Komolyzenei Basic Library |
A Szerző minden felelősséget elhárít magáról, mivel alábbi
elmefuttatásaira nem saját merészsége sarkallta, hanem e magazin
nyájas szerkesztőjének megtisztelő meghívása. (A hízelgő jelzőket
kéretik nem kihúzni!) Felelősségét tovább csökkenti, hogy a címben
hivatkozott szenvedély kóros ugyan, de nem káros. Mindenképpen sokkal
egészségesebb, mint a kártya, az italozás és a nők. De nem feltétlenül
olcsóbb!
A ma divatos "Basic" szó már évtizedek óta ott virít a katalógusok
oldalain. Mióta lemez és gyűjtő van a világon, egymást érik a
válogatott, javasolt vagy óhajtott listák; keresők és kínálók
bizonygatják egymásnak: bizonyos felvételekre olyannyira szükségük
van, hogy nélkülük élni sem érdemes. Minden rendes cég reklámozza a
maga alaprepertoárját, minden rendes gyűjtő folyamatosan építgeti a
maga alapgyűjteményét. Mígnem egyszerre észreveszi, hogy az alapok
immár négy emelet magasak, s most már "horizontálisan" is
terjeszkednie kell...
A kezdő gyűjtő (emlékeznek még hajdani önmagukra?) rettenetesen
tud örülni az első három lemezének is, állandóan ezeket hallgatja,
elégedett velük, s barátai körében meg-megkockáztatja az állítást,
miszerint az ő lemezén szereplő Filatorigáti Szimfonikusok akár a
bécsiekkel is vetekednek. Ez az állapot rendszerint addig tart, míg
meg nem pillantjuk (a még nem kiszemelt, csak éppen felkínált)
negyedik lemezt. A tempó kissé felgyorsul, de mondjuk az ötvenedikig
minden rendben megy. (Családunkban máig is szállóigeként használatos e
sorok írójának harminc évvel ezelőtti optimista kijelentése,
miszerint: "már csak 200 forintra van szükségem", tudniillik ahhoz,
hogy minden nekem hiányzó lemezt megszerezzek. Ez az összeg azóta - az
inflációs ráta figyelembevétele nélkül is - kb. az ezerszeresére nőtt.
S csak most jön a CD!)
E hasábokon tehát olyan cikkecskékkel próbálkoznánk, mely a kezdő
(+középkezdő) komolyzenei gyűjtőknek ajánlgatja az alap-repertoárt,
felemlegetve minden műnek néhány fontosabb felvételét. Két dolgot kell
előre bocsátanunk
1. Nem lehetünk tekintettel arra, hogy a szóban forgó felvétel
forgalomban van (volt)-e nálunk, s hogy hol szerezhető be. (Könnyű a
magnósoknak: a Rádió műsorán szinte valamennyivel találkozhatnak).
Persze, néhány tempót azért a hazai vizeken is teszünk.
2. Ajánlásainkat ne tessék szubjektív ízlés-terrornak minősíteni.
Általában a nemzetközi szakmai-kritikai vélemények átlagát,
"középarányosát" vesszük figyelembe, bár nem igyekszünk titkolni
személyes elkötelezettségeinket sem. (Elvégre vannak lemezek,
amelyekkel harminc éve élünk együtt, s ha némely esetben felmerült is
részünkről némi kritika, netán csapodárkodás, sőt félrelépés, a
"házasság" kiállta az idők viharait.)
A szerkesztő úgy gondolta, jobb lesz, ha a szimfonikus művekkel
kezdem, ő tudja, miért - én lakótelepi gyűjtőknek előbb mindenképpen a
kamarazenét ajánlanám. (Ezt Te nem értheted meg, Gyuri. A szimfonikus
zene hifibb. A szerk.)
Mi tartozik hát egy magángyűjtő szimfonikus alaprepertoárjába?
