Mocsáry Gábor: Jóvágású hanglemezek

Jóvágású hanglemezek

Előző számunkban ígéretet tettünk, hogy részletesen is foglalkozni
fogunk a lakklemezvágással. Cikkünk szerzője kilenc évig volt a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat vágómérnöke; legelső kiadásunk képriportjában
- de rég is volt! - ő látható, amint éppen az utolsó keverést végzi a
lakklemez vágása előtt. Gábor egyszersmind hangmérnöki gyakorlatot is
folytat, több hangfelvételt készített már, és ezért azt remélhetjük
tőle, hogy a lakklemezvágás műveletét "be tudja illeszteni" a
hanglemezgyártás meglehetősen összetett, eleje- és végeláthatatlanul
hosszú folyamatába. Mellesleg, erre némiképp rá is kényszerítettük,
amikor hátulról mellbetámadtuk őt hifista módján megfogalmazott, tehát
meglehetősen laikus kérdéseinkkel, felpanaszolva mindazokat a
hanglemez-hibákat, amelyeket mi jórészt a lakkvágásnak
tulajdonítottunk. Mint látni fogjuk, valóban fölöttébb komplex
folyamatról van szó, és az alább megvilágított összefüggések még akkor
is méltóak maradnak a zenebarátok figyelmére, amikor majd a Compact
Disc már végleg kiszorítja a gyakorlatból a Fekete Korongot. (No de
hol vagyunk még ettől.)

Kevesen tudják, milyen hatalmas és bonyolult műszaki apparátus
összehangolt munkája szükséges ahhoz, hogy egy zeneművet hanglemezen
megjelentethessenek.
A hanglemezgyártást elméletileg (csakis elméletileg) négy
területre oszthatjuk. Ezek: a felvételkészítés, a lakklemezvágás, a
galván kidolgozás és végül a tulajdonképpeni gyártás. Nagyon lényeges,
hogy e négy területet csak a folyamat könnyebb megértése végett
határoljuk el a gyakorlatban ez súlyos hiba volna! A szakma vélt és
valós szakértői között ma is dúl a vita, hogy a négy terület közül
melyik a legfontosabb, illetve, hogyan kellene rangsorolni őket.
Természetesen a szakmai sovinizmus aranyszabályai szerint mindegyik
terület szakembere a sajátját tartja a legfontosabbnak (nyilván magam
sem vagyok kivétel). Ez azonban nagyrészt presztízs-vita. A
gyakorlatban mindig az a terület válik a legfontosabbá, amelyen a
korábbi döntések okozta melléfogások első látható és hallható
eredményei jelentkeznek. Ez a dolgok dialektikus rendje. A
lemezkészítés folyamatát kizárólag egységében lehet vizsgálni, tehát
bármi is történik, a teljes műszaki gárda "együtt sír és nevet".
Mégis, kapaszkodónak kínálkozik az analóg hanglemezgyártás
technológiájában a lakklemezvágás művelete. Ez az a pont, amelyen
megszakad a zárt elektronikus csatorna (az analóg magnót,
nagyvonalúan, tekintsük most zárt rendszernek), és a folyamatba belép
- micsoda szentségtörés - egy elektromechanikai, forgácsolási művelet.
A hanglemezbarázda (legalábbis elvben) ekkor nyeri el végleges
formáját. Ekkor beszélhetünk először lemezről - habár a lakklemeztől a
vinil lemez még nagyon messze van. A lakklemez mindenesetre már
lejátszható, tehát egyrészt képet kapunk a vágást megelőző műveletek
helyességéről, másrészt sok hasznos információt nyerünk a kidolgozás
várható eredményéről. (A lakklemez természetesen azáltal, hogy
lejátszották, tönkremegy, tehát további használatra alkalmatlanná
válik.) Az első vágás műveletét próbavágásnak nevezik. A próbavágás az
első biztos pont, ahonnan előre-hátra lehet tekinteni: bosszankodni,
reménykedni. Lehet a mesterszalagon levő felvétel bármilyen jó, ha
belőle csak pocsék hanglemezt lehet préselni. Az viszont már kevésbé
valószínű, hogy egy jól sikerült próbavágásból nem születik jó
hanglemez habár a lakklemeznek hosszú utat kell még megtennie, sok
megpróbáltatásnak lesz még kitéve és ezek túlélésére a próbavágás
sikere még nem garancia.
Vegyük sorra előbb az előzményeket, azokat a tényezőket, amelyek
meghiúsíthatják a próbavágás sikerét. Hogy megkönnyítsem az olvasó
dolgát, alább felrajzolok egy blokkvázlatot, amely meglehetősen
bonyolult, noha csak a "hasznos" hanginformáció útját követi, és azt
is csak nagy lépésekben. Nem tüntettem fel rajta a "háttértechnikát",
mert akkor a folyamat teljesen áttekinthetetlenné vált volna. A
szemléletesség kedvéért viszont feltüntettem a kritikus tényezőket -
többségükről szó fog esni ebben a cikkben. Ezeket színnel jelöltem a
rajzon.

Szerkesztés

Elöljáróban a hanglemezgyártás műszaki területeit említettem. Ne
feledjük azonban: hogy mi jelenjék meg hanglemezen, nem a műszaki
emberek dolga, erről a szerkesztők döntenek. Döntésükkel esetleg olyan
helyzetet is teremthetnek, amelyben feloldhatatlan ellentét keletkezik
az esztétikai és kereskedelmi, illetve a műszaki szempontok között.
