Bemutatjuk: |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Ortofon MC10 Super
A népszuper
Mostantól már a kispénzűeknek is lehet szuper-hangszedőjük. A
mozgótekercses Ortofonok között éppen a legolcsóbb a szuper: az MC10
Super. Ez 3100 forintba kerül; körülbelül ennyiért árulták valaha az
eredeti MC10-et - mielőtt megváltozott volna a dollár/forint kurzus és
mielőtt forgalomba nem hozták az MC10/II-őt.
Nehogy Olvasóink végképp belezavarodjanak az Ortofon
típusjelzésekbe, gyorsan eláruljuk, hogy a "Super" jelző nem annyira a
minőségre vonatkozik, mint inkább a szóbanforgó hangszedő kimeneti
feszültségére. A mozgótekercses Ortofonok általában tipikus
alacsonyimpedanciájú, alacsony kimeneti feszültségű hangszedők, nem
adnak ki, csak egytized millivoltot vagy alig többet. (Lásd 4. és 12.
kiadásukban az Ortofon MC-hangszedők tesztjét, illetve 17. számunkban
a Transzformátortesztet.) Az MC10 Super csaknem háromszorta nagyobb
kimeneti feszültséget szolgáltat, anélkül - és ez fontos -, hogy
egyszersmind a kimeneti impedanciája is megváltozott volna (habár
ehhez kommentárt kell fűznünk a mérések után). Hogy aztán ebből
származik-e valamiféle előny? Lehet vitatkozni rajta. A háromszorta
nagyobb kimeneti feszültség még mindig nem elegendő, hogy közvetlenül
csatlakozhassunk a fono-bemenetre, tehát nem tudjuk megtakarítani az
illesztőtranszformátort vagy a head-ampot.
Elképzelhető viszont, hogy valaki nem használ komplett
előerősítőt, és a RIAA-korrektorról közvetlenül vezérli ki a
teljesítményfokozatot. Ezáltal kiesik az előerősítő meghajtófokozata a
maga azonnal felismerhető torzításaival. Ennek azonban az az ára, hogy
a teljesítményerősítőt nem tudjuk kivezérelni, csak átlagos
szobahangerőre - vagy még addig sem. Ilyenkor aztán tényleg jól jöhet
az a 10 decibelnyi többlet-feszültség. Mivel a "szobahangerő"
viszonylagos fogalom, megpróbáljuk pontosabban elmondani, mire
gondolunk. Nálunk például, egy körülbelül 60 köbméteres, jól
csillapított szobában a hangerő tökéletesen elegendő, ha valamelyik
Ortofon MC-t használjuk Ortofon STM-72, T-10, T-20 vagy T-30 trafóval.
Ezek, egy átlagosan érzékeny fono-előerősítőn át, kellőképpen
kivezérlik az átlagosnál jóval érzékenyebb Quad 405-öst. Éppen csak
hogy elegendő a hangerő, ha az Ortofonok helyett KFKI trafóval
illesztjük az MC-t a RIAA-korrektorhoz. Még többet veszítünk, ha a
Quadot cseréljük ki egy normál, szabványos érzékenységű
teljesítményerősítőre, például a Naim NAP 250-re vagy az Orion SE 260
végfokozatára - ilyenkor nem is ússzuk meg egy újabb erősítőfokozat
nélkül. Persze, ez jellegzetes hifista okoskodás, az Ortofon
konstruktőreit aligha ez a meggondolás vezérelte. Habár, ha
meggondoljuk, a legolcsóbb és "univerzális" Ortofon transzformátor, a
nálunk még nem kapható T-5 áttétele jó 7 (!) decibellel kisebb a
többinél, viszont ezt bőven kiegyenlíti az MC 10 Super magasabb
kimeneti feszültsége.
Az MC10-es típuscsaládból egyébként ma már gyakorlatilag csak az
MC10 Super van forgalomban. Az tehát a főkérdés, hogy az Ortofonnak
vajon sikerült-e fenntartania az MC10/II hangminőségét ebben a
szerényebben árazott modellben is. (A II-es változat jobban szólt az
eredeti MC10-esnél!) Ha igen, áldásunk reá.
Ami a "tízes brigád" külső megjelenését illeti, az MC10
műanyagteste piros volt, a 10/II-é fekete, a Superé pedig, íme, kék.
("Az a szép, az a szép...") A specifikáció többé-kevésbé a régi, azon
kívül, hogy az új modell nagyobb feszültséget ad ki (erről már
beszéltünk), ezenkívül az engedékenységét is megnövelték valamelyest,
legalábbis névleg, de majd látni fogjuk, hogy ennek semmi jelentősége
sincs. A specifikációt egyébként négy nyelven is elolvashatjuk,
ugyanennyin közli a beszereléshez szükséges tudnivalókat is a
miniatürizált használati utasítás. A hangszedőt plexi búra takarja.
Találunk benne 3 pár különböző hosszúságú csavart, 1 pár anyával, 1
pár távtartóval. Kapunk ezenkívül egy tűtisztító kefécskét és egy
takaros kis tűmérleget, mérési tartománya 8-30mN (0,8-3g).
Méréseinkhez
Hangszedőnket - szokásunkhoz híven - egy Dual 701-es lemezjátszóba
szereltük. A használati utasítás nem írja elő, mekkora
terhelőimpedanciával kell lezárni a hangszedőt, bár megemlíti, hogy
bármelyik Ortofon illesztőtranszformátor vagy elő-előerősítő megfelelő
lesz hozzá. A hétköznapi használathoz ez elegendő, de aki mérésekkel
foglalkozik, annak valamivel többre volna szüksége. Visszaemlékezve,
hogy az MC10 és a 10/II specifikációja 10 ohmos vagy nagyobb terhelést
ír elő, a mérésekhez az Ortofon cég MCA 10 típusjelű elő-előerősítőjét
használtuk. Ennek bemeneti impedanciája 11 ohm, frekvenciaátvitele
7Hz-200kHz (0;-1dB), harmonikus torzítása még igen nagy kimeneti
jelnél is 0,1% alatt marad.
Mielőtt az első szállítmányra való Super megérkezett volna a
RAMOVILL-hoz, mi már kaptunk egy példányt az Ortofon cégtől.
Méréseinket azon végeztük. Később újra kértünk az Ortofontól két -
most már összemért - példányt, a lemezjátszó-vaktesztekhez.
Természetesen ezeket a hangszedőket is megmértük. A "szórás"
viszonylag csekély, de észrevehető. Furcsa módon a legelső, a "zsebből
előhúzott" hangszedő görbéi voltak a legszebbek.
A frekvencia-jelleggörbe a bal csatornán rendkívül egyenletes, a
jobb csatornán 10kHz fölött 2-3 decibeles kiemelés látható. (Némelyik
példányon ez a felső szakasz valamivel hepehupásabb, a középső része
beszakad, visszatér a vonalra.) Érdekes jelenség, és mi most vettük
csak észre, hogy az egész Ortofon MC-típuscsaládra ez jellemző: a bal
csatorna átvitele 100 és 10 ezer Hz között gyakorlatilag lineáris, a
jobb csatornáé viszont enyhén felfelé húz, körülbelül egy decibelnyit
emelkedik. Régebbi diagramjaink alapján arra következtetünk, hogy ez
az alapkonstrukcióból fakad.
Az áthallás tisztességes, egészen 8-10kHz-ig meghaladja a 20dB-t.
A kimeneti feszültség valóban sokkal nagyobb, mint eddig volt. Az
MC10/II-őn (ugyanezzel a módszerrel) 0,11 millivoltot mértünk, most
pedig ha nem is háromszorta, de jó két és félszerte többet.
Hangszedőnk letapogatási képessége jó. Engedékenysége nagyjából
eleget tesz a specifikációnak. (Itt közbeszúrunk egy kis statisztikát
a 10-es család e paraméteréről. Az eredeti modellre 15mm/N-t
specifikáltak, de mi csak tízet mértünk. A 10/II-es változat
engedékenységét visszavették 10mm/N-ra - ennyit is mértünk rajta. Most
14mm/N-t ígértek, 13-at teljesítettek. Magyarán: az MC10-es család
engedékenysége 10-15mm/N.
A frekvencia-intermodulációs torzítás alacsony, ahogy ezt a jó
MC-hangszedőktől megszoktuk. A többi torzításforma szintén ugyanúgy
jelentkezik, mint eddig. Az 1kHz-es impulzusátvitel is a megszokott
alakot mutatja: kismértékű túllövést a felfutó jel élén.
Nem hagyott minket nyugodni a kisördög, szerettük volna
kideríteni, hogy vajon nem növekedett-e a hangszedő impedanciája (ez
logikus velejárója volna annak, hogy növelték a kimeneti
feszültségét!). Megmértük tehát az MC10 Supert lezáratlanul, az
elő-előerősítő közbeiktatása nélkül is. Azt találtuk, hogy a
kimenőfeszültség ilyenkor csaknem a duplájára nő. Eszerint a pickup
belső ellenállása nem 3 ohm, inkább 5-6 ohm körüli lehet.
(Valószínűleg megnövelték a tekercs menetszámát, ebből adódik a
feszültség-többlet.) Gyanakodni kezdtünk, hogy a terhelés
változtatásával vajon nem módosul-e a frekvenciaátvitel is? Felvettük
a görbéket 47 kohm-os terheléssel is - de azok egy fikarcnyit sem
változtak. Az MC10 Supert tehát nyugodtan használhatjuk a hozzá
rendelt, Ortofon - vagy egyéb - márkájú illesztőeszközökkel.
Szeánsz
Az MC10 Super természetesen az MC10/II-höz hasonlítottuk. Két NAD
5120-as lemezjátszóba szereltük őket, és most már a csőalakú
hangkarokat használtuk. Az A-B vakteszt ugyanúgy folyt, mint Kirakós
játék című cikkünk végén, a 66. oldalon leírjuk. A négy zsűritag
jegyzetfüzetéből kitépkedtük a lapokat, az ítéleteket hangszedők
szerint csoportosítottuk (minden mondat mástól származik) - és ezt
kaptuk:
MC10/II. Tömörebben, melegebben, néha megnyugtatóbban szól, a
mélyei kellemesebbek, de mos, ködösít, nem tiszta.
Kiegyenlítettebb(?), de lefojtja a zenét, "szutykosabb". Talán
mélyebbre megy, de ritkábban tetszik. Mos.
MC10 Super. Definiált, érces, hűvösebb, pregnánsabb,
kézzelfoghatóbb hangkép, jobb és tisztább szólamok, de a mélye néha
kevés. Fenntartásokkal, de jobb: elevenebb, jobbak a magasak (nem több
van belőlük, hanem magasabbra mennek), a szoprán levegősebb, sokkal
tisztább. Teresebb, visszhangosabb, jobb.
Mindent összevéve, meg vagyunk elégedve a Super hangjával, hiszen
legalább három és felen rászavaztunk - fenntartva, hogy a 10/II-nek
valamivel jobb a basszusa. Kipróbáltuk a birtokunkban levő másik két
Supert is, ezek válogatott példányok, de csak annyiban, hogy
"egyformábbak" az átlagosnál. (Nekünk mindenképpen két egyforma
példányra van szükségünk a lemezjátszó- és hangkar-tesztekhez.) Ezek
valamivel érdesebben szóltak, mint az első példány, de így is az a
véleményünk, hogy az MC10 Super jólsikerült típus: vagy előrelépés az
MC10/II-höz képest - vagy legalábbis egy szintén teljesen "autentikus"
változata a 10-es hangszedőcsaládnak.
*
Kulcsrakész tornyok
Akik nem szeretnek építkezni, másokat bíznak meg a munkával. Igen
ám, de a legtöbb vállalkozó csak részfeladatokat végez, "beszállít",
akkor pedig a Tisztelt Kuncsaftnak még bőven akad szervezni,
ügyintézni valója. Ezért van nagy becsületük a fővállalkozóknak, akik
kulcsrakészen adják át az építményt - esetünkben a hifi-tornyot.
Komplett tornyot Magyarországon eddig csak a Videoton épített, a
többiek művéből mindig hiányzott valami, általában a lemezjátszó (azt
persze a Videoton is "alvállalkozótól" szerezte be). Most azonban
ismét kulcsrakész tornyokat tesztelünk: a Sharp cég System 23 és
System 32 elnevezésű építményeit. Szaladjunk végig az emeleteiken:
System 23: RP-23H lemezjátszó ST-23H tuner SM-23H erősítő RT-23H
magnó CP-23H hangsugárzó és egy állvány.
System 32: RP-32H lemezjátszó ST-32H tuner SM-32H erősítő RT-32H
magnó CP-32H hangsugárzók és ezekhez is jár egy állvány.
Ezeket a készülékeket az isten is egymásnak teremtette, de a Sharp
egészen biztosan: valamennyi CSAK A TÖBBIVEL EGYÜTT HASZNÁLHATÓ,
ugyanis (az ST-32H tuner kivételével) minden komponens a központi
erősítőből kapja a tápfeszültséget! Nincs hozzájuk, csak egyetlen
madzag, és azon nemcsak hangfrekvenciás jel, hanem tápfeszültség is
közlekedik. A tervezők így megtakarítottak tornyonként 2-3
tápegységet, azon az áron, hogy az erősítőhöz egy kicsit bonyolultabb
tápegységet kellett építeniük. A nagyközönségnek valószínűleg tetszeni
fog a dolog, mert kevesebb a madzag, könnyebb összekapcsolni az
egészet, és a többségnek meg sem fordul a fejében, hogy szétbontsa,
idegen masinákkal ötvözze a "System"-et. (Aki másképp gondolkozik, az
amúgysem vesz tornyot.) Mindazonáltal, az erősítőn van "aux"
(auxiliary=kiegészítő) bemenet, azon behozhatjuk más magnók vagy
tunerek jelét is. Még egy "szolgáltatás": mindegyik készülékhez jár
egy elegáns kartonlap, a kezelőszervek rajzával és rövid leírásukkal.
Ennyit a kulcsrakész "System"-ekről. A továbbiakban
készülékfajtánként vesszük sorba a Sharpokat, a szokásos sorrendben:
lemezjátszók, tunerek, magnók, erősítők, hangsugárzók. Ne vegye zokon
a figyelmes olvasó, ha már sokadszorra írjuk le, hogy ennek vagy annak
a készüléknek nincs önálló tápegysége - úgy érezzük, ezt kötelességünk
folyvást felemlegetni.
Természetesen más készülékeket is Bemutatunk, "besorolva" a
Sharpok közé: egy Uher receivert (a rádiók és az erősítők között),
illetve egy Aiwát, egy Technicset és egy további Sharpot (a magnók
között).
MATEK
A Kistorony durván 40 ezer, a Nagytorony 41 ezer néhányszáz
forintba kerül - a két berendezés ára tehát gyakorlatilag azonos.
Véleményem szerint többrendbéli hibák lehetnek a kréta körül. Nem
vagyok Sharp-szakértő, de ismerem a nyugati árakat, a nyugati
kereskedelmi gyakorlatot, és biztos vagyok benne, hogy a kisebbik
torony, dollárban számítva, jó 25-30 százalékkal kevesebbe került,
mint a nagyobbik. Ebből pedig az következik, hogy az alábbi két
matematikai tétel közül az egyik feltétlenül igaz:
1. Egyes vállalataink, emberbaráti elvektől vezéreltetve, 25
százalékot ráfizetnek az üzletre.
2. Mások, miközben az állampolgárok devizáját forgatják,
illetlenül sokat akarnak keresni.
