Bemutatjuk:



        Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
    a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
    Emil,  Sólymos   Antal   és   Szalai   Lajosné   végezte,   a   Magyar
    Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk  a
    Hifi Magazin  kollektív  véleményét  tükrözi,  teljesen  elfogulatlan,
    mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás  jegyeit  is  magán
    viseli.


    Ortofon MC10 Super
    A népszuper

    

        Mostantól már a  kispénzűeknek  is  lehet  szuper-hangszedőjük.  A
    mozgótekercses Ortofonok között éppen a legolcsóbb a szuper:  az  MC10
    Super. Ez 3100 forintba kerül; körülbelül ennyiért árulták  valaha  az
    eredeti MC10-et - mielőtt megváltozott volna a dollár/forint kurzus és
    mielőtt forgalomba nem hozták az MC10/II-őt.
        Nehogy   Olvasóink    végképp    belezavarodjanak    az    Ortofon
    típusjelzésekbe, gyorsan eláruljuk, hogy a "Super" jelző nem annyira a
    minőségre vonatkozik, mint inkább  a  szóbanforgó  hangszedő  kimeneti
    feszültségére.   A   mozgótekercses   Ortofonok   általában    tipikus
    alacsonyimpedanciájú, alacsony kimeneti  feszültségű  hangszedők,  nem
    adnak ki, csak egytized millivoltot vagy alig többet. (Lásd 4. és  12.
    kiadásukban az Ortofon MC-hangszedők tesztjét, illetve 17.  számunkban
    a Transzformátortesztet.) Az MC10 Super  csaknem  háromszorta  nagyobb
    kimeneti feszültséget szolgáltat, anélkül  -  és  ez  fontos  -,  hogy
    egyszersmind a kimeneti  impedanciája  is  megváltozott  volna  (habár
    ehhez kommentárt kell  fűznünk  a  mérések  után).  Hogy  aztán  ebből
    származik-e valamiféle előny? Lehet vitatkozni  rajta.  A  háromszorta
    nagyobb kimeneti feszültség még mindig nem elegendő, hogy  közvetlenül
    csatlakozhassunk a fono-bemenetre, tehát nem tudjuk  megtakarítani  az
    illesztőtranszformátort vagy a head-ampot.
        Elképzelhető   viszont,   hogy   valaki   nem   használ   komplett
    előerősítőt,  és  a  RIAA-korrektorról  közvetlenül   vezérli   ki   a
    teljesítményfokozatot. Ezáltal kiesik az előerősítő meghajtófokozata a
    maga azonnal felismerhető torzításaival. Ennek azonban az az ára, hogy
    a  teljesítményerősítőt   nem   tudjuk   kivezérelni,   csak   átlagos
    szobahangerőre - vagy még addig sem. Ilyenkor aztán tényleg jól  jöhet
    az  a  10  decibelnyi  többlet-feszültség.  Mivel   a   "szobahangerő"
    viszonylagos  fogalom,  megpróbáljuk   pontosabban   elmondani,   mire
    gondolunk.  Nálunk  például,  egy  körülbelül   60   köbméteres,   jól
    csillapított szobában a hangerő tökéletesen  elegendő,  ha  valamelyik
    Ortofon MC-t használjuk Ortofon STM-72, T-10, T-20 vagy T-30 trafóval.
    Ezek,  egy  átlagosan  érzékeny   fono-előerősítőn   át,   kellőképpen
    kivezérlik az átlagosnál jóval érzékenyebb Quad  405-öst.  Éppen  csak
    hogy elegendő  a  hangerő,  ha  az  Ortofonok  helyett  KFKI  trafóval
    illesztjük az MC-t a RIAA-korrektorhoz. Még  többet  veszítünk,  ha  a
    Quadot   cseréljük   ki   egy    normál,    szabványos    érzékenységű
    teljesítményerősítőre, például a Naim NAP 250-re vagy az Orion SE  260
    végfokozatára - ilyenkor nem is ússzuk meg  egy  újabb  erősítőfokozat
    nélkül.  Persze,  ez  jellegzetes  hifista   okoskodás,   az   Ortofon
    konstruktőreit  aligha  ez  a   meggondolás   vezérelte.   Habár,   ha
    meggondoljuk, a legolcsóbb és "univerzális" Ortofon transzformátor,  a
    nálunk még nem kapható T-5 áttétele  jó  7  (!)  decibellel  kisebb  a
    többinél, viszont ezt  bőven  kiegyenlíti  az  MC  10  Super  magasabb
    kimeneti feszültsége.
        Az MC10-es típuscsaládból egyébként ma már gyakorlatilag  csak  az
    MC10 Super van forgalomban. Az tehát a főkérdés,  hogy  az  Ortofonnak
    vajon  sikerült-e  fenntartania  az  MC10/II  hangminőségét  ebben   a
    szerényebben árazott modellben is. (A II-es változat jobban  szólt  az
    eredeti MC10-esnél!) Ha igen, áldásunk reá.
        Ami  a  "tízes  brigád"  külső  megjelenését   illeti,   az   MC10
    műanyagteste piros volt, a 10/II-é fekete, a Superé pedig,  íme,  kék.
    ("Az a szép, az a szép...") A specifikáció többé-kevésbé a régi,  azon
    kívül, hogy az  új  modell  nagyobb  feszültséget  ad  ki  (erről  már
    beszéltünk), ezenkívül az engedékenységét is megnövelték  valamelyest,
    legalábbis névleg, de majd látni fogjuk, hogy ennek semmi  jelentősége
    sincs.  A  specifikációt  egyébként  négy  nyelven  is  elolvashatjuk,
    ugyanennyin  közli  a  beszereléshez  szükséges  tudnivalókat   is   a
    miniatürizált használati utasítás. A hangszedőt  plexi  búra  takarja.
    Találunk benne 3 pár különböző hosszúságú csavart, 1  pár  anyával,  1
    pár távtartóval. Kapunk ezenkívül  egy  tűtisztító  kefécskét  és  egy
    takaros kis tűmérleget, mérési tartománya 8-30mN (0,8-3g).

    Méréseinkhez

        Hangszedőnket - szokásunkhoz híven - egy Dual 701-es lemezjátszóba
    szereltük.   A   használati   utasítás   nem   írja    elő,    mekkora
    terhelőimpedanciával kell lezárni a hangszedőt,  bár  megemlíti,  hogy
    bármelyik Ortofon illesztőtranszformátor vagy elő-előerősítő megfelelő
    lesz hozzá. A hétköznapi használathoz ez elegendő, de  aki  mérésekkel
    foglalkozik, annak valamivel többre volna  szüksége.  Visszaemlékezve,
    hogy az MC10 és a 10/II specifikációja 10 ohmos vagy nagyobb terhelést
    ír elő, a mérésekhez az Ortofon cég MCA 10 típusjelű elő-előerősítőjét
    használtuk. Ennek bemeneti  impedanciája  11  ohm,  frekvenciaátvitele
    7Hz-200kHz (0;-1dB),  harmonikus  torzítása  még  igen  nagy  kimeneti
    jelnél is 0,1% alatt marad.
        Mielőtt az első  szállítmányra  való  Super  megérkezett  volna  a
    RAMOVILL-hoz,  mi  már  kaptunk  egy  példányt  az   Ortofon   cégtől.
    Méréseinket azon végeztük. Később újra kértünk  az  Ortofontól  két  -
    most  már   összemért   -   példányt,   a   lemezjátszó-vaktesztekhez.
    Természetesen  ezeket  a  hangszedőket  is   megmértük.   A   "szórás"
    viszonylag csekély, de észrevehető. Furcsa módon a legelső, a "zsebből
    előhúzott" hangszedő görbéi voltak a legszebbek.
        A frekvencia-jelleggörbe a bal csatornán rendkívül  egyenletes,  a
    jobb csatornán 10kHz fölött 2-3 decibeles kiemelés látható.  (Némelyik
    példányon ez a felső szakasz valamivel hepehupásabb, a  középső  része
    beszakad, visszatér a vonalra.) Érdekes jelenség, és  mi  most  vettük
    csak észre, hogy az egész Ortofon MC-típuscsaládra ez jellemző: a  bal
    csatorna átvitele 100 és 10 ezer Hz között gyakorlatilag  lineáris,  a
    jobb csatornáé viszont enyhén felfelé húz, körülbelül egy  decibelnyit
    emelkedik. Régebbi diagramjaink alapján arra következtetünk,  hogy  ez
    az alapkonstrukcióból fakad.
        Az áthallás tisztességes, egészen 8-10kHz-ig meghaladja a 20dB-t.
        A kimeneti feszültség valóban sokkal nagyobb, mint eddig volt.  Az
    MC10/II-őn (ugyanezzel a módszerrel) 0,11  millivoltot  mértünk,  most
    pedig ha nem is háromszorta, de jó két és félszerte többet.
        Hangszedőnk letapogatási képessége  jó.  Engedékenysége  nagyjából
    eleget tesz a specifikációnak. (Itt közbeszúrunk egy kis  statisztikát
    a  10-es  család  e  paraméteréről.  Az  eredeti   modellre   15mm/N-t
    specifikáltak,  de  mi  csak  tízet  mértünk.  A   10/II-es   változat
    engedékenységét visszavették 10mm/N-ra - ennyit is mértünk rajta. Most
    14mm/N-t ígértek, 13-at teljesítettek.  Magyarán:  az  MC10-es  család
    engedékenysége 10-15mm/N.
        A frekvencia-intermodulációs torzítás alacsony,  ahogy  ezt  a  jó
    MC-hangszedőktől megszoktuk. A többi  torzításforma  szintén  ugyanúgy
    jelentkezik, mint eddig. Az 1kHz-es impulzusátvitel  is  a  megszokott
    alakot mutatja: kismértékű túllövést a felfutó jel élén.
        Nem  hagyott  minket  nyugodni   a   kisördög,   szerettük   volna
    kideríteni, hogy vajon nem növekedett-e a hangszedő  impedanciája  (ez
    logikus   velejárója   volna   annak,   hogy   növelték   a   kimeneti
    feszültségét!).  Megmértük  tehát  az  MC10  Supert  lezáratlanul,  az
    elő-előerősítő  közbeiktatása  nélkül  is.  Azt   találtuk,   hogy   a
    kimenőfeszültség ilyenkor csaknem a duplájára nő.  Eszerint  a  pickup
    belső  ellenállása  nem  3  ohm,  inkább   5-6   ohm   körüli   lehet.
    (Valószínűleg  megnövelték  a  tekercs  menetszámát,  ebből  adódik  a
    feszültség-többlet.)   Gyanakodni   kezdtünk,    hogy    a    terhelés
    változtatásával vajon nem módosul-e a frekvenciaátvitel is?  Felvettük
    a görbéket 47 kohm-os terheléssel is -  de  azok  egy  fikarcnyit  sem
    változtak. Az  MC10  Supert  tehát  nyugodtan  használhatjuk  a  hozzá
    rendelt, Ortofon - vagy egyéb - márkájú illesztőeszközökkel.

    


    Szeánsz

    

        Az MC10 Super természetesen az MC10/II-höz hasonlítottuk. Két  NAD
    5120-as  lemezjátszóba  szereltük  őket,  és  most  már   a   csőalakú
    hangkarokat használtuk. Az A-B vakteszt ugyanúgy folyt,  mint  Kirakós
    játék című cikkünk végén, a  66.  oldalon  leírjuk.  A  négy  zsűritag
    jegyzetfüzetéből  kitépkedtük  a  lapokat,  az  ítéleteket  hangszedők
    szerint csoportosítottuk (minden mondat mástól  származik)  -  és  ezt
    kaptuk:
        MC10/II. Tömörebben,  melegebben,  néha  megnyugtatóbban  szól,  a
    mélyei    kellemesebbek,    de    mos,    ködösít,     nem     tiszta.
    Kiegyenlítettebb(?),  de  lefojtja  a  zenét,   "szutykosabb".   Talán
    mélyebbre megy, de ritkábban tetszik. Mos.
        MC10   Super.    Definiált,    érces,    hűvösebb,    pregnánsabb,
    kézzelfoghatóbb hangkép, jobb és tisztább szólamok, de  a  mélye  néha
    kevés. Fenntartásokkal, de jobb: elevenebb, jobbak a magasak (nem több
    van belőlük, hanem magasabbra mennek), a  szoprán  levegősebb,  sokkal
    tisztább. Teresebb, visszhangosabb, jobb.
        Mindent összevéve, meg vagyunk elégedve a Super hangjával,  hiszen
    legalább három és felen rászavaztunk - fenntartva,  hogy  a  10/II-nek
    valamivel jobb a basszusa. Kipróbáltuk a birtokunkban levő  másik  két
    Supert  is,  ezek  válogatott  példányok,  de  csak   annyiban,   hogy
    "egyformábbak"  az  átlagosnál.  (Nekünk  mindenképpen  két   egyforma
    példányra van szükségünk a lemezjátszó- és  hangkar-tesztekhez.)  Ezek
    valamivel érdesebben szóltak, mint az első példány, de  így  is  az  a
    véleményünk, hogy az MC10 Super jólsikerült típus: vagy előrelépés  az
    MC10/II-höz képest - vagy legalábbis egy szintén teljesen "autentikus"
    változata a 10-es hangszedőcsaládnak.

                                      *

    Kulcsrakész tornyok

    

        Akik nem szeretnek építkezni, másokat bíznak meg a munkával.  Igen
    ám, de a legtöbb vállalkozó csak részfeladatokat  végez,  "beszállít",
    akkor  pedig  a  Tisztelt  Kuncsaftnak  még  bőven   akad   szervezni,
    ügyintézni valója. Ezért van nagy becsületük a fővállalkozóknak,  akik
    kulcsrakészen adják át az építményt - esetünkben a hifi-tornyot.
        Komplett tornyot Magyarországon eddig csak a Videoton  épített,  a
    többiek művéből mindig hiányzott valami, általában a lemezjátszó  (azt
    persze a Videoton is  "alvállalkozótól"  szerezte  be).  Most  azonban
    ismét kulcsrakész tornyokat tesztelünk:  a  Sharp  cég  System  23  és
    System 32 elnevezésű építményeit. Szaladjunk végig az emeleteiken:
        System 23: RP-23H lemezjátszó ST-23H tuner SM-23H  erősítő  RT-23H
    magnó CP-23H hangsugárzó és egy állvány.
        System 32: RP-32H lemezjátszó ST-32H tuner SM-32H  erősítő  RT-32H
    magnó CP-32H hangsugárzók és ezekhez is jár egy állvány.
        Ezeket a készülékeket az isten is egymásnak teremtette, de a Sharp
    egészen biztosan:  valamennyi  CSAK  A  TÖBBIVEL  EGYÜTT  HASZNÁLHATÓ,
    ugyanis (az ST-32H tuner  kivételével)  minden  komponens  a  központi
    erősítőből kapja a  tápfeszültséget!  Nincs  hozzájuk,  csak  egyetlen
    madzag, és azon nemcsak hangfrekvenciás jel,  hanem  tápfeszültség  is
    közlekedik.   A   tervezők   így   megtakarítottak   tornyonként   2-3
    tápegységet, azon az áron, hogy az erősítőhöz egy kicsit  bonyolultabb
    tápegységet kellett építeniük. A nagyközönségnek valószínűleg tetszeni
    fog a dolog,  mert  kevesebb  a  madzag,  könnyebb  összekapcsolni  az
    egészet, és a többségnek meg sem fordul a  fejében,  hogy  szétbontsa,
    idegen masinákkal ötvözze a "System"-et. (Aki másképp gondolkozik,  az
    amúgysem  vesz  tornyot.)  Mindazonáltal,  az   erősítőn   van   "aux"
    (auxiliary=kiegészítő)  bemenet,  azon  behozhatjuk  más  magnók  vagy
    tunerek jelét is. Még egy "szolgáltatás":  mindegyik  készülékhez  jár
    egy elegáns kartonlap, a kezelőszervek rajzával és rövid leírásukkal.
        Ennyit    a    kulcsrakész    "System"-ekről.    A    továbbiakban
    készülékfajtánként vesszük sorba a Sharpokat, a  szokásos  sorrendben:
    lemezjátszók, tunerek, magnók, erősítők, hangsugárzók. Ne vegye  zokon
    a figyelmes olvasó, ha már sokadszorra írjuk le, hogy ennek vagy annak
    a készüléknek nincs önálló tápegysége - úgy érezzük, ezt kötelességünk
    folyvást felemlegetni.
        Természetesen  más  készülékeket  is  Bemutatunk,  "besorolva"   a
    Sharpok közé: egy Uher receivert (a rádiók  és  az  erősítők  között),
    illetve egy Aiwát, egy Technicset és egy  további  Sharpot  (a  magnók
    között).

