Hanglemezív



    A Capella Savaria új felvételeiről


        Barokk karácsony (A. Scarlatti, Trelli,
        Bernhard, Werner, Esterházy és Lalande művei)

        Zádori Mária és Lay Éva - ének
        Capella Savaria,
        művészeti vezető Németh Pál
        SLPD 12561

    

        J. S. Bach: Kantáták (56. kantáta, 82. kantáta)

        Polgár László - ének
        Capella Savaria,
        vezényel Németh Pál
        SLPD 12650

    

        Händel: Duettek és kantáták

        Zádori Mária - szoprán; Paul Esswood - kontratenor
        Falvay Cseperke, gordonka, Ella Péter, csembaló, Németh Pál fuvola
        SLPD 12564-65

    

        Két évvel ezelőtt írtam először  a  Capella  Savaria  együttesről:
    akkoriban  jelent  meg  első  hanglemezfelvétele,  két  Bach   kantáta
    előadása.   Habár   sok   mindent   bíráltam,   fontosnak    tartottam
    hangsúlyozni, hogy kevés hasonlóan reményteljes vállalkozást  látok  a
    mai magyar zenei  életben.  Az  együttes  immár  öt  esztendős  múltra
    tekinthet vissza, néhány új lemeze is megjelent.
        A vállalkozás tehát életképesnek bizonyult.  Ez  az  együttes  fel
    tudta mérni az effajta  zenélés  iránti  keresletet,  és  meglehetősen
    magas  színvonalon  játssza  azt  a  szerepet,   amit   elvállalt.   A
    lemezprodukciók szempontjából ez egy kissé veszélyes:  enyhén  alkalmi
    jellegűek. Írjuk ezt annak a  számlájára,  hogy  ha  a  Hungaroton  ma
    barokk zenei felvételt akar  készíteni  autentikus  hangszereken,  nem
    számíthat másra, mint a szombathelyi  együttesre.  Így  ha  karácsonyi
    zenére van szükség, akkor annak ad hoc műsorát kell  megtanulniok;  ha
    Bach  évforduló  van,  akkor  Bach-kantáták  kíséretét  ellátniok.   A
    harmadik lemez (Vivaldi-hegedűversenyek) feltehetőleg annak köszönheti
    létrejöttét,  hogy  a  Capella  Savaria  tagjai  intenzív  stúdiumokat
    folytattak e szakterület egyik világhírű képviselőjével... Ez a  fajta
    lemezkészítés annyiban kockázatos, hogy esetleg nem vág egybe azzal  a
    repertoár-alakító  munkával,  amelyre  a  Capella  Savariának  égetően
    szüksége  van.  Előáll  az  a  furcsa  helyzet,  hogy  a   kritikusnak
    hanglemezek alapján kell véleményt formálnia  az  együttesről,  holott
    sejti, hogy e lemezek csak melléktermékei a valódi munkának.
        A Capella Savaria zenekari hangzása - akárcsak az első  lemezen  -
    most is szép, igényes, kiegyenlített. Sokat  javult  a  játéktechnika,
    érzékenyebb,  természetesebb   és   egyben   kontrolláltabb   lett   a
    hangképzés.  Továbbra   is   gond,   hogyan   egyeztessék   össze   az
    alaplüktetést  és  a  zenei   anyag   mozgásformáit;   a   "megbökött"
    alaplüktetés nemhogy elősegítené, inkább roncsolja a tempóérzetet.  Ez
    messzemenő következményekkel jár a formálásra nézve is:  nincs  eléggé
    tisztázva  a  zenei   anyag   érzékeny   súlyrendszere,   az   ütemek,
    félperiódusok, periódusok egymáshoz való viszonya. A  cezúrák  nélküli
    zenélés  azonban  súlyosabb  esetekben  értelmetlenséghez  vezet;   az
    előadónak ugyanis kötelessége dönteni a zenei anyag különféle tagolási
    lehetőségei  között,  s  a  kiválasztottat  értelmezve  eljátszani   -
    különben a  hallgató  eltéved  a  formarészek  útvesztőjében.  (Nem  a
    Capella  Savaria  az  egyetlen,  amelynek   szemére   vethető   ez   a
    fogyatékosság. A magyar zenélési kultúra aggasztó tünetének tartom ezt
    a  biztonságosnak  tűnő,  de  előbb-utóbb  a  teljes  lapossághoz   és
    érdektelenséghez vezető zenélést gyakorlatot.) Mindenképpen  javítania
    kell  az  együttesnek  intonációs  biztonságán:   a   vonós   szólamok
    önmagukban gyakran "szétszólnak", és  bántóan  hamis  hangok  is  szép
    számmal találhatók, sajnos, a felvételeken.
        Legjobbnak  a  Barokk  Karácsony  címet  viselő  lemezt  tartom  -
    meglehet, ezek a művek már eleve  nem  támasztanak  akkora  igényt  az
    előadókkal  szemben,  mint  a  többi  lemezen  hallható   kompozíciók.
    Problematikusabb a két Bach-kantáta felvétele, itt bizonytalankodóbb a
    zenekari kíséret, s legfőképpen az a baj, hogy nem alakul ki a darabok
