Fábólfaragott fúvóshangszerek




        Ha ugyan valóban fából vannak faragva.  Mert  mondjuk  a  klarinét
    tényleg erdőben látta meg  a  napvilágot,  de  mit  szóljunk  a  fából
    fémfuvolához? Nos, ebben a  cikkben  fény  derül  a  nevekben  bujkáló
    következetlenségre. Megismerkedünk nemcsak a mai  zenekarok  sűrűjében
    nevelkedő négy "fával": a fuvolával, a klarinéttal, az  oboával  és  a
    fagottal, hanem e  modern  hangszerek  rég  elfeledett  őseivel,  sőt,
    nemrég újrafelfedezett közvetlen  elődeivel  is.  A  szerző  már  régi
    ismerőse az Olvasónak: vezető hangmérnök a Rádióban, egyszersmind több
    hangszeren is játszó muzsikus a Camerata Hungaricában, megszállottja a
    fafúvós hangszereknek (ez így is van rendjén, elvégre a Hifi  Magazint
    megszállottak   írják   megszállottaknak).    A    hangszertörténethez
    akusztikai lábjegyzet járul, diagramok a fafúvósok hangspektrumáról és
    irányjellegéről, hangszerképek, amelyek  a  megszólalásig  hűek  -  de
    sajnos, mégsem szólalnak meg. Sebaj, azért így is  módunk  nyílik  egy
    kis "auditív illusztrációra": Olvasóink a  jövő  év  elején  a  Magyar
    Rádió szívessége folytán meghallgathatják mindazt, amit nyomdabetűkkel
    már nem mondhattunk el a fúvós hangszerek hangjáról. A műsor  ugyanazt
    a címet viseli majd, mint jelen cikkünk, és hogy mikor sugározzák, azt
    lapzártakor fogjuk megtudni (lásd: Holtidőben, az utolsó oldalon.)


    

                                      *

        A hangszerek egyidősek az emberrel.  Ez  nem  feltételezés,  hanem
    valóság:  a  régészek  megtalálták  a  kőkorszak  emberének  fúvós  és
    ütőhangszereit,  a   csontból   készült   furulyákat,   fuvolákat,   a
    zörejhangszereket.   Bizonyos,   hogy   ezek   használatát   a    napi
    megélhetésért,  a  fennmaradásért  való   folytonos   küzdelem   tette
    szükségessé, akár csalogattak egy állatot a  csalisíppal,  akár  távol
    akarták tartani valamiféle zörejszerszámmal.
        Mai fejünkkel gondolkodva persze könnyen kijelenthetjük, hogy ezek
    még nem hangszerek, s egyáltalán, ez még nem művészet. De ne feledjük,
    hogy az Altamira barlang  sötét  mélyének  színes  agyagrajzai  sem  a
    művészi gyönyörködtetés céljára készültek, s mégis e rajzokra tekintve
    nem vonhatjuk ki magunkat őseink érzésvilágának hatása alól: féltek  a
    bölénytől, mert félelmetes állat volt, ám egyben  nélkülözhetetlen  is
    volt számukra, hiszen ették a húsát, viselték a bőrét. E rajzokból  az
    ősember érzései áradnak felénk. Ugyanígy a primitív hangkeltők  is  az
    akkor élt ember érzéseit, örömét, vágyait öntötték hangba, tehát  ezek
    valóban hangszerek - mégpedig  a  legősibb  hangszerek.  Formájukat  a
    természet sugallta, anyagukat a természet adta őseink  kezébe.  Hiszen
    még az üreges csont is hangot ad (akár a pánsíp, vagy az írószerszámok
    kupakja), ha pedig e csont  testébe  a  hossza  mentén  hangnyílásokat
    fúrunk egy aprócska kővel, akkor már  több  hang  is  megszólaltatható
    rajta - mint például az Istállóskőn talált  csontfuvolán.  Megfújással
    ugyancsak könnyen rezgésbe hozhatók az üreges nádszálak is.  Őseinknek
    hamar feltűnt a nád hossza és a hang magassága közötti kapcsolat, s  e
    tapasztalatukat akkor is  hasznosították,  amikor  a  hangszer  testét
    fából,  bronzból,  agyagból   készítették.   De   milyen   csodálatos:
    nyelvsípba, rezgéskeltőnek a mai napig is az ősi nád a  legalkalmasabb
    - hangszertestnek pedig a fa.
        A kúpos furatok, tölcséres sugárzók megjelenését ma nagy újításnak
    érezzük,  azonban  ezeket  is  a  természet  adta,  hiszen  az  állati
    szarvakból készített hangszertestek már eleve kúposak és  tölcséresek.
    Megkedvelve ezek hangbéli sajátságait, a külső jegyeket más  anyagokra
    is átvitték, és így már a bronzkorból is maradtak ránk gyönyörű  kúpos
    trombiták - a legrégebbi tölcsér pedig  Tut  Anch  Amon  sírkamrájából
    került elő, egy ezüst trombita formájában.


    Ókor, középkor

        Az ókori ábrázolásokon egyébként számos hangszer  látható,  köztük
    fafúvók is - csak nem tudjuk pontosan, hogy  ezek  milyenek  lehettek.
    Ugyanis a rajzok nem tüntetik fel pontosan  a  rezgéskeltetési  módot,
    még az sem látható, hogy a játékos ajak- vagy nyelvsípon játszik-e.  A
    hangszertörténeti   munkák   persze   könnyedén    kijelentik,    hogy
    "kettősoboa", holott egészen bizonyos, hogy a szóban forgó hangszernek
    semmi köze az oboához. Ily módon, sajnos, éppen a fafúvókról tudjuk  a
    legkevesebbet. Az azonban bizonyos, hogy az ókorban már ismerték  mind
    az ajak- mind pedig a nyelvsípokat.
        A görög kultúrkör egyik legnépszerűbb hangszere is fafúvó volt: az
    aulos, melynek legtöbbször kettős csövét (auloi)  korábban  ajaksípnak
    tartották,   azonban   egészen   bizonyos,   hogy    nyelvsíp    volt.
    Megszólaltatásához nagy légnyomás, jókora  erőkifejtés  kellett,  erre
    utal, hogy a játékost "szájkötővel" ábrázolják  (phorbeia).  Ennek  az
    volt a szerepe,  hogy  segítse  a  szájizmok  munkáját,  s  takarja  a
    fúvástól  eltorzult  arcot.  E  hangszer  kezdetben  3-4,  később   15
    hanglyukat tartalmazott és nádból, fából vagy fémből  készült.  Hangja
    akkoriban  erőteljesnek  számított,  pedig  nem  lehetett   túlságosan
    hangos,  hiszen  többnyire  vékony,  hengeres  furattal   készítették,
    tölcséres végződés nélkül. (Holott a görögök  is  ismerték  a  tölcsér
    hatását: a színházi maszkokba is tölcsért építettek.) Római  területen
    ugyancsak népszerű volt az auloshoz hasonló tibia, ez a  (feltehetően)
    egyszerűnádas hangszer.
        A  középkor  kultúráját  meghatározó  kereszténység   a   hatalmas
    bazilikák építésével teremakusztikai kérdések tömegét vetette fel - és
    választ is adott rájuk. Érdekes azonban, hogy a hangszerek  csak  igen
    lassan fejlődtek,  sőt  az  első  századokban  Európa  el  is  feledte
    hangszereinek nagy  részét,  hogy  teret  nyisson  a  népvándorlás,  a
    keresztesháborúk közvetítésével arab területről érkező  hangszereknek.
    Európai hangszerállományunk mindenesetre  nem  egyenes  folytatása  az
    antik   hangszerkészletnek.   Jól   kimutatható   az   első   századok
    visszaesése,  törés  következett  be  még  a   viszonylag   folyamatos
    orgonaépítésben  is.  A  hangszeres  zenétől   az   egyház   kezdetben
    elzárkózott, nem fogadta szívesen a templomokban, kolostorokban azokat
    a hangszereket, melyek a kocsmákban is megszólaltak. A középkor végére
    mégis magas színvonalra jutott a hangszeres zene, és sokat  is  tudunk
    róla: a korabeli - elsősorban szakrális - festményekről megismerhetjük
    a hangszereket, sőt, az akkoriban divatos hangszerösszeállításokat is.
    Eszerint a középkori hangzáseszmény az ellentétes  színek,  karakterek
    szembeállítását kedvelte. Ezért egy-egy hangszerféléből általában csak
    egyet használtak az együttesekben, tehát egy pengetős, egy vonós,  egy
    fúvós és egy ütő színkontrasztjából építkeztek. Nem  az  egybeolvadás,
    hanem a különválás volt a  céljuk,  ezért  aztán  fölöttébb  kedvelték
    azokat a hangszereket, melyek "éles színűek", "kontúrosak" voltak. (Ez
    a  felfogás  egyébként  magukon  a  festményeken  is  nyilvánvaló;   a
    színekből és a határozott  körvonalakból  kitűnik,  mennyire  egységes
    volt a kor ízlésvilága.)
        A fafúvókat illetően mindebből az következik, hogy a középkorban a
    lágy ajakszínek inkább csak lappangtak  (talán  csak  a  zergeszarvból
    készített zergekürt volt népszerű: lágy hangja orgonaregiszterként  is
    gyakran megszólalt) ugyanakkor a  kettősnádas  schalmei  (calamus=nád)
    divatos hangszer volt a maga kúpos furatával, tölcséres  végződésével.
    Penetráns  hangja   mindenütt   megszólalt,   ahol   csak   táncoltak,
    ünnepeltek, akár egy magasrangú  vendég  fogadásán,  akár  egy  falusi
    lakodalmon. S mivel a schalmei a mai oboa őse, e hangszerünk története
    a középkorig folyamatosan visszakövethető.
        A mai fagotthoz hasonló hangszert viszont ekkor még nem  ismertek,
    s bizonytalanok vagyunk a klarinétfélék múltját  illetően  is.  Voltak
    ugyan egyszerű nádas, hengeres furatú hangszerek (elsősorban a  köznép
    kezében) s a forrásokban időnként felbukkan a  salmo  vagy  franciásan
    chalumeau hangszernév - ezek azonban nem  voltak  annyira  népszerűek,
    mint a schalmei.
        A középkor a hangszereket 1-2 hangfekvésben s  csupán  a  magasabb
    hangtartományokban építette ki - a mély hangok iránt ekkor még nemigen
    érdeklődtek.

