Hetedhéthatár |
Hi-Fi News & Record Review
November
"Nagyfokú aktivitás" - e szavakkal jellemzi a HFN/RR a
hangsugárzó-gyártó cégek tevékenységét, nemcsak azért, mert számos új
konstrukciót mutattak be a legutóbbi kiállításon, hanem mert az új
típusok között feltűnően sok az aktív modell. A Revox, a Spendor, a
Meridian, a Wharfedale mind "elővezetett" egy-egy ilyen különös
állatot, a Linn pedig legalábbis egy új keresztváltót tervezett a
hírneves nagy Isobarikhoz. Figyelmet érdemel a Bowers & Wilkins cég
"Active One" elnevezésű, páronként 1200 fontsterlinges aktívsugárzója,
amelyet egyébként nem is a B & W emblémával, hanem a tervező, John
Bowers saját nevével fémjeleztek, ezzel is hangsúlyozva, hogy kis
szériában, különös gondossággal gyártott, ezoterikus készülékről van
szó. A ("természetesen" optimálfázisú) Active One mindössze 28
literes, viszont több mint 30 kilót nyom. Basszusa jól csillapított,
de mélyre hatol, a gyár 40Hz-re - 6 decibelt specifikál. A
magassugárzót 100, a mélyeket 200 wattos V-MOSFET erősítő hajtja.
Colloms az 1985. januári számban már teszteli is az új ezoterikát.
A tesztnél valószínűleg érdekesebb számunkra az a tapasztalat, amelyre
Bowers az Active 1 tervezése folyamán tett szert, és amelyre most a
magazinok is felhívják a figyelmet. Eddig mindnyájan úgy tudtuk, hogy
az aktív rendszerben a teljesítményerősítő sokkal jobban "meg tudja
fogni" a hangszórót, minthogy közvetlenül kapcsolódik hozzá, nem pedig
a passzív keresztváltón keresztül. Nos, úgy látszik, hogy ez nem
egészen igaz. A hangszóró ugyanis visszatáplál egy bizonyos mértékű
energiát, és a passzív keresztváltó híján ezt most a
teljesítményerősítőnek kell elnyelnie, csillapítania. Ha erre nem
képes, kellemetlen intermoduláció lép fel. Bowers kezdetben olcsón
beszerezhető modul-erősítőkre spekulált, de az eredmény annyira
lehangolta, hogy kénytelen volt speciális erősítőket terveztetni, és
ez alaposan megdobta az Active One árát. (Újabb adalék a "Hogyan
csináljunk rossz hangsugárzót" koncepcióhoz.) Más kérdés, hogy az
Active 1 akkor most jól szól-e vagy sem. Colloms, ha nem lelkesedik
is, de elfogadható bizonyítványt állít ki Bowernek - ezzel szemben a
HFA katasztrofálisnak ítéli az új aktívsugárzó hangját.
* Senki sem tudja megmondani, mennyi pénzt öltek eddig a gyárak a
digitális hanglemeznek részben a kidolgozására, részben a
propagálására; valószínű, hogy ha csupán a reklámhadjárat költségeinek
egytizedét az analóg lemeztechnika fejlesztésére fordítják, akkor
otthonunkban ma nem úgy szól a zene, mint ahogyan szól. De azért ha
nem csurran, legalább cseppen: időről időre az LP is profitál
valamicskét a technika fejlődéséből. A legújabb hír egy
"hanglemezkeményítési" eljárásról szól.
Ismeretes, hogy a hanglemezek anyaga nem eléggé kemény, játék
közben a barázdák enyhén (rugalmasan) deformálódnak a hangszedőtű
nyomása alatt, emiatt zaj és torzítás lép fel, nem is beszélve arról
hogy ez a barázda-deformálódás a magashang-átvitelnek is határt szab.
Annakidején, amikor a CD4 diszkrét kvadrofónia még sokat ígérő
kalandnak tűnt, a JVC előállíttatott egy keményebb vinil-alapanyagot,
és ezzel egészen 45kHz-ig terjesztette ki a hanglemezre vágható és
onnan le is olvasható frekvenciasáv felső határát. Most kiderült, hogy
tovább keményíthető a barázdák felülete, ha lézersugaras kezelésnek
vetik alá, mint ezt - a kábelgyártás tapasztalataira támaszkodva - a
Hitachi Cable kutatói ajánlják. Állítólag a Denon és a Toshiba már
megfogadta tanácsukat.
* Szintén a Hitachi Cable adataira, illetve a hangszedő-szakértő
van den Hul tapasztalataira hivatkozva Martin Colloms cikket írt az új
kábelgyártási technikáról, amelynek az a lényege, hogy különösen
finom, "oxigénmentes" rezet használnak, azt viszonylag nagyméretű
kristályokká alakítják (LC, azaz Linear Crystal technika), s ez képezi
aztán a kábelgyártás alapanyagát. A Hitachi és más japán cégek
állítása szerint az ilyen kábel bármiféle analóg jelet hűségesebben
visz át, mint a hagyományos kábeltípusok. Mind többen és mind több
célra használják az LC-kábeleket, nem csupán az egyes készülékek
(közéjük értve a színes tévét) összekapcsolására, hanem a készülékek,
sőt, akár a keresztváltók kábelezésére is. A Sony Esprit erősítőkben
pedig a nyomtatott áramkörök fóliái is LC-rézből készültek.
(Akit azonban érdekel a kábelvarázslás, feltétlenül ismerkedjen
meg J. M. Hughes nézeteivel is, a Hi-Fi Answers szemléjében!)
*
Meg'font'olt kiadások
Tippekre nemcsak a magyarnak, hanem a britnek is szüksége van.
Martin Colloms a múlt esztendő utolsó lapszámaiban már segített
összeállítani a 250, illetve 375 fontsterlinges hifi-láncot. Most
februárban 500, áprilisban pedig 750 fontsterlingre növeli a büdzsét.
A figyelmes olvasó nyilván magától is rájön, hogy kispénzű vásárlónak
könnyebb tanácsot adni: nem sok olyan készülék akad, amely olcsó és
mégis elfogadható. Több pénzből nemcsak jobbat, hanem többfélét is
lehet venni, így aztán a tanácsadás rövidesen konzultációba torkollik,
egyre több alternatíva kerül szóba - és hát végül úgyis a vásárlónak
kell döntenie.
Akinek zsebét tehát (körülbelül) 500 font duzzasztja, annak a
következő 4 alternatíva között célszerű választania (mondja Colloms).
Veheti bázisnak a szerény, de jó képességű Mordaunt-Short MS100
hangsugárzót (de: vegye figyelembe az MS100 tesztjét!), az olcsó,
Target-féle, vagy a drágább, MS hangdobozállvánnyal. Ebben az esetben
egy Rega Planar 2 futómű, Rega RB250 hangkar, Audio Technica AT31E
MC-hangszedő. Mission Cyrus One erősítő alkothatja a lánc elejét. A
második változat egy drágább lemezjátszón alapul, ez a doboz nélküli,
fazék formájú Walker CJ61 futómű (89,-) a Rega RB300 hangkarral és a
Denon DL103 hangszedővel, újra a Mission Cyrus One, de már csak a B &
W DM110 hangsugárzó, Target lábazattal. A harmadik, "klasszikus"
változatban a hangsugárzó a legfontosabb: Rogers LS3/5A vagy Spendor
Prelude (230,-j. Ekkor egy Ortofon MC10 Super egészíti ki a Regát,
illetve a Mission erősítőt. Végül, ha valaki már eleve CD-játszóval
akar startolni (Marantz CD63B vagy Philips CD101), akkor az erősítőn
és a hangsugárzón kell takarékoskodnia (Rotel RA820BX és B & W DM110).
