálja igazi muzikális megformálás. Gulyás nem annyira zenei
karakterekkel, mint inkább hangkarakterrel dolgozik, nem a frazírozás
vonalkultúrájával, hanem a hang volumenével-tónusával igyekszik hatni.
Ez a művészi attitűd hol beüt, hol nem. A szólam mint egész - amely
kirajzolhatná az emberi figurát és annak pillanatnyi
állapotait-reakcióit - nem teljesedik ki. Sólyom-Nagy Sándor, akitől
valaha jó alakításokat láttam-hallottam Mozart-operákban, mintha
elfelejtette volna a 18. századi idiómát. Basiliója már-már
Leoncavallo világát hozza Paisielloéba.
De bármennyire egyenetlenség mutatkozik is az énekes produkciók
szintjén, a felvétel arculatát mégis Fischer Ádám vezénylése adja meg.
Ha magukban az énekes produkciókban kevéssé érvényesül is saját
felfogása a darabról, a figurákról, mégis, mintegy az énekes szereplők
feje fölött sikerül létrehoznia az előadás alapvető egységét. A
zenekari produkció ugyanis kivételesen karakterisztikus és homogén.
Fischerből a szó elsődleges, közvetlen értelmében teljesen hiányzik az
a fajta merevség, ami Pál Tamás vezénylését jellemzi, ő igen könnyedén
és hajlékonyan formál. Tulajdonképpen káprázatosan okos ez a
vezénylés, Fischer Ádám minden zenei effektus-lehetőséget észrevesz és
mindet maximálisan ki is játssza, folyamatosan gondja van a hangzás
eufóniájára és a kompozíciós megoldások szellemességének
megmutatására. A zene az ő vezényletével mindig nagyon szép, és mindig
valami érdekes, frappáns történik benne. Azt hiszem, ez a vezénylés
kulturáltság és megcsináltság dolgában nem marad el mondjuk egy
Riccardo Muti lemez-produkcióitól, s külön elismerést érdemel, hogy
Fischernek mindezt a Magyar Állami Hangversenyzenekarral sikerül
elérnie. A dolog másik oldala viszont az, hogy ez az előadás nem más,
mint effektusok sorozata. A formálás mindig rövid és poentírozó,
tulajdonképpen zenei "aperszü"-ket ad, melyek mereven és szervetlenül
állnak egymás mellett, az egyik mereven véget ér, a másik mereven
elkezdődik, a találkozási-szervesülési pontok megmunkálatlanok. Van
ugyan folyamatosságélményünk, de külsődleges. A lendületből, a
"svung"-ból következik, nem a zenei folyamatból jön, s nem más, csak
egy újabb, nagyobb-átfogóbb effektus. Nem kétséges azonban, hogy ez a
produkció nem válik ordenárévá, mint a Cimarosa-intermezzo.
Ellenkezőleg: nagyon is választékosan, elegánsan szellemes. De mindig
szellemes, mindig egyfajta szellemi attrakció, bizonyítás; egy
pillanatra sem ismeri a muzsikálás oldottságát, természetességét,
egyszerűségét, laza eleganciáját - sem a komikum, sem a líra
világában. A stílusnak itt sincs meg a belső szervessége, közvetlen
élete: minden pillanatban erőfeszítéssel kitalált és megcsinált.
Mindennek az a következménye, hogy a darab elveszti elsődlegességét, s
"másodfokú" opera buffává válik, magával a műfajjal való játékká, mint
Rossini Borbélya. Vagyis csak az vész el a műből, ami az eredeti,
természetes értékét adja a Rossiniéhoz képest. Paisiello vígoperájának
sokféle értéke van, elsődleges minősége még nem a szellemesség.
Fischer Ádám interpretációja viszont elsősorban szellemes és
poénjaiban él. Az ilyen előadás eleinte felpezsdíti a hallgatót, de
mivel nem folyamatos logikát ad, hanem szakadatlanul új impulzusokat,
hamar és visszavonhatatlanul fárasztóvá válik.
