Negyedik Dimenzió |
- Az irracionális High Fidelity
Ez a cikk kivételesen nem kollektív produktum: nem a Hifi Magazin
állásfoglalását tükrözi, csupán a szerkesztő személyes nézeteit,
tapasztalatait, meglátásait, sejtéseit. A szerző nyomatékosan
hangsúlyozza, hogy kész vállalni cikkének minden ódiumát.
*
Az audiofilek, akárcsak a csillagászok, égrevetett szemmel,
mindazon által a szilárd talajon járnak. Hobbink tudományon és
technikán: az elektroakusztikán és az elektrotechnikán alapul.
Megszoktuk, hogy minden jelenségnek megvan a maga magyarázata.
Szigorúan háromdimenziós világunkban semmi sem tud elbújni a
matematika és a fizika mélyreható pillantása elől.
Igaz, a hifisták gyakran felfedeznek olyan jelenségeket is,
amelyek mintha egy negyedik dimenzióból nyúlnának át a mi
háromdimenziós terünkbe. Ezeket azonban egyáltalán nem akarjuk
misztifikálni! Sőt, bennünket, hifistákat (ha mégoly laikusak vagyunk
is) szörnyen érdekelnek a műszaki eszmefuttatások. Dehogyis akarjuk mi
froclizni a mérnököket. Ellenkezőleg: minél előbb valami logikus
magyarázatot szeretnénk kapni az irracionálisnak tűnő jelenségekre,
egyrészt, hogy megnyugodjunk... másrészt, hogy aztán jól
informáltságunkkal tüntethessünk a többiek előtt. Fura dolog, hogy a
mérnökök általában összetévesztik a szerepköröket, és még ők kérik
számon mirajtunk a rendhagyó auditív jelenségek magyarázatát.
Szerencsére a legjobb audiomérnökök egyben audiofilek is, és ők - ők!
- előbb vagy utóbb megtalálják a rejtett paramétereket, minek
következtében egy időre megint érthetővé és világossá és
háromdimenzióssá válik minden. Boszorkányokról pedig, amelyek nem
léteznek, szó se essék! (Szegény jó babonás Könyves Kálmán királyunk,
ha tudta volna, mennyire félrefordítják az ő latin nyelvű mondását! Ő
bizony nagyon is hitt a boszorkányokban.)
Babonafélék
Átmenetileg tehát a misztikumok is hozzátartoznak az életünkhöz.
Ámde a jóból is megárt a sok. Aki rendszeresen olvassa
sajtószemle-rovatunkat, bizonyára felfigyelt rá, hogy 776-áron túl az
utóbbi időben. úgyszólván elburjánzott a misztikum. Íme csak egy rövid
lista azokról az - állítólagos - jelenségekről, amelyekre nincs
megbízható műszaki magyarázat, legfeljebb spekuláció:
Lemezjátszó futóművek sajáthangja. (Az akusztikai visszahatás nem
szolgáltat kellő műszaki magyarázatot.)
Hangkarok sajáthangja. (A strukturális rezonanciák csak részleges
magyarázatot adnak.)
Lemezjátszó-asztalkák. (Tökéletesen ellentmondanak az eddigi
tanoknak.)
Ugyanezek az asztalkák, de erősítők és CD-játszók alá. (Agyrém.)
Azonos paraméterű erősítők hangbeli eltérései. (Ez idő szerint
többnyire megmagyarázhatatlanok.)
Hangsugárzó-állványok. (Legfeljebb spekulációkkal szolgálhatunk.)
Kábelek auditiv hatása. (Nem szólva most, természetesen, az
ellenállás-kapacitás-induktivitás ismert paraméterhármasáról.)
Mi sem volt könnyebb, mint olvasgatni a nyugati (brit)
magazinokat, beszámolni a misztikus megfigyelésekről, jóindulatúan
elhumorizálni rajtuk, és végül forrásainkra hárítani minden
felelősséget, mondván, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar
- ez most nyilván önkritika akar lenni.
Sokkal nehezebb elfogadni a kihívást, végigjátszani az összes
(vagy csaknem az összes) játékot, kipróbálni az abszurdnál is
abszurdabb eszközöket, és így dönteni el, hogy vajon már megint csak a
reklám dobja döngött és a feltűnési vágy cintányérja csattogott, vagy
- Isten mentsen tőle - ezek az abszurd jelenségek netán valóban
léteznek?
És ami a legnehezebb: ha a nyugtalanító hírek beigazolódnak, akkor
ki fog kiállni a nyilvánosság elé, ki fogja kinevettetni magát,
lemondva róla, hogy a jólszituált mérnökemberek eztán valaha is
komolyan vegyék?! Nos, ha valakinek meg kell tennie, én megteszem,
miután - félévi nyűglődés árán! - magam is megbizonyosodtam róla, hogy
ezek a misztikus-érthetetlen-nyugtalanító jelenségek, amelyeket eddig
csak óvatosan, mintegy idézőjelben említettem, egytől-egyig léteznek.
És nemcsak hogy léteznek: demonstrálni is lehet őket.
Mielőtt beszámolnék élményeimről, illik tisztáznom, milyen
érzelmekkel közelítek a "misztikumhoz" - ez nagyon fontos, mert a
szubjektum még a tudósokat, mérnököket is tévútra vezetheti, én pedig
nem vagyok sem tudós, sem mérnök, csupán egy kísérletező kedvű
audiofil, hogyne volnék kiszolgáltatva a saját érzelmeimnek.
Leszögezem hát: mint ismeretterjesztéssel foglalkozó újságíró, magam
is a Rend elkötelezettje vagyok, nem pedig a Káoszé. Jól érzem magam a
három dimenzióban, szeretem megismerni (és aztán, persze, másokkal is
megismertetni) a korrelációt a hangzáskép és a műszaki paraméterek
között. Valahányszor valamelyik eszköz nem úgy szól, ahogy azt a
fizika előírná, rajtam is ugyanaz a nyugtalanság vesz erőt, mint a
szakembereken... mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábam alól.
Másrészt viszont izgalommal és örömmel tölt el, amikor felfedezem,
hogy sokszor még a "lényegtelen", "apró", "árnyalatnyi" javításoknak
is milyen nagy a jelentőségük.
Quod erat demonstrandum
Ha én most matematikai levezetésre vállalkoznék, a végére ezt a
latin formulát illeszteném: quod erat demonstrandum, "amit bizonyítani
kellett". Ámde amiről beszélni fogok, az minden inkább, mint
matematika, és ezért jó előre tisztázni szeretném, mit akarok
bizonyítani, jobban mondva demonstrálni... és hogy mennyire tudom
demonstrálni.