A 750 fontos büdzsét, hasonló elvek szerint, nyilván még
többféleképpen lehetne felosztani. Colloms tehát inkább csak
felsorolja a számításba vehető készülékeket, az olcsóbbaktól a
drágábbak felé haladva. Erősítők: Rotel RA820BX, Mission Cyrus One,
Mission Cyrus Two, Audiolab 8000A, Naim Nait, AR-Cambridge, Musical
Fidelity Synthesis. (Amelyiken nincs MC-bemenet, ahhoz Colloms egy pár
Ortofon T-5 transzformátort ajánl.) Futóművek: Rega Planar2, Walker
CJ61 és CJ58, Dunlop Systemdek. Hangkarok: Rega RB250, RB300, Linn
LVX, Logic. Hangszedők: Ortofon MC10 Super, Denon DL103,
Audio-Technica AT31E, Logic Claro Gold, Linn Trak (valamennyi
MC-típus!). Hangsugárzók: Mordaunt-Short MS100, Linn Kan, a
"klasszikus" LS3/5A, a Sony APM22-es (de most már erős
fenntartásokkal!), Spendor Prelude, Tannoy Venus, eltérő ízlésűeknek
JBL L46. Hangdobozállványok: Target, Heybrook, de akár a drágábbak is
szóba jöhetnek.
A 750 fontos keretbe akár egy Linn Sondek (400,-) is belefér.
Elképzelhető, mondja Colloms, hogy valaki mindenekelőtt egy jó
futóművet szeretne, még ha a többi láncszem átmenetileg gyöngébb is.
Azokat később le lehet cserélní.
És persze, ha mindenből a legolcsóbbat választjuk, akkor 750
fontból nemcsak lemezjátszóra, de egyszersmind CD-játszóra is futja...
*
* Az olcsó erősítőkben természetesen nincs LC-réz, de azért ezek
is szólhatnak jól, sőt, nagy sikert is arathatnak. Utána pedig
osztódással szaporodnak: elő- és végfokozatra osztódnak. Így az olcsó
Rotel RA820B minimanó az RC/RB870 kombináció számára is kedvező
hangulatot teremtett a hifi-piacon, a 2x50 wattos Audiolab 8000 pedig
szintén nemcsak az elektromos jeleket erősíti, hanem egyszersmind a
8000 C/P típusjelű elő/végfokozat propagandáját is. A Rotel-szet nem
egész 400 fontsterlingbe kerül, és Martin Colloms meg van elégedve
vele; a 670 fontsterlinges Audiolab-készlettől viszont, mint írja,
ennyi pénzért többet várt volna.
Sikeres integrált erősítők szétépített kivitelben: Rotel RC/RB 870
(fenn) és Audiolab 8000 C/P
December
John Atkinson, akiben mi nemcsak a neves kollégát, hanem az angol
úriembert is joggal tiszteljük, ezúttal egészen szűkre fogja
szerkesztői jegyzeteit, és a rovatot teljesen átengedi a HFN/RR
alkalmi "tudósítójának", James Boyk amerikai zongoristának, azzal,
hogy a tőle kapott levél JA gondolatait is tükrözi, éspedig
pontosabban, mintsem ő, mármint JA ki tudta volna fejezni. Eszerint mi
is akkor járunk el helyesen, ha összefoglalás vagy kommentár helyett
(már amennyire angolságunkból futja) szó szerint közreadjuk az
amerikai muzsikus levelét, amely az analóg/digitális vitához fűz újabb
adalékokat.
"Szeretném megkönnyíteni a dolgom egy anekdotával, amely olyan
közérthető dolgokról szól, mint az étel és az ital. Ismertem egy
embert, akinek egyszercsak feltűnt valami az általa évek óta
rendszeresen fogyasztott kávékeverék ízében. A boltos tagadta, hogy
megváltoztatták volna a keveréket, de amikor a kávészállító cég
tulajdonosát is megkérdezték, kiderült, hogy a kávékeveréken belül az
egyik fajtát újabban egy olyan ültetvényről vásárolják, amely
ugyanazon a hegyen, de 200 méterrel magasabban terül el. Ismertem
viszont egy másik, az előzőtől teljes mértékben különböző embert, aki
képtelen volt különbséget érezni a különféle vendéglők főztje között,
eltekintve attól, persze, hogy az egyikért esetleg több dollárt kell
fizetni. Nem arról van szó, hogy ő tagadta volna az ízek és a tálalás
jelentőségét, nem! Sokkal rosszabb annál: neki sejtelme sem volt még
csak e fogalmak létezéséről sem! Számára ezek értelmezhetetlen, holt
kifejezések voltak.
A valóságban azonban igenis léteznek különbségek, és én úgy vélem,
hogy a fentebb említett két ember közül az egyik alkalmasnak bizonyul
arra, hogy kávét válasszon. Számodra, a második viszont aligha lehetne
a szerzője azoknak az étlapoknak, amelyeket Te a kedvenc vendéglődben
olvasgatsz. Nem hiszem, hogy ez a két ember szimmetrikusan, egyenlő
messzeségre távolodott volna a valóságtól. Az első van közelebb az
igazsághoz!
Az audio nyelvére fordítva: ha a szeánszon "A" és "B" vesz részt,
és "A" hall különbséget, "B" pedig nem, akkor két dolgot biztosra
vehetünk: először, hogy igenis van különbség, másodszor, hogy kettejük
közül "A" az érzékenyebb fülű. Természetesen "B" is bárki másnál
jobban ismeri a saját tapasztalatát de - "A" jobban megközelíti a
valóságot.
Tudományos módszerrel élve, számos óvást emelhetünk az egész
eljárás ellen, valamint a szeánsz körülményeit illetően, de a lényegen
ez mit sem változtat. S bár én semmi kivetni valót nem találok a
tudományos megközelítési módban (furcsa is volna, ha találnék, hiszen
mi is ilyen módszerrel rendeztük digitális meghallgatási próbáinkat a
Californiai Műszaki Intézetben), valami nem tetszik nekem abban, hogy
a teszt-procedúra résztvevőit az objektivitás nevében előzőleg
elzárják a szakemberek véleményétől. Vajon számon kérjük-e a
borszakértőtől, hogy A-B vaktesztben ízlelte-e meg a borokat? Nem,
elfogadjuk az ítéletét, legalább provizórikusan, mert tudjuk, hogy az
illető minden valószínűség szerint megérdemli a szakértő nevet. Akkor
tehát, ha két profi hangmérnök nyilatkozik a digitális átvitelről, és
az egyik azt mondja, hall különbséget, a másik pedig azt mondja, nem
hall ilyet - miért nem hisszük el nekik, hogy mindketten őszintén
számolnak be arról, amit észleltek?! Természetesen, ha így áll a
dolog, akkor - mint előbb kifejtettem - az áll közülük közelebb a
valósághoz, amelyikük hallja a különbséget. Azt hiszem, éppen ez az
oka, hogy egyesek oly hevesen védelmezik a digitális eljárást, és oly
hevesen támadják mindazokat, akiknek problémáik vannak az új
technikával.
Ami a meghallgatásokat illeti, mindenki félreérti a szeánszok
tanulságát, valahányszor az jön ki, hogy senki se hall különbséget. Ez
az eredmény egyáltalán nem azt jelenti, hogy nincs különbség! Azt
jelenti, hogy vagy nincs különbség, vagy a berendezésünk
felbontóképessége nem elégséges, vagy minden résztvevő "B". Feltéve,
hogy a teszten elég sokan vesznek részt, kizártnak tekinthetjük, hogy
minden résztvevő "B" volna, és ezért az igazán tudományos gondolkodás
oda vezet bennünket, hogy: javítanunk kell a berendezésünk minőségén.
