Hanglemezív |
A Capella Savaria új felvételeiről
Barokk karácsony (A. Scarlatti, Trelli,
Bernhard, Werner, Esterházy és Lalande művei)
Zádori Mária és Lay Éva - ének
Capella Savaria,
művészeti vezető Németh Pál
SLPD 12561
J. S. Bach: Kantáták (56. kantáta, 82. kantáta)
Polgár László - ének
Capella Savaria,
vezényel Németh Pál
SLPD 12650
Händel: Duettek és kantáták
Zádori Mária - szoprán; Paul Esswood - kontratenor
Falvay Cseperke, gordonka, Ella Péter, csembaló, Németh Pál fuvola
SLPD 12564-65
Két évvel ezelőtt írtam először a Capella Savaria együttesről:
akkoriban jelent meg első hanglemezfelvétele, két Bach kantáta
előadása. Habár sok mindent bíráltam, fontosnak tartottam
hangsúlyozni, hogy kevés hasonlóan reményteljes vállalkozást látok a
mai magyar zenei életben. Az együttes immár öt esztendős múltra
tekinthet vissza, néhány új lemeze is megjelent.
A vállalkozás tehát életképesnek bizonyult. Ez az együttes fel
tudta mérni az effajta zenélés iránti keresletet, és meglehetősen
magas színvonalon játssza azt a szerepet, amit elvállalt. A
lemezprodukciók szempontjából ez egy kissé veszélyes: enyhén alkalmi
jellegűek. Írjuk ezt annak a számlájára, hogy ha a Hungaroton ma
barokk zenei felvételt akar készíteni autentikus hangszereken, nem
számíthat másra, mint a szombathelyi együttesre. Így ha karácsonyi
zenére van szükség, akkor annak ad hoc műsorát kell megtanulniok; ha
Bach évforduló van, akkor Bach-kantáták kíséretét ellátniok. A
harmadik lemez (Vivaldi-hegedűversenyek) feltehetőleg annak köszönheti
létrejöttét, hogy a Capella Savaria tagjai intenzív stúdiumokat
folytattak e szakterület egyik világhírű képviselőjével... Ez a fajta
lemezkészítés annyiban kockázatos, hogy esetleg nem vág egybe azzal a
repertoár-alakító munkával, amelyre a Capella Savariának égetően
szüksége van. Előáll az a furcsa helyzet, hogy a kritikusnak
hanglemezek alapján kell véleményt formálnia az együttesről, holott
sejti, hogy e lemezek csak melléktermékei a valódi munkának.
A Capella Savaria zenekari hangzása - akárcsak az első lemezen -
most is szép, igényes, kiegyenlített. Sokat javult a játéktechnika,
érzékenyebb, természetesebb és egyben kontrolláltabb lett a
hangképzés. Továbbra is gond, hogyan egyeztessék össze az
alaplüktetést és a zenei anyag mozgásformáit; a "megbökött"
alaplüktetés nemhogy elősegítené, inkább roncsolja a tempóérzetet. Ez
messzemenő következményekkel jár a formálásra nézve is: nincs eléggé
tisztázva a zenei anyag érzékeny súlyrendszere, az ütemek,
félperiódusok, periódusok egymáshoz való viszonya. A cezúrák nélküli
zenélés azonban súlyosabb esetekben értelmetlenséghez vezet; az
előadónak ugyanis kötelessége dönteni a zenei anyag különféle tagolási
lehetőségei között, s a kiválasztottat értelmezve eljátszani -
különben a hallgató eltéved a formarészek útvesztőjében. (Nem a
Capella Savaria az egyetlen, amelynek szemére vethető ez a
fogyatékosság. A magyar zenélési kultúra aggasztó tünetének tartom ezt
a biztonságosnak tűnő, de előbb-utóbb a teljes lapossághoz és
érdektelenséghez vezető zenélést gyakorlatot.) Mindenképpen javítania
kell az együttesnek intonációs biztonságán: a vonós szólamok
önmagukban gyakran "szétszólnak", és bántóan hamis hangok is szép
számmal találhatók, sajnos, a felvételeken.
Legjobbnak a Barokk Karácsony címet viselő lemezt tartom -
meglehet, ezek a művek már eleve nem támasztanak akkora igényt az
előadókkal szemben, mint a többi lemezen hallható kompozíciók.
Problematikusabb a két Bach-kantáta felvétele, itt bizonytalankodóbb a
zenekari kíséret, s legfőképpen az a baj, hogy nem alakul ki a darabok
formai íve. Polgár László éneklése is egyenetlen: kitűnő megoldások
váltakoznak elnagyolt bizonytalankodó, tétován intonált szakaszokkal.