A Hifi Magazin fennállása óta következetesen tartjuk magunkat
ahhoz az elvhez, hogy csak az A-B vakteszt eredménye objektív. Tudjuk
viszont, hogy a vaktesztnek viszonylag csekély a "felbontóképessége",
csak a durva különbségeket mutatja ki biztonsággal, következésképpen
csak a szerényebb készülékek minősítésére alkalmas. (Becsületünkre
szóljon, hogy ezt kezdettől fogva hangoztatjuk!) Bizonyos esetekben -
és most főleg ilyenekről lesz szó - nem is igen van rá mód, hogy
ide-oda kapcsolgassunk, pláne vakon. Ha "A" és "B" két
lemezjátszó-asztalkát vagy hangsugárzó-lábazatot jelöl, akkor
többnyire mindenki által láthatóan, kézzel kell ide-oda rakosgatnunk a
készülékeket (vagy közben esetleg meg is kell állítanunk a lemezt).
Szerencsére (?) a szóban forgó effektusok többsége annyira drasztikus,
hogy minden épfülű ember azonnal meghallja, sőt: ugyanolyannak hallja
- habár nem feltétlenül ugyanolyannak minősíti. Az utóbbi már ízlés
dolga, meg attól is függ, ki mihez szokott hozzá, milyen készülékeket
használ, van-e gyakorlata a "hifizésben". Hangsúlyozom, hogy nekem
(egyelőre!) még csak nem is az volt a feladatom, hogy megtaláljam a
legjobb lemezjátszó-asztalkát (hangsugárzó-állványt, összekötőkábelt
stb.) - nekem a titokzatos effektusok létezését kellett cáfolnom vagy
bizonyítanom, és véleményem szerint e jelenségek annyira
nyilvánvalóak, hogy a legszkeptikusabb mérnökembert is meggyőzik,
feltéve, hogy az illető egyáltalán hajlandó részt venni a szeánszon.
Habár az emberi leleményességnek nincs határa, ha egyszer valaki
nem akarja, hogy meggyőzzék. Többször is előfordult, hogy komoly
mérnökök előtt próbáltam demonstrálni egy-egy misztikus, az eddigi
ismeretanyagnak ellentmondó jelenséget. "Úgysem fogunk hallani semmit"
- mondták. Mit tesz isten, hallották, hiszen van fülük. "De annyira
azért nem volt drasztikus" - így próbáltak napirendre térni a
megmagyarázhatatlan fölött. Erre már nem tudtam mit mondani, csak
elmeséltem nekik egy viccet. Valaki megbolondul, azt hiszi magáról,
hogy ő XIV. Lajos. Az ideggyógyász professzor azonban kezelésbe veszi,
és sugárzó arccal jön ki a betegtől: "Már csak XII. Lajosnak képzeli
magát - két Lajost lealkudtam!" Sajnos, ha bagatellizáljuk a bajt,
azzal még nem menekültünk meg a kényszerzubbonytól. Őszintén szólva,
ma már nem is igen érdekel, hogy meg tudok-e győzni egy-egy makacs
szakembert (aki odahaza úgysem hallgat zenét). Valahogy úgy kínálom
portékámat, mint annak idején a törökmézárus tette: "Ide nézz,
törökméz. Fele cukor, fele méz. Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz,
beteg lesz." És én még csak baksist sem kérek érte.
De azért jó előre tisztázni szeretném, mennyit ér a törökméz.
Amikor összehasonlítunk két hifi-készüléket, "drasztikus", illetve
"árnyalatnyi" különbségekre hivatkozunk, de eleddig sosem határoztuk
meg pontosan, mennyire nagy a drasztikus és mennyire kicsi az
árnyalatnyi. Most megpróbálok felállítani egy abszolút mértéket,
amennyiben a fonskála mintájára bevezetem az orto fonskála fogalmát.
Az Ortofonnak legalább húszféle hangszedőjét és
illesztő-transzformátorát ismerjük; sajnos, ezek általában annál
jobbak, minél drágábbak. Kövessétek csak végig, például, ezeket a
típusszámokat: FF10, FF15, VMS20, VMS30, MC10, MC20, MC30, MC2000.
Ugyanez, trafóban elbeszélve: STM-72, T-5, T-10, T-20, T-30, T-2000.
Érdemes megfigyelni, hogy az orto-fonskálán a hangminőség lineárisan,
az ár viszont logaritmikusan növekszik, tehát kezdetben 1-2 ezer,
később már 5-10 ezer forintot vagy még sokkal többet kell áldoznunk,
hogy egy fokozattal jobb típushoz jussunk. Skálánk alapegysége az 1
orto, azaz 1 lépés az orto-fonskálán. Úgy is definiálhatjuk, hogy "1
orto fejezi ki a hangminőségnek azt a legkisebb változását, amelyet
még a sarki rendőr előtt is demonstrálni tudunk". Hifisták
természetesen az 1 ortónak akár a törtrészét is felismerik - és
gyakran még fizetni is hajlandók érte. Számomra is, például, 1/2 orto
azt jelenti, hogy a következő három hétben sokkal nagyobb kedvvel
tudom hallgatni a zenét.
Sajnos, a dolog természeténél fogva az új mértékskála (amelyet
ebben a cikkben következetesen használni fogok) még mindig nem eléggé
egzakt. Aki tehát hasznot szeretne húzni a különféle misztikus
jelenségekből, annak a saját kísérleteire kell majd hagyatkoznia. Én
legfeljebb csak útbaigazíthatom. A szóban forgó út elkerülhetetlenül a
Negyedik Dimenzióba (onnan pedig alighanem az idegosztályra) vezet, és
ezért amikor már nagyon kényelmetlenül érzem magam, egyéb magyarázat
híján spekulációkkal próbálok hidat verni az irracionális világ és a
mi kényelmes háromdimenziós terünk között. Szerkesztőtársam és legfőbb
lektorom, Sólymos Antal ugyan következetesen kihúzgálja cikkeimből
ezeket a spekulációkat, de talán most kivételesen megkegyelmez nekik.
Ez nem szerkesztőségi állásfoglalás, ez csupán a saját nézeteimnek az
összefoglalása - istenbizony nem blamálhatom vele a kollégáimat,
legfeljebb csak saját magamat.
Linn, NAD, DD
Első igazán misztikus élményemet a Rút Kis Teslának köszönhetem.
Ez tényleg mintha a Negyedik Dimenzióból érkezett volna: túl jól
működik ahhoz képest, hogy mennyire ellentétben áll mindazzal, amit a
hagyományos mérnöki gondolkodás sugall. Ha a NAD5120 konstrukciójában
mégis sikerül felismerni a rációt, akkor talán kulcsot nyerünk más
rejtélyek megoldásához is (lásd majd egy fejezettel odébb).
Hogy világosan lássuk a NAD5120 helyét a Nap alatt, elmesélem,
hogy egyik barátom meghívott, hallgassak zenét az ő
szuperberendezésén. A lemezjátszója a világ egyik legismertebb
modellje, a Minden Direct Drive-ok Atyja - ne reménykedj, hogy a Te
DD-d jobb nála. Nos, a zene valóban jól szólt, de valahogy nem tudtam
elandalodni rajta. "Vagy az a baj, hogy túl alacsony a plafon, túl
hamar visszaér róla a hang, vagy mit tudom én... tudod mit, próbáljunk
ki egy másik lemezjátszót. Például egy Teslát, a hecc kedvéért."