Salieri Falstaffjának első felvétele már a darab
felfedezésével-felfedeztetésével olyan telitalálat, amely minden
elismerést megérdemel. A szereposztás itt a fő pontokon megfelelő,
Gregor József abszolút evidens Falstaff, Zempléni Mária mint Mistress
Ford kiválóan muzikális és szinte láttatóan eleven, közvetlen, a
vokális figurateremtés bravúrja messzemenően kárpótol a hang olykor
erős érdességéért, élességéért. Gáti István rezervált produkciója
Master Slander szerepében tökéletesen a helyén van - mellékfigura, de
nem karakternélküli és nem jelentéktelen. Gulyás Dénes éneklése itt
ugyanazokat a problémákat mutatja, mint A sevillai borbély-lemezen,
csak annyival kiélezettebben, amennyivel impulzívabb-szenvedélyesebb a
szerep. Vámossy Éva korrektül helytáll komornaszerepében, a felvétel
két legifjabb szereplője közül pedig Pánczél Éva orgánuma és tehetsége
lemezen is karriert ígér, bár produkciója most még tele van intonációs
bizonytalansággal és ábrázolásbeli merevséggel, Csurja Tamás viszont
nem csak pompás és nagy reményekre jogosító baritonjával tűnik ki,
hanem hangvételének biztonságával is, bár meg kell jegyezni, hogy sem
orgánuma, sem nemes, már-már hősi hanghordozása nem illik Falstaff
szolgájához. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat remélhetőleg
felismerte, hogy Csurja személyében kincset talált, és majd saját
szerepkörében fogja foglalkoztatni.
A felvételt Pál Tamás vezényli, választékosabban és nemesebben, de
a legmélyebb interpretációs problémák tekintetében hasonló módon, mint
a Cimarosa-intermezzót. A zenekari hangzás itt sem eléggé
differenciált és transzparens, az egész előadás mégis sokkal jobb
benyomást tesz, és - úgy vélem - nemcsak azért, mert nem tör durva
effektusokra. Salieri Falstaffja elképesztően okos opera, szerzője
benne nem annyira ihletett zeneköltőnek, mint inkább izgalmasan
gondolkodó poeta doctusnak bizonyul. Nem olyan természetes
közvetlenséggel, "nonchalance"-szal használja az opera buffanyelvet,
mint Paisiello, már-már mozarti kompaktságra és koncentráltságra tör,
szigorú foglalaté, rövid formákban gondolkodik, szabatos,
lényegretörő, tematikájában és harmóniai tervében egyaránt sokatmondó
megformálással kísérletezik. Salieri az opera. zeneszámait a
kompozíció valamennyi aspektusában gondosan mérlegeli és rendkívül
okosan keresi a maximálisan effektív zenei formulákat. Ebben az
operában az opera buffa-nyelv már nem egyszerűen jelen van, hanem
összesűrűsödik és új értelmet kap, csak éppen nem nyeri el azt a belső
súlyt, azt a magvasságot és energiát, amelyet Mozartnál. Pál Tamás
összefogott, bár nem eléggé szerves, de erős, némileg merev és
nehézkes, de lapidáris, pregnáns fogalmazásra hajló vezénylési stílusa
ehhez az operához sokkal jobban illik, mint Cimarosa
előkelően-oldottan játékos intermezzójához. A három opera
buffa-felvétel közül ezen találkozik a legszerencsésebben a darab
esztétikai alkata és a karmesteri megformálás. S bár Fischer Ádám
Sevillai borbélya a zenei érzékenység és fantázia, valamint a
kivitelezés szakmai szintje szempontjából inkább nevezhető
világszínvonalúnak, a mű visszaadása szempontjából Pál Tamás
Falstaffja a rokonszenvesebb.
A keménységet, amellyel a három - ismétlem - világszínvonalú opera
buffa-felvételt tárgyaltam, talán nemcsak a zenei előadóművészettel
kapcsolatos eszményeim (meglehet: rögeszméim) motiválják, hanem az is,
hogy kontrasztként itt van mellettük az Atalanta felvétele. Ezt nem
csupán világszínvonalúnak, hanem a magyar hanglemezgyártáson belül
példaszerűnek is tartom. A lemezprodukció kulcsfigurája, akitől az
abszolút más minőség születik, természetesen a karmester, Nicholas
McGegan. Az ő vezényléséből kiviláglik, hogy egy stílust tudni nem
annyit jelent, hogy valaki tudja az idiómát, a stílus szótárát s tudja
- azaz betartja, nem lépi túl - a kereteit, a határait, hanem annyit,
hogy egy adott nyelven zeneileg gondolkodik - szuverénul,
problémaérzékenységgel és következetesen. McGegan nem úgy vezényel
stílusosan, hogy nagy felkészültséggel és híven alkalmazza az eredeti
előadásmód fogásait, hanem hogy világosan és elevenen artikulálja a
zenei anyagban lekötött energiákat, feszültségeket és feloldásokat - a
mozgást. Ő mindenütt eleven problémákat lát, amelyeket meg kell
oldani, s a problémák és a megoldások egyaránt következményekkel
terhesek, előadásában minden zenei gondolatnak konzekvenciái vannak,
amelyeket végigvezet a kompozíción. Kezdve a legelemibb barokk
problémáktól, mint az alaplüktetés összeegyeztetése a konkrét
ritmikával és a frazírozással, egészen a legtöbb fantáziát és-érzelmi
tartalékot követelő dramaturgiai problémákig, minden kérdés és válasz
világosan és élettelien fogalmazódik meg. Itt minden zenei, formulának
megteremtődik a szituációja, amelyben pontos jelentésre tesz szert és
hatásosan szólal meg. A kifejezés nem a szubjektivitásból van
"beletéve" a képletbe, a mozgásokba: szituációjuk sokszorozza meg
karakterük jelentését és felidéző erejét. A romantikus operákból
készült Hungaroton-felvételek közül az előadás még egyiken sem érte el
a beszédességnek, az effektusok intenzitásának és a zenei nyelv
szerkezetében realizálódó drámaiságnak azt a fokát, mint ez a
Händel-opera, amely az alapvetően drámaiatlannak tartott barokk operák
között is a legdrámaiatlanabbak közé tartozik. Melyik Verdi-felvételen
lehetett ilyen igazi duetteket hallani, ahol az énekszólamok együtt-
és ellenmozgása ennyire valóságos és dialektikus lett volna? Melyiken
volt képes a romantikus nagyzenekar bármilyen felrakási trükkje olyan
definitív hangváltásra, atmoszféraváltásra, mint itt pl. Irene Esz-dúr
áriájában a triolás mozgást egyszercsak felváltó álló hegedű-cselló
akkordok?