    MATEK

        A Kistorony durván  40  ezer,  a  Nagytorony  41  ezer  néhányszáz
    forintba kerül - a két  berendezés  ára  tehát  gyakorlatilag  azonos.
    Véleményem szerint többrendbéli hibák  lehetnek  a  kréta  körül.  Nem
    vagyok  Sharp-szakértő,  de  ismerem  a  nyugati  árakat,  a   nyugati
    kereskedelmi gyakorlatot, és biztos  vagyok  benne,  hogy  a  kisebbik
    torony, dollárban számítva, jó  25-30  százalékkal  kevesebbe  került,
    mint a nagyobbik. Ebből  pedig  az  következik,  hogy  az  alábbi  két
    matematikai tétel közül az egyik feltétlenül igaz:
        1.  Egyes  vállalataink,  emberbaráti  elvektől  vezéreltetve,  25
    százalékot ráfizetnek az üzletre.
        2.  Mások,  miközben   az   állampolgárok   devizáját   forgatják,
    illetlenül sokat akarnak keresni.
        A lecke tehát, amelyet a következő matekóráig mindenkinek meg kell
    oldania, így hangzik:
        "Ha  feltételezzük,  hogy  a   kereskedelmi   vállalatok   már   a
    Nagytornyon is jócskán keresnek, akkor  vajon  mennyit  kereshetnek  a
    kisebbiken?!"
                                                                        DL

                                      *

    Sharp lemezjátszók

    

    RP-23H

        A  kisebbik  torony  lemezforgatója.  Igen  egyszerű,  szíjhajtású
    készülék,  az   erősítőről   kapja   a   tápfeszültséget   (+12V),   a
    hangfrekvenciás összekötő kábelen keresztül. Felépítéséről  nem  sokat
    mondhatunk. A műanyag héjszerkezetre közvetlenül fogták fel  a  piciny
    egyenáramú, kollektoros motort, a lemeztányér csapágyát és  a  hangkar
    csapágyházát. A motor  fordulatszámát  egy  LA5512  típusú  IC  tartja
    konstans értéken. A  készülék  4  harangalakú  gumilábon  nyugszik.  A
    plexitetőt játék közben is  le  lehet  csukni.  A  hangszedő  mágneses
    rendszerű, szabványos kivitelű, típusszáma CART-136.

    RP-32H

        A nagyobbik toronyhoz tartozik. Külsőre ugyanolyan, mint a  másik,
    de  nem  szíj-,  hanem  direkthajtású.  A  motor  9  tranzisztort,   3
    Hall-elemet tartalmaz és 12V-ról üzemel - a tápfeszültséget szintén az
    erősítőből kapja. A hangszedő típusa: CART-137.

    Kezelésük, szolgáltatásaik

        Mindkét készülék félautomata; a futómű azáltal indul meg,  hogy  a
    kart a barázdák fölé visszük. A játék befejeztével a hangkar magától a
    helyére megy, kikapcsolva a meghajtást. (Ugyanez történik,  ha  a  Cut
    gombot használjuk.)
        Elöl balra van a fordulatszámváltó,  jobbra  a  már  említett  Cut
    gomb. Egyenes hangkar, tövében a karlifttel. A tűerőt ellensúllyal, az
    antiskatinget  sehogysem  lehet  állítani.  A  hangszedőt   el   lehet
    mozdítani a papucsban, a túlnyúlást tehát pontosan beállíthatjuk.

    Méréseinkhez - I. (RP-23H)

        A fordulatszám-eltérés 33 1/3-on túl nagy, kilóg a tűrésmezőből, a
    szabvány csak ±1,5%-ot enged meg. Pedig  nem  lett  volna  nagy  munka
    pontosan beszabályozni a gépet, hiszen (a belsejében)  külön  potméter
    szolgál erre a célra. Persze, ez a gyár dolga volna, nem a vásárlóé.
        A nyávogás jobb a specifikáltnál.
        A  zajt  nem  mérhettük  meg  rezgésmentesítő  állványon   is:   a
    lemezjátszó túl rövid kábelen kapja a tápfeszültséget,  és  úgy  össze
    van nőve az  erősítővel,  mint  a  sziámi  ikrek.  Az  RP-23H  zaja  a
    laborasztalon mérve is  egészen  tisztességes,  "B"  görbével  jobb  a
    specifikáltnál.
        A frekvenciagörbe 10kHz fölött kiemel, a bal csatornán kevésbé,  a
    jobb csatornán erősebben. Kiemelés mutatkozik 20 és 30Hz között is, ez
    annak tudható be, hogy a hangszedő-hangkar  rezonancia  igen  magasra,
    20Hz-re csúszott, és meglehetősen  erőteljes  a  hatása.  Az  áthallás
    jellege olcsó hangszedőre vall; az áthallási görbén is jól  látszik  a
    rezonancia hatása 14-16kHz környékén.
        A kimeneti feszültség viszonylag nagy, a csatornák  közti  eltérés
    csekély.  A  letapogatási  képesség,  az  engedékenység,  a   torzítás
    elfogadható - ahhoz képest, hogy milyen csúnya a  frekvenciagörbe.  Az
    1kHz-es négyszögjel felfutó éle erős berezgést mutat.
        Az akusztikai visszahattás bizony elég drasztikus:  széles  sávban
    és nagy amplitúdóval jelentkezik.
        Összegezve: a  futómű  jobban  szerepelt,  mint  vártuk.  A  többi
    paraméter megfelel várakozásainknak...

    Méréseinkhez - II. (RP-32H)

        A legtöbb paraméter átlagos, a  nyávogás  is  -  pedig  DD-ken  ez
    alacsonyabb szokott  lenni.  (A  zajokat  természetesen  megintcsak  a
    laborasztalon mértük.) Az akusztikai visszahatás ugyanolyan erős, mint
    a "kisebbik" lemezjátszón.
        A frekvencia-jelleggörbe 100Hz és  15kHz  között  szinte  teljesen
    lineáris, aztán esni kezd; a bal  csatornán  20kHz-en  már  5  decibel
    hiányzik.  A  mélytartományon  itt   is   megérződik   a   túl   magas
    hangkar-hangszedő  rezonancia  hatása.  Az  áthallási   görbék   arról
    tanúskodnak, hogy a CART-137 is igen olcsó pickup. A jobb  csatornából
    a balba az egész sávban igen erős az áthallás.
        A két  csatorna  közötti  szintkülönbség  csekély,  csak  20kHz-en
    adódik 3dB. Az 1kHz-es négyszögjel tisztességes; látszik  ugyan  rajta
    némi túllövés, de korántsem akkora, mint a CART-136 oszcillogramján.
        Összefoglalva: nem találtunk igazán durva hibát.

    
    
    


    Szeánsz

    

        Ritka rosszul sikerült szeánsz, a legjobb volna  megismételni,  de
    ez elvileg is lehetetlen: most  már  azonnal  felismernénk  a  Sharpok
    hangképét, tehát szó sem lehetne vaktesztről.
        A  Sharpoknak  csak  egyetlen szál kanócuk van, és az már foglalt,
    hiszen  azon  kapják a tápfeszültséget is az erősítőből. Vagyis ezek a
    lemezjátszók  kizárólag  a  saját  erősítőjükkel használhatók. Ergo, a
    Sharpokat  a  nagyobbik  torony erősítőjére, az RM-32H-ra kötöttük, az
    etalont  pedig,  a  csőkarral  szerelt  NAD-ot  és az Ortofon FF15E/II
    hangszedőt   a  HFMI/Quad-dal  hallgattuk.  Tulajdonképpen  féltornyot
    hasonlítottunk féltoronyhoz.
        A  hangzás  balanszát  tekintve,  a  Sharp  lemezjátszók  csengőn,
    élénken szóltak, az etalon pedig tompábban,  testesebben.  Két  pártra
    szakadtunk,  az  egyik  tábor  a  NAD/Ortofont  szidta  a   tompasága,
    fedettsége miatt - a másik a  Sharpokat  tartotta  elviselhetetlennek,
    mondván, hogy sziszegnek, tolakszanak,  kaparják  a  fület.  Nem  hogy
    villanyoltás előtt, de még utána sem tudtuk meggyőzni  egymást  (tehát
    akkor sem,  amikor  már  azonosítottuk  a  hangképeket  a  jelzőlámpák
    színével). Mentségünkre csak annyit tudunk felhozni, hogy ha az  ember
    órákon át hallgatja valamely jobb MC pickup hangját, akkor utána újabb
    órákba telik, amíg vissza tud szokni az olcsó MM-ek torzításaihoz,  és
    szörnyű lelki gyötrelmeket él át, amíg  el  tudja  dönteni,  hogy  két
    rossz közül melyiket válassza.
        Hogy mégis támpontot adjunk  a  Sharpok  potenciális  vevőinek,  a
    következőképpen  spekulálunk.  A  Sharp  erősítője,  mint  majd  látni
    fogjuk, a mienknél melegebben szól,  a  hangszedő,  pedig  hűvösebben,
    érdesebben.  Úgy  tűnik,  mintha  a  kettőt  nem  egészen   véletlenül
    párosították volna egymással. A hangkép azonban  így  is  felfelé  húz
    (mondhatni:  meglehetősen  felfelé  húz!),  tehát  sok  múlik  majd  a
    hangsugárzó karakterén.  Márpedig  a  hangsugárzó  mindenképpen  Sharp
    lesz; valószínűtlen, hogy valaki megveszi az egész  tornyot  és  aztán
    lecseréli a hangdobozokat Orionra, Videotonra...

                                      *

    Sharp ST-23H tuner

    

        A kisebbik torony rádiója; tápfeszültségét  az  erősítőből  nyeri.
    Két AM és egy (CCIR) URH-sávot tartalmaz. (Hosszú hullám:  150-285kHz,
    középhullám: 526,5-1606,5kHz, FM: 87,6-108MHz.) Egyszerű kis készülék,
    csakis azt tudja, amit muszáj, de jól használható masinának látszik.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Ha bekapcsoljuk, a keskeny skálán világítani kezd  a  skálamutató.
    Egy másik LED a sztereó vételt, további  három  a  térerőt  indikálja.
    Alattuk FM Mode (Monó/Sztereó) kapcsoló és a három sávválasztó, jobbra
    az állomáskereső "élgomb". A tuner hátoldalán 300 ohmos,  szimmetrikus
    FM antennacsatlakozó, valamint kombinált antenna-föld csatlakozó az AM
    sávokhoz. Kilóg a készülékből egy 5  pólusú  dugóval  ellátott,  rövid
    vezeték - ez köti össze a tunert az erősítővel.

    Felépítése

        Kezdjük az FM-résszel.
        Az antenna bemenet egy transzformátorra dolgozik,  ezt  3  hangolt
    körös keverőegység követi, forgókondenzátorral.  Az  első  tranzisztor
    erősítését a bemenő jel nagyságától  függően  szabályozzák  (túl  nagy
    antennajelek túlvezérlést okoznának). Ez egy külön tranzisztor  dolga.
    A keverő részben további három tranzisztor található (2 SC 945 AP).
        A KF jelet egytranzisztoros  fokozat  erősíti,  majd  két  kerámia
    szűrő után egy AN 7223 típusú  IC  következik,  ez  több  funkciót  is
    ellát: FM-en KF-erősítő, demodulátor (ezenkívül  vezérlő  feszültséget
    ad a térerőjelzőnek), AM-en nagyfrekvenciás erősítő, keverő (és  helyi
    oszcillátor), demodulátor, valamint hangfrekvenciás erősítő is egyben.
        A demodulált jel a sztereó dekóder IC-re (HA 12016), és onnan  már
    a  kimeneti  csatlakozóra  jut.  Ez  utóbbi   IC-hez   csatlakozik   a
    monó/sztereó kapcsoló és a sztereó indikátor  LED  is.  A  térerőjelző
    LED-eket egy BA 6104-es IC működteti, ez a már  említett  AN  7223-ról
    kapja a vezérlőjelet. Nincs a tunerben  pilot-  és  segédvivő-szűrő  -
    ezek  a  nemkívánatos  jelek  sajnos  akadálytalanul   megjelennek   a
    kimeneten.
        Az AM-rész még kevésbé  bonyolult:  szőröstül-bőröstül  benne  van
    abban a bizonyos AN 7223-ban, ehhez járul még egy  tranzisztor,  amely
    az AM/FM átkapcsolásban játszik szerepet.)
        A készülék előlapja műanyag, hátoldala pozdorja, a többi fémlemez.
    Pehelysúlyú versenyző, mindössze 1,1 kilót nyom.

    Méréseinkhez

        A specifikáció szűkszavú,  követelményei  szerények  -  nem  nehéz
    teljesíteni őket.
        A zajhatárolt  érzékenység  kielégítő,  bár  sztereóban  valamivel
    nagyobb is  lehetne.  A  zajok  alacsonyak  -  mint  látni  fogjuk,  a
    nagyobbik tuner valamivel zajosabb. A zajzár-küszöbszint (amely egyben
    a pilotjelző érzékenységi küszöbszint is) a  gyakorlatnak  megfelelően
    van beállítva. A pilot- és segédvivő-elnyomás, sajnos, igen gyenge, de
    ezen nem csodálkozhatunk, hiszen a készülékből kihagyták a szűrőket.
        A frekvenciagörbe határozottan esni kezd 100Hz alatt -  ennek  sem
    az okát, sem az értelmét nem tudjuk. Magasabb  frekvenciákon  lineáris
    az átvitel; első ránézésre azt hihetnék, hogy ez jó  dolog,  de  volna
    inkább csak  15-16kHz  a  felső  határfrekvencia  -  és  volna  inkább
    pilotszűrő is a tunerben. Az áthallási csillapítás  várakozáson  felül
    jó, jobb a specifikáltnál.  A  kétjeles  szelektivitás,  a  tükör-  és
    középfrekvenciás   zavararány   megfelelő,   a   nagyjel-szelektivitás
    meglepően  jó  -  sokkal  drágább  készülékeken  kapunk   ilyen   szép
    eredményt!
        A  hangfrekvenciás  kimenet  feszültsége   és   impedanciája   jól
    illeszkedik az erősítő bemeneti jellemzőihez.
        Összegezve: ne legyenek túlzott igényeink.

    Sharp ST-32H tuner

    

        Hasonlít az előzőre, de bonyolultabb nála; hogy mást ne  mondjunk,
    ennek még önálló  tápegysége  is  van...  Kvarc-szintézeres  készülék,
    hosszú és  középhullámú  AM-résszel  (150-353,  illetve  522-1611kHz),
    CCIR-sávú URH-vevővel (87,5-108MHz). Memóriája is van: 6 FM  és  6  AM
    adó frekvenciáját képes megjegyezni.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Baloldalt a ki-bekapcsoló után egy 5 számjegyes digitális kijelzőt
    találunk. Alatta az előválasztók egy-egy LED-del, majd a  memóriagomb.
    (Először mindig az utóbbit kell megnyomni, aztán a 6 gomb valamelyikét
    megnyomva elraktározhatjuk a  kívánt  adóállomás  frekvenciáját.)  Egy
    további LED a sztereó vételt, 3 LED a térerőt indikálja. Alattuk az FM
    Sztereó  kapcsoló  (egyben  zajzár),  az  FM  Monó  és  a  két  AM-sáv
    kapcsolója.
        Jobboldalt egy hosszúkás lap, ezzel hangolhatunk. Ha a bal oldalát
    nyomjuk  meg,  lefelé,  ha  a  jobb  oldalát,   felfelé   haladunk   a
    frekvenciaskálán,  mégpedig  FM-en  50kHz-es,  középhullámon  9kHz-es,
    hosszú hullámon 1kHz-es lépésekben. A hangológombot  fél  másodpercnél
    rövidebb ideig kell nyomva tartani 1-1 frekvencialépéshez. Ha továbbra
    is rajta tartjuk a kezünket, a gép folyamatosan továbbhangol.
        A kis térerejű adókat monóban célszerű fogni, ilyenkor nem működik
    a némítás, könnyebben megtaláljuk, amit keresünk.
        A  tuner   hátoldalán   szimmetrikus   FM-antennabemenet   és   AM
    antennaföld  csatlakozó  található,  mellette  egy   kapcsoló,   ezzel
    átkapcsolhatunk a készülékhez kapott, forgatható  keretantennáról  egy
    esetleges külső antennára. Van még egy kezelőszerv a tuner hátoldalán,
    a Reset Button ("kioldógomb"), ez arra szolgál,  hogy  szükség  (hiba)
    esetén alapállásba hozzuk a tuner vezérlőegységét.  A  hangfrekvenciás
    kimenet 1 pár RCA-hüvely.

    Felépítése

        Az FM-rész  hangolóegysége  3  pár  varicap  diódával  működik.  A
    bemeneti  fokozat  egy  3SK101  típusú  dual  gate  MOSFET,  a  keverő
    tranzisztor   típusjele   2SC535.   Az   oszcillátor   jelét    FET-es
    elválasztó-erősítő csatolja a keverőhöz és egy  külön  tranzisztor  az
    előosztóhoz. A KF jelet egytranzisztoros  fokozat  erősíti,  majd  két
    kerámia szűrő előz meg egy IR3R27 típusú IC-t.  Ez  tartalmazza  a  KF
    erősítőt,  az  FM  demodulátort  és  lényegében  a   teljes   AM-vevőt
    (ezenkívül vezérlőjelet szolgáltat a térerőjelző számára). Az  FM  jel
    demodulálása után a multiplex jel a sztereó dekóderre fut (HA  12016),
    és az már a hangfrekvenciás  kimenetet  táplálja.  Sajnos,  pilot-  és
    segédvevő-szűrőt ebben a készülékben sem alkalmaztak. Ha túl  nagy  az
    antennajel,   a   KF-jelből   előállított   és   felerősített   jellel
    visszaszabályozzák a keverő fokozat erősítését, megakadályozva  ezzel,
    hogy a készülék túlvezérlődjék.
        A zárt fázishurkú (de rosszul hangzik magyarul), kvarc-szintézeres
    rendszer lelke egy µPD 1704C típusú IC. Ez tartalmazza  a  (4,5MHz-es)
    kvarcoszcillátort, a teljes vezérlést, és ez ad  hangoló  feszültséget
    az AM-FM résznek egyaránt. Jónéhány kiegészítő áramkör tartozik hozzá:
    az  előosztó  (µPB553AC),  egy  tucat  tranzisztor  a  némításhoz  (ez
    átkapcsoláskor esedékes, ezenkívül FM-vételkor némítják az AM-részt és
    fordítva), vagy például az a BA6104-es IC,  amely  a  térerő-indikátor
    három LED-jét hajtja meg.
        Az AM-rész gyakorlatilag benne van az  IR3R27-es  IC-ben  (ha  nem
    számítjuk a két varicap diódát és néhány további alkatrészt).
        A digitális kijelző megmutatja, hogy AM vagy FM sávon dolgozik-e a
    tuner, és hogy kHz-ben vagy MHz-ben számolunk-e éppen.
        A  tápegység   kellőképpen   bonyolult:   egy   háromtranzisztoros
    stabilizátor +12,6 voltot állít  elő,  ebből  egy  újabb  stabilizátor
    5,6V-ot ad, egy külön egyenirányító  pedig  -25V-ot  a  kijelzőnek.  A
    ki-bekapcsoló csak a stabilizálás utáni egyenfeszültséget kapcsolja, a
    hálózatról nem választja le a készüléket.
        Műanyag előlap, pozdorja hátlap, fém burkolat.