Barátom ráállt, elvitte a gépet (lapos kar), és később így számolt be
róla: "Az első húsz percben azt hittem, ki fogom dobni a
lemezjátszómat, annyival kellemesebben szólt a Tesla. Aztán rájöttem,
hogy a hangképe zavaros, bizonytalan, torz - úgyhogy visszaálltam a
régire." Azt javasoltam, hogy most már folytassuk a játékot,
hasonlítsuk össze a DDDD-t (ez zenei jelzés, akár az ffff) egy Linn
Sondekkel. Az audiofil testvériség nevében kölcsönkaptam egy Linnt,
odavittem, átszereltük a hangszedőt. Barátom feltett egy lemezt, hogy
belehallgasson - és aztán le sem vette róla a tűt. Hat lemezt
hallgatott végig egyhuzamban, és szinte képtelen volt abbahagyni! (Én
annak idején a Mechlabor lemezjátszó és a Linn összehasonlításakor
éreztem ugyanezt.) Namármost, a Linn és a DDDD között csupán 3-4 orto
a különbség - de ez nem fejezi ki a zenehallgatási kedvben mérhető
differenciát. És ha zenehallgatásról van szó (fura ötlet, nemde?),
akkor én sokkal szívesebben használom a Teslát, mint a DD-t, a DDD-t
vagy akár a DDDD-t.
Namármost, igazán nincs Isten hírével, hogy egy primitív,
tömegtelen, kiegyensúlyozatlan futómű, amely még nyávog is a kritikus
lemezrészleteken, szebben vagy legalábbis kellemesebben szóljon az
óramű-pontosságú és minden tekintetben szebb specifikációjú gépeknél.
Hasonlóképpen: hogyan mérkőzhet az a szánalmas, semmi kis hangkar a
finommechanika remekeivel? Kigyújtom a piros lámpát: vigyázat,
spekulációk következnek.
Az akusztikai visszahatás fölöttébb szemléletes paraméter. Aki nem
ismerné: eressze rá a tűt a megállított hanglemezre, tekerje fel a
hangerőt, és tüstént megérti, miről beszélünk. Akusztikai úton igen
nagy energiák csatolódnak vissza a lemezjátszóra. Viszonylag könnyű
kimérni azokat a frekvenciákat, amelyekre valamely lemezjátszó
különösen érzékeny - lásd mindenkori lemezjátszótesztjeink 3.
diagramját -, csakhogy ez a mérés túl lassú, időbeli átlagoláson
alapul, és így nem derül ki belőle, mennyi ideig érvényesülnek a
rezonanciacsúcsok. Ugyanez a helyzet a strukturális karrezonanciák
diagramjával (lásd HFM 11.), a berezgéseknek ez is csak a
frekvenciáját mutatja meg, az élettartamukról nem ad felvilágosítást.
Valahol azt olvastam, hogy mindennemű tömeg úgy viselkedik, mint
valami kondenzátor: tárolja és aztán visszarúgja az energiát. A
lemezjátszónak természetesen merevnek kell lennie, nem szabad rezegnie
- viszont a merevebb rendszernek általában nagyobb a tömege és
egyenetlenebb a tömegeloszlása. Úgy látszik, a NAD5120 konstruktőrei
egy igen ravasz kompromisszumot találtak: a filigrán kis jószág messze
nem olyan merev, mint a "nagy" gépek (hiányoznak is a sávszélei és a
dinamikája!), de ha rezgésbe jön, nem rezeg túl sokáig, mert igen
csekély a tömege. Hangképe emiatt nem agresszív, és viszonylag teres:
kilép a hangsugárzókból! Érdemes felfigyelni egy konstrukciós
jellemzőjére: a tányércsapágyat és a hangkart egy rövid, erős, merev
acéllemez köti össze, ez van felfüggesztve, mégpedig nagyon ügyesen -
ebből a szempontból a Rút Kis Tesla mégiscsak hasonlít a Linnre.
Idekívánkozik néhány szó a Direct Drive rendszerekről. Ezekben az
egyenfutás sorsát teljes mértékben egy elektronikára bízzák. Gumiszíj
nincs, az elektronika közvetlenül a tányér forgását szabályozza, és
ezért a nyávogás hihetetlenül csekély lesz... mindaddig, amíg a tű
csupán a mérőjelek barázdáját rója. Az ugyanis egyenletes. De abban a
pillanatban, amikor a barázda alakja drasztikusan megváltozik -
márpedig a zenében egyéb sem történik! -, a hangszedőtű hol erősebben,
hol gyengébben fékezi a lemez forgását. Az elektronika lázasan
gyorsít, egy villanásnyi időre túllő a célon, akkor hirtelen lassítani
kezd, de most meg alászalad a névleges fordulatszámnak. Néhányszori
oszcillálás után végre megállapodna - ha a zene közben nem ment volna
tovább. Ha ez a ki nem mutatott, csak feltételezett paraméter valóban
létezik (az angol szakírók "needle drag distortion"-nak, "tűvonszolási
torzításnak" nevezték el), akkor a DD-gépek folyvást nyávognak, csak
éppen annyira gyors ütemben, hogy nem nyávogást hallunk, hanem
különféle mellékeffektusokat észlelünk: a gép konstrukciójától függően
a hangkép érdes, zavaros vagy tompa, lefüggönyzött. Eszerint a
jóminőségű DD-hez - ha létezik ilyen - nemhogy nem könnyű, hanem
különlegesen nagytömegű lemeztányér és különlegesen lassú
szabályozóelektronika szükségeltetik. Én a magam részéről megértem az
angol szakírókat, akik az egész DD-technikát egyszer és mindenkorra
"leírták".
Visszatérve tárgyunk fővonalához: a lemezjátszók sajátos hangképét
tehát még mindig az akusztikai visszahatásnak és a karrezonanciáknak
tulajdonítjuk, csak éppen nem statikusan, hanem dinamikusan
értelmezzük ezt a paramétert. Rövidesen látni fogjuk, hogy mennyire
nem erről van szó. Vagy legalábbis nem csak erről van szó...
Asztaltáncoltatás - I.
Heurisztikus élménnyel kezdődött. Vettem a Bizományiban egy - na
mit? Nem magnót... nem erősítőt... nem találjátok el: egy
tálalószekrényt. Egy ütött-kopott, de szépvonalú, régi divatú holmit a
század elejéről. Az alsó részét márványlap borítja - most már lesz
mire rakni a lemezjátszókat, erősítőket, mindenféle fő- és
segédeszközöket, amelyek eddig egy szekrényke tetején hemzsegtek. Nem
tartozik szorosan a dolog lényegéhez, de elmondom, hogy tálalóm
tökéletesen elüt a szoba szerény, rusztikus bútorzatától, és barátaim
meg is mondták, hogy "nem illik ez ide". Felvilágosítottam őket, hogy
tévednek: a tálaló igenis illik ide - a többi bútordarab nem illik ő
hozzá.
