Basic Library |
No2: Brahms
Minden hanglemez-alaprepertoár egyfajta antológia. Antológiát
szerkeszteni egyrészt nagyon kellemes feladat (heteken át nyugodt
lelkiismerettel játszadozhatunk azzal, amit talán a legjobban
szeretünk a világon), másrészt nagyon hálátlan is, mert mindenki
rákérdez: miért éppen ez van benne az antológiában, és miért nem
inkább amaz. "De hát majd csak megegyezünk, A béke helyre áll köztünk"
- mondja Hans Sachs Beckmessernek, Wagner pompás operájában.
Mindenesetre leszögezem, hogy javaslataim nem tárgyilagosak, hanem
nagyonis egyéniek. Különösen erősen kell ezt hangsúlyoznom, amikor
olyan szerző hanglemezeit ajánlom, mint Johannes Brahms.
A múlt század utolsó harmadától a zenekari koncertkultúra szinte
iparrá vált, a műsorválaszték beszűkült. A századforduló sztereotip és
alapjában konzervatív koncert-repertoárjában előkelő helyet kaptak
Brahms művei. Brahms volt ugyanis az a művész, aki megteremtette a
mindenek felett tisztelt klasszicizmus formavilágának és egy
mértéktartóan érvényesített romantikus érzelemvilágnak a szintézisét.
Így aztán minden, magára valamit is adó szólista, karmester és zenei
együttes műsoron tartotta Brahms nagy szimfonikus darabjait. (Ez a
szemlélet századunk második negyedében halványulni kezdett, de ma sem
szűnt meg teljesen.) Ebből pedig az következik, hogy a
Brahms-hanglemezprodukciók meglehetősen eltérnek egymástól, s közöttük
még az egyéni ízlésre hivatkozva is nehéz választani. (Közbevetőleg:
csak olyan felvételre fogok hivatkozni, amely mikrolemezen is
megjelent.)
Szimfóniák
Vágjunk a sűrűjébe, és kezdjük a szimfóniákkal. Igazán csak néhány
szót magukról a művekről. Az I. szimfónia alighanem a legmagvasabb a
négy között: az értelmesen szerkesztve dolgozó és mégis ihletett,
ötletes zeneszerző műve. Legnehezebb, legkritikusabb része az
egyébként nagyszerű finálé. A II. szimfónia derűs, kedves mű, a négy
közül a leginkább személyes, lírai hangulatú. A III. szimfónia a
hősies, drámai és az ellágyuló lírai hangulatok szembeállításából
építkezik. A IV. szimfóniában az ernyedt tűnődés, a rezignáció elől a
logikához, a rendhez, az értelemhez menekül a szerző. E szimfóniának
is az utolsó tétel a legnehezebben előadható része. Ezekhez a művekhez
társíthatjuk a Változatokat egy Haydn témára (ez előtanulmánynak
tekinthető a szimfóniákhoz) és a két koncertnyitányt: az Akadémiai
ünnepi nyitányt és a Tragikus nyitányt.
Jómagam híve vagyok a sorozatoknak. Korunkban a zeneélet és a
hanglemezkiadás központjába ugyanis nem a szerző, hanem az előadó
került. Egy-egy előadót pedig egyetlen produkciója alapján aligha
lehet igazán értékelni. Ezért szívesen hivatkozom sorozatokra, amelyek
a fenti műveket (vagy többségüket) tartalmazzák.
Brahms szimfonikus műveinek hagyományos előadási stílusát Bécsben
őrizték meg leginkább: Beethoven művészetének továbbfejlesztőjét
látták a szerzőben. A brahmsi I. szimfóniát a "Tizedik" gyanánt
emlegették, vagyis a kilenc beethoveni mű folytatásának tekintették.