A lecke tehát, amelyet a következő matekóráig mindenkinek meg kell
oldania, így hangzik:
"Ha feltételezzük, hogy a kereskedelmi vállalatok már a
Nagytornyon is jócskán keresnek, akkor vajon mennyit kereshetnek a
kisebbiken?!"
DL
*
Sharp lemezjátszók
RP-23H
A kisebbik torony lemezforgatója. Igen egyszerű, szíjhajtású
készülék, az erősítőről kapja a tápfeszültséget (+12V), a
hangfrekvenciás összekötő kábelen keresztül. Felépítéséről nem sokat
mondhatunk. A műanyag héjszerkezetre közvetlenül fogták fel a piciny
egyenáramú, kollektoros motort, a lemeztányér csapágyát és a hangkar
csapágyházát. A motor fordulatszámát egy LA5512 típusú IC tartja
konstans értéken. A készülék 4 harangalakú gumilábon nyugszik. A
plexitetőt játék közben is le lehet csukni. A hangszedő mágneses
rendszerű, szabványos kivitelű, típusszáma CART-136.
RP-32H
A nagyobbik toronyhoz tartozik. Külsőre ugyanolyan, mint a másik,
de nem szíj-, hanem direkthajtású. A motor 9 tranzisztort, 3
Hall-elemet tartalmaz és 12V-ról üzemel - a tápfeszültséget szintén az
erősítőből kapja. A hangszedő típusa: CART-137.
Kezelésük, szolgáltatásaik
Mindkét készülék félautomata; a futómű azáltal indul meg, hogy a
kart a barázdák fölé visszük. A játék befejeztével a hangkar magától a
helyére megy, kikapcsolva a meghajtást. (Ugyanez történik, ha a Cut
gombot használjuk.)
Elöl balra van a fordulatszámváltó, jobbra a már említett Cut
gomb. Egyenes hangkar, tövében a karlifttel. A tűerőt ellensúllyal, az
antiskatinget sehogysem lehet állítani. A hangszedőt el lehet
mozdítani a papucsban, a túlnyúlást tehát pontosan beállíthatjuk.
Méréseinkhez - I. (RP-23H)
A fordulatszám-eltérés 33 1/3-on túl nagy, kilóg a tűrésmezőből, a
szabvány csak ±1,5%-ot enged meg. Pedig nem lett volna nagy munka
pontosan beszabályozni a gépet, hiszen (a belsejében) külön potméter
szolgál erre a célra. Persze, ez a gyár dolga volna, nem a vásárlóé.
A nyávogás jobb a specifikáltnál.
A zajt nem mérhettük meg rezgésmentesítő állványon is: a
lemezjátszó túl rövid kábelen kapja a tápfeszültséget, és úgy össze
van nőve az erősítővel, mint a sziámi ikrek. Az RP-23H zaja a
laborasztalon mérve is egészen tisztességes, "B" görbével jobb a
specifikáltnál.
A frekvenciagörbe 10kHz fölött kiemel, a bal csatornán kevésbé, a
jobb csatornán erősebben. Kiemelés mutatkozik 20 és 30Hz között is, ez
annak tudható be, hogy a hangszedő-hangkar rezonancia igen magasra,
20Hz-re csúszott, és meglehetősen erőteljes a hatása. Az áthallás
jellege olcsó hangszedőre vall; az áthallási görbén is jól látszik a
rezonancia hatása 14-16kHz környékén.
A kimeneti feszültség viszonylag nagy, a csatornák közti eltérés
csekély. A letapogatási képesség, az engedékenység, a torzítás
elfogadható - ahhoz képest, hogy milyen csúnya a frekvenciagörbe. Az
1kHz-es négyszögjel felfutó éle erős berezgést mutat.
Az akusztikai visszahattás bizony elég drasztikus: széles sávban
és nagy amplitúdóval jelentkezik.
Összegezve: a futómű jobban szerepelt, mint vártuk. A többi
paraméter megfelel várakozásainknak...
Méréseinkhez - II. (RP-32H)
A legtöbb paraméter átlagos, a nyávogás is - pedig DD-ken ez
alacsonyabb szokott lenni. (A zajokat természetesen megintcsak a
laborasztalon mértük.) Az akusztikai visszahatás ugyanolyan erős, mint
a "kisebbik" lemezjátszón.
A frekvencia-jelleggörbe 100Hz és 15kHz között szinte teljesen
lineáris, aztán esni kezd; a bal csatornán 20kHz-en már 5 decibel
hiányzik. A mélytartományon itt is megérződik a túl magas
hangkar-hangszedő rezonancia hatása. Az áthallási görbék arról
tanúskodnak, hogy a CART-137 is igen olcsó pickup. A jobb csatornából
a balba az egész sávban igen erős az áthallás.
A két csatorna közötti szintkülönbség csekély, csak 20kHz-en
adódik 3dB. Az 1kHz-es négyszögjel tisztességes; látszik ugyan rajta
némi túllövés, de korántsem akkora, mint a CART-136 oszcillogramján.
Összefoglalva: nem találtunk igazán durva hibát.
Szeánsz
Ritka rosszul sikerült szeánsz, a legjobb volna megismételni, de
ez elvileg is lehetetlen: most már azonnal felismernénk a Sharpok
hangképét, tehát szó sem lehetne vaktesztről.
A Sharpoknak csak egyetlen szál kanócuk van, és az már foglalt,
hiszen azon kapják a tápfeszültséget is az erősítőből. Vagyis ezek a
lemezjátszók kizárólag a saját erősítőjükkel használhatók. Ergo, a
Sharpokat a nagyobbik torony erősítőjére, az RM-32H-ra kötöttük, az
etalont pedig, a csőkarral szerelt NAD-ot és az Ortofon FF15E/II
hangszedőt a HFMI/Quad-dal hallgattuk. Tulajdonképpen féltornyot
hasonlítottunk féltoronyhoz.
A hangzás balanszát tekintve, a Sharp lemezjátszók csengőn,
élénken szóltak, az etalon pedig tompábban, testesebben. Két pártra
szakadtunk, az egyik tábor a NAD/Ortofont szidta a tompasága,
fedettsége miatt - a másik a Sharpokat tartotta elviselhetetlennek,
mondván, hogy sziszegnek, tolakszanak, kaparják a fület. Nem hogy
villanyoltás előtt, de még utána sem tudtuk meggyőzni egymást (tehát
akkor sem, amikor már azonosítottuk a hangképeket a jelzőlámpák
színével). Mentségünkre csak annyit tudunk felhozni, hogy ha az ember
órákon át hallgatja valamely jobb MC pickup hangját, akkor utána újabb
órákba telik, amíg vissza tud szokni az olcsó MM-ek torzításaihoz, és
szörnyű lelki gyötrelmeket él át, amíg el tudja dönteni, hogy két
rossz közül melyiket válassza.
Hogy mégis támpontot adjunk a Sharpok potenciális vevőinek, a
következőképpen spekulálunk. A Sharp erősítője, mint majd látni
fogjuk, a mienknél melegebben szól, a hangszedő, pedig hűvösebben,
érdesebben. Úgy tűnik, mintha a kettőt nem egészen véletlenül
párosították volna egymással. A hangkép azonban így is felfelé húz
(mondhatni: meglehetősen felfelé húz!), tehát sok múlik majd a
hangsugárzó karakterén. Márpedig a hangsugárzó mindenképpen Sharp
lesz; valószínűtlen, hogy valaki megveszi az egész tornyot és aztán
lecseréli a hangdobozokat Orionra, Videotonra...
*
Sharp ST-23H tuner
A kisebbik torony rádiója; tápfeszültségét az erősítőből nyeri.
Két AM és egy (CCIR) URH-sávot tartalmaz. (Hosszú hullám: 150-285kHz,
középhullám: 526,5-1606,5kHz, FM: 87,6-108MHz.) Egyszerű kis készülék,
csakis azt tudja, amit muszáj, de jól használható masinának látszik.
Kezelése, szolgáltatásai
Ha bekapcsoljuk, a keskeny skálán világítani kezd a skálamutató.
Egy másik LED a sztereó vételt, további három a térerőt indikálja.
Alattuk FM Mode (Monó/Sztereó) kapcsoló és a három sávválasztó, jobbra
az állomáskereső "élgomb". A tuner hátoldalán 300 ohmos, szimmetrikus
FM antennacsatlakozó, valamint kombinált antenna-föld csatlakozó az AM
sávokhoz. Kilóg a készülékből egy 5 pólusú dugóval ellátott, rövid
vezeték - ez köti össze a tunert az erősítővel.
Felépítése
Kezdjük az FM-résszel.
Az antenna bemenet egy transzformátorra dolgozik, ezt 3 hangolt
körös keverőegység követi, forgókondenzátorral. Az első tranzisztor
erősítését a bemenő jel nagyságától függően szabályozzák (túl nagy
antennajelek túlvezérlést okoznának). Ez egy külön tranzisztor dolga.
A keverő részben további három tranzisztor található (2 SC 945 AP).
A KF jelet egytranzisztoros fokozat erősíti, majd két kerámia
szűrő után egy AN 7223 típusú IC következik, ez több funkciót is
ellát: FM-en KF-erősítő, demodulátor (ezenkívül vezérlő feszültséget
ad a térerőjelzőnek), AM-en nagyfrekvenciás erősítő, keverő (és helyi
oszcillátor), demodulátor, valamint hangfrekvenciás erősítő is egyben.
A demodulált jel a sztereó dekóder IC-re (HA 12016), és onnan már
a kimeneti csatlakozóra jut. Ez utóbbi IC-hez csatlakozik a
monó/sztereó kapcsoló és a sztereó indikátor LED is. A térerőjelző
LED-eket egy BA 6104-es IC működteti, ez a már említett AN 7223-ról
kapja a vezérlőjelet. Nincs a tunerben pilot- és segédvivő-szűrő -
ezek a nemkívánatos jelek sajnos akadálytalanul megjelennek a
kimeneten.
Az AM-rész még kevésbé bonyolult: szőröstül-bőröstül benne van
abban a bizonyos AN 7223-ban, ehhez járul még egy tranzisztor, amely
az AM/FM átkapcsolásban játszik szerepet.)
A készülék előlapja műanyag, hátoldala pozdorja, a többi fémlemez.
Pehelysúlyú versenyző, mindössze 1,1 kilót nyom.
Méréseinkhez
A specifikáció szűkszavú, követelményei szerények - nem nehéz
teljesíteni őket.
A zajhatárolt érzékenység kielégítő, bár sztereóban valamivel
nagyobb is lehetne. A zajok alacsonyak - mint látni fogjuk, a
nagyobbik tuner valamivel zajosabb. A zajzár-küszöbszint (amely egyben
a pilotjelző érzékenységi küszöbszint is) a gyakorlatnak megfelelően
van beállítva. A pilot- és segédvivő-elnyomás, sajnos, igen gyenge, de
ezen nem csodálkozhatunk, hiszen a készülékből kihagyták a szűrőket.
A frekvenciagörbe határozottan esni kezd 100Hz alatt - ennek sem
az okát, sem az értelmét nem tudjuk. Magasabb frekvenciákon lineáris
az átvitel; első ránézésre azt hihetnék, hogy ez jó dolog, de volna
inkább csak 15-16kHz a felső határfrekvencia - és volna inkább
pilotszűrő is a tunerben. Az áthallási csillapítás várakozáson felül
jó, jobb a specifikáltnál. A kétjeles szelektivitás, a tükör- és
középfrekvenciás zavararány megfelelő, a nagyjel-szelektivitás
meglepően jó - sokkal drágább készülékeken kapunk ilyen szép
eredményt!
A hangfrekvenciás kimenet feszültsége és impedanciája jól
illeszkedik az erősítő bemeneti jellemzőihez.
Összegezve: ne legyenek túlzott igényeink.
Sharp ST-32H tuner
Hasonlít az előzőre, de bonyolultabb nála; hogy mást ne mondjunk,
ennek még önálló tápegysége is van... Kvarc-szintézeres készülék,
hosszú és középhullámú AM-résszel (150-353, illetve 522-1611kHz),
CCIR-sávú URH-vevővel (87,5-108MHz). Memóriája is van: 6 FM és 6 AM
adó frekvenciáját képes megjegyezni.
Kezelése, szolgáltatásai
Baloldalt a ki-bekapcsoló után egy 5 számjegyes digitális kijelzőt
találunk. Alatta az előválasztók egy-egy LED-del, majd a memóriagomb.
(Először mindig az utóbbit kell megnyomni, aztán a 6 gomb valamelyikét
megnyomva elraktározhatjuk a kívánt adóállomás frekvenciáját.) Egy
további LED a sztereó vételt, 3 LED a térerőt indikálja. Alattuk az FM
Sztereó kapcsoló (egyben zajzár), az FM Monó és a két AM-sáv
kapcsolója.
Jobboldalt egy hosszúkás lap, ezzel hangolhatunk. Ha a bal oldalát
nyomjuk meg, lefelé, ha a jobb oldalát, felfelé haladunk a
frekvenciaskálán, mégpedig FM-en 50kHz-es, középhullámon 9kHz-es,
hosszú hullámon 1kHz-es lépésekben. A hangológombot fél másodpercnél
rövidebb ideig kell nyomva tartani 1-1 frekvencialépéshez. Ha továbbra
is rajta tartjuk a kezünket, a gép folyamatosan továbbhangol.
A kis térerejű adókat monóban célszerű fogni, ilyenkor nem működik
a némítás, könnyebben megtaláljuk, amit keresünk.
A tuner hátoldalán szimmetrikus FM-antennabemenet és AM
antennaföld csatlakozó található, mellette egy kapcsoló, ezzel
átkapcsolhatunk a készülékhez kapott, forgatható keretantennáról egy
esetleges külső antennára. Van még egy kezelőszerv a tuner hátoldalán,
a Reset Button ("kioldógomb"), ez arra szolgál, hogy szükség (hiba)
esetén alapállásba hozzuk a tuner vezérlőegységét. A hangfrekvenciás
kimenet 1 pár RCA-hüvely.
Felépítése
Az FM-rész hangolóegysége 3 pár varicap diódával működik. A
bemeneti fokozat egy 3SK101 típusú dual gate MOSFET, a keverő
tranzisztor típusjele 2SC535. Az oszcillátor jelét FET-es
elválasztó-erősítő csatolja a keverőhöz és egy külön tranzisztor az
előosztóhoz. A KF jelet egytranzisztoros fokozat erősíti, majd két
kerámia szűrő előz meg egy IR3R27 típusú IC-t. Ez tartalmazza a KF
erősítőt, az FM demodulátort és lényegében a teljes AM-vevőt
(ezenkívül vezérlőjelet szolgáltat a térerőjelző számára). Az FM jel
demodulálása után a multiplex jel a sztereó dekóderre fut (HA 12016),
és az már a hangfrekvenciás kimenetet táplálja. Sajnos, pilot- és
segédvevő-szűrőt ebben a készülékben sem alkalmaztak. Ha túl nagy az
antennajel, a KF-jelből előállított és felerősített jellel
visszaszabályozzák a keverő fokozat erősítését, megakadályozva ezzel,
hogy a készülék túlvezérlődjék.
A zárt fázishurkú (de rosszul hangzik magyarul), kvarc-szintézeres
rendszer lelke egy µPD 1704C típusú IC. Ez tartalmazza a (4,5MHz-es)
kvarcoszcillátort, a teljes vezérlést, és ez ad hangoló feszültséget
az AM-FM résznek egyaránt. Jónéhány kiegészítő áramkör tartozik hozzá:
az előosztó (µPB553AC), egy tucat tranzisztor a némításhoz (ez
átkapcsoláskor esedékes, ezenkívül FM-vételkor némítják az AM-részt és
fordítva), vagy például az a BA6104-es IC, amely a térerő-indikátor
három LED-jét hajtja meg.