Nem tudom, az intonációs bizonytalankodásokért mennyiben felelős a
"korhű hangolás", a 415-ös a-hang. Míg egy hangszerjátékos
valószínűleg könnyebben alkalmazkodik az alacsonyabb fekvésű
hangoláshoz, az énekesnek egész fizikai beidegződését kell átállítania
és én legalábbis úgy gondolom, hogy annak, aki nap nap után a mai
hangolás szerint énekel, csaknem lehetetlen átváltania egy más alaphoz
viszonyító intonációs rendszerbe, még akkor is, ha nincs abszolút
hallása. Én a 82. kantáta (Ich habe genug) előadását tartom jobbnak -
nem kis mértékben a kitűnő oboaszóló miatt.
A harmadik lemezen öt Vivaldi-hegedűversenyt játszik és vezényel
Jaap Schröder a Capella Savaria élén. A műsorösszeállítás kiváló; oly
sok lapos, érdektelen, uniformizált Vivaldi-mű után végre megint
remekművek kerültek lemezre. Annál inkább sajnálatos, hogy e művek
Schröder személyében nem kaptak méltó szólistát - noha ő aztán valóban
világszerte elismert szaktekintély, sokoldalú muzsikus, fantasztikus
karriert futott be. Örvendetes, hogy ily kiváló s tapasztalt muzsikus
dolgozott együtt egy végülis még csak most formálódó együttessel - de
az már kevésbé, hogy szólistaprodukciója meg sem közelíti azt a
színvonalat, amit elvárhattunk volna tőle. Először is, nem irányította
az együttest. Noha ő jegyzi karmesterként a produkciót, ezek a
versenyművek éppen egy karmester figyelmét, formateremtő szándékát
nélkülözik. Másodszor pedig Schröder hegedülése - e felvételen
legalábbis - nem szólista színvonalú, megoldásai esetlegesek,
éppen-hogy-valamilyenre sikeredettek, telisteli vannak nagyon bántó
intonációs bizonytalanságokkal. A hang csúnya, és nem egyenletes
minőségű; a karakterek többségükben forszírozottak s ugyanakkor
finomkodók. Meglehet, Schrödernek a betanító munka közben nem volt
elég figyelme saját előadói teljesítményének kontrollálására. Akárhogy
van, ez a felvétel, sajnos, fiaskó.
Mindezek ellenére: továbbra is bízom a Capella Savariaban.
Szeretném azt látni, hogy lemezprogramjai átgondoltabbak, kevésbé
alkalmi jellegűek lesznek. És szeretném, ha azok a technikai
fogyatékosságok, melyeket említettem, legközelebb már eltűnnének, vagy
legalább csökkennének. Azt hiszem, körülbelül öt-hat esztendő kell
ahhoz, hogy egy együttes valóban kialakuljon. Mindig is érzékeltem a
Capella Savaria tartalékait - most már a valódi eredményeire vagyok
kíváncsi.
Kézenfekvő, hogy itt essék szó egy valóban csaknem mintaszerű
albumról, Händel duettjeinek és két szóló-kantátájának felvételéről -
hiszen a hangszeres kíséretet a Capella tagjai szólaltatják meg. Ez a
lemez repertoárértéke folytán is figyelemre méltó, hiszen a duettek
jóformán ismeretlenek.
E felvételnek elsősorban Paul Esswood éneklése kölcsönöz kimagasló
értéket - ő valóban hangfajának egyik legjobbja. Érzékenysége,
stiláris biztonsága és ízlése a felvétel minden pillanatában jól
érezhető. Zádori Mária teljesítménye számomra a lemez nagy
meglepetése; Esswood partnere tudott lenni - ilyen technikai
biztonsággal nem szólaltak meg virtuóz barokk énekszólamok magyar
hanglemezen. Nagyon ökonomikusan és kiegyenlítetten énekel. Csak
dallamformálásának hajlékonyságát kellene még jobban kimunkálnia, s
lefaragni valamit magasabb regiszterének időnkénti nyerseségéből. De
énekesprodukciója már most is zenére-összpontosított, hivalkodástól és
maníroktól mentes.
A duettek kísérete általában jó; csak a cselló-szólam mozgása
tűnik néha kissé tétovázónak, szólisztikusabb helyzetekben kissé
túl-poentírozottak. Együttvéve: a Händel-duettek és kantáták az utóbbi
idők egyik legjobb magyar hanglemeze.