Itt van a kutya eltemetve. A mi szeánszainkon egyszerű, de
nagyszerű mikrofonozást használtunk, és tanúsítom, hogy a
Sheffield-rendszernek, amelyet Doug Sax használ etalonnak, oly mértékű
a felbontóképessége, hogy ilyesmiről a legtöbb audiofil még csak nem
is álmodhat. Ezt a felbontóképesség kifejezést egyesek blöffnek érzik
talán, de ez gondolatszegénységre vall, amely mindazonáltal érthető:
ugyan hol is hallhatták volna ők az erőnek, a finomságnak és a
szépségnek ezt a kombinációját? No persze, az élő zenében. És pont ez
az, amelyet mi hangforrásnak használunk. Mindennemű próbának csakis a
megfelelőképpen kiválasztott műfajú, élő zene lehet a forrása, nem
pedig a hanglemezen vagy magnószalagon tárolt, már eleve degradált
minőségű hanganyag. Amikor Doug Sax felbontóképességről beszél, akkor
ezt úgy értsük, hogy ő szélesvásznú mozit néz, nem pedig televíziós
képernyőt, mint az ellenlábasai.
Fő mondanivalója tehát az én fárasztó levelemnek először is az,
hogy ha senki sem hall különbséget, akkor feltehetőleg a berendezéssel
van baj. Másodszor pedig: ha valaki hallja a különbséget, akkor neki
feltétlenül igaza van. (Hogy aztán a többiek egyetértenek-e vele, az
már más lapra tartozik.)
Ezek az érzékeny emberek: valóságos ajándék nekünk, többieknek. Ha
képességüket arra fordítják, hogy főzzenek nekünk, mesterszakácsnak
hívjuk őket, ha viszont érzékenységüket az ételek kiválogatásában élik
ki, ínyencnek neveztetnek. Ha képeket alkotnak, festőművész a nevük,
ha csupán méltányolni tudják a műveket, műélvezőknek tartjuk őket.
Beszéljünk hifiről, és máris elérkeztünk az aranyfülűekhez, meg
azokhoz, akik mindent folyton felspéciznek. (A szerkesztőségekhez írt
levelekben az ő intellektuális szavahihetőségüket szokás kétségbe
vonni.) El tudjuk-e képzelni, hogy Brillat-Savarin, a híres szakács
voltaképpen nem tett mást, csupán felspécizte az ételeket?
* James Boyk a szívünkből beszél, de azért a véleményén kívül jó
volna tudni egyet s mást ő magáról is. Nos, kívánságunk tüstént
teljesülni fog, ugyanis a decemberi számban nagy amerikai tudósítást
olvashatunk Ken Kessler tollából. "Ken - mondta neki Atkinson -, ugorj
át az Államokba, tapintsd ki ott a nemzet pulzusát. Nyerj magadnak egy
Pulitzer-díjat." (A lexikonból: "Pulitzer, Joseph, magyar származású
újságíró... a szenzációhajhász amerikai újságírás egyik megteremtője,
róla nevezték el az USA-ban évente kiosztott újságírói, irodalmi,
zenei díjakat.") Kesslert odaát kézről kézre adták a kollégák.
Meglátogatta a HFN/RR-rel egyébként is kapcsolatban álló Boykot is, és
elmondja róla, hogy: profi muzsikus, aki ezenkívül hang-reprodukcióról
ad elő valamelyik főiskolán, továbbá (akárcsak Kessler) csőmániákul,
és ő áll a Performance Recording nevű lemezcég mögött, mely intézmény
kizárólag analóg felvételeket készít, kizárólag elektroncsöves
berendezésekkel. "Hány embert ismersz, aki otthonában is képes
összehasonlítani az élő hangot a reprodukálttal? Szó sincs itt a
szokásos, ködös misztifikációról - James felugrik, odaül a zongorához,
és máris visszajátssza neked a zenét, hogy megértsd, mire gondolt."
Boyk természetesen megszállottja a mikrofonozásnak, azon belül is a
minimálmikrofonozásnak, és olyan szeretettel beszél Alan Blumleinről
(ama bizonyos keresztpáros mikrofonozás atyjáról), mint amilyennel az
olaszok beszélnek mondjuk egy Ferrari kocsiról.
* Boyk nem csupán a saját felvételeit mutatta meg Kesslernek, de
elvitte őt (bejelentés nélkül!) Doug Sax vágótermébe is. Boyk és Sax
jóbarátok, és osztoznak egymás véleményében, miszerint a Compact Disc
csupán befejezte azt, amit a tranzisztortechnika elkezdett. Mellesleg,
mondja Kessler, a Nyugati Parton nem ismerik a
Tranzisztor-Kontra-Elektroncső vitát. "Akiket végiglátogattam, azoknak
95 százaléka csöves erősítőt használt, és esze ágában sem volt
mentegetődzni emiatt."
Eljutott Kessler az Infinity főhadiszállására is, és ott marathoni
szeánszot hallgatott végig a híres Infinity Reference Standard
hangsugárzón. Az Infinity vezérkara olyan megvetéssel néz az LP-re,
mint mi, audiofilek a műsoros kazettára ők kizárólag mesterszalagokat
hallgatnak, abból annyi van nekik, hogy a gyűjtemény két teljes falat
foglal el a hatalmas lehallgatóteremben. A zenét Otari magnóval és
Audio Research erősítőkkel szólaltatják meg, fene a jó dolgukat. Az
IRS hangsugárzó egy kettős oszlopból áll, az egyikben 6 darab 30
centis mélyhangszóró rejlik, ezeket 1500 wattal hajtják (a 16Hz még
teljes energiával jelen van!), a másik oszlopban tucatnyi EMIT csipogó
és EMIM középsugárzó sorakozik, függőleges vonalba rendezve.
"Higgyétek el, mielőtt hallottam volna az IRS-t, szűz voltam a
hifiben" - mondja Kessler, az élménytől megrendülten.
A WAMM hangsugárzót azért díszítik virággal, hogy még szebb legyen.
Hát még, ha melléraknák a szub-basszusdobozát is!
Az IRS-t azért képzeletben mégiscsak betennénk a szobánkba, de mit
szóljunk a több mint 40 ezer dolláros WAMM hangsugárzóhoz? (Takarjátok
el a szemeteket, és előbb csak óvatosan sandítsatok ki a kezetek alól,
a bal oldati képre.) Ez a monstrum a Wilson hanglemezgyár etalonja, a
hangmérnökök maguknak csinálták, de azóta már másoknak is megépítettek
vagy féltucat párat, "nyusztból, nyestből, mókusból, kutyából meg
farkasból", azaz a legkülönfélébb dinamikus és elektrosztatikus
hangszórókból. Alul a két ovális KEF itt csak mély-középsugárzó lehet,
ugyanis a totemoszlop mögött még egy szub-basszussugárzó is emelkedik,
de az nincs rajta a képen. Az ember azt hinné, hogy ebből az
összevisszaságból csak valami tohuvabohu jöhet ki, nem pedig koherens
hangkép, de Kessler erősködik, hogy igenis csodálatosan szólt a zene;
az IRS hangjához lehetne hasonlítani, csak az a különbség, hogy míg az
IRS csak felkínálja neked az igazságot, a WAMM rákényszerít, hogy azt
tudomásul is vedd. Az IRS megengedi, hogy beszélgess zene közben, a
WAMM rád rivall: "pofa be, tejfelesszájúak, itt én beszélek!".
