Kirakós játék |
Biztosan mindenki tudja, mi a puzzle: kirakós játék kicsinyeknek
és nagyoknak. Egy fényképet, rajzot, ábrát dirib-darabkákra szednek,
és a kacskaringós szélű, tarkabarka kartonlapocskákból neked kell
összeállítanod a Svájci Hegyvidéket Tehenekkel, a New York-i Kikötőt
Szabadságszoborral, esetleg a Miki Egeret Donald Kacsával. Ha
megakadsz, óvatosan (hogy senki se vegye észre, mert ez tulajdonképpen
szabálytalan) rásandítasz a társasjáték dobozára, azon is ott az ábra,
és utána már könnyebben azonosítod a színhatárokat, az egymásba illő
kacskaringókat. Persze, a puzzle akkor érdekes igazán, ha a doboz
fedelét csak egyszer, legelőszörre nézed meg, és aztán már nem
puskázol. Különben mi volna benne a játék? Hidd el, többre mész, ha
magad rakod össze a puzzle-t.
Mi egyelőre odáig jutottunk a kirakósdiban, hogy a képen egészen
világosan felismerjük a NAD 5120-as lemezjátszót. De valami nem
stimmel...ugyan mi? Megvan: a kelleténél több kartonlapocskát
csomagoltak a dobozba, és most törhetjük a fejünket, melyik tartozik a
képhez. A lemezjátszó-puzzle-t már csaknem kiraktuk. A hangkar még
hiányzik - vagy éppen kettő is van belőle? De melyik az igazi? És
melyiket tekintsük ráadásnak, tartaléknak?
Az egyik típus, hogy is mondjuk, sajátos...magyarán: az öregapánk
se látott ilyet, mielőtt a Tesla és a NAD közös erővel ki nem költötte
a Rút Kis Kacsát (lásd HFM 15.), ezt a minden lemezjátszónál olcsóbb
lemezjátszót az ő lapos hangkarjával, amely a maga nemében első a
világon. Valószínűleg az utolsó is. A szakírókat ugyan nemigen
sikerült meggyőzni a lapos hangkar előnyeiről, de azt elismerték, hogy
a NAD 5120 igenis "zenei hangú" lemezjátszó, mindenesetre olyan, hogy
"felül esik a vonalon". Nyugaton persze ez nem valami eget-földet
rengető esemény, hiszen annyi ott a jobbnál-jobb és szebbnél-szebb
készülék, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, ha a Duna történetesen
London alatt folyna. Sőt, tucatjával sorakoznak a boltokban az olyan
lemezjátszók is, amelyek még mindig jobbak a NAD-nál, és még mindig
nagyon olcsóak. De ennyire olcsó egy sincs közöttük. (Leszámítva a
Dual CS505-öst, az angol szakírók kedvencét, a legszerényebb Dualt. A
többit, a rangosabb Dualokat szóba sem hozzák, s ha mégis, hát
lesajnálják. Azok egyébként többnyire DD-rendszerűek...)
Abban a mezőnyben bizony nem terem sok babér a NAD lemezjátszó
számára. Megkapaszkodott ugyan a piacon, de csak árleszállítás árán:
ha a drágább(nak mondott) lapos kar helyett az olcsóbb(nak mondott)
csőkart kérjük, ugyanazért a pénzért még kapunk ráadásba egy
elfogadható minőségű mágneses hangszedőt is... Mi persze tudjuk, hogy
a csőkar valójában nem olcsóbb, hanem még drágább is a laposnál - lásd
alkatrészárlistánkat a lap elején. A NAD egyébként azzal indokolta a
nyilvánvaló árengedményt, hogy a lapos kar hifibb ugyan, de a vevők
ódzkodnak tőle, mert nehéz precízen beállítani.