Megjött a tálaló. A két Tefu-Herkules csak három részletben tudta
felszállítani, mert külön fordulót kellett szentelniük a
márványlapnak. Az új bútordarabnak amilyen nagy volt az ellenállása a
cipeléssel szemben, annyira nagy a tároló kapacitása (lehet, hogy
induktivitása is van?). Minden limlomot sikeresen belepakoltam, a
többit pedig végigraktam a szép márványlapon: lemezjátszó, erősítő,
illesztőtrafó, tuner, lemeztisztító-eszközök - minden elfért rajta.
Legközelebb, amikor bekapcsoltam a zenét, hátrahőköltem:
teringette, de rosszul szól! Bennem volna a hiba? Nem, nem, biztos,
hogy nem csapom be magam. Itt valami nem stimmel. Előbb arra
gyanakodtam, hogy a 250 kilós tálalószekrény túl sokat elvesz szerény
méretű szobám légteréből. Azonkívül 70 centire eláll a faltól, tehát
közeli visszaverő felületet képez, talán attól lett a hangkép ennyire
forszírozott, száraz, lendülettelen. És ekkor valami belém nyilallott:
hogyan is van az a teória, a könnyű kis lemezjátszó-asztalkákról?! Az
én készülékem ugyan eddig sem állt "spéci" helyen, csupán egy szekrény
fapolcán, de az még mindig kisebb tömegű volt, mint ez a márványlap...
Van egy telefonasztalkám: négy vékony fémdrót láb, kis lapocskával
a tetején. Megtoldottam egy fapolccal, és ráraktam a lemezjátszót. Az
eredmény: megkönnyebbülés, fellélegzés, felüdülés. Tehát a
tálalószekrény nem a szoba akusztikáját változtatta meg-csak a
lemezjátszó "akusztikáját" rontotta el. Itt kapott el a gépszíj. Mert,
ha ekkora különbséget lehet előidézni pusztán azáltal, hogy a
lemezjátszót máshová tesszük - akkor tulajdonképpen szabad a vásár!
Biztosak lehetünk benne, hogy egy innen-onnan előkapott, rezonáns
telefonasztalka nem lehet ideális lemezjátszóállvány; érdemes
kísérletezni, hátha találunk valami jobbat, sőt: sokkal jobbat.
(Találtam is - 1.: Bemutatjuk, 105. oldal.) Néhány hét alatt 10-12
"valamit" próbáltam ki: asztalt, széket, polcot, állványt, a
legkülönbözőbb összeállításokban. Megdöbbentő élmény! Mindegyiknek
megvolt a maga sajáthangja, még azt is meg lehetett hallani, hogy
vékonyabb vagy vastagabb fa- vagy műanyag lapot tettem-e a
telefonasztalka tetejére.
Mindenféle alátéteket is kipróbáltam, hogy mégiscsak
fenntarthassam a lemezjátszót a szép és praktikus márványlapon. Az
eredmény soha nem volt jobb 50 százalékosnál: a márványhangot csak
megszelídíteni sikerült, megszüntetni nem. Érdekes, hogy a puha
Hungarocell-, sőt: szivacsrétegek véleményem szerint többet ártottak,
mint használtak, mert csökkentették ugyan a hangkép agresszivitását,
de elködösítették a tranzienseket. A lemezjátszóm végül is hetekig a
kis telefonasztalkán maradt (a telefonkönyv pedig a padlón).
Szerkesztőtársam, Sólymos Antal ekkor kapta tőlem az első vészjelzést:
"törököt fogtam, de nem ereszt".
Addig-addig lelkendeztem, amíg SA el nem jött, és megadóan ki nem
szolgáltatta magát egy demonstrációnak. Nos, minden szkepticizmusa
ellenére kénytelen volt elismerni, hogy a lemezjátszó tényleg jobban
szól a kis állványon, mint a márványlapon, sőt: hogy az asztalka és a
különféle falapok kombinációival más-más hangképet lehet varázsolni.
De azért továbbra is bízott benne, hogy az én boszorkánykonyhámban is
csak a régi, jól bevált paraméterek működnek. "Ez mégiscsak az
akusztikai visszahatás eredménye lesz. Csinálj egy kísérletet. Kösd ki
a hangsugárzót, készits magnófelvételt, úgy, hogy a lemezjátszó hol
itt áll, hol meg ott. Vajon a szalagról is hallani fogjuk a
különbséget?!" Noha a gyakorlatban ennek nincs jelentősége (mert a
lemezjátszót és a hangsugárzókat általában mindenki ugyanabban a
szobában használja!), megcsináltam az ellenpróbát. A magnófelvétel
tanúsága szerint a lemezjátszó akkor is "érzi" az alatta levő
bútordarabot, ha a szobában csend uralkodik! (Később - a Bemutatjuk
rovatban - beszámolok egy olyan szeánszról is, amelyen a lemezjátszó
hangját két szobával messzebbről "adták be", tehát szó sem lehetett
akusztikai visszahatásról. A jelenség mégis fel lépett- mit fellépett?
a pofánkba röhögött.)
De ha nem akusztikai visszahatás, akkor vajon mi a jóságos...
rezonanciaterjedés okozhatja? Az új paramétert persze nem tudom
definiálni, de hadd segítsek egy hasonlattal, amelyet az élet egy
egészen más területéről: a sportból, pontosabban az asztalitenisz
játékból vettem. Ha akad Olvasóim között versenyjátékos,
ellenőrizheti, igazat mondok-e. Alacsonyabb osztályok versenyzői
gyakran játszanak rossz termekben, ahol nincs parketta, csak kő,
esetleg linóleum a kőpadlón. Nos, a padló minőségétől függően
ugyanannak a játékosnak ugyanazon az ütőjén ugyanaz a pingponglabda
teljesen másféle hangot ad! (Természetesen az ütés erőssége is
megváltozik.) Pedig a labda súlya csak néhány gramm, az ütőé 15-16
deka - és ezt a "hangszert" egy rugalmas, 60-70 kilós izom-, ízület-
és csontkonstrukció választja el a padlózattól! Visszatérve a
lemezjátszóhoz: a tűhegy is a hangkaron, a tányéron, a fő- és
szubsasszin, majd a bútorzaton keresztül mindent megérez. Nyilván
valamiféle impedancia-jelenségről van szó.
És most hadd utaljak vissza az előző fejezetre, amelyben a
lemezjátszók sajáthangján tűnődtem. Mint látjuk, még a lemezjátszó alá
helyezett tárgy is képes beleszólni a hangképbe - hát akkor mennyire
éreztethetik hatásukat a készülék funkcionális elemei: a hangkar, a
tányér, a felfüggesztés milyensége, a doboz anyaga! (Én egyébként a
lemezjátszó-asztalkát is a funkcionális elemek közé sorolom.) A tű és
a lemezbarázda érintkezési pontjában rezgések keletkeznek és mindkét
irányban szétterjednek - mintha parányi járművek volnának.