Ezt a bécsi Brahms-hagyományvilágot Felix Weingartner követi a
leghűségesebben, legszebben és még ma is gyönyörködtetően, a négy
szimfóniáról készült felvételeiben. Sajnos, a Columbia nem vehette
igénybe a más cégnél szerződésben levő Bécsi Filharmonikusokat, így a
sorozat a Londoni Szimfonikus Zenekarral készült.
Pedig kétségtelen, hogy a Bécsi Filharmonikusok a brahmsi előadási
hagyományok letéteményesei. De nem minden karmester tudott velük szót
érteni. Hanglemezeik szerint ez három karmesternek sikerült
maradéktalanul: Bruno Walternek, Wilhelm Furtwänglernek, és Herbert
von Karajannak. Bruno Walter csak vendégkarmesterként vezényelte az
együttest, nem "nevelte", nem "alakította". Az I. és III. szimfónia
felvétele mégis szinte eszményien "bécsi" (HMV). Furtwänglernek is
sikerült elérnie, hogy a Bécsi Filharmonikusok teljesen magukévá
tegyék az ő Brahms-tolmácsolását. Furtwängler Brahms-képe azonban
jelentősen különbözik Bruno Walterétől: méltóságteljesebb,
érzelemgazdagabb. Gyakran felróják neki, hogy elsúlyosította és (a
hagyományosan mértéktartó felfogással szemben) túlzottan emocionális
irányba vitte el a Brahms-műveket. Furtwängler utóbb éveket töltött a
Berlini Filharmonikusokkal, s ezzel a zenekarral is lemezre játszotta
Brahms összes jelentős szimfonikus művét. Még szabadabban
érvényesíthette itt Brahms-felfogását, és a "teuton szertelenség"
vádja e felvételek tanúsága szerint nem teljesen alaptalan
(Electrola).
Herbert von Karajan a Bécsi Filharmonikusokkal is kiválóan együtt
tudott dolgozni, ő azonban a Berlini Filharmonikusoknál talált igazi
otthonra. Ezzel a testülettel többször is felvette Brahms szimfonikus
műveit. Ő már sok tekintetben elveti a klasszikus Brahms portrét.
Igaz, ő is érvényre juttatja a művek szerkesztettségét, világos, szép
rajzolatát, de nem annyira az érzelmeket emeli ki, mint inkább a
partitúrák színgazdagságát. A "szubjektív" Brahms helyébe a
technikailag rendkívül magas színvonalon álló műalkotó alakja kerül
(DG). Ez a fajta Brahms felfogás századunk közepén már általánossá
válik Európában: szép vonalrajz, okos szerkesztés, dús hangszínek - az
érzelmeket tekintve pedig egy kis személytelenség. A változás a Bécsi
Filharmonikusokkal készített felvételeken is jól lemérhető, A sajnos
túl fiatalon elhunyt Kertész Istvánnak a Bécsi Filharmonikusokkal
készített Brahms sorozata (Decca), nemkülönben a Rafael Kubelikkel
vagy a Claudio Abbadóval (DG) készített sorozatok mind ezt a
szellemet, a megváltozott Brahms-felfogást tükrözik.
A rengeteg felvétel között akadnak egyéni, a nagy átlag vonulatába
be nem illeszthető tolmácsolások. Ilyen Otto Klemperer és a
Philharmonia Zenekar klasszikus letisztultságú felvétele (EMI), vagy
Wolfgang Sawallisch és a Bécsi Szimfonikusok igen érdekes felvételei
(Metronome - közülük némelyik Eternán is megjelent). Napjainkban a
régebbi és az újabb Brahms-tolmácsolások stílusának valamiféle
egyeztetésére törekszenek. Karl Böhm 50 lemezből álló, óriási
életmű-sorozatának Brahms-felvételeiről is mintha ezt éreznénk (Bécsi
Filharmonikusok, DG). Leonard Bernstein valósággal lenyűgözte a Bécsi
Filharmonikusokat. A négy szimfóniáról készített (digitális)
felvételei rendkívül plasztikusak, leheletfinomak, mértéktartóak és
mégis igen hatásosak (DG). Az Amerikában készített Brahms felvételek -
ez már egy másik világ! Az Újvilág zenei életében mindig is az előadót
állították előtérbe, és ez Brahms műveinek megszólaltatásakor sincs
másképpen: sokrétű, bonyolult textúrájuk, klasszikus és romantikus
elemeket egyaránt magukba foglaló világuk, technikai kívánalmaik
mind-mind alkalmasak arra, hogy egy művész bemutathassa, mit tud
mindebből kihozni. Hozzájárult ehhez, hogy Brahms műveit az alapjában
konzervatív ízlésű koncertlátogató közönség fenntartás nélkül
elfogadta.