    

    Ajaksípok a kőkorszakból


    

    Aulosjátékos,  a jellegzetes szájkötővel (a kép egy görög vázáról való
    az ie. 5. századból)



    Reneszánsz

        Lényegesen többet tudunk a reneszánsz hangszereiről, s különösen a
    kor  fafúvóiról.  Ezek   akkoriban   élték   egyik   virágkorukat.   A
    reneszánszban    megváltozott    a    hangzásideál:     a     középkor
    sarkító-szembeállító művészete után  felfedezték  az  egybeolvadás,  a
    harmónia  örömét,  a  zenében  és  a  képzőművészetben   egyaránt.   A
    középkortól örökölt hangszerállomány most  már  sem  mennyiségét,  sem
    hangszínét  tekintve  nem  volt  elegendő,  új  hangszereket   kellett
    építeni. Lágy színekre is szükség volt, hiszen azok jobban  keverednek
    egymással, mint az élesek. Azonkívül a harsányabb reprezentációs  zene
    mellett divatba jött a házimuzsika, s ez is teret adott az intim, lágy
    hangszerszíneknek. Végül: a zene egyre jobban birtokbavette a  mélyebb
    hangok tartományát; kereslet támadt a basszushangszerek iránt.
        Tárgyunk szempontjából ez oda vezetett, hogy a mai (lényegében)  4
    fafúvó helyett a reneszánsz mintegy 15-féle fafúvós hangszert  ismert.
    Voltak ezek között teljesen "egyéniek", kirívóak, s  voltak  egymáshoz
    meglehetősen hasonló színezetűek. Természetesen nem egyforma mértékben
    terjedtek el és  nem  ugyanazon  a  területen.  Alkalmazásukról  azért
    tudunk csak keveset, mert a szólamkönyvek akkoriban még nem  tüntették
    fel  az  előadáshoz  szükséges  hangszer   típusát:   mindent   minden
    hangszerfélével megszólaltattak, ami csak a rendelkezésükre állt  vagy
    éppen a kezük ügyébe esett. Hangszerek ugyan már fennmaradtak ebből  a
    korból, de van néhány olyan reneszánsz fafúvó, amelyet csak  leírásból
    ismerünk.
        E változatos fafúvókar úgy jött létre, hogy a  hangszerek  fizikai
    alkotórészeit (tehát a rezgéskeltési  módokat,  a  furatfelépítést,  a
    sugárzórészt)  szabadon  variálták.  S  hogy  mindez  miért  éppen   a
    reneszánszban történt? A hangszerépítés tudománya és gyakorlata  ekkor
    már meglehetősen magas szinten  állt,  a  hangszereket  (hangszerelési
    előírások hiányában) szabadon alkalmazták - s mindezt egy felszabadult
    tudásvágy, kísérletezőkedv hatotta át. Nem csoda tehát, hogy a legtöbb
    új   hangszerféle   ekkor   született   (közéjük    számítva    néhány
    hangszertorzót is). Ráadásul a reneszánszban egy-egy  hangszernév  nem
    egyetlen hangszert, hanem egy  egész  hangszercsaládot  jelölt:  4-5-6
    különböző hangfekvésű, de azonos hangkarakterű hangszert. Így tudták a
    4,  5   vagy   még   több   szólamú   műveket   egységes   hangszínnel
    megszólaltatni. (Közben persze virágzott a polifónia, számtalan vegyes
    hangszerösszeállítással is megpróbálkoztak.)
        És most közelebbről is vizsgáljuk meg a reneszánsz néhány  tipikus
    fafúvós hangszercsaládját. Ezektől  kezdve  már  töretlen  az  út  mai
    fafúvóinkhoz.

    Furulya

        A középkor "népi"  furulyája  a  reneszánszban  rendkívül  kedvelt
    "műzenei"  hangszerré  lépett  elő.  A   kisszopraninótól   lefelé   a
    nagybasszusig   épített,    7-8    különböző    fekvésű    hangszerből
    összeválogatott,  4-5   szólamú   furulyaegyüttesek   az   udvarokban,
    templomokban, társas összejöveteleken, szinte mindenütt  megszólaltak.
    A reneszánsz furulyák furata  hengeres,  vagy  nagyon  enyhén  szűkülő
    kúpos, s viszonylag  bő.  Emiatt  a  hangterjedelmük  nem  nagy:  csak
    mintegy másfél oktáv szólal meg rajtuk biztonságosan. Hangjuk -  a  bő
    furat jóvoltából rendkívül lágy, már-már majdnem szinuszos  (ezért  is
    hajlamos az interferenciára: a furulyaegyüttesek  különbségi  hangjait
    maguk a játékosok is jól érzékelik), vivőereje azonban nagy. A mélyebb
    változatok átmérőjét játéktechnikai okokból arányosan csökkentik, ezek
    hangja tehát  egyre  halkabb,  viszont  ily  módon  még  a  legnagyobb
    hangszerek is a kezelhetőség határán belül maradnak.
        Pedig ez nem is olyan magától értetődő dolog. A  furulyák  mindkét
    végükön nyitott sípok, belsejükben  ezért  csupán  félhullámhosszúságú
    állóhullám jön létre. Például a "c"  alaphangú  basszusfurulya  teljes
    hosszúsága 1,2  méter,  tehát  egy  meglehetősen  nagy  hangszertestet
    tartunk a kezünkben, pedig a "c" valójában még nem is túlságosan  mély
    hang. Továbbá e hangszereknek nagyon rossz a hatásfoka, ezért  a  bőre
    épített mély változatok levegőigénye  természetellenesen  nagy  lenne.
    Érthető, hogy már a reneszánszban is  gyakran  helyettesítették  (vagy
    erősítették) a mély furulyák hangját más, jobb hatásfokú hangszerekkel
    - és hogy napjainkig nincsen a szimfonikus  zenekarokban  igazán  mély
    ajaksíp.

    

    Reneszánsz furulyák


    Fuvola

        Népszerűségében  elmaradt  a  furulyák   mögött.   Ennek   oka   a
    reneszánszfuvolák könnyűnek egyáltalán nem nevezhető, nagy gyakorlatot
    igénylő fúvástechnikájában keresendő. Hengeres furatú hangszertestükön
    6 hangnyílás volt, a hetedik a befúvónyílás.  Csupán  3  hangfekvésben
    épültek (alt, tenor, basszus), ám a basszus nem  volt  mélyebb  a  "g"
    hangnál. Hangterjedelmük több, mint két oktáv. Érdekes, hogy  akárcsak
    a  középkorban,  a  reneszánszban  is  mennyire  divatosak  voltak   a
    fuvolafélék  a  katonák  körében.  Igaz,   az   úgynevezett   "fistula
    militaris"  és  a  hozzá  hasonló  "hadifuvolák"  különleges,  szűkebb
    furatú, élesebb hangú hangszerek voltak.

