Multiszimpla felvételek

Multiszimpla felvételek

- A Reference Recordings hanglemezei

Van Svédországban egy barátom, akit ennek a magazinnak
köszönhetek: egyszer a kezébe került a HFM egyik száma; írt nekem, és
így ismerkedtünk össze. Mindketten meg voltunk hatva, ő amiatt, hogy
Magyarországon egyáltalán létezik hifi-újság, én meg amiatt, hogy
valakit Svédországban egyáltalán érdekel a mi aggasztóan közép-európai
használatra szánt Hifi Magazinunk. Barátom hithű audiofil, és bár nem
vagyok se kutyája, se macskája, valahányszor itt jár, mindig a kezembe
nyom valamit, hol egy különleges kábelt, hol egy különleges
hanglemezt.
Tőle kaptam az első Reference Recordings felvételt, Berlioz
Fantasztikus szimfóniáját, a világ leggroteszkebb lemezén. Habár a
Fantasztikus szimfóniával mindig baj van. Öt tételből áll, és ezek
közül a 3. a leghosszabb, miáltal az egyik lemezoldalra túl kevés, a
másikra túl sok zene jut. Ismerek egy Stokowski-felvételt, azon a 3.
tételt egyszerűen félbevágták, mint egy zsemlét, és a túlsó oldalon
folytatták. De ez a mostani Fantasztikus, ez még fantasztikusabb. Nem
33-mal, hanem 45-tel vágták, így pont három lemezoldalra fért ki. Mit
csináljanak a negyedikkel?! A szerkesztők úgy döntöttek, hogy oda is
rávágják a 4-5. tételt. "Végülis a hifisták úgyis folyton ezt
játsszák." Ez a mélységesen esztétikaellenes megállapítás előbb
felháborított, de mi tagadás, a szeánszokon gyakran rajtakapom magam,
hogy no persze, már megint Menetelünk a vérpadra és borzongunk a
Boszorkányszombaton.
Maga az előadás egyébként, úgy gondolom, nem rossz, sőt, sokkal
jobb, mint amilyet az úgynevezett audiofil cégektől várhatunk, és
tulajdonképpen csodálkozom is rajta, miből futotta a (nyilván) piciny
vállalatnak a neves zenekarra és nívós karmesterre. Tény, hogy a zene
itt valóban a zenét és nem csupán a hifi-demonstrációt szolgálja - de
elég kevés lemez van a világon, amellyel ennyire meggyőzően lehetne
érvelni a High Fidelity mellett. Erről egyébként majd
hanglemezkritikusunknak, Wilheim Andrásnak is lesz mondanivalója e
hanglemezrevü végén. A felvétel mindenesetre tisztán szól, jól
artikulált, és ijesztő energiákat hordoz - amelyek azonban sohasem
terhesek, sohasem fárasztóak. Utána bizony nemigen lehet feltenni egy
Hun...hun innen, hun onnan kapott, hétköznapi hanglemezt. Igaz, az ára
is legalább annyira fantasztikus, mint maga a szimfónia. Mint az
úgynevezett audiofil lemezek általában, az RR-ek is drágák: 17 dollár
az áruk. A kétlemezes Berlioz-albumért másfélszeres árat, 27 dollárt
számítanak. A Reference Recordings, hogy el ne feledjem, nem svéd cég,
mint az Opus 3 vagy a Proprius, hanem amerikai.
Annyira felkeltette az érdeklődésemet ez a felvétel, hogy levélben
fordultam a Reference Recordingshoz, további lemezekért. A cég elnöke,
Mr. J. Tamblyn Henderson nagyon szívélyes volt, és küldött három újabb
kiadványt. Közben kiderült, hogy a nyugatnémet Audio Int'l (ugyanaz,
akitől annakidején a Sheffield-Wagnert kaptuk, és aki szeptemberben
audiofil bemutatót tartott Budapesten, közösen az Ortofonnal - lásd
riportunkat az 50. oldalon) nemrég felvette listájára az RR-lemezeket,
és kiegészítette gyűjteményünket azzal a darabbal, amelyet a leginkább
hiányoltunk. Jelen hanglemez-revünk tárgya tehát nem kevesebb, mint 5
Reference Recordings lemez, az oldal alján látható diszkográfia
szerint.
Röviden a lemezek műsoráról. A Fantasztikus szimfóniát fölösleges
bemutatni, nem sok mű akad a zeneirodalomban, amelyet ennyiszer