Amit alább felsorolunk, esetleg témajegyzéknek is tekinthető (a
történeti időrendet viszont ne tekintsük kötelezőnek):
* Bach Zenekari szvitjei, Brandenburgi versenyei, hegedű- és
csembalóversenyei;
* Händel concerto grossói (Op. 6, Op. 3), Vízizene, Tűzijáték,
orgonaversenyek;
* Vivaldi legszebb concertói (de melyiket a több száz közül?);
* Haydn-szimfóniák;
* Mozart szimfóniái, versenyművei (zongora, hegedű, klarinét,
fuvola, kürt);
* Beethoven szimfóniái, versenyművei, nyitányai;
* Rossini-nyitányok;
* Schubert-szimfóniák;
* Mendelssohn szimfóniái és hegedűversenye, Schumann szimfóniái;
* Liszt: szimfonikus költemények;
* Berlioz: Fantasztikus szimfónia, nyitányok, Rákóczi-induló;
* Johann Strauss: keringők, polkák, nyitányok (igenis!);
* Brahms: szimfóniák, versenyek, nyitányok;
* Csajkovszkij IV-V-VI. szimfóniája, hegedű- és zongoraversenye;
* Wagner-nyitányok és zenekari operarészletek;
* Dvorák: Újvilág-szimfónia, Smetana: Moldva;
* Muszorgszkij: Egy éj a kopár hegyen, Egy kiállítás képei (Ravel);
* Grieg és Sibelius;
* Debussy és Ravel;
* Mahler-szimfóniák;
* Bartók és Kodály zenekari művei;
* Az új bécsi iskola mesterei (Schönberg, Berg, Webern);
* Stravinsky, Prokofjev, Britten, Sosztakovics.
Nyilvánvaló, hogy gyűjtéskor (vásárláskor) ebből szelektálni kell,
némely szerzőt, művet ízlésünk szerint el lehet hagyni, vagy teljesebb
sorozattal kiemelni. (Néhányról már itt, a felsorolásnál magam is
eldöntöttem, hogy majd kihagyom. Ezt azonban Önök nem tudják majd
ellenőrizni, mert a program - évi 3 Hifi Magazinnal számolva - kb.
2035-ben érne véget. Addig majd csak elodázom a nemszeretem szerzők
lemezeinek felsorolgatását!) Önöket is arra biztatom, csak azt vegyék
meg, amihez kedvük van. Meg amit megkapnak.
Mielőtt az első téma taglalásába fognék, sietve kijelentem:
1. Mivel a különböző országokban (és katalógusokban) a felvételek
különféle márkanevek s többféle szám alatt jelennek meg, itt most csak
az eredeti kiadót jelölöm mellettük.
2. Minden ellenvéleménnyel egyet fogok érteni. (Ha mégsem, úgysem
állom meg szó nélkül.) Tehát eszem ágában sincs magyarázkodni, miért
éppen ezzel a témával kezdem:
Beethoven versenyművei
Magamfajta öreg legények, emlékszünk még a mai Radnóti Színpad
helyén levő egykori (azt hiszem, Kodály Terem néven működő)
intézményre, ahol Balassa Imre mutatta be (kétoldalt) lobogó hajjal és
lobogó pátosszal a zene gyöngyeit, lemezről? Hát a Bartók Terem (ma
Pesti Színház) lemezestjeire? Vagy kissé később az Egyetemi Színpadon
Grexa Gyula bácsi első sztereó bemutatóira? Nos, e helyek egyikén
hallottam először a
Hegedűversenyt
Menuhin előadásában, Furtwängler és a Philharmonia Zenekar
kíséretével (MHV, monó). Máig ez a lemez a legnagyobb élményem, bár
némileg más füllel hallgatom, mint hajdan. Menuhin azóta még három
újabb, sztereó felvételt készített róla az EMI-nál: 1. Silvestri,
Bécsi Filharmonikusok; 2. Klemperer, New Philharmonia; 3. Masur,
Lipcsei Gewandhaus - ez már digitális. Az 1. és 3. Eterna címkével is
kapható volt.
E felvételeken a "hifi" egyre tökéletesebb, Menuhin zenei
világképe egyre elmélyültebb - technikája, sajnos, egyre
sérülékenyebb, ahogy előre haladunk az időben (1960, 1966, 1983).
Élőben, 1956-ban még a fenomenális Furtwängler-felvétel szintjén
hallhattuk őt Budapesten. Akkori teljesítményéről valószínűleg Füst
Milán mondta el a leglényegesebbet, az Emlékezések és tanulmányokban.
Azt a felvételt újra kiadták CD-n, s többször volt új kiadása az igen
jó, Silvestri-féle produkciónak is.
Archív - 78-as, normál - felvételekkel folytatom: Hubermanné (Szén
György vezényletével, Columbia) számomra az abszolút legszebb
hegedűhangot jelenti. A két nagyszerű Busch-fivér (a hegedűs Adolf és
a karmester Fritz) grandiózus, közös emlékművet alkotott a
Beethoven-versenyművel, s ez fenn is marad, míg lesz zenei
archeológia. Egy harmadik "felejthetetlen" a Szigeti József - Bruno
Walter készítette Columbia lemez. (Rolla János kedvence!) Mások az
elegánsan is lírai Fritz Kreislerre (Barbirolli, MHV), a gyönyörű
tónusú Misha Elmarva (Decca) vagy a romantikus Georg Kulenkampfra
(Telefunken) esküsznek.