    formai íve. Polgár László éneklése is  egyenetlen:  kitűnő  megoldások
    váltakoznak elnagyolt bizonytalankodó, tétován intonált  szakaszokkal.
    Nem tudom, az intonációs  bizonytalankodásokért  mennyiben  felelős  a
    "korhű  hangolás",  a   415-ös   a-hang.   Míg   egy   hangszerjátékos
    valószínűleg   könnyebben   alkalmazkodik   az   alacsonyabb   fekvésű
    hangoláshoz, az énekesnek egész fizikai beidegződését kell átállítania
    és én legalábbis úgy gondolom, hogy annak, aki  nap  nap  után  a  mai
    hangolás szerint énekel, csaknem lehetetlen átváltania egy más alaphoz
    viszonyító intonációs rendszerbe, még  akkor  is,  ha  nincs  abszolút
    hallása. Én a 82. kantáta (Ich habe genug) előadását tartom jobbnak  -
    nem kis mértékben a kitűnő oboaszóló miatt.
        A harmadik lemezen öt Vivaldi-hegedűversenyt játszik  és  vezényel
    Jaap Schröder a Capella Savaria élén. A műsorösszeállítás kiváló;  oly
    sok lapos,  érdektelen,  uniformizált  Vivaldi-mű  után  végre  megint
    remekművek kerültek lemezre. Annál inkább  sajnálatos,  hogy  e  művek
    Schröder személyében nem kaptak méltó szólistát - noha ő aztán valóban
    világszerte elismert szaktekintély, sokoldalú  muzsikus,  fantasztikus
    karriert futott be. Örvendetes, hogy ily kiváló s tapasztalt  muzsikus
    dolgozott együtt egy végülis még csak most formálódó együttessel -  de
    az már kevésbé,  hogy  szólistaprodukciója  meg  sem  közelíti  azt  a
    színvonalat, amit elvárhattunk volna tőle. Először is, nem irányította
    az együttest.  Noha  ő  jegyzi  karmesterként  a  produkciót,  ezek  a
    versenyművek éppen egy  karmester  figyelmét,  formateremtő  szándékát
    nélkülözik.  Másodszor  pedig  Schröder  hegedülése  -  e   felvételen
    legalábbis  -  nem  szólista   színvonalú,   megoldásai   esetlegesek,
    éppen-hogy-valamilyenre sikeredettek, telisteli  vannak  nagyon  bántó
    intonációs bizonytalanságokkal.  A  hang  csúnya,  és  nem  egyenletes
    minőségű;  a  karakterek  többségükben  forszírozottak  s   ugyanakkor
    finomkodók. Meglehet, Schrödernek a betanító  munka  közben  nem  volt
    elég figyelme saját előadói teljesítményének kontrollálására. Akárhogy
    van, ez a felvétel, sajnos, fiaskó.
        Mindezek  ellenére:  továbbra  is  bízom  a  Capella   Savariaban.
    Szeretném azt  látni,  hogy  lemezprogramjai  átgondoltabbak,  kevésbé
    alkalmi  jellegűek  lesznek.  És  szeretném,  ha  azok   a   technikai
    fogyatékosságok, melyeket említettem, legközelebb már eltűnnének, vagy
    legalább csökkennének. Azt hiszem,  körülbelül  öt-hat  esztendő  kell
    ahhoz, hogy egy együttes valóban kialakuljon. Mindig is  érzékeltem  a
    Capella Savaria tartalékait - most már a  valódi  eredményeire  vagyok
    kíváncsi.
        Kézenfekvő, hogy itt essék  szó  egy  valóban  csaknem  mintaszerű
    albumról, Händel duettjeinek és két szóló-kantátájának felvételéről  -
    hiszen a hangszeres kíséretet a Capella tagjai szólaltatják meg. Ez  a
    lemez repertoárértéke folytán is figyelemre méltó,  hiszen  a  duettek
    jóformán ismeretlenek.
        E felvételnek elsősorban Paul Esswood éneklése kölcsönöz kimagasló
    értéket  -  ő  valóban  hangfajának  egyik  legjobbja.   Érzékenysége,
    stiláris biztonsága és  ízlése  a  felvétel  minden  pillanatában  jól
    érezhető.  Zádori  Mária   teljesítménye   számomra   a   lemez   nagy
    meglepetése;  Esswood  partnere  tudott  lenni   -   ilyen   technikai
    biztonsággal nem szólaltak  meg  virtuóz  barokk  énekszólamok  magyar
    hanglemezen.  Nagyon  ökonomikusan  és  kiegyenlítetten  énekel.  Csak
    dallamformálásának hajlékonyságát kellene még  jobban  kimunkálnia,  s
    lefaragni valamit magasabb regiszterének időnkénti  nyerseségéből.  De
    énekesprodukciója már most is zenére-összpontosított, hivalkodástól és
    maníroktól mentes.
        A duettek kísérete általában  jó;  csak  a  cselló-szólam  mozgása
    tűnik  néha  kissé  tétovázónak,  szólisztikusabb  helyzetekben  kissé
    túl-poentírozottak. Együttvéve: a Händel-duettek és kantáták az utóbbi
    idők egyik legjobb magyar hanglemeze.