Mint tudjuk, a klasszikus zeneművek abban az időben születtek,
amikor a zeneszerzők még nem számoltak vele, hogy műveiket a kései
utódok hanglemezről, méghozzá jó hanglemezről is szeretnék élvezni. A
zeneművek időtartama, ezenkívül tételeik sorrendje gyakran ellentmond
a hanglemeztechnika követelményeinek, és ezért nagyon sok múlik a
szerkesztők meggondolásain. Szomorú tapasztalatom, hogy a lemezek
műsorideje inkább szolgálja az üzleti érdekeket, mint a minőséget. A
lemez minőségét meghatározó paraméterek és a műsoridő között közvetlen
összefüggés található. A sokból csak egyet emelnék ki. A
Magyarországon megjelenő 33 1/3ford/perc-es, 30cm átmérőjű
"nagylemezek" barázdáinak alapszélessége 50-55µm. Indokolatlanul nagy,
de csökkentését egyrészt az elhanyagolt lemezjátszók, másrészt a
lemezek vetemedései (hullámossága) miatt kereskedelmi szempontból nem
javasolják. A nagyobb alapszélesség következtében a műsor több helyet
foglal el a lemezen, és ezt csak egyvalamivel lehet kompenzálni: ha
csökkentik a maximális szintet. El kell tehát dönteni, mit tegyünk. A
műsoridő csökkenjen, vagy...?
Elébe vágva későbbi mondanivalómnak, már itt szóba hozom, hogy az
IEC ajánlás 40µm-es alapszélességet is megenged, sőt: a nagyobb
mélységi modulációknál elegendőnek tartja a 30µm-es minimális
barázdaszélességet is. Találtam nem egy olyan nyugati lemezt, amelynek
dinamikája és csúcsszintje összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a
hazaiak átlagánál, ennek ellenére a barázdaszélesség helyenként a
minimális 20µm-re csökkent. Ezek a lemezek nem voltak hullámosak.
Nehézség nélkül lejátszhatók voltak, csodálatosan szóltak, és még a
közepesnél is gyengébb minőségű hangszedőknek sem okoztak nehézséget
ezek a nagymmodulációkat tartalmazó barázdarészletek.
Bizonyos esetekben persze elfogadható, hogy egyes műszaki
paraméterek a szerkesztési, esztétikai szempontok, illetve az üzleti
érdekek miatt gyengüljenek. Például a vevő hosszabb műsort kap a
pénzéért, vagy éppenséggel - reklámcélból kiugróan hosszú műsort
tartalmazó kiadványt jelentetnek meg. Erre az utóbbira számtalan
külföldi példát is találhatunk, de azok mind speciális technikával
készített, egyedi műszaki megoldásokat tartalmazó hanglemezek.

Felvételkészítés

A Hifi Magazinban sokan és sokszor panaszkodtak már a hazai
gyakorlatban uralkodó mikrofonozási technikára, melynek következtében
a térhatás szegényessé válik, a hangkép mélységében tagolatlan, az
irányok elmosódottak, a sztereóbázis szűk, a hangzás fakó, a pianók
inkább mezzoforték, a forték íve nem természetes. Kevésbé ismeretes,
hogy ez a technika már lemezvágáskor is számos baj forrása lehet, mert
eleve kizárja a természetes dinamikai arányok kialakulását. E
felvételi módszerrel nehéz kézbentartani a kivezérlést, könnyen
becsúsznak a nem megengedhető nagyságú csúcsok. A hangkép egyensúlyban
tartásához a természetestől távol eső átlagszintet kell tartani, és ez
már magában elegendő, hogy nehézségeket okozzon a lakklemezek
vágásánál.
A bajok orvoslására különféle elektronikus készülékek kínálkoznak
(lásd a blokkvázlaton). Például a magas csúcsszintek megfoghatók a
csúcslimiterrel, az aránytalanságok csökkenthetők a kompresszorral.
Ekkor azonban biztosan tovább zsugorodik a dinamika és még feljebb
kerül az átlagszint.* (*A dinamikai arányokról, azok értelmezéséről
lásd: "Analizátor, vagy oszcilloszkóp?", HFM 14. A szerkesztő
megjegyzése.) Ha a felvételnél akár limitert, akár kompresszort
használnak, kijavíthatatlan sérüléseket szenvednek a tranziensek. A
szűrők használata is kényes dolog. Pedig a felvételi helyszín
infrazajai ellen kézenfekvő védekezésnek látszik, hogy alul meredeken
vágó szűrőket kapcsolnak a mikrofoncsatornába. A keverőasztalok
ezenkívül számos lehetőséget kínálnak a mikrofonozási hibák
kiegyenlítésére - eredményességük azonban kérdéses.
Az analóg felvételeknél nálunk előírásszerűen használni kell a
Dolby-A zajcsökkentőt, holott annak hatásáról máig is vitáznak. Érvek
és ellenérvek hangzanak el. Tény, hogy a kezembe került és
tanulmányozásra érdemes CBS, EMI mesterszalagok egyike sem volt
zajcsökkentővel készítve. Pedig ez a két cég nem küszködik olyan mérvű
anyagi gondokkal, hogy ne tudná beszerezni felvételeihez a megfelelő
számú Dolby-A zajcsökkentőt. E lemezekről helyenként valóban hallani
lehet a szalagzajt, hangzásuk azonban vitathatatlanul élethűbb.
Érdekes, hogy a fentemlített cégek Dolby-A-val készített felvételei
sem viselik magukon azokat a jellegzetes vonásokat, amikről a magyar
mesterszalagokat azonnal felismerni. Nyilvánvaló, hogy a Dolby-A
használatát határozott szempontok szerint döntik el, és nem csak azért
használják ezt az elektronikát, mert megvették.
Az utóbbi években komolyzenei felvételeink túlnyomó többségét már
digitálisan rögzítették. Ez azonban nem változtatott a helyzeten, mert
a helyszínek és a felvételi beidegződések a régiek maradtak, csupán az
analóg magnó helyére digitális került. A Dolby-A természetesen
elmaradt. Nem így a popzenei felvételeknél. Azok következetesen
Dolby-A zajcsökkentővel készülnek - pedig egy kemény hangzású
rockfelvételen valószínűleg senkit sem zavarna a szalagzaj.