Aki a technikai tökélyt szereti, Heifetzet válassza! Van egy
legendás(an gyors!) előadása Toscaninivel (átírás normálról) és egy
másik bravúros, Charles Münch-hel, ez már sztereó - mindkettő az RCA
lemeze. Aki pedig a kifogástalan technikát meleg szívvel párosítva
óhajtja, el lesz ragadtatva Perlmantól (Giulini, Philharmonia
Orchestra, EMI, digitális, CD-a is), az ő előadásuk jelenti ma a
mércét a kritikusok szemében. Barátja, Zukerman, majdnem hasonló
színvonalon játszik (sztereó, Barenboim, DG); Accardo pazar
hegedűjátékát (sztereó, Philips) Eterna lemezen is megszerezhettük.
(Akárcsak évtizedekkel ezelőtt Schneiderhan monó DGG-felvételét.) A
korábbi olasz nagymester Francescatti két nevezetes felvételt is
készített a Columbiánál, Ormándyval és Bruno Walterrel (utóbbi
sztereó), ő sem szokott hiányozni a mindig dicsért művészek
listájáról.
A szovjet iskola nagyjai jónéhány otthoni felvételt készítettek, s
ezek többsége kapható nálunk is. A nyugaton készült felvételek közül
David Ojsztrah produkcióját (EMI, sztereó, Cluytens-szel) az egyik
abszolút örökérvényűnek tartják, s igen jól "helyezett" Lennyid Kogan
lemeze, e művész fénykorának egyik dokumentuma. (Szintén Párizsban
készült, a 60-as évek elején, Silvestrivel, EMI).
Gidon Krémer legújabb, digitális felvételű előadását az Academy of
St Martin-in-the-Fields kíséri, Marriner vezényletével (Philips).
Végül egy másik személyes kedvencemről szólok. Arthur Grumiaux
eddig kétszer vette fel a zenetörténet legcsodálatosabb
hegedűversenyét (ezzel a kitételemmel aligha provokálok vitát!),
mindkettő Philips és sztereó. Az elsőt, Van Beinum vezényletével,
néhány éve nálunk is árulták - nem szűnök gyönyörködni az előadásában.
A másodikat Colin Davis vezényli.
A Hungaroton repertoárjában Kovács Dénes (Ferencsik) veterán
sztereó felvétele jól állja az évtizedek próbáját, felújítva is. A
"Great Performances" sorozatban legutóbb Isaac Stern (Bernstein, CBS,
sztereó) lemeze jelent meg. Ennél sem kell kívánni gazdagabb és szebb
hegedűjátékot, szuggesztívabb tolmácsolást!
S még mily sokakról nem beszéltünk! Például Szeryngről és
Milsteinről a régiek, vagy Anne-Sophie Mutterről (DG-CD!) a legújabbak
közül. ("Édesség, természetes, könnyed melegség" - írja Edward
Greenfield, az 1985 májusi Gramophone-ban.) És mennyi mindenről nem
hallottunk, sok felvételről még csak nem is olvastunk. Nem győzzük
szuflával! (Pedig a két Románc is megérne egy oldalt.)
Zongoraversenyek:
(No.1 C-dúr, No.2 B-dúr, No.3 c-moll, No.4 G-dúr, No.5 Esz-dúr)
Sajnálkozással kell kezdenem: a Hungaroton jelenlegi katalógusában
egyetlen Beethoven zongoraverseny sem található! (A régi felvételek
többnyire technikailag elavultak: például Kocsis Zoltán is ezért kérte
a No.4 korábbi lemezének visszavonását a forgalomból.)
Szerencsére két rokoncég jóvoltából két nagyszerű, már sztereóban
készített sorozat is hozzáférhető volt az elmúlt években
Magyarországon - néhol még most is akad belőlük. Emil Gilelsz
(Melódia, Széll György, Cleveland Orchestra, a hatvanas évek végéről)
felvételei igen magas színvonalúak, ha az eredeti Columbia szalagok
nyomán ma már nem hangzanak is a "legmodernebbül". Az Esz-dúr verseny
egyébként magyar tasakos Melódia lemezen külön is kapható, néhol még
féláron is láttuk. A másik elsőrangú sorozat: Clandio Arrau Philips
felvételei (Haitink, Amsterdam Concertgebouw Zenekar, 1964, Eterna
lemezen). Talán a lírai G-dúr a legkiemelkedőbb. A felvétel (vagy
inkább az átjátszás és az Eterna préselés) során sok elveszett a
"presence"-ből.