Valahányszor megváltozik alattuk az "úttest" anyaga vagy szerkezete, a
rezgések "ütköznek", "megszorulnak", megváltoztatják sebességüket. Ha
idegen rezonanciával találkoznak, karamboloznak vele, "koccannak",
visszaverődnek. Ez a jelenség minden frekvencián lejátszódik, éspedig
időben elnyújtva, míg a műsorjel el nem hal. A lemezjátszó
hangminőségét nem azok a rezgések határozzák meg, amelyek betódulnak
az "input"-on - hanem azok, amelyek nem tudnak távozni az "output"-on.
Ezt mind végiggondolva, a legcsekélyebb kétségem sincs afelől,
hogy ahány lemezjátszó, annyi hangkép - és hogy tökéletes lemezjátszó
nem létezhet. A lemezjátszók: hangszerek. Szép hangúak, kevésbé szép
hangúak és - sajnos, a leggyakrabban kifejezetten csúnya hangúak.
Asztaltáncoltatás - II.
A lemezjátszó-asztalkáról most már tudtam, hogy működik, és arról
is volt elképzelésem (nevezzük egyszerűen csak spekulációnak), hogy
hogyan működik. Ha valaki most úgy érezné, hogy elmúlt a vész, az
Irracionálisat sikerült belegyömöszölnünk abba a négyzetekkel
derékszögben határolt skatulyába, amelyet Három Dimenziónak nevezünk,
minek következtében ismét helyreállt a rend és a vallásos fegyelem -
nos; az illető jól teszi, ha tovább olvas.
A lemezjátszó végülis egy divatjamúlt, rezonáns szerkezet, érthető
(valóban érthető?), hogy gondosan kell elhelyezni. De mit szóljunk
ahhoz, hogy komoly nyugati szakírók. a CD-játszójukat (!) és az
erősítőiket is (!!!) speciális állványra helyezik? - lásd londoni
tudósításunkat, HFM 19., 58-59. oldal. A CD-játszót, az űrkorszak
lézerfegyverét! S pláne az erősítőt, amelyben pedig egyáltalán nincs
is mozgó alkatrész! Intelmeiket eddig magam se vettem komolyan, de...
egyszer már igazuk volt, tehát akkor... Halántékomon újra megéreztem a
Negyedik Dimenzió hideg leheletét.
És most akkor szóba kell hoznom a tüskéket. Ugye, még nem
beszéltem a tüskékről? Ideje, hogy pótoljam mulasztásomat.
Amikor nekikezdtem az asztaltáncoltatásnak, és azon mesterkedtem,
hogyan lehetne a lemezjátszót úgy leemelni a márványlapról, hogy rajta
is maradjon meg ne is, kézenfekvőnek látszott kipróbálni az amerikai
magazinokban Tiptoe, azaz Lábujjhegy néven reklámozott fémtüskéket.
Ezek úgy másfél-két centiméter átmérőjű és nagyjából ugyanilyen
magasságú fémkúpok, bármelyik esztergályos olcsón "ledrehálja" őket.
Készíttettem néhány ilyen kúpocskát. Valóban működnek, éspedig afféle
mélyvágó szűrő gyanánt: tényleg csillapítják a lemezjátszó akusztikai
visszahatását... sajnos, a basszusátvitelét, nemkülönben a dinamikáját
is, egyszersmind valami keménységet visznek a hangképbe, ez néha (és
rövid időre) előnyös, de aztán gyorsan kiszeret belőle az ember. Sok
mindenkihez elvittem a fémtüskéimet, és mindenütt jól érezhető
különbséget tudtam előidézni velük, noha a többség elégedetlen volt a
tüskék "hangminőségével". Igazuk is volt. Nekem is az a véleményem,
hogy a tüskék elrontják a lemezjátszó (legalábbis a NAD5120) hangját.
Egyhelyütt CD-játszóra bukkantam, és a hecc kedvéért nemcsak a
lemezjátszó, hanem a Philips CD-100 alá is bepróbáltuk a fémtüskéket.
Nos: ugyanazt a hatást értük el, mintha lemezjátszót állítottunk volna
tüskékre. Házigazdám megvetően nyilatkozott a fémsündisznóról - én
viszont megértettem, hogy a CD játszó csaknem annyira érzékeny és
instabil szerkezet, mint hagyományos, analóg megfelelője! És, minthogy
már belém bújt a kisördög, odahaza minden egyes komponens alá
odapróbáltam a fémtüskéket: az erősítő alá, a tuner alá és végül az
illesztőtranszformátor alá. Nem okoztak csalódást: mindegyik készülék
hangképét elrontották, felkeményítették. A tüskéket tehát félretettem
(majd csak a hangsugárzó-lábazatokról szóló fejezetben veszem őket elő
újra), de már tudtam, hogy ha tovább kísérletezem, meglesz az
eredménye!
A briteknél speciális csillapítólapokat is árulnak (Torlyte,
Isoplat stb.), méregdrágán, 30-35 fontért. Én előbb csak "közönséges"
anyagokkal próbálkoztam: szivaccsal, Hungarocellel, rétegelt lemezzel,
pozdorjával, különféle faanyagokkal. Egyik sem volt az igazi,
mindegyiknek (természetesen a szivacsnak is!) volt valamiféle
jellegzetes rezonanciája. Nálam eddig egyetlen anyag vált be, a
balzafa, amelyről a Bemutatjuk rovatban még sokat írok. Jelenleg a
következőképpen használom a készülékeimet. A lemezjátszó természetesen
egy speciális asztalkán áll (lásd jelen számunkban a 105. oldalon), a
többit pedig kényszerűségből fenn tartom ugyan a márványlapon, de
mindegyik alá jókora, körülbelül 6x6x6 centiméteres balzafa tömböket
dugtam. Ezeket az alátéteket nemcsak a márványon, hanem szekrényen és
széken is kipróbáltam, és mondhatom, beváltak: tapasztalatom szerint
bizonyos mértékig "megfogják" a bútorzat sajátrezgéseit, anélkül, hogy
összezavarnák-elködösítenék a hangképet, mint ezt a habszivacs vagy a
Hungarocell teszi. Balzafa-blokkjaim azonban csak 50 százalékban
képesek leblokkolni a bútor rezgéseit, és nem hozzák vissza az igazi
mélybasszust, tehát nem annyira hatékonyak, mint a földön álló
speciál-asztalka.
Nehogy bárkit is megtévesszek, sietek leszögezni, hogy ezúttal
lényegesen csekélyebb effektusról beszélek, mint az előző fejezetben.
Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a fizika (legalábbis
szerintem) megbolondult. Igaz, az előző fejezetben még XlV. Lajosnak
képzelte magát, most meg már csak III. vagy IV. Lajosnak, de az elméje
épségében mindenképpen kételkednem kell. Vagy, hogy egy másik
hasonlathoz folyamodjam: amikor valamely bankházban kasszát csinálnak,
akkor a pénznek hajszálpontosan stimmelnie kell.