                                                                     W. A.


    Egy legendáról


        Faragó György (Scarletti, Beethoven,
        Chopin, Schubert, Debussy, Fauré és Faragó György művei)

        LPX 12720

        Magyar előadóművészek

    

        Minden zenekultúrának vannak legendás egyéniségei, akiknek nevéhez
    a nagyság, a megfellebbezhetetlen tökéletesség képzete tapad az utókor
    tudatában.  Régi  zenekritikákat  olvasva  szembeszöknek   a   majdani
    legendák    kialakulásának    első     mozzanatai...az     emlékezetes
    hangversenyek...a  feledhetetlen  produkciók.   Minthogy   azonban   a
    hangfelvételi technika nem volt oly fejlett s főképp oly  természetes,
    mint  napjainkban,  ezek   a   feledhetetlen   esték   azután   rendre
    elfelejtődtek. Nyomuk csak az akkori hallgatóság emlékezetében maradt,
    s valójában a kritikák s emlékezések furcsa keveréke hozta aztán létre
    a  legendát.  Nincs  is  addig  baj,  amíg  a  legendát  az  emlékezés
    hitelesíti, hiszen tapasztalatból tudjuk: a nagy előadásoknak van  egy
    olyan  rétege,  ami  valójában  továbbadhatatlan,  a  pillanat   igazi
    varázsát csak azok tudják, akik valóban ott voltak, akik tanúi voltak.
        Ámde kockázatos vállalkozás felülvizsgálni a legendás előadások, a
    legendás  előadók  művészetének  hangzó   emlékeit.   Hitelesíti-e   a
    nemegyszer gyatra felvétel az előadás  hírnevét,  képes-e  közvetíteni
    valamit is az előadó  szuggesztivitásából,  egyáltalán:  művészetéből?
    Vagy,  hogy  ne  hallgassuk  el  az  óhatatlanul   itt   bujkáló,   de
    szemérmességből gyakran fel nem vetett  kajánkodó  kérdést:  igaz-e  a
    legenda?
        A  legenda  mindig  igaz.  Legfeljebb  nem  értjük,   nem   tudjuk
    megmagyarázni. Mert vannak előadók, akiknek produkciójához nem  férhet
    kétség, akiknek játéka az ízlés ki tudja hányadik változtatása után is
    valószínűleg  ugyanabban  a  fényben  ragyog  fel,  mint  annakidején.
    Bartók, Busch,  Talich,  Casals,  Toscanini  -  a  névsor  vég  nélkül
    folytatható. Amit az ő játékuk, vezénylésük a kortársaknak  jelentett,
    az a felvételek révén számunkra sem legenda, hanem valóság. De  vannak
    olyan előadók is,  akiknek  felvételeit  hallgatva  nem  igazolódik  a
    legenda; a mi számunkra nem válik legendássá az  előadás;  semmitmondó
    vagy inkább bosszantó, amit hallunk, s kénytelenek  vagyunk  tudomásul
    venni, hogy ez a legenda egy másik korszaké, egy másik generációé.
        Faragó   György   felvételeinek   most    közreadott    válogatása
    valószínűleg csak azok számára jelent valamit, akik élőben  hallották,
    személyesen  is  ismerték  őt.  Hajlanánk  arra,  hogy  feltételezzük:
    egyéniségének volt  valami  olyan  varázsa,  ami  zongorázásán  át  is
    kifejezésre jutott - azok számára, akik látták  is  őt  játék  közben.
    Feltételezhetjük akár azt is, hogy ami játékából fennmaradt, az csupán
    esetleges, és nem a legjobb  produkcióit  halljuk.  Úgy  hírlik,  hogy
    talán e lemez műsorát is méltóbban s főképp: szerencsésebben is  össze
    lehetett volna állítani.
        Mégis azt hiszem, Faragó György felvételeit  hallgatva  senki  sem
    fedezheti fel játékában azt a leírhatatlan varázserőt, ami  legendáját
    megteremtette.  Lehet,  hogy  vannak  jobb  felvételei,  lehet,   hogy
    játszott a lemezen  hallható  produkcióknál  jobban.  De  másként  nem
    játszhatott, zongorázásának tendenciája nem változhatott,  az  ugyanis
    nem  torzul  a   tökéletlen   technika   miatt.   Faragó   zongorázása
    eufémisztikusan  szólva   impresszionista:   felszínes,   kapkodó   és
    átgondolatlan,  technikai  kivitelezésében  pedig  nemegyszer  egészen
    egyszerűen henye és esetleges. Tűnjék  bármennyire  is  szubjektívnak,
    ami  itt  következik:   számomra   Faragó   György   zongorázása   nem
    szimpatikus, sőt inkább visszatetsző, mert a zenéhez való viszonya  is
    az. Nem azért játszik, mintha maga a  mű  vagy  a  zenélés  érdekelne:
    sokkal inkább érdekli az  a  szerep,  amit  általa  tud  eljátszani  -
    nevezetesen, hogy a zenéléssel könnyen tetszést  érjen  el.  Jó  példa
    erre a lemezen hallható két saját  kompozíciója  is:  ezek  a  darabok
    nemhogy kortárs zenei, de  egyáltalán  zenei  problémákat  sem  vetnek
    föl...
        Mindaz,  amit  Faragó  Györgyről  tudni  lehet,   amit   kivételes
    egyéniségéről, sőt emberi nagyságáról és  tisztességéről  olvashatunk,
    nem arra késztet, hogy visszavonjuk vagy revideáljuk az imént  festett
    képet. Sokkal inkább arra, hogy  más  megvilágításban  nézzük.  Faragó
    egyéniségének csupán egyik  összetevője  volt,  hogy  nem  mindennapos
    zenei  tehetség  birtokában  átlagon  felülien  jól  zongorázott   is.
    Egyéniségét azonban nem reprezentálja  zongorázása.  Személyisége  nem
    rekonstruálható  belőle  (mint   pedig   a   legnagyobbaknál   mindig)
    tévedhetetlenül. Ő inkább regényhős, legendás  egyéniség,  egy  eltűnt
    korszak egyik szereplője, akinek neve  csak  azért  őrződött  meg  ily
    élénken,   mert   életének   bizonyos   megnyilvánulásai   a   nagyobb
    nyilvánosság előtt folytak. A kegyelet s az  illem  inkább  feledtetné
    ezeket a felvételeket, amelyek a lemezen most nagyobb közönség számára
    is  elérhetőkké  váltak.  A  jobbérzésű  hallgatót  kínos  feszengésre
    késztetik...mintha idegenek meghitt családi fotográfiáit nézegetné.