A soksávos könnyűzenei és popzenei felvételeknél 16, 24, vagy
együttesen maximálisan 37 sávot használnak (a negyvenből egy sáv a két
magnó szinkronjátszásához, 2 sáv pedig az MCI keverőasztal VCA
automatika programjának felírásához kell). Előfordulhat, hogy
valamelyik sáv igényli a zajcsökkentést - de nyilván nem mindig és nem
mindegyik. Érdemes számolni: felvételkor egy kódolás, aztán
összeíráskor (keveréskor) egy dekódolás és egy újabb kódolás követi
egymást. Ha valamilyen okból újabb kópiát kell készíteni, akkor ezt
ismét egy dekódolás és kódolás árán teszik. Ez esetben a mesterszalag
ötszöri kódolás terheit viseli. A mesterszalag lejátszásakor már a
hatodik Dolby következik... (A magam részéről amikor csak tehetem,
kerülöm a Dolby-A használatát.)
A hanglemezgyártás folyamatának egy igen kényes pontjához
érkeztünk, a hanglemezek kivezérléséhez. Első pillanatban talán nem
érthető az összefüggés a mesterszalag kivezérlése és a hanglemezek
technikai minősége között, azonban később látni fogjuk, hogy még a
préselésnél is másképp viselkednek a jól és a rosszul kivezérelt
hanglemezek. Hogy könnyebben megértsük, "mit" találhatunk a hazai
mesterszalagokon és hanglemezeken, tisztázzunk néhány fogalmat a
jobbra látható ábra segítségével. (Nagyon egyszerű ábra; a valóságban
a szintek és a kivezérlés kérdésköre ennél sokkal bonyolultabb.
Különféle szabványok, előírások szerinti relatív vezérlési skálák
ismeretesek; a definíciók nem egyszer tisztázatlanok - vagy a helyi
szokásokon alapulnak.)
A kivezérlés mértékének megállapításakor egyetlen fix pontunk
lehet: a 0dBm (figyeljünk a "milli" szócskát jelölő m betűre a dB
mögött!), ez egy nemzetközileg rögzített vonatkoztatási szint,
amelyhez (néha frekvenciától függetlenül) 0,775V_eff
jelfeszültséget rendelnek, s ez a jelfeszültség 600 ohmos terhelésen
1mW teljesítményt hoz létre. A "sima" 0dB, tehát ahol nincs kis
m-betű, bármekkora jelfeszültséget jelenthet, ez tehát csak egy
relatív szint és csupán megállapodás vagy inkább elhatározás kérdése,
"hová tesszük". A NAB szabvány szerint 0dB= 0dBm, a DIN előírása
szerint pedig 0dB=+6dBm. Nálunk a DIN előírásai érvényesülnek.
A mesterszalagok 0 decibeles referenciaszintjét az úgynevezett
mérőszalagokhoz, azok 0 decibeles szintjéhez rendelik. Ez a 0 decibel
is relatív, szabványtól függő!
A mérőszalag és a hanglemez relatív 0dB-es referenciapontját
rendszerint 1kHz-es frekvencián specifikált, kiegészítő mértékegységek
segítségével rendelik egymáshoz. A mesterszalagnál a nWb/mm-ben
kifejezett mágneses vektorpotenciál (lineáris fluxussűrűség), a
lemezeknél a cm/s-ban megadott sebességamplitúdó nagyságától függ a
0dB helye. (Ennél jobban ne menjünk bele a dolgokba.)
A mi előírásaink szerint a magnetofonok úgy vannak bemérve, hogy a
mérőszalag 1kHz-es, 320nWb/mm-es jele a kimeneten 1,55V_eff
feszültséggel jelenik meg - ez az elfogadott 0dB. A kivezérlésmérő
műszerek tehát 1,55V_eff feszültséggel azonosítják a 0
decibelt. (Azonban, hogy a dolog mégse legyen ilyen egyszerű, a
mesterszalagok kivezérlésére vonatkozó előírás a 0 decibeles szintet
Dolby-A zajcsökkentővel a 320nWb/mm-es, zajcsökkentő nélkül a
640nWb/mm-es fluxushoz rendeli. A Studer A80-as magnetofonok kimeneti
jelszintje ilyenkor 1,55V. A digitális felvételeknél a referencia nem
játszik szerepet, mivel a szalagok túlvezérlése kizárt. Itt a
processzor túlhajtásából eredő torzítások igényelnek
szintkorlátozást.) Az analóg mesterszalagok maximálisan +3, esetleg
+4dB-ig vezérelhetők - ennyi fér a háziszabványba. A magyar
mesterszalagok kivezérlése tehát messze elmarad a külföldön
készültekétől. (A nyugati mesterszalagok - a csúcsokban - nem ritkán
10-12dB-re is ki vannak vezérelve a 0 decibelhez képest. Dinamikájuk
alsó határa -50dB és -55dB között mozog, a zenei tartalmuktól
függően.) Erre az óvatosságra nem találtam semmilyen elfogadható
magyarázatot. Ugyanis a Studer A80-as magnók műszaki minősége és a
jelenleg használt PER 528-as szalag 38cm/sec-os sebességen nem kíván
semmilyen korlátozást, ami indokolhatná a 0 decibelhez viszonyított
maximálisan +4dB-es csúcsszint szigorú betartását.