lemezre vettek volna. A Tafelmusik Telemann egyik szvitje után nyerte
nevét. Egy régizene-együttes játszik itt, csupa eredeti vagy
utánépített hangszeren, nagyon-nagyon kellemes barokkzenét: Bach híres
Airjét, részleteket a Vízizenéből és Purcell-, valamint
Pachelbel-szvitekből, továbbá Vivaldinak egy fuvolára, fagottra és
vonósokra írt csodálatos kis koncertjét - nekem ez a kedvencem.
Respighi Templomablakok című művét (bocsánat a laikus
egyszerűsítésért) a Róma kútjaihoz célszerű hasonlítani, mert ez is
igen hangulatos programzene. Sir William Walton Facade, azaz Homlokzat
című szvitje körülbelül akkor keletkezett, amikor Stravinsky írta
korai és máig is legnépszerűbb műveit: a Petruskát, A katona
történetét - és helyenként fölöttébb stravinskys. Namármost, én úgy
vélem, hogy Stravinsky szerezte a legszórakoztatóbb komolyzenéket - és
megfordítva, a Facade, Walton 12 táncból álló szvitje valószínűleg a
legnívósabb szórakoztató szimfonikus zene, amit valaha is hallottam.
Iszonyúan jól szól. Az ötödik lemez, a Däfos, valami egészen
különleges műfajú zenével ajándékozza meg a hallgatóságot. Átmenet az
afrikai-brazil-indonéz népzene és a dzsessz között. Jómagam nem vagyok
dzsesszrajongó, de az ütőhangszereket mindig is szerettem, és ami itt
megszólal - a leheletfinom, csak lélegzetvisszafojtva hallgatható,
rovarcirpeléshez hasonló neszektől kezdve egészen a mennydörgésszerű
dob-robajokig - ehhez hasonlóval még nem találkoztam. Csak mellékesen
jegyzem meg: ezt a zenét Doug Sax, a Sheffield híres vágómérnöke vágta
lakklemezre. A Fantasztikus szimfóniát úgyszintén.
Bármelyik lemezt veszem is elő. ugyanoda lyukadok ki: döbbenetes,
micsoda tartalékai vannak még az elavult-elparentált hagyományos
hanglemeztechnikának. De persze a hátrányai is itt ugranak ki igazán:
míg a CD 60-70 percnyi zenét is tárolhat, a 45-ös fordulattal vágott,
nagydinamikájú, elejétől-végéig élvezhető, belsőbarázda-torzítás
nélküli (!) lemezoldalra általában még 20 percnyi műsor sem fér.
(Berlioz - 18:48, 15:35, 13:30. A leghosszabb a Tafelmusik - 18.18,
23.27. de ebben a fajta zenében nincsenek igazi fortisszimók. A többi
lemez műsorideje a kettő közé esik.)
A Reference Recordings hangmestere mindig ugyanaz, egy bizonyos
Prof. Keith Johnson - nem tudom, hol és miben professzor, de a
hangfelvételei után biztosan megérdemli ezt a címet. Nem akarom csupán
azt ismételgetni, amit a nyugati magazinokban (HFN/RR, International
Audio Review stb.) olvastam, de ahogy itt most
firkálgatok-fogalmazgatok, írásomban nem találok egyetlen eredeti
mondatot sem. Ami végül is nyugalommal tölt el, mert nekem nincs
valami nagy gyakorlatom abban, hogy a hangzó anyagból ítéljem meg a
felvételi technikát, és lám, mégis ugyanazt hallom, mint a többiek. Az
a lényeg, hogy a Reference Recordings hanglemezeken a zenének egy
sajátos perspektívája van. Nincs ugyan akkora természetes tere, mint a
kétmikrofonos felvételeknek (Opus, Proprius, Mark Levinson - én
változatlanul ezeket csodálom a legjobban), de kétségtelenül van tere,
és a hangszerek ebből a térből szólalnak meg. A szólamok rendkívül
precízek, legalább annyira a helyükön vannak, mint a leggondosabb
multimikrofonos felvételeken - csakhogy a közelmikrofonozott hang
kellemetlen és tolakodó és fárasztó, az RR-hangzás pedig természetes
és könnyed. Nyilvánvaló, hogy ezt a hangképet átmenetnek tekinthetjük
a "szimpla" és a "multi" mikrofontechnika termékei között. Az RR