Az AM-rész gyakorlatilag benne van az IR3R27-es IC-ben (ha nem
számítjuk a két varicap diódát és néhány további alkatrészt).
A digitális kijelző megmutatja, hogy AM vagy FM sávon dolgozik-e a
tuner, és hogy kHz-ben vagy MHz-ben számolunk-e éppen.
A tápegység kellőképpen bonyolult: egy háromtranzisztoros
stabilizátor +12,6 voltot állít elő, ebből egy újabb stabilizátor
5,6V-ot ad, egy külön egyenirányító pedig -25V-ot a kijelzőnek. A
ki-bekapcsoló csak a stabilizálás utáni egyenfeszültséget kapcsolja, a
hálózatról nem választja le a készüléket.
Műanyag előlap, pozdorja hátlap, fém burkolat.
Méréseinkhez
Az ST-32H-t viszonylag szerény specifikációval indították útnak,
de némelyik adatával még így is többet ígér, mint amennyit teljesít.
Például a zajhatárolt érzékenysége 1,8µV helyett 2µV. Sztereó
érzékenysége átlag alatti, ebből a szempontból elmarad a "kis" tuner
mögött. A zajai is viszonylag magasak - igaz, beleférnek a
specifikációba. A zajzárküszöbszint monó vételhez megfelel, de
sztereóban már túl alacsony: a tuner a viszonylag zajos programot is
"elfogadja". A pilot- és segédvivőelnyomás - szűrők hiányában -
természetesen igen gyatra.
A harmonikus torzítás annyi, amennyi a papírban áll - de itt
álljunk meg egy szóra. A torzítást úgy mértük, hogy mind a generátort,
mind a tunert 94MHz-re hangoltuk - ez felel meg a gyakorlatnak. A
tunert nem is tudnánk finoman odébbhangolni, de a generátort
elhangolhatjuk néhány kHz-cel, és akkor azt tapasztaljuk, hogy a Sharp
tuner torzítása csökken (az áthallási csillapítása pedig javul). Ebből
az következik, hogy készülékünk többet produkálna, ha pontosabban
lehetne vele hangolni.
A frekvencia-jelleggörbék szinte teljesen lineárisak, bár 20kHz
környékén anomáliák lépnek fel, alighanem a pilotjel jelenléte miatt.
A többi paraméter többé-kevésbé eleget tesz a specifikációnak, de
némelyik elmarad a kisebbik tuner képességeitől.
A hangfrekvenciás kimenet impedanciája és feszültsége nagyjából
megfelelő.
Összefoglalva: nem dicsérhetjük.
Uher RG 260 receiver
(rádiórész)
Az Uher név hallatán a régi magnósok megnyalják a szájuk szélét,
mert a Royal, a Variocord, a Report 4400 jut az eszükbe - persze, azok
nyugatnémet gyártmányok voltak, ez a receiver meg aligha látott
európai szerelőcsarnokot, és az Uher cég nyilván csak azért hozta
forgalomba, hogy kiegészíthesse a választékát. Így is újdonságszámba
megy nálunk ez a masina, ha másért nem, hát azért, mert a rádiórésze
már szintézeres (akárcsak a nagyobbik Sharp torony rádiója, meg persze
a sztárfotónk tárgyát képező Pioneer). Középhullámon az
525-1605kH-zes, FM-en a 87,5-108MHz-es sávban működik. A
frekvencialéptetés (mert hiszen szintézeres gépről van szó, nem
hangolhatunk folyamatosan) AM-en 9, FM-en 50kHz.
Kezelése, szolgáltatásai
Balra a hálózati kapcsoló a bekapcsolást jelző LED-del és a
fejhallgató Jack-hüvelye - ez az első függőleges sor. "A" és "B"
hangsugárzókapcsolók: az Uherhez két pár hangsugárzót köthetünk, és
ezeket felváltva vagy (ha legalább 8 ohmosak) párhuzamosan is
használhatjuk. Három függőleges, síkpályás potméter: a két hangszín-és
a balansz-szabályzó.
Ezután már a tulajdonképpeni rádiórész következik, egy
majdnemhogy-hagyományos skálával. Pontosabban: a skálafeliratozás
teljesen hagyományos, mutató helyett viszont - öszvér megoldás! - 18
LED fényei jelzik, merre tartunk a hangolásban. Nem azt jelzik, hogy
hol, hanem hogy merre. Ha például a legelső LED világít, tehát a skála
legelején járunk, akkor előkotorjuk a használati utasítást, és
kiböngésszük belőle, hogy most
FM-en 87,50-88,65MHz, illetve
AM-en 522-576kHz között bolyongunk.
A pontos frekvenciát nem tudjuk meg, azt úgy kell kitalálni.
Szintézeres készüléktől elvárhatnánk, hogy digitális kijelzésű legyen!
A skála után további 3 LED a térerőjelző, a negyedik a sztereó
indikátor. Hangolni egy hosszú, keskeny nyomógombbal lehet, úgy, ahogy
ezt a Sharp nagyobbik tunerén láttuk: ha a baloldalát nyomjuk, lefelé,
ha a jobboldalát, felfelé lépegetünk a frekvenciaskálán. Ha több mint
egy másodpercig lenyomva tartjuk, villogni kezd a skálamutató LED, a
tuner automatikusan keresni kezdi az állomásokat és megáll az első
nagyobb térerejű adónál. Ha csak röviden nyomjuk meg a gombot, a tuner
mindig csak egyet lép: AM-en 9, FM-en 50kHz-et. Eképpen a kisebb
térerejű adókat is megkereshetjük. A memória AM-en és FM-en egyaránt 5
adó frekvenciáját képes megjegyezni: előbb meg kell nyomnunk a Memory
gombot (a mellette levő kis LED ekkor világítani kezd), utána pedig
valamelyik programgombot. A gép akkor sem szenved emlékezetkiesésben,
ha közben kikapcsolják, sőt, még körülbelül öt napi áramkimaradás után
is emlékezetében tartja a programot.
Alul az erősítő kezelőszervei sorakoznak: rumpliszűrő (Subsonic
Filter), monó kapcsoló (amely egyben zajzár is: Mute off/Mono), a
Loudness, a monitor és a választókapcsolók (AM, FM, Aux/CD és Phono).
A készülék jobboldalán helyezkedik el a nagyméretű, függőleges
síkpályás hangerőszabályzó.
A hátoldalon ferritantenna az AM-vételhez, koaxiális aszimmetrikus
antennacsatlakozó az FM-hez; RCA csatlakozóhüvelyek, valamint 2x2 pár
szorítós csatlakozóhüvely a hangsugárzók számára.
Felépítése
Az FM hangolórész három hangolt körös. Az aszimmetrikus
antennabemenet jele, transzformátoron keresztül, egy dual gate
MOSFET-re (3 SK74L), majd a keverőtranzisztorra jut; ugyanide
csatolták a FET-es oszcillátor jelét is. Az első KF transzformátor
közvetlenül táplál egy kerámiaszűrőt, majd egytranzisztoros erősítő és
két újabb kerámia szűrő következik. A következő állomás egy µPC 1162
típusú IC, ez limitert, demodulátort, egyenirányítót, egyenáramú és
hangfrekvenciás erősítőt is tartalmaz. Itt állítják elő az antennajel
nagyságától függően azt a feszültséget, amely a bemenő fokozatot
szabályozza. Az IC által szolgáltatott multiplex jelet közvetlenül a
sztereó dekóder IC-re vezették (µPC 1235C), ennek kimenetén pilot- és
segédvivő szűrőket találunk. A hangfrekvenciás jel a bemeneti
választókapcsolón át éri el az erősítőrészt.
Az AM-vevő szintén varicap-hangolású, két hangolt körös. A
hátoldalon elhelyezett ferrit-antennáról, illetve az FM-antenna
bemenetéről (elválasztó tagon keresztül) érkező AM-jelet egy LA1245
típusú integrált áramkör dolgozza fel; lényegében ez képezi az
AM-egységet. Az IC-hez oszcillátor tekercs, KF tekercs és két kerámia
szűrő csatlakozik. A hangoló feszültséget (AM-hez és FM-hez egyaránt)
2-2 FET-tel megépített fokozat szolgáltatja, ezek a központi
vezérlőegységtől kapják a jelet.
A kvarc-szintézeres, zárt fázishurkú rendszer lelke egy LC722
típusú IC, amelyhez csak viszonylag kevés egyéb alkatrész csatlakozik
(az előosztó LB3500-as IC, illetve még néhány tranzisztor). Ez vezérli
a némító áramköröket is, nemkülönben (néhány tranzisztor
közbeiktatásával) a 18 skálajelző LED-et. Ezzel szemben a
térerő-indikátor LED-eket egyetlen tranzisztor hajtja meg, ez a KF
IC-ről kap vezérlést.
A rádiórésznek többféle tápfeszültségre van szüksége. Egy IC-s
stabilizátor +12V-ot, ebből egy újabb stabilizátor +5V-ot állít elő. A
hangolófeszültség +30,7V - ezt egy külön egyenirányító-stabilizátor
rész produkálja.
Méréseinkhez
Érzékeny tunerrel van dolgunk; úgy sejtjük, távolsági vételre is
alkalmas. A zajhatárolt érzékenysége mindenesetre számottevő. A
zaj-értékek elmaradnak az egyébként igen szigorú specifikációtól (még
akkor is, ha korrigáljuk őket annak megfelelően, hogy ezt a paramétert
a gyár valószínűleg nagyobb löketre vonatkoztatta, mint amekkorával mi
mértük a tunert). A zajzár-küszöbszint és a pilotjelző érzékenysége
viszonylag magas - lehetne alacsonyabb értékű is, mivel maga a
készülék érzékeny.
A pilot- és segédvivő-elnyomás kielégítő; most végre láthatjuk,
hogyan is kell ezt megcsinálni.
A harmonikus torzítás alacsonyabb, mint specifikálták.
A frekvenciagörbék felül teljesen egyenletesek, alul azonban már
200Hz-nél esni kezdenek, és 20Hz-en nem kevesebb, mint 7,5dB hiányuk
van - ilyet még nem pipáltunk. Megmagyarázni sem tudjuk. Ha
hozzáférünk egy másik példányhoz, ellenőrizni fogjuk, vajon egyedi,
avagy konstrukciós hibáról van-e szó. Valami baj lehet az áthallási
csillapítással is, mert a specifikált 50dB helyett csak 37-38dB-t
mértünk 1kHz-en. A kétjeles szelektivitás, a tükörfrekvenciás
zavararány megfelel, de a nagyjel-szelektivitás igen gyenge.
Többhelyütt is hamisvételt mértünk; néhol igen széles sávra terjed ki.
Részben magyarázatot ad rá a készülék átlagon felüli érzékenysége, de
így is jobbat vártunk.
A kimeneti feszültséget a magnó kimeneten mértük, és megfelelőnek
találtuk.
Magyarázatot kell fűznünk az egyik paraméterhez, a pilotjelző
löketérzékenységéhez. Ez a jellemző arról ad számot, mekkora löket
szükséges ahhoz, hogy a tuner érzékelni tudja a pilotjelet, és
sztereóra kapcsoljon. A szabványok előírják, hogy a teljes löketen
belül 8-9 százalék legyen a pilot aránya; 50kHz-es teljes löketre
4-4,5kHz-et számíthatunk. Nagyjából ekkora lökettel adnak a hazai
URH-adók - az Uheren viszont 6kHz a pilotjelző löketérzékenysége,
vagyis arra kell számítanunk, hogy rádiónk nem mindig fog sztereóra
kapcsolni! Baljós előjel! Egy átkeverővel mindenesetre kipróbáltuk az
RG 260-at - és bizony túlnyomórészt monóban szólt, habár előfordult,
hogy "beugrott" sztereóba, és akkor úgy is maradt. Ezt a jellemzőjét
is ellenőrizni szeretnénk majd egy másik példányon.
Összefoglalva: ha a hibák nem a konstrukcióból fakadnak, jó
készülék az RG 260-as. Ha mégis, akkor baj van.
Aiwa AD-R450Z kazettás magnó
Moebius
Az Aiwa legutóbb cserben hagyott bennünket - Olvasóink még
emlékezhetnek rá, hogy az etalon gyanánt használt AD-F220Z úgy
elkezdett nyávogni a szeánszon, mint a macska, amelyiknek ráhágtak a
hálózati madzagjára. Úgy véljük, tartozunk annyival az Olvasónak is,
az Aiwának is, hogy az új magnó bemutatása előtt tisztázzuk; mi volt a
baja a réginek. Nos, ahogy időnk engedte, megmértük az AD-F220Z-t, és
íme! a műszereink is azt mondták: ez a magnó nyávog! (Megnyugtató
tudat - eszerint nem a fülünknek van szögsebesség-ingadozása.) Azt
már, hogy mi a baj, nehezebb volt kideríteni; a bűnöst végülis a
meghajtómotorba épített piciny elektronikában találtuk meg (ez az
áramkör tartja állandó fordulatszámon a motort), és miután ezt
kicseréltük, a magnó gyógyultan távozott a laboratóriumból. A lényeg
tehát, hogy a nyávogást nem a szorosan vett mechanika gyengesége
okozta. Az Aiwa AD-F220Z tehát változatlanul bírja a Hifi Magazin
bizalmát.
Most pedig ismerkedjünk meg a bátyjával, az AD-R450Z-vel. Ha
hihetünk a reklámszövegnek, ez "a világ leggyorsabban iránytváltó
magnója". Az R450Z ugyanis oda-vissza játszik (típusjelében az R betű
bizonyára azt teszi: Reverse), és szalagvégen, illetve amikor éppen
akarjuk, oly sebesen vált át egyik irányból a másikba, hogy a műsor
csupán 0,2 másodpercre (!) szakad meg. Ezt szinte észre sem lehet
venni. A műsoridő a duplájára nő, az R450Z mintegy egymásba toldja a
kazetta két oldalát. Mintha Moebius-szalagot készítene! Szeretjük a
képes beszédet, és ezért az Aiwának a Moebius-vándordíjat
adományozzuk. Ezt akkor kell visszaadnia, ha majd akad olyan magnó,
amely 0,2 másodpercen belül képes irányt változtatni.
Kezelése, szolgáltatásai
Újonnan tervezett masina, ezt már a külseje is elárulja. Nem
teljesen téglatest alakú, mert elöl kinyúlik belőle egy kisméretű
kezelőpult, azon találjuk a kezelőszervek többségét. Véleményünk
szerint ez ügyes dolog, minden a kezünk ügyébe esik. Az új Aiwa
kétmotoros gép. (Természetesen) vasoxid, krómdioxid és metál szalagot
fogad, és automatikusan "rájuk áll". Megtaláljuk rajta azt a bizonyos,
vas- és krómszalagokhoz rendelt előmágnesezés-finomszabályzót is (lásd
a másik Aiwa tesztjében, HFM 16.). Dolbyból kettő is van benne: B és
C.