Ami hanglemezeink kivezérlését illeti, a 0 decibeles szintet az
1kHz frekvenciájú, 8cm/sec sebességamplitúdójú szinuszos jellel
definiálják. A popzenei műsorok csúcsban - és csakis rövid idejű
csúcsokban! - maximálisan a +5dB-t érhetik el. Amennyiben a
mesterszalagon egyetlen csúcs is eléri véletlenül a +5dB-es nagyságot,
az egész lemezen ehhez kell a vezérlést igazítani! Komolyzenei
felvételeknél és elsősorban a digitális mesterszalagokról készített
lemezeknél a +7dB-es csúcsszint is megengedett... A norma szerinti
átlag dinamika 40dB. (Ez a szűkebb dinamika azonban magasabb
átlagszintet jelent - és erre még visszatérünk!) A szóban forgó, 40
decibeles dinamika: átlagérték. Van ennél kisebb és van nagyobb
dinamikával készült hazai felvétel is, de az nem jellemző. (Mondhatnám
úgy is, hogy véletlenül csúsztak ki a vezérlési tartományból.)
A dinamika határait a lemezek zajával is meg lehet határozni: ahol
a zaj kezdődik, ott már nem lehet hasznos információ... Ez egy
"elméleti alapokon nyugvó", valójában régen túlhaladott gyakorlat,
amelyen jó lenne túllépni; a mesterszalagok dinamikai korlátain alul
tágítani kéne, ha másért nem, akkor a CD-re való tekintettel.
Hangsúlyozom, itt most egyenletes zajról van szó, nem periodikusról.
Ha periodikus zajt hallunk, akkor a lemez selejtes.* (*A dinamika és a
zajszint összefüggéséről szintén részletesen írtunk 14. számunk
akusztikai cikkében. A szerkesztő megjegyzése.) A dinamikát már a
mikrofoncsatornák erősítésének szabályozásával is igyekeznek kordában
tartani. A "makrancos" hangszerek (pl. zongora) felvételekor
esetenként limitert, illetve biokompresszort használnak... ezen azt
kell érteni, hogy a hangmérnök a hangos részek előtt kézzel lehúzza, a
halk részeknél pedig feltolja a profilszabályzót...
A szűkített dinamika szubjektív hatását nem kell ecsetelnem - de
miért zavarja mindez a vágómérnököt? Nos, a "zsugorított" mesterszalag
a vágófejet a teljes műsoridő alatt - és ez a műsoridő rendszerint
átkozottul hosszú szokott lenni - olyan oldalirányú moduláció vágására
kényszeríti, hogy a maximális jelszint az esetek többségében távolról
sem érheti el még a megengedett +7 decibelt sem, mert nem férne el a
műsor a lemezen. Valójában pedig ez a +7dB kitűnő felső határ volna,
ha a dinamika lefelé bővülhetne - és nem esnénk kétségbe egy-egy
+10dB-es vagy esetleg még ennél is nagyobb rövid csúcstól, ha az nem
okoz gondot.
Mint látjuk, csupán a csúcsszint megemelése nem oldaná meg a
felvételek dinamikaszegénységének problémáját, nem nőne tőle a
bázisszélesség, nem javulna a tranziensek megszólalása és nem szűnne
meg a krónikus mélyhanghiány sem. A hazai hanglemezek hangzása nem
javul attól, ha az erősítő hangerőszabályozóját feljebb csavarjuk,
márpedig pusztán a lemezek csúcsszintjének emelése közel ennek felelne
meg. Egészen más lenne a csúcsszint emelésének a hatása, ha a felvétel
szélesebb dinamikahatárokkal rendelkezne. Sokéves tapasztalatom
szerint az optimális lemezszint akkor adódott, amikor a mesterszalag
lemezrevágásának vezérlési korlátait a próbavágáskor, tehát már a
lakklemez paramétereinek értékelése alapján határoztam meg. Ezt a
módszert azonban csak akkor követhettem, ha jó volt a mesterszalag.
(Külföldi bérmunka.)
Érdekes eredményt kapunk, ha megvizsgálunk egy jónak minősített
hazai és egy külföldi mesterszalagot. Azonnal feltűnik, hogy a
külföldi mesterszalag közel 10-15 decibellel szélesebb tartományban
gazdálkodik a dinamikával. Még érdekesebbet tapasztalunk, ha a jeleket
szétbontjuk oldalirányú (M) és mélységi (S) komponensekre. A külföldi
mesterszalagon az S jeltartalom megközelítően másfél-kétszerese a
magyar mesterszalagénak. Továbbá a külföldi mesterszalagon az S jelek
energiatartalma számottevően nagyobb, és egészen más frekvenciákon
jelentkezik. A nagyobb S-jel energiatartalom (térhatásnövelő hatása
mellett) lemezvágási szempontból is jelentős. Azonban, hogy ezt
megértsük, meg kell ismerkednünk a lakkvágás technikájával - amely
végülis cikkem fő témája.

Lakklemezvágás

Az MHV-nak két sztereó lakklemezvágó berendezése van: a régebbi
Neumann VMS-70 (1979 óta) és az újabb, szintén Neumann VMS-80 (1982
óta). A két vágóberendezéssel közel azonos minőségű lakklemezeket
lehet készíteni. A VMS-70 komputer ellenőrzésű, a VMS-80 komputer
vezérlésű vágógép. A hangzás minőségét eldöntő áramköreik azonosak, a
vágófejek úgyszintén. A modernebb természetesen a VMS-80, ennél
korszerűbb jelenleg nem is létezik. A DMM (Direct Metal Mastering)
technológia például csak erre a géptípusra és csak az SX80-as
vágófejjel alkalmazható.
A mesterszalag a vágóhelyiségben felkerül egy szokványostól eltérő
felépítésű magnetofonra, amin nincs törlőfej, oszcillátor, felírófej
és felíróerősítő. Ellenben két független sztereó lejátszófejjel és a
hozzájuk tartozó erősítőkkel voltaképpen két sztereó
lejátszómagnetofont egyesít. Hogy miért van szükség kettős rendszerre,
mindjárt ki fog derülni. A két lejátszófej között szalagvezető
görgőkkel különböző hosszúságú szalaghurkok állíthatók be. Az eltérő
hosszúságú szalaghurkok a két lejátszórendszer között 0,6, illetve 0,9
másodperces időeltolódást hoznak létre. A 0,6 másodperc a 45ford/perc,
a 0,9 másodperc a 33 1/3ford/perc lemezek kb. 1/2 fordulatnyi idejével
egyezik. Ugyanis ennyi idővel előbb kell "bemutatni" a lemezre kerülő
jeleket a komputernek!