                                                                     W. A.


    Miért Bernstein?


        Leonard Bernstein: III. szimfónia "Kaddis"

        Monserrat Caballé - szoprán, Michael Wager - narrátor,
        a Bécsi Jeunesse-Kórus,
        a Wiener Sängerknaben;
        az Izraeli Szimfonikus Zenekart
        Leonard Bernstein vezényli
        SLPXL 12505
        a Deutsche Grammophon Gesellschaft felvétele

    

        Erről  a  lemezről  voltaképpen  nem  is   kell   kritikát   írni,
    tulajdonképp  meg   se   kéne   említeni,   hogy   forgalomba   hozták
    Magyarországon. Leonard Bernstein  zeneszerzőként  jelentéktelen  (nem
    véletlen hogy igazán emlékezeteset csak egyszer,  akkor  is  fél-zenei
    szférában ért el, nevezetesen a  West  Side  Story-val).  Az  a  fajta
    eklektika, amit "stílusának" nevezhetnénk, sápadt  és  erőtlen,  művei
    csak addig élnek, ameddig ő maga  tűzi  azokat  (valószínűleg  nem  is
    gyöngéd erőszakkal) hangversenyei  műsorára.  III.  szimfóniája  is  a
    mesterségbeli   tudás   egy   ellenőrizhetően   korrekt   színvonalán,
    tisztességgel megírt kompozíció,  amelynek  mondandója  és  tartása  a
    verbális kifejezhetőség szintjén tiszteletet parancsoló  -  zeneműként
    azonban teljességgel súlytalan.
        Értetlenül állok előtte: vajon miért éppen ezt  a  lemezt  kellett
    átvenni? Művészi indok nincs rá, hiszen ez a mű rossz (még ha jó is az
    előadás). Ha már Bernstein-művet mindenáron - akkor miért nem egyetlen
    világsikerét? Vagy ha már Bernstein neve a fontos -  akkor  miért  nem
    vesszük át elfogadható karmesteri produkcióinak  egyikét?  Vezényeljen
    bármit, de legalább zeneművet.
        Új   bekezdés    következik:    miért    kellett    átvenni    egy
    Bernstein-felvételt, egyáltalán? Először is:  az  ő  felvételeivel  az
    utóbbi  időben  igazán  el  van  látva  a   magyar   hanglemezvásárló.
    Hivatkozhatunk   licenc-felvételeire;   hivatkozhatunk   a   budapesti
    koncertjét megörökítő hanglemezre is. Másodszor: Bernstein, ha  korunk
    legismertebb karmestere is, bizonyosan nem a  legjobb.  Az  pedig  nem
    indok, hogy népszerű, s felvételei keresettek. Az utóbbi néhány  évben
    Magyarországon kibontakozott Bernstein-kultusz  a  kevéssé  kifinomult
    ízlésű hallgatót egyszerűen megfosztja a döntés lehetőségétől: el  sem
    hiszi,  hogy  nem  a  világ  legnagyszerűbb  produkciója,  amit  ilyen
    bőségben zúdítanak  elé.  Tévésorozatok,  könyvek,  lemezek...a  zenei
    ismeretterjesztésből százalékosan jóval többet juttattak Bernsteinnek,
    mint bárki másnak. Nem rossz az, amit csinál,  csak  éppen  ebben  is,
    abban is vannak jobbak nála. Hazai népszerűségének csupán az  az  oka,
    hogy a feltételezett fogyasztó  csak  azt  várja,  amiről  tud.  Pedig
    mennyi minden kellene mellette...és főképpen: helyette.

                                                                     W. A.