    

    Győzelmi  menet  -  reneszánsz  fuvolák  I.  Miksa  császár lovasainak
    kezében


    Pommer

        Az oboa-őse, a schalmei a reneszánszban 6,  különböző  hangfekvésű
    hangszerből  álló  pommer-karrá  épült  ki.  (E  hangszernév  a  latin
    bombus-ból  származtatható,  morgásra,  zümmögésre,  búgásra  utal,  a
    bumbard, bomhard, bombarde, Pumhart változataival egyetemben.) Furatuk
    bővülő kúpos, alsó végükön nagy tölcsérrel, felső végükön  kettősnádas
    rezgéskeltéssel. A szabadtéri  és  templomi  reprezentáció  hangszerei
    között  szólaltak  meg,  valamennyinél   áthatóbban,   erőteljesebben,
    fényesebben. Már több billentyű is volt rajtuk, szimmetrikusan, és így
    mind a jobb-, mind a balkezes játékmódot megengedték.  A  billentyűket
    díszes, perforált fahordó rejtette el, csupán  a  végük  látszott  ki,
    hogy a korabeli bő ruhák fodraiban fel ne akadjanak, s hogy  a  kényes
    mechanizmus meg ne sérüljön.
        A korabeli nádakról keveset tudunk - sérülékenyek voltak, így alig
    néhányat  őriznek  a  múzeumok.  Egészen  bizonyos,  hogy  a  maiaknál
    szélesebbek, keményebbek voltak, s bár a  görög  szájkötőt  már  régen
    elfeledték,  a  nádat  gyakran  vették  körül   egy   kis   esztergált
    fatölcsérrel. Ez a játékos ajkait összefogva megkönnyítette a  fújást,
    s a nádat is védte.
        A nyelvsípok  (megszólaltatási  helyükön)  akusztikai  szempontból
    zártak: a nyomásváltozásnak itt maximuma, a nyitott alsó  végen  pedig
    nullaátmenete van, így az alaprezgés hullámhosszának 1/4-e fér bele  a
    sípba. A mindkét végén nyitott ajaksípokban viszont az alaprezgés  1/2
    hullámhossza jön létre. Eszerint, ha minden egyéb körülmény azonos,  a
    nyelvsípok körülbelül 1 oktávval mélyebben szólalnának  meg.  Minthogy
    azonban a bővülő kúpos keresztmetszet rövidíti a  hullámhosszat,  azaz
    "magasítja" a hangot,  a  pommerek  nagyjából  azonos  hosszúságúak  a
    furulyákkal. Ámde a nyelvsípoknak sokkalta jobb a  hatásfokuk  is,  és
    ezért a mély pommerek  -  bár  sokak  szerint  otrombák  -  már  igazi
    basszushangszerek.  Sőt,  a  hangszerépítők  tovább  csökkentették   a
    hangszerek méreteit a sípcső megtörésével,  visszahajlításával.  Ez  a
    technika egyébként régóta ismeretes; a korábbi rézfúvók, a mai harsona
    korabeli ősei már hajlított csővel  készültek.  A  reneszánsz  újítása
    abból állt, hogy e technikát átvitte a fa hangszerekre, s ezáltal több
    új hangszert alkotott, közöttük mai fafúvóink basszusát:  a  fagottot,
    illetve ahogyan akkor inkább nevezték: a dulciánt.

    

    A pommer-család. Balról a legelső a szoprán pommer, a mai oboa előde


    Dulcián

        Kettősnádas,  közvetlenmegfúvású,  kúposfuratú  hangszer,  középen
    megtört és  "visszahajlított"  furattal.  Azonos  hangmagasság  esetén
    tehát  ez  a  hangszer  kétszerte  rövidebb  a  pommernél,  illetve  a
    furulyánál. A cső visszahajlítása természetesen nem szó szerint, hanem
    úgy értendő, hogy egyetlen vastag fatestbe  két,  ellentétes  irányban
    bővülő furatot fúrtak, s ezeket alul lezárva összekötötték.  A  fagott
    elnevezés is a furatok "kötegelésére" utal, ugyanis az olasz "fagotto"
    köteget jelent. E hangszernév azonban - bár már 1518-ban is  előfordul
    -, csak később kötődött ehhez a hangszerhez. Kezdetben inkább a  lágy,
    édeskés hangra utaló,  az  olasz  "dolce"-ból  származtatható  dincián
    nevet használták. (A fagott és különösen  a  phagotus  ekkor  még  egy
    másik,  jórészt  tisztázatlan  mibenlétű   hangszert,   hangszertorzót
    jelölt.)
        A dulciánt nem szabad úgy tekintenünk, mint valami kisebb  méretű,
    s  csupáncsak  könnyebben  kezelhető  pommert.   Ugyanis   a   dulcián
    menzúrája, furata más, mint a pommeré. Tölcséres sugárzórésze  kisebb,
    sőt: esetenként perforált fadugóval fedik, a hangja  ettől  szelídebb,
    lágyabb, a hangterjedelme viszont nagyobb. S nem  csupán  mély,  hanem
    magas  hangfekvésben  is  építették!  Vagyis  a  fagott-ős  dulcián  a
    reneszánszban még nem csupán basszushangszer,  hanem  a  szoprántól  a
    basszusig kiépített, önálló hangszercsalád. S nem a szabadtéri,  hanem
    már  az  intim  zenélést  szolgálta,   a   megváltozott   hangideálnak
    megfelelően. (Létrejöttét az 1530-as évekre tehetjük. Egyik legkorábbi
    példányát a megözvegyült Magyarországi Mária királyné  hangszerleltára
    említi, Németalföldön.)

    

    A dulcián család. Balról a harmadik a mai fagott őse


    Görbekürt

        Az egyik legtipikusabb reneszánsz fafúvó;  már  a  középkor  végén
    megjelent.  Ugyancsak  kettősnádas  hangszer,  azonban  szűk  hengeres
    furattal, s közvetett megfúvással. A  felhangokban  legdúsabb  fafúvók
    egyike. Hangja  szinte  zörejszerű,  zizegős,  hangmagassága  nem  túl
    precíz. A reneszánsz színkép egyik véglete az igen lágy furulya, másik
    pedig az éles görbekürt - valamennyi további  fafúvó  e  kettő  között
    helyezkedik el.  Mégsem  igazán  szabadtéri  hangszer,  ugyanis  nincs
    vivőereje. Ennek oka a szűk furatban és a tölcséres sugárzó  hiányában
    keresendő.
        Miért görbe a görbekürt? Ez nagy talány. Gőzöléssel meghajlítani a
    fatest végét, ez nem egyszerű feladat, és a görbület még csak  nem  is
    befolyásolja a hangszínt.  Tudnunk  kell  azonban,  hogy  a  görbekürt
    középkori elődei: a hólyagduda s általában a dudafélék gyakran  állati
    szarvakban végződtek,  a  görbület  ily  módon  önmagától  adódott.  A
    játékos számára e görbületnek az  volt  az  előnye,  hogy  a  hangszer
    sugárzási főirányát - tehát melyben az energia java  része  távozik  -
    irányítani tudta, erős  visszahajlítás  esetén  annyira,  hogy  szinte
    saját magának játszott. Ezzel javult az intonáció - de  egyébként  is:
    abban a korban az előadók nem annyira a közönségnek, mint inkább saját
    maguknak vagy legfeljebb a saját szűk környezetüknek zenéltek.  Számos
    más hangszert ugyanígy alakítottak ki,  mi  több:  a  húros-billentyűs
    hangszerek felnyitott  teteje  sem  a  "közönség"  irányába,  hanem  a
    játékos felé verte vissza a hangszer hangját. A tető nyitásiránya csak
    később változott meg, akkor, amikor már hangversenyeket  rendeztek.  A
    görbekürt   görbeségét   tehát   egy   másik   görbe:   a    sugárzási
    irányjelleggörbe magyarázza.

    

    Görbekürt-játékosok 1551 körül


    Zúgósíp

        A kúpos kettősnádas hangszereket gyakran  úgy  építették,  hogy  a
    nádat a játékos nem vehette közvetlenül az ajkai közé, hanem  a  nádat
    magábafoglaló szélkamrába fújta a levegőt. Ez a fajta  megszólaltatási
    mód az 1400-as évek vége felé  jelent  meg,  s  a  reneszánszban  csak
    kettősnádas hangszereknél alkalmazták. (A dudától itt tekintsünk  el.)
    Ismét hangsúlyozandó, hogy a  közvetett  megfúvás  nem  játéktechnikai
    könnyebbséget jelentett (abban  az  időben  az  emberek  egyébként  is
    szívesen tanultak és szívesen gyakoroltak!),  hanem  a  nád  védelmére
    szolgált. A szabadon, az ajkak  által  nem  csillapítottan  rezgő  nád
    pregnáns tranziensekkel szólal meg - ahogyan ezt a zúgósípban teszi.
        A zúgósíp harsány, nyers hangú, igazi szabadtéri hangszer. (Neve a
    nádra vezethető vissza, ugyanis az ónémet Rusch nádsípot jelölt, ebből
    lett a Russpfeife, Rauschpfeife.)

    

    Schalmei- és zúgósíp-játékosok I. Miksa császár győzelmi menetében


    Bassanello

        Titokzatos hangszer: csak leírás és rajz maradt fenn róla. Egészen
    bizonyos, hogy lényegét  tekintve  egy  szűkebb  furatú  pommer  volt,
    csekély  kúpossággal  és  tölcsér  nélkül.  Hangja  lágyabb,   halkabb
    lehetett. Ezt a hangszert a barokk korba vezető út utolsó láncszemének
    tekintik, mint átmenetet a harsány schalmei és pommer, illetve  a  már
    valamelyest "megfékezett" barokkoboa között.