A mesterszalag hangfrekvenciás jele először a vezérlés sztereó
csatornájába kerül, az első lejátszófej elé. Ezután következik a
szalaghurok, majd a 0,6 s vagy 0,9 s késés után ugyanez a jel a
modulációs lánc sztereócsatornájában is megjelenik. Miért van erre
szükség? A spirálisan haladó barázda egy fordulat után a korábban
vágódott nyomvonal mellé kerül. Ha az egymás mellé kerülő, szomszédos
barázdaszélek távolságát állandóra választanánk, akkor a nagyobb
modulációknál a barázdák egymásba érnének, esetleg kereszteznék is
egymást - ha pedig a barázdatávolságot a biztonság kedvéért túlságosan
nagyra vennénk, rengeteg hely pocsékolódna el. Megoldásként kitalálták
a variábiliselőtolást, hogy a barázdatávolságot csak akkor kelljen
növelni, ha ez szükséges. Ehhez ki kellett építeni egy, a modulációs
csatornával lényegében azonos vezérlési láncot. A modulációs láncon
áthaladó sztereó információ a vágófejre, a vezérlési láncon haladó jel
pedig a vágófej felfüggesztését-mozgását vezérlő komputerhez megy.
Ha a mesterszalag nem analóg, hanem digitális, akkor a
vágóberendezéshez egy 16 bites Sony digitális rendszer csatlakozik. A
digitális hangrögzítés elvére itt nem érdemes kitérni, a felvételek
szempontjából az analóg és a digitális mesterszalagok között nincs
lényeges különbség (habár az utóbbiak zajtalanabbak - erre még
visszatérek). Tehát egy hangfelvétel attól még nem lesz jobb, hogy a
felvételi helyszínen az analóg keverőasztal kimenetéhez nem analóg,
hanem digitális magnó csatlakozik. Néhány száraz műszaki paraméter
javulása inkább "dekoráció", semmint lényeges változást hozó tényező.
Ettől függetlenül a digitális hangrögzítés híve vagyok, mert
vitathatatlanul ezé a jövő. Nem hallgatom el azonban azt a
véleményemet, hogy túl korán és sok más fontosabb probléma megoldása
előtt tértünk át véglegesen a digitális technikára. Igazi előnyök csak
egy a miénkénél magasabb színvonalú analóg felvételi technika
fokozatos digitalizálásával jelentkeztek volna. Anyagi erőink egy
részét eredményesebben fordíthattuk volna például a DMM technológia
megvásárlására. Ennek feltételei jobban megvoltak, mint a totális
digitalizálásnak. A CD még távoli álom, a "hibrid" vinillemezek még
hosszú évekig uralni fogják a hazai piacot.
A lakklemezvágás számára nálunk a digitális hangfelvételek csak
elvileg jelentenek próbatételt; mert sajátos felvételtechnikánk miatt
közelről sem használjuk ki a digitális hangrögzítés adta
lehetőségeket. Így a nagy dinamikával, a "digitális" tranziensekkel, a
széles és gazdag különbségijel-tartalmú sztereó hangkép okozta vágási
nehézségekkel egyelőre nem kell számolnunk. Csupán a zaj hiánya
nehezíti a lakkvágást és a kidolgozást: a digitális mesterszalagok
zajtalanok, tehát előtűnik minden egyéb zaj.
Ha a processzor D/A konverterének kimenetét rögtön a Studer analóg
magnetofon helyére kapcsolnánk, akkor nem jönne össze a
lakklemezvágás, mert hiányozna a vezérlőjel. A komputer számára a
digitális mesterszalagról is egy fél lemezfordulattal előbb be kell
mutatni, hogy mi fog a lemezre kerülni. Emlékezzünk: ezt az analóg
magnónál a párhuzamos két sztereó lejátszórendszerrel és a közéjük
terelt szalaghurokkal érjük el. A mintavételt a videomagnóval nem
lehet így megoldani. A szalaghurkot egy digitális késleltető
helyettesíti, csak egy kicsit másképpen. A videomagnóról érkező
digitális jelek a dekódolás után rögtön egy 12 bites D/A átalakításon
mennek keresztül. Ez az analóg jel, bár minősége gyengébb, a vágógép
komputerének vezérléséhez megfelel. Ezzel párhuzamosan a dekódolt 16
bites digitális jelek 0,6 vagy 0,9sec-os késleltetés után kerülnek a
PCM-1610-es processzor D/A átalakítójába. Ettől kezdve már mindegy,
hogy analóg vagy digitális eredetűek-e a hangfrekvenciás jelek.