McGegan Atalantája az első Hungaroton-operafelvétel, amelyen a
karmester formáló hatása valamennyi szereplőre, az egész előadásra
kiteljed. Az énekesek az összes korábbi felvételeken - még Gardelli és
Patané keze alatt is - többé kevésbé a maguk külön útját járták, csak
alkalmilag követve a karmesteri szándékot. Itt az énekesek is a
karmester szellemében dolgoztak, ez alól - meglepő módon - még
Bártfai-Barta Éva a leginkább kivétel. De persze nem a karmester
terrorjáról, hanem a karmester inspirációjáról van szó; az énekesek
nemhogy elhalványodnának, tehetségük kiteljesedik, szinte
megsokszorozódik. Bándi Jánost még soha nem hallottam ennyire szépen,
ilyen intakt hangon és ilyen vitálisan énekelni - mintha most mozogna
leginkább a saját zenei világában és hangi lehetőségei között. Farkas
Katalin utoljára elsöprő sikerű operavizsgáján szerepelt ilyen
tehetségesen és éretten - az Operaházban azóta sem. S Lax Évának sem
csak muzikalitása és intelligenciája biztosít - félreismerhetetlen
amatőr vonásai és előadásmódjának finomkodó "madrigalizmusai"
ellenében is - kiemelkedő helyet a felvételen. A karmester és a zene
erőterében éneklésének valóságos kifejezésig forrósodó mozzanatai
fölébe kerekednek a művieknek. És mikor hallhattuk Polgár Lászlót
lemezen olyan könnyedséggel énekelni, mint itt Merkur áriájában? Külön
elemzést érdemelne, hogy mivé válik McGegan vezetésével a Capella
Savaria - mintha nem is ugyanaz az együttes volna, amelyet a
Bach-kantátafelvételekről hallunk.
Nem tudhatom, hogy a négy 18. századi opera felvétele közül a
(világ)piacon melyik éri el a legnagyobb sikert. Magam az Atalanta
felvételéről azt tartom, hogy toronymagasan kiemelkedik a többi közül.
Sőt: a magyar operafelvételek között egy sincs, amelyet ennyire
kielégítőnek találnék. Ha a műfaj vonatkozásában nem ragaszkodunk a
"modern" pszichológiai realizmus kritériumához, azt kell mondanom,
hogy még egyetlen operafelvételünkön sem volt a zene mint zene ilyen
teljesen és tökéletesen - dráma. De ha van egyáltalán ilyen
Hungaroton-operafelvétel - akkor talán a kritikust sem kell teljesen
excentrikusnak tartanunk...?
FODOR GÉZA
Megjelent még
1986 április végéig
BACH: e-moll szvit VWV 996; c-moll szvit BWV 997; Három korál.
SÁRKŐZY GERGELY - lant-csembaló.