Az élménybeszámoló a februári számban folytatódik. Sok mindenről
ír Kessler: készülékekről, emberekről, kiállításokról,
kereskedelemről, New Yorkról és az embereknek a High Fidelityvel
kapcsolatos attitűdjéről. Az utóbbit, Kessler szerint, az a felirat
reprezentálja a leghívebben, amelyet első New York-i sétaútján
pillantott meg:
Dolby Sztereó Pornó Mozi
Ha már a csöves erősítők, s közöttük az Audio Researchök amúgy is
szóba kerültek, John Atkinson maga is elmondja a véleményét az ARC
D-250/II-ről, erről a 2x250 wattos, 5662 fontsterlinges, a színes
fotón gyönyörűséges-félelmetesen izzó, elektroncsöves bestiáról de hát
minek is fájdítsuk a szívünket.
Audio Research D-250 teljesítményerősítő. Izzó lelkiismeretfurdalás a
mi hűvös, félvezetős lelkivilágunkban
Ősrégi cég, ősrégi hangszóró: Decca ribbon
Régi cég, vadonatúj hangszedő: Empire MC1000
* Ebben a számban teszteli Colloms az új hangszedőket, köztük az
egészen egzotikus modelleket (Koetsu, Talisman, van den Hul). Itt
olvashatjuk az első jellemzést van den Hul első "saját"
hangszedőjéről, az MC1000-ről, ezt a hangszedőt, mint kiderül, az
amerikai Empire készíti. Az Empire mágneses hangszedőit egykor magunk
is fölöttébb kedveltük - érdekes most viszontlátni a régi cégnevet egy
egzotikus MC-típuson. Az MC1000-es, bár (zenei értelemben) nem annyira
dinamikus, mint az eredeti EMT vagy a Koetsuk, Colloms favoritja lett.
Colloms egyszersmind megpróbálja minőségük szerint csoportokba
rendezni a Best Buy hangszedőket. Íme:
"A Birodalom visszavág". Az Empire (=Birodalom) a van den Hul-tervezte
ezoterikus MC-hangszedővel ismét kihívást intéz a hifistákhoz
Az MC1000-est a Koetsu Black, majd a Talisman Alchemist IIIS
követi; szorosan a nyomukban van a Linn Karma, majd az Asak, az AT33MC
és a Mission Bose. A következő csoportot a Dynavector Karat DV23R
vezeti, a (régebbi) Mission 773HC és az AT 160ML előtt; utánuk jön az
Electro IILZ. Egy csoporttal lejjebb a Kiadea MC10, a Shure V15/V és
az ősállat Denon DL103 vezetné az élbolyt. Végül 60 fontsterling alatt
jó vételnek látszik az Audio Technica AT31E és az Ortofon MC10 Super.
Linn Karma MC-hangszedő, azaz egy speciális Supex, a Linn előírásainak
magfelelő, robusztusabb, stabilabban felfogható testbe építve - egyike
a Hi-Fi Answers állandó témáinak.
1985. január
A Menő Manó (a 3020-as erősítő) és a Teslánál gyártatott 5120-as
lemezjátszó után most egy hangsugárzóval hívja fel magára a figyelmet
NAD cég. Miután a kényelmesebbik trükköt, ti. hogy kicsi hangdobozt
árusítsanak drágán, már többen is kijátszották (Rogers, Linn,
Celestion stb.), a NAD inkább azt eszelte ki, hogy ő meg egy
nagyméretű dobozt fog árusítani viszonylag olcsón: persze, nem annyira
olcsón, amennyire mi, magyarok szeretnénk, de az angol hifisták minden
bizonnyal nagyon tisztességesnek érzik majd a NAD20 (ez a típusszáma)
páronkénti 230 fontsterlinges árát, minthogy ennyiért semelyik neves
cég nem kínál ekkora "állódobozt". Akár a 3020-as erősítő és az
5120-as lemezjátszó, a hangsugárzó sem Angliában készül: az NSZK-ban
gyártatja a NAD. Paul Messenger, az ő Szubjektív Hangok rovatában
egész jókat ír az új dobozról. (A NAD 20 bennünket az Audax BEX40-re
emlékeztet - lásd 7. kiadásunk hangsugárzótesztjét.)
NAD 20 hangsugárzó (a Menő Manó és a Rút Kis Kacsa családjából)
* Az ezoterikus magassugárzók az ionhangszórók és a ribbonok
történetét írja meg (két részben: a januári és a februári számban) az
egyik legilletékesebb: Stanley Kelly. a híres Decca-szalagsugárzók
atyja. Ami a rabbonokat illeti, Kelly így zárja cikkét: "kijózanító
gondolat, hogy az eredeti konstrukció (...) gyakorlatilag változatlan
maradt 30 éven át, és még mindig felülmúlja a modern csipogók
többségét". Hát igen. Ennyit a technika hétmérföldes lépéseiről.
* A "Philips-család" hat CD-játszóját teszteli a januári HFN/RR. A
legolcsóbb a Philips CD101, illetve a vele (belül) tökéletesen azonos
Marantz CD63B (280 fontsterling). valamint a náluk 60 fonttal drágább
Philips CD104. A további három készülék, a Marantz CD84, a Mission
CD7000 és a Meridian MCD egyaránt 400 fontba kerül, és egyaránt a
Philipstől vásárolt CD-játszón alapul, csak éppen a tervezők
mindenféle szolgáltatásokkal ruházták fel az alapgépet, és apró, de
lényeges módosításokat hajtottak végre rajta: feljavították a
tápegységet, finomítottak az analóg áramkörökön stb.
A Bose 901 ötödik generációja
* Csaknem 15 évvel ezelőtt. 1971-ben tesztelte a Hi-Fi News a Bose
901-es. "direct/reflecting" hangsugárzót, pontosabban annak legelső
generációját (a szintén akkoriban tervezett B&W DM70-essel, a KEF
Chorele-lal és a hírneves AR3a-val egyetemben). Mint ismeretes, a Bose
901-es egy ötszögletű doboz, 9 egyforma, szélessávú hangszóró van
benne, és ezek közül egy előrefelé, 8 pedig hátrafelé, a falakra
sugároz, a teremhangzás imitálása céljából. Az angol szakírók
leszögezték, hogy a Bose-féle sztereó hangkép elvileg inkorrekt és
egyébiránt sem felel meg az ízlésüknek. Igen ám, csakhogy tizenöt év
alatt a szakírók, sőt, a lapszerkesztők is jönnek, majd mennek, a Bose
901-es viszont még mindig nagyon jól érzi magát. A motorjait időközben
lecserélték, a dobozát is módosították (hátuil reflexnyílásokat
nyitottak rajta), de a lényegen nem változtattak, és a Bose 901-es
voltaképpen a világ legnépszerűbb hangdobozainak egyike. A "Mark V"
nemrégiben jelent meg a brit piacon is, és a HFN/RR indokoltnak látta
szembesíteni magát 15 évvel ezelőtti véleményével, illetve mai ízlését
az immár (páronként) 1200 fontsterlinges Bose-zal. Konklúzióját alább
szó szerint idézzük:
"A Bose jó benyomást tehet az avatatlan vásárlóra; feltehetőleg ez
magyarázza hosszú és sikeres karrierjét. Simábban és színezetlenebbül
szól, mint a legtöbb rock-monitor (az eredeti szövegben PA-system
áll), jó nagyokat nyom a basszusban, és kompakt doboz létére is kiadós
hangnyomást képes kelteni. Elhelyezése nem kritikus a sztereó
hangképre. Nagy színpad benyomását kelti.
Mindazonáltal, jelenlegi referenciáinkhoz viszonyítva,
meglehetősen színezetten és egyenetlenül szól, sztereója átlag alatti,
mélységérzete pedig kiábrándítóan csekély. Attól tartunk, Bose-nak
sokkalta jobb 1200 fontsterlinges zászlóshajóra lesz szüksége a 80-as
években, ha meg akar győzni bennünket a direct/reflecting módszer
előnyeiről." (A Bose 901 szóba kerül majd az Audioban is.)