Baloldalról kezdve soroljuk fel a kezelőszerveit. A hálózati
kapcsoló alatt van a kazettakivető gomb, még lejjebb a
fejhallgató-csatlakozó hüvelye. A kazettatartó után 2 LED aszerint
jelez, melyik irányban fut éppen a szalag. Alattuk a szalaghosszmérő
számlálószerkezet. Középtájon két LED a Dolby-zajcsökkentőket, további
3 az éppen használatban levő szalagfajtát indikálja. A vízszintesen
elhelyezett (csúcsérték-mutató) kivezérlésjelző csatornánként 8 LED-et
villogtat: +10, +6, +3, 0, -3, -7, -20, végtelen dB. Jobboldalt a
zajcsökkentők kapcsolói (ki-be, illetve B-C), alattuk az
előmágnesezés-finomszabályzó forgatógombja; a finomszabályzás
tartománya ezúttal is ±20% (lásd a 34. diagramon).
A többi kezelőszerv a már említett kezelőpulton kapott helyet:
Timer-kapcsoló (ha kapcsolóórával akarjuk indítani a játékot, előzőleg
a Timerral kell Felvételre vagy Lejátszásra állítani a magnót);
üzemmódkapcsolók, alul a nagyméretű Stop és a Szünet gombbal,
mellettük a felvételi némító. (Ha egyszer nyomjuk meg, kb. 4
másodpercig némít. Ha rövidebb szünetet akarunk, kétszer kell
megnyomnunk a gombot.) A kezelőszervek természetesen nem közvetlenül,
hanem elektronikák útján vezérlik a mechanikát.
A pult közepén a Reverse Mode Selector háromállású tolókapcsolója.
Az üzemmódok jelölését már ismerjük a 16. számunkban bemutatott,
ugyancsak oda-visszajátszó Siemensről:
Normál,
Reverse,
Continuous.
A rend kedvéért itt újra elmagyarázzuk e szimbólumok jelentését.
Normál állásban a készülék úgy viselkedik, mintha nem tudna visszafelé
is játszani. Reverse helyzetben egyszer végigjátssza a szalagot oda és
vissza, majd leáll. A Continuous, azaz folyamatos üzemmódban ugyanezt
teszi, anélkül, hogy leállna, amíg csak a Stop gombbal véget nem
vetünk a játéknak. Hangsúlyozzuk, itt csak a Lejátszás funkció válik
folyamatossá, a Felvétel nem - értelmetlen is volna folytatni, hiszen
minduntalan letörölnénk, amit egyszer már felvettünk. A pult
jobboldalán végül a felvételi balansz-szabályzót és a - nagyobb méretű
- felvételi szintszabályzót találjuk.
A magnó hátoldalán a szokásos csatlakozók: 2 pár RCA hüvely vonal
be- és kimenet céljára, ötpólusú csatlakozóhüvely
felvétel/lejátszásra, és kiegészítésül egy kisméretű bemeneti
választókapcsoló.
A legvégére hagytuk azt, amit hiába keresünk: ezen a készüléken
NINCS mikrofoncsatlakozó! De úgy látszik, ezt szándékosan intézték így
a tervezők, ugyanis a felvétel/lejátszás csatlakozó bemeneti
érzékenysége és impedanciája a mikrofonok számára is tökéletesen
megfelelő. Csak hát egy ötpólusú csatlakozót kellene forrasztani a két
mikrofon kábelére - és ez bizony meglehetősen körülményes, meg hát
ezeket folyvást ki-bedugaszolgatni a készülék hátoldalán...
Még egy információ: a típusjelzésben szereplő Z betű a
felvétel-lejátszás csatlakozóval ellátott (vagyis kontinensünknek
szánt) kivitelt jelöli.
Felépítése
Az AD-R450Z, mint már említettük, kétmotoros magnó. Az egyik motor
csévél, a másik a két lendkereket hajtja - a "dual capstan" (kettős
görgő, kettős hangtengely) itt elengedhetetlen, hiszen hol erre, hol
arra kell hajtani a szalagot. A mechanikát 3 elektromágnes kapcsolja a
különféle üzemmódokba; ezeket a központi vezérlőegység működteti.
Irányváltáskor a teljes fejszerelvény megfordul; ehhez a lendkerékről
veszik a meghajtóerőt.
Az olcsóbb magnókban többnyire a takarékosság mesterművét
csodálhatjuk - de az AD-R450Z nem tart igényt ezirányú bámulatunkra:
lényegesen bonyolultabb a megszokottnál.
Mikrofonbemenet, mint már említettük, nincs ezen a magnón. A
bemeneti választókapcsolóval a vonalbemenet közvetlen, illetve a
felvétel/lejátszás (egytranzisztoros erősítővel) felerősített jele
között választhatunk. A felvételi szintszabályzó és a
balansz-szabályzó után impedanciaillesztő (emitterkövető) fokozat
következik. A pilotszűrő csak a zajcsökkentő bekapcsolásakor iktatódik
a jel útjába. A Dolby B és C áramkör egyetlen HA 120587 típusú IC. Két
kimenete van, az egyik - a monitor - egy M5218-as IC-re dolgozik (az
táplálja a fejhallgatót), egyszersmind vezérli azt az IC-t (AN6882),
amely a kivezérlésjelző LED-eket táplálja. A másik kimenet - a record
out - a fejmeghajtó IC-t vezérli (NJM 4560S), itt állítják be a
felvételi korrekciót. A korrekciós tagokat külön tranzisztorok
iktatják ki-be. A törlő- és előmágnesező jelet előállító oszcillátor
lényegében egyetlen tranzisztor: a tápfeszültségét változtatva
állítják be a 85kHz frekvenciájú, a különböző szalagfajták megkívánta
nagyságú jelet. A tápfeszültség beállítására 3 tranzisztort
alkalmaznak. Itt találjuk az előmágnesezés-finomszabályzó potmétert
is. Ebbe a fokozatba avatkozik be az a kéttranzisztoros áramkör is,
amely automatikusan ráállítja a készüléket a kellő szalagtípusra.
Lejátszáskor a kombináltfej jele kéttranzisztoros erősítőre kerül,
itt állítják be - szalagfajtától függően - a lejátszási időállandót. A
korrekciós tagokat egy tranzisztor kapcsolja, szükség szerint. Az
erősítőről közvetlenül a Dolby IC-re vezetik a jelet, majd onnét a
fejhallgató erősítőre és a kivezérlésjelzőre, valamint a
felvétel/lejátszás csatlakozóra. Szorosan véve ennyi volna a
magnóelektronika. Most jön a többi.
Az indítások és átkapcsolások zaját gondosan kivédték, külön
némító tranzisztorokat helyeztek el a következő pontokon: lejátszáskor
a magnófej közvetlen kimenetén, a Dolby IC kimenetén, felvételkor a
fejmeghajtó IC kimenetén, továbbá a törlő-előmágnesező oszcillátornál.
A hálózat be- és kikapcsolásakor sem hallatszik kattanás, és nem is
kapcsolhatunk hibásan, mert ilyenkor a tápegységben elhelyezett két
tranzisztor alap-állapotba hozza a központi vezérlőegységet.
Az egész magnó működését egy nagybonyolultságú IC ellenőrzi. Ez az
LC6502B-639 fogadja (persze, még vagy 14 tranzisztor és két további IC
közvetítésével) az üzemmódkapcsolók jelét, és minden más egység is
lényegében innen kapja a vezérlést. A kazettatartót is figyeli, és ha
az nyitva van, nem hajlandó elindítani a mechanikát, nehogy
gondatlanságból valami bajt csináljunk.
A szalagvégkapcsoló fotoelektromos elven működik: azt "nézi",
mikor ér véget a mágnesszalag és mikor kezdődik az átlátszó be- vagy
kifutó szalagrész. Kiegészíti ezt a funkciót egy automatikusan stopra
kapcsoló áramkör, ez a felcsévélő orsó forgását figyeli, szintén
fotoelektromos érzékelővel. Az érzékelőkhöz természetesen számos egyéb
(erősítő, jelformáló stb.) áramkör járul.
Most már csak a tápegység van hátra. A ki-bekapcsoló a
transzformátor szekunder tekercsét szakítja meg. Egyenirányítás után
egy soros áteresztő tranzisztor 11,2 voltot állít elő (ezt a
tranzisztort külön stabilizátor IC vezérli). A 11,2V-ból egy újabb
stabilizátor +5V-ot ad a vezérlő egységnek.
A nyomtatott áramköri lapokon példás rend uralkodik, és bár nagyon
sok alkatrész van a magnóban, a belseje nem látszik zsúfoltnak.
A készülék doboza fémből van - ezt sem takarították meg.
Méréseinkhez
A szalagsebesség nemigen tér el a névlegestől. A nyávogás -
mindkét irányban! - rendkívül alacsony, nem éri el még a
specifikációban megadott ±0,1 százalékot sem. Az átcsévélési időnek
nem tulajdonítunk ugyan különösebb jelentőséget, de láthatjuk: ez a
magnó rendkívül gyorsan csévél.
A bemeneti feszültségek/impedanciák megfelelőek, a magnót gond
nélkül csatlakoztathatjuk más készülékekhez. Itt jegyezzük meg, hogy a
felvétel/lejátszás csatlakozó kimenete csak akkor "elevenedik meg", ha
lejátszásra kapcsoljuk a magnót. Ezzel kiküszöbölnek bizonyos
nemkívánatos gerjedéseket.
A kimenő feszültségek/impedanciák is megfelelnek a szabványnak,
csupán krómdioxid szalagon marad el a kimeneti jel az előírt
500mV-tól. Az eltérés csekély: 440mV-ot mértünk.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbe tisztességes, 31,5Hz-en -0,6
decibelt, 16kHz-en -5 decibelt mértünk, vasoxid szalagon. A teljes
frekvenciajelleggörbe vasoxidon és krómdioxidon egyenletes, és még a
zajcsökkentőkkel is elviselhető. Metál szalaggal a magnó kiemel,
15kHz-en 5 decibelt mértünk, és a zajcsökkentő persze még rá is tesz
erre. Különös az AD-R450Z mélyfrekvenciás átvitele: a 20Hz-es jel még
rajta van a vonalon - viszont 20 és 70Hz között egy kis teknő alakul
ki. Hogy ennek mi lesz a szubjektív hatása, azt most még nem
tudhatjuk. A nagyszinten felvett jelleggörbék jók, metállal még 0
decibeles kivezérléssel is 15kHz a sávhatár. Az
előmágnesezés-finomszabályzó hatását a 34. diagramon szemléltetjük; a
két szélső állás között 15kHz-en mintegy 7 decibel a különbség. A
harmadik harmonikus torzítás 0dB kivezérlésen megfelelő - a magnó jól
van beállítva. A második harmonikus torzítás alacsony.
A nyugalmi zajszint becsületes, az üzemi zajok (zajcsökkentő
nélkül) átlagosak, zajcsökkentővel nagyjából teljesítik az egyébként
szigorú specifikációt, bár a bal csatorna egy kissé "gyengélkedik". A
felvétel/lejátszás bemenet erősítőfokozatát ügyesen tervezték meg: a
zaja alig nagyobb, mint a vonalbemeneté.
Az áthallási csillapítás a két csatorna között átlagos, a törlési
csillapítás kielégítő. A kivezérlésjelző jól van beállítva, csak
krómdioxidon a jobb csatornán tapasztaltunk hibát.
Összegezve: Jó, mégpedig egyenletesen jó készüléknek ígérkezik az
Aiwa AD-R450Z. Szolgáltatásai praktikusak, célszerűek. Hogy jó
vételnek nevezhetjük-e, azt még nem tudjuk, mert nem ismerjük az egyik
(legfontosabb) paraméterét: az árát.
*
Sharp RT-150H kazettás magnó
Ez viszont - ellentétben az Aiwával - nagyon is egyszerű jószág,
"nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető" (nem számítva a Dolby
C-t), keveset ígér, de azt megtartja. No de ne vágjunk elébe a
dolgoknak, haladjunk szép sorjában.
Kezelése, szolgáltatásai
(Balról jobbfelé.) Hálózati kapcsoló, kazettatartó, alatta az
üzemmódkapcsolók nyomógombsora. (Könnyen járnak, kapcsoláskor a
mechanika "rásegít" a gombokra.) Háromjegyű számlálószerkezet, alatta
a Dolby ki/be, a Dolby B/C és a két szalagválasztó-kapcsoló. A
kivezérlést LED-sorok indikálják ("Sharpscan Peak Level Display" -
mérsékelten frappáns játék a cég nevével); csatornánként mindössze 5
darab van a LED-ekből - ez bizony kevés, elkelne még néhány! De már
csak egyetlen LED van hátra, ez akkor gyullad ki, ha a készüléket
bekapcsoljuk. A kivezérlésjelző alatt a fejhallgató és a mikrofonok
csatlakozóhüvelyeit (6,3mm Jack) és a két felvételi szintszabályzó
forgatógombot találjuk. A hátoldalon vonal be- és kimenetek (RCA),
bemeneti választókapcsoló. 5 pólusú felvétel/lejátszás csatlakozó.
Mint látjuk, az egészet egyetlen szuszra el lehetett mondani.
Felépítése
Magnónk lelkivilágának ecseteléséhez szintén nem kell túl mély
lélegzetet vennünk - felépítése hagyományos, és igencsak egyszerű. A
mechanika a szokásos: a szabályozott egyenáramú kefés motort a
beleépített elektronika vezérli. A motor egy lapos szíjjal hajtja meg
a lendkereket.
Az elektronika szintén nincs túlbonyolítva. Felvételkor a mikrofon
és a felvétel/lejátszás bemenet jelét egy LA3160 típusú IC erősíti; a
bemeneti választókapcsolón utoléri őket a vonal bemenet jele. A
felvételi szintszabályzást követően egytranzisztoros fokozat
(emitterkövető) dolgozik az elengedhetetlen pilotszűrőre. A
zajcsökkentő IC (HA 12038) a Dolby B és C teljes áramkörkészletét
tartalmazza. (Ez az IC egyébként igen érdekes felépítésű: úgy van
kialakítva, hogy lejátszáskor, illetve zajcsökkentő nélküli
felvételkor a pilotszűrő ne kerülhessen a jel útjába.) Egyik kimenete
a vonalkimenetre, a kivezérlésjelző LED-eket működtető IR2E27A típusú
IC bemenetére, valamint a fejhallgatókimenetet meghajtó
egytranzisztoros erősítőre fut. Másik kimenete a fejmeghajtó
(egytranzisztoros) erősítőt vezérli, ennek emitterkörében állítják be
a felvételi korrekciót. A törlő és előmágnesező jelet ellenütemű
oszcillátor szolgáltatja; az oszcillátor tápfeszültségét
ellenállásokkal változtatják, így állítják be a kívánt jel-nagyságot.
Lejátszáskor a kombifej a mikrofon-erősítőt hajtja meg, itt
állítják be a lejátszási korrekciót (70, illetve 120µs), ezután a
Dolby IC következik - annak kimenete pedig a már említett fejhallgató
erősítőre és a kimenetekre jut. A felvétel/lejátszás kimenet csak
lejátszáskor kapcsolódik be (nem így a vonal kimenet: azon felvételkor
is megjelenik a műsorjel). Nagyon bölcs dolog, meggátol bizonyos
gerjedéseket.
Némításról (felvételkor és lejátszáskor) csatornánként egy
tranzisztor gondoskodik, ezek a kimenetekre hatásosak. És ne
feledkezzünk meg arról a két tranzisztorról, amely a Dolby IC-t
kapcsolja ki-be, illetve B-ről C-re.
A tápegységben egyetlen stabilizátor IC van (L78M15), ez 15V-tal
látja el a készüléket. A hálózati transzformátor állandóan feszültség
alatt marad; a Power/Standby kapcsolóval a már egyenirányított
szekunder feszültséget kapcsoljuk ki-be.
A magnó doboza fémből, előlapja műanyagból készült.