    Méréseinkhez

        Az ST-32H-t viszonylag szerény specifikációval  indították  útnak,
    de némelyik adatával még így is többet ígér, mint  amennyit  teljesít.
    Például  a  zajhatárolt  érzékenysége  1,8µV  helyett   2µV.   Sztereó
    érzékenysége átlag alatti, ebből a szempontból elmarad a  "kis"  tuner
    mögött.  A  zajai  is  viszonylag  magasak  -   igaz,   beleférnek   a
    specifikációba.  A  zajzárküszöbszint  monó  vételhez   megfelel,   de
    sztereóban már túl alacsony: a tuner a viszonylag zajos  programot  is
    "elfogadja". A  pilot-  és  segédvivőelnyomás  -  szűrők  hiányában  -
    természetesen igen gyatra.
        A harmonikus torzítás annyi, amennyi  a  papírban  áll  -  de  itt
    álljunk meg egy szóra. A torzítást úgy mértük, hogy mind a generátort,
    mind a tunert 94MHz-re hangoltuk - ez  felel  meg  a  gyakorlatnak.  A
    tunert  nem  is  tudnánk  finoman  odébbhangolni,  de   a   generátort
    elhangolhatjuk néhány kHz-cel, és akkor azt tapasztaljuk, hogy a Sharp
    tuner torzítása csökken (az áthallási csillapítása pedig javul). Ebből
    az következik, hogy  készülékünk  többet  produkálna,  ha  pontosabban
    lehetne vele hangolni.
        A frekvencia-jelleggörbék szinte teljesen  lineárisak,  bár  20kHz
    környékén anomáliák lépnek fel, alighanem a pilotjel jelenléte  miatt.
    A többi paraméter többé-kevésbé  eleget  tesz  a  specifikációnak,  de
    némelyik elmarad a kisebbik tuner képességeitől.
        A hangfrekvenciás kimenet impedanciája  és  feszültsége  nagyjából
    megfelelő.
        Összefoglalva: nem dicsérhetjük.


    Uher RG 260 receiver

    

    (rádiórész)

        Az Uher név hallatán a régi magnósok megnyalják a  szájuk  szélét,
    mert a Royal, a Variocord, a Report 4400 jut az eszükbe - persze, azok
    nyugatnémet gyártmányok  voltak,  ez  a  receiver  meg  aligha  látott
    európai szerelőcsarnokot, és az Uher  cég  nyilván  csak  azért  hozta
    forgalomba, hogy kiegészíthesse a választékát. Így  is  újdonságszámba
    megy nálunk ez a masina, ha másért nem, hát azért, mert  a  rádiórésze
    már szintézeres (akárcsak a nagyobbik Sharp torony rádiója, meg persze
    a   sztárfotónk   tárgyát   képező    Pioneer).    Középhullámon    az
    525-1605kH-zes,   FM-en   a   87,5-108MHz-es   sávban    működik.    A
    frekvencialéptetés  (mert  hiszen  szintézeres  gépről  van  szó,  nem
    hangolhatunk folyamatosan) AM-en 9, FM-en 50kHz.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Balra a hálózati  kapcsoló  a  bekapcsolást  jelző  LED-del  és  a
    fejhallgató Jack-hüvelye - ez az  első  függőleges  sor.  "A"  és  "B"
    hangsugárzókapcsolók: az Uherhez két pár  hangsugárzót  köthetünk,  és
    ezeket  felváltva  vagy  (ha  legalább  8  ohmosak)  párhuzamosan   is
    használhatjuk. Három függőleges, síkpályás potméter: a két hangszín-és
    a balansz-szabályzó.
        Ezután   már   a   tulajdonképpeni   rádiórész   következik,   egy
    majdnemhogy-hagyományos  skálával.  Pontosabban:  a   skálafeliratozás
    teljesen hagyományos, mutató helyett viszont - öszvér megoldás!  -  18
    LED fényei jelzik, merre tartunk a hangolásban. Nem azt  jelzik,  hogy
    hol, hanem hogy merre. Ha például a legelső LED világít, tehát a skála
    legelején  járunk,  akkor  előkotorjuk  a  használati  utasítást,   és
    kiböngésszük belőle, hogy most
        FM-en 87,50-88,65MHz, illetve
        AM-en 522-576kHz között bolyongunk.
        A pontos frekvenciát nem  tudjuk  meg,  azt  úgy  kell  kitalálni.
    Szintézeres készüléktől elvárhatnánk, hogy digitális kijelzésű legyen!
        A skála után további 3 LED a térerőjelző,  a  negyedik  a  sztereó
    indikátor. Hangolni egy hosszú, keskeny nyomógombbal lehet, úgy, ahogy
    ezt a Sharp nagyobbik tunerén láttuk: ha a baloldalát nyomjuk, lefelé,
    ha a jobboldalát, felfelé lépegetünk a frekvenciaskálán. Ha több  mint
    egy másodpercig lenyomva tartjuk, villogni kezd a skálamutató  LED,  a
    tuner automatikusan keresni kezdi az állomásokat  és  megáll  az  első
    nagyobb térerejű adónál. Ha csak röviden nyomjuk meg a gombot, a tuner
    mindig csak egyet lép: AM-en  9,  FM-en  50kHz-et.  Eképpen  a  kisebb
    térerejű adókat is megkereshetjük. A memória AM-en és FM-en egyaránt 5
    adó frekvenciáját képes megjegyezni: előbb meg kell nyomnunk a  Memory
    gombot (a mellette levő kis LED ekkor világítani  kezd),  utána  pedig
    valamelyik programgombot. A gép akkor sem szenved  emlékezetkiesésben,
    ha közben kikapcsolják, sőt, még körülbelül öt napi áramkimaradás után
    is emlékezetében tartja a programot.
        Alul az erősítő kezelőszervei  sorakoznak:  rumpliszűrő  (Subsonic
    Filter), monó kapcsoló (amely egyben  zajzár  is:  Mute  off/Mono),  a
    Loudness, a monitor és a választókapcsolók (AM, FM, Aux/CD és  Phono).
    A  készülék  jobboldalán  helyezkedik  el  a  nagyméretű,   függőleges
    síkpályás hangerőszabályzó.
        A hátoldalon ferritantenna az AM-vételhez, koaxiális aszimmetrikus
    antennacsatlakozó az FM-hez; RCA csatlakozóhüvelyek, valamint 2x2  pár
    szorítós csatlakozóhüvely a hangsugárzók számára.

    Felépítése

        Az  FM  hangolórész  három   hangolt   körös.   Az   aszimmetrikus
    antennabemenet  jele,  transzformátoron  keresztül,  egy   dual   gate
    MOSFET-re  (3  SK74L),  majd  a  keverőtranzisztorra   jut;   ugyanide
    csatolták a FET-es oszcillátor jelét is.  Az  első  KF  transzformátor
    közvetlenül táplál egy kerámiaszűrőt, majd egytranzisztoros erősítő és
    két újabb kerámia szűrő következik. A következő állomás egy  µPC  1162
    típusú IC, ez limitert, demodulátort,  egyenirányítót,  egyenáramú  és
    hangfrekvenciás erősítőt is tartalmaz. Itt állítják elő az  antennajel
    nagyságától függően azt  a  feszültséget,  amely  a  bemenő  fokozatot
    szabályozza. Az IC által szolgáltatott multiplex jelet  közvetlenül  a
    sztereó dekóder IC-re vezették (µPC 1235C), ennek kimenetén pilot-  és
    segédvivő  szűrőket  találunk.  A  hangfrekvenciás  jel   a   bemeneti
    választókapcsolón át éri el az erősítőrészt.
        Az  AM-vevő  szintén  varicap-hangolású,  két  hangolt  körös.   A
    hátoldalon  elhelyezett  ferrit-antennáról,  illetve   az   FM-antenna
    bemenetéről (elválasztó tagon keresztül) érkező  AM-jelet  egy  LA1245
    típusú  integrált  áramkör  dolgozza  fel;  lényegében  ez  képezi  az
    AM-egységet. Az IC-hez oszcillátor tekercs, KF tekercs és két  kerámia
    szűrő csatlakozik. A hangoló feszültséget (AM-hez és FM-hez  egyaránt)
    2-2  FET-tel  megépített  fokozat  szolgáltatja,   ezek   a   központi
    vezérlőegységtől kapják a jelet.
        A kvarc-szintézeres, zárt  fázishurkú  rendszer  lelke  egy  LC722
    típusú IC, amelyhez csak viszonylag kevés egyéb alkatrész  csatlakozik
    (az előosztó LB3500-as IC, illetve még néhány tranzisztor). Ez vezérli
    a   némító   áramköröket   is,   nemkülönben    (néhány    tranzisztor
    közbeiktatásával)  a   18   skálajelző   LED-et.   Ezzel   szemben   a
    térerő-indikátor LED-eket egyetlen tranzisztor hajtja  meg,  ez  a  KF
    IC-ről kap vezérlést.
        A rádiórésznek többféle tápfeszültségre  van  szüksége.  Egy  IC-s
    stabilizátor +12V-ot, ebből egy újabb stabilizátor +5V-ot állít elő. A
    hangolófeszültség +30,7V - ezt  egy  külön  egyenirányító-stabilizátor
    rész produkálja.

    


    Méréseinkhez

        Érzékeny tunerrel van dolgunk; úgy sejtjük, távolsági  vételre  is
    alkalmas.  A  zajhatárolt  érzékenysége  mindenesetre  számottevő.   A
    zaj-értékek elmaradnak az egyébként igen szigorú specifikációtól  (még
    akkor is, ha korrigáljuk őket annak megfelelően, hogy ezt a paramétert
    a gyár valószínűleg nagyobb löketre vonatkoztatta, mint amekkorával mi
    mértük a tunert). A zajzár-küszöbszint és  a  pilotjelző  érzékenysége
    viszonylag magas  -  lehetne  alacsonyabb  értékű  is,  mivel  maga  a
    készülék érzékeny.
        A pilot- és segédvivő-elnyomás kielégítő;  most  végre  láthatjuk,
    hogyan is kell ezt megcsinálni.
        A harmonikus torzítás alacsonyabb, mint specifikálták.
        A frekvenciagörbék felül teljesen egyenletesek, alul  azonban  már
    200Hz-nél esni kezdenek, és 20Hz-en nem kevesebb, mint  7,5dB  hiányuk
    van  -  ilyet  még  nem  pipáltunk.  Megmagyarázni  sem   tudjuk.   Ha
    hozzáférünk egy másik példányhoz, ellenőrizni  fogjuk,  vajon  egyedi,
    avagy konstrukciós hibáról van-e szó. Valami baj  lehet  az  áthallási
    csillapítással is, mert a  specifikált  50dB  helyett  csak  37-38dB-t
    mértünk  1kHz-en.  A  kétjeles   szelektivitás,   a   tükörfrekvenciás
    zavararány  megfelel,  de   a   nagyjel-szelektivitás   igen   gyenge.
    Többhelyütt is hamisvételt mértünk; néhol igen széles sávra terjed ki.
    Részben magyarázatot ad rá a készülék átlagon felüli érzékenysége,  de
    így is jobbat vártunk.
        A kimeneti feszültséget a magnó kimeneten mértük, és  megfelelőnek
    találtuk.
        Magyarázatot kell fűznünk  az  egyik  paraméterhez,  a  pilotjelző
    löketérzékenységéhez. Ez a jellemző arról  ad  számot,  mekkora  löket
    szükséges ahhoz,  hogy  a  tuner  érzékelni  tudja  a  pilotjelet,  és
    sztereóra kapcsoljon. A szabványok előírják,  hogy  a  teljes  löketen
    belül 8-9 százalék legyen a  pilot  aránya;  50kHz-es  teljes  löketre
    4-4,5kHz-et számíthatunk. Nagyjából  ekkora  lökettel  adnak  a  hazai
    URH-adók - az Uheren  viszont  6kHz  a  pilotjelző  löketérzékenysége,
    vagyis arra kell számítanunk, hogy rádiónk nem  mindig  fog  sztereóra
    kapcsolni! Baljós előjel! Egy átkeverővel mindenesetre kipróbáltuk  az
    RG 260-at - és bizony túlnyomórészt monóban szólt,  habár  előfordult,
    hogy "beugrott" sztereóba, és akkor úgy is maradt. Ezt  a  jellemzőjét
    is ellenőrizni szeretnénk majd egy másik példányon.
        Összefoglalva: ha  a  hibák  nem  a  konstrukcióból  fakadnak,  jó
    készülék az RG 260-as. Ha mégis, akkor baj van.

    
    
    


    Aiwa AD-R450Z kazettás magnó

    Moebius

    

        Az  Aiwa  legutóbb  cserben  hagyott  bennünket  -  Olvasóink  még
    emlékezhetnek  rá,  hogy  az  etalon  gyanánt  használt  AD-F220Z  úgy
    elkezdett nyávogni a szeánszon, mint a macska, amelyiknek  ráhágtak  a
    hálózati madzagjára. Úgy véljük, tartozunk annyival az  Olvasónak  is,
    az Aiwának is, hogy az új magnó bemutatása előtt tisztázzuk; mi volt a
    baja a réginek. Nos, ahogy időnk engedte, megmértük az AD-F220Z-t,  és
    íme! a műszereink is azt mondták:  ez  a  magnó  nyávog!  (Megnyugtató
    tudat - eszerint nem a  fülünknek  van  szögsebesség-ingadozása.)  Azt
    már, hogy mi a baj, nehezebb  volt  kideríteni;  a  bűnöst  végülis  a
    meghajtómotorba épített piciny  elektronikában  találtuk  meg  (ez  az
    áramkör  tartja  állandó  fordulatszámon  a  motort),  és  miután  ezt
    kicseréltük, a magnó gyógyultan távozott a laboratóriumból.  A  lényeg
    tehát, hogy a nyávogást  nem  a  szorosan  vett  mechanika  gyengesége
    okozta. Az Aiwa AD-F220Z tehát  változatlanul  bírja  a  Hifi  Magazin
    bizalmát.
        Most pedig ismerkedjünk  meg  a  bátyjával,  az  AD-R450Z-vel.  Ha
    hihetünk a reklámszövegnek,  ez  "a  világ  leggyorsabban  iránytváltó
    magnója". Az R450Z ugyanis oda-vissza játszik (típusjelében az R  betű
    bizonyára azt teszi: Reverse), és szalagvégen,  illetve  amikor  éppen
    akarjuk, oly sebesen vált át egyik irányból a másikba,  hogy  a  műsor
    csupán 0,2 másodpercre (!) szakad meg.  Ezt  szinte  észre  sem  lehet
    venni. A műsoridő a duplájára nő, az R450Z mintegy egymásba  toldja  a
    kazetta két oldalát. Mintha Moebius-szalagot  készítene!  Szeretjük  a
    képes  beszédet,   és   ezért   az   Aiwának   a   Moebius-vándordíjat
    adományozzuk. Ezt akkor kell visszaadnia, ha majd  akad  olyan  magnó,
    amely 0,2 másodpercen belül képes irányt változtatni.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Újonnan tervezett masina, ezt  már  a  külseje  is  elárulja.  Nem
    teljesen téglatest alakú, mert  elöl  kinyúlik  belőle  egy  kisméretű
    kezelőpult,  azon  találjuk  a  kezelőszervek  többségét.  Véleményünk
    szerint ez ügyes dolog, minden  a  kezünk  ügyébe  esik.  Az  új  Aiwa
    kétmotoros gép. (Természetesen) vasoxid, krómdioxid és metál  szalagot
    fogad, és automatikusan "rájuk áll". Megtaláljuk rajta azt a bizonyos,
    vas- és krómszalagokhoz rendelt előmágnesezés-finomszabályzót is (lásd
    a másik Aiwa tesztjében, HFM 16.). Dolbyból kettő is van benne:  B  és
    C.
        Baloldalról  kezdve  soroljuk  fel  a  kezelőszerveit.  A hálózati
    kapcsoló    alatt    van   a   kazettakivető   gomb,   még   lejjebb a
    fejhallgató-csatlakozó  hüvelye.  A  kazettatartó  után 2 LED aszerint
    jelez,  melyik  irányban fut éppen a szalag. Alattuk a szalaghosszmérő
    számlálószerkezet. Középtájon két LED a Dolby-zajcsökkentőket, további
    3  az  éppen  használatban levő szalagfajtát indikálja. A vízszintesen
    elhelyezett (csúcsérték-mutató) kivezérlésjelző csatornánként 8 LED-et
    villogtat:  +10,  +6,  +3,  0,  -3, -7, -20, végtelen dB. Jobboldalt a
    zajcsökkentők    kapcsolói    (ki-be,   illetve   B-C),   alattuk   az
    előmágnesezés-finomszabályzó    forgatógombja;    a    finomszabályzás
    tartománya ezúttal is ±20% (lásd a 34. diagramon).
        A többi kezelőszerv a már  említett  kezelőpulton  kapott  helyet:
    Timer-kapcsoló (ha kapcsolóórával akarjuk indítani a játékot, előzőleg
    a Timerral  kell  Felvételre  vagy  Lejátszásra  állítani  a  magnót);
    üzemmódkapcsolók,  alul  a  nagyméretű  Stop  és  a  Szünet   gombbal,
    mellettük  a  felvételi  némító.  (Ha  egyszer  nyomjuk  meg,  kb.   4
    másodpercig  némít.  Ha  rövidebb  szünetet  akarunk,   kétszer   kell
    megnyomnunk a gombot.) A kezelőszervek természetesen nem  közvetlenül,
    hanem elektronikák útján vezérlik a mechanikát.
        A pult közepén a Reverse Mode Selector háromállású tolókapcsolója.
    Az üzemmódok jelölését  már  ismerjük  a  16.  számunkban  bemutatott,
    ugyancsak oda-visszajátszó Siemensről:

