Audio-kultúra

        (Zene és modellje.) Egyszer egy külföldi audiofillel beszélgettem.
    Elmondtam,  miképp  szoktuk  megítélni, melyik készülék "hogyan szól".
    Csak  csóválta  a fejét, és ilyesmit mondott: "nem az a fontos, hogyan
    szól,  hanem  hogy hogyan lehet vele zenét hallgatni". Azt hiszem, nem
    egészen  értettem, mire gondol; hát ez a kettő nem egy és ugyanaz? Úgy
    látszik, némely dolgokat nem lehet megérteni csak átélni. Azóta már én
    is  átéltem,  nem  is egyszer. Gyakran tapasztalom, hogy az a bizonyos
    "jól  szólás"  önmagában  mennyire  nem elegendő. Sajtószemlénkben egy
    karikatúra fogja ezt elmondani, nálam ékesszólóbban.
        Tesztmódszerünk, mint bizonyára mindenki tudja, kezdettől fogva az
    úgynevezett  A-B vakteszt. Előnyeit-hátrányait egyaránt ismerjük (vö.:
    Szeánszológia, HFM 4.). Előnye, mindenekelőtt, hogy objektív. De ez az
    objektivitásra  való  törekvés  egy  kissé  alibikeresésnek  hat: "Nem
    csalás,   nem   ámítás,   becsületes   vagyok,   mert   vakon,   tehát
    elfogulatlanul   ítéltem  -  ami  pedig  az  eredményt  illeti,  mosom
    kezeimet."  De  hátha tévedünk?! Mi ér többet: az elfogulatlan ítélet,
    amely  esetleg  téves  -  vagy  a teljes mértékben szubjektív kritika,
    amely  viszont  nagyobb  valószínűséggel helytálló?! Nehéz kérdés. Egy
    biztos:  a  zenehallgatáshoz  vagy nagy nyugalom kell, az A-B vakteszt
    viszont  aggasztó  mértékű  stresszel  jár  együtt.  A  "szeánsz"  sok
    mindenre   jó,   csak   egyre   nem:  nem  modellezheti  a  hétköznapi
    zenehallgatást.
        Aki tud olvasni a sorok között, alatt, fölött és mögött, bizonyára
    észrevette,  hogy mi újabban megadjuk az istennek, ami az istené, és a
    császárnak,  ami  a császáré. Az A-B vaktesztet, amikor csak tehetjük,
    kiegészítjük  a  másik  féle teszttel, amely voltaképpen nem is teszt,
    hanem  "közönséges"  zenehallgatás.  Eddigi  tapasztalataink szerint a
    kettőnek  az  eredménye  többnyire  egybeesik;  eszerint túl sokat nem
    tévedhettünk.  Néha  azonban  nyugtalanító  dolgok  derülnek ki (a 14.
    oldalon  ilyesmikről is szó lesz), és ezeket bizony érdemes figyelembe
    venni.  Egy  módszer  -  nem  módszer.  Vagy a legjobb esetben is csak
    annyit  ér, mint az egyszeri káderjellemzés: "Mondd, milyen ember az a
    Kovács?  Százszázalékos?" "Feltétlenül! De hogy ezer ezrelékes-e - no,
    arra már nem mernék megesküdni."