Méréseinkhez
A Sharp szolid specifikációt ad, nem "hőzöng", inkább biztosra
megy.
A nyávogás például határozottan jobb annál a ±0,2%-nál, ami a
prospektusban áll. A szalagsebesség alig tér el a névlegestől, az
átcsévélési idő rövidebb a megszokottnál.
A be- és kimeneti feszültségek/impedanciák tökéletesen
szabványosak - lábjegyzetben: tanulságos, hogy egy ennyire egyszerű
magnón is pontosan be lehet tartani a szabvány előírásait, ha ügyelnek
erre a tervezők.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbék megfelelőek, 31,5Hz-en még
teljes a szint, 16kHz-en 5 decibelt (krómdioxiddal 8 decibelt) esik. A
teljes frekvencia-jelleggörbék krómdioxiddal a legegyenletesebbek,
vason és metálon enyhén esnek a magasak. A Dolby B és C görbéi bizony
- görbék. A nagyobb kivezérléssel (-10 és 0 decibelen) felvett
jelleggörbék magasban igen hamar lekonyulnak, még metálon is! A
basszustartományban jólfejlett hepehupák kelletik magukat - mint
tudjuk, ez mindig a kombináltfej műve.
A harmadik harmonikusok átlagosak, a második harmonikus torzítás
valamivel magasabb az átlagosnál.
A zajok elfogadhatóak, az üzemi zajszint figyelemreméltóan
alacsony, még zajcsökkentő nélkül is. Az áthallási csillapítás
elegendő, a törlési csillapítás pedig jobb, mint a másik két Sharpé,
sőt, jobb, mint az Aiwáé. A kivezérlésjelző jól működik, bár vasoxid
szalaggal az egyik csatorna pontatlanul jelez.
Összegezve: soha rosszabbat.
Sharp RT-23H kazettás magnó
A kisebbik Sharp-torony magnója. Mint néhány oldallal előbb már
elmondtuk, ez egy "önállótlan" masina, a torony erősítője nélkül
lélegzeni sem tud, merthogy abból kapja a tápfeszültséget. Külön nem
is lehet megvásárolni: úgy tekinthetjük, mintha egy casseivernek volna
a csévélője. De akár így, akár úgy, az a logikus, hogy a
toronymagnókat (RT-23H, RT-32H) együtt teszteljük a többi, komplett
magnóval. A funkciójuk végülis ugyanaz.
Az RT-23H miatt egyébként mentegetődzésre kényszerülünk. Nem
szoktunk Bemutatni olyan jószágokat, amelyek "kilógnak" a DIN 45500-as
szabványból. Ez a szabvány ±0,2%-ban maximálja a hifinek tekinthető
magnók nyávogását. Nos, az RT-23H specifikációjában ±0,28% áll, ámde a
kis gép valójában tényleg nem nyávog, többet ±0,2%-nál, Bemutatása
tehát csak de jure szabálytalan, de facto indokolt.
Kezelése, szolgáltatásai
Hagyományos kivitelű, jól kezelhető magnó. Balról-jobbra haladva
az előlapján, a ki-bekapcsoló után a kazettatartó következik, alatta
az üzemmódkapcsolók. (A Stop egyben a kazettarekesz nyitógombja is; ez
és a Lejátszás gomb szélesebb a többinél - így praktikus.) A
kivezérlésjelző 5-5 LED-et villogtat, erre itt is panaszkodni fogunk,
mert 5 LED nem ad elégséges támpontot a felvétel kivezérléséhez. A
(csúcsértékjelző) műszer bontása mínusz végtelen, -8, -3, 0, +3dB,
ezek közül a "végtelennel" semmire se megyünk, és ugyebár így csak 4
LED marad...
A kivezérlésjelző alatt a két mikrofonbemenet jack hüvelye, a
Dolby B kapcsológombja és a két szalagválasztó-nyomógomb sorakozik. A
felvételi szintszabályzó egyetlen nagyméretű forgatógomb, a
balansz-szabályzót előbb nem találjuk...
...majd mégis előkerül: a készülék hátoldalán helyezték el. (Ez
nem is olyan rossz megoldás, a balansz-szabályzóhoz ritkán nyúl az
ember.) A hátoldalon egy rövid kábeldarab fityeg, 8 pólusú
csatlakozódugóval a végén - ezen kapja a magnó a tápfeszültséget az
erősítőből, egyszersmind hangfrekvenciásan is ezen a vonalon
(helyesebben: vonalszinten) kommunikál egymással a két készülék.
Találunk még egy bemeneti választókapcsolót (Mic/Line), valamint egy
Beat Cancel feliratú kapcsolót, ez utóbbi arra szolgál, hogy
valamelyest elhangolva a törlőoszcillátor frekvenciáját, kiküszöbölje
mindazt a sípolást-fütyülést, amely AM-magnófelvételkor szűrődne be a
készülékbe.
Most pedig a magnó felépítéséről, röviden. (Hosszabban nem is
tudnánk írni róla - nem sok minden van ebben a masinériában.)
Felépítése
Szokványos mechanika; gumiszíjjal hajtja meg a lendkereket a
kicsiny, elektronikusan szabályzott egyenáramú motor. "Soft Touch
Control", vagyis a gombokat csak lágyan kell megnyomni, mert a motor
ereje "rásegít" a kapcsolókra. Az elektronika alig néhány IC-t és
tranzisztort tartalmaz.
Felvételkor a mikrofon jelét egy LA3160D típusú IC erősíti, és
továbbadja a bemeneti választókapcsolóra, ahová a vonalszintű bemenet
jele közvetlenül az erősítőből érkezik. A felvételi szint- és
balansz-szabályzót a TA7629P jelű Dolby IC követi (a pilotszűrő
kikapcsolhatatlan), ennek egyik kimenete a fejmeghajtó fokozat
egyetlen tranzisztorát vezérli (itt állítják be a felvételi
korrekciót), a másik kimenete pedig azt az IC-t, amely a
kivezérlésjelző LED-eket hajtja meg. Csatornánként csak 4 LED-et kell
működtetnie, az ötödik, a "végtelen" jelű a kivezérléstől függetlenül
állandóan világít - tulajdonképpen a felvételre kapcsolást indikálja.
A törlő-előmágnesező oszcillátor egyetlen tranzisztor, ennek
tápfeszültségét változtatva állítják be a jelnagyságot, szalagfajták
szerint.
Lejátszáskor ismét a mikrofonerősítőt veszik elő, ez erősíti a
kombináltfejről érkező jelet és egyben a lejátszási korrekciót is
beállítja. A Dolby IC már közvetlenül a kivezérlésjelző áramkört és a
kimeneteket táplálja. Kapcsolgatáskor egy-egy tranzisztor némítja a
vonalkimeneteket.
Az erősítőből érkező tápfeszültség: +12V. A magnó doboza fémből,
előlapja műanyagból van.
Méréseinkhez
Minthogy az RT-23H magnóhoz gyakorlatilag úgyis csak az erősítőn
keresztül lehet hozzáférni, az összekötőkábel pedig eltávolíthatatlan,
mi a kábel végén levő 8 pólusú csatlakozón alakítottunk ki
mérőpontokat. Méréseink tehát a magnó igazi képességeit modellezik.
A szalagsebesség közepes mértékben tér el a névlegestől. A
nyávogás, mint már mondtuk, éppen "belefér a hifibe", vagyis jobb a
specifikáltnál.
A bemeneti feszültségek/impedanciák a mikrofon bemeneten
megfelelőek, a vonalbemenet impedanciája túl alacsony, 47-68 kohm
helyett csak 27 kohm, de erről majd inkább az erősítő tesztjében. A
vonalkimenet feszültsége nagyjából megfelelő. Végülis egyetlen
"toronyról" (vagy casseiverről?) van szó, az a fontos, hogy együtt jól
működjék az egész berendezés.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbék 31,5Hz és 14kHz között
viszonylag egyenletesek, 16kHz-en 9-12dB, 18kHz-en már 22-26dB
hiányzik. A teljes frekvenciagörbék viszont meglepően egyenletesek,
100Hz és 15kHz között alig mozdulnak le a vonalról - bármelyik
szalagfajtával mérve! Ezért aztán a zajcsökkentő is hiába ármánykodik,
és a "dolbyzott görbék" végülis szebbek, mint amit a lényegesen
bonyolultabb és drágább magnók produkálnak. Alacsony frekvenciákon,
sajnos, a szint már 90Hz-től esni kezd, és az átvitel egyébként is
meglehetősen "göröngyös". A 0 és -10 decibelen felvett jelleggörbék
szépek, különösen metálon. Nagyon jól beállított készülék benyomását
kelti az RT-23H.
A harmadik harmonikus torzítás megjárja, a második harmonikusokat
sokalljuk. Itt már a takarékoskodás okozta torzítások jelentkeznek!
A kivezérlésjelző itt-ott hibázik, de oda se neki, hagyatkozzunk
inkább az ösztöneinkre, mintsem erre a négyledéres indikátorra...
Összefoglalásul: ha összeadjuk a vártnál jobb frekvenciaátvitelt a
zavaróan magas torzítással, és az eredményt elosztjuk kettővel, akkor
egy nagyjából átlagos magnót kapunk...
Sharp RT-32H kazettás magnó
A nagyobbik torony magnója. Ez is az erősítőből kapja a
tápfeszültséget, mint az RT-23H. Valamivel szebb a specifikációja, és
valamivel több szolgáltatást nyújt a másiknál, amennyiben kétféle
Dolbyja van (B és C); ehhez járul az Auto Program Search System, amin
azt kell érteni, hogy ha gyorscsévéléskor megnyomjuk a Lejátszás
gombot is, akkor a magnó, ha programközi szünetet észlel, rögtön
lejátszásra kapcsol.
Kezelése, szolgáltatásai
Igazán csak távirati stílusban: balról a ki-bekapcsoló, aztán a
kazettatartó, alatta az üzemmód kapcsolók nyomógombjai.
Szalaghosszmérő számlálószerkezet, fejhallgató-csatlakozóhüvely,
kivezérlésjelző a szánalmasan kevés LED-del (mínusz végtelen, -8, -3,
0, +3dB), alatta a két mikrofon csatlakozóhüvelye, a zajcsökkentő
ki-bekapcsolója és a Dolby B/C kapcsoló. Végül a felvételi
szintszabályzó forgatógombja.
A hátoldalon felvételi balansz-szabályzó, bemeneti
választókapcsoló (Mic/Line), Beat Cancel (AM-zavarmentesítés). Az
erősítőhöz vezető rövid kábelen egy 8 pólusú dugó, ezen érkezik a
tápfeszültség és ezen szaladgál ide-oda a vonalszintű jel.
Felépítése
A mechanika ezúttal is igen egyszerű, bár egy kicsit bonyolultabb
a másiknál, mert egy kicsiny elektromágnest is tartalmaz (ez kapcsolja
le gyorscsévélésről a mechanikát a műsorkeresés közben). Egyenáramú,
kollektoros motor, gumiszíj, lendkerék.
Ami az elektronikát illeti, felvételkor a mikrofon jelét egy
LA3160 típusú IC erősíti. A bemeneti választókapcsoló következik, ide
fut be a vonalszintű jel is. A felvételi szint és balansz-szabályzás
után egy impedanciaillesztő fokozat (egyetlen tranzisztor) hajtja meg
a pilotszűrőt, azon keresztül a zajcsökkentő IC-t (CX20027 - teljes
áramköri készlet a Dolby B és C-hez). Az IC egyik kimenete az
egytranzisztoros fejhallgató-erősítőt, valamint azt az IC-t vezérli,
amely a kivezérlésjelző LED-eket táplálja. Másik kimenetéről az
egytranzisztoros fejmeghajtó áramkörre fut a jel. Egyetlen
tranzisztorból áll a törlő-előmágnesező oszcillátor is; a különböző
szalagfajták megkívánta feszültségértéket ellenállásosztóval állítják
be.
Lejátszáskor az LA3160-as IC erősíti a fejről érkező feszültséget,
a korrekciót is itt állítják be. A zajcsökkentő IC már a fejhallgató
erősítőt, illetve a vonalkimenetet vezérli. A fejerősítő kimenetéről
kap vezérlést a "műsorkereső-IC" (TA7341P), amely egy tranzisztor
közbeiktatásával vezérli a kis elektromágnest. Kapcsolgatáskor 1-1
tranzisztor némítja a fejhallgató- és a vonalkimenetet.
Az egész elektronika (a kivezérlésjelzőt nem számítva) egyetlen
nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el. A magnó doboza fém, előlapja
műanyag. A "köldökzsinóron" +12V tápfeszültség érkezik az erősítőből.
Méréseinkhez
Ezt a magnót is ugyanúgy mértük, mint a kisebbik toronymagnót: a
mérőpontokat a 8 pólusú csatlakozón alakítottuk ki.
A mechanikai jellemzők átlagosak. A szalagsebesség meglehetősen
pontos, a nyávogás átlagos, a specifikáltnál mindenesetre jobb.
A feszültségekre/impedanciákra ugyanaz áll, mint amit az
SM-23H-ról mondtunk.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbe a jobb csatornán 14kHz-ig alig
esik, 16kHz-en is csak pár dB-je hiányzik. A bal csatornán viszont már
2kHz után esni kezd a szint, 14kHz-en 5dB, 16kHz-en 10dB a hiány,
legalábbis vasoxid szalagon. Krómon valamivel jobb a helyzet. A teljes
frekvenciagörbék mindhárom szalagfajtával szépek, 90Hz és 15kHz között
egyenletesek. A zajcsökkentő káros hatása ezért kevésbé érződik, habár
a Dolby C már jócskán meghajlítgatja a görbét. A magasabb
kivezérléssel felvett jelleggörbék is jók, különösen krómon és
metálon.
A harmadik harmonikus torzítás megfelelő (vagyis a magnó jól van
beállítva), de a második harmonikus itt is zavaróan magas, akárcsak az
RT-23H torzítása.
A zajok nem túl magasak, de (zajcsökkentő nélkül) meghaladják a
specifikált értéket. A kivezérlésjelző krómon és metálon is
önfejűsködik.
Összefoglalva: szoros rokonság az RT-23H-val - bár valamelyest
kedvezőbb összkép.
Technics RS-B18 kazettás magnó
Hosszúra nyúlt magnórevünk utolsó műsorszáma az RS-B18 típusjelű
Technics. Ez a magnó nem kevesebb, mint háromféle elektronikával
védekezik a zajok ellen: Dolby B-vel és C-vel, valamint dbx-szel. Az
utóbbiról még szólunk, de előbb lássuk a magnót.
Kezelése, szolgáltatásai
Balról kezdve a sort: ki-bekapcsoló, kazettatartó, alatta az
üzemmódkapcsolók. Csévélés közben belehallgathatunk a műsorba, ha
közben a Lejátszás gombot is megnyomjuk (Cue, illetve Revue funkció).
Mint a "One Touch Recording/Full Auto Stop" szlogen is jelzi, magnónk
minden üzemmódból automatikusan Stopra kapcsol a szalag végén, és a
Felvételt egyetlen (a felvételi) gombbal indíthatjuk. Az
üzemmódkapcsolókat nem kell nagyon nyomkodni, a motor "rásegít"
mozdulatunkra. Mint az így kialakított mechanikájú magnókat általában,
a Technicset is használhatjuk kapcsolóórával, tehát a távollétünkben
is elindíthatjuk a Felvételt vagy a Lejátszást.