    

    Normál,

    

    Reverse,

    

    Continuous.
        A  rend  kedvéért itt újra elmagyarázzuk e szimbólumok jelentését.
    Normál állásban a készülék úgy viselkedik, mintha nem tudna visszafelé
    is játszani. Reverse helyzetben egyszer végigjátssza a szalagot oda és
    vissza,  majd leáll. A Continuous, azaz folyamatos üzemmódban ugyanezt
    teszi,  anélkül,  hogy  leállna,  amíg  csak  a Stop gombbal véget nem
    vetünk  a  játéknak. Hangsúlyozzuk, itt csak a Lejátszás funkció válik
    folyamatossá,  a Felvétel nem - értelmetlen is volna folytatni, hiszen
    minduntalan   letörölnénk,   amit   egyszer  már  felvettünk.  A  pult
    jobboldalán végül a felvételi balansz-szabályzót és a - nagyobb méretű
    - felvételi szintszabályzót találjuk.
        A magnó hátoldalán a szokásos csatlakozók: 2 pár RCA hüvely  vonal
    be-     és     kimenet     céljára,     ötpólusú      csatlakozóhüvely
    felvétel/lejátszásra,  és   kiegészítésül   egy   kisméretű   bemeneti
    választókapcsoló.
        A legvégére hagytuk azt, amit hiába keresünk:  ezen  a  készüléken
    NINCS mikrofoncsatlakozó! De úgy látszik, ezt szándékosan intézték így
    a  tervezők,  ugyanis   a   felvétel/lejátszás   csatlakozó   bemeneti
    érzékenysége és  impedanciája  a  mikrofonok  számára  is  tökéletesen
    megfelelő. Csak hát egy ötpólusú csatlakozót kellene forrasztani a két
    mikrofon kábelére - és ez bizony  meglehetősen  körülményes,  meg  hát
    ezeket folyvást ki-bedugaszolgatni a készülék hátoldalán...
        Még  egy  információ:  a  típusjelzésben   szereplő   Z   betű   a
    felvétel-lejátszás  csatlakozóval  ellátott  (vagyis   kontinensünknek
    szánt) kivitelt jelöli.

    Felépítése

        Az AD-R450Z, mint már említettük, kétmotoros magnó. Az egyik motor
    csévél, a másik a két lendkereket hajtja - a  "dual  capstan"  (kettős
    görgő, kettős hangtengely) itt elengedhetetlen, hiszen hol  erre,  hol
    arra kell hajtani a szalagot. A mechanikát 3 elektromágnes kapcsolja a
    különféle üzemmódokba;  ezeket  a  központi  vezérlőegység  működteti.
    Irányváltáskor a teljes fejszerelvény megfordul; ehhez a  lendkerékről
    veszik a meghajtóerőt.
        Az  olcsóbb  magnókban  többnyire   a   takarékosság   mesterművét
    csodálhatjuk - de az AD-R450Z nem tart igényt  ezirányú  bámulatunkra:
    lényegesen bonyolultabb a megszokottnál.
        Mikrofonbemenet, mint már  említettük,  nincs  ezen  a  magnón.  A
    bemeneti  választókapcsolóval  a  vonalbemenet  közvetlen,  illetve  a
    felvétel/lejátszás  (egytranzisztoros  erősítővel)  felerősített  jele
    között   választhatunk.    A    felvételi    szintszabályzó    és    a
    balansz-szabályzó  után  impedanciaillesztő  (emitterkövető)   fokozat
    következik. A pilotszűrő csak a zajcsökkentő bekapcsolásakor iktatódik
    a jel útjába. A Dolby B és C áramkör egyetlen HA 120587 típusú IC. Két
    kimenete van, az egyik - a monitor - egy M5218-as IC-re  dolgozik  (az
    táplálja a fejhallgatót), egyszersmind vezérli azt az  IC-t  (AN6882),
    amely a kivezérlésjelző LED-eket táplálja. A másik kimenet - a  record
    out - a fejmeghajtó IC-t  vezérli  (NJM  4560S),  itt  állítják  be  a
    felvételi  korrekciót.  A  korrekciós  tagokat   külön   tranzisztorok
    iktatják ki-be. A törlő- és előmágnesező jelet  előállító  oszcillátor
    lényegében  egyetlen  tranzisztor:   a   tápfeszültségét   változtatva
    állítják be a 85kHz frekvenciájú, a különböző szalagfajták  megkívánta
    nagyságú  jelet.   A   tápfeszültség   beállítására   3   tranzisztort
    alkalmaznak. Itt találjuk  az  előmágnesezés-finomszabályzó  potmétert
    is. Ebbe a fokozatba avatkozik be az a  kéttranzisztoros  áramkör  is,
    amely automatikusan ráállítja a készüléket a kellő szalagtípusra.
        Lejátszáskor a kombináltfej jele kéttranzisztoros erősítőre kerül,
    itt állítják be - szalagfajtától függően - a lejátszási időállandót. A
    korrekciós tagokat egy  tranzisztor  kapcsolja,  szükség  szerint.  Az
    erősítőről közvetlenül a Dolby IC-re vezetik a  jelet,  majd  onnét  a
    fejhallgató   erősítőre   és   a   kivezérlésjelzőre,    valamint    a
    felvétel/lejátszás  csatlakozóra.  Szorosan   véve   ennyi   volna   a
    magnóelektronika. Most jön a többi.
        Az indítások  és  átkapcsolások  zaját  gondosan  kivédték,  külön
    némító tranzisztorokat helyeztek el a következő pontokon: lejátszáskor
    a magnófej közvetlen kimenetén, a Dolby IC  kimenetén,  felvételkor  a
    fejmeghajtó IC kimenetén, továbbá a törlő-előmágnesező oszcillátornál.
    A hálózat be- és kikapcsolásakor sem hallatszik kattanás,  és  nem  is
    kapcsolhatunk hibásan, mert ilyenkor a  tápegységben  elhelyezett  két
    tranzisztor alap-állapotba hozza a központi vezérlőegységet.
        Az egész magnó működését egy nagybonyolultságú IC ellenőrzi. Ez az
    LC6502B-639 fogadja (persze, még vagy 14 tranzisztor és két további IC
    közvetítésével) az üzemmódkapcsolók jelét, és  minden  más  egység  is
    lényegében innen kapja a vezérlést. A kazettatartót is figyeli, és  ha
    az  nyitva  van,  nem  hajlandó  elindítani   a   mechanikát,   nehogy
    gondatlanságból valami bajt csináljunk.
        A szalagvégkapcsoló  fotoelektromos  elven  működik:  azt  "nézi",
    mikor ér véget a mágnesszalag és mikor kezdődik az átlátszó  be-  vagy
    kifutó szalagrész. Kiegészíti ezt a funkciót egy automatikusan  stopra
    kapcsoló áramkör, ez  a  felcsévélő  orsó  forgását  figyeli,  szintén
    fotoelektromos érzékelővel. Az érzékelőkhöz természetesen számos egyéb
    (erősítő, jelformáló stb.) áramkör járul.
        Most  már  csak  a  tápegység  van  hátra.   A   ki-bekapcsoló   a
    transzformátor szekunder tekercsét szakítja meg.  Egyenirányítás  után
    egy  soros  áteresztő  tranzisztor  11,2  voltot  állít  elő  (ezt   a
    tranzisztort külön stabilizátor IC vezérli).  A  11,2V-ból  egy  újabb
    stabilizátor +5V-ot ad a vezérlő egységnek.
        A nyomtatott áramköri lapokon példás rend uralkodik, és bár nagyon
    sok alkatrész van a magnóban, a belseje nem látszik zsúfoltnak.
        A készülék doboza fémből van - ezt sem takarították meg.

    


    Méréseinkhez

        A szalagsebesség nemigen  tér  el  a  névlegestől.  A  nyávogás  -
    mindkét  irányban!  -  rendkívül  alacsony,   nem   éri   el   még   a
    specifikációban megadott ±0,1 százalékot sem.  Az  átcsévélési  időnek
    nem tulajdonítunk ugyan különösebb jelentőséget, de  láthatjuk:  ez  a
    magnó rendkívül gyorsan csévél.
        A bemeneti feszültségek/impedanciák  megfelelőek,  a  magnót  gond
    nélkül csatlakoztathatjuk más készülékekhez. Itt jegyezzük meg, hogy a
    felvétel/lejátszás csatlakozó kimenete csak akkor "elevenedik meg", ha
    lejátszásra  kapcsoljuk  a  magnót.   Ezzel   kiküszöbölnek   bizonyos
    nemkívánatos gerjedéseket.
        A kimenő feszültségek/impedanciák is  megfelelnek  a  szabványnak,
    csupán  krómdioxid  szalagon  marad  el  a  kimeneti  jel  az   előírt
    500mV-tól. Az eltérés csekély: 440mV-ot mértünk.
        A lejátszási frekvencia-jelleggörbe tisztességes,  31,5Hz-en  -0,6
    decibelt, 16kHz-en -5 decibelt mértünk,  vasoxid  szalagon.  A  teljes
    frekvenciajelleggörbe vasoxidon és krómdioxidon egyenletes, és  még  a
    zajcsökkentőkkel is  elviselhető.  Metál  szalaggal  a  magnó  kiemel,
    15kHz-en 5 decibelt mértünk, és a zajcsökkentő persze még rá  is  tesz
    erre. Különös az AD-R450Z mélyfrekvenciás átvitele: a 20Hz-es jel  még
    rajta van a vonalon - viszont 20 és 70Hz között egy kis  teknő  alakul
    ki. Hogy  ennek  mi  lesz  a  szubjektív  hatása,  azt  most  még  nem
    tudhatjuk. A nagyszinten felvett  jelleggörbék  jók,  metállal  még  0
    decibeles    kivezérléssel     is     15kHz     a     sávhatár.     Az
    előmágnesezés-finomszabályzó hatását a 34. diagramon szemléltetjük;  a
    két szélső állás között 15kHz-en mintegy  7  decibel  a  különbség.  A
    harmadik harmonikus torzítás 0dB kivezérlésen megfelelő - a magnó  jól
    van beállítva. A második harmonikus torzítás alacsony.
        A nyugalmi  zajszint  becsületes,  az  üzemi  zajok  (zajcsökkentő
    nélkül) átlagosak, zajcsökkentővel nagyjából teljesítik  az  egyébként
    szigorú specifikációt, bár a bal csatorna egy kissé "gyengélkedik".  A
    felvétel/lejátszás bemenet erősítőfokozatát ügyesen tervezték  meg:  a
    zaja alig nagyobb, mint a vonalbemeneté.
        Az áthallási csillapítás a két csatorna között átlagos, a  törlési
    csillapítás kielégítő.  A  kivezérlésjelző  jól  van  beállítva,  csak
    krómdioxidon a jobb csatornán tapasztaltunk hibát.
        Összegezve: Jó, mégpedig egyenletesen jó készüléknek ígérkezik  az
    Aiwa  AD-R450Z.  Szolgáltatásai  praktikusak,  célszerűek.   Hogy   jó
    vételnek nevezhetjük-e, azt még nem tudjuk, mert nem ismerjük az egyik
    (legfontosabb) paraméterét: az árát.

                                      *

    Sharp RT-150H kazettás magnó

    

        Ez viszont - ellentétben az Aiwával - nagyon is  egyszerű  jószág,
    "nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető" (nem számítva a  Dolby
    C-t), keveset ígér, de  azt  megtartja.  No  de  ne  vágjunk  elébe  a
    dolgoknak, haladjunk szép sorjában.

    Kezelése, szolgáltatásai

        (Balról jobbfelé.)  Hálózati  kapcsoló,  kazettatartó,  alatta  az
    üzemmódkapcsolók  nyomógombsora.  (Könnyen  járnak,   kapcsoláskor   a
    mechanika "rásegít" a gombokra.) Háromjegyű számlálószerkezet,  alatta
    a Dolby ki/be,  a  Dolby  B/C  és  a  két  szalagválasztó-kapcsoló.  A
    kivezérlést LED-sorok indikálják ("Sharpscan  Peak  Level  Display"  -
    mérsékelten frappáns játék a cég nevével); csatornánként  mindössze  5
    darab van a LED-ekből - ez bizony kevés, elkelne még  néhány!  De  már
    csak egyetlen LED van hátra, ez akkor  gyullad  ki,  ha  a  készüléket
    bekapcsoljuk. A kivezérlésjelző alatt a fejhallgató  és  a  mikrofonok
    csatlakozóhüvelyeit (6,3mm Jack) és  a  két  felvételi  szintszabályzó
    forgatógombot találjuk. A hátoldalon vonal  be-  és  kimenetek  (RCA),
    bemeneti választókapcsoló.  5  pólusú  felvétel/lejátszás  csatlakozó.
    Mint látjuk, az egészet egyetlen szuszra el lehetett mondani.

    Felépítése

        Magnónk lelkivilágának ecseteléséhez szintén  nem  kell  túl  mély
    lélegzetet vennünk - felépítése hagyományos, és igencsak  egyszerű.  A
    mechanika  a  szokásos:  a  szabályozott  egyenáramú  kefés  motort  a
    beleépített elektronika vezérli. A motor egy lapos szíjjal hajtja  meg
    a lendkereket.
        Az elektronika szintén nincs túlbonyolítva. Felvételkor a mikrofon
    és a felvétel/lejátszás bemenet jelét egy LA3160 típusú IC erősíti;  a
    bemeneti választókapcsolón  utoléri  őket  a  vonal  bemenet  jele.  A
    felvételi   szintszabályzást   követően    egytranzisztoros    fokozat
    (emitterkövető)   dolgozik   az   elengedhetetlen   pilotszűrőre.    A
    zajcsökkentő IC (HA 12038) a Dolby  B  és  C  teljes  áramkörkészletét
    tartalmazza. (Ez az IC egyébként  igen  érdekes  felépítésű:  úgy  van
    kialakítva,   hogy   lejátszáskor,   illetve   zajcsökkentő    nélküli
    felvételkor a pilotszűrő ne kerülhessen a jel útjába.) Egyik  kimenete
    a vonalkimenetre, a kivezérlésjelző LED-eket működtető IR2E27A  típusú
    IC    bemenetére,    valamint    a    fejhallgatókimenetet    meghajtó
    egytranzisztoros  erősítőre  fut.   Másik   kimenete   a   fejmeghajtó
    (egytranzisztoros) erősítőt vezérli, ennek emitterkörében állítják  be
    a felvételi korrekciót.  A  törlő  és  előmágnesező  jelet  ellenütemű
    oszcillátor    szolgáltatja;    az     oszcillátor     tápfeszültségét
    ellenállásokkal változtatják, így állítják be a kívánt jel-nagyságot.
        Lejátszáskor  a  kombifej  a  mikrofon-erősítőt  hajtja  meg,  itt
    állítják be a lejátszási korrekciót  (70,  illetve  120µs),  ezután  a
    Dolby IC következik - annak kimenete pedig a már említett  fejhallgató
    erősítőre és a kimenetekre  jut.  A  felvétel/lejátszás  kimenet  csak
    lejátszáskor kapcsolódik be (nem így a vonal kimenet: azon felvételkor
    is megjelenik a  műsorjel).  Nagyon  bölcs  dolog,  meggátol  bizonyos
    gerjedéseket.
        Némításról  (felvételkor  és   lejátszáskor)   csatornánként   egy
    tranzisztor  gondoskodik,  ezek  a  kimenetekre   hatásosak.   És   ne
    feledkezzünk meg arról  a  két  tranzisztorról,  amely  a  Dolby  IC-t
    kapcsolja ki-be, illetve B-ről C-re.
        A tápegységben egyetlen stabilizátor IC van (L78M15),  ez  15V-tal
    látja el a készüléket. A hálózati transzformátor állandóan  feszültség
    alatt  marad;  a  Power/Standby  kapcsolóval  a  már   egyenirányított
    szekunder feszültséget kapcsoljuk ki-be.
        A magnó doboza fémből, előlapja műanyagból készült.