A szakírók rokonszenvvel fogadták a módosítást. Vagy azért, mert
tényleg jobbnak találták az új hangkart. Vagy pedig csak féltek, hogy
hitelüket vesztik, ha továbbra is dicsérni mernek egy annyira abszurd
szerkezetet, amilyen ez a nyomtatott áramköri lapból vagy miből
készített lapos hangkar. Olvasmányaink alapján nem mernénk megesküdni
rá, melyik a jobbik - a puzzle-t magunknak kell megfejtenünk. Meg a
hozzánk hasonlóan NAD-tulajdonos hifistáknak.
Minthogy a NAD/Tesla kooperációval nem sikerült tönkretenni a brit
konkurrenciát, a litoveli gyárban számunkra is fennmaradt egy kis
szabad gyártókapacitás. Csodának lehettünk tanúi: a magyar
külkereskedők eddig dollárért sem találtak igazi hifi-lemezjátszót,
most meg rubelért is hozzájutottak egyhez.
Mindegy, az a fontos, hogy végre van a boltban egy hifinek
nevezhető lemezjátszó. Ráadásul olcsó is, sőt: tulajdonképpen ez a
legolcsóbb. És bár olcsó lemezjátszónak híg az egyenfutása (azon
bizony javítani kellene!), elképzelhetőnek tartjuk, hogy még sokáig ez
a készülék marad a Hifi Magazin etalonja. De még ha mi (mint újság)
hozzájutnánk is valami nívósabb eszközhöz, szerte az országban akkor
is a NAD 5120 marad a "népszuper". (Feltehetően az Ortofon MC10
Superrel párosítva - lásd a Bemutatjuk rovat elején.) Érdemes tehát
töviről-hegyire, a karbakjától a papucsáig megvizsgálni az új csőkart.
Ha jobb, ennél maradunk.
Előbb úgy terveztük, hogy az újkeletű árucikkek között a csőkart
is Bemutatjuk, de aztán meggondoltuk magunkat. Miért vigyük a
tesztrovatba, amikor nemigen tudunk mit tesztelni rajta. Hiszen még
csapágyazva sincs: a csapágya odabenn van, a lemezjátszó belsejében.
Végülis, ez a kar csupán egy alkatrész, amely a maga 445 forintjával a
komplett lemezjátszó árának még 10 százalékát sem teszi ki - a
jelentősége viszont esetleg nagyobb, mint az ára. Ezért ahelyett, hogy
a B betűk számát szaporítottuk volna a lapban, inkább egy külön,
mélyreható szubjektív revüt szenteltünk a csőkarnak. Mérni csak
egyvalamit szándékozunk, s azt is csak a jövőben: felrajzoltatjuk a
kétféle hangkar strukturális rezonanciáit. (Erről a paraméterről 11.
számunkban írtunk bővebben.)
A szubjektív teszt ezúttal négy szeánszot ölel fel. Elsőnek egy
audiofil olvasónk mond véleményt; ő eddig lapos hangkarral használta a
gépet, de (mint a Hangszervizben elmeséli), hatékony MOD-ot talált,
amennyiben filcpárnával toldotta meg a NAD lemezjátszó gumipárnáját,
és ezzel sokat javított a hangminőségen. Most újra kipróbálta a lapos
kart (nemkülönben az általunk küldött csőkart) filcpárnával is,
anélkül is. Ugyanezt a négy variációt játszotta végig egy másik
audiofil barátunk. Ő Csehszlovákiában vásárolta a gépét, csőkarral,
neki tehát egy lapos kart kölcsönöztünk, és felhívtuk figyelmét a
filc-trükkre is. Harmadiknak a szerkesztő mondja el benyomásait,
félig-meddig magánemberként. Mindezt pedig kiegészítjük a Hifi Magazin
"hivatalos", kollektív ítéletével - ez, mint mindig, ezúttal is A-B
vakteszten alapul, tehát kevésbé alapos ugyan, viszont - tökéletesen
objektív. Ennyi elszánt rejtvényfejtőnek csak sikerülni fog összerakni
a puzzle-t!