nagyon sokat megőrzött a kétféle technika erényeiből, és nagyon-nagyon
keveset a hátrányaikból. A Johnson által kreált hangképre az a legjobb
jelző, hogy: autentikus.
Talán az a legjobb, ha szó szerint leírom, amit a Reference
Recording mond a saját munkamódszeréről és munkaeszközeiről.
"Ezek a felvételek jól megtervezett, kipróbált akusztikájú térben
készültek. A mikrofonok: klasszikus omnik, első- és másodrendű
kardioidok, vagy éppen kétirányúak. Schoeps, AKG és RCA elemekből
épülnek fel, és fázis-, illetve frekvenciaillesztéssel csatlakoznak az
igen "gyors", A-osztályú vonalerősítőhöz. A mikrofonokat egy 1/4
collos B&K referencia-mérőmikrofonhoz kalibráljuk. Nem alkalmazunk
transzformátort, ekvalizátort, fázisromboló szűrőket (amelyek pedig
csaknem mindig jelen vannak a profi berendezésekben!).
Mikrofonozási technikánkban a szimpla pároktól egészen a komplex,
sokcsatornás, késleltetéses rendszerekig mindent felhasználunk, hogy
megőrizzük a hangszerek testességét, és mégis igazi térből
szólaltassuk meg őket. Nem élünk a termelékeny, multi-monó
stúdió-keverés eszközével.
A mikrofon jele egy szó szerint egyedülálló, fókuszált résű magnót
táplál. Ez a gép egy 3,5 megahertzes, irányított sugarú előmágnesező
fejjel dolgozik, hogy az egészen magas tartományban is képes legyen
nagy energiákat rögzíteni. Az egész rendszernek rendkívül alacsony a
torzítása, és korrigálja a fázist mind a mély, mind a magas
frekvenciákon. Ehhez járul egy csaknem nulla szalaghurkú mechanika. E
magnó hangtisztaságban, tranzienseiben felülmúl minden hagyományos
analóg vagy digitális magnót. A szalagsebesség 38cm/s. A lakklemez
vágásakor is ugyanez a gép játssza le a mesterszalagot.
A 45-ös fordulatszámot azért választottuk, hogy tisztábban
vihessük át a magasfrekvenciás tranzienseket. Ez a fordulatszám módot
ad rá, hogy a barázdákat jobban elkülönítsük, különösen a belső
részeken. Emiatt a hangszedőtű is pontosabban tudja letapogatni ezeket
a tranzienseket."
Hát ez nem túl sok. Többet mond el maga Keith Johnson a
Stereophile magazinnak adott interjújában. Elmeséli, milyen elvek
szerint építette meg csodamagnóját (a Focused Gap technika nyilván nem
új, ő csak továbbfejlesztette), és hogy miért építi ő a mikrofonokat
is. Ezek igen nagy jelet, adnak ki a maguk egészen szimpla
elektronikájából tehát el lehet hagyni a szorosan vett
mikrofon-előerősítőt, nemkülönben az elektronikus keverőasztalt, a
torzítások legfőbb forrását. Johnson kizárólag passzív úton keveri a
csatornákat. Szerintem ez a legfontosabb az egészben. Érdemes
összevetni Johnson módszerét azzal a technikával, amelyről előző
számunkban írtunk (Jóvágású lemezek, HFM 18.)
A rend kedvéért megadom az RR postacímét (Box 77225X San
Francisco, CA, USA, 94107), bár talán jobb a nyugatnémet céghez
fordulni: Audio Int'l, 6 Frankfurt am Main, Gonzenheimerstrasse 2b,
Box 560 229, BRD. A lemezek ára körülbelül 40 márka, plusz
postaköltség. A legjobb, persze, az lenne, ha idehaza is meg lehetne
vásárolni a Reference Recordingsokat és az egyéb széphangú audiofil
lemezeket, de magam sem vagyok biztos benne, nem szülne-e ellenérzést,
ha 800-1000 forintos lemezek jelennének meg a hazai boltokban.
Most pedig, befejezésül, átadom a szót "hivatalos"
lemezkritikusunknak, Wilheim Andrásnak. Ő nem audiofil, hanem
zenetudós, egyszersmind gyakorló zenész. Magam is kíváncsi vagyok,
hogy ő vajon hogyan ítéli meg ezeket a műszaki ihletésű, de
mindenképpen zenei produktumokat.