    

    A bassanello-család (nagybasszus két nézetben, basszus és tenor)


    Cornamuse

        Ez   még   titokzatosabb    hangszer.    Hanglemezen,    régizenei
    hangversenyeken  szólal  meg  néha;  sokan  azt  tartják  róla,   hogy
    valójában nem is létezett - illetve nem olyan volt, mint a mai  modern
    rekonstrukciók  mutatják.  Egy  Corna  Muse   hangszerről   Praetorius
    1619-ből  való  hangszerismertetőjében  olvashatunk,  de  rajzot   nem
    mutatnak róla, és a hangszer sem maradt fenn. A rekonstrukció készítői
    "egyenes  görbekürtre"  gondoltak,  melynek  alsó  vége  dugóval   van
    lezárva, csupán aprócska  nyílásokon  át  sugároz,  és  így  a  hangja
    fojtottabb, csendesebb. Végül is  Cornetti  Muti  "csendes  cornettet"
    jelent...ámde abban a korban néhol a dudát is conamusanak nevezték. (A
    mai francia nyelvben is cornemuse.) A régi hangszerek  rekonstrukciója
    manapság jó üzlet,  tehát  még  ilyen  hiányos  adatok  birtokában  is
    elkészítették e hangszert...

    Korholt

    

    Alt és szoprán cornamuse-rekonstrukciók
    Korholt-rekonstrukciók, basszustól szopránig


        A hengeres furatú hangszereket is megpróbálták a  reneszánszban  a
    dulciánhoz  hasonlóan  megtört  formában  építeni.  Ilyen  hangszer  a
    korholt  (azaz  "Kurzholz",  "rövid  fa").   Valóban   rövid,   hiszen
    kettősnádas, tehát egyik végén  zártnak  tekinthető.  Meg  van  törve,
    tehát a fatest kettős furatot rejt magában, a furat  viszonylag  szűk,
    sugárzórészt nem tartalmaz. Megfúvása  közvetett,  s  hangja  nem  túl
    erős.

    Sordun

        Hengeres furatú kettősnádas hangszereket úgy  is  építettek,  hogy
    közvetlen megfúvással lehessen megszólaltatni őket. A sordun nem  más,
    mint egy közvetlenül megfújt korholt. Sokkal érdekesebb nála a

    

    Sordun-család
    Rankettek hangolórésze


    Rankett

        melynek furata kilencszeres; a  hangszer  (fa  vagy  elefántcsont)
    testében  kilenc  hengeres  furat  fut  párhuzamosan,  és  a   két-két
    soronkövetkező, felváltva, alul vagy felül  van  összekötve.  Ezzel  a
    módszerrel   a   mai   kontrafagottot   mintegy   30    centiméteresre
    zsugoríthatnánk.  Persze  ennek  ára   van:   a   hangszer   halk,   s
    fogástechnikai  szempontból  is  meglehetősen  komplikált.  Ugyanis  a
    kanyargósan futó belső furat mentén meglehetősen nehéz a  hanglyukakat
    úgy kifúrni, hogy a hangszer viszonylag tisztán szóljon - egyszersmind
    jól kezelhető maradjon, sőt virtuóz  játékra  is  alkalmas  legyen.  A
    furat töréspontjainál megszűnik a keresztmetszet folyamatossága, belső
    reflexiók lépnek fel (az akusztikai impedancia  ugrásszerű  változásai
    miatt), így  a  hangszer  egyes  hangjai  "nem  ülnek"  biztonságosan.
    Mindegy: a reneszánsz kutatószellem,  mint  látjuk,  a  fafúvókkal  is
    birtokbavette a kontramélység hangjait.
        Mielőtt  búcsút  vennénk  a  reneszánsztól,  azt   is   meg   kell
    említenünk, hogy e kor fafúvós hangszerei valóságos műremekek  voltak,
    pedig az emberi erővel - legtöbbször lábbal - hajtott  esztergapadokon
    nem volt könnyű a munka. A külső  díszítésekre  különösen  nagy  súlyt
    helyeztek. Ünnepi alkalmak  előtt  a  hangszereket  viasszal  gondosan
    átkenték és kifényesítették. A hangszer nem egyszerű használati tárgy,
    hanem a lakás egyik  dísze,  féltve  őrzött  kincse  is  volt.  De  ez
    természetes is egy olyan korban, mely  a  művészetet  az  emberi  élet
    középpontjába helyezte.


    Barokk

        A barokk ismét a szembeállítást,  a  magas  és  mély  hangfekvések
    ellentétét  kedvelte:  a  biztos  alapot  nyújtó,  jól   körvonalazott
    basszust, a diszkant csillogását  -  s  persze  az  ujjtörő  technikai
    bravúrokat sem vetette meg. A korábbi hangszerpark megintcsak  szűknek
    bizonyult.  Új  hangszíneket  kerestek,   fejlettebb   játéktechnikájú
    hangszereket konstruáltak.
        Szó ami szó, a barokk kegyetlen rostálást végzett: szinte a teljes
    reneszánsz fafúvósparkot elhagyta, leszámítva azt a néhány  hangszert,
    mely ízlésvilágának megfelelt. Megtehette, mert a régi és a mai  zenei
    élet között van egy alapvető különbség. Míg napjainkban az utóbbi  300
    év  zenéje  rendszeresen,  az  azt  megelőző  3-400  év  zenéje  pedig
    esetenként (de szerencsére egyre gyakrabban)  megszólal,  addig  régen
    csakis a legfrissebb, legaktuálisabb műveket játszották. A zeneszerzés
    szinte  naprakész  szolgáltatóipar  volt  és  a  különféle  "régizenei
    társaságok" sosem szólaltattak  meg  10-20  évesnél  régebbi  műveket.
    Ahogyan tehát - átmenetileg - elfeledték  a  reneszánsz  zenéjét,  úgy
    feledték el annak hangszereit  is.  A  barokknak,  mindezek  ellenére,
    sokat köszönhetünk, hiszen például a fafúvóktól ekkor  követelték  meg
    első ízben a virtuozitást - s valóban: a barokk fafúvós zenéjét csak a
    legmagasabb technikai képességek birtokában lehet eljátszani.
        Az a fafúvókar, amelyet a barokk választott ki magának, lényegében
    azonos a mai fafúvókarunkkal.

    Furulya

    

    Barokk furulya és ajakrészének metszete
    Barokk oboa és későbbi változatai
    Felül   oboa   d'amore  és  korai  angolkürtök,  alul  angolkürtök  és
    baritonoboa


        Ez a hangszer a barokkban is virágkorát  élte,  hatalmas  irodalma
    van, s jellemző, hogy a "fluato"  előírás  mindig  erre  a  hangszerre
    vonatkozott!  Ám  hol  volt  már  ekkor  a  reneszánsz  bő,  hengeres,
    behízelgő hangú furulyája! A barokkban  e  hangszer  kecsesebbé  vált,
    furata  szűkülőkúpos,  hangja  tehát  szólisztikusabb,  hangterjedelme
    pedig nagyobb: több, mint két oktáv. E virtuóz szólóhangszernek  főleg
    a magasabb változatai szerepeltek, a mélyebb hangfekvésűek fokozatosan
    kiszorultak a zenei életből -  a  barokk  nem  tudott  mit  kezdeni  a
    basszusfurulyák sejtelmesen határozatlan mély hangjaival... S  eközben
    lassan polgárjogot nyert a nagy rivális: a


    Fuvola

    

    Barokk fuvolán játszó férfi, Jan Kupecky ismert festményén


        Furata ekkor már valamivel bővebb, mint a korábbi  "hadifuvoláké",
    s részben hengeres, részben szűkülőkúpos. Hangja gyönyörű,  behízelgő,
    hangterjedelme viszonylag nagy. A furulya és  a  fuvola  párviadala  a
    barokk kor végére eldől:  a  fuvola  közvetlen  megszólaltatása  olyan
    intonációs  előnyöket  hoz  magával,  hogy   ezekkel   a   furulya   a
    klasszicizmusban, romantikában már nem versenyezhet. A furulyát majd a
    20. század fedezi fel ismét a "műzene" számára.
        A schalmei-pommer-bassanello(?) vonulatot a barokkban az

    Oboa

        folytatja. Neve a francia "magas fa(fúvó)"-ra vezethető vissza.  A
    barokk kor oboája  már  finomabb  hangszer,  mint  reneszánsz  elődei.
    Furata  ugyan  továbbra  is  kúpos  -  hiszen  ez   adja   jellegzetes
    hangszínezetét -, de most már szűkebb, és  szolidabban  tölcséresedik.
    Széles, kemény náddal szólaltatták meg, tehát a hangja feltehetően még
    így is távol állt a mai oboa hajlékony hangjától.
        Hangfekvését illetően az oboa a diszkant pommer  utóda.  Az  ennél
    mélyebb pommerek közül a barokk csak az alt fekvésűt  karolta  fel,  s
    abból hozta létre a mélyebb tónusú  oboákat  (oboa  d'amore,  oboa  da
    caccia - az utóbbi, a "vadászoboa" a mai angolkürt közvetlen előde). A
    mély pommerek fokozatosan visszavonultak,  előbb  a  templomi  zenébe,
    majd a múzeumokba. A fafúvók basszusát e kor a dulciánban találta  meg
    - csak éppen átkeresztelte.