    Méréseinkhez

        A Sharp szolid specifikációt ad,  nem  "hőzöng",  inkább  biztosra
    megy.
        A nyávogás például határozottan jobb  annál  a  ±0,2%-nál,  ami  a
    prospektusban áll. A szalagsebesség alig  tér  el  a  névlegestől,  az
    átcsévélési idő rövidebb a megszokottnál.
        A   be-   és   kimeneti    feszültségek/impedanciák    tökéletesen
    szabványosak - lábjegyzetben: tanulságos, hogy  egy  ennyire  egyszerű
    magnón is pontosan be lehet tartani a szabvány előírásait, ha ügyelnek
    erre a tervezők.
        A lejátszási frekvencia-jelleggörbék  megfelelőek,  31,5Hz-en  még
    teljes a szint, 16kHz-en 5 decibelt (krómdioxiddal 8 decibelt) esik. A
    teljes  frekvencia-jelleggörbék  krómdioxiddal  a  legegyenletesebbek,
    vason és metálon enyhén esnek a magasak. A Dolby B és C görbéi  bizony
    - görbék.  A  nagyobb  kivezérléssel  (-10  és  0  decibelen)  felvett
    jelleggörbék magasban  igen  hamar  lekonyulnak,  még  metálon  is!  A
    basszustartományban  jólfejlett  hepehupák  kelletik  magukat  -  mint
    tudjuk, ez mindig a kombináltfej műve.
        A harmadik harmonikusok átlagosak, a második  harmonikus  torzítás
    valamivel magasabb az átlagosnál.
        A  zajok  elfogadhatóak,  az  üzemi   zajszint   figyelemreméltóan
    alacsony,  még  zajcsökkentő  nélkül  is.  Az  áthallási   csillapítás
    elegendő, a törlési csillapítás pedig jobb, mint a másik  két  Sharpé,
    sőt, jobb, mint az Aiwáé. A kivezérlésjelző jól működik,  bár  vasoxid
    szalaggal az egyik csatorna pontatlanul jelez.
        Összegezve: soha rosszabbat.


    Sharp RT-23H kazettás magnó

    


        A kisebbik Sharp-torony magnója. Mint néhány  oldallal  előbb  már
    elmondtuk, ez egy  "önállótlan"  masina,  a  torony  erősítője  nélkül
    lélegzeni sem tud, merthogy abból kapja a tápfeszültséget.  Külön  nem
    is lehet megvásárolni: úgy tekinthetjük, mintha egy casseivernek volna
    a  csévélője.  De  akár  így,  akár  úgy,  az  a   logikus,   hogy   a
    toronymagnókat (RT-23H, RT-32H) együtt teszteljük  a  többi,  komplett
    magnóval. A funkciójuk végülis ugyanaz.
        Az  RT-23H  miatt  egyébként  mentegetődzésre  kényszerülünk.  Nem
    szoktunk Bemutatni olyan jószágokat, amelyek "kilógnak" a DIN 45500-as
    szabványból. Ez a szabvány ±0,2%-ban maximálja  a  hifinek  tekinthető
    magnók nyávogását. Nos, az RT-23H specifikációjában ±0,28% áll, ámde a
    kis gép valójában tényleg nem  nyávog,  többet  ±0,2%-nál,  Bemutatása
    tehát csak de jure szabálytalan, de facto indokolt.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Hagyományos  kivitelű,  jól kezelhető magnó. Balról-jobbra haladva
    az  előlapján,  a ki-bekapcsoló után a kazettatartó következik, alatta
    az üzemmódkapcsolók. (A Stop egyben a kazettarekesz nyitógombja is; ez
    és   a  Lejátszás  gomb  szélesebb  a  többinél  -  így  praktikus.) A
    kivezérlésjelző  5-5 LED-et villogtat, erre itt is panaszkodni fogunk,
    mert  5  LED  nem  ad elégséges támpontot a felvétel kivezérléséhez. A
    (csúcsértékjelző)  műszer  bontása  mínusz  végtelen, -8, -3, 0, +3dB,
    ezek  közül  a "végtelennel" semmire se megyünk, és ugyebár így csak 4
    LED marad...
        A kivezérlésjelző alatt a  két  mikrofonbemenet  jack  hüvelye,  a
    Dolby B kapcsológombja és a két szalagválasztó-nyomógomb sorakozik.  A
    felvételi   szintszabályzó   egyetlen   nagyméretű   forgatógomb,    a
    balansz-szabályzót előbb nem találjuk...
        ...majd mégis előkerül: a készülék hátoldalán  helyezték  el.  (Ez
    nem is olyan rossz megoldás, a  balansz-szabályzóhoz  ritkán  nyúl  az
    ember.)  A  hátoldalon  egy  rövid   kábeldarab   fityeg,   8   pólusú
    csatlakozódugóval a végén - ezen kapja a magnó  a  tápfeszültséget  az
    erősítőből,  egyszersmind  hangfrekvenciásan   is   ezen   a   vonalon
    (helyesebben:  vonalszinten)  kommunikál  egymással  a  két  készülék.
    Találunk még egy bemeneti választókapcsolót (Mic/Line),  valamint  egy
    Beat  Cancel  feliratú  kapcsolót,  ez  utóbbi  arra   szolgál,   hogy
    valamelyest elhangolva a törlőoszcillátor frekvenciáját,  kiküszöbölje
    mindazt a sípolást-fütyülést, amely AM-magnófelvételkor szűrődne be  a
    készülékbe.
        Most pedig a magnó  felépítéséről,  röviden.  (Hosszabban  nem  is
    tudnánk írni róla - nem sok minden van ebben a masinériában.)

    Felépítése

        Szokványos mechanika;  gumiszíjjal  hajtja  meg  a  lendkereket  a
    kicsiny, elektronikusan  szabályzott  egyenáramú  motor.  "Soft  Touch
    Control", vagyis a gombokat csak lágyan kell megnyomni, mert  a  motor
    ereje "rásegít" a kapcsolókra. Az  elektronika  alig  néhány  IC-t  és
    tranzisztort tartalmaz.
        Felvételkor  a  mikrofon  jelét  egy LA3160D típusú IC erősíti, és
    továbbadja  a bemeneti választókapcsolóra, ahová a vonalszintű bemenet
    jele   közvetlenül  az  erősítőből  érkezik.  A  felvételi  szint-  és
    balansz-szabályzót  a  TA7629P  jelű  Dolby  IC  követi  (a pilotszűrő
    kikapcsolhatatlan),   ennek   egyik  kimenete  a  fejmeghajtó  fokozat
    egyetlen   tranzisztorát   vezérli   (itt   állítják  be  a  felvételi
    korrekciót),   a   másik   kimenete   pedig   azt   az  IC-t,  amely a
    kivezérlésjelző  LED-eket hajtja meg. Csatornánként csak 4 LED-et kell
    működtetnie,  az ötödik, a "végtelen" jelű a kivezérléstől függetlenül
    állandóan világít - tulajdonképpen a felvételre kapcsolást indikálja.
        A  törlő-előmágnesező  oszcillátor  egyetlen  tranzisztor,   ennek
    tápfeszültségét változtatva állítják be a  jelnagyságot,  szalagfajták
    szerint.
        Lejátszáskor ismét a mikrofonerősítőt veszik  elő,  ez  erősíti  a
    kombináltfejről érkező jelet és  egyben  a  lejátszási  korrekciót  is
    beállítja. A Dolby IC már közvetlenül a kivezérlésjelző áramkört és  a
    kimeneteket táplálja. Kapcsolgatáskor egy-egy  tranzisztor  némítja  a
    vonalkimeneteket.
        Az erősítőből érkező tápfeszültség: +12V. A magnó  doboza  fémből,
    előlapja műanyagból van.

    Méréseinkhez

        Minthogy az RT-23H magnóhoz gyakorlatilag úgyis csak  az  erősítőn
    keresztül lehet hozzáférni, az összekötőkábel pedig eltávolíthatatlan,
    mi  a  kábel  végén  levő  8  pólusú   csatlakozón   alakítottunk   ki
    mérőpontokat. Méréseink tehát a magnó igazi képességeit modellezik.
        A  szalagsebesség  közepes  mértékben  tér  el  a  névlegestől.  A
    nyávogás, mint már mondtuk, éppen "belefér a hifibe",  vagyis  jobb  a
    specifikáltnál.
        A   bemeneti   feszültségek/impedanciák   a   mikrofon   bemeneten
    megfelelőek, a vonalbemenet  impedanciája  túl  alacsony,  47-68  kohm
    helyett csak 27 kohm, de erről majd inkább az  erősítő  tesztjében.  A
    vonalkimenet  feszültsége  nagyjából   megfelelő.   Végülis   egyetlen
    "toronyról" (vagy casseiverről?) van szó, az a fontos, hogy együtt jól
    működjék az egész berendezés.
        A  lejátszási  frekvencia-jelleggörbék  31,5Hz  és  14kHz   között
    viszonylag  egyenletesek,  16kHz-en  9-12dB,  18kHz-en   már   22-26dB
    hiányzik. A teljes frekvenciagörbék  viszont  meglepően  egyenletesek,
    100Hz és 15kHz  között  alig  mozdulnak  le  a  vonalról  -  bármelyik
    szalagfajtával mérve! Ezért aztán a zajcsökkentő is hiába ármánykodik,
    és a "dolbyzott  görbék"  végülis  szebbek,  mint  amit  a  lényegesen
    bonyolultabb és drágább magnók  produkálnak.  Alacsony  frekvenciákon,
    sajnos, a szint már 90Hz-től esni kezd, és  az  átvitel  egyébként  is
    meglehetősen "göröngyös". A 0 és -10  decibelen  felvett  jelleggörbék
    szépek, különösen metálon. Nagyon jól beállított  készülék  benyomását
    kelti az RT-23H.
        A harmadik harmonikus torzítás megjárja, a második  harmonikusokat
    sokalljuk. Itt már a takarékoskodás okozta torzítások jelentkeznek!
        A kivezérlésjelző itt-ott hibázik, de oda se  neki,  hagyatkozzunk
    inkább az ösztöneinkre, mintsem erre a négyledéres indikátorra...
        Összefoglalásul: ha összeadjuk a vártnál jobb frekvenciaátvitelt a
    zavaróan magas torzítással, és az eredményt elosztjuk kettővel,  akkor
    egy nagyjából átlagos magnót kapunk...


    Sharp RT-32H kazettás magnó


        A  nagyobbik  torony  magnója.  Ez  is  az  erősítőből   kapja   a
    tápfeszültséget, mint az RT-23H. Valamivel szebb a specifikációja,  és
    valamivel több szolgáltatást  nyújt  a  másiknál,  amennyiben  kétféle
    Dolbyja van (B és C); ehhez járul az Auto Program Search System,  amin
    azt kell érteni,  hogy  ha  gyorscsévéléskor  megnyomjuk  a  Lejátszás
    gombot is, akkor a  magnó,  ha  programközi  szünetet  észlel,  rögtön
    lejátszásra kapcsol.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Igazán  csak  távirati  stílusban: balról a ki-bekapcsoló, aztán a
    kazettatartó,    alatta    az    üzemmód    kapcsolók    nyomógombjai.
    Szalaghosszmérő    számlálószerkezet,    fejhallgató-csatlakozóhüvely,
    kivezérlésjelző  a szánalmasan kevés LED-del (mínusz végtelen, -8, -3,
    0,  +3dB),  alatta  a  két  mikrofon csatlakozóhüvelye, a zajcsökkentő
    ki-bekapcsolója   és   a   Dolby   B/C  kapcsoló.  Végül  a  felvételi
    szintszabályzó forgatógombja.
        A     hátoldalon     felvételi     balansz-szabályzó,     bemeneti
    választókapcsoló  (Mic/Line),  Beat  Cancel  (AM-zavarmentesítés).  Az
    erősítőhöz vezető rövid kábelen egy 8  pólusú  dugó,  ezen  érkezik  a
    tápfeszültség és ezen szaladgál ide-oda a vonalszintű jel.

    Felépítése

        A mechanika ezúttal is igen egyszerű, bár egy kicsit  bonyolultabb
    a másiknál, mert egy kicsiny elektromágnest is tartalmaz (ez kapcsolja
    le gyorscsévélésről a mechanikát a műsorkeresés  közben).  Egyenáramú,
    kollektoros motor, gumiszíj, lendkerék.
        Ami az elektronikát  illeti,  felvételkor  a  mikrofon  jelét  egy
    LA3160 típusú IC erősíti. A bemeneti választókapcsoló következik,  ide
    fut be a vonalszintű jel is. A felvételi szint  és  balansz-szabályzás
    után egy impedanciaillesztő fokozat (egyetlen tranzisztor) hajtja  meg
    a pilotszűrőt, azon keresztül a zajcsökkentő IC-t  (CX20027  -  teljes
    áramköri készlet a  Dolby  B  és  C-hez).  Az  IC  egyik  kimenete  az
    egytranzisztoros fejhallgató-erősítőt, valamint azt az  IC-t  vezérli,
    amely  a  kivezérlésjelző  LED-eket  táplálja.  Másik  kimenetéről  az
    egytranzisztoros   fejmeghajtó   áramkörre   fut   a   jel.   Egyetlen
    tranzisztorból áll a törlő-előmágnesező oszcillátor  is;  a  különböző
    szalagfajták megkívánta feszültségértéket ellenállásosztóval  állítják
    be.
        Lejátszáskor az LA3160-as IC erősíti a fejről érkező feszültséget,
    a korrekciót is itt állítják be. A zajcsökkentő IC már  a  fejhallgató
    erősítőt, illetve a vonalkimenetet vezérli. A  fejerősítő  kimenetéről
    kap vezérlést a  "műsorkereső-IC"  (TA7341P),  amely  egy  tranzisztor
    közbeiktatásával vezérli a  kis  elektromágnest.  Kapcsolgatáskor  1-1
    tranzisztor némítja a fejhallgató- és a vonalkimenetet.
        Az egész elektronika (a kivezérlésjelzőt  nem  számítva)  egyetlen
    nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el. A magnó doboza fém, előlapja
    műanyag. A "köldökzsinóron" +12V tápfeszültség érkezik az erősítőből.

    Méréseinkhez

        Ezt a magnót is ugyanúgy mértük, mint a kisebbik  toronymagnót:  a
    mérőpontokat a 8 pólusú csatlakozón alakítottuk ki.
        A mechanikai jellemzők átlagosak.  A  szalagsebesség  meglehetősen
    pontos, a nyávogás átlagos, a specifikáltnál mindenesetre jobb.
        A  feszültségekre/impedanciákra  ugyanaz   áll,   mint   amit   az
    SM-23H-ról mondtunk.
        A lejátszási frekvencia-jelleggörbe a jobb csatornán 14kHz-ig alig
    esik, 16kHz-en is csak pár dB-je hiányzik. A bal csatornán viszont már
    2kHz után esni kezd a szint, 14kHz-en  5dB,  16kHz-en  10dB  a  hiány,
    legalábbis vasoxid szalagon. Krómon valamivel jobb a helyzet. A teljes
    frekvenciagörbék mindhárom szalagfajtával szépek, 90Hz és 15kHz között
    egyenletesek. A zajcsökkentő káros hatása ezért kevésbé érződik, habár
    a  Dolby  C  már  jócskán  meghajlítgatja   a   görbét.   A   magasabb
    kivezérléssel  felvett  jelleggörbék  is  jók,  különösen  krómon   és
    metálon.
        A harmadik harmonikus torzítás megfelelő (vagyis a magnó  jól  van
    beállítva), de a második harmonikus itt is zavaróan magas, akárcsak az
    RT-23H torzítása.
        A zajok nem túl magasak, de (zajcsökkentő  nélkül)  meghaladják  a
    specifikált  értéket.  A  kivezérlésjelző   krómon   és   metálon   is
    önfejűsködik.
        Összefoglalva: szoros rokonság az  RT-23H-val  -  bár  valamelyest
    kedvezőbb összkép.


    Technics RS-B18 kazettás magnó

    

        Hosszúra nyúlt magnórevünk utolsó műsorszáma az  RS-B18  típusjelű
    Technics. Ez a  magnó  nem  kevesebb,  mint  háromféle  elektronikával
    védekezik a zajok ellen: Dolby B-vel és C-vel, valamint  dbx-szel.  Az
    utóbbiról még szólunk, de előbb lássuk a magnót.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Balról kezdve  a  sort:  ki-bekapcsoló,  kazettatartó,  alatta  az
    üzemmódkapcsolók. Csévélés  közben  belehallgathatunk  a  műsorba,  ha
    közben a Lejátszás gombot is megnyomjuk (Cue, illetve Revue  funkció).
    Mint a "One Touch Recording/Full Auto Stop" szlogen is jelzi,  magnónk
    minden üzemmódból automatikusan Stopra kapcsol a szalag  végén,  és  a
    Felvételt   egyetlen   (a   felvételi)   gombbal    indíthatjuk.    Az
    üzemmódkapcsolókat  nem  kell  nagyon  nyomkodni,  a  motor  "rásegít"
    mozdulatunkra. Mint az így kialakított mechanikájú magnókat általában,
    a Technicset is használhatjuk kapcsolóórával, tehát  a  távollétünkben
    is elindíthatjuk a Felvételt vagy a Lejátszást.
        A szalaghossz-mérő 3 számjegyű. A fluoreszcens kijelző  baloldalán
    egy piros LED indikálja, ha Felvételre kapcsoltunk. Lejjebb  síkpályás
    potenciométerek: a felvételi szint- és balansz-szabályzók. Még lejjebb
    egy hosszú nyomógomb-sorozat: szalagválasztók, Dolby B/C, Dolby ki-be,
    dbx,  bemeneti  választókapcsoló,  végül  a  fejhallgató  és   a   két
    mikrofonbemenet  6,3mm-es  Jack-hüvelye.  A  hátlapon  vonal  be-   és
    kimeneti  csatlakozók  (RCA),  valamint  5  pólusú  felvétel/lejátszás
    csatlakozóhüvely.