Ha csak 10 fillérrel is több vagy kevesebb van a kelleténél, újra
kell kezdeni az egész számolást, mert lehet, hogy komoly hibának
bukkantak a nyomára... mint ahogyan hitem szerint az
elektroakusztikusok is helyesen tennék, ha sürgősen felülvizsgálnák
eddigi ismereteiket.
Áttérve az elméletről a gyakorlatra, a hifistát nyilván az
effektus anyagi egyenértéke érdekli, hogy vajon megéri-e neki ennyit
bíbelődni a készülékei elhelyezésével, ahelyett, hogy valamennyit
szépen benne hagyná a toronyállványban. Nos, hogy a lemezjátszóval
mire lehet menni, azt már elmondtam. A többi komponens nem ennyire
érzékeny; a jelenség sokkal nehezebben demonstrálható. A CD-játszóval
odahaza nemigen volt szerencsém, csak egészen csekély különbséget
tudtam előidézni, habár idegenben néha sikerült általános álmélkodást
aratnom. Az erősítők izolálásának szükségességéről eddig senkit sem
tudtam meggyőzni, úgy látszik, ehhez több idő, nyugodtabb
zenehallgatás szükségeltetik. A tunerrel, a (Pioneer F-99X-szel) csak
élőadáson jön ki az asztalka - vagy az alátétek - előnye. Akkor
viszont ki is derül, hogy az F-99X jobb tuner, mint amilyennek
gondoltuk - valójában igen színezetlen a hangja, és ezért méltán
választhattuk etalonnak jelen számunk Tunertesztjében. Ugyancsak az
élőadás felvételekor és visszajátszásakor lehet kimutatni, hogy a
Revox G36 magnó (38cm/s) mennyivel jobban szól, ha különleges
állványon áll. Nagy sikert arattam viszont, több ízben is a különféle
illesztőtranszformátorokkal - az ördög hitte volna, hogy ennyire
kényesek a nagy tömegek közelségére. Áldozataim közé sorolhatom Pethes
Istvánt, az Orion elektronikák konstruktőrét, aztán Szöllősy Jánost, a
KFKI-trafók tervezőjét és természetesen a Hifi Magazin házizsűrijét.
Soha nem mertem előre megmondani, mire készülök. "Hehe" - mondtam,
zavaromat palástolva, miközben odaálltam a hallgatóság és ama
tálalószekrény közé, hogy ne lássák, mit hókusz-pókuszolok össze -
"semmiség az egész, de azért figyeljetek, nem hallotok-e valami
változást a hangképben". Valamennyien jól hallották a különbséget, és
megkérdezték, mit változtattam a rendszeren. Akkor félreálltam és -
nagy meglepetésükre - megmutattam: semmi sem történt, azon kívül, hogy
a trafó hol közvetlenül a márványon feküdt, hol pedig betettem alá
valamit (fémtüske, balzafa-blokk). A Hili Magazin zsűrije egyébként
azt a kollektív megfigyelést tette, hogy sohasem kétféle hangképet
hallunk, hanem háromfélét. A három közül az a legjobb, amikor a trafót
éppen átemelem egyik helyéről a másikra, magyarán: amikor a kezemben
tartom. (Végülis: miért ne lehetne úgy hallgatni a zenét, hogy egyik
kezünkkel a trafót tartjuk, a másikkal az erősítőt, a lemezjátszót
pedig a fejünkön egyensúlyozzuk?!) Lehetséges, hogy mégis az
akusztikai visszahatás űz tréfát belőlünk? De hol találja meg a
támadási pontját egy illesztőtranszformátorban? Vagy egy tunerben?
Hogy azért ne maradjak adós a számszerű eredménnyel sem,
megpróbálok becslést adni róla, hány "orto"-t lehet elérni a különféle
készüléktípusok alá helyezendő állványokkal. (Alátétekkel, mint már
mondtam, legfeljebb 50 százalékos eredményre számíthatunk.)
Lemezjátszó: 1-3 orto
CD-játszó: 1 1/2-2 orto
Tuner: 1/2-1 orto
Illesztőtranszformátor (a kistömegűeket nem számítva): 1/3-2/3 orto
Erősítő: 1/4-1/2 orto
Természetesen mindez erősen rendszerfüggő. A lemezjátszók
asztaltáncoltatásáról és az ezáltal elérhető nyereség mértékéről majd
egy statisztikát is közzéteszek a Bemutatjuk rovatban; a többi
komponens viselkedését nehezebben tudom megjósolni. Nyilvánvaló, hogy
1/4-1/3 orto az észlelhetőség határán van, a nyereséget igen nehéz
demonstrálni. Másrészt viszont ne feledjük, hogy ezek az effektusok
összegződhetnek. Egymással is - és majd az ezután következőkkel is.
A legtökéletesebb láncszem
Utólag meggondolva, fölöttébb különös, hogy az együgyű mechanikai
eszközről, a lemezjátszóról csak mostanában kezdjük elhinni, hogy van
sajáthangja - ezzel szemben az erősítőről (amelyet a mérnökök "a
legjobban kézbentartható láncszemnek" neveznek) már évtizedek óta
tudjuk, mennyi disznóságot művelhet. Hitetlen Tamások, persze, mindig
is akadtak, nekem például van egy kedves barátom, docens a Műszaki
Egyetemen; ő kerek-perec kétségbe vonja, hogy bármiféle két
fono-előerősítő hangját meg lehetne különböztetni, feltéve, hogy a
frekvenciaátvitelük egyforma és a torzításuk nem túl magas. Az
illetőnek történetesen kitűnő füle van (évekig énekelt egy külföldjáró
kórusban), csak éppen esze ágában sincs összehasonlítani két erősítőt
- nagyon jól megvan a maga Videoton Prometheusával. Isten útjai
kifürkészhetetlenek. Úgy látom, hogy az audiofilia nem fül, hanem
érdeklődés kérdése. És akik érdeklődnek a High Fidelity iránt, azokat
nyilván nem kell meggyőznöm afelől, hogy az erősítőknek igenis van
sajáthangjuk, pontosabban: az evilági (tehát sohasem ideális) erősítők
akkor is eltérően zenélnek, ha az ismert műszaki paramétereik
többé-kevésbé megegyeznek. Ez mindenképpen negyedik dimenziós
jelenség, de már megszoktuk, vagy legalábbis beletörődtünk, tehát
kevésbé érezzük misztikusnak.
No de mi van akkor, ha a paraméterek nem többé-kevésbé, hanem
úgyszólván tökéletesen megegyeznek? Mondjuk azért, mert a két áramkör
teljesen azonos: az egyik a másiknak a kópiája?! Eddig magunk is úgy
képzeltük, hogy ha valaki tényleg érti a dolgát, lelkiismeretesen
dolgozik és - ami a legfontosabb - beszerzi az eredeti alkatrészeket,
az 100, de legalább 90 százalékos eredménnyel reprodukálni tudja akár
a legbonyolultabb áramköröket is. Az eredeti és a másolat hangminősége
között legfeljebb ha árnyalatnyi lehet a különbség.