W. A.
Egy legendáról
Faragó György (Scarletti, Beethoven,
Chopin, Schubert, Debussy, Fauré és Faragó György művei)
LPX 12720
Magyar előadóművészek
Minden zenekultúrának vannak legendás egyéniségei, akiknek nevéhez
a nagyság, a megfellebbezhetetlen tökéletesség képzete tapad az utókor
tudatában. Régi zenekritikákat olvasva szembeszöknek a majdani
legendák kialakulásának első mozzanatai...az emlékezetes
hangversenyek...a feledhetetlen produkciók. Minthogy azonban a
hangfelvételi technika nem volt oly fejlett s főképp oly természetes,
mint napjainkban, ezek a feledhetetlen esték azután rendre
elfelejtődtek. Nyomuk csak az akkori hallgatóság emlékezetében maradt,
s valójában a kritikák s emlékezések furcsa keveréke hozta aztán létre
a legendát. Nincs is addig baj, amíg a legendát az emlékezés
hitelesíti, hiszen tapasztalatból tudjuk: a nagy előadásoknak van egy
olyan rétege, ami valójában továbbadhatatlan, a pillanat igazi
varázsát csak azok tudják, akik valóban ott voltak, akik tanúi voltak.
Ámde kockázatos vállalkozás felülvizsgálni a legendás előadások, a
legendás előadók művészetének hangzó emlékeit. Hitelesíti-e a
nemegyszer gyatra felvétel az előadás hírnevét, képes-e közvetíteni
valamit is az előadó szuggesztivitásából, egyáltalán: művészetéből?
Vagy, hogy ne hallgassuk el az óhatatlanul itt bujkáló, de
szemérmességből gyakran fel nem vetett kajánkodó kérdést: igaz-e a
legenda?
A legenda mindig igaz. Legfeljebb nem értjük, nem tudjuk
megmagyarázni. Mert vannak előadók, akiknek produkciójához nem férhet
kétség, akiknek játéka az ízlés ki tudja hányadik változtatása után is
valószínűleg ugyanabban a fényben ragyog fel, mint annakidején.
Bartók, Busch, Talich, Casals, Toscanini - a névsor vég nélkül
folytatható. Amit az ő játékuk, vezénylésük a kortársaknak jelentett,
az a felvételek révén számunkra sem legenda, hanem valóság. De vannak
olyan előadók is, akiknek felvételeit hallgatva nem igazolódik a
legenda; a mi számunkra nem válik legendássá az előadás; semmitmondó
vagy inkább bosszantó, amit hallunk, s kénytelenek vagyunk tudomásul
venni, hogy ez a legenda egy másik korszaké, egy másik generációé.
Faragó György felvételeinek most közreadott válogatása
valószínűleg csak azok számára jelent valamit, akik élőben hallották,
személyesen is ismerték őt. Hajlanánk arra, hogy feltételezzük:
egyéniségének volt valami olyan varázsa, ami zongorázásán át is
kifejezésre jutott - azok számára, akik látták is őt játék közben.
Feltételezhetjük akár azt is, hogy ami játékából fennmaradt, az csupán
esetleges, és nem a legjobb produkcióit halljuk. Úgy hírlik, hogy
talán e lemez műsorát is méltóbban s főképp: szerencsésebben is össze
lehetett volna állítani.
Mégis azt hiszem, Faragó György felvételeit hallgatva senki sem
fedezheti fel játékában azt a leírhatatlan varázserőt, ami legendáját
megteremtette. Lehet, hogy vannak jobb felvételei, lehet, hogy
játszott a lemezen hallható produkcióknál jobban. De másként nem
játszhatott, zongorázásának tendenciája nem változhatott, az ugyanis
nem torzul a tökéletlen technika miatt. Faragó zongorázása
eufémisztikusan szólva impresszionista: felszínes, kapkodó és
átgondolatlan, technikai kivitelezésében pedig nemegyszer egészen
egyszerűen henye és esetleges. Tűnjék bármennyire is szubjektívnak,
ami itt következik: számomra Faragó György zongorázása nem
szimpatikus, sőt inkább visszatetsző, mert a zenéhez való viszonya is
az. Nem azért játszik, mintha maga a mű vagy a zenélés érdekelne:
sokkal inkább érdekli az a szerep, amit általa tud eljátszani -
nevezetesen, hogy a zenéléssel könnyen tetszést érjen el. Jó példa
erre a lemezen hallható két saját kompozíciója is: ezek a darabok
nemhogy kortárs zenei, de egyáltalán zenei problémákat sem vetnek
föl...