    Fagott

    

    Fagottok.  Balszélen  a jellegzetes barokk kivitel, mellette a későbbi
    változatok
    Barokk chalumeau és klarinét


        Bár a dulciáncsalád tagjai a reneszánszban egyenrangúak voltak,  a
    barokkhoz közeledve mintha nőtt volna  a  basszusdulcián  szerepe.  Ez
    érthető: ellentétben a kor  valamennyi  basszus-fekvésű  hangszerével,
    mélysége ellenére is jól kezelhető,  széphangú,  határozott  karakterű
    hangszer, s lágysága ellenére is  megvan  a  maga  támasztó  ereje  az
    együttesekben.  Persze,  a  basszusdulcián   ugyancsak   átalakult   a
    barokkban: az egyetlen fatömbben futó  kettős  furat  ezután  már  két
    különálló karcsú csőből  áll,  a  sugárzó  nyílást  lezáró  lyuggatott
    fadugó is a múlté. Hangja ettől nyíltabb  lett.  Most  már  kíséretnek
    (continuo) és szólóhangszernek egyaránt alkalmas. A magas  dulciánokra
    ugyanaz a sors várt, mint a mély pommerekre: lassan kivesztek a  zenei
    életből. Feledésbe merült a dulcián hangszernév  is.  Az  új  hangszer
    neve fagott (emlékezhetünk: ez  az  egyetlen  kötegbe  épített  kettős
    csőre utal).
        Mivel  az  oboa  és  a  fagott  egyaránt  kúposfuratú  kettősnádas
    hangszer, a köztudatban ma úgy él a fagott,  mint  az  oboa  basszusa.
    Pedig, mint láthattuk, e két hangszer a reneszánszban  két  különálló,
    szuverén hangszercsalád volt. Az egyikből a  legmagasabb,  a  másikból
    pedig a legmélyebb hangú hangszert választotta ki a barokk.
        A klasszicizmus és romantika a barokktól kapta a fuvolát, az oboát
    és  a  fagottot.  Nézzük,  honnan  származik  mai  fafúvóink  negyedik
    fajtája: a


    Klarinét

    

    Mélyklarinét-változatok a 18. századból


        A klarinétfélék csupa  hengeresfuratú,  egyszerűnádas  hangszerek.
    Ebből  ered  különleges  hangszínük  -  s  ebből   ered   a   hangszer
    történetének  valamennyi  kérdőjele.  A  középkori  chalumeau,   salmo
    reneszánsz folytatásáról nem tudunk semmi bizonyosat. Nincsen  adatunk
    róla, hogy a reneszánszban is lett volna  egy  klarinétféle  hangszer.
    Habár, amikor az 1600-1700-as évek fordulója körül az első chalumeau-t
    (mint "műzenei" hangszert)  megalkották,  a  minta  egy  francia  népi
    hangszer  volt.  S  bár  a  barokkban  már  volt  chalumeau  (mégpedig
    négyféle),  nemigen  írtak  zenét  erre  a  hangszerre.  Bach  például
    egyetlen hangot sem írt rá. A szélsőségeket kedvelő barokk  számára  e
    hangszer hangja lágynak nem volt elég  lágy,  élesnek  nem  volt  elég
    éles.
        A klarinétnak  akkor  ívelt  fel  a  pályája,  amikor  a  csőalakú
    hangszer  végét  tölcséresre  formálták.  Éles  hangjával   most   már
    helyettesíteni tudta a clarino-trombitákat - a klarinét  elnevezés  is
    ezzel  kapcsolatos.  (Kezdetben  nem  is  voltak  külön  klarinétosok;
    általában az oboistáknak volt a váltóhangszere.) Ehhez azonban arra is
    szükség volt, hogy akár a többit,  ezt  a  hangszert  is  átfújhassák,
    bővítve a hangterjedelmét. Ugyanis a barokk oboán és  barokk  fagotton
    már  régesrég  több  oktávot  szólaltattak  meg,  amikor  a  chalumeau
    hangterjedelme alig volt több egy oktávnál.
        Ennek fizikai oka van, már volt szó róla:  az  oboa  és  a  fagott
    (mint egyik végén zárt, de kúpos furatú hangszer) és a fuvola is (mint
    mindkét  végén  nyitott  ajaksíp)  átfújáskor  az  alaphang   oktávját
    szólaltatja meg. Tehát például "g" hangot fogunk, s  a  fúvási  módtól
    függően vagy az alsó, vagy a felső "g" hang  szólal  meg.  A  klarinét
    hengeres furata azonban csak a páratlan harmonikusokat erősíti.  Előző
    példánknál, tehát a  "g"  hangnál  maradva,  átfújáskor  a  felső  "g"
    helyett ennek kvintje, tehát egy "d" hang szólal meg. Ezért a klarinét
    alapregiszterében  nem  elegendő  az  egy   oktávnyi   hangterjedelem:
    körülbelül másfél oktáv szükséges, hogy az alapregisztert a legmélyebb
    hang  átfújt  hangjával  folytathassuk.   Ez   teszi   bonyolulttá   a
    klarinétjátékot. A klarinét fogástechnikáján  még  a  közelmúltban  is
    változtattak, finomítottak.


    Útban a jelenhez

    

    Mai fuvolák


    

    Mai klarinétok


    