Az archív felvételek közül már kiemelkedik az az I. szimfónia,
amelyet Stokowski és a Philadelphia Orchestra vett fel még a 30-as
években. Ezen már jól érezhető a kápráztató - néha harsogó - zenekari
hangzás; nem tévesztik hatásukat a romantikus, szélesen rajzolt
érzelmek. Ugyanezzel a zenekarral Ormándy Jenő is felvette Brahms
szimfóniáit. Tolmácsolása kevésbé szertelen és harsogó, de az
egyébként tökéletes zenekari játék ezeken is némiképp önmutogatásba
csap át (CBS). Toscanini és az NBC zenekar I. szimfóniája, hajszolt
tempóival, meglehetősen messze van az európai Brahms-felfogástól. De
széleskörű sikert aratott, és ez a régi felvétel még a közelmúltban is
forgalomban volt (RCA). Széll Györgynek a Cleveland Zenekarral készült
Brahms-felvételei jellegzetes példái a zenekar virtuóz játékát
csillogtató előadásmódnak (CBS). El kell ismernünk ugyanakkor, hogy az
ezekből a felvételekből felszárnyaló Brahms-muzsika rendkívül
intenzív, nagyszerűen hangzó és erőteljesen lüktető, hatásos zene.
Akik hazai lemezboltjainkban keresik Brahms legjelentősebb
szimfonikus műveit, rátalálnak a Lehel Györggyel és az MRT Szimfonikus
Zenekarával készített sorozatra. A mai szovjet zeneéletben magasra
értékelik Kirill Kondrasin Brahms-tolmácsolásait. Egy időben nálunk is
kapható volt vele és a Moszkvai Rádió Zenekarával felvett III. és IV.
szimfónia. Aki különleges felvételeket keres, megtalálja a II.
szimfóniát David Ojsztrach vezényletével (Melódia). A felvétel a
művész utolsó moszkvai fellépésén készült, röviddel halála előtt. Kurt
Sanderling a Drezdai Állami Zenekarral vezényelte lemezre az összes
jelentős szimfonikus művet (Eterna).
Versenyművek
A versenyművekre fordítva figyelmünket, négy alkotást kell nyomon
kísérnünk. A legnagyobb közönségsikert a nagyszerű Hegedűverseny
aratta. A beethoveni művet nem számítva, ez a legtöbbször
megszólaltatott hegedűverseny, és lemezre is több tucatszor felvették.
A zongoraversenyek közül az I. egy nagyszabású, már-már túlméretezett
alkotás, inkább zongorás szimfónia, semmint versenymű. A II.
zongoraverseny némileg egyenetlen - a magvas 1. és 2. tételt két jóval
könnyebb faktúrájú tétel követi. A hegedűre és gordonkára írt
kettősverseny is inkább technikai tanulmány, de részleteiben
vitathatatlanul szép muzsika.