Mindaz, amit Faragó Györgyről tudni lehet, amit kivételes
egyéniségéről, sőt emberi nagyságáról és tisztességéről olvashatunk,
nem arra késztet, hogy visszavonjuk vagy revideáljuk az imént festett
képet. Sokkal inkább arra, hogy más megvilágításban nézzük. Faragó
egyéniségének csupán egyik összetevője volt, hogy nem mindennapos
zenei tehetség birtokában átlagon felülien jól zongorázott is.
Egyéniségét azonban nem reprezentálja zongorázása. Személyisége nem
rekonstruálható belőle (mint pedig a legnagyobbaknál mindig)
tévedhetetlenül. Ő inkább regényhős, legendás egyéniség, egy eltűnt
korszak egyik szereplője, akinek neve csak azért őrződött meg ily
élénken, mert életének bizonyos megnyilvánulásai a nagyobb
nyilvánosság előtt folytak. A kegyelet s az illem inkább feledtetné
ezeket a felvételeket, amelyek a lemezen most nagyobb közönség számára
is elérhetőkké váltak. A jobbérzésű hallgatót kínos feszengésre
késztetik...mintha idegenek meghitt családi fotográfiáit nézegetné.
W. A.
Miért Bernstein?
Leonard Bernstein: III. szimfónia "Kaddis"
Monserrat Caballé - szoprán, Michael Wager - narrátor,
a Bécsi Jeunesse-Kórus,
a Wiener Sängerknaben;
az Izraeli Szimfonikus Zenekart
Leonard Bernstein vezényli
SLPXL 12505
a Deutsche Grammophon Gesellschaft felvétele
Erről a lemezről voltaképpen nem is kell kritikát írni,
tulajdonképp meg se kéne említeni, hogy forgalomba hozták
Magyarországon. Leonard Bernstein zeneszerzőként jelentéktelen (nem
véletlen hogy igazán emlékezeteset csak egyszer, akkor is fél-zenei
szférában ért el, nevezetesen a West Side Story-val). Az a fajta
eklektika, amit "stílusának" nevezhetnénk, sápadt és erőtlen, művei
csak addig élnek, ameddig ő maga tűzi azokat (valószínűleg nem is
gyöngéd erőszakkal) hangversenyei műsorára. III. szimfóniája is a
mesterségbeli tudás egy ellenőrizhetően korrekt színvonalán,
tisztességgel megírt kompozíció, amelynek mondandója és tartása a
verbális kifejezhetőség szintjén tiszteletet parancsoló - zeneműként
azonban teljességgel súlytalan.
Értetlenül állok előtte: vajon miért éppen ezt a lemezt kellett
átvenni? Művészi indok nincs rá, hiszen ez a mű rossz (még ha jó is az
előadás). Ha már Bernstein-művet mindenáron - akkor miért nem egyetlen
világsikerét? Vagy ha már Bernstein neve a fontos - akkor miért nem
vesszük át elfogadható karmesteri produkcióinak egyikét? Vezényeljen
bármit, de legalább zeneművet.
Új bekezdés következik: miért kellett átvenni egy
Bernstein-felvételt, egyáltalán? Először is: az ő felvételeivel az
utóbbi időben igazán el van látva a magyar hanglemezvásárló.
Hivatkozhatunk licenc-felvételeire; hivatkozhatunk a budapesti
koncertjét megörökítő hanglemezre is. Másodszor: Bernstein, ha korunk
legismertebb karmestere is, bizonyosan nem a legjobb. Az pedig nem
indok, hogy népszerű, s felvételei keresettek. Az utóbbi néhány évben
Magyarországon kibontakozott Bernstein-kultusz a kevéssé kifinomult
ízlésű hallgatót egyszerűen megfosztja a döntés lehetőségétől: el sem
hiszi, hogy nem a világ legnagyszerűbb produkciója, amit ilyen
bőségben zúdítanak elé. Tévésorozatok, könyvek, lemezek...a zenei
ismeretterjesztésből százalékosan jóval többet juttattak Bernsteinnek,
mint bárki másnak. Nem rossz az, amit csinál, csak éppen ebben is,
abban is vannak jobbak nála. Hazai népszerűségének csupán az az oka,
hogy a feltételezett fogyasztó csak azt várja, amiről tud. Pedig
mennyi minden kellene mellette...és főképpen: helyette.
W. A.