E művekről egyébként több száz lemez van (vagy volt) forgalomban a
mikrobarázdás korszak kezdete óta; még elnagyoltan sem törekedhetünk
teljességre. Az alábbi sorozatokat azért megemlítjük:
Wilhelm Backhaus kétszer vette fel a sorozatot a Deccánál, először
Clemens Krauss és Karl Böhm (No.3), másodszor Hans Schmidt-Isserstedt
vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat; az utóbbi felvételsorozat
sztereó és a nagy pianista utolsó produkciói közül való. Arthur
Rubinsteinnek az első sorozata jelentősebb (Joseph Krips, RCA), az
aggkori, Daniel Barenboim vezényelte széria inkább csak kuriózum. Maga
Barenboim viszont ifjúkorában játszotta lemezre az öt versenyt,
Klemperer vezényletével (New Philharmonia, EMI, sztereó). A szép
ciklusból a C-dúrt emeljük ki vitalitása és természetes folyamatossága
okán, bár a többi sem marad el mögötte, s külön ajándék a B-dúr
verseny hátoldalán a pompás Karfantázia. Wilhelm Kempff sorozatait (1.
Paul van Kempen, DGG, monó; 2. Ferdinánd Leitner, DG, sztereó) a
legtöbb kritikus elsődlegesen mérvadónak tartja. Igen sokféle
kiadásban jelentették meg, újra és újra. Hasonlóképpen zenetörténeti
jelentőségű Arthur Schnabel Beethoven-interpretációja is. Többféle
felvételt készített az egyes koncertekről. A teljes sorozatot Malcolm
Sargent vezényli (MHV, monó); az "egyenként" felvett zongoraversenyek
közül az Issay Dobroven vezényelte G-dúrt és a Frederick Stock
chicagói zenekara által kísért Esz-dúrt szükséges külön is
megemlíteni. Az utóbbi újból megjelent az RCA Camden Classics
sorozatában is - sajnos, elektronikus műsztereóban.
Ezen a ponton áttérek néhány további "individuális" felvételre.
Toscaninival kezdem, aki nem minden szólista mellett volt ideális
kísérő karmester (például a No.3-ban Rubinsteinnel "nem jöttek
össze"), de Rudolf Serkín G-dúr versenye az ő vezényletével már
historikus érdekességű. Serkín Bruno Walterral is társult, egy Esz-dúr
verseny őrzi ennek emlékét. Írás közben veszem észre, hogy ezek között
a kiemelkedő értékű egyedi felvételek között milyen meghatározó vonás
a kiemelkedő karmester szerencsés megválasztása. Az eddig említett
sorozatoknál - talán Klemperer és Széll kivételével - nem domináltak a
karmesterek. De figyeljük csak az alábbi párokat: Robert
Casadesus-Ormándy (No.4); Casadesus-Mitropoulos (No.5, mindkettő
Columbia, monó); Clifford Curzon-Knapperstbusch (No.4, Decca, monó, de
megvan felújítva is); Gieseking-Karajara (No.4, Columbia, monó) Edwin
Fischer-Furtwängler (No.5: "Romantikus, átgondolt, mély benyomást
keltő" - így a kritikus 1959-ből). Gondolom, már világosan kitetszik,
hogy a G-dúr és az Esz-dúr koncertek a kedvenceim, közöttük is az
utóbbinak egy "bársonyos, csillogó és brilliáns előadása" (ezt nem én
mondom, hanem szintén egy kritikus), nem kisebb "csapattól", mint:
Vladimír Horowitz, a tüneményes pianista, Reiner Frigyes, az
Amerika-szerte rettegett, szigorú magyar karmester és az ő Chicagói
Szimfonikusai. Ennél "császáribb" Emperor Concertó-t máig sem ismerek.
(RCA, 1952-ből, "A New Orthophonic High Fidelity Recording" - ki
emlékszik még erre a technikai minősítésre az RCA hőskorából?)
Erőt véve elfogultságomon, hadd szóljak azért a többi versenymű
felvételeiről, például a "Leonard Bernstein kíséri Leonard Bernsteint"
produkcióról (No.l, Columbia), vagy Szvjatoszláv Richter-Charles Munch
együttműködéséről (No.1, RCA, Bostoni Szimfonikusok). Richter legutóbb
az EMI-nél ült stúdióba, hogy Muti vezényletével játssza el a c-moll
művet. A felvétel (magyar tasakos Melódia lemezen és az eredeti EMI
kiadványon is!) sajnos, feltűnően gyenge hangminőségű az 1980-as évek
normáihoz viszonyítva: sekély, matt és érthetetlen módon dobozos a
hangzása, habár a "kitöltő" Andante Favori egy kissé jobb hangmérnöki
elbánásban részesült. Még két érdekesség a No.3-ról: két hölgy, Clara
Haskill (Westminster, monó) érzékeny játéka és Fischer Annie
(Fricsayval, DGG, 1960-ból, sztereó) többször felújított produkciója.