Én ebben többé már nem hiszek. Perdöntőnek tekintem az alábbi
esetet, amelynek két erősítő a főszereplője: az AGI511A és a Naim Nait
(lásd: HFM 11., illetve 16.). Kacskaringós történet, poénnal a végén,
érdemes végigolvasni.
Az AGI-ról annak idején nagyon jó véleménnyel voltunk. Az egyik
gyárban megépítették a RIAA-korrektorát, de az távolról sem szól úgy,
mint az eredeti AGI. A következő alkalommal már az egész készüléket
reprodukálták, ahogy mondani szokás: egy az egyben. Kínosan
ragaszkodtak az eredeti alkatrésztípusokhoz, nemkülönben az áramkör
topográfiájához. Laboratóriumi munka volt, összehasonlíthatatlanul
különb, mint amire egy-egy lelkes amatőr képes. Ez az erősítő szebben
szól a HFM I-nél, de még mindig nem lehet odatenni az AGI511A mellé.
Lényegesen agresszívebb, tolakodóbb, "hifibb" a hangja.
A történetnek ezzel még nincs vége. Felhasználom az alkalmat, hogy
igazságot szolgáltassak a kis Naim Nait-nek. Olvasóink emlékezhetnek
rá, hogy ezt az erősítőt mi etalonnak szerettük volna használni, de
csalódtunk benne. Igaz, jobbnak hoztuk ki a miénknél, de elragadtatva
azért nem voltunk tőle: hiányoltuk a sávszéleit, keveselltük a
dinamikáját. Tulajdonképpen helyesen ítéltünk - és mégis tévedtünk.
Fél évvel később újra elővettem a Nait-et, hallgatni kezdtem - és
azóta szinte ki sem kapcsoltam. A Nait korántsem klasszis erősítő, de
az én számomra klasszissal, 3-4 orto-val jobb a kommersz masináknál és
2 orto-val a NAD3020-nál vagy a Quadnál. Csak éppen "nem hagyja
demonstrálni" a kvalitásait - még a Hifi Magazin szeánszain sem!
A szeánszokon ugyanis elsősorban a szólamtisztaságra figyel az
ember. A gyatra erősítők elködösítik, a jobb készülékek "kiugratják" a
mindenkori szólamot: minél tisztességesebbek, általában annál több
szólamot tudnak definiálni. A Nait viszont abban tér el a kommersz
készülékektől, hogy semmit sem "ugrat ki", mindent megtart az eredeti
helyén: a zenekarban, tehát - virtuálisan - másfél vagy több
méternyire a hátsó fal mögött. "Szerényen" szól, hagyja érvényesülni a
zenét. A popmuzsikát kevésbé szereti; a nagy beütéseken, az
"effektusokon" egy kissé elhervad, nem úgy, mint az igazi klasszis
készülékek, például az AFI511A meg a "nagy" Naim NAP250. Azok bizony
demonstrálni is hagyják magukat. Namármost, a kommersz készülékeknek
az a legnagyobb hátrányuk, hogy hamar kifárasztják az embert. Fél-egy
óráig még el lehet viselni őket - és a szeánsz ritkán tart ennél
tovább. A Naittel viszont akár 4-5 óra hosszat is lehet zenét
hallgatni. Ez a kvalitása megintcsak nem demonstrálható. Végképp nem
derül ki a szeánszon, hogy az erősítő, amelyet éppen vizsgálunk,
mennyire válik be, mint műszer: mire képes, amikor neki kell
vizsgáztatnia a többi készüléket. Ha már egy évvel ezelőtt is a
Nait-et használtam volna, sokkal kevesebbet bizonytalankodtam volna
például a Transzformátorteszt alkalmával (HFM 17.). Utólag azt
tapasztaltam, hogy a Nait sokkal jobban kimutatja a különbségeket:
úgyszólván "szétdobja" a mezőnyt. Sok hasznát vettem az
asztaltáncoltatás óráiban is.
Most már csak azt kéne megmagyaráznom, hogy hol itt a Negyedik
Dimenzió, és hogy mi köze az amerikai AGI511A-nak a brit Naim
Nait-hez.
Nos: az eredeti AGI előerősítőnek és másolatának tökéletesen
azonos az áramköri felépítése, sőt, az alkatrész-készlete is;
pararamétereik szintén messzemenően megegyeznek. Ezzel szemben a Nait
előerősítője egy egészen másféle áramkörön alapul. A paraméterei is
eltérőek: lényegesen rosszabbak. Hangkarakterét tekintve azonban a
Nait rendkívül közel esik az eredeti AGI-hoz - sokkal közelebb, mint
az eredeti áramkörről készült másolat!
Talpra hangsugárzó!
Erre a fejezetre elfogyott a mondanivalóm. Nem mintha nem
kísérleteztem volna hangsugárzó-lábazatokkal is - éppen ellenkezőleg,
ezek voltak a legelső és talán leggyümölcsözőbb kísérleteim, és
tökéletesen biztos vagyok a véleményemben: mindennemű
hangsugárzó-rendszernek elengedhetetlen tartozéka a lábazata.
Időközben a RAMOVILL - a mi ajánlásunkra - talán már forgalomba is
hozta az első hangsugárzó-lábazatokat. Hadd ne szaporítsam hát a szót
- vagy hadd ne itt szaporítsam, hanem inkább a tesztrovatban.
Néhány sort a fémtüskékről. Amennyire nem váltak be
lemezjátszó-alátétnek, annyira jól beváltak hangsugárzó-lábazatnak,
vagy legalábbis lábazatpótléknak, "lábujjhegynek". A nagyméretű
hangsugárzókat gyakran amúgysem lehet lábazatra emelni, túl magasra
nyúlnának. A fémtüskék csupán másfél-két centivel emelik meg a dobozt,
és meglehetősen jól a padlóhoz "csatolják". A hangkép feltisztul, a
basszus döngése megszűnik, a mélytartomány definiáltabb és egyben
meggyőzőbb lesz - általában ezt hallottam mindenkitől, akinek
odakölcsönöztem a fémtüskéimet. Furcsa, de a hangsugárzó és a lábazata
közé helyezett fémtüske már korántsem "működik" ennyire jól. Az én
lejátszó-berendezésemben például kifejezetten érdessé, csörömpölővé
teszi a hangképet. Másoknál viszont ez a technika is bevált. Nem tudom
megmagyarázni, miért - de hát miért éppen ezt tudnám megmagyarázni?!