    Felépítése

        A  mechanikára  nem   költöttek   sokat   (kisméretű   kollektoros
    egyenáramú   motor,   lapos   gumiszíj,   aprócska    lendkerék).    A
    fordulatszámot a motor búrájába épített piciny  elektronika  tartja  a
    névleges értéken.
        Az  elektronika  viszonylag  bonyolult,  mondhatni   igényes.   Az
    igazsághoz  tartozik,  hogy  az  utóbbi  időben  magasra   csapott   a
    takarékossági hullám, megszoktuk, hogy az  olcsóbb  magnókról  mindent
    lespórolnak, ami csak lespórolható, és már attól  is  meghatódunk,  ha
    valamit mégsem spórolnak le.
        Felvételkor a mikrofon  (illetve  a  felvétel/lejátszás)  bemeneti
    jelét  egy   M5219L   típusjelű   IC   erősíti.   Innét   a   bemeneti
    választókapcsolóra fut a jel (a vonalbemenetről közvetlenül jut  ide),
    majd a felvételi szint- és balansz-szabályzó következik. A Dolby B  és
    C  zajcsökkentők  IC-jének  típusa  TE   A0665,   ez   tartalmazza   a
    kiiktathatatlan pilotszűrőt. A zajcsökkentők után egy FET-es kapcsolón
    át jut a jel a fejmeghajtó IC-re (M5218L); a felvételi korrekciókat  3
    tranzisztor  váltogatja.  A  Dolby  IC  másik  kimenete  újabb  FET-es
    kapcsolón  keresztül  a  fejhallgató-erősítőt  (M5218L),   illetve   a
    kivezérlésjelző meghajtására szolgáló IC-t (BA6146) vezérli.
        Végre egy tisztességes fluoreszcens  kijelző:  12  szegmense  van,
    skálázása  -20-tól  +9dB-ig  terjed.  Lényegesen   különb,   mint   az
    egyszerűbb készülékek 4-6 LED-es indikátora.
        A  törlő-  és  előmágnesező  jelet  egytranzisztoros   oszcillátor
    szolgáltatja,  tápfeszültségét   ellenállásokkal   változtatják,   így
    állítják  be  a   nagy   frekvenciás   jel   nagyságát   a   különböző
    szalagfajtákhoz.
        A  dbx  áramkör  jónéhány  tranzisztort,  egy  M5218L  jelű  IC-t,
    valamint egy speciális, MC911  típusú  integrált  áramkört  tartalmaz.
    Mindkét IC dual-kivitelű.
        Lejátszáskor  megismétlődik  a  jel  útja,  csak   visszafelé.   A
    kombináltfej az M5219L-t vezérli. A lejátszási korrekció kapcsolásáról
    egy tranzisztor gondoskodik. Ezután  a  zajcsökkentők  következnek.  A
    felvétel/lejátszás kimeneten csak  lejátszáskor  jelenik  meg  a  jel,
    felvételkor ezt a kimenetet  megszakítják,  hogy  ne  léphessenek  fel
    nemkívánatos visszahatások.
        A kapcsolgatással járó zajt és zavarokat többhelyütt is  némítják,
    e célra külön tranzisztorok szolgálnak a mikrofon erősítő, valamint  a
    Dolby  IC  kimenetén,  nemkülönben  a  fejhallgató-erősítő   bemenetén
    (egyszersmind a vonal kimeneten).
        A tápegység egy-egy soros áteresztő tranzisztor révén ±8,4 volttal
    látja el az elektronikát. A ki-bekapcsoló  a  hálózati  transzformátor
    primer  körét  szakítja  meg,  tehát  leválasztja   a   készüléket   a
    hálózatról.
        Az elő- és hátlap műanyagból, a  fenéklap  és  a  burkolat  fémből
    készült.

    A dbx zajcsökkentő rendszer

        A dbx szabadalma. (Vajon mit követhetett el ez a cég,  hogy  csupa
    kisbetűvel írták be a nevét a hifi nagykönyvébe?!) Maga a rendszer már
    régóta piacon van, de a Dolbyval nem tudott versenyezni; mellesleg nem
    kompatibilis egyik Dolby-rendszerrel  sem.  Többnyire  külön  készülék
    formájában, vagy  legfeljebb  valami  drágább  magnóba  építve  hozták
    forgalomba.        Nyilván        az        integrált        áramkörök
    fejlődésének-olcsóbbodásának köszönhető, hogy a dbx "ma már a kisember
    számára sem elérhetetlen".
        A dbx is zárt rendszer, tehát felvételkor és lejátszáskor egyaránt
    használni kell; az enkóder és a dekóder  tükörképszerűen  dolgozik.  A
    dbx működése a  kompresszor-expander  elven  alapul,  ilyen  az  Orion
    SM-250 magnóból ismert zajcsökkentő is.
        Felvételkor az enkóder  -  logaritmikus  léptékkel  számolva  -  a
    felére  nyomja  össze  a  műsor  dinamikáját.  Ha  tehát  az   eredeti
    dinamikatartomány 100dB volt, akkor a  dbx  ebből  50dB-t  csinál.  Az
    ilyképpen összepréselt dinamikát már könnyűszerrel szalagra  vehetjük.
    Ne feledjük, a legjobb kazettás szalag dinamikatartománya sem  haladja
    meg a 70 decibelt. Ennél nagyobb  dinamikát  nem  vihetünk  fel  rá  -
    hacsak valahogyan be nem csapjuk a szalagot.
        Lejátszáskor  a  dekóder  -  ugyanolyan   lépték   szerint   -   a
    kétszeresére  növeli  a  dinamikát,   és   így   a   magnó   kimenetén
    visszanyerjük az eredeti 100  decibelt.  Közben  a  felvétel  zaja  is
    mérséklődik. Hatékony módszer,  bár  tapasztalataink  szerint  a  Zene
    sosem szereti, ha a szövetét mesterségesen szűkítik-bővítik.
        A dbx-áramkörre nem térünk ki, inkább egy méréstechnikai problémát
    szeretnénk megvilágítani, nevezetesen: hogyan értelmezzük  a  zajmérés
    eredményét.  Az  üzemi  zajszintet  kétféle   kimeneti   feszültséghez
    viszonyítjuk:  0  decibelhez,  illetve  a  csúcsszintű   kivezérléssel
    arányos jelhez. Ez utóbbi szint általában 3-6  decibellel  van  a  0dB
    fölött (k3=3%). A dbx rendszerben ez nem így  van,  mert  a
    magas kivezérlések tartományában  működésbe  lép  a  kompresszor,  nem
    engedi túlvezérelni a szalagot, még  nagy  bemenő  feszültségek  által
    sem. Ha tehát a zajfeszültséget csupán  a  0  decibeles  kivezérléshez
    viszonyítjuk, nem használjuk ki a dbx-rendszernek azt az előnyét, hogy
    a szalagot még a 10-20 decibeles  túlvezérléstől  is  megóvja,  és  az
    ilymódon  felvett  szalagról  nagy   kimeneti   feszültséget   kapunk.
    Példaképpen megemlítjük, hogy az RS-B18 (a dbx zajcsökkentővel)  660mV
    bemeneti feszültség nyomán vezérli ki csúcsszintig a vasoxid szalagot,
    és ez  lejátszáskor  2,8V  kimeneti  feszültséget  eredményez.  Mérési
    táblázatunkban  tehát  az   előbb   említett,   igen   nagy   kimeneti
    feszültségekhez  viszonyítottuk  a  csúcsszintű   kivezérléskor   mért
    zajokat. Az persze megint más dolog, hogy a gyakorlatban nem  élhetünk
    ezzel a lehetőséggel, nem vezérelhetjük túl a magnót 16-18 decibellel.
        Meglepőnek tűnhet, hogy a mikrofon, illetve  a  felvétel/lejátszás
    bemenetről mennyivel magasabb zajt mértünk, mint a vonalbemenetről. De
    ne csodálkozzunk:  akár  a  Dolby,  a  dbx  is  csak  a  szalag  zaját
    csökkenti, nem pedig a magnó-elektronika saját  zaját.  Ha  a  nagyobb
    érzékenységű bemeneteket használjuk, akkor  már  a  magnó  saját  zaja
    dominál, és így a dbx zajcsökkentő hatása nem érvényesülhet igazán.

    Méréseinkhez

        A szalagsebesség jócskán  (2  százalékkal)  eltér  a  névlegestől.
    Igaz, ezt  egyszerű  módon  korrigálni  lehet  a  készülék  belsejében
    található szabályzószervvel - dehát ez nem a jámbor tulajdonos  dolga.
    Az egyenfutás egy picivel jobb az átlagosnál.
        A bemeneti és kimeneti feszültségek/impedanciák  szabványosak,  és
    ha az  erősítőnk  is  szabványos,  gond  nélkül  összekapcsolhatjuk  a
    Technics RS-B18-cal.
        A   lejátszási   frekvencia-jelleggörbe   erősen    megsínyli    a
    kikapcsolhatatlan pilotszűrő hatását, 14kHz-en 4dB, 16kHz-en már 8-9dB
    hiányzik. A teljes frekvenciagörbék vegyes képet adnak a  magnóról.  A
    két olcsóbb szalagtípuson magaskiemelés mutatkozik, vasoxidon ez  csak
    2-3dB, és a Dolby B sem ront rajta különösebben, de a Dolby C és a dbx
    már alaposan felfelé húzza a görbét, már 1kHz-től kezdve. Krómdioxidon
    3-4kHz  környékén  kezdődik  a  kiemelés,  és  a  zajcsökkentők  aztán
    méginkább rátesznek. Metállal viszonylag egyenletes az átvitel, és még
    Dolby B-vel is jónak mondható, a másik két zajcsökkentő  rendszer  már
    nyeli a magasakat (bár a dbx átvitele még így is elfogadható). A  nagy
    kivezérlésen felvett frekvenciagörbék kiegyenlítettek. A mélytartomány
    mérsékelten  hepehupás.  A  dbx  -  érdemes  megfigyelni  -   teljesen
    agyonvágja a basszust: mintha csak egy  6dB/oktáv  meredekségű  szűrőt
    kapcsoltunk volna be 60Hz-en. Ezzel összhangban a hepehupák is  jobban
    megelevenednek.
        A  második  és  harmadik  harmonikus   egyaránt   csekély;   arról
    tanúskodnak, hogy a magnó precízen  van  beállítva  és  jóminőségű  az
    elektronikája.
        A zajcsökkentő nélkül mért zajok átlagosak,  a  felvétel/lejátszás
    bemenetéről kapott értékek 5 decibellel elmaradnak attól, amit a vonal
    bemenetről mértünk. A Dolby most is úgy működik, mint egyébkor. A  dbx
    nem "hozza"  ugyan  a  specifikált  92dB-t,  "csak"  88-89,5  decibelt
    produkál, de emiatt nevetséges volna panaszkodni.
        A kivezérlésjelző egyhelyütt hibázik, de egyébként  kifogástalanul
    működik.
        Összefoglalva: egyszerű, de precíz mechanika - mérsékelten sikeres
    elektronikával   párosítva.   A   frekvenciaátvitel   csak    metállal
    egyenletes, a zajok alacsonyak, a dbx lebunkózza a mélyhangokat.

    
    


    Szeánsz

    

        Valamennyi   magnót   becsülettel    végighallgattuk,    mindhárom
    szalagtípussal (de jó, hogy nincs már negyedik!).  Etalonnak  az  Aiwa
    AD-F220Z-t használtuk.

    Aiwa AD-R450

        A két Aiwa meglehetősen egyformán szólt,  de  azért  meg  lehetett
    különböztetni őket.  Mindhárom  szalagtípuson  ugyanazt  hallottuk:  a
    220-as magasban némiképp elszínezi a hangot, rátesz egy kis  csengést,
    és ez nem kellemetlen ugyan (krómon például ezt  a  magnót  hoztuk  ki
    jobbnak), de valószínű, hogy hosszabb távon mindenképpen  a  nagyobbik
    készülék  a   jobb,   mert   megnyugtatóbban,   tisztábban,   "kevésbé
    kazettásan" szól és érezhetően lejjebb megy.

    Sharp RT-23H és RT-32H

        Most  következnek  a  toronymagnók.  Szeretnénk,  ha   az   Olvasó
    kellőképpen méltányolná az  irányú  fáradozásainkat,  hogy  a  tesztet
    egyáltalán össze tudjuk hozni. A Sharp  toronymagnóknak  ugyanis  csak
    egyetlen madzagjuk  van,  az  is  a  a  saját  erősítőjük  számára.  A
    következő megoldások között választhattunk:
        A    toronymagnó     egy     szál     madzagját     bekötjük     a
    kapcsolóberendezésünkbe. Ebben az esetben a magnó fel is venne, le  is
    játszana, ha kapna tápfeszültséget - de nem kap, mert azt is  a  saját
    erősítője szolgáltatná, ugyanazon a vezetéken át.
        A toronymagnó madzagját bedugjuk a  saját  erősítőjébe.  Ebben  az
    esetben a magnó működőképes ugyan, de most meg az  erősítővel  vagyunk
    megakadva: ennek is csak egyetlen likja van a magnók  számára,  és  az
    már foglalt, tehát be még csak beadhatjuk kívülről a műsorjelet  -  de
    hogy hozzuk ki onnét?!
        Végül is szétszedtük a magnó dobozát, és  belülről,  egy  pótlólag
    beforrasztott vonal kimeneten hoztuk ki a jelet.
        A Sharp RT-23H nem hálálta meg fáradozásunkat. Ez a masina  minden
    szalagtípuson egy kicsit élénk, magasban színezett, kissé forszírozott
    hangot produkált. Nem tetszett. Az  Aiwa  FD-220Z  sávszélei  messzebb
    vannak egymástól, és a hangképe mindenképpen megnyugtatóbb.
        Furcsa, de a másik toronymagnó,  az  RT-32H  jobbnak  jött  ki  az
    Aiwánál. Általában  elevenebbnek,  egészségesebbnek,  néha  nyugodtabb
    hangúnak is éreztük, és  habár  a  mélyeken  általában  az  Aiwa  volt
    fölényben, az RT-23H mindig több szavazatot kapott.

    Sharp RT-150H

        Ez a magnó is jól kezdett, mindenekelőtt azért, mert kisebb volt a
    zaja: néha úgy tűnt, egy dolbyra való  előnyt  adhat  az  Aiwának.  Ez
    azonban csak látszat. A két magnó nem egyformán van beállítva, 0dB-n a
    Sharp  nagyobb  torzításig  van  kivezérelve,  az  Aiwát  meg   bátran
    túlvezérelhetjük, akár 4-5 decibellel is. (Ebben az esetben tehát  nem
    akkor járunk el  sportszerűen,  ha  mindkét  magnót  egyformán  0dB-ig
    vezéreljük ki!) Valójában az Aiwának egyáltalán  nem  volt  nagyobb  a
    zaja, viszont jobb a dinamikája,  erőteljesebbek  a  mélyei.  A  Sharp
    RT-150H a kisebb zenekarokat még  elfogadhatóan  tolmácsolta,  nagyobb
    hangtömegeken azonban erejét veszítette, mélyben és magasban egyaránt.

    Technics RS-B18

        Hűvösebb, magasabb tónusú, érdekesebb hangkép, túlságosan  kiemeli
    a szólamokat. Gyakran kiürül, elfogynak  a  mélyei,  néha  torzít.  Az
    etalon  hangja  puhább,  mélyebb,  hallgathatóbb.   Ezt   tapasztaltuk
    vasoxidon és krómszalagon. Érdekes: metálon megfordult a két  hangkép,
    ekkor  a  Technicsre  szavaztunk  ("teltebb,  puhább,  mélyebb,   néha
    zavaros, de jobb hallgatni").
        Noha a zajcsökkentőket elvből nem teszteljük, az egzotikus  dbx-re
    azért kíváncsiak voltunk, és két szalagtípuson, vasoxidon  és  metálon
    is kipróbáltuk.  Az  etalonkészüléket  ekkor  Dolby  C-vel  futtattuk.
    Tapasztalatunk:  a  dbx  krómszalagon  elviselhetetlenül   csörömpölt.
    Metálon már csak ugyanannyira volt rossz, mint a Dolby...