Dr. Láng Miklós:
Az összehasonlítást négy napon keresztül végeztem. Az első
alkalommal úgy tűnt, jobb a csőkar, a második napon már kialakult az
alábbi véleményem, mely a későbbiekben csak megerősödött:
1. Lapos kar plusz filc lemezpárna
2. Csőkar filc nélkül
3-4. Csőkar filccel vagy lapos kar filc nélkül.
Az utóbbi kettőt már nehéz rangsorolni, mivel itt már meglehetősen
távol vagyunk a semleges hangképtől, ráadásul ezek ellenkező irányban
színeznek. A hangkaron minden esetben a pickuphoz ajánlott értékeket
állítottam be. Míg el nem felejtem: a lapos karnál mindig elhagytam
azt a bizonyos karfogó alumínium fület, amit a p. u. és a kar közé
kell beilleszteni, és amely miatt a hangszedő nem fekszik fel teljes
felületén. (Egyetértünk. A szerk.)
Előbb nézzük a két kart filc alátét nélkül:
Lapos kar. Nehéz, fojtott, rosszkedvű hangzás, az impulzusátvitel
nagyon rossz (elkent). Igaz, a basszus feldúsul, de ez a többlet
elfedi a basszusszólamot, kevésbé analitikus. A sztereó színpad
bizonytalan, Pozitívuma nincs (illetve mégis van, de ezt a végén).
Csőkar. Nyílt, tiszta hangzás, a lapos karhoz képest valamelyest
kevesebb basszus, de ez tisztább, jobban követhető. Aztán tovább
hallgatva és váltogatva a lapos kar plusz filc variációval, rájöttem,
a csőkar a felső prezensz tartományban "rátesz" a hangképre, és ezért
fogja a nagy többség ezt a "kellemesen tiszta hangzással" azanosítani.
Nagyzenekarnál már nem egyértelmű a helyzet, például a vonósok
hajlamossá válnak a sikításra. Hátránya, hogy a mélyközép- és a
középtartomány kiürül, ezért a hangszerek testnélkülivé válnak.
Gyakorlatilag egy kellemes basszust és egy szépen csengő felső
középtartományt hallottam.
Tehát alátét nélkül egyértelműen jobb a csőkar. De aki a csőkar
mellett dönt, vizsgálja meg még egyszer a láncát, nem húz-e magasba,
nem kiemelt-e a prezensz, mert ez esetben óhatatlanul felborul a
hangzási balansz. (Ilyenkor kezdik tekergetni a hangszínszabályzót,
ráadják a loudnesst stb.)
A két kar filc alátéttel:
Lapos kar. Az összes variáció közül számomra ez ad zenei élményt,
ez van a legközelebb a semlegeshez. A basszus feltisztul, "jobban
kottázható", eltűnik a rárakódás, a folyamatos mély döngés. Jobb a
szólamtisztaság, eltűnik az a fojtott, rosszkedvű hangzás, s egyben a
basszusátvitel is sokat javul. A cintányér természetesebb lett. (Nem
szebb - szebb a csőkarnál volt! -, itt természetesebb.) Legnagyobb
erényének tartom, hogy a hangzás egyensúlyban van, megvan a hangszerek
teste is, és a felharmonikusok sem hiányzanak. Nyugodt, sima hangot
közvetít, semmi felrakódás. A sztereó kép mélyebb és precízebb lett.
Enyhe hátránya: a felső prezensz valamivel visszafogottabb a
kelleténél, ezáltal ez a tartomány enyhén mosottnak, fakónak tűnik. De
ez csak a koncertélményeimhez hasonlítva tűnik szembe (fülbe).
Emlékeim szerint ez a variáció hasonlít leginkább a Linnhez, de az még
nyíltabb, még precízebb szólamtisztaságot és sztereofóniát közvetít.
Mindenesetre ez a variáció mindenképpen a Linn irányába mutat.
Csőkar. Érdekes, ez nem profitált semmit a filcből, egyértelműen a
hátrányára válik. Eltűnik az a kellemes, nyílt, csengő hangja,
helyette fáradt, mosott hang jön elő. A basszust tovább csökkenti a
filc, és ez már hiányérzetet kelt. Ezt a variációt senkinek sem
javaslom.