Ez tehát mindenképpen ide tartozik, a Negyedik Dimenzióba: a
hangsugárzó-lábazatok hatásmechanizmusának magyarázata, helyesebben e
magyarázat hiánya. Amikor még nem voltak tapasztalataim, felkerestem
ismerőseimet, és véleményt kértem tőlük erről az egész
lábazatteóriáról. Egy-két kivétellel mind azt válaszolták:
kárbaveszett fáradság, úgysem fogsz hallani semmit (vagy: legfeljebb
csak a drága hangsugárzókon fogsz hallani valamit). Később, amikor már
kitapasztaltam, hogy a jó hangsugárzólábazat- még a szerényebb
hangdobozok alatt használva is! - mennyire kitolja a sávszéleket,
feltisztítja a középtartományt, megnöveli a dinamikát, redukálja a
lemeztorzításokat (!), újra felkerestem szkeptikus ismerőseimet,
konzultáció végett. Furcsa, de egyáltalán nem voltak meglepve. Azt
mondták, mindez teljesen érthető, nincs mit csodálkozni rajta.
Érdekes, mondtam, én bizony most sem értem az egészet. Erre
elmagyarázták nekem, hogy a lábazat "megfogja" a hangsugárzót, nem
engedi rezegni - ezért jön meg a basszus, a dinamika.
No igen, idáig a magam paraszti eszével is eljutottam. Csak azt
nem értem, hogyan lesz a rezgésmentességből basszus meg dinamika meg
térhatás. Úgy éreztem magam, mintha (régi vicc!) magától a Bölcs
Rabbitól kértem volna tanácsot:
"Rabbi, nem értem, mi az, hogy dialektikus materializmus!"
"No várj csak, fiam, majd elmagyarázom." "Magyarázni? Magyarázni
én is tudom! Én érteni szeretném."
K-belügyek
A kábelek auditív hatásáról nagyon keveset tudok. (Helyes, akkor
erről majd máskor - SA megjegyzése.) Mégis írni fogok róla (sejtettem
- SA megjegyzése), egyrészt, mert enélkül nem volna teljes a zűrzavar
- másrészt pedig igenis elvégeztem néhány kísérletet, és azok alapján
ha nem is sok mindent, de bizonyos dolgokat biztosra vehetek. Például
kijelenthetem, hogy a kábeleknek igenis van sajáthangjuk - csak éppen
nehéz eldönteni, melyiknek van szebb sajáthangja...
Kétféle funkciót célszerű megkülönböztetni. Az egyik kábelfajta a
hangsugárzót köti az erősítőhöz - a másik a többi komponenst kapcsolja
egymáshoz ("Interconnect" - mondja az angol). Előbb nyilván az első
funkcióval érdemes kísérletezni, mert a hangsugárzókábeleket
kapcsolóberendezés segítségével akár A-B vaktesztben is
összehasonlíthatjuk, a következőképpen. A hangsugárzóra mindkét
kábeltípust bekötjük, párhuzamosan, a kapcsolóberendezésen pedig az
egyik kábelt az "A", a másikat a "B" pólusokra kapcsoljuk. Ugyanezt
kapcsolóberendezés nélkül is megtehetjük, ha olyan erősítőnk van,
amely két pár hangsugárzót képes fogadni egyszerre. Megkönnyíti
dolgunkat, hogy kiesik a hangerőszabályzás kényes művelete - a
kábeleknek elvben azonos a "hangerejük". Más kérdés, hogy a kábelek is
befolyásolhatják a (szubjektív?) frekvenciaérzetet, azon keresztül
pedig a (szubjektív?) hangerőérzetet is.
Speciálkábeleim nem voltak, ilyeneket nem is szándékoztam
szerezni, főleg kezdetben nem. Csábított viszont a sodratlan ("merev",
"tömör", "egyeres" vagy hogy is nevezzem) kábelek teóriája, ez az
olcsó játék, talán nem is olyan hülye gyerekeknek. Vásároltam a
KERAVILL-nál egy köteg szigetelt, 2,5 négyzetmilliméteres, sodratlan
rézvezetéket és bekötöttem az addig használt, hasonló vastagságú, de
sodrott, sokerű hangsugárzóvezeték helyébe. Azonnal érezni lehetett a
különbséget. A sodratlan kábel hangja tisztább, szárazabb,
definiáltabb, kevésbé torz. A mélytartományban is elvisz egy kis
lötyögést, és emiatt egy kicsit mélyszegénynek hat. Nekem mindenesetre
megtetszett, és azóta is ezt a kábelt használom. Úgy érzem, nyertem
rajta 1/2-1 orto-t. (Később kapcsolóberendezésre kötöttem, Zsengellér
Ferenc barátom sodrott, vastag kábeleivel együtt - akkor is úgy
éreztük, hogy az enyém a jobb.) Sólymos Antal szintén az új kábelt
tartotta jobbnak, igaz, csak egy árnyalatnyival - számomra inkább az
volt a fontos, hogy legfőbb kritikusom előtt egyáltalán demonstrálni
tudtam a Jelenséget.
Kipróbáltam aztán vékonyabb sodratlan kábeleket is - nem
tetszettek. Készítettem belőlük dupla, négyszeres, nyolcszoros
kötegeket is - így sem tetszettek. Ebből nyilván nem az következik,
hogy a vékony kábel rossz, hanem csak hogy az én vékony kábeleim
rosszak. Nyilván ezer dolog múlhat az anyagukon, a szigetelésükön.
Egyelőre idáig jutottam a hangsugárzó-kábelekkel.
Ha sodratlan, hát legyen sodratlan. Készíttettem egyerű
összekötőzsinórokat is, a szokványos, sodrott, árnyékolt vezeték
helyett, az illesztő-transzformátor és a fonoelektronika közé. Itt nem
célszerű "ábézni", a cserét 20-25 másodperc alatt végre lehet hajtani,
ennyi idő után még emlékszik az ember az előző hangképre.
Azonnal meghallottam a különbséget. Az új kábel veszett rosszul
szólt. A hangkép kiürült, torzított, csörömpölt. Ez a kábel
történetesen koaxiális kivitelű volt: belül ugyan egyetlen éren, kívül
azonban az árnyékoláson futott a jel. A következő kábelt magam
fabrikáltam két-két egyforma szálból (árnyékolással, illetve anélkül
is).
Ugyanolyan pocsékul szólt. Úgyhogy nem is örültem neki, hogy íme,
mennyire jól demonstrálható a különbség. Hiszen veszítettem volna vele
vagy másfélkét orto-t. Mégis azt mondom: érdemes tovább
kísérletezni...
Zárszó és ajánlás
Mint a fenti útikalauzból bizonyára kiderült, a Negyedik Dimenzió
rejtélyes birodalom ugyan, de - hogy úgy mondjam - viszonylag olcsó
hely. Nyugat-Európánál mindenesetre olcsóbb, és forintért is oda lehet
utazni. Néhány hetet bárki kibír az ND-ben, de a többségnek igen hamar
honvágya támad. Sokan közülük értékes cuccokkal térnek haza - vajon el
merjük-e fogadni tőlük?
Első válaszom: "Félek az ördögtől, mégha ajándékot hoz is!"
Második válaszom: "Az ajándékot az ördögtől is el kell fogadni."
Darvas László