A szalaghossz-mérő 3 számjegyű. A fluoreszcens kijelző baloldalán
egy piros LED indikálja, ha Felvételre kapcsoltunk. Lejjebb síkpályás
potenciométerek: a felvételi szint- és balansz-szabályzók. Még lejjebb
egy hosszú nyomógomb-sorozat: szalagválasztók, Dolby B/C, Dolby ki-be,
dbx, bemeneti választókapcsoló, végül a fejhallgató és a két
mikrofonbemenet 6,3mm-es Jack-hüvelye. A hátlapon vonal be- és
kimeneti csatlakozók (RCA), valamint 5 pólusú felvétel/lejátszás
csatlakozóhüvely.
Felépítése
A mechanikára nem költöttek sokat (kisméretű kollektoros
egyenáramú motor, lapos gumiszíj, aprócska lendkerék). A
fordulatszámot a motor búrájába épített piciny elektronika tartja a
névleges értéken.
Az elektronika viszonylag bonyolult, mondhatni igényes. Az
igazsághoz tartozik, hogy az utóbbi időben magasra csapott a
takarékossági hullám, megszoktuk, hogy az olcsóbb magnókról mindent
lespórolnak, ami csak lespórolható, és már attól is meghatódunk, ha
valamit mégsem spórolnak le.
Felvételkor a mikrofon (illetve a felvétel/lejátszás) bemeneti
jelét egy M5219L típusjelű IC erősíti. Innét a bemeneti
választókapcsolóra fut a jel (a vonalbemenetről közvetlenül jut ide),
majd a felvételi szint- és balansz-szabályzó következik. A Dolby B és
C zajcsökkentők IC-jének típusa TE A0665, ez tartalmazza a
kiiktathatatlan pilotszűrőt. A zajcsökkentők után egy FET-es kapcsolón
át jut a jel a fejmeghajtó IC-re (M5218L); a felvételi korrekciókat 3
tranzisztor váltogatja. A Dolby IC másik kimenete újabb FET-es
kapcsolón keresztül a fejhallgató-erősítőt (M5218L), illetve a
kivezérlésjelző meghajtására szolgáló IC-t (BA6146) vezérli.
Végre egy tisztességes fluoreszcens kijelző: 12 szegmense van,
skálázása -20-tól +9dB-ig terjed. Lényegesen különb, mint az
egyszerűbb készülékek 4-6 LED-es indikátora.
A törlő- és előmágnesező jelet egytranzisztoros oszcillátor
szolgáltatja, tápfeszültségét ellenállásokkal változtatják, így
állítják be a nagy frekvenciás jel nagyságát a különböző
szalagfajtákhoz.
A dbx áramkör jónéhány tranzisztort, egy M5218L jelű IC-t,
valamint egy speciális, MC911 típusú integrált áramkört tartalmaz.
Mindkét IC dual-kivitelű.
Lejátszáskor megismétlődik a jel útja, csak visszafelé. A
kombináltfej az M5219L-t vezérli. A lejátszási korrekció kapcsolásáról
egy tranzisztor gondoskodik. Ezután a zajcsökkentők következnek. A
felvétel/lejátszás kimeneten csak lejátszáskor jelenik meg a jel,
felvételkor ezt a kimenetet megszakítják, hogy ne léphessenek fel
nemkívánatos visszahatások.
A kapcsolgatással járó zajt és zavarokat többhelyütt is némítják,
e célra külön tranzisztorok szolgálnak a mikrofon erősítő, valamint a
Dolby IC kimenetén, nemkülönben a fejhallgató-erősítő bemenetén
(egyszersmind a vonal kimeneten).
A tápegység egy-egy soros áteresztő tranzisztor révén ±8,4 volttal
látja el az elektronikát. A ki-bekapcsoló a hálózati transzformátor
primer körét szakítja meg, tehát leválasztja a készüléket a
hálózatról.
Az elő- és hátlap műanyagból, a fenéklap és a burkolat fémből
készült.
A dbx zajcsökkentő rendszer
A dbx szabadalma. (Vajon mit követhetett el ez a cég, hogy csupa
kisbetűvel írták be a nevét a hifi nagykönyvébe?!) Maga a rendszer már
régóta piacon van, de a Dolbyval nem tudott versenyezni; mellesleg nem
kompatibilis egyik Dolby-rendszerrel sem. Többnyire külön készülék
formájában, vagy legfeljebb valami drágább magnóba építve hozták
forgalomba. Nyilván az integrált áramkörök
fejlődésének-olcsóbbodásának köszönhető, hogy a dbx "ma már a kisember
számára sem elérhetetlen".
A dbx is zárt rendszer, tehát felvételkor és lejátszáskor egyaránt
használni kell; az enkóder és a dekóder tükörképszerűen dolgozik. A
dbx működése a kompresszor-expander elven alapul, ilyen az Orion
SM-250 magnóból ismert zajcsökkentő is.
Felvételkor az enkóder - logaritmikus léptékkel számolva - a
felére nyomja össze a műsor dinamikáját. Ha tehát az eredeti
dinamikatartomány 100dB volt, akkor a dbx ebből 50dB-t csinál. Az
ilyképpen összepréselt dinamikát már könnyűszerrel szalagra vehetjük.
Ne feledjük, a legjobb kazettás szalag dinamikatartománya sem haladja
meg a 70 decibelt. Ennél nagyobb dinamikát nem vihetünk fel rá -
hacsak valahogyan be nem csapjuk a szalagot.
Lejátszáskor a dekóder - ugyanolyan lépték szerint - a
kétszeresére növeli a dinamikát, és így a magnó kimenetén
visszanyerjük az eredeti 100 decibelt. Közben a felvétel zaja is
mérséklődik. Hatékony módszer, bár tapasztalataink szerint a Zene
sosem szereti, ha a szövetét mesterségesen szűkítik-bővítik.
A dbx-áramkörre nem térünk ki, inkább egy méréstechnikai problémát
szeretnénk megvilágítani, nevezetesen: hogyan értelmezzük a zajmérés
eredményét. Az üzemi zajszintet kétféle kimeneti feszültséghez
viszonyítjuk: 0 decibelhez, illetve a csúcsszintű kivezérléssel
arányos jelhez. Ez utóbbi szint általában 3-6 decibellel van a 0dB
fölött (k3=3%). A dbx rendszerben ez nem így van, mert a
magas kivezérlések tartományában működésbe lép a kompresszor, nem
engedi túlvezérelni a szalagot, még nagy bemenő feszültségek által
sem. Ha tehát a zajfeszültséget csupán a 0 decibeles kivezérléshez
viszonyítjuk, nem használjuk ki a dbx-rendszernek azt az előnyét, hogy
a szalagot még a 10-20 decibeles túlvezérléstől is megóvja, és az
ilymódon felvett szalagról nagy kimeneti feszültséget kapunk.
Példaképpen megemlítjük, hogy az RS-B18 (a dbx zajcsökkentővel) 660mV
bemeneti feszültség nyomán vezérli ki csúcsszintig a vasoxid szalagot,
és ez lejátszáskor 2,8V kimeneti feszültséget eredményez. Mérési
táblázatunkban tehát az előbb említett, igen nagy kimeneti
feszültségekhez viszonyítottuk a csúcsszintű kivezérléskor mért
zajokat. Az persze megint más dolog, hogy a gyakorlatban nem élhetünk
ezzel a lehetőséggel, nem vezérelhetjük túl a magnót 16-18 decibellel.
Meglepőnek tűnhet, hogy a mikrofon, illetve a felvétel/lejátszás
bemenetről mennyivel magasabb zajt mértünk, mint a vonalbemenetről. De
ne csodálkozzunk: akár a Dolby, a dbx is csak a szalag zaját
csökkenti, nem pedig a magnó-elektronika saját zaját. Ha a nagyobb
érzékenységű bemeneteket használjuk, akkor már a magnó saját zaja
dominál, és így a dbx zajcsökkentő hatása nem érvényesülhet igazán.
Méréseinkhez
A szalagsebesség jócskán (2 százalékkal) eltér a névlegestől.
Igaz, ezt egyszerű módon korrigálni lehet a készülék belsejében
található szabályzószervvel - dehát ez nem a jámbor tulajdonos dolga.
Az egyenfutás egy picivel jobb az átlagosnál.
A bemeneti és kimeneti feszültségek/impedanciák szabványosak, és
ha az erősítőnk is szabványos, gond nélkül összekapcsolhatjuk a
Technics RS-B18-cal.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbe erősen megsínyli a
kikapcsolhatatlan pilotszűrő hatását, 14kHz-en 4dB, 16kHz-en már 8-9dB
hiányzik. A teljes frekvenciagörbék vegyes képet adnak a magnóról. A
két olcsóbb szalagtípuson magaskiemelés mutatkozik, vasoxidon ez csak
2-3dB, és a Dolby B sem ront rajta különösebben, de a Dolby C és a dbx
már alaposan felfelé húzza a görbét, már 1kHz-től kezdve. Krómdioxidon
3-4kHz környékén kezdődik a kiemelés, és a zajcsökkentők aztán
méginkább rátesznek. Metállal viszonylag egyenletes az átvitel, és még
Dolby B-vel is jónak mondható, a másik két zajcsökkentő rendszer már
nyeli a magasakat (bár a dbx átvitele még így is elfogadható). A nagy
kivezérlésen felvett frekvenciagörbék kiegyenlítettek. A mélytartomány
mérsékelten hepehupás. A dbx - érdemes megfigyelni - teljesen
agyonvágja a basszust: mintha csak egy 6dB/oktáv meredekségű szűrőt
kapcsoltunk volna be 60Hz-en. Ezzel összhangban a hepehupák is jobban
megelevenednek.
A második és harmadik harmonikus egyaránt csekély; arról
tanúskodnak, hogy a magnó precízen van beállítva és jóminőségű az
elektronikája.
A zajcsökkentő nélkül mért zajok átlagosak, a felvétel/lejátszás
bemenetéről kapott értékek 5 decibellel elmaradnak attól, amit a vonal
bemenetről mértünk. A Dolby most is úgy működik, mint egyébkor. A dbx
nem "hozza" ugyan a specifikált 92dB-t, "csak" 88-89,5 decibelt
produkál, de emiatt nevetséges volna panaszkodni.
A kivezérlésjelző egyhelyütt hibázik, de egyébként kifogástalanul
működik.
Összefoglalva: egyszerű, de precíz mechanika - mérsékelten sikeres
elektronikával párosítva. A frekvenciaátvitel csak metállal
egyenletes, a zajok alacsonyak, a dbx lebunkózza a mélyhangokat.
Szeánsz
Valamennyi magnót becsülettel végighallgattuk, mindhárom
szalagtípussal (de jó, hogy nincs már negyedik!). Etalonnak az Aiwa
AD-F220Z-t használtuk.
Aiwa AD-R450
A két Aiwa meglehetősen egyformán szólt, de azért meg lehetett
különböztetni őket. Mindhárom szalagtípuson ugyanazt hallottuk: a
220-as magasban némiképp elszínezi a hangot, rátesz egy kis csengést,
és ez nem kellemetlen ugyan (krómon például ezt a magnót hoztuk ki
jobbnak), de valószínű, hogy hosszabb távon mindenképpen a nagyobbik
készülék a jobb, mert megnyugtatóbban, tisztábban, "kevésbé
kazettásan" szól és érezhetően lejjebb megy.
Sharp RT-23H és RT-32H
Most következnek a toronymagnók. Szeretnénk, ha az Olvasó
kellőképpen méltányolná az irányú fáradozásainkat, hogy a tesztet
egyáltalán össze tudjuk hozni. A Sharp toronymagnóknak ugyanis csak
egyetlen madzagjuk van, az is a a saját erősítőjük számára. A
következő megoldások között választhattunk:
A toronymagnó egy szál madzagját bekötjük a
kapcsolóberendezésünkbe. Ebben az esetben a magnó fel is venne, le is
játszana, ha kapna tápfeszültséget - de nem kap, mert azt is a saját
erősítője szolgáltatná, ugyanazon a vezetéken át.
A toronymagnó madzagját bedugjuk a saját erősítőjébe. Ebben az
esetben a magnó működőképes ugyan, de most meg az erősítővel vagyunk
megakadva: ennek is csak egyetlen likja van a magnók számára, és az
már foglalt, tehát be még csak beadhatjuk kívülről a műsorjelet - de
hogy hozzuk ki onnét?!
Végül is szétszedtük a magnó dobozát, és belülről, egy pótlólag
beforrasztott vonal kimeneten hoztuk ki a jelet.
A Sharp RT-23H nem hálálta meg fáradozásunkat. Ez a masina minden
szalagtípuson egy kicsit élénk, magasban színezett, kissé forszírozott
hangot produkált. Nem tetszett. Az Aiwa FD-220Z sávszélei messzebb
vannak egymástól, és a hangképe mindenképpen megnyugtatóbb.
Furcsa, de a másik toronymagnó, az RT-32H jobbnak jött ki az
Aiwánál. Általában elevenebbnek, egészségesebbnek, néha nyugodtabb
hangúnak is éreztük, és habár a mélyeken általában az Aiwa volt
fölényben, az RT-23H mindig több szavazatot kapott.
Sharp RT-150H
Ez a magnó is jól kezdett, mindenekelőtt azért, mert kisebb volt a
zaja: néha úgy tűnt, egy dolbyra való előnyt adhat az Aiwának. Ez
azonban csak látszat. A két magnó nem egyformán van beállítva, 0dB-n a
Sharp nagyobb torzításig van kivezérelve, az Aiwát meg bátran
túlvezérelhetjük, akár 4-5 decibellel is. (Ebben az esetben tehát nem
akkor járunk el sportszerűen, ha mindkét magnót egyformán 0dB-ig
vezéreljük ki!) Valójában az Aiwának egyáltalán nem volt nagyobb a
zaja, viszont jobb a dinamikája, erőteljesebbek a mélyei. A Sharp
RT-150H a kisebb zenekarokat még elfogadhatóan tolmácsolta, nagyobb
hangtömegeken azonban erejét veszítette, mélyben és magasban egyaránt.
Technics RS-B18
Hűvösebb, magasabb tónusú, érdekesebb hangkép, túlságosan kiemeli
a szólamokat. Gyakran kiürül, elfogynak a mélyei, néha torzít. Az
etalon hangja puhább, mélyebb, hallgathatóbb. Ezt tapasztaltuk
vasoxidon és krómszalagon. Érdekes: metálon megfordult a két hangkép,
ekkor a Technicsre szavaztunk ("teltebb, puhább, mélyebb, néha
zavaros, de jobb hallgatni").
Noha a zajcsökkentőket elvből nem teszteljük, az egzotikus dbx-re
azért kíváncsiak voltunk, és két szalagtípuson, vasoxidon és metálon
is kipróbáltuk. Az etalonkészüléket ekkor Dolby C-vel futtattuk.
Tapasztalatunk: a dbx krómszalagon elviselhetetlenül csörömpölt.
Metálon már csak ugyanannyira volt rossz, mint a Dolby...
*
Sharp SM-23H erősítő
A kisebbik torony központja, úgyszólván lelke. Ez látja el
tápfeszültséggel a lemezjátszót, a tunert, a magnót. Egyébként
igencsak egyszerű készülék. Legfontosabb adatai: 2x25 watt kimeneti
teljesítmény 4 ohmos terhelésre, 0,8% harmonikus torzítással.