A lapos kart is (filc nélkül) meglehetősen gyengének találtam - de
csak ebben a relációban. Ez a "gyenge" kar még mindig jobb, simább
hangot ad, mint a legtöbb direkthajtány a vele egybeépített karral.
Azok sokkal többet torzítanak, sokkal fárasztóbb hangot produkálnak. A
NAD/Tesla lemezjátszó tényleg kiemelkedik a kommersz mezőnyből, a
"lapos kar plusz filc" változat pedig kifejezetten zenei hangú
lemezjátszóvá teszi.
A teszthez használt lánc: Linn Asak hangszedő közvetlenül a csöves
fono-hoz csatlakoztatva, csöves végerősítő és BEAG hangszórókból
készített hangsugárzó, felül szalagsugárzóval. A teszthez használt
lemezek (főképp): Respighi: La boutique fantastique, Decca (ez ért a
legtöbbet); Liszt: Faust szimfónia (EMI, hibrid DMM - most is lehet
kapni!); Orff: Carmina Burana, DG; Dire Straits: Love over gold; az
Ortofon Op. 3; The Bandit (RCA dynaflex - a hangzási balansz
tanulmányozására).
Zsengellér Ferenc:
Lejátszóberendezésemet több mint fél éve használom, hangképét így
már jól megszoktam. (Tesla NC 470, a csőkarral, Ortofon MC10 a KFKI
VLS-T40.30 trafóval, Bay féle elő- és végfok, illetve egy Creek 4040
erősítő, Heybrook HB1 dobozok Heybrook-féle állványon, lefelé
acéltüskéken, felfelé egy csipet gyurmán, rátolva a falra; a
hangszóróvezeték 4mm2 sodrott rézkábel, a lakószobám
5x4,5x3,2 méteres.) Igaz, a transzformátor csak egy hónapja van meg,
és az új, vastagabb hangszórókábelt sem használom régóta - előnyeiről
egyébként bárki maga is meggyőződhet, a változás annyira érzékletes,
hogy nincs szükség semmiféle A-B tesztre: megkerülnek az igazi
mélyhangok, a sztereó színpad kiszélesedik és előre/hátra is nagyobb
lesz, a hangszerek helye pontosabban felismerhető, az egész hangzás
élethűbbé válik.
Négy variációt hasonlítottam össze: a kétféle hangkart, filccel és
anélkül. A-B összehasonlítást természetesen nem csinálhattam, de
többszöri meghallgatás, szerelés és beállítás után a különbség még az
emberi fül rossz memóriája számára is szignifikáns volt. Minden
variációt az általam használt alternatívához viszonyítottam (csőkar,
filcpárna nélkül).
1. Lapos hangkar. Amikor feltettem az első lemezt, azt hittem, meg
kell tisztítani a tűt (erre ugyanis kényesen ügyelek). Benyomásaim
erről a "forradalmi" karról az alábbiakban összegezhetők (mindennemű
csoportosítás nélkül): fénytelen hangzás, erőtlen magastartomány,
tompa cinnek, erőtlen, szűkös dinamika, "lapos" hangzás, összességében
"melegnek" tűnik, de ez csalóka; a fúvósok élettelenek, a pengetős,
húros hangszerek lanyhák, a frissesség hiányzik; a hi-hat elbújik,
alig észlelhető (olcsó, érdes, japános hangzású hangszedőknek
bizonyára előnyére válna); az alsó mélytartomány kellemesnek tűnik, de
érzésem szerint ez a felborult hangzási balansz következménye; a gitár
kicsit tompa, a kalimba fojtott, a férfi énekhang viszont jó! A
csellók, élethűek, a hegedű jó értelemben vett nyersesége nem
hallható. Első benyomásra kellemes, meleg, puha hangzás, később aztán
kiderül, hogy az igazi magasak hiányoznak, a húros hangszerek lusták.