A magnetofon után a jelek az SP-79B átíró-keverőasztal bemeneti,
0,5 decibeles lépésekben változtatható, aktív szintszabályozóira
kerülnek. Ezt követi négy Dolby-A 361-es modell, ezeket egyébként
teljesen ki lehet iktatni a láncból. A második szintszabályozókból és
a szűrőkből A-B lánc alakítható ki, és egy-egy lemezoldalon belül,
vagy akár számonként is más-más, előre beállított korrekció
kapcsolható a láncba. Az A-B szűrőláncok után két további, közös szűrő
következik. Az egyik alul, a másik felül vág, 18dB/oktáv
meredekséggel. A -3 decibeles pont alul 40, 63 vagy 80Hz-re, felül
6,3, 9, 12,5 vagy 16kHz-re állítható. A szűrők "bypass" állásban is
mindig a láncban maradnak, de a technológiai rend egyébként is
előírja, hogy analóg mesterszalagokhoz be kell kapcsolni a 40Hz-es
szűrőt. (A digitális mesterszalagoknál aztán vagy bennmarad a szűrő,
vagy sem; rendszerint bennhagyják, mert így "nem kell centizni a
hellyel".) Az átíró-keverőasztal utolsó szabályozója a relatív szint,
vagyis az 1kHz-hez tartozó 0 decibeles sebességamplitúdó beállítására
szolgál. Be van építve az asztalba, és így bármikor bekapcsolható a
modulációs és vezérlési láncba négy U-473-as
kompresszor-limiter-expander. Ezek egy speciális "sz"-limiter állásban
is működhetnek (erről még lesz szó). Az "attack time"* (*
"Megszólalási idő" - ilyen hamar reagál, tehát ennyire gyorsan működik
a készülék.) 20µs a "recovery time"* (* "Feléledési idő" - az utolsó
kiváltó jeltől számítva ennyi időn belül szűnteti be hatását az
elektronika, folyamatosan.) 0,1 és 10s között változtatható - ebből
felmérhetjük, milyen hatással lehetnek ezek az elektronikák a
tranziensekre. Mint készülékek, természetesen kiváló minőségűek.
Ha túl nagy a különbségjelek alacsonyfrekvenciás tartalma, ez
olyan függőleges mozgásra kényszerítené a vágótűt, hogy az alumíniumig
lemenne. Ilyenkor, s különösen, ha a műsoridő is hosszú, igénybevehető
a beépített EE 77D típusú "Elliptischer Entzerrer". Ez az áramkör a
150Hz-től vagy a 300Hz-től lefelé eső különbségi jelkomponenseket
"monósítja". Ekkor az alacsonyfrekvenciás oldaljelek mélységi (S)
helyett oldalirányú (M) modulációt eredményeznek, és a helyfoglalás is
csökkenhet - azonban már 1kHz-től lefelé jelentős áthallások lépnek
fel. Ez az elektronika is azok sorába tartozik, amit a vágómérnök
kényszerből kapcsol a láncba, mert a hosszú műsoridő, a vezérlési
normák, a felvételek "kóválygó" basszusai annyira lehetetlen helyzet
elé állítják, hogy nincs más választása. Az "Elliptischer Entzerrer"
használatát a komolyzenei vágásoknál egyértelműen megtiltanám.
Az SP-79B átíró-keverőasztalhoz az áramköri egységek közé iktatott
csatlakozási pontoknál számos további, külső effekt- és
szűrőberendezés kapcsolható. Az átíró-keverőasztal természetesen maga
is sokkal több áramkört tartalmaz, mint amennyiről említést tettem.
Tartalmaz, például, a vágógép-komputer programozásához fontos
adattápláló elektronikát, távjelző, távmérő és távvezérlő áramköröket
és több vágógép egyidejű működéséhez szükséges elektronikát. Azonkívül
az ellenőrző műszerei is igen érdekesek, de ezek leírása meghaladná
cikkem kereteit.
Az átíró-keverőasztal után a SAL-74B erősítőegység következik. Ez
is sokkal bonyolultabb annál, semhogy részletesen tárgyalhatnám.
Legfontosabb része a vágófej meghajtótekercseit tápláló erősítő,
amelynek terhelését üzemi körülmények között a vágófej képezi. Nagyon
jelentős adat, hogy az SX74-es vágófej vágótűjének horizontális
kimozdulása maximálisan ±150µm-es lehet. Ez az M-jelek maximális
amplitúdóját korlátozza. A gyakorlatban azonban ezt a határt még csak
megközelíteni sem lehet. Végül is azt mondhatjuk, hogy a lemezre a
teljes felvételi mezőben ±50-80µm-es amplitúdók nagy biztonsággal
vághatók - és ezek a barázdák le is játszhatók.
Érdemes itt még visszatérnünk a SAL-74B erősítőegység két érdekes
áramkörére. Az egyik a BSB-74 típusú gyorsuláslimiter. Az a feladata,
hogy a lemezre ne kerülhessenek akkora gyorsulást előidéző jelek,
amiket a hangszedők már nem képesek letapogatni. Mondhatnánk úgy is,
hogy már a vágófejre se juthassanak olyan frekvenciakomponensek, amik
kívül esnek a vágótű tömegével és geometriai méreteivel megszabott
korlátokon. Csakhogy nehéz pontosan megítélni, hogy vajon vágáskor
léptük túl a határt, vagy a hangszedők képességei csekélyek. A
barázdák természetellenes "szögletességét", amit a nagy gyorsulások
különösen a belső lemezátmérőkön okozhatnak, az ellenőrző mikroszkóp
jól kimutatja - ámde az ilyen barázdák gyakran nem okoznak hallható
hibákat! Ha viszont csökkentjük a gyorsulásokat, nagymértékben romlik
a felvétel "fénye" - a tranziensekről nem is beszélve.
A másik érdekes áramkör a TS-66B típusú "Tracing Simulator". Ez a
hangszedőtű követési torzítását szimulálja, a torzítást ellenfázisban
a műsorhoz keveri, miáltal a lemez lejátszásakor keletkező torzítás
majd kioltódik. Ennek az áramkörnek a működéséről egy külön tanulmányt
lehetne írni. Itt inkább a hatásáról szólok. A szimulátor beépített
generátorával, 315+3150Hz-es, 4:1 arányban kevert jelekkel
hitelesítjük a hangszedőt, a lakklemez 200mm-es átmérőjénél. Ez
elengedhetetlenül fontos művelet. Gyenge pontja a dolognak, hogy
például a VMS-80 gépen egy Shure V15-IV típusú hangszedő van, 15µm-es
radiális tűvel. Az egész szisztéma tehát ettől a hangszedőtől függően
fog működni. Bármelyik másik hangszedővel, netán elliptikus tűvel
lejátszva a "Tracing Simulator"-ral kezelt lemezeket, az eredmény
kétséges. A gyári adatok a FIM-értékek egyértelmű javulását
reprezentálják a 132-138mm-es átmérők között (tehát már igen
tisztességesen a lemez belső harmadában). A gyári adatok azonban nem
említik, milyen hangszedővel mérték az eredményeket.