Február
Kilenc olcsó (páronként 70-250 fontsterlinges) hangsugárzó
tesztje. Miután ez a kategória még a szó szoros értelmében vékony
pénzű magyart is érdekli, röviden összefoglaljuk a teszt eredményét.
Colloms ítéletét remélhetőleg nem a szokásos nemzetiségi ellentét
irányítja, mindazonáltal az amerikai modellek ezúttal sem aratnak
sikert. Az AR és az lnfinity hangsugárzóit Colloms egyáltalán nem
magasztalja, vagy éppenséggel levágja. (Sőt, talán cukkolni is akarja
a gyárakat? Minthogy következetesen a szerényebbik modelljüket tartja
elfogadhatóbbnak: szerinte az ARl9B még mindig jobb a 20B-nél, az
Infinity RS10B pedig a drágább 9B-nél.) Úgyszintén elégedetlen az
angol szakember a szögletes membránú Sony APM 22ES-szel, és ez bizony
meglepő, hiszen ugyanez a típus előzőleg igen jó osztályzatot kapott
Colloms "Hi-Fi Choice" tesztgyűjteményében, ráadásul, mint most egy
szerkesztőségi jegyzet tudatja az olvasóval, "Martin Colloms
megkívánja jegyezni, hogy ő ezt a típust a Sony felkérésére előzetesen
tesztelte, mielőtt a gyártás megkezdődött volna." Colloms arra
hivatkozik, hogy a mostani tesztpéldány nem éri el a prototípus
minőségét. Lapzártakor még egy jegyzet: kiderült, hogy a Hi-Fi Newsnak
tévedésből küldték ezeket a tesztpéldányokat; ezek egy
nyugat-németeknek szánt szállítmányból származnak, érthető hát, hogy
érdesebben szólnak, minthogy nem angol, hanem német fülekre vannak
hangolva...
Sony APM 22ES (a dohogó négyszögletes membránját 4 motor hajtja)
Végül is az egész tesztmezőnyből csak két típust ajánlanak a
vásárlóközönség bizalmába. Az egyik a 12 literes Mordant-Short MS100 -
szépséghibája, hogy Colloms egyúttal egy passzív ekvalizációs áramkört
is ajánl hozzá (!!), kiegyenlítendő az MS100 lekókadó magasátvitelét.
A másik doboz - micsoda meglepetés - a páronként mindössze 70
fontsterlinges Toshiba SS33! Ez a 25 literes hangsugárzó persze csak
nevében japán. A Toshiba cég angliai leányvállalata tervezte és
készíti. A mélyhangszóró az ELAC gyártmánya. A csipogó azonban valóban
Japánból származik.
Csupán nevében japán (és egyáltalán nem japános) Toshiba SS33
Március
A Compact Disc második születésnapján (márciust írunk!) 8
CD-játszót tesztel Martin Colloms. Az érdeklődés középpontjába és a
lap címoldalára ezúttal a Sony Walkman került (típusszáma: D50), egy
hordozható masina, alig nagyobb, mint a CD-korong maga. Hangminőségére
nézve persze elmarad az "asztali" készülékek mögött, de hogy
egyáltalán működik, sőt, jól működik, már önmagában is technikai
csoda!
A "CD-Walkman"
* Fejhallgatókról ritkán esik szó a Hi-Fi Newsban, de ha érzésünk
nem csal, előbb-utóbb ebben az újságban is megkezdődik a
fejhallgatódzás. Egyelőre mintha etalonkeresés folyna. Paul Messenger
két hírneves jószágot próbál ki, a Stax Lambda Pro és a Jecklin Float
nevű elektrosztatikus rendszerűeket. (Az utóbbit az ismert svájci
hangmester, Jürg Jecklin tervezte - "j"-vel kell ejteni a nevét, nem
"dzs"-vel.) Messenger véleménye szerint a Stax precízebben, a Jecklin
zeneibben szól - a szokásos ellentétpár. Aki most lát először
elektrosztatikus fejhallgatót (képeinken), bizonyára visszahőköl,
meglátva elengedhetetlen tartozékukat, a hálózati egységet. Jó tudni,
hogy ezek a rendszerek úgy aránylanak a dinamikus fejhallgatókhoz,
mint az elektrosztatikus hangsugárzók a dinamikushoz, mint az MC
hangszedők a mágneseshez.
Jecklin Float és Stax Lambda Pro fejhallgatók
* Ismertető cikk a DMM-ről, azaz Direct Metal Masteringről. (Lásd
10. számunk sajtószemléjét, HiFi Stereophonie, 59. oldal.) Ennek az
eljárásnak az a lényege, hogy a barázdákat nem lakklemezbe, hanem egy
igencsak speciális rézlemezbe vágják, miáltal stabilabb barázdafalak
képződnek, hűségesebben lehet másolni őket, javul a magasátvitel,
csökken a torzítás és a zaj. Ez a sokat ígérő módszer, a TELDEC
technológiája másutt is szóba kerül jelen kiadásunkban. ("Jóvágású
hanglemezek", 10. oldal.)
Április
Bár a lottó ötöst találnánk el ilyen biztosan! Amikor
hírforrásaink először kezdték pedzegetni, hogy türelem, a CD-játszók
rövidesen olcsóbbodni fognak, mi rögtön kilátásba helyeztük, hogy meg
fognak jelenni a hiper-szuper-CD-játszók is, természetesen kétszeres
áron. Nos, a Cambridge Audio készüléke nem kétszerte, hanem körülbelül
hatszorta drágább az alapgépeknél: 2000 fontsterlingért fogják
árusítani!
* A digitális hangrögzítés ellenfeleit igencsak érzékenyen érinti
majd Stanley P. Lipshitz cikke. Lipshitz kanadai egyetemi tanár,
ismert audio-szakíró. Számos vaktesztet vezetett le, bizonyítandó,
hogy a hangminőség nem sínyli meg a digitális procedúrát. A múlt évben
a Linn cég feje, Ivor Tiefenbrun, a digitális technika egyik legfőbb
ellenzője, tárgyunk szempontjából tehát maga az Antikrisztus, kinn
járt Torontóban, összeismerkedett Lipshitz professzorral, kesztyűt
dobtak egymásnak, és megállapodtak, hogy közösen 1s megejtik a próbát,
amikor is Tiefenbrun fogja játszani a kísérleti nyúl szerepét. A
szeánszot a helybéli Linn-képviselőnél rendezték, a lejátszóberendezés
természetesen csupa Linnből és Naimből állt, valamint egy (kommersz!)
Sony PCM-F1 digitális processzorból, amelyet hol beiktattak az analóg
láncba, hol kiiktatták belőle. Az eredmény: Tiefenbrun egyáltalán nem
volt képes kitalálni, mikor hall digitálisan feldolgozott hangot, és
mikor "tisztán" analógot. (Az igazsághoz tartozik, hogy Tiefenbrun
sportszerűen már tavaly tudósította a HFN/RR-t az eredményről, egy
olvasói levélben, fenntartva persze, hogy "mégis mozog a föld".)
* Újra 9 hangsugárzó (Marantz, NAD, Monitor Audio, Wharfedale,
Spendor, Celestion) tesztje. Említést érdemelnek az új Celestionok,
közülük is az aprócska DL4, amelynek mindössze 100 font párja, és
amelyet a szerkesztő lelkesen ajánl. A legjobbnak egyébként a Spendor
SP2 jött ki, de hát az egy viszonylag drága, páronként 350 fontos
hangsugárzó.