Sávhatároltság érzetét kelti bennem.
2. Lapos hangkar + filc lemezalátét. (Az eddigiekben csupa
negatívumot mondtam; most mindent az előző variációhoz fogok
viszonyítani.) A mélyhangok kiürültek, a középtartomány mosottabb, a
hangszereket egymástól nehezebb elkülöníteni, az orgonahangzás
testetlen, a legalsó regiszterek hiányoznak, a frekvenciabalansz
megváltozott (feljebb mászott az alja); pongyola hangzás, összeszűkült
(fejbevert) dinamika, az egyes hangszerek összemosódnak, a kórus
kevesebb tagú; rideg, ködös, zsebrádiós hangzás; a hegedűk mintha
élethűbben muzsikálnának (pozitívum!), a mélyek kifulladnak, testetlen
hangzás, kevésbé átlátszó a zene; vékony hangkép, az utózengés igen
rövid (templomból szoba lesz), a zene nem lüktet, kínlódik, a
hangszerek szétválaszthatósága tovább romlott, nem jók a nagy
hangtömegek; a pengetősök viszont mintha élethűbbek volnának. Magasabb
színezetű hangkép, fárasztó már rövid távon is.
3. Csőkar. (A viszonyítási alap - tulajdonképpen végig erről volt
szó. Nehéz úgy fogalmaznom, hogy ne tűnjék dicséretnek, de már az első
barázdák után kiderülnek a csőalakú kar erényei.) A pengetős, húros
hangszerek eredetien, tisztán, levegősen szólnak; a hegedű vidám,
szárnyaló, a zenekar nem álmos, a zongora csodálatos, testes, tere
van, hosszú utózengés, élethűbb sztereó kép, a zenekari ülésrend
érzékelhetőbb, kiegyenlített hangzás; a jelenlétérzet itt ideális.
4. Csőkar, filc lemezalátéttel. Legelső benyomásom: nem észlelek
különbséget, A-B teszt kellene. Majd később: a zongora egy
nüánsznyival tompább, a filc egy kicsit a lapos kar irányába tolja el
a hangzást; a térhatás leromlott, a középtartomány veszített
kiegyenlítettségéből, tisztaságából; a dinamika szegényebb lett, a
zene kicsit unalmasan szól, de ez az összeállítás különbözött a
legkevésbé az előzőtől.
A különbségeket néha talán egy kicsit túl drasztikusan fogalmaztam
meg, mindazonáltal ezek a különbségek léteznek, és hosszabb-rövidebb
meghallgatás után mindenképpen felszínre kerülnek. A következő
lemezeket használtam: Ortofon 0003, Chuck Mangiore: Children of
Sanchez; Feels so good; Mark Knopler: Local Hero; Wagner: Tannhäuser
nyitány (Hungaroton/EMI); Csajkovszkij: Vonósszerenád (Hungaroton).
Darvas László:
Nem szeretnék visszaélni a helyzetemmel (t. i. hogy én állítom
össze ezt a cikket); semmiképpen sem szeretnék a döntőbíró szerepében
tetszelegni. Nem én leszek, aki dönt, még csak nem is a Hifi Magazin,
hanem az "audiofil társadalom". Másrészt viszont annak is el szeretném
kerülni még a látszatát is, hogy én most diplomáciai küldetést
teljesítenék, az arany középúton lavírozva a két szélsőséges vélemény
között, a régi recept szerint: "Neked is igazad van - és neked is
igazad van. Azt mondjátok, nem lehet igaza mindkettőnek egyszerre?!
Nektek is igazatok van."
Bármilyen nehéz is elhinni, Láng Miklós is, Zsengellér Ferenc is
hűségesen írta le a két hangkar auditív tulajdonságait - csak éppen
eltérően súlyozta az előnyöket és a hátrányokat. Egyikük
bocsánatosnak, másikuk megbocsáthatatlannak ítélte ugyanazt a hibát;
egyikük perdöntőnek, másikuk lényegtelennek érezte ugyanazt az erényt
- és megfordítva. Jól is teszik, ha a saját ízlésükre támaszkodnak,
mert a két kis antiprecíziós mechanika közül bizony egyik sem
tökéletes. A két kar úgyszólván "egymásra mutogat", kölcsönösen
kipécézi egymás hibáit, s tulajdonképpen két teljesen különböző
lemezjátszót csinál az 5120-asból.