Magam is végeztem egy érdekes vizsgálatot. Torzulásokra kényes
felvételekről lakkvágásokat készítettem "Tracing Simulator"-ral és
anélkül. A kidolgozott vinillemezek meghallgatásakor azt tapasztaltam,
hogy a torzításokon a harmonikusok bekeverése valóban segített - ámde
a felvétel fémes, gépi hangzást kapott. A "Tracing Simulator" nélkül
készült lemezek a várható mértékű torzulások ellenére is természetesen
hangzottak, és ez többet jelentett számomra, mint az a néhány,
elviselhető mértékű lejátszási torzulás. (Megjegyzem, hogy a kísérlet
stúdiókörülmények között folyt, hitelesített hangszedővel!) További
tapasztalatom volt még, hogy amikor javult a helyzet a belső
harmadban, akkor a lemez külső részén erősödött a fémes hangzás. Néha
kimondottan kellemetlenné vált a máskülönben kifogástalan hangszínű
felvétel! Lakkvágáskor technikai problémát is okoz a Tracing Simulator
használata. Ilyenkor ugyanis a vágófej visszacsatolótekercséről már az
"előtorzított" hangot halljuk, és abból a vágómérnök kevésbé tud
tájékozódni.
A lakklemez (és ugyanígy a sztereó hanglemez) barázdáinak oldalai,
mint ismeretes, 45 fokos szöget zárnak be a vízszintes síkkal. A
sztereó hangfelvétel jobb és bal oldali információját a két
barázdaoldal hordozza. Azonos fázisú oldaljelek esetén tisztán
oldalirányú, egymáshoz képest l80 fokkal eltérő oldaljeleknél pedig
tisztán függőleges irányú moduláció lép fél. Ezek persze szélsőséges,
ritkán adódó esetek. A moduláció a pillanatnyi fázishelyzettől függő
összeg- és különbségijelek keveréke. A vágótű mozgása tehát a
következőképpen alakul. Ha csak összegjel van, akkor a tű az
alapbarázda szélességét tartva csak oldalirányban mozog. Amikor csak
különbségijel van, akkor a tű csak függőleges irányban mozog, a
barázda a moduláció legkeskenyebb helyén sem csökken az alapméret alá.
Legalábbis nem szabad jobban elvékonyodnia. A lakklemez valójában egy
körülbelül 1mm vastag, speciális ötvözetű és felületkezelt
alumíniumlemez, amelynek mindkét oldalát különleges technikával
felvitt, vékony, triacetát alapú, lágy, forgácsolható lakkréteg
borítja. (A lakk és adalékanyagainak összetétele gyártási titok.) A
lakklemezt csak egyszer lehet használni. Rendkívül kényes, gondos
tárolást és körültekintő kezelést igényel. Egy lakklemez ára,
gyártmánytól és minőségtől függően 15-20 dollár között van.
A lakklemezek felületének kifogástalan minősége, a lakkréteg
egyenletessége, zárvány- és rögmentessége mind-mind alapvető
követelmény. Úgyszintén fontos, hogy a lakkréteg kifogástalanul
tapadjon az alumíniumlemezhez. Az alumíniumlemez felületének is
simának és egyenletesnek kell lennie. A jó minőségű lakklemezekre
vágott, modulálatlan barázdában mérhető zaj rendszerint jobb mint
-70dB. (A lakklemezről a gyártók általában nem szívesen közölnek
adatokat. A kezelési, vágási, kidolgozási technikába "nem szólnak
bele", vagyis a felhasználóra bízzák.)
A Neumann VMS-80 típusú vágóberendezés tányérja speciális,
olajfilmen csúszó csapágyon nyugszik, meghajtómotorjának vezérlése
kristálypontosságú. A vágófejben levő tű lakklemezhez-állítása
szálkeresztes mikroszkóppal történik: a kereszt vízszintes vonala a
lakklemez síkjára, függőleges vonala pedig a tű vágóéleire fekszik. A
rubinból vagy zafírból csiszolt és fűtőtekerccsel ellátott tű vágóélei
értelemszerűen 90 fokos szöget zárnak. A tűhegy legömbölyítésének
sugara 3±1µm. A barázdafenék vastagságát a tű hegye határozza meg.
Kopott tű széles fenékvonalat húz. A hazai lemezeket jelenleg kétféle
tűvel vágják: japán Adamant NSH-2S és amerikai Micropoint 320 típusú
tűkkel. A vágótűt és a lakklemezt fajtánként gondos vizsgálatok
sorozatával párosítani kell.
A forgácsolás - azaz: a lakklemezvágás - milyensége döntően kihat
egyrészt a lemez hangzására, másrészt a kidolgozás minőségére. A
fölösleges lakkanyagot maradék nélkül kellene eltávolítani, de hát ez
tökéletesen sohasem sikerülhet. A jobb forgácsolás céljából a vágótűt
felfűtik, mert még a puha, képlékeny lakkot is meg kell olvasztani,
hogy a simítófelületek kellő mértékben kifejthessék hatásukat. A
folyamatosan termelődő lakkforgácsot vákuum szívja el. Vágás közben a
lakklemezt szintén vákuummal rögzítik, hogy el ne mozdulhasson, és a
felülete is egyenes maradjon.