Kezelése, szolgáltatásai
Baloldalt a hálózati kapcsoló. Három, függőlegesen elhelyezett
síkpályás potenciométer: a mély-, a magashangszín- és a
balansz-szabályzó kezelőszervei. Középtájt a fejhallgató
csatlakozóhüvelye, majd a bemeneti választókapcsolók (magnó, aux,
tuner és phono - 1-1 LED indikálja őket), végül pedig a
hangerőszabályzó nagyméretű forgatógombja. A hátoldalon egy 8 pólusú
csatlakozóhüvely (ide dugandó a magnóból kilógó kábel), két 5 pólusú a
lemezjátszó és a tuner számára, továbbá egy pár RCA-hüvely az aux
bemenet céljára. Szabványos hangszórócsatlakozó.
Vigyázat: a csatlakozásokon keresztül nemcsak hangfrekvenciás jel,
hanem tápfeszültség is szaladgál, ezt jó lesz észben tartani, ha
"idegen" lemezjátszót, tunert vagy magnót használunk. A tuner és a
lemezjátszó csatlakozója szabványosan van bekötve (a 3. és 5. a
bemenet, a 2. a hidegpont, a 4. ponton vezették ki a +12V-ot, az 1.
pedig a tápfeszültség nullpontja), tehát semmi gondunk, ha az "idegen"
készülék is szabványos. De csakis olyan összekötő kábelt használjunk,
amelynek az 1. és 4. pontja NINCS bekötve - nehogy az erősítőből áradó
tápfeszültség kárt tegyen a másik készülékben. A magnó csatlakozó 8
pólusú ugyan, de beledugaszolhatjuk a szokásos 5 pólusú
csatlakozódugót is, a következőképpen: 3. és 5. pont - bemenet, 1. és
4. pont - kimenet; a 2. a hidegpont. A 8. a tápfeszültség pozitív
ágára, a 6-7. a nullpontjára van kötve.
Felépítése
Spártaian egyszerű. A szorosan vett erősítőrész két csatornája
együttvéve sem tartalmaz egyebet, mint 2, azaz két IC-t; igaz,
mindkettő dual kivitelű.
A korrekciós erősítő egy LA6458DS típusú IC. Bemenetét összesen
440pF-nyi kondenzátorral látták el, ez valószínűleg nem terheli
túlságosan a torony lemezjátszójának hangszedőjét, viszont hatékonyan
csökkenti a rádiófrekvenciás zavarokat. A korrigált jel - a többi
bemenet jelével együtt - a bemeneti választókapcsolóra jut. A
hangerőér balansz-szabályzás után (a Loudness kikapcsolhatatlan) máris
az STK 4141/II típusú teljesítményerősítő IC következik. A
hangszínkört a teljesítményerősítő negatív visszacsatolásában
alakították ki. A hangsugárzó-kimenetek előtt 2,5 amperes
olvadóbiztosító hivatott védeni az IC-t túlterhelés és zárlat ellen. A
tápegység ±29,5V-ot ad a teljesítményerősítőnek (a pufferkondenzátorok
3300µF-osak), ebből aztán 1-1 Zener diódával ±15V-ot állítanak elő a
fono-erősítő táplálására. Azt az egyenirányító és stabilizátor IC-t
(µPC7812H), amely a "szatelliteket" látja el 12V-os stabil
feszültséggel, a transzformátor egy külön tekercse táplálja. Az előlap
műanyagból, a hátlap pozdorjából készült, a többi fémlemez.
Ennyi az egész.
Még valami. Ez nem befolyásolja közvetlenül az erősítő működését,
de nagyon hasznos: a nagyfrekvenciás zavarok elleni védelem. A
korrekciós erősítő bemenetén található kondenzátorokról már szóltunk.
Hasonló, 560pF értékű kapacitást helyeztek el a teljesítményerősítő
bemenetén, a kimenetén újabb szűrőtagot alkalmaztak, a hangsugárzó
kimeneteknél pedig egy fojtótekercskondenzátor-ellenállás hálózat
blokkolja a nemkívánatos nagyfrekvenciás jeleket. Dicséretes dolog,
hogy a tervezők ennyire gondosan felvértezték készüléküket bárminemű
zavar ellen.
Méréseinkhez
A specifikáció rendkívül szűkszavú, nem sokat lehet megtudni
belőle.
A bemeneti feszültségek nagyjából megfelelőek, nem így a
nagyszintű bemenetek impedanciái. A tengeren túlról érkezett
készülékektől 47-68 kohm közti értéket várunk, de az SM-23H-n még
ennél is kevesebbet mértünk. A mértéktelen egyszerűsítés következtében
a hangerőszabályzó és a balansz-szabályzó közvetlenül terheli az
erősítőre kapcsolt jelforrásokat. Ebben az árkategóriában ez nem volna
szokatlan - de a bemeneti impedancia azért ritkán sikeredik ennyire
alacsonyra. Minthogy komplett toronyról (majdnemhogy casseiverről) van
szó, feltételezhetjük, hogy a komponenseit összehangolták, de ha netán
idegen készüléket kapcsolunk az erősítőre (például az aux bemenethez),
előfordulhat, hogy csökken a mélyhang. A maximális bemeneti
feszültségek szabványosak.
A kimeneti teljesítmény minden tekintetben eleget tesz a
specifikációnak; a zenei kimeneti teljesítmény meglehetősen nagy,
főleg 4 ohmos terhelésen. A 2x25 watton mért torzítás 0,8 helyett csak
mintegy 0,4%.
A nagyszintű bemenetről felvett frekvenciagörbe 20Hz-en 3 decibelt
esik, és ha a fono-elektronikát is közbeiktatjuk, akkor már 4-5
decibelre rúg a hiány - igaz, ezt részben korrigálhatjuk a
mélyhangszínszabályzóval, és akkor a görbe már csak 1-1,5 decibellel
tér el az ideálistól. A sávszéleken meglehetősen nagy a fázishiba. Ez
összhangban van a frekvenciaátvitellel. A
teljesítmény-frekvenciatartomány kielégítően nagy, bár a jobb
csatornán lényegesen szűkebb: itt 40kHz helyett csak 20kHz a felső
határfrekvencia.
Az áthallási csillapítás átlag alatti, de a különböző bemenetek
között elfogadható mértékű. Az intermodulációs torzítás viszonylag
magas, a zajok átlagosak. A négyszögjel-átvitel összhangban áll a
frekvenciaátvitellel. Kapacitív terhelés hatására némi berezgés
jelenik meg a négyszög felfutó éle után. A különbségi torzítás - hogy
is mondjuk - akkora, amekkora ebben az árkategóriában szokásos.
Fono-bemenetről mérve majdnem 10 százalékig szökik 200kHz-en.
A magnó csatlakozón kiadott jel 290-460mV, ezt úgy kell érteni,
hogy ha a nagyszintű bemenetre 500mV-ot adunk, akkor 460mV, a
hangszedők szokványos 5 millivoltja nyomán pedig 290mV jelenik meg a
magnó bemenetén.
A maradékfeszültség-erősítés elegendő: ha teljesen
visszaszabályozzuk a hangerőt, elhallgatnak a hangsugárzók, nem marad
jel az erősítő kimenetén.
Összefoglalva: szerény készülék talán még annál is szerényebb.
Sharp SM-32H erősítő
A nagyobbik Sharp torony központi egysége; 2x40 wattot ad le 4
ohmra, 0,8 százalékos torzítással. Egyszerű készülék ez is, csak éppen
van rajta egy "Graphic Equalizer", magyarul egy ötsávos
hangszínszabályzó, amely módot ad rá, hogy zenehallgatás helyett
inkább folyton a potmétereket babráljuk. (Az ekvalizátorok szubjektív
hatásáról lásd HFM 2.) Mint tudjuk, a toronyhoz tartozó lemezjátszó és
magnó az erősítőből kapja a tápfeszültséget (a tuner viszont önálló).
Kezelése, szolgáltatásai
Baloldalt van a hálózati kapcsoló. Utána rögtön a Grafikus
Ekvalizátor függőlegesen elhelyezett, síkpályás potenciométerei
(névleges középfrekvenciájuk 63, 250Hz, 1, 4, 16kHz). A
balansz-szabályzó szintén síkpályás. Fejhallgató-csatlakozó, aztán a
bemeneti választókapcsolók, 1-1 LED-del megtoldva. Végül a
hangerőszabályzó nagyméretű forgatógombja.
A hátoldalon 5 pólusú csatlakozóhüvely a lemezjátszó, 8 pólusú a
magnó, 2 pár RCA hüvely a tuner és a CD-játszó (vagy bármi más)
számára. A hangsugárzó-csatlakozók szabványosak.
Felépítése
Ez már egy kicsit bonyolultabb masina, mint a kisebbik torony
erősítője volt.
A fono-előerősítő itt is egy LA6458 SS típusú IC. A bemeneti
választókapcsoló után a jelet egy illesztőerősítőre, majd az
ekvalizátorra vezetik, ennek teljes áramköri készlete elfér
csatornánként egyetlen IC-ben (M5226P). Sőt, ez az IC még egy
erősítőfokozatot is tartalmaz, az hajtja meg a hangerő- és
balansz-szabályzót. Ezután már csak a teljesítményerősítő IC van hátra
(STK 4161/II). Kimenetét 4A-es olvadóbiztosítón át vezetik a
hangsugárzókra.
Mint az SM-23H-t, ezt az erősítőt is gondosan megvédték a
rádiófrekvenciás zavaroktól. A fono-bemeneten 2x220pF-et találunk, a
nagyszintű bemeneteken 100, illetve 220pF-es kondenzátorok
hidegítenek, és a teljesítményerősítő IC kimenetére is zavarmentesítő
tagokat építettek. A végfok bemenetén 1-1 tranzisztor a kapcsolási
zajokat pusztítja ezeket a némítókat 2 tranzisztor vezérli.
A tápegység ±31V-ot ad a teljesítményerősítőnek (a
pufferkondenzátorok 5600µF-osak), és ebből stabilizátorokkal +15,3 és
16,3 voltot állítanak elő a többi áramkör számára. Külön szekunder
tekercs, egyenirányító és egy µPC 7812H típusú stabilizátor
gondoskodik a lemezjátszó és a magnó +12 voltjáról.
Műanyag, pozdorja, fém - ebből áll a karosszéria.
Méréseinkhez
A specifikáció ezúttal is szűkszavú, bár néhány adattal többet
tudunk meg belőle, mint az SM-23H irataiból.
A bemeneti impedanciák jócskán elmaradnak a jelenleg szabványos
220 kohm-tól, de legalább elérik a tengerentúli készülékektől
megszokott értékeket - hála a közbeiktatott illesztőerősítőnek.
Szépséghibája a dolognak, hogy mivel a hangerőszabályzó fokozat nem
közvetlenül a nagyszintű bemenetekre csatlakozik, mert erősítő
fokozatok vannak előtte, csökken a maximális bemeneti feszültség: a
készülék nem visel el tetszés szerinti bemeneti jeleket, mert a
szóbanforgó részek túlvezérlődhetnek. Szerencsére az erősítőnek
kellőképpen nagyok a tartalékai, így a gyakorlatban semmiféle probléma
nem lép fel.
A kimeneti teljesítmény elegendő, sőt, ha csak az egyik csatornát
járatjuk, még jelentős tartalékokat is fel tud mutatni. A zenei
teljesítmény kishíján 80 watt!
A nagyszintű bemenetről kapott frekvenciajelleggörbe jóval szebb,
mint az SM-23H-é: 20Hz és 20kHz között nincs nagyobb eltérés, mint pár
tized dB. A mágneses hangszedő bemenet is jól funkcionál, a görbe
20Hz-en csupán 1,5-2 decibelt esik.
A hangszínszabályozók görbéit diagramra vittük, számszerű
értékükkel nem akartuk tovább bonyolítani amúgyis terjedelmesre
sikeredett mérési táblázatunkat, de alább megadjuk ezeket az adatokat
is: 63Hz: +8; -8 * 250Hz: +8; -7,5 * 1kHz: +7,5; -7,2 * 4kHz: +8; -7,8
és végül 16kHz: +7,5; -8dB. Ez lényegében ±8dB.
Túlzottnak tartjuk a Loudnesst, a kikapcsolhatatlan fiziológiai
hangerőszabályozás mélyfrekvenciás emelését. Erre itt nincs is
szükség, hiszen az erősítő átvitele csaknem teljesen lineáris.
A két csatorna közötti áthallás és a fázis-frekvenciagörbe
átlagos. A teljesítmény-frekvenciatartomány meglepően széles, a jól
méretezett tápegységet és teljesítményerősítőt dicséri. Az
intermodulációs torzítás kisebb is lehetne, főleg a jobb csatornán. A
harmonikus torzítás alacsony. A különbségi torzítás a megszokott képet
mutatja: nagyszintű bemenetről mérve igen alacsony, fono-bemenetről
mérve körülbelül 8%.
A magnó kimenet (éppúgy, mint a kisebbik Sharpon) 290-450mV
feszültséget ad le, attól függően, melyik bemenetre adjuk a mérőjelet.
Összegezve: korszerű, becsületesen megépített erősítő, és nemcsak
8, hanem 4 ohmos hangsugárzókkal is használható.
Uher RG 260 receiver
(erősítő-rész)
Kezeléséről, szolgáltatásairól, nacionáléjáról már szóltunk a 85.
oldalon - nézzük most az erősítőrész áramköreit.
Felépítése
A fono-előerősítő csatornánként 2, differenciálerősítőnek kapcsolt
tranzisztort és egy IC-t tartalmaz (NJM 4558DD). A jel útjának további
állomásai: bemeneti választókapcsoló, hangerőszabályzó,
hangszínszabályzó rész (NJM 4560D típusú IC), balansz-szabályzó,
rumpliszűrő - és végül a teljesítményerősítő fokozat.
A végerősítő rész felépítése igen érdekes. Differenciál FET-tel
kezdődik, újabb differenciál fokozattal folytatódik, aztán egy
kisteljesítményű meghajtó-áramgenerátor pár hajtja a
teljesítményerősítő IC-t. Utóbbi egy STK 2230 típusú dual IC: 6-6
tranzisztort tartalmaz. Kimenetén, 3,15A-es olvadóbiztosítókat
helyeztek el.
A tápegység ±29V-ot ad a teljesítményerősítőnek, a
szűrőkondenzátorok 4700µF-osak. A hangfrekvenciás erősítőrészek Zener
diódás stabilizátorokról kapnak ±14,5V-ot.
A Sharp erősítőket megdícsértük, már abból a szempontból, hogy
mennyire korrekt a zavarvédelmük. Nos, az Uher RG 260-nak sincs
szégyenkezni valója: a fono-bemeneten nagyfrekvenciás fojtótekercs,
majd 100+220pF-os kondenzátor őrködik, mindegyik nagyszintű bemenet
330pF-fel van hidegítve, a hangszínszabályzó rész be- és kimenetén
ugyancsak találunk szűrőtagokat, a teljesítményerősítő kimenetét pedig
többszörösen is védik a nagyfrekvenciás jelektől. (Közvetlenül a
hangsugárzókapcsokon, majd még 3 fokozatban.) Tisztelet-becsület ennek
a konstrukciónak; csak az tudja igazán méltányolni, aki maga is
szenved a CB-sektől, a tv-adás okozta búgástól.
Az erősítő, illetve az egész receiver meglehetősen bonyolult
felépítésű, de alkatrészei rendezetten helyezkednek el 2 nagy és 2
kisebb panelon.
Méréseinkhez
A feszültségek/impedanciák rendben vannak (bár a nagyszintű
bemenetek impedanciája elmarad a 220 kohm-tól).
A kimeneti teljesítmény annyi, amennyinek lennie kell - és közben
a torzítás valóban nem haladja meg a 0,05%-ot, sőt, még alatta is
marad. A harmonikus és az intermodulációs torzítás egyaránt alacsony.