                                      *

    Sharp SM-23H erősítő

    

        A  kisebbik  torony  központja,  úgyszólván  lelke.  Ez  látja  el
    tápfeszültséggel  a  lemezjátszót,  a  tunert,  a  magnót.   Egyébként
    igencsak egyszerű készülék. Legfontosabb adatai:  2x25  watt  kimeneti
    teljesítmény 4 ohmos terhelésre, 0,8% harmonikus torzítással.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Baloldalt a hálózati  kapcsoló.  Három,  függőlegesen  elhelyezett
    síkpályás   potenciométer:   a   mély-,   a   magashangszín-   és    a
    balansz-szabályzó    kezelőszervei.    Középtájt     a     fejhallgató
    csatlakozóhüvelye, majd  a  bemeneti  választókapcsolók  (magnó,  aux,
    tuner  és  phono  -  1-1  LED   indikálja   őket),   végül   pedig   a
    hangerőszabályzó nagyméretű forgatógombja. A hátoldalon egy  8  pólusú
    csatlakozóhüvely (ide dugandó a magnóból kilógó kábel), két 5 pólusú a
    lemezjátszó és a tuner számára, továbbá  egy  pár  RCA-hüvely  az  aux
    bemenet céljára. Szabványos hangszórócsatlakozó.
        Vigyázat: a csatlakozásokon keresztül nemcsak hangfrekvenciás jel,
    hanem tápfeszültség is szaladgál,  ezt  jó  lesz  észben  tartani,  ha
    "idegen" lemezjátszót, tunert vagy magnót használunk.  A  tuner  és  a
    lemezjátszó csatlakozója szabványosan  van  bekötve  (a  3.  és  5.  a
    bemenet, a 2. a hidegpont, a 4. ponton vezették ki a  +12V-ot,  az  1.
    pedig a tápfeszültség nullpontja), tehát semmi gondunk, ha az "idegen"
    készülék is szabványos. De csakis olyan összekötő kábelt  használjunk,
    amelynek az 1. és 4. pontja NINCS bekötve - nehogy az erősítőből áradó
    tápfeszültség kárt tegyen a másik készülékben. A  magnó  csatlakozó  8
    pólusú   ugyan,   de   beledugaszolhatjuk   a   szokásos   5    pólusú
    csatlakozódugót is, a következőképpen: 3. és 5. pont - bemenet, 1.  és
    4. pont - kimenet; a 2. a hidegpont.  A  8.  a  tápfeszültség  pozitív
    ágára, a 6-7. a nullpontjára van kötve.

    Felépítése

        Spártaian egyszerű. A szorosan  vett  erősítőrész  két  csatornája
    együttvéve sem  tartalmaz  egyebet,  mint  2,  azaz  két  IC-t;  igaz,
    mindkettő dual kivitelű.
        A korrekciós erősítő egy LA6458DS típusú  IC.  Bemenetét  összesen
    440pF-nyi  kondenzátorral  látták  el,  ez  valószínűleg  nem  terheli
    túlságosan a torony lemezjátszójának hangszedőjét, viszont  hatékonyan
    csökkenti a rádiófrekvenciás zavarokat. A  korrigált  jel  -  a  többi
    bemenet  jelével  együtt  -  a  bemeneti  választókapcsolóra  jut.   A
    hangerőér balansz-szabályzás után (a Loudness kikapcsolhatatlan) máris
    az  STK  4141/II   típusú   teljesítményerősítő   IC   következik.   A
    hangszínkört   a   teljesítményerősítő   negatív    visszacsatolásában
    alakították   ki.   A   hangsugárzó-kimenetek   előtt   2,5    amperes
    olvadóbiztosító hivatott védeni az IC-t túlterhelés és zárlat ellen. A
    tápegység ±29,5V-ot ad a teljesítményerősítőnek (a pufferkondenzátorok
    3300µF-osak), ebből aztán 1-1 Zener diódával ±15V-ot állítanak  elő  a
    fono-erősítő táplálására. Azt az egyenirányító  és  stabilizátor  IC-t
    (µPC7812H),  amely  a   "szatelliteket"   látja   el   12V-os   stabil
    feszültséggel, a transzformátor egy külön tekercse táplálja. Az előlap
    műanyagból, a hátlap pozdorjából készült, a többi fémlemez.
        Ennyi az egész.
        Még valami. Ez nem befolyásolja közvetlenül az erősítő  működését,
    de  nagyon  hasznos:  a  nagyfrekvenciás  zavarok  elleni  védelem.  A
    korrekciós erősítő bemenetén található kondenzátorokról már  szóltunk.
    Hasonló, 560pF értékű kapacitást helyeztek  el  a  teljesítményerősítő
    bemenetén, a kimenetén újabb  szűrőtagot  alkalmaztak,  a  hangsugárzó
    kimeneteknél  pedig  egy  fojtótekercskondenzátor-ellenállás   hálózat
    blokkolja a nemkívánatos nagyfrekvenciás  jeleket.  Dicséretes  dolog,
    hogy a tervezők ennyire gondosan felvértezték  készüléküket  bárminemű
    zavar ellen.

    Méréseinkhez

        A specifikáció  rendkívül  szűkszavú,  nem  sokat  lehet  megtudni
    belőle.
        A  bemeneti  feszültségek  nagyjából  megfelelőek,   nem   így   a
    nagyszintű  bemenetek  impedanciái.   A   tengeren   túlról   érkezett
    készülékektől 47-68 kohm közti értéket  várunk,  de  az  SM-23H-n  még
    ennél is kevesebbet mértünk. A mértéktelen egyszerűsítés következtében
    a hangerőszabályzó  és  a  balansz-szabályzó  közvetlenül  terheli  az
    erősítőre kapcsolt jelforrásokat. Ebben az árkategóriában ez nem volna
    szokatlan - de a bemeneti impedancia azért  ritkán  sikeredik  ennyire
    alacsonyra. Minthogy komplett toronyról (majdnemhogy casseiverről) van
    szó, feltételezhetjük, hogy a komponenseit összehangolták, de ha netán
    idegen készüléket kapcsolunk az erősítőre (például az aux bemenethez),
    előfordulhat,  hogy  csökken  a   mélyhang.   A   maximális   bemeneti
    feszültségek szabványosak.
        A  kimeneti  teljesítmény  minden  tekintetben   eleget   tesz   a
    specifikációnak; a  zenei  kimeneti  teljesítmény  meglehetősen  nagy,
    főleg 4 ohmos terhelésen. A 2x25 watton mért torzítás 0,8 helyett csak
    mintegy 0,4%.
        A nagyszintű bemenetről felvett frekvenciagörbe 20Hz-en 3 decibelt
    esik, és ha  a  fono-elektronikát  is  közbeiktatjuk,  akkor  már  4-5
    decibelre  rúg  a  hiány  -  igaz,  ezt   részben   korrigálhatjuk   a
    mélyhangszínszabályzóval, és akkor a görbe már csak  1-1,5  decibellel
    tér el az ideálistól. A sávszéleken meglehetősen nagy a fázishiba.  Ez
    összhangban        van        a        frekvenciaátvitellel.         A
    teljesítmény-frekvenciatartomány  kielégítően   nagy,   bár   a   jobb
    csatornán lényegesen szűkebb: itt 40kHz helyett  csak  20kHz  a  felső
    határfrekvencia.
        Az áthallási csillapítás átlag alatti, de  a  különböző  bemenetek
    között elfogadható mértékű.  Az  intermodulációs  torzítás  viszonylag
    magas, a zajok átlagosak.  A  négyszögjel-átvitel  összhangban  áll  a
    frekvenciaátvitellel.  Kapacitív  terhelés  hatására   némi   berezgés
    jelenik meg a négyszög felfutó éle után. A különbségi torzítás -  hogy
    is mondjuk  -  akkora,  amekkora  ebben  az  árkategóriában  szokásos.
    Fono-bemenetről mérve majdnem 10 százalékig szökik 200kHz-en.
        A magnó csatlakozón kiadott jel 290-460mV, ezt  úgy  kell  érteni,
    hogy  ha  a  nagyszintű  bemenetre  500mV-ot  adunk,  akkor  460mV,  a
    hangszedők szokványos 5 millivoltja nyomán pedig 290mV jelenik  meg  a
    magnó bemenetén.
        A     maradékfeszültség-erősítés     elegendő:     ha     teljesen
    visszaszabályozzuk a hangerőt, elhallgatnak a hangsugárzók, nem  marad
    jel az erősítő kimenetén.
        Összefoglalva: szerény készülék talán még annál is szerényebb.


    Sharp SM-32H erősítő

    

        A nagyobbik Sharp torony központi egysége; 2x40  wattot  ad  le  4
    ohmra, 0,8 százalékos torzítással. Egyszerű készülék ez is, csak éppen
    van   rajta   egy   "Graphic   Equalizer",   magyarul   egy    ötsávos
    hangszínszabályzó, amely  módot  ad  rá,  hogy  zenehallgatás  helyett
    inkább folyton a potmétereket babráljuk. (Az ekvalizátorok  szubjektív
    hatásáról lásd HFM 2.) Mint tudjuk, a toronyhoz tartozó lemezjátszó és
    magnó az erősítőből kapja a tápfeszültséget (a tuner viszont önálló).

    Kezelése, szolgáltatásai

        Baloldalt  van  a  hálózati  kapcsoló.  Utána  rögtön  a  Grafikus
    Ekvalizátor  függőlegesen   elhelyezett,   síkpályás   potenciométerei
    (névleges   középfrekvenciájuk   63,   250Hz,   1,   4,   16kHz).    A
    balansz-szabályzó szintén síkpályás. Fejhallgató-csatlakozó,  aztán  a
    bemeneti   választókapcsolók,   1-1   LED-del   megtoldva.   Végül   a
    hangerőszabályzó nagyméretű forgatógombja.
        A hátoldalon 5 pólusú csatlakozóhüvely a lemezjátszó, 8  pólusú  a
    magnó, 2 pár RCA hüvely a  tuner  és  a  CD-játszó  (vagy  bármi  más)
    számára. A hangsugárzó-csatlakozók szabványosak.

    Felépítése

        Ez már egy kicsit bonyolultabb  masina,  mint  a  kisebbik  torony
    erősítője volt.
        A fono-előerősítő itt is egy  LA6458  SS  típusú  IC.  A  bemeneti
    választókapcsoló  után  a  jelet  egy   illesztőerősítőre,   majd   az
    ekvalizátorra  vezetik,   ennek   teljes   áramköri   készlete   elfér
    csatornánként  egyetlen  IC-ben  (M5226P).  Sőt,  ez  az  IC  még  egy
    erősítőfokozatot  is  tartalmaz,  az  hajtja   meg   a   hangerő-   és
    balansz-szabályzót. Ezután már csak a teljesítményerősítő IC van hátra
    (STK  4161/II).  Kimenetét  4A-es  olvadóbiztosítón   át   vezetik   a
    hangsugárzókra.
        Mint  az  SM-23H-t,  ezt  az  erősítőt  is  gondosan  megvédték  a
    rádiófrekvenciás zavaroktól. A fono-bemeneten 2x220pF-et  találunk,  a
    nagyszintű   bemeneteken   100,   illetve    220pF-es    kondenzátorok
    hidegítenek, és a teljesítményerősítő IC kimenetére is  zavarmentesítő
    tagokat építettek. A végfok bemenetén  1-1  tranzisztor  a  kapcsolási
    zajokat pusztítja ezeket a némítókat 2 tranzisztor vezérli.
        A   tápegység   ±31V-ot    ad    a    teljesítményerősítőnek    (a
    pufferkondenzátorok 5600µF-osak), és ebből stabilizátorokkal +15,3  és
    16,3 voltot állítanak elő a többi  áramkör  számára.  Külön  szekunder
    tekercs,  egyenirányító  és  egy   µPC   7812H   típusú   stabilizátor
    gondoskodik a lemezjátszó és a magnó +12 voltjáról.
        Műanyag, pozdorja, fém - ebből áll a karosszéria.

    Méréseinkhez

        A specifikáció ezúttal is szűkszavú,  bár  néhány  adattal  többet
    tudunk meg belőle, mint az SM-23H irataiból.
        A bemeneti impedanciák jócskán elmaradnak  a  jelenleg  szabványos
    220  kohm-tól,  de  legalább  elérik  a   tengerentúli   készülékektől
    megszokott  értékeket  -  hála  a  közbeiktatott   illesztőerősítőnek.
    Szépséghibája a dolognak, hogy mivel a  hangerőszabályzó  fokozat  nem
    közvetlenül  a  nagyszintű  bemenetekre  csatlakozik,   mert   erősítő
    fokozatok vannak előtte, csökken a maximális  bemeneti  feszültség:  a
    készülék nem visel  el  tetszés  szerinti  bemeneti  jeleket,  mert  a
    szóbanforgó  részek  túlvezérlődhetnek.  Szerencsére   az   erősítőnek
    kellőképpen nagyok a tartalékai, így a gyakorlatban semmiféle probléma
    nem lép fel.
        A kimeneti teljesítmény elegendő, sőt, ha csak az egyik  csatornát
    járatjuk, még jelentős  tartalékokat  is  fel  tud  mutatni.  A  zenei
    teljesítmény kishíján 80 watt!
        A nagyszintű bemenetről kapott frekvenciajelleggörbe jóval  szebb,
    mint az SM-23H-é: 20Hz és 20kHz között nincs nagyobb eltérés, mint pár
    tized dB. A mágneses hangszedő bemenet  is  jól  funkcionál,  a  görbe
    20Hz-en csupán 1,5-2 decibelt esik.
        A  hangszínszabályozók   görbéit   diagramra   vittük,   számszerű
    értékükkel  nem  akartuk  tovább  bonyolítani  amúgyis   terjedelmesre
    sikeredett mérési táblázatunkat, de alább megadjuk ezeket az  adatokat
    is: 63Hz: +8; -8 * 250Hz: +8; -7,5 * 1kHz: +7,5; -7,2 * 4kHz: +8; -7,8
    és végül 16kHz: +7,5; -8dB. Ez lényegében ±8dB.
        Túlzottnak tartjuk a Loudnesst,  a  kikapcsolhatatlan  fiziológiai
    hangerőszabályozás  mélyfrekvenciás  emelését.  Erre  itt   nincs   is
    szükség, hiszen az erősítő átvitele csaknem teljesen lineáris.
        A  két  csatorna  közötti  áthallás  és  a   fázis-frekvenciagörbe
    átlagos. A teljesítmény-frekvenciatartomány meglepően  széles,  a  jól
    méretezett   tápegységet   és   teljesítményerősítőt    dicséri.    Az
    intermodulációs torzítás kisebb is lehetne, főleg a jobb csatornán.  A
    harmonikus torzítás alacsony. A különbségi torzítás a megszokott képet
    mutatja: nagyszintű bemenetről mérve  igen  alacsony,  fono-bemenetről
    mérve körülbelül 8%.
        A magnó  kimenet  (éppúgy,  mint  a  kisebbik  Sharpon)  290-450mV
    feszültséget ad le, attól függően, melyik bemenetre adjuk a mérőjelet.
        Összegezve: korszerű, becsületesen megépített erősítő, és  nemcsak
    8, hanem 4 ohmos hangsugárzókkal is használható.


    Uher RG 260 receiver

    (erősítő-rész)

        Kezeléséről, szolgáltatásairól, nacionáléjáról már szóltunk a  85.
    oldalon - nézzük most az erősítőrész áramköreit.

    Felépítése

        A fono-előerősítő csatornánként 2, differenciálerősítőnek kapcsolt
    tranzisztort és egy IC-t tartalmaz (NJM 4558DD). A jel útjának további
    állomásai:      bemeneti      választókapcsoló,      hangerőszabályzó,
    hangszínszabályzó  rész  (NJM  4560D  típusú  IC),  balansz-szabályzó,
    rumpliszűrő - és végül a teljesítményerősítő fokozat.
        A végerősítő rész felépítése igen  érdekes.  Differenciál  FET-tel
    kezdődik,  újabb  differenciál  fokozattal  folytatódik,   aztán   egy
    kisteljesítményű     meghajtó-áramgenerátor     pár      hajtja      a
    teljesítményerősítő IC-t. Utóbbi egy STK  2230  típusú  dual  IC:  6-6
    tranzisztort   tartalmaz.   Kimenetén,   3,15A-es   olvadóbiztosítókat
    helyeztek el.
        A   tápegység   ±29V-ot    ad    a    teljesítményerősítőnek,    a
    szűrőkondenzátorok 4700µF-osak. A hangfrekvenciás erősítőrészek  Zener
    diódás stabilizátorokról kapnak ±14,5V-ot.
        A Sharp erősítőket megdícsértük, már  abból  a  szempontból,  hogy
    mennyire korrekt a  zavarvédelmük.  Nos,  az  Uher  RG  260-nak  sincs
    szégyenkezni valója: a  fono-bemeneten  nagyfrekvenciás  fojtótekercs,
    majd 100+220pF-os kondenzátor őrködik,  mindegyik  nagyszintű  bemenet
    330pF-fel van hidegítve, a hangszínszabályzó  rész  be-  és  kimenetén
    ugyancsak találunk szűrőtagokat, a teljesítményerősítő kimenetét pedig
    többszörösen is  védik  a  nagyfrekvenciás  jelektől.  (Közvetlenül  a
    hangsugárzókapcsokon, majd még 3 fokozatban.) Tisztelet-becsület ennek
    a konstrukciónak; csak  az  tudja  igazán  méltányolni,  aki  maga  is
    szenved a CB-sektől, a tv-adás okozta búgástól.
        Az erősítő,  illetve  az  egész  receiver  meglehetősen  bonyolult
    felépítésű, de alkatrészei rendezetten helyezkednek el  2  nagy  és  2
    kisebb panelon.