HI-FI ANSWERS
1984. november
Mi, audio-újságírók, szegény ördögök, akik a hifiből élünk, és
akiknek számtalanszor megjósolták, hogy az elavult analóg technikával
együtt mi magunk is kimegyünk a divatból, most sátánian vigyorogva
dörzsölgetjük a tenyerünket. Eddig folyvást azt hallottuk, hogy a
bonyolult digitális technika a nagy cégek játéka; hogy a
manufaktúráknak, a kis audiofil üzemeknek befellegzett; hogy egyszer
és mindenkorra vége lesz mindennemű hifizgetésnek. A hifit szakemberek
veszik a kezükbe, uniformizálják, nem lesz mit javítani rajta. A szép
új világ első hírnöke ("perfection for ever!") a CD-játszó, ez a
minden ízében tökéletes készülék. Igaz, már a kezdet kezdetén
kiderült, hogy a Philips-CD tökéletesebb, mint a Sony-CD, de ezen ne
akadjunk fenn, elvégre a tökéletességnek is meglehetnek a maga
fokozatai. Fogadjuk el, hogy a Philips-rendszer a jobb, de azon belül
minden CD-játszó egyformán szól.
Nos, úgy látszik, némelyek egyformábbak a többinél, és a kis cégek
jobb CD-játszót készítenek, mint a nagy cégek. Persze, ezt úgy kell
érteni, hogy megvásárolják a Philipstől vagy annak nagy üzletfeleitől
a komplett készüléket (csak éppen más karosszériába bujtatják, hogy
beilleszthessék a saját választékukba), és ha már egyszer szét kell
szedniük a gépet, mi lenne, ha mégis belepiszkálnának?! Nézzük például
az MCD-t, a Meridian (Boothroyd/Stuart) CD-játszót (a novemberi szám
címlapján). Ez sem más, mint egy standard Marantz CD63, azaz Philips
CD101, de - és ez a "de" csaknem 100 fontjába kerül a vevőnek - az
elektronika analóg részét, sőt, a letapogatófej vezérlőegységét is
többhelyütt átalakították. Jimmy Hughes szerint az MCD határozottan
jobban szól a Marantz/Philipsnél, és mindenesetre sokkal hallgathatóbb
annál. Hát még, ha az ember veszi a fáradságot, és "felspécizi" egy
kicsit a hifi-berendezését, tehát: ahol csak lehet, mellőzi a sodrott
kábeleket (erről majd bővebben is ír Hughes a januári számban!!!),
hálózati stabilizátort használ, tüskés lábazatra állítja a CD-játszót
- és tessék megkapaszkodni! - mindig egyszerre két korongot dug a
készülékbe. Ez utóbbi varázslatnak az az értelme, hogy a második
korong csillapítsa az elsőnek a mechanikai rezgéseit. Mint ahogy a jó
öreg LP is szereti, ha egy lemezszorítóval vagy rögzítősúllyal jó
erősen odafogják a csapágytengelyhez.
Maradjunk a készülékek "felspécizésénél". Keith Howard, a HFA
szerkesztője rendszeresen publikál ilyesfajta ötleteket, sőt,
demonstrálni is igyekszik ezeket, mint legutóbb is tette, a Penta
Szállóban rendezett, exkluzív hifi-kiállításon. Úgy kezdett a
dologhoz, hogy előbb összeállította a láncot teljesen "spécizetlenül",
és egyenként végigvezette rajta az összes MOD-ot, vagy minek nevezzük.
A berendezés a következő elemekből állt: Linn lemezjátszó, de egészen
olcsó mágneses hangszedővel, Mission Cyrus One erősítő. Heybrook HB1
hangdoboz - szóval, ha nem számítjuk a "kötelező" elsőosztályú
futóművet, a nagyközönség csupa olyan készülékkel találkozott, amely
alig drágább a közönséges toronyhifinél.
Miután a hallgatóság hozzászokott a berendezés hangjához, Howard
lepefőbb is feltette az addig az asztalon heverő Linnt egy Sound
Organisation asztalkára (a hangminőség javulását mindenki észlelte!),
majd átrakta a gépet egy még jobb platformra, a Torlyte-ra. Ennek a
második húzásnak az volt az eredménye, hogy a lemezjátszót most
közelebb lehetett helyezni a hangsugárzókhoz, anélkül, hogy az
akusztikai visszahatás növekedett volna.
Sound Organization lemezjátszó-asztalka
Ezután két pár hangdobozt hasonlíthattak össze a jelenlévők. Az
egyiknek volt fémtüske a lábazatán, a másiknak nem. A hatás ezúttal
sem maradt el, bár a hallgatóság nem érzett akkora javulást, mint
amekkorát a lemezjátszó-asztalkával lehetett elérni.
Most következett a hangszórókábel. Az olcsó típust kicserélték egy
speciálisra - Howard mindazonáltal hangsúlyozza, nem arról van szó,
hogy olcsó-e a kábel vagy drága, hogy vékony-e vagy vastag, hanem hogy
illeszkedik-e a berendezéshez.
A következő lépés az volt, hogy helyreállították az átviteli lánc
abszolút polaritását. Ezen azt kell érteni, hogy nem csupán a teljes
átviteli lánc polaritását kell egyeztetni. Minden egyes láncszemnek
mindig azonos polaritással kell továbbadnia a jelet: Ha megcseréljük,
mondjuk, a bal csatorna hideg és meleg pontját a hangszedőnél és a
hangszórókimeneten is, a "fázisteszt" nem mutat ki hibát, de a
polaritás mégiscsak viszonylagos, nem pedig abszolút. Bizonyos
hanganyagon ez állítólag jól kimutatható. Hitelesebbé teszi Howard
beszámolóját, hogy - mint leírja - a közönség jól észlelte ugyan a
különbséget a relatív és az abszolút polaritás között, de nem tudta
eldönteni, melyik a helyes a kettő közül. Mindegy: ha maga az effektus
egyáltalán kimutatható, okvetlenül figyelemmel kell lennünk rá.
A "spécizést" most egy CD-játszóval folytatták. A Marantz CD63-ast
előbb csupaszon helyezték az asztalra, majd aláraktak egy Mission
Isoplat alátétet, mondván, hogy a CD-játszót éppúgy fenyegeti az
akusztikai visszahatás, akárcsak a hagyományos lemezjátszót. Aztán a
gép gyári csatlakozókábelét kicserélték egy Monster Cable's Interlink
Reference-re, amely - mint már tudjuk - 112 fontsterlingbe kerül. Ha
igaz, a hallgatóság ereiben meghűlt a vér. "Csak nem azt akarod
mondani, hogy ezt a drasztikus változást azzal az egyméteres
kábeldarabbal idézted elő?!" A közönség azzal a csöndes rezignációval
távozott, hogy azért bizonyára valami olcsóbb kábellel is célt lehet
érni (amiben mi magunk is reménykedünk).
Howard így zárja cikkét: "Különösen hálás vagyok annak az
úriembernek, aki búcsúzóul ezt mondta nekem: köszönet Önnek - sikerült
boldogtalanná tennie egy csomó embert... De hát ez is volt a
szándékom. Csak azaz ironikus a dologban, hogy amikor hazamentem, és
odahaza is végigjátszottam ugyanezeket a lemezeket, én is egyszeriben
nagyon boldogtalannak éreztem magam. Doktor - gyógyítsd meg magad."