A kimeneti feszültség instabilitása csekély, és ha ezt a paramétert
átszámoljuk csillapítási tényezőre, nagyjából a specifikált 45-öt
kapjuk (pontosabban 43-at).
A nagyszintű bemenetekről kapott frekvenciagörbe alul csak 7-8Hz
táján kezd esni, és csak enyhén; magasban 20kHz fölött meredeken
csökken a szint. A fono-bemenet jelleggörbéje már nem ennyire szép,
50Hz alatt lehajlik a görbe.
A fiziológiai hangerőszabályzó rendkívül drasztikusan működik, a
kiemelés 20Hz-en a 14 decibelt is eléri - még szerencse, hogy ki lehet
kapcsolni. A rumpliszűrő 50Hz-en kezd el működni, és 12dB/oktáv
meredekséggel vág.
A fázis-frekvencia jelleggörbe alacsony frekvencián alig tér el a
lineáristól, de 20kHz-en már erős a fázishiba. Az áthallások
átlagosak, a nagyszintű bemenetek közötti áthallás 10kHz fölött
elmarad a specifikációtól, de ennek ne tulajdonítsunk különösebb
jelentőséget.
A zajok elfogadhatóak, habár a nagyszintű bemeneteken a jobb
csatorna (lineárisan értékelve) 5 decibellel zajosabb a másiknál. A
korrekciós bemenet is zajosabb annál, amit a gyár ígér - de ezen nem
is csodálkozunk, mert a specifikáció valószínűtlenül szigorú volt.
A négyszögjel-átvitel szép fokozatosan romlik: 100Hz-en még
egészen jó, 1kHz-en egy kis tüske látszik a felfutó élén, 10kHz-en
enyhén hullámossá válik, kapacitív terhelés hatására pedig jócskán
berezeg. A különbségi torzítás a megszokott képet mutatja: nagyszintű
bemenetről alacsony, hangszedő-bemenetről mérve magasra szökik.
A magnókimenet feszültsége/impedanciája megfelelő.
Összefoglalva: az RG 260 (többnyire) becsülettel teljesíti, amit a
(rendkívül szigorú) specifikáció igér. Gyanítjuk azonban, hogy nem
fogja szeretni a túl komplex impedanciájú hangsugárzókat.
Szeánsz
Az erősítőket, szokásunkhoz híven, a HFM I fono-előerősítő és a
Quad 405 végfok kombinációjához hasonlítottuk - ezekről ugyan egyre
kevésbé vagyunk nagy véleménnyel, de hát mit tegyünk: amíg a bolti
masinák még ezt a színvonalat sem ütik meg, addig a HFM I/Quad-nak
jogában áll betöltenie az etalon tisztét.
Uher RG 260
Valamelyest mélyebb tónusú hangkép. Néha kellemesebbnek,
tömörebbnek, máskor inkább fojtottnak álmosnak hallottuk. Az etalonnak
világosabb, tisztább a hangképe, jobb a térhatása. Vitatkoztunk,
melyik hangkép erényei az igaziak - és tovább folytattuk a szeánszot.
A JBL és az Ortofon demólemez műsora aztán végleg az etalon mellé
állított bennünket. Ez még asztalbontás előtt történt, tehát akkor,
amikor csak jelzőszíneket láttunk, és nem tudtuk, melyik erősítő a
"zöld" és a "sárga".
Esetleg figyelembe vehetjük, hogy a HFM I és a Quad között csupán
egy potenciométer ármánykodik, az Uher két szélső fokozata között
viszont egy komplett meghajtó és hangszínszabályzó áramkör érezteti a
hatását - habár ezen úgysem lehet változtatni. Az RG 260-nak így is jó
bizonyítványt adunk: tisztességes kis erősítő.
Sharp SM-32H
Hasonló hangzásbeli ellentét, mint az előbb, csak sokkal kisebb
különbség - és furcsa! most mégis valamivel határozottabban szavaztunk
az etalonra. Talán, mert az SM-32H hangképe jobban hasonlít az
etalonéra, könnyebb kiszúrni a hibáit. De az is lehet, hogy az előző
szeánszon már bemelegítettük a fülünket, és ezért tudtunk most
gyorsabban dönteni. A Sharp hangja kissé tompa, ködös, fojtott, alul
felmelegszik, felül kissé kásás, nagyzenekari tuttikon zűrös. Volt,
aki jobbnak találta a basszusát, mások (ketten is) azt írták a
jegyzetfüzetükbe, hogy "vigyázz, nem igaz, hogy ennek volna jobb a
basszusa". Hangsúlyozzuk: annak ellenére, hogy ezúttal szigorúbban
ítéltünk, a Sharp hangképe valamivel közelebb áll az etalonéhoz.
Valószínű, hogy ez az erősítő is ugyanabba a kategóriába tartozik,
mint az Uher RG 260.
Sharp SM-23H
A kisebbik erősítő nem tett ránk jó benyomást. Hangja mélyebb
tónusúnak, a drasztikusabb (értsd: torzabb) lemezrészeken
nyugodtabbnak tűnik, de valójában hiányoznak a mélyei is, a magasai
is. A szólamokat kissé összemossa, a térhatása mérsékelt. Jellegzetes
sávhatárolt hangkép.
*
Sharp hangsugárzók
Úgy látszik, a japánok kihasználják az olcsó nyugatnémet
munkaerőt, mert a hangsugárzóikat az NSZK-ban készíttették...
A Sharp CP-23H kétutas, kéthangszórós reflexdoboz, bár kívülről
ezt nehéz kivenni, mert a hangszóróselyem eltávolíthatatlan; fotózás
közben az ellenfényekkel kellett ügyeskedni, hogy a hangszórókból is
lássunk valamit. Hátulról azért kinyitottuk a dobozkát, és
meggyőződtünk róla, hogy nincsen benne semmi (ámde az legalább
érthető) - nem számítva persze a hangszórókat, a 165mm átmérőjű
mély-középsugárzót és az 55mm-es, szintén papírmembrános csipogót. A
nagyobbik dobozban, a CP-32H-ban az előbbiekhez még egy 75mm átmérőjű
középsugárzó is járul, és ez mind még semmi, mert csillapítóanyag is
van benne: egy 7-8mm vastag vatelinréteg a hátoldalon. A
hangsugárzó-csatlakozók mindkét dobozon szabványosak, de a dobozok
annyira rövid pórázra vannak fogva, hogy nemigen lehet eltávolítani
őket a torony tövéből. A madzag alig két méteres.
Méréseinkhez
A két példány görbéje (1. és 7. diagram) szépen együtt fut. Maguk
a görbék azonban annál kevésbé szépek. A nagyobbik doboz diagramján a
13kHz-es tüske bizonyos Videoton dómokat idéz, de a VT-hangsugárzóknak
nem volt ennyire gyatra a basszusátvitelük. A CP-23H-nak jóval
alacsonyabban, 6kHz-en, de aztán 16kHz-en is van egy jókora kiemelése,
még szerencse, hogy közben erősen lekonyul a magasátvitele... A
közeltéri görbék (2. és 8. diagram) 100Hz alatt a tengerszint alá
zuhannak, és feljebb is jócskán ingadoznak, arról árulkodva, hogy a
membránszél rosszul van csillapítva, és időnként ellenfázisban mozog a
membránnal.
Az iránygörbék (3. és 9. diagram) elég rosszak, a kisebbik doboz
különösen gyöngén szórja a magashangokat. Torzítás (4-5. és 10-11.
diagram) a CP-23H papírján elég széles sávban kellemetlenkedik, itt
harmadik harmonikus összetevők is megjelennek. A CP-32H-nak 1kHz
környékén van egy torzítás-csúcsa.
A 96 decibeles hangnyomáshoz a kisebbik doboznak 9, a nagyobbiknak
4,2 wattra van szüksége. A gyár nagyobb érzékenységet specifikált, de
lehet, hogy igaza van: végülis a görbék annyira girbegörbék, hogy a
hangnyomás folyton ingadozik, nehéz pontosan beállítani, és elég csak
egy kicsit odébbhangolni a generátort, hogy a nyomásszint máris több
decibellel megváltozzék.
A nagyobbik hangsugárzó burst-átvitele átlagos, a kisebbiké
kriminális: az oszcillogram szinte egyáltalán nincs nyugalomban,
nehezen indul, és a jel megszűnte után nem tud megállni. A nagy
doboznak (1-5.) a 900, 1548, 3730, 5850 és 13500Hz-es, a kicsinek
(6-10.) a 944, 1694, 3750, 6310 és 10600Hz-es jeleit fényképeztük le.
Szeánsz
Sharp CP-32H
Elég volt feltenni a tűt a befutó barázdára, hogy balsejtelmeink
támadjanak - és sejtéseink nyomban be is igazolódtak.
A CP-32H úgy szól, mint ha valaki smirglivel csiszolna egy homokos
üveglapot. A homok ugyan nagyon aprószemű, és egészen magas hangot ad,
de egy pillanatra sem marad nyugton, forszírozottá teszi a lemezzajt,
és úgyszólván diszkvalifikálja a CP-32H-t. Ez a Sharp hangsugárzó
egyébként is rendkívül kiegyenlítetlenül szól, a hangkép teljesen
szétesik, az embernek az az érzése támad, hogy a hangsugárzó-vezeték
biztosan rossz polaritással van bekötve (de nem: megcsináltuk a
fázispróbát), és hogy de jó lenne kimenni a szobából és a kisujjunkkal
kipiszkálni a fülünkből a hangképnek még a maradványait is. A Sharpnak
nincs mélye, a magasai pedig süvítenek, sziszegnek, torzak. Etalonunk,
a jó öreg Orion HS 280 (régebbi példány!) valósággal a mennybe ment.
CP-23H
A kis Sharp legalább másfél kilóval jobban szól a nagyobbiknál.
Neki sincs igazi basszusa, de ami van, az feldúsul, felmelegszik,
túlteng. Felül szőrösen, máskor túl ércesen szól, de talán nem annyira
elviselhetetlenül, mint a CP-32H. Habár a dögösebb popszámokon
teljesen kiürül a hangképe, az operajelenet pedig kakofóniába
torkollik, ez a hangsugárzó még így is valamivel közelebb lehet a HS
280-ashoz, mert most már annak hibáira is felfigyeltünk. Mindazonáltal
nincs verseny a kettő között: a HS 280 fölényesen jobb, mélyben,
magasban, dinamikában, térhatásban - vagyis mindabban, amiben
egyébként ő sem volna igazi favorit.
Gyöngéi ellenére is, a CP-23H már alkalmasnak látszott rá, hogy
egyáltalán eljátszogassunk vele. Eddig is állványokon (vasláb,
fémtüske), de a falaktól távol tartottuk a hangdobozokat, a Sharpot
viszont most rátoltuk a falra, és figyeltük, megjön-e a basszusa. A
hangkép kétségtelenül mélyült, 80-100Hz környékén bummogni kezdett, és
többé-kevésbé egyensúlyba került, de a Sharp még így, a falra tolva
sem szolgáltatott annyira mély basszust, mint az egyébként basszusban
szegényes Orion HS 280 a falaktól távol (!).
Toronyszeánsz
Külön-külön tehát végigteszteltük a Sharp tornyok komponenseit. De
hát végül is ezek nem teljesen önálló készülékek, csak együtt lehet
megvásárolni őket, meg aztán aki ilyet vesz, nem azért veszi, hogy
bármit is módosítson rajta - szóval, tartozunk annyival az Olvasónak
(meg saját magunknak is), hogy csináljunk egy Torony-Antitorony
szeánszot is. Az anti-, azaz horizontális tornyot mi így állítanánk
össze:
NAD 5120 + Ortofon FF15E/II 5400,-
Orion receiver SR-1025 12000,-
Aiwa AD-F220Z 8500,-
Orion HS 280-asok 3500,-
-------------------------------------
összesen: 29400,-
tehát mintegy 10 ezer forinttal olcsóbb a kisebbik, tizenkettővel
a nagyobbik Sharp toronynál. A magnók és a tunerek hasonló kaliberűek,
és mi most nyilván csak a lemezjátszó-berendezéseket hasonlítjuk
össze. A NAD-ot eredeti árán számoltuk, mert igaz ugyan, hogy mi
csőkarral használjuk, és az újabb 445 forintba kerülne - de ennyit
megér az a Supraphon pickup, amit a géppel kapunk, meg hogy a lapos
kar is megmarad tartaléknak.
A Sharpok közül a nagyobbik tornyot állítottuk össze (a kisebbik
akkor már nem volt a kezünkben). A hangsugárzókat 30cm magas,
fémtüskés vasállványokra helyeztük, és a Sharp dobozokat még rá is
toltuk a falra. A Sharp-elektronikák sajátos kivitele miatt a két
rendszert nem tudtuk párhuzamosan kötni a kapcsolóberendezésre, inkább
külön-külön hallgattuk meg őket - de hát amúgy sem lehetett volna szó
vaktesztről, hiszen a két hangkép aggasztóan eltér, mindenki azonnal
felismeri, mikor melyiket hallja. Ehhez nem is kell zenét hallgatni,
elég, ha rátesszük a tűt a befutó barázdára! (És csak most figyeltük
meg igazán, mennyire védtelen a Sharp lemezjátszó a lépészajokkal
szemben!)
A Sharp torony hangképét, illetve auditív élményeinket talán így
jellemezhetnénk a legtömörebben: "nem is olyan kriminális", vagy:
"sokkal rosszabbra voltam elkészülve". Basszusa természetesen
egyáltalán nincs, inkább csak dörömböl alul, a magastartománya erősen
kiemelkedik, a középső regisztere kiürül. Emiatt a hangszerek
elveszítik testességüket, a szólamok összekeverednek - mindazonáltal
nem hallottunk különösebb torzítást, és nem mondhatjuk, hogy a hangkép
elviselhetetlen lett volna. Habár egyikünk makacsul kitartott
amellett, hogy amit most hallgatunk, annak semmi köze az élethű
hangátvitelhez, és valószínű, hogy a Sharp tornyon kizárólag olyan
zenét érdemes hallgatni, amely úgy készült, mint jelen számunk
címlapja szemlélteti.
Más kérdés, hogy a Sharp torony így sem volt versenyben a
NAD/Ortofon/Orion rendszerrel. Hangminőségben számolva, sok-sok ezer
forintnyi különbséget hallottunk, természetesen az utóbbi javára. A
Sharp tornyok minősége a hangsugárzókon bukik meg. Mi nyilván senkinek
sem tanácsolhatjuk, hogy ilyen tornyot vegyen, de ha már megvette,
akkor igenis tudunk adni neki egy jó tanácsot: ne bánja az emblémát,
sürgősen sózza rá valakire a hangsugárzókat, és ereszkedjék le mondjuk
a HS 280-ashoz. Akkor lesz neki egy elegánsabb, sokkal-sokkal
praktikusabb, sokkal-sokkal drágább, és még mindig sokkal kevésbé
elfogadható berendezése, mint a mi Antitornyunk.
Arról nem is beszélve, hogy az árdifferenciából az Antitornyot is
tovább fejleszthetjük. Megcsináltathatjuk a hangdobozállványt, és az
FF15 helyett választhatunk 6400 forintért egy MC10S/T-10 készletet,
még mindig belül maradva a kisebbik torony 40 ezer forintos büdzséjén.
És akkor ha valaki akár csak megpendíti is nekünk, hogy esetleg
összehasonlíthatnánk a mi Antitornyunkat az ő Sharpjával - csak
szánakozva fogjuk ingatni a fejünket ekkora naivitás hallatán.