DISZKOGRÁFIA

Berlioz: Symphonie fantastique
The Utah Symphony Orchestra
Conducted by Varijan Kojian (2 lemez) RR-11

"Tafelmusik"
(Popular Masterworks of the Baroque - Bach, Händel,
Vivaldi, Pachelbel, Purcell, Telemann)
Canada's Original-Instrument
Baroque Orchestra RR-13

Respighi: Church Windows
The Pacific Symphony Orchestra Conducted
by Keith Clark RR-15

Walton: Facade (stb.)
Chicago Pro Musica RR-16

És végül, a romantikus, barokk, modern komoly zenék után valami
egészen más, a világ egyik leghíresebb demonstrációs lemeze:

Däfos
Mickey Hart, Airto, Flora Purim (minden elképzelhető afrikai
ütőhangszeren és énekhangon) RR-12

E néhány lemezen vagy legalábbis többségükön sem az előadóművészi
produkció, sem a lemezek műsora nem indokolja, hogy recenzió íródjék
róluk. Az előadások inkább közepesek, vagy éppen: megbízható
színvonalúak (ami korántsem dicsérő jelző). E művek némelyikének
természetesen sokkal jobb felvételei is kaphatók a piacon, legtöbbjük
pedig afféle kuriózum: az ember egyszer meghallgatja őket, s azután
szinte már nem is emlékszik rájuk.
Mégis, ezeket a lemezeket nem lehet nem tudomásul venni. Sőt:
nagyon figyelmesen, sokszor meg kell hallgatni őket. A hangmérnöki
munka ugyanis - véleményem szerint egyedülálló, sőt, szinte a
produkcióból kiinduló, abból építkező, önálló értékkel bíró műalkotás.
Keith O. Johnson valóban művésze a szakmájának, s rendelkezik egy
olyan tulajdonsággal, amit jobb kifejezés híján halláskultúrának
nevezek. Mégpedig nem abban az értelemben, hogy különbséget tud tenni
jó és rossz hangzáskép között - nem, az ő halláskultúrája alkotó
jellegű. Minden egyes darabhoz, annak minden pillanatához olyan
hangzást alakít ki, amilyet a legjobbnak ítél, s a hangzásokból
folyamatosan építkezik. Irányítja a hallgató figyelmét, de úgy, hogy
semmit sem homályosít el és semmit sem emel ki túlságosan. A
hangzásarányok az ő felvételein nem tolódnak el egyik pillanatról a
másikra. Egy-egy hangszer vagy mozgástípus egyszer csak megjelenik a
zenei anyag kívánalmainak megfelelően - de azzal a természetességgel,
hogy akár azt hihetnék, mindig is ott volt, csak éppen nem figyeltünk
fel rá.
Művészetének technikai részéhez nem értek, és a róla szóló írások
elolvasása után sem értem igazán, hogy mit csinál s milyen technikai
apparátussal. De azt hiszem, ez másodlagos: ez az apparátus
valószínűleg csak az ő kezében működik ilyen konzseniálisan - ő
ugyanis, tudja, hogy mire akarja felhasználni, s nyilván azért hozta
létre ezt a berendezést, hogy megvalósíthassa hangzásideálját. Johnson
berendezése olyan, mint egy-egy nagy zenész speciálisan átalakított
hangszere (Glenn Gould zongorája például), amely valójában alkalmatlan
rá, hogy más is hasonló eredménnyel tudja használni. Addig, amíg
Johnson lemezeit nem hallottam, nem hittem volna, hogy a gép is lehet
ily mértékben személyre szabott tárgy.
A Reference Recordings lemezeit hallgatva mindvégig azt éreztem:
ezeknek a felvételeknek stílusuk van, személyes, semmi mással össze
nem téveszthető stílusuk. Lehetséges, hogy az ortodox
hifi-szempontokkal összeegyeztethetetlen, amit Johnson csinál, hiszen
végül is semmiféle természetes hangzásképhez nem hűek az ő
munkái.(Vesd össze ezt "Hűséges hűtlenség" című cikkünkkel, HFM 16. A
szerk.) Sőt, nagyon is beavatkozik a hangmérnök: azt teszi, amit
tennie kell, azaz interpretálja a hangzást! Johnson tudja, hogy nem
törekedhet a terembeli hangzás egyszerű visszaadására, mert a
hangfelvétel egészen egyszerűen más médium, mint az élő előadás. Csak
nagyon kevesek voltak hajlandók levonni azt a következtetést, hogy a
hanglemez önálló előadóművészeti műfaj, amelynek megvannak a maga
sajátos törvényei.
Johnson okvetlenül közéjük tartozik. Még akkor is, ha a
produkciók, amelyeket lemezein rögzített, önmagukban nem jelentősek
igazán. Akkor járok el a legkorrektebbül, ha ezeket az előadásokat úgy
jellemzem, hogy: elég jók ahhoz, hogy demonstrálódjék általuk Johnson
munkájának színvonala. Az igazi persze az lenne, ha ugyanolyan
nagyságrendű előadókkal dolgozhatna, mint amilyen nagy hangmérnök ő
maga - ám cége számára az ilyen produkciók valószínűleg
megfizethetetlenek. (Akárcsak a külön árkategóriába tartozó RR-lemezek
a vásárlók többsége számára...)
Az általam hallott lemezek között egyetlen kivételes színvonalú
zenei produkció akadt: a Tafelmusik. (Igaz, itt pedig a műsorválasztás
erősen kompromisszumos.) Kitűnő régizene-együttes a kanadai barokk
zenekar. Tagjai egyenként is nagyszerű zenészek lehetnek, együttes
munkájuk pedig elsőrangú. A hangfelvétel pedig a magam gyakorlatában
az első, ahol e régi hangszerek valóban hangszerként szólnak,
elképzelhetetlen hangszínbeli gazdagsággal - nem pedig a szokásos
muzeális kegyelettel, amit még a tiszteletreméltó célok sem
szentesíthetnének.