* Most már igazán jó volna tudni, mit tegyünk a szobánk
akusztikájával. Kezdetben azt javallták az akusztikusok, hogy: a hang
a zengő (=csillapítatlan) fal felől terjedjen a csillapított
falfelületek irányában. Később másképpen kezdtek okoskodni, azt
mondták, kerüljük a korai visszaverődéseket, csillapítsuk inkább a
hangsugárzókhoz közel eső falrészeket, a többit viszont hagyjuk
szabadon, hogy a teremhangok, azaz a visszaverődések szabadon
érvényesüljenek. Erről az úgynevezett Dead End - Live End koncepcióról
bővebben írtunk 10. számunkban, lásd 776, Audio, 65. oldal. Igen ám,
csakhogy a korai visszaverődéseket semmiképpen nem lehet megszüntetni,
mert hiába aggatunk a falakra tojástartót, filc-, szivacs-,
műanyagpaneleket, ezek csak a felső regisztert csillapítják, mélyebb
frekvenciákon hatástalanok, és így felborítják a korai visszaverődések
frekvenciaegyensúlyát! Erről értekezik most Keith Howard, és oda
lyukad ki, hogy mindenképpen kompromisszumot kell kötünk. Ő maga
legalábbis lebontotta a csillapítóanyagot a hangdobozok melletti és
mögötti falrészről, és csak fejmagasság fölött csillapítja a falakat.
Ezáltal kevésbé változtatja meg a direkt és az indirekt hang
frekvencia-balanszát. De így is észre kell vennie, hogy a klasszikus
(tengelyirányban sugárzó) rendszerek dinamikailag egy kissé
szegényesebben szólnak, mint a náluk persze jóval színezettebb hangú,
"mindenfelé sugárzó" dobozok. Más kérdés, hogy a valóságban az
utóbbiak sem mindenfelé, hanem inkább össze-vissza sugároznak.
* Interjú van den Hul-lal, ezúttal már nem a róla elnevezett
tűhegyről és az EMT-módosításokról, hanem az őáltala tervezett Empire
MC1000-ről (amelyet, mint láthatjuk, annyiféle segédeszközzel
csomagoltak egybe, hogy szinte ki sem látszik közülük). A
beszélgetésből megtudjuk, hogy az (amerikai) Empire eleinte hallani
sem akart mozgótekercses hangszedőről, de a cég új (svájci)
tulajdonosa MC-hívő, és módot adott a holland szakembernek, hogy
valóra válthassa elképzeléseit. "A Holland Rádiótársaság mérnökei azt
mondták, hogy nem hallanak különbséget a legjobb CD és az én
hangszedőm hangja között - kérdés, hogy ezt most pozitívumnak vagy
negatívumnak vegyem-e." Az MC1000 tűtartó-rudácskája boronból van,
mágnese szamáriumkobalt, a csévetest négyszögletes, a hangszedőtest
anyaga alumínium. A gyártási procedúra természetesen végletesen
precíz. Mindazonáltal Alvin Gold (aki a csevegést követően hazaviszi
és teszteli a pickupot) elégedetlen az új szuperklasszissal. "Mindent
összevetve, ez nem egy forradalmian jó hangszedő, de hát 250 fontért
ezt ne is várjuk tőle." Lélegezzünk mélyeket.
És végre itt az első riport a különleges, négyszögletes japán
hangszórókról! A Sony APM22ES kétutas, viszonylag olcsó reflexdoboz
(200 font párja), de a hangszórói érdekesek: membránjuk lapos és
négyszögletes. A dohogó membránja alumínium sejtszerkezetből készült,
tehát rendkívül merev, ráadásul nem egy, hanem négy motor hajtja,
miáltal a meghajtóerő jobban alátámasztja a membránfelületet. Alvin
Goldnak mindazonáltal nem tetszik a Sony-doboz hangja, azt mondja:
tiszta ugyan ez a hangkép, de túl japános, túlságosan felfelé billen.
Felhívja a figyelmet a merev membránok egy hátrányára is: igaz, hogy a
"betöréseik" feljebb tolódnak, viszont romlik az iránykarakterisztika.
A kónuszos membránok éppen azért képesek jobban szétszórni a hangot,
mintsem ezt az elmélet megengedné, mert betöréseik következtében nem
csak előrefelé, hanem egy kicsit oldalirányban is mozognak. Vigyázni
kell tehát, hogy amikor egy hibát eliminálunk, ne produkáljunk
helyette egy másikat.
Gold szerint egyébként az APM22ES levegőtlenül és komprimáltan
szól. "Megjegyzem, a legutóbbi HiFi Choice-ban ezt a hangsugárzót Best
Buynak minősítették - ott nyilván az erényeit hangsúlyozták, és
átsiklottak a negatívumai fölött." (Lásd még erről Colloms tesztjét a
februári HFN/RR-ben.)
December
Ismét szóba kerül az MCD, azaz a Meridian cég CD-játszója. Ismét
azt olvassuk, hogy ez a gép határozottan jobban szól a Philipsnél
(holott abból készül), nem azért, mert analitikusabb", hanem inkább
mert "zeneibb" a hangja. A Hi-Fi Answers változatlanul nem tartozik a
digitális technika fő propagátorai közé, de ma már több munkatársa is
hajlandó együtt élni az új médiummal. "Nem hisszük már, hogy
mindennemű digitálisan kódolt hanganyag rossz, zeneietlen, teretlen,
fárasztó. A digitális eljárás természetesen nem tökéletes, de elég jó
- és valószínűleg több mint jó a legtöbb hifista számára."
* A digitális technika természetesen szóba kerül az
interjú-rovatban is; ezúttal egy kollégát szólaltatnak meg, Peter
Moncrieff-ot, a kaliforniai International Audio Review kiadóját.
(Moncríeff úgy reklámozza magát, mint "a világ leggyorsabb fülű
emberét", amin azt kell érteni, hogy ő mindig rögtön kihállja, hol van
baj a berendezéssel.) Íme a nagy guru igencsak józan nézetei:
"Hitvitáról van szó, minthogy mindenki dogmákból indul ki: abból,
hogy a digitálisan kódolt hanganyag már eleve tökéletes, illetve
tökéletlen. Pedig még az sem igaz feltétlenül, hogy a 44,1kHz/16 bites
rendszer felbontóképessége ne volna elegendő. Az a mozaikszerűség,
amelyet hallunk, nem ebből fakad, hanem különféle melléktünetekből.
Másrészt, akinek nincs bádogfüle, annak okvetlenül hallania kell, hogy
a mai digitális felvételek többségével baj van. Be fog bizonyosodni,
hogy mindkét tábor tévedett, és hogy mégis mindkettőnek igaza volt. A
technika tökéletesedni fog, a digitalisták diadalt aratnak - viszont
be fogják látni, hogy a mai digitális felvételek katasztrofálisan
szólnak. Az antidigitalisták is be fogják látni, hogy tévedtek, amikor
hitetlenül elmarasztalták az új technikát - viszont azzal
vigasztalhatják majd magukat, hogy nekik jobb a fülük: nem hagyták
becsapni magukat a bádogfülűek, a megrögzött hazudozók, a tájékozatlan
reklámszakemberek által."
* A híres-nevezetes dipólsugárzó: a Magneplanar MG1-B. Mindössze
4,4cm vastag, viszont a plafonig ér - még ha ez a képen nem is
látható. Működési elvét - "izodinamikus" - az 51. oldalon
szemléltetjük. A prospektusa telis-tele van zagyva kijelentésekkel -
mint ezt Keith Howard bebizonyítja. Viszont a hangja csodálatos. S
végtére is, ez a fő.
Az elegáns Magneplanar MG1-B, és az "izodinamikus" elv szemléltetése
1985. január
A kábelvarázslás történetének új és talán legutolsó fejezetét
nyitja meg Jimmy Hughes a januári számban, majd egyre szuggesztívebben
folytatja az áprilisiban - az áttekinthetőség kedvéért itt foglaljuk
össze Hughes ideológiáját és tapasztalatait.
A tartozékgyártó cégek a legkülönfélébb, általában drága kábelekre
akarják rábeszélni a hifistákat. Gondoljunk csak a Monster Cable
máscél méteres összekötőkábelére, amelyért 112 fontsterlinget kérnek,
vagy az új LC-kábelekre, amelyekről Martin Colloms értekezik a Hi-Fi
News tavaly novemberi számában. Ezzel szemben amit Hughes ajánl, az
egyáltalán nem drága, csupán a használata nagyon kényelmetlen.