    Mai oboák
    Mai fagott és kontrafagott


        Mi jellemzi a fafúvók történetének utolsó, mintegy 200 évét? Talán
    az a legfontosabb, hogy a hangszereken megjelentek a billentyűk.  Maga
    a billentyű nem késői találmány, sőt. Már az ókori fafúvókon  is  több
    volt a hanglyuk, mint ujj a játékos  kezén,  a  lyukakat  tehát  gyűrű
    alakú tolókákkal takarták. A reneszánsz hangszereken  is  billentyűket
    alkalmaztak  a  távoli,  az  ujjak  számára  elérhetetlen   hanglyukak
    takarására, vagy azért, hogy bővíteni tudják a  hangterjedelmet  (mély
    furulyák, pommerek, dulciánok). De ez sem volt elég az  igazán  tiszta
    intonációhoz, a  már-már  bravúrosan  virtuóz  játékhoz.  Nézzünk  egy
    szemléletes példát, amely bármelyik fafúvóra érvényes, és a  félhangok
    fogásával kapcsolatos.
        Egyszerű fogásrendet alkalmazva megszólaltatunk egy hangot.  Ha  a
    soronkövetkező lyukat is takarjuk, akkor  a  hang  egy  egész  hanggal
    mélyül (hiszen megnő a hullámhossz). De hogyan szólaltatható meg az  e
    két hang közé eső félhang, mondjuk a "d" és "e"  közötti  "disz"  vagy
    "esz"? Megtehetjük, hogy a lyukat csak  részben  takarjuk,  de  nagyon
    kell ügyeskednünk, hogy a hang csupán félhangnyit  mélyüljön.  Hogy  e
    féllyukfogást  elősegítsék,  a  hangszereken  már   a   barokkban   is
    alkalmaztak ikerlyukakat: félhang fogásakor  a  kettő  közül  csak  az
    egyik lyukat kell takarni. A félhang azonban úgy is fogható, hogy  egy
    nyílást  kihagyva,  a  soronkövetkező  nyílást  takarjuk,  ez  az  ún.
    villafogás. Sajnos, e fogások nem adnak megfelelő  hangtisztaságot,  a
    félhang gyakran fátyolos, gikszerre hajlamos, mert hiszen sem a piciny
    lyukak, sem a villafogás nem ad olyan  határozott  légoszlopvégződést,
    mint egy megfelelő átmérőjű hangolónyílás.  A  legelőnyösebb  megoldás
    tehát egy nyugalmi helyzetében zárt billentyű, melyet csak  a  félhang
    megszólaltatásakor nyitunk, s  melynek  furata  elegendő  nagy,  helye
    pedig  eleve  garantálja  a  kívánt  hangmagasságot.  A   féllyuk   és
    villafogások   kényelmetlenségét   ezzel   kiküszöböltük,   a    játék
    felgyorsul, s a billentyűvel fogott  hangok  nem  színeződnek  el.  Ez
    persze csupán egyetlen érv a billentyűk mellett; nem  szóltunk  arról,
    hogy azokat mind a jobb, mind a bal  kéznek  működtetnie  kell  s  nem
    szóltunk a trillabillentyűkről és a számtalan automatikusan nyitó vagy
    záró billentyűről. De talán e  példából  is  megértjük,  hogy  az  1-2
    billentyűs barokk fafúvók után a  mai  hangszereken  miért  van  20-30
    billentyű.
        Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a fafúvók billentyűit  a  játékosok
    mindenkor örömmel üdvözölték. Noha a billentyűkre vonatkozó legrégebbi
    írásos adat 1413-ból, az első  ábrázolás  1510-ből  való,  még  Mozart
    idejében is használták a (mindössze) kétbillentyűs oboát. Úgy érezték,
    hogy  a  billentyűk   mechanikus,   "digitális"   igen-nem   üzemmódja
    veszélyezteti a hanglyukakkal való  közvetlen  kapcsolat  biztonságát.
    1823-ban a lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitungban  egy  hangszeres
    virtuóz a következőket írta: "A billentyűk használatával nem győzhetők
    le azok a  hátrányok,  melyeket  maguk  a  billentyűk  eredményeznek".
    Mennyire ismerős fordulat!
        A fafúvótörténet utolsó kétszáz évének másik  jellemző  mozzanata,
    hogy létrejöttek a mai hangszerfuratok (hangszermenzúrák), s kialakult
    az egységes, kiegyenlített fafúvókar. Ennek zenei  indítéka  a  barokk
    kamarazenekarból létrejött szimfonikus  zenekar,  akusztikai  indítéka
    pedig a rendszeres hangversenyélet. Amióta különvált az  előadó  és  a
    hallgató, az utóbbi pénzt (és nem is keveset) fizet a zenéért, tehát a
    szervezőknek  az  az  érdekük,  hogy  egy-egy  eseményt  minél  többen
    meghallgassanak. Az együtteseknek egyre nagyobb légteret kell  hanggal
    kitölteniük  (szerencsére  többnyire  még  hangosítás  nélkül!),  s  e
    követelmény a fafúvókat sújtja leginkább.
        A vonósok létszámát ugyanis növelni lehet - s növelték is, egyebek
    között  azért,  hogy  a  romantika  korában  meghonosított  kürtök  és
    harsonák fel ne borítsák a vonós/fúvós arányt. (A  Gewandhaus  zenekar
    vonóslétszáma 1781-ben 19, 1839ben  32,  1865-ben  52  fő;  Berlioz  a
    Fantasztikus szimfónia partitúrájában legalább 60,  Verdi  az  átlagos
    operazenekarokban és Wagner a Ringben 64 vonóst ír elő.) A rézfúvók is
    tölcséres sugárzójuk révén  jól  betöltik  a  nagyobb  hangtereket  is
    (legfeljebb a kürt kerül némiképp hátrányba, mert ez a hangszer nem  a
    terem irányában sugároz), és az ütőhangszerek legtöbbjének is van  még
    hangerőtartaléka. A fafúvók azonban - hacsak a  szerzőket  nem  valami
    különleges szándék vezérli - nem kettőzhetők. Az, hogy 1781-ben Mozart
    egyik szimfóniájának előadásakor 6 fagott  játszott,  különlegességnek
    számít.  Ezért  terjedt  el  a  (gyakorlatilag)   hengeres   furatúnak
    tekinthető Böhm fuvola, ugyanígy a nagyobb vivőerejű  német  fagott  a
    franciával  szemben,  vagy  a  Böhm  klarinét  a  gyönyörű  hangú,  de
    kétségtelenül kiegyenlítetlenebb német klarinét rovására. S ezért írja
    elő esetenként Mahler az oboáknak és klarinétoknak, hogy "aufgehobener
    Schalltrichter", hogy a  magasra  tartott  hangszerek  hangja  eredeti
    fényével törjön át a vonósok hangfüggönyén.
        Keletkeztek-e új hangszerek a legutóbbi 200 évben? Avagy a 400  év
    alatt kikristályosodott fafúvóskar már  nem  gyarapszik  tovább?  Hát,
    nemigen. Az 1841-ben Adolphe Sax által épített saxofon (mely  lényegét
    tekintve a klarinét és az oboa ötvözete, s bár fémből  készült,  mégis
    fafúvós hangszer), talán még polgárjogot nyert -  polgárjogát  azonban
    nem a szimfonikus zene, hanem a dzsessz  és  a  könnyűzene  vívta  ki.
    Nasorlló felépítésű a fából készült tárogató (Schunda, 1865), mely még
    Wagner Tristanjának bemutatójakor is megszólalt, ma viszont legföljebb
    a hangszergyűjtők kollekcióit gyarapítja. Viszonylag  szerencsésebb  a
    sorsa a  kontrafagottnak.  Már  1619-ből  van  írásos  híradásunk  egy
    "fagotkontra" építéséről, ezután valóban használták  is  e  hangszert,
    többnyire fúvószenekarokban. Végleges konstrukcióját azonban csak 1877
    után érte  el,  jellegzetesen  "háromrét"  hajtott  csövével,  mely  6
    méternyi síphosszat rejt magában. S ugyancsak  gyakran  szólal  meg  a
    fuvolánál egy oktávval magasabb kisfuvola (piccolo) - az ő magas, éles
    hangja emlékeztet leginkább a régi korok harcifuvoláira. Még néhány, a
    megszokottnál  mélyebb  fekvésű,  de  csak  ritkán  használt  hangszer
    (baritonoboa, alt- és basszusfuvola, kontrabasszusklarinét) - és kész.
        Nehéz  megmagyarázni,  hogy  éppen  napjainkban,  amikor   az   új
    hangszíneket szinte betegesen keressük  -  elektronikus  zene!  -  nem
    születnek  új  fafúvók  (melyek  pedig  mindig   is   színező-szerepet
    játszottak,  mint  az  orgonában  a   nyelvsípok).   A   megmerevedett
    hangszerhasználatot, a hangszerelési konvenciókat, a  hangszerjátékkal
    szemben  támasztott  minden  eddiginél  magasabb  követelményeket,   a
    különleges hangszerek viszonylag magas árát említhetjük,  s  talán  az
    újtól való  idegenkedést  is  -  ezek  pecsételik  meg  együttesen  az
    újítások sorsát.
        De ha új hangszert keveset hozott is a legutóbbi 200  esztendő,  a
    technikai   újításai   figyelemre    méltóak.    Például    évszázados
    kísérletsorozat eredményeképpen alakult ki  a  fuvolák  befúvónyílása,
    miközben  a  legváltozatosabb  geometriai  alakzatok   jöttek   létre.
    Ugyancsak fontos az a mód, ahogyan kialakítják a befúvónyílás peremét.
    Módosultak  a  klarinétfúvókák  is;  a  változás  geometriailag   csak
    századmilliméterekben  mérhető,  de  a  művész  számára  mégis  óriási
    jelentőségű.
        A rácsapó nyelvsíp igen kényes  szerkezet:  nem  mindegy,  hogy  a
    zárási fázis felé közeledve a nád hogyan simul rá a fúvóka  nyílására.
    A kettősnádaknál ugyanilyen fontos a nádat követő "stift".
        A fagottnál az "S" cső  alakja,  kúpossága  döntő.  Ugyanis  fából
    eleve nem lehet ilyen  szűk,  kúpos  keresztmetszeteket  készíteni,  e
    hangszerek mindig kis kúpos rézcsővel kezdődnek. S itt,  ebben  a  kis
    rézcsőben dől  el  a  hangszer  hangja,  hogy  könnyen  szólal-e  meg,
    nincsenek-e  fátyolos  tartományai.  E  cső  hosszával   változtatható
    bizonyos mértékig a hangmagasság is.
        A nádkészítés pedig igazi tudomány, számtalan "fogása"  van,  s  a
    művészek között sokan maguk is kitűnő nádkészítők. Megjelentek ugyan a
    "műanyag nádak" is, a természetes anyag azonban még biztosan  állja  a
    versenyt.
        S talán ami a legértékesebb újítása a legutóbbi másfél évtizednek:
    az, hogy felfedezte a régi korok hangszereit, köztük a  fafúvókat  is.
    Rádöbbentett bennünket arra,  hogy  a  maga  korában  minden  hangszer
    korszerű és tökéletes volt - és most, amikor a régi zene  reneszánszát
    éljük, ízlésvilágunkra frissítőleg  hatnak  a  már  régen  elfelejtett
    színek.

                                      *


        Illusztrációinkat az alábbi kötetekből vettük: Musikinstrumente im
    Wandel der Zeiten,  Artia,  Praga  1956;  Musikinstrumente  der  Welt.
    Prisma, Gütersloh 1981;  Musikinstrumente  des  Mittelalters  und  der
    Renaissance,   Moeck,   Celle   1980;   Akustik    und    musikalische
    Aufführungspraxis, Verlag das Musikinstrument, Frankfurt am Main 1972.
    Oboe & Fagott, Hallwag Verlag, Bern 1981.