Fischer Annie-nak egy Hungaroton felvétele is volt a 60-as évekből, a
német Heribert Essert vezényelte.
Bármennyire nem szeretem a sorozatok vásárlását (s nem igyekszem
rábeszélni senkit), a modern felvételek ajánlásakor vissza kell
térnünk a sorozatokra. Rudolf Serkín háromszor is felvette az öt
versenyt, kétszer a Columbia, illetve a CBS részére, előbb Ormándyval
monóban, majd Bernsteinnel sztereóban. Itt külön megemlítjük; hogy a
második sorozatból a No.3 egy remek Karfantázia kiegészítéssel a
"Great Performances" száz legjobbjába is bekerült. Serkín harmadik
sorozata a hifi legelszántabb(an költekező) elkötelezettjeié, ugyanis
dupla feláras Telarc lemezen jelent meg (digitális, CD is, Boston
Symphony Orchestra, Ozawa).
Szintén három sorozatot fémjelez Alfred Brendel neve. Az ifjúkori
VOX-felvételek után Philips-sztárrá lett, s ott hatalmas "életművet"
készítő nagy muzsikus a Mozart és Schubert szériákon (koncertek,
szonáták), Liszt-műveken kívül a teljes beethoveni zongora-repertoárt
is megörökítette. A versenyeken a Concertgebouw Zenekar és Haitink a
társai (sztereó). A komoly és mélyenszántó Brendel pianistaként
szerencsére százszor sokszínűbb, gondolatgazdagabb, mint zenei
ismertetőként (tv: Schubert-szonáták!). A harmadik sorozatot
élőadásokból rögzítették a Chicagói Szimfonikus Zenekar és az
operaközvetítésekből már nálunk is ismerőssé vált Metropolitan
főzeneigazgató, James Levine közreműködésével. Ez a digitális (CD is)
sorozat, azt hiszem, évekre elegendő tápanyagot ad az "élő vagy
stúdió" viták kedvelőinek. Vladimír Ashkenazy sorozata szintén a
Chicagóiakkal készült, Solti vezényletévei. A 70-es évek egyik
főslágere volt, különösen a No.4 és 5. Ashkenazy nagyon őszinte,
komoly lírája szerencsésen találkozott a Decca sztereó-technikájával
és a zenekar+karmester technikai precizitásával. Karl Böhm halála
lehetetlenné tette, hogy Maurizio Pollim vele fejezhesse be
sorozatának felvételeit; Böhm szerepét Jochum vette át, a két nagy
verseny azonban még Böhmmel és a remek Bécsi Filharmonikusokkal
készült. A (kissé nagyvonalú túlzással) két lemezoldalra tett G-dúr
verseny a legihletettebb, legszebb előadás, az Esz-dúr is megkapja
Pollinitól mindazt, amit a kéz és a fej nyújthat - a szív ezúttal nem
lángol. A két sztereó DG-lemez Eterna átírásban is hozzáférhető.
Kedves Gyűjtő! Csak annyit jegyeztem itt fel, amennyi hosszabb
búvárlások nélkül eszembe jutott. (A rossz lemezeket meg
elfelejtettem.) A terjedelem így is "maratoni" lett. Pedig még bőven
sorolhatnám azok nevét, akik a
Hármasverseny
előadására szövetkeztek. Gyorsan megemlítem még a
Weingartner-féle, háború előtti lemezt (Odnoposoffal, Auberral és az
agg dirigens ifjú hitvesével, Angelica Morales-szel); Walterét, a New
York-i Filharmonikusok szólamvezetőivel; Fricsayét (Anda,
Schneiderhan, Fournier); a híres Ojsztrach-Oborin-Knusevickij trió
három felvételét (Golovanov, Kondrasin és Sargent vezényletével), a
Stern-Rose-Istomin trió Ormándy vezette előadását; a Karajan
vezényelte másik világhírű hármast: Ojsztrach, Richter és
Rosztropovics (Melódián is nagyon szépen szól! a szerk.), Karajan új
DG produkcióját (Mutter, Zeltser, Yo Yo Ma - Eternán lapzártakor még
kapható volt az NDK centrumban), illetve a magyar Kovács Dénes,
Szegedi Anikó, Perényi Miklós felvételét.
Pedig a Hármasverseny nem is tartoznék igazából a "Basic
Library"-be!
Uhrman György