Becsülettel végigjátszottam én is mind a négy variációt. Ráment
két hetem, de megérte. A négy kombinációból szerintem is kettő a
favorit: a lapos kar filccel és a csőkar filc nélkül. Ez már önmagában
is figyelemreméltó fejlemény, minthogy mi eddig is az 5120-ast
tekintettük az egyetlen ajánlható lemezjátszónak, és a hangminősége
most biztosan tovább javul, akár a MOD, akár az új kar révén. Az
örömbe azonban egy kis üröm is vegyül, a fejlődés - mint annyiszor az
életben - ezúttal sem egyenesvonalú: nyereségünket némi veszteség
csökkenti.
Ha a Linn Sondekhez viszonyítunk - és miért ne tennénk -, akkor az
eredeti NAD 5120 (a lapos karral és semmi filccel) imitálja a
legjobban a Linn hangzási balanszát és basszus-dinamikáját. Más
szempontbál viszont lomposan, definiálatlanul, sztereótlanul szól,
pontosan úgy, ahogy LM (türelmesebben) és ZsF (türelmetlenebbül)
jellemezte.
A filc párna hatása meghökkentő. Mintha megfogná a kart, s nem
engedné ficánkolni. A hangkép tényleg feltisztul. Sajnos, úgy érzem, a
filc elvesz valamicskét a basszus-dinamikából, és a hangzás balanszát
is felfelé billenti. A nyereség jócskán meghaladja a veszteség
mértékét: a Linn Sondektől messzebb kerültünk ugyan, de a
lemezjátszónk javult.
Még sokkal inkább ez áll a csőkarra. Hangzási balanszát,
basszus-dinamikáját tekintve a NAD 5120 most már nagyon távol esik a
Linntől, de más szempontból egyre inkább kezd hasonlítani a nívós
szíjhajtású gépekre, köztük akár a Linnre is: tisztábban, precízebben
muzsikál, különválasztja az egyes szólamokat, teljesen kilép a
hangszóróból (!), megnyitja a teret előre-hátra-jobbra-balra. A lapos
kar túlságosan is zengett-zúgott, nem lehetett pontosan tudni, mekkora
a zene valóságos tere. Van az Opus 3 cég második demólemezén két
kórusrészlet. A "használati utasítás" szerint az egyiket visszhangos,
a másikat fával borított falu templomban vették fel, így eltérően kell
szólniuk. A csőkarral lejátszva, a két részlet közül csak az egyik
visszhangos. A lapos karral mindkettő az.
Az új hangkarnak másutt vannak bajai. A felső regisztere valóban
"cseng" egy kicsit, a mélyei pedig nem eléggé erőteljesek. A lapos kar
brácsát szeretne csinálni minden hegedűből, a csőkar pedig hegedűt
csinál a brácsából, brácsát a cselló felső szólamaiból. Mindent
összevéve, a csőkarral valószínűleg sokkal jobban lehet hifit
demonstrálni, de nem tartom kizártnak, hogy a másikkal kellemesebben
lehet zenét hallgatni.