    Méréseinkhez

        A  feszültségek/impedanciák  rendben  vannak  (bár  a   nagyszintű
    bemenetek impedanciája elmarad a 220 kohm-tól).
        A kimeneti teljesítmény annyi, amennyinek lennie kell - és  közben
    a torzítás valóban nem haladja meg a  0,05%-ot,  sőt,  még  alatta  is
    marad. A harmonikus és az intermodulációs torzítás egyaránt  alacsony.
    A kimeneti feszültség instabilitása csekély, és ha  ezt  a  paramétert
    átszámoljuk csillapítási  tényezőre,  nagyjából  a  specifikált  45-öt
    kapjuk (pontosabban 43-at).
        A nagyszintű bemenetekről kapott frekvenciagörbe alul  csak  7-8Hz
    táján kezd esni, és  csak  enyhén;  magasban  20kHz  fölött  meredeken
    csökken a szint. A fono-bemenet jelleggörbéje már  nem  ennyire  szép,
    50Hz alatt lehajlik a görbe.
        A fiziológiai hangerőszabályzó rendkívül drasztikusan  működik,  a
    kiemelés 20Hz-en a 14 decibelt is eléri - még szerencse, hogy ki lehet
    kapcsolni. A  rumpliszűrő  50Hz-en  kezd  el  működni,  és  12dB/oktáv
    meredekséggel vág.
        A fázis-frekvencia jelleggörbe alacsony frekvencián alig tér el  a
    lineáristól,  de  20kHz-en  már  erős  a  fázishiba.   Az   áthallások
    átlagosak,  a  nagyszintű  bemenetek  közötti  áthallás  10kHz  fölött
    elmarad a  specifikációtól,  de  ennek  ne  tulajdonítsunk  különösebb
    jelentőséget.
        A zajok elfogadhatóak,  habár  a  nagyszintű  bemeneteken  a  jobb
    csatorna (lineárisan értékelve) 5 decibellel zajosabb  a  másiknál.  A
    korrekciós bemenet is zajosabb annál, amit a gyár ígér - de  ezen  nem
    is csodálkozunk, mert a specifikáció valószínűtlenül szigorú volt.
        A  négyszögjel-átvitel  szép  fokozatosan  romlik:  100Hz-en   még
    egészen jó, 1kHz-en egy kis tüske látszik  a  felfutó  élén,  10kHz-en
    enyhén hullámossá válik, kapacitív  terhelés  hatására  pedig  jócskán
    berezeg. A különbségi torzítás a megszokott képet mutatja:  nagyszintű
    bemenetről alacsony, hangszedő-bemenetről mérve magasra szökik.
        A magnókimenet feszültsége/impedanciája megfelelő.
        Összefoglalva: az RG 260 (többnyire) becsülettel teljesíti, amit a
    (rendkívül szigorú) specifikáció igér.  Gyanítjuk  azonban,  hogy  nem
    fogja szeretni a túl komplex impedanciájú hangsugárzókat.

    
    
    
    
    


    Szeánsz

    

        Az erősítőket, szokásunkhoz híven, a HFM I  fono-előerősítő  és  a
    Quad 405 végfok kombinációjához hasonlítottuk -  ezekről  ugyan  egyre
    kevésbé vagyunk nagy véleménnyel, de hát mit  tegyünk:  amíg  a  bolti
    masinák még ezt a színvonalat sem ütik meg,  addig  a  HFM  I/Quad-nak
    jogában áll betöltenie az etalon tisztét.

    Uher RG 260

        Valamelyest   mélyebb   tónusú   hangkép.   Néha   kellemesebbnek,
    tömörebbnek, máskor inkább fojtottnak álmosnak hallottuk. Az etalonnak
    világosabb, tisztább  a  hangképe,  jobb  a  térhatása.  Vitatkoztunk,
    melyik hangkép erényei az igaziak - és tovább folytattuk a  szeánszot.
    A JBL és az Ortofon demólemez műsora  aztán  végleg  az  etalon  mellé
    állított bennünket. Ez még asztalbontás előtt  történt,  tehát  akkor,
    amikor csak jelzőszíneket láttunk, és nem  tudtuk,  melyik  erősítő  a
    "zöld" és a "sárga".
        Esetleg figyelembe vehetjük, hogy a HFM I és a Quad között  csupán
    egy potenciométer ármánykodik, az  Uher  két  szélső  fokozata  között
    viszont egy komplett meghajtó és hangszínszabályzó áramkör érezteti  a
    hatását - habár ezen úgysem lehet változtatni. Az RG 260-nak így is jó
    bizonyítványt adunk: tisztességes kis erősítő.

    Sharp SM-32H

        Hasonló hangzásbeli ellentét, mint az előbb,  csak  sokkal  kisebb
    különbség - és furcsa! most mégis valamivel határozottabban szavaztunk
    az etalonra.  Talán,  mert  az  SM-32H  hangképe  jobban  hasonlít  az
    etalonéra, könnyebb kiszúrni a hibáit. De az is lehet, hogy  az  előző
    szeánszon  már  bemelegítettük  a  fülünket,  és  ezért  tudtunk  most
    gyorsabban dönteni. A Sharp hangja kissé tompa, ködös,  fojtott,  alul
    felmelegszik, felül kissé kásás, nagyzenekari  tuttikon  zűrös.  Volt,
    aki jobbnak találta  a  basszusát,  mások  (ketten  is)  azt  írták  a
    jegyzetfüzetükbe, hogy "vigyázz, nem igaz, hogy  ennek  volna  jobb  a
    basszusa". Hangsúlyozzuk: annak  ellenére,  hogy  ezúttal  szigorúbban
    ítéltünk, a Sharp  hangképe  valamivel  közelebb  áll  az  etalonéhoz.
    Valószínű, hogy ez az erősítő is  ugyanabba  a  kategóriába  tartozik,
    mint az Uher RG 260.

    Sharp SM-23H

        A kisebbik erősítő nem tett  ránk  jó  benyomást.  Hangja  mélyebb
    tónusúnak,   a   drasztikusabb    (értsd:    torzabb)    lemezrészeken
    nyugodtabbnak tűnik, de valójában hiányoznak a mélyei  is,  a  magasai
    is. A szólamokat kissé összemossa, a térhatása mérsékelt.  Jellegzetes
    sávhatárolt hangkép.

                                      *

    Sharp hangsugárzók


        Úgy  látszik,  a  japánok  kihasználják   az   olcsó   nyugatnémet
    munkaerőt, mert a hangsugárzóikat az NSZK-ban készíttették...
        A Sharp CP-23H kétutas, kéthangszórós  reflexdoboz,  bár  kívülről
    ezt nehéz kivenni, mert a hangszóróselyem  eltávolíthatatlan;  fotózás
    közben az ellenfényekkel kellett ügyeskedni, hogy a  hangszórókból  is
    lássunk  valamit.  Hátulról   azért   kinyitottuk   a   dobozkát,   és
    meggyőződtünk  róla,  hogy  nincsen  benne  semmi  (ámde  az  legalább
    érthető) - nem  számítva  persze  a  hangszórókat,  a  165mm  átmérőjű
    mély-középsugárzót és az 55mm-es, szintén papírmembrános  csipogót.  A
    nagyobbik dobozban, a CP-32H-ban az előbbiekhez még egy 75mm  átmérőjű
    középsugárzó is járul, és ez mind még semmi, mert  csillapítóanyag  is
    van  benne:  egy   7-8mm   vastag   vatelinréteg   a   hátoldalon.   A
    hangsugárzó-csatlakozók mindkét dobozon  szabványosak,  de  a  dobozok
    annyira rövid pórázra vannak fogva, hogy  nemigen  lehet  eltávolítani
    őket a torony tövéből. A madzag alig két méteres.

    Méréseinkhez

        A két példány görbéje (1. és 7. diagram) szépen együtt fut.  Maguk
    a görbék azonban annál kevésbé szépek. A nagyobbik doboz diagramján  a
    13kHz-es tüske bizonyos Videoton dómokat idéz, de a VT-hangsugárzóknak
    nem  volt  ennyire  gyatra  a  basszusátvitelük.  A  CP-23H-nak  jóval
    alacsonyabban, 6kHz-en, de aztán 16kHz-en is van egy jókora kiemelése,
    még szerencse,  hogy  közben  erősen  lekonyul  a  magasátvitele...  A
    közeltéri görbék (2. és 8. diagram)  100Hz  alatt  a  tengerszint  alá
    zuhannak, és feljebb is jócskán ingadoznak, arról  árulkodva,  hogy  a
    membránszél rosszul van csillapítva, és időnként ellenfázisban mozog a
    membránnal.
        Az iránygörbék (3. és 9. diagram) elég rosszak, a  kisebbik  doboz
    különösen gyöngén szórja a magashangokat.  Torzítás  (4-5.  és  10-11.
    diagram) a CP-23H papírján elég széles  sávban  kellemetlenkedik,  itt
    harmadik harmonikus  összetevők  is  megjelennek.  A  CP-32H-nak  1kHz
    környékén van egy torzítás-csúcsa.
        A 96 decibeles hangnyomáshoz a kisebbik doboznak 9, a nagyobbiknak
    4,2 wattra van szüksége. A gyár nagyobb érzékenységet specifikált,  de
    lehet, hogy igaza van: végülis a görbék annyira  girbegörbék,  hogy  a
    hangnyomás folyton ingadozik, nehéz pontosan beállítani, és elég  csak
    egy kicsit odébbhangolni a generátort, hogy a nyomásszint  máris  több
    decibellel megváltozzék.
        A  nagyobbik  hangsugárzó  burst-átvitele  átlagos,  a   kisebbiké
    kriminális:  az  oszcillogram  szinte  egyáltalán  nincs  nyugalomban,
    nehezen indul, és a jel  megszűnte  után  nem  tud  megállni.  A  nagy
    doboznak (1-5.) a 900, 1548, 3730,  5850  és  13500Hz-es,  a  kicsinek
    (6-10.) a 944, 1694, 3750, 6310 és 10600Hz-es jeleit fényképeztük le.

    
    


    Szeánsz

    


    Sharp CP-32H

        Elég volt feltenni a tűt a befutó barázdára,  hogy  balsejtelmeink
    támadjanak - és sejtéseink nyomban be is igazolódtak.
        A CP-32H úgy szól, mint ha valaki smirglivel csiszolna egy homokos
    üveglapot. A homok ugyan nagyon aprószemű, és egészen magas hangot ad,
    de egy pillanatra sem marad nyugton, forszírozottá teszi a  lemezzajt,
    és úgyszólván diszkvalifikálja a  CP-32H-t.  Ez  a  Sharp  hangsugárzó
    egyébként is rendkívül  kiegyenlítetlenül  szól,  a  hangkép  teljesen
    szétesik, az embernek az az érzése támad, hogy  a  hangsugárzó-vezeték
    biztosan rossz  polaritással  van  bekötve  (de  nem:  megcsináltuk  a
    fázispróbát), és hogy de jó lenne kimenni a szobából és a kisujjunkkal
    kipiszkálni a fülünkből a hangképnek még a maradványait is. A Sharpnak
    nincs mélye, a magasai pedig süvítenek, sziszegnek, torzak. Etalonunk,
    a jó öreg Orion HS 280 (régebbi példány!) valósággal a mennybe ment.

    CP-23H

        A kis Sharp legalább másfél kilóval jobban  szól  a  nagyobbiknál.
    Neki sincs igazi basszusa, de  ami  van,  az  feldúsul,  felmelegszik,
    túlteng. Felül szőrösen, máskor túl ércesen szól, de talán nem annyira
    elviselhetetlenül,  mint  a  CP-32H.  Habár  a  dögösebb   popszámokon
    teljesen  kiürül  a  hangképe,  az  operajelenet   pedig   kakofóniába
    torkollik, ez a hangsugárzó még így is valamivel közelebb lehet  a  HS
    280-ashoz, mert most már annak hibáira is felfigyeltünk. Mindazonáltal
    nincs verseny a kettő között:  a  HS  280  fölényesen  jobb,  mélyben,
    magasban,  dinamikában,  térhatásban  -   vagyis   mindabban,   amiben
    egyébként ő sem volna igazi favorit.
        Gyöngéi ellenére is, a CP-23H már alkalmasnak  látszott  rá,  hogy
    egyáltalán  eljátszogassunk  vele.  Eddig  is   állványokon   (vasláb,
    fémtüske), de a falaktól távol tartottuk a  hangdobozokat,  a  Sharpot
    viszont most rátoltuk a falra, és figyeltük, megjön-e  a  basszusa.  A
    hangkép kétségtelenül mélyült, 80-100Hz környékén bummogni kezdett, és
    többé-kevésbé egyensúlyba került, de a Sharp még így,  a  falra  tolva
    sem szolgáltatott annyira mély basszust, mint az egyébként  basszusban
    szegényes Orion HS 280 a falaktól távol (!).

    Toronyszeánsz

        Külön-külön tehát végigteszteltük a Sharp tornyok komponenseit. De
    hát végül is ezek nem teljesen önálló készülékek,  csak  együtt  lehet
    megvásárolni őket, meg aztán aki ilyet vesz,  nem  azért  veszi,  hogy
    bármit is módosítson rajta - szóval, tartozunk annyival  az  Olvasónak
    (meg  saját  magunknak  is),  hogy  csináljunk  egy  Torony-Antitorony
    szeánszot is. Az anti-, azaz horizontális tornyot  mi  így  állítanánk
    össze:

    NAD 5120 + Ortofon FF15E/II    5400,-
    Orion receiver SR-1025        12000,-
    Aiwa AD-F220Z                  8500,-
    Orion HS 280-asok              3500,-
    -------------------------------------
    összesen:                     29400,-

        tehát mintegy 10 ezer forinttal olcsóbb a kisebbik,  tizenkettővel
    a nagyobbik Sharp toronynál. A magnók és a tunerek hasonló kaliberűek,
    és mi  most  nyilván  csak  a  lemezjátszó-berendezéseket  hasonlítjuk
    össze. A NAD-ot eredeti árán  számoltuk,  mert  igaz  ugyan,  hogy  mi
    csőkarral használjuk, és az újabb 445 forintba  kerülne  -  de  ennyit
    megér az a Supraphon pickup, amit a géppel kapunk, meg  hogy  a  lapos
    kar is megmarad tartaléknak.
        A Sharpok közül a nagyobbik tornyot állítottuk össze  (a  kisebbik
    akkor  már  nem  volt  a  kezünkben).  A  hangsugárzókat  30cm  magas,
    fémtüskés vasállványokra helyeztük, és a Sharp  dobozokat  még  rá  is
    toltuk a falra. A Sharp-elektronikák  sajátos  kivitele  miatt  a  két
    rendszert nem tudtuk párhuzamosan kötni a kapcsolóberendezésre, inkább
    külön-külön hallgattuk meg őket - de hát amúgy sem lehetett volna  szó
    vaktesztről, hiszen a két hangkép aggasztóan eltér,  mindenki  azonnal
    felismeri, mikor melyiket hallja. Ehhez nem is kell  zenét  hallgatni,
    elég, ha rátesszük a tűt a befutó barázdára! (És csak  most  figyeltük
    meg igazán, mennyire védtelen  a  Sharp  lemezjátszó  a  lépészajokkal
    szemben!)
        A Sharp torony hangképét, illetve auditív élményeinket  talán  így
    jellemezhetnénk a legtömörebben:  "nem  is  olyan  kriminális",  vagy:
    "sokkal  rosszabbra   voltam   elkészülve".   Basszusa   természetesen
    egyáltalán nincs, inkább csak dörömböl alul, a magastartománya  erősen
    kiemelkedik,  a  középső  regisztere  kiürül.  Emiatt   a   hangszerek
    elveszítik testességüket, a szólamok összekeverednek  -  mindazonáltal
    nem hallottunk különösebb torzítást, és nem mondhatjuk, hogy a hangkép
    elviselhetetlen  lett  volna.  Habár   egyikünk   makacsul   kitartott
    amellett, hogy amit  most  hallgatunk,  annak  semmi  köze  az  élethű
    hangátvitelhez, és valószínű, hogy a  Sharp  tornyon  kizárólag  olyan
    zenét  érdemes  hallgatni,  amely  úgy  készült,  mint  jelen  számunk
    címlapja szemlélteti.
        Más kérdés,  hogy  a  Sharp  torony  így  sem  volt  versenyben  a
    NAD/Ortofon/Orion rendszerrel. Hangminőségben számolva,  sok-sok  ezer
    forintnyi különbséget hallottunk, természetesen az  utóbbi  javára.  A
    Sharp tornyok minősége a hangsugárzókon bukik meg. Mi nyilván senkinek
    sem tanácsolhatjuk, hogy ilyen tornyot vegyen,  de  ha  már  megvette,
    akkor igenis tudunk adni neki egy jó tanácsot: ne bánja  az  emblémát,
    sürgősen sózza rá valakire a hangsugárzókat, és ereszkedjék le mondjuk
    a  HS  280-ashoz.  Akkor  lesz  neki  egy  elegánsabb,   sokkal-sokkal
    praktikusabb, sokkal-sokkal drágább,  és  még  mindig  sokkal  kevésbé
    elfogadható berendezése, mint a mi Antitornyunk.
        Arról nem is beszélve, hogy az árdifferenciából az Antitornyot  is
    tovább fejleszthetjük. Megcsináltathatjuk a hangdobozállványt,  és  az
    FF15 helyett választhatunk 6400 forintért  egy  MC10S/T-10  készletet,
    még mindig belül maradva a kisebbik torony 40 ezer forintos büdzséjén.
    És akkor ha valaki  akár  csak  megpendíti  is  nekünk,  hogy  esetleg
    összehasonlíthatnánk a  mi  Antitornyunkat  az  ő  Sharpjával  -  csak
    szánakozva fogjuk ingatni a fejünket ekkora naivitás hallatán.