Hegedűverseny
A régebbi felvételei közül Szigeti Józsefnek a Philadelphia
Zenekarral és Ormándy Jenővel készült felvételét kell említenem
(Columbia). Menuhin és Furtwängler a Luzerni Fesztiválzenekarral
örökített meg egy megejtően szép előadást (HMV). Fritz Kreislernek a
századforduló nagy hegedűművészének a legrégebbi, a Berlini Állami
Opera Zenekarával, Leo Blech vezényletével készült felvétele őrzi
leghívebben a korabeli hagyományos előadási stílust (HMV). A későbbi,
Barbirollival készült lemezén csak a művész fokozatos hanyatlását
figyelhetjük meg (HMV). Gyönyörű tónussal, romantikus átéléssel
szólaltatja meg a koncertet Georg Kulenkampf, a Berlini
Filharmonikusokkal (DG). Heifetz hidegen csillogó virtuozitását Reiner
és a Chicago Zenekar kíséri, illően-bravúrosan (RCA). Nemesen szép
Grumiaux felvétele Van Beinum és a Concertgebouw Zenekar társaságában
(Philips). De még Brahms versenyművének legkiválóbb előadói között is
különleges hely illeti meg a kelet-európai művészeket. A mű
születésénél bábáskodó Joachim magyar származású. Az utána sorakozó
nagy hegedűs nemzedék számos kiválósága Kelet-Európában született.
Ennek a Brahmshoz közelálló - nyugodtan mondhatjuk: kelet-európai -
hegedűiskolának hatása érvényesül olyan művészek, mint Henryk Szeryng
vagy David Ojsztrach játékában is. Mindketten négyszer játszották
lemezre Brahms művét. Szeryng Doráti; Monteux (kétszer); valamint
Haitink vezénylete alatt (Metronome; RCA; Philips), Ojsztrach pedig
Kondrasin, Konwitschny; Klemperer; Széll kíséretével (Melódia:
Decca/Eterna: EMI). Mindkettőjük előadása "hagyományos", ízlés dolga,
ki melyiket szereti jobban - én az Ojsztrach Klemperer változat
mellett döntök; Ojsztrach játéka elbűvöl. (Ojsztrach egyébként első
karmesteri fellépésén is a Brahms-versenyt vezényelte. és fia, Igor
volt a szólista.) Valóban csak árnyalatokkal halványabb Leonyid Kogan
előadása. Ez a kiváló művész is többször játszotta lemezre a
Hegedűversenyt. Nekem a technikailag már nem egészen korszerű, de
elragadóan szép, Párizsban készült felvétele a legkedvesebb: a Societé
des Concerts du Conservatoire Zenekarát Charles Bruck vezényli,
meglepő ritmusérzékkel (EMI). Nagyon szép a Philharmonia Zenekarral
Londonban készült felvétele is (Decca), melyet Kondrasin vezényel. Ez
megjelent Melódián, és felbukkant boltjainkban is. Legújabb, tehát már
CD-n is megkapható felvételek: Anne-Sophie Mutter a Berlini
Filharmonikusokkal és Karajannal (DG), illetve - és a magam részéről
inkább ezt választanám - Gidon Kremer a Bécsi Filharmonikusokkal és
Leonard Bernsteinnel (DG).
Zongoraversenyek
Az I. koncert archív változatai közt böngészve figyeljünk fel
Wilhelm Backhausra (Decca); a BBC Zenekart Adrian Boult vezényli,
Brahms legkiválóbb angol tolmácsolója. A már ugyancsak nem fiatal
Serkin és a Pittsburgh Zenekar felvétele Reinerrel az amerikai
ízléshez viszonyítva meglepően költői, és kivételesen mellőzi az
önmutogató virtuozitást (Columbia). Ha valaki az amerikai
ízlésvilághoz közelálló változatot szeretné, válassza a
Rubinstein-Reiner felvételt (RCA). Jó tempójú, "mutatós" előadások.
Az újabb kiadványok között megemlítem Claudio Arrau "hagyományos
felfogású" két felvételét. Egyiken Haitink és a Concertgebouw Zenekar,
a másikon Giulini és a Philharmonia Zenekar áll mellette (mindkettő
Philips). Utóbbi Eternán hazánkban is hozzáférhető. Emil Gilelsz és a
Berlini Filharmonikusok Eugen Jochummal mindkét koncertet a
hagyományoshoz közelálló, valamivel talán emocionálisabb felfogásban
játsszák (DG - ez a felvétel Melódián kapható volt).