    AKUSZTIKAI SZÉLJEGYZET

        A fúvós hangszereket fa- és rézfúvókra osztjuk fel, minthogy fából
    és rézből készülnek - legalábbis mainapság. Mert a régi időkben a  mai
    rézfúvók  elődeit  bronzból,  fából,  csontból   (pontosabban   állati
    szarvakból) is készítették. És ha meggondoljuk, az egyik  fafúvó  -  a
    fuvola - ma már fémből készül. Jobb tehát, ha a "fafúvós"  megjelölést
    alkalmazva nem a fára, hanem az ajak-  és  nyelvsípokra  gondolunk,  a
    rézfúvóknál pedig a tölcséres fúvókára, s mindenképpen  függetlenítjük
    magunkat a hangszer testét alkotó anyagtól. Mi a különbség ajaksíp  és
    nyelvsíp között? A rezgéskeltés módja! Minden  hangszerrezgéskeltőből,
    rezonátorból és valamilyen  sugárzó  vagy  akusztikai  illesztőrészből
    áll.  E  funkciók  sok  esetben  annyira   egybemosódnak,   hogy   nem
    választhatók szét,  máskor  meg  -  éppen  némelyik  fafuvónál  -  jól
    elkülönülnek.

    Ajaksípok

        Ha a légáram éles perembe  ütközik,  akkor  a  perem  két  oldalán
    periodikusan leváló légörvények hangot keltenek. Ennek frekvenciája  a
    geometriai elrendezéstől, a széláram  erősségétől  függ,  s  valójában
    meglehetősen instabil. Így működnek a szélben fütyülő távvezetékek,  a
    zúgó erdők.  E  fizikai  jelenség  akkor  lép  elő  hangszerré,  ha  a
    rezgéskeltőt valamilyen rezonátorral kötjük össze, s ezáltal a  rezgés
    fekvenciáját stabilizáljuk.  Az  ajaksípokban  e  rezonátor  mindig  a
    hangszer teste, pontosabban annak furata, s e furat geometriai  mérete
    (elsősorban  a  hosszúsága)  pontosan  meghatározza   a   hang   zenei
    magasságát. Az orgonák ajaksípjaiban a sípcső  állandó  hosszúságú,  a
    fuvolában, furulyában pedig akkora, hogy  éppen  kiadja  a  legmélyebb
    hangot,  de  a  légoszlop  hosszúságát   itt   változtatni   lehet   a
    hangszertest hangnyílásainak nyitásával-takarásával. Így szólaltatható
    meg e hangszerek alapregiszterének körülbelül egy oktávos terjedelme.

    Nyelvsípok

        Ha a légáram útjában egy bizonyos ponton periodikusan változtatjuk
    az áramlás keresztmetszetét, akkor ott nyomásváltozás lép fel,  és  ez
    ugyancsak hangjelenséghez vezet. Ha a  változó  keresztmetszetű  részt
    valamilyen rugalmas anyagból készítjük, akkor a  periodikus  változást
    maga  a  légáram  hozza  létre  és  tartja   fenn.   A   klarinétfélék
    befúvónyílását rugalmas nádnyelvvel fedjük, egy  kis  részt  hagyva  a
    nádvég rezgésének. Az oboa- és fagottfélék befúvónyílását két,  enyhén
    ívelt nádnyelv szembeállításával  képezzük  ki,  hogy  azok  a  befújt
    levegő hatására egymáshoz közel, szimmetrikusan rezegve hozzák létre a
    periodikus  nyomásváltozást.  Az   előbbieket   egyszerű   nádas,   az
    utóbbiakat kettős nádas hangszernek nevezzük.  A  frenvenciát  mindkét
    esetben a rezgéskeltőhöz csatolt rezonátorok stabilizálják.

    Közvetlen és közvetett rezgéskeltés

        A fuvolista közvetlenül fúj rá az  éles  peremre,  azaz  "ajakra".
    Évek  hosszú  során  át  alakítja  a  szájizmait,  keresi  a   légáram
    irányításának módozatait, hogy a  hangszer  a  megkívánt  színezettel,
    hangerősséggel  és  hangmagassággal  szólaljon  meg.  Tehát  közvetlen
    kapcsolatban áll a rezgéskeltés helyével, sőt:  ajkai  és  a  hangszer
    befúvónyílása együttesen alkotják a rezgéskeltés helyét. A  furulyánál
    viszont a befúvónyílást követő szélcsatorna  vezeti  rá  a  levegőt  a
    peremre  vagy  ajakélre,  ily  módon  a  játékos  nem  áll   közvetlen
    kapcsolatban a rezgéskeltési hellyel - a rezgéskeltés tehát közvetett.
        A klarinét, oboa, fagott  rezgéskeltése  is  közvetlen,  hiszen  a
    játékos ajkai között  rezeg  a  nád,  egyetlen  rezgéskeltő  rendszert
    alkotva az ajakkal. A szájtartás, a  szájizomzat  kialakítása  itt  is
    kitartó gyakorlás eredménye. (Habár régebben olyan nádas nyelvsípok is
    voltak, melyek nádját a játékos nem vette közvetlenül az  ajkai  közé,
    hanem a nád egy kis  szélkamrában  volt  elhelyezve,  s  befúváskor  a
    szélkamrában levő nyomást kellett  a  megfelelő  értékre  hozni.  Néha
    pedig a szélkamra maga a szájüreg volt, ha az ajkak a nád - lényegében
    már nem rezgő - tövét érintették.)
        Tény, hogy a közvetett rezgéskeltők első megfújásra  megszólalnak,
    a közvetlen megfújás tanulópénzét viszont keservesen meg kell fizetni,
    hiszen kezdetben a  hangszer  jóformán  meg  sem  szólal.  Ez  azonban
    gyakran félreértésekre ad okot; azt a  látszatot  kelti,  hogy  vannak
    könnyebb  és  nehezebb  hangszerek.  Közvetett  megfújáskor   messzebb
    kerülünk  a  rezgéskeltés  helyétől;  a  jellegzetesen  szép,  árnyalt
    furulyahang hosszú tréning eredménye, s bizony csak keveseknek  adatik
    meg.  A  közvetett  megfújás  nyomán  pedig   egy   kicsit   nyersebb,
    szenvtelenebb a hang, keményebbek a tranziensek.

    Rezonátorok

        A  rezgéskeltőhöz  kapcsolódó  rezonátor   nem   csupán   a   hang
    magasságát, hanem hangszínét, a hang vivőerejét, egyszóval  karakterét
    is meghatározza. Lehet hengeres, bővülő vagy enyhén szűkülő kúpos.  Az
    ezektől eltérő függvény szerinti keresztmetszetváltozás  nemharmonikus
    felhangokat termel, a hang kellemetlen  színezetet  nyerhet.  A  kúpos
    vagy hengeres hangszertestek keresztmetszete azonban egészen bonyolult
    is  lehet,  ezek  az  alakzatok  a  sugárzás  és   a   formánstartalom
    kialakításában  játszanak  hasznos   szerepet   (angolkürt,   fagott).
    ugyancsak nehéz matematikailag leírni  az  állati  szarvakból  készült
    zergekürt keresztmetszetét, hiszen  a  szarv  nem  szabályos  függvény
    szerint szűkül.
        Az  azonos  hangfekvésű  hangszerek   közül   a   szűk   furatútak
    felhangdúsabbak,  de  halkabbak  -  a  bő   furatúak   lágyabban,   de
    tömörebben, erőteljesebben szólnak.

    Akusztikai csatolórész

        A  fafúvók  meglehetősen  bonyolult  módon  sugároznak,  hiszen  a
    hangszerek  valamennyi  nyílása  aktív.  Az  ajaksípoknál  az   ajakél
    környezete   különösen   erősen   sugároz,   a   tölcséres   végződésű
    hangszereken pedig a tölcsér játszik fontos szerepet, mint a  sugárzás
    hatásfokát,  irányítottságát  javító  elem.   Ennek   megfelelően   az
    ajaksípok dipolsugárzók: az ajak és a legfelső  hangnyílás  együttesen
    hozza létre a  hangszer  sugárzási  iránykarakterisztikáját,  ami  ily
    módon hangonként más és más. (Például a mikrofonközeli  fuvolaszólista
    hangja is ezért vándorol ide-oda a  sztereó  bázis  mentén,  holott  a
    hangszer nem  változtatja  a  helyét.)  A  nyelvsípok  befúvási  helye
    akusztikai  szempontból  zártnak  tekinthető,  ezért  e  hangszereknek
    csupán a hanglyukai és (főleg) a tölcséres végződése sugároz. Érthető,
    hogy az ajaksípok végére sohasem tesznek tölcsért,  hiszen  az  úgysem
    venne részt a sugárzásban.