Minthogy azonban két hangkart felváltva használni fölöttébb
kényelmetlen dolog (különben is nagyon elegem van a pickup ide-oda
szerelgetéséből!), nekem is választanom kellett a kettő között - és én
a magam részéről a csőkart választottam. Nem akarom felsorolni, hány
és milyen lemezt hallgattam végig a két hangkar minősítéséhez, de az
egyiket meg kell említenem, mert ez volt az, amely végképp a csőkar
pártjára állított. A Mark Levinson cég zongora demólemezéről van szó,
egy Haydn-szonáta kétmikrofonos felvételéről. Nálam sohasem szólt
különösebben jól. A csőkarral viszont valami egészen rendkívüli
jelenséget fedeztem fel: kiderült, hogy ezen a zongorán
oktávról-oktávra, sőt, szinte billentyűről-billentyűre követni lehet a
zongorista kezét, amint jobbra-balra, fel és alá futkározik a
másfél-két méteres klaviatúrán. A lapos kar ezt nem tudta reprodukálni
(még a filcalátéttel sem): a zongora nagyon kellemesen szólt, de
visszavonult a térnek egy pontosan körül nem határolható részletébe.
Hifi Magazin:
Ez szabályszerű A-B vakteszt volt, kapcsolóberendezéssel,
jelzőlámpákkal és két többé-kevésbé egyforma Ortofon MC10 Super
hangszedővel (tesztjüket lásd a Bemutatjuk rovatban, a 77. oldalon).
Ortofon T-30 illesztőtranszformátort használtunk. Apró, de nem
lényegtelen motívum: a két, eltérő fajtájú hangkarral szerelt
lemezjátszót teljesen egyforma (és viszonylag könnyű) zsámolyokra
helyeztük. Azokat a lemezeinket tettük fel, amelyekből két-két
példányunk is van (JBL, Ortofon, Proprius, Philips demólemez,
Hungaroton/EMI Wagner nyitányok). A két MC10 Supert előzőleg két
egyforma (cső)karban is összehasonlítottuk, hogy felmérjük a gyári
"szórást". Nos, volt köztük eltérés - de korántsem akkora, mint a
kétféle hangkar között. Íme a zsűri véleménye, természetesen
"dekódolva", miután a jelzőlámpa-színeket már azonosítottuk a kétféle
hangképpel.
Dankó Emil: a csőkar élénkebben, a másik tompábban, mélyebben szól
- nekem az utóbbi tetszik jobban.
Sólymos Antal: a csőkar tetszett jobban, az elevensége miatt, a
másik hangképnek viszont mintha helyesebbek volnának az arányai. Tehát
a csőkart választom, de nem tartom kizártnak, hogy bizonyos
zenefajtákhoz és főleg: tartós zenehallgatáshoz esetleg a lapos kar a
jobb.
Szalai Márti: fölényesen jobb a csőkar. A húrok pendülnek,
zendülnek, csendülnek, a tér megnyílik, a szopránhang kristálytiszta,
a hegedűk mögött ki lehet venni a többi szólamot is. A lapos kar
folyton valami disznóságot művel: ken, mos, színez, magasban-mélyben
egyaránt.
A lapos kart kipróbáltuk filcpárnával is. A két lemezjátszó
hangképe sokkal-sokkal közelebb került egymáshoz, de azért mindkettő
megtartotta a karakterét. Érdekes, hogy DE volt az egyetlen, aki nem
tartotta egyértelműen nyereségnek a filcpárna hatását (holott ő így
is, úgy is a lapos karra szavazott).
Számszerűsített ítéletünk tehát változatlanul 2-1 (vagy, ha a
szerkesztő voksát is ideszámítjuk, 3-1) a csőkar javára, ennélfogva a
Hifi Magazin szeánszain mostantól kezdve ezzel a hangkarral használjuk
a NAD lemezjátszót, de tudjuk, hogy ezúttal is kompromisszumot
vállalunk, és megértjük azt, akinek a lapos hangkar kellemesebben,
megnyugtatóbban szól. Ez egyébként nem is csak ízlés dolga; erősen
függ a lejátszóberendezés többi tagjának hangképétől!
A filcpárnával mindenképpen érdemes próbát tenni, ez semmibe sem
kerül. A NAD Hangkar Puzzle pedig feltétlenül megér 445 forintot -
persze, ingyen is lehet kirakósdit játszani, ha nem veszed meg, csak
kölcsönkéred valakitől a csőkart.
Ha kiraktad a puzzle-t, írd meg nekünk, mire jutottál.