A II. zongoraversenynek nagyobb sikere volt a koncertlátogató
közönség körében, így aztán több lemezfelvétel is készült róla. A
legrégebbiek között találjuk a Berlini Filharmonikusok és Elly Ney
felvételét. Ney elsősorban Brahms költői tolmácsolását tartotta
fontosnak és csak másodsorban a kottaképet. Legendássá magasztosult -
nem alaptalanul - Vladimir Horowitz és a Toscanini vezette NBC Zenekar
felvétele. Mai ízlésünkhöz viszonyítva túldramatizált az előadás, de
kétségtelenül lenyűgöző erejű (RCA). Serkin és a Philadelphia Zenekar
Ormándyval (Columbia) megpróbálta ellensúlyozni a koncert "születési"
rendellenességeit, az első két tétel és a második kettő közötti
súlybeli különbséget. Az egykor nagyrabecsült Backhaus és
Schnabel-előadások ma már kopottnak tűnnek.
Ma is kellemes élmény a Claudio Arrauval készült felvétel, amelyen
a Concertgebouw Zenekar és Haitink is "a helyén van" (Philips). Emil
Gilelsz a Chicago Zenekarral, Reiner Frigyessel készített felvételén
(RCA) érdekes példáját adja annak, miként alkalmazkodhat egy szólista
a számára teljesen idegen ízlésvilágú zenekarhoz.
Kulturált, "elegáns" előadást produkál Szvjatoszlav Richter a
Párizsi Szimfonikus Zenekarral és Lorin Maazellal (Decca).
Magávalragadóan virtuóz André Watts a New York-i Filharmonikusokkal; a
karmester Leonard Bernstein (CBS). Érdemes meghallgatni az Anda
Gézával és a Karajan vezényelte Berlini Filharmonikusokkal készített
lemezt is (DG).
Hegedű-gordonka kettősverseny
Előadása - mint maga a mű is - meglehetősen sok problémával
terhelt. A két hangszer nagyjából egyenlő képességű és egységes ízlésű
művészt kíván, akiknek persze Brahmsszal is meg kell találniuk a közös
nevezőt - ez ritkán jön össze. Az őskorból származó felvételen a
Jacques Thibaud-Pablo Casals kettős az Alfred Cortot vezényelte
Barcelonai Casals Zenekarral játszik, erősen romantikus, érzelemdús
felfogásban (Columbia). A Jascha Heifetz-Emanuel Feuermann pár a
Philadelphia Zenekarral és Ormándy Jenővel káprázatos, virtuóz
tűzijátékot produkál (RCA). Starker János neve kétszer is felbukkan
diszkográfiánkban egyszer Szeryng társaságában játszik, a
Concertgebouw Zenekarral, Haitink vezényletével (Philips), másodszor
Wolfgang Schneiderhannal és Fricsay Ferenccel a Berlini Rádiózenekar
élén. Ez utóbbi felvétel magas művészi színvonala ma is figyelemre
méltó (DGG).
És aztán ismét David Ojsztrach. Társa az egyik változatban
Msztyiszlav Rosztropovics, kísérőjük a Cleveland Zenekar és Széll
György, a másikban Pierre Fournier - ekkor Alceo Galliera vezényli a
Philharmonia Zenekart (mindkettő EMI).
A legújabb felvétel, természetesen, CD-n is megjelent (EMI):
Anne-Sophie Mutter és Antonio Meneses a szólisták, a Berlini
Filharmonikusokat Karajan vezényli. A hangzás valóban gyönyörű.
Sok felvételről nem esett szó, de nem is törekedtem teljességre.
Az alapdiszkográfia, természeténél fogva, szerzőkre vonatkozik, az
előadók kiválasztásához legfeljebb tanácsot lehet adni. Nos - ezek
voltak az én tanácsaim.