    Átfújás

        A fafúvósok alapregiszterének hangterjedelme alig több,  mint  egy
    oktáv. Ennek megszólaltatásához igénybe kell  vennünk  a  hangszertest
    teljes hosszát, valamennyi hangnyílását. Az alapregiszternél  magasabb
    hangokat átfújással képezik:  ilyenkor  a  hangszer  alapregiszterének
    megfelelő hangot fogják, azonban  -  a  befúvás  változtatásával  vagy
    segédbillentyű alkalmazásával az alaphang soronkövetkező  harmonikusát
    szólaltatják meg. A mindkét végén nyitott  ajaksípok  soron  következő
    harmonikusa: az alaphang oktávja. Ugyanez a  helyzet  az  egyik  végén
    zárt,  de  kúpos  nyelvsípoknál.  Az  egyik   végén   zárt,   hengeres
    klarinétnak azonban csak  a  páratlan  harmonikusai  erőteljesek,  így
    átfújáskor nem az alaphang felső  oktávja,  hanem  annak  is  a  felső
    kvintje szólal meg. A hangszerek felső hangtartományában  már  gyakran
    van  szükség  különleges  játéktechnikai   fogásokra,   s   ezek   még
    példányonként is változhatnak.


    HANGSZEREK ÉS HANGSZÍNEK

        Alább bemutatjuk  a  négy  mai  fafúvós  hangszernek  és  őseiknek
    hangspektrumát. Valamennyi színkép a  hangszerek  mf  megszólaltatását
    jeleníti meg.  A  p  ennél  lágyabb,  az  f  pedig  élesebb  hangszínt
    eredményez.  Számos  fafúvó  az  f   és   ff   dinamikaszinten   újabb
    mellékformánsokat termel, ezek  okozzák  a  nagyobb  hangosságérzetet,
    anélkül, hogy a  hangnyomásszint  számottevően  emelkedne.  (A  szerző
    vizsgálatai.)

    

    Tenor   furulya  (bŐ,  reneszánsz  furatú)  legmélyebb,  c2  hangjának
    színképe. Lágy hangkép, kevés harmonikus, a 8. rendszámú gyakorlatilag
    mérhetetlen.


    

    Mai  fém-fuvola  c1  hangjának  színképe. Gazdagabb harmonikustartalom
    (különösen  értékes  a  4.  harmonikus  magas  szintje,  ez  a hangnak
    különleges fényt kölcsönöz), ám a hang még ezzel együtt is lágy.


    

    Tenor  furulya  c2  hangjának színképe. A hanglyukak nagy része nyitva
    van,  a  légoszlop  vastagsága  a  rövid légoszlophosszhoz viszonyítva
    tekintélyes, a síp "bő", a hang tehát felhangszegény.


    

    Az  előbbi  fuvola  c2  hangja.  Mint  látjuk, a klasszikus hangszerek
    hangszínezete  szinte  hangról  hangra  változik.  E hangszerek hangja
    (egyebek   között)   ettől   emberi,   ettől   élő,  szembeállítva  az
    elektronikus hangkeltés szenvtelen kiegyenlítettségével.


    

    Tenor  görbekürt  legmélyebb  (c)  hangjának  színképe.  A  reneszánsz
    legfelhangdúsabb,   már-már   zörejszerű  fafúvós  színe.  Még  a  64.
    harmonikus  is  mérhető  (az  igen nagy vonalserűség miatt azonban már
    csak  jelképesen  ábrázolhatjuk).  Igen  magas a disszonáns összetevők
    szintje,  ezzel szemben az alaprezgés és ennek oktávjai nem emelkednek
    ki   lényegesen   -   ezért   van,   hogy  a  görbekürt  nem  ad  erős
    hangmagasságérzetet.   Érdemes   összehasonlítanunk   ezt  az  ábrát a
    fuvolafélék színképével.


    

    Szoprán   pommer   legmélyebb   hangjának   színképe.  Jól  láthatók a
    furatkialakítás  és  főleg  a  tölcsér  okozta  rezonáns kiemelkedések
    (formánsok),   ezek   hozzák  létre  e  hangszer  jellegzetes,  gágogó
    hangszínét.   A   hang   egyébként   éles,   felhangdús,   a  rendszám
    emelkedésével   a   magasabb  harmonikusok  azonban  sokkal  erősebben
    csökkennek,  mint  a  görbekürt  esetében,  ezért itt nem beszélhetünk
    zörejhatásról, zizegésről.


    

    Mai  oboa  c1  hangjának  színképe.  Feltűnően  emlékeztet a pommerére
    (figyeljük   az   első   formánst),   a   harmonikustartalom   azonban
    gyorsabban  csökken: az oboának lágyabb a hangja. Jelentős a különbség
    a  két  hangszer  teljesítménye között is - a színképábrák ezt nyilván
    nem jelzik.


    

    Basszusdulcián    legmélyebb    hangjának    színképe.    Visszafogott
    formánstartalom.   A  hangzást  zárttá  teszi  a  sugárzóra  helyezett
    perforált fadugó.


    

    Mai  fagott  C  hangjának  színképe.  A  sugárzó toldalékcső kiemeli a
    formánsokat,  a  hang  élesebb.  Ez  a  hangszer az oboával ellentétes
    irányban  fejlődött:  a szelídebb dulciánból élőbb, fényesebb hangzású
    fagott jött létre.


    

    Alt-chalumeau legmélyebb hangjának színképe. Akusztikailag egyik végén
    zárt  hengeres  sípcsőről  lévén  szó,  a  páros  harmonikus szintje a
    spektrum  kezdetén  igen  alacsony.  A  diszkrét  felhangtartalom és a
    kihagyásos   spektrum  együttesen  eredményezi  e  hangszer  lágy,  de
    klarinétszerű hangját.


    

    Mai  klarinét  legmélyebb  (az  előbbivel  nagyjából azonos magasságú)
    hangjának  színképe.  A  páros  harmonikusok  hiánya, illetve alacsony
    szintje  itt  is felismerhető, de a tölcsér révén a harmonikustartalom
    mégis jobban érvényesül: a hang fényesebb.



    A MAI FAFÚVÓK SUGÁRZÁSI TULAJDONSÁGAI

        Mint a hangsugárzók általában, alacsonyabb frekvenciákon a fafúvók
    is csaknem körsugárzók. A frekvencia növekedtével azonban  a  sugárzás
    egyre  irányítottabbá  válik,  és  ekkor  már  egyre  jobban  eltérnek
    egymástól az egyes hangszerfélék. Alább  J.  Meyer  nyomán  a  fafúvók
    magasfrekvenciás      sugárzását      szemléltetjük,      sematikusan,
    leegyszerűsítve. A sötétítéssel jelzett irányokban a hangnyomásszint a
    maximum és -3dB között van, tehát ezek a fő sugárzási irányok. Ábráink
    magyarázatot adnak rá, miért  oly  nehéz  megfelelőképpen  ültetni  és
    mikrofonozni a fafúvósokat, ha  a  felvételen  meg  akarjuk  őrizni  e
    hangszerek jellegzetes hangszínezetét, eredeti fényét.

    

    A   fuvola   dipólsugárzó,   és  ezért  még  3000  Hz  körül  is  nagy
    nyitásszögben sugároz. Az alsó, nyitott hangszervég csak egészen magas
    frekvenciákon jut főszerephez, ezek azonban a hangszer szinképében már
    nem  erőteljesek. Így a fuvola sugárzása meglehetősen irányítatlan (ha
    eltekintünk a fej árnyékoló hatásától).


    

    Az  oboa  (fent)  és a klarinét (lent) magasfrekvenciás sugárzásakor a
    hangszer  hossztengelye  dominál,  a  tölcsér  hatása  csak a spektrum
    legtetején  érvényesül.  Az  ábrákból az is kitűnik, hogy e hangszerek
    csak  akkor  szólnak  fényesen,  ha vízszintesen tartjuk őket, vagy ha
    erős a padlóreflexió.


    

    Nem úgy, mint az oboa és a klarinét: a fagott a mennyezeti reflexiókat
    használja ki.


    

    Görbekürt   legmélyebb   hangjának   sugárzási   karaktere.   E   hang
    megszólaltatásakor  az  ujjak  valamennyi  hangnyílást  letakarják, és
    ilyenkor  érvényesül a leginkább a hangszer visszahajlított végződése.
    Az  ábrából  kitűnik,  hogy minél erőteljesebb a visszahajlítás, annál
    jobbnak,   fényesebbnek   hallja   hangszerét  a  játékos.  (A  szerző
    vizsgálatai.)


    

    Görbekürt   legmagasabb   hangjának   sugárzási   karaktere.   E  hang
    megszólaltatásakor  valamennyi  hangnyílás  nyitva  van,  így (a kezek
    árnyékoló  hatásától  függően)  ezek is részt vesznek a sugárzásban. A
    sugárzás  szöge tehát most nagyobb, de a görbített hangszervég szerepe
    még itt sem elhanyagolható. (A szerző vizsgálatai.)