SLPX/HCD 12461
DEBUSSY: Suite bergamasque; Images (oubliées - 1894); Pour le
piano; Les Estampes. KOCSIS ZOLTÁN - zongora. Philips felvétel -
SLPD/MK 12586
EURÓPAI NÉPEK GYERMEKDALAI. Balázs Árpád, Lóránd István, Madarász
Iván, Sebestyén András feldolgozásai. A MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA, a
Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának Kamaraegyüttese,
vezényel: CSÁNYI LÁSZLÓ. Eredeti nyelveken. SLPD 12717-18
MENDELSSOHN: III. (a-moll) szimfónia Op. 56 "Skót";
Hebridák-nyitány Op. 26. Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel:
FISCHER IVÁN. SLPD/MK/HCD 12660
CELLO ENCORES (Ráadás darabok). Paganini, Schubert, Mendelssohn,
Chopin, Fauré, Saint-Saens, Rimszkij-Korszakov, Debussy, Csajkovszkij,
Popper, Granados, Davidov, Rachmaninov, Kodály művei. PERÉNYI MIKLÓS -
gordonka, KOCSIS ZOLTÁN - zongora. SLPD/MK 12574
RICHARD STRAUSS: Guntram - opera három felvonásban. TOKODY ILONA -
szoprán, REINER GOLDBERG, BÁNDI JÁNOS - tenor, SÓLYOM-NAGY SÁNDOR,
GÁTI ISTVÁN - bariton, GREGOR JÓZSEF - basszus, a Magyar Néphadsereg
Művészegyüttesének Férfikara, Magyar Állami Hangversenyzenekar,
vezényel: EVE QUELLER. Német nyelven SLPD 12587-88
LISZT: ORGONAMŰVEK - 1. "Weinen, Klagen, Sorgen, Zageri -
variációk; Ave Maria (Arcadelt); B-A-C-H prelúdium és fúga: Desz-dúr
adagio; Pápai himnusz. LEHOTKA GÁBOR - orgona. SLPD/MK/HCD 12562
HÄNDEL: Messiás - oratórium. Margaret Marshall - szoprán,
Catherine Robbin - mezzoszoprán, Charles Brett - kontratenor, Anthony
Rolfe Johnson - tenor, Robert Hale - basszus, Saul Quirke -
fiú-szoprán, Monteverdi Kórus, English Baroque Soloists, vezényel:
JOHN ELLIOT GARDINER. Angol nyelven. Philips felvétel. SLPDL 12817-19
J. S. BACH: Karácsonyi oratórium. GUNDULA JANOWITZ - szoprán,
CHRISTA LUDWIG - alt, FRITZ WUNDERLICH - tenor, FRANZ CRASS - basszus,
Müncheni Bach Kórus, Müncheni Bach Zenekar, vezényel: KARL Richter.
Német nyelven. DGG felvétel. SLPXL 12814-16
AGAIN! RÁADÁST KÉRÜNK! Liszt Ferenc Kamarazenekar. Vivaldi, Bach,
Händel, Rameau, Mozart, Berlioz, Brahms, Kodály, i. Johann Strauss,
Joplin művei. Hangversenymester: ROLLA JÁNOS. SLPD/MK 12663
SALIERI: FALSTAFF - vígopera két felvonásban. GREGOR JÓZSEF -
basszus, ZEMPLÉNI MÁRIA - szoprán, PÁNCZÉL ÉVA - mezzoszoprán, GULYÁS
DÉNES - tenor, GÁTI ISTVÁN, CSURJA TAMÁS - bariton, Salieri
Kamarakórus, Salieri Kamarazenekar, vezényel: PÁL TAMÁS. Első
felvétel! SLPD/MK/HCD 12789-91
SCHUBERT DALOK - LISZT ÁTÍRATOK - 2. (Kriegers Ahnung, Der
Leiermann, Täuschung, Das Wirtshaus, Der stürmiche Morgen Im Dorfe,
Der Wanderer). GÁTI ISTVÁN - bariton, JANDÓ JENŐ - zongora. Német
nyelven. SLPX 12311
GITÁR-SZERENÁD - Benkő Dániel feldolgozásai. Schubert,
Mendelssohn, Schumann, Chopin, Liszt, Bach, Beethoven, Csajkovszkij
művei. BENKŐ DÁNIEL - gitár. SLPX/MK 12661
MENDELSSOHN: Szentivánéji álom kísérőzene Op. 21/61 - részletek.
KALMÁR MAGDA - szoprán, BOKOR JUTTA - mezzoszoprán, az Ifjú
Zenebatárok Központi Kórusa, Magyar Állami Hangversenyzenekar,
vezényel: FISCHER ÁDÁM. Német nyelven. SLPD/MK 12510
WEINER LEÓ: Vonósnégyesek: II. fisz-moll Op. 13; III. G-dúr Op.
26. WEINER VONÓSNÉGYES. A Magyar Rádió felvétele. SLPX 12770
MOZART: Zongoraversenyek: Esz-dúr K. 271 "Jeunehomme"; Esz-dúr K.
449. RÁNKI DEZSŐ - zongora, LISZT FERENC KAMARAZENEKAR,
hangversenymester: ROLLA JÁNOS. SLPD/MK/HCD 12685