A forgácsolás minősége érezhetően javul, ha a mesterszalagokon az
S jeltartomány jelentős energiával rendelkezik. A vágótű ilyenkor
tetemes gyorsulással és sebességgel mozog függőleges irányban is, és
éleivel szinte kimetszi a fölösleges lakkmasszát. Ha viszont az
S-jelek energiamennyisége kisebb, a vágótű előtt torlódó képlékeny
lakk inkább a nyíróerőnek enged. Ilyenkor a vágótű mögött a
barázdaszélek finomabb rajzolatai jobban visszasimulnak a széleken
kitüremkedett anyagba.
A tűtömeg tehetetlensége és a tűgeometria együttesen határt
szabnak a lemezre maximálisan vágható gyorsulásoknak és
sebességamplitúdóknak. Más korlátozó tényező nincs; a vágófej
tekercseit meghajtó erősítők teljesítménye olyan óriási, hogy manapság
nem nehéz olyan lemezt vágni, amelyet több okból sem lehetne
torzítatlanul lejátszani. Hogy mikor következik be a vágásból eredő
torzítás? Nehéz ezt a mesterszalagon előre definiálni. Ez az egyik
olyan szakmai rutin, amit a lemezfelvételeket készítő hangmérnöknek
illik minél előbb megszereznie. Ha a mesterszalagon túltengés van a
nagy gyorsulásokat okozó jelekből, két járható út kínálkozik. Az
egyik: addig csökkenteni a modulációt, amíg a torzítás eltűnik. A
másik: a gyorsuláslimiter.
A gyorsuláslimiter ésszerű használata egyes popzenei felvételekről
készülő lakkvágásoknál kiváló eredményekkel járhat. De ha mankóként
használjuk az elfuserált mesterszalagokhoz, esetleg többet ront, mint
segít. A moduláció csökkentése pedig az egyik fő panaszhoz vezet,
miszerint kicsik a szintek a magyar hanglemezeken...
A mesterszalagok minősítésekor rendszerint nem szúr szemet a
magasabb frekvenciák túlzott kiemelése és a fázisok pontatlansága. A
kiemelések okát keresve találunk egy-két magyarázatot. A sok effektet
szinte kritika nélkül használják, semmi műszaki megfontolás nem
játszik szerepet a technikai trükkök tervezésekor. A sok
effekt-berendezés lassan "megeszi" a tranzienseket, és a fázisok
szinte áttekinthetetlenül kuszák lesznek. A felvételkészítők
természetesen maguk is hallják ezt, és a zajzárak, szűrők, limiterek
okozta veszteségeket a 3-6kHz-es vagy ennél magasabb frekvenciák 4-6
decibeles kiemelésével próbálják pótolni. Ilyenkor a sziszegő hangok,
de általában a magasabb frekvenciák eltorzulnak. Amikor a
mesterszalagon "sziszegnek" az sz-hangok, bevetésre kerülhet az SP-79B
átírókeverőasztalba beépített speciális "sz"-limiter. Bár a
torzításokat megszünteti, a tranzienseket (akár csak a
gyorsuláslimiter) ez sem hagyja sértetlenül.
Szólni szeretnék még az úgynevezett félsebességes vágásról. A
lakklemezek félsebességes vágása nem újdonság, inkább csak újra
fölfedezték; egy időben a "nagyok" mind alkalmazták, de aztán a több
mint kétszeres idő- és anyagráfordítás, az ezzel együtt járó
költségnövekedés, valamint a nehéz ellenőrzés miatt leálltak vele. Az
akkori minőségi igényeket és főleg az üzleti érdekeket jobban
szolgálták a névleges sebességgel vágott hanglemezek. Idővel mégis
kiderült, hogy a félsebességes vágásnak van néhány olyan előnye,
amelyet ma is méltányolhatnánk. A félsebességű vágásnál a
mesterszalagot a névlegesnek pontosan a felével játsszuk le, tehát
76cm/s helyett 38cm/s-mal és 38cm/s helyett 19cm/s-mal. A vágógép
tányérja is pontosan a fele sebességgel forog. A mesterszalagon minden
frekvencia egy oktávval lejjebb kerül. A mesterszalag félsebességes
lejátszása lényegében lelassítja, "vághatóbbá teszi" az összes
tranzienst.
A félsebességes vágás egyik nagy előnye, hogy fölöslegessé válik a
gyorsuláslimiter, mivel a vágóberendezés a lelassult tranzienseket
könnyűszerrel feldolgozza. A tranziensek fölfutási ideje lényegesen
megnő. A vágási láncba iktatott erősítők jóval a névleges "terhelésük"
alatt dolgoznak, és emiatt szinte mindegyik paraméterük számottevően
megjavul. A vágótű kényelmesen kimetszheti a fölösleges lakkot, szép
szabályos íveket kapnak a barázdaszélek, jelentősen javul a
forgácsolás minősége.

Galvánkidolgozás

A kész, műsoros lakklemezekre azonosítószámok és jelzések
kerülnek, majd pormentes csomagolásban a galvánüzembe utaznak. Mielőtt
a lakklemez további sorsát ismertetném, nem hallgathatok el néhány
megjegyzést: A világon mindenütt, ahol csak hanglemezgyártással
foglalkoznak, elsőrendű fontosságúnak tartják a vágóhelyiségek
levegőjének tisztaságát, hőmérsékletét és páratartalmát. A
Rottenbiller utcai vágóhelyíségek ebből a szempontból kritikán
aluliak. Hasonlóan fontos a galvánüzem és a présüzem levegőtisztasága.
A dorogi gyár viszont túlságosan közel esik a dorogi szénbányákhoz...
Pedig ha a kidolgozás során egyetlen porszem is beszennyezi valamelyik
felületet, vagy belenyomódik a vinilbe, biztosan pattogás vagy
kattanás lesz hallható a műsorban. Ezek a pattogások-kattogások nem
lakkvágáskor keletkeznek!
A lakklemezt a galvánüzemben alapos mosásnak, tisztításnak és
vegyszeres zsírtalanításnak vetik alá. A felületet