Szerinte a kábelnek nemhogy nem kell, de nem is ajánlatos vastagnak
lennie. Ellenkezőleg, legyen viszonylag vékony és - ez a lényeg! -
semmiképpen ne legyen sodrott! Más szóval, használjunk "tömör drótot"!
Ez a teória éppen olyan sötét és követhetetlen, mint a többi, noha
Hughes is elmondja az összes abrakadabrát, hogy szórt mágneses tér,
meg dióda-effektus. Szerzőnk elismeri, persze, hogy a sodratlan
(egyetlen erű) kábelekkel nagyon nehéz dolgozni, mert merevek és
törnek. A sodrott, sokerű kábelek viszont, állítja Hughes, többet
ártanak a hangminőségnek, mint amennyit az LC-réz meg a többi
különleges anyag javíthat rajta. Ha sodratlan, szimpla kábeleket
használunk, a hangkép tisztább, definiáltabb, koherensebb, sztereóbb,
kevésbé fárasztó (nem felejtettünk ki valamit?).
Szimpla kábeleket tegyünk tehát - de hová? Nos: mindenhová.
Először is a lemezjátszó és az előerősítő, majd az előerősítő és a
teljesítményfokozat közé. (Keresztmetszet: 0,25 négyzetmilliméter.)
Aztán a teljesítményerősítő és a hangsugárzó közé. (Ez a kábel
természetesen vastagabb, Hughes 2,5 négyzetmillimétert ajánl.) És
végül a hálózati zsinórokat is cseréljük ki szimplára, sodratlanra!
Erre a manőverre már nehéz értelmes magyarázatot találni (hacsak azzal
nem érvelünk, hogy végtére a falban sem sodrott vezetékek futnak!) -
de Hughes azt állítja, hogy ha egyszer már kiirtottuk a hangfekvenciás
láncból a sodrott kábeleket, akkor még azt a minőségromlást is képesek
leszünk meghallani, amit a sodrott hálózati vezeték okoz. Egy biztos,
aki ezt a tanácsot adja, nem akar keresni rajtunk egy huncut fillért
sem. Tehát legalább annyira érdemes odafigyelni rá, mint a többi,
neves kábelvarázslóra - vagy még inkább.
Március
A brit hifi-ipar egyik érdekes jelensége a Naim Audio és a Linn
Products "szimbiózisa": egymásnak vetett háttal vívják küzdelmüket a
konkurencia ellen, szinte kiegészítve egymást. A Linn lemezjátszót és
hangsugárzót általában Naim erősítőkkel demonstrálják és vice versa.
Sőt, lassan összehoznak, közösen, egy komptett hifi-láncot: a
finommechanikában eminens Linn állítólag egy kazettás magnón töri a
fejét, az elektronikáért "felelős" Naim pedig már ki is rukkolt a
régen várt tunerrel (amely az életben sem lehet sokkal szebb, mint a
mi újságpapírról fotózott képeinken). Híven a hagyományokhoz, ez a
készülék is két darabból áll: a tulajdonképpeni, NAT-01 tunerből és a
NAPST tápegységből. A kettő együtt 900 font.
NAIM Audio tuner+tápegység
* A Tannoy is benevezett a 100 font alatti hangsugárzók
versenyébe. A Titan (akárcsak a bolygókról elnevezett új Tannoy-széria
nagyobb darabjai) hagyományos, kétutas rendszerű, nem a híres "dual
concentric" hangszóró van benne, hanem egy 25 milliméteres dóm és egy
165 milliméteres dohogó (feltehetőleg az ELAC-tól, véli tudni a HFA).
Ha igaz, hogy a teszteknek nemcsak szövegük van, hanem dallamuk is, a
mi fülünk azt mondja, David Präkel nincs valami fenemód elragadtatva e
nagynevű cég miniboxáért. Ma már ebben az árkategóriában is nagy a
verseny; a KEF Coda, a Wharfedale Diamond, a Mordaunt-Short MS-20
meglehetősen magasra vitte fel a mércét.
1984. szeptember
Tesztek. Revox B225 CD-játszó, Tandberg TCD3014 csévélő,
Audio-Technica AT160ML hangszedő Yamaha NS-2000 hangsugárzó (lásd
képünkön). Ez a doboz az NS1000 utóda, mely típust még az angolok is
rokonszenvvel fogadták. Az új modellben is berilliumból van a csipogó
és a zengő membránja, a dohogóé pedig karbonfiberből készült.
Egy igazi nem-japános japán hangsugárzó, a Yamaha NS-2000. A dómok
berilliumból készültek, így rendkívül könnyűek és merevek.
Október
Az Évkönyv. ("Több mint 3700 termék, több mint 60000 adat!")
December
"A-B CD" a címe Bert Whyte cikkének. Nyilvánvaló, miről van benne
szó: az amerikai szakíró is rájött, hogy a különféle CD-játszók hangja
között igenis van különbség. Whyte a Meridian MCD-t veti össze A-B
teszten az eredeti Philips CD-100-zal (tehát azzal az alapgéppel,
amelyből a Meridian is építkezik), és dicséri a modifikáció
eredményét: az MCD tisztábban, artikuláltabban szól, és ami a
legfontosabb, a térhatása is meggyőzőbb.
* És egy hirdetés, amelynek ugyancsak a CD a tárgya. A Sony,
együttműködve a CBS-szel, 8 dollárért, tehát az LP és a műsoros
kazetta áráért kínál Compact Disc-et. Kampányról van szó, a lista 30
népszerű kiadványt ölel fel, és az ajánlat csak rövid ideig érvényes.
* Már írtunk arról a 210 ezer dolláros keresetről, amelyet a Bose
cég adott be és másfél évtizedes pereskedés után meg is nyert a
Consumers Union ellen. (A CU, mint neve is jelzi, fogyasztói
érdekvédelmi egyesülés, afféle "non profit organization", azaz nem
nyereségre törekvő vállalkozás. A CU adja ki a Consumer Reports című
magazint; ez az újság 1970-ben tesztet közölt a Bose 901-es
hangsugárzóról, és a "szeánszon" bizonyos negatívumokat is szóvá
tett.) Az Audio most részletesen ismerteti a per történetét,
megemlítve, hogy a Bose cég két külföldi, tehát nem amerikai kiadványt
is perrel fenyegetett - az egyik a brit Hi-Fi Choice. Az Audio nem
tartozik a különlegesen bátor folyóiratok közé, de mint bármely újság,
maga is ki van téve az esetleges sajtópereknek. Szerkesztője, Eugene
Pitts hosszú kommentárt fűz a Bose-CU-esethez, amelyet ő maga is
abszurdnak tart, de a tanulságot úgy fogalmazza meg, hogy "nem árt az
óvatosság". Mint érdekességet, elmeséli, hogy dr. Bose-nak saját
elképzelései vannak arról, hogyan kell egy hangsugárzót füllel
minősíteni. Ámde amikor a magazinok felkérték, hogy ugyan világosítsa
már fel őket is, akkor a Direct/Reflecting hangsugárzók atyja elzárta
előlük a tudás forrását, mondván, hogy a szóban forgó tesztmódszer
titkos, nem akarja megosztani a konkurrenciával...
A Consumers Fiú esete a Bose-zal és a Legfelső Bírósággal (karikatúra
az Audio-ból)
* Tesztek. JVC R-X500B és SAE R102 receiver, Acoustical Physics
Labs Acoustic Image II hangsugárzó (rátartian hosszú nevű, de
fölöttébb olcsó, kit formájában is árusított állódoboz), NAD 4155
tuner, Ortofon MC2000/T2000 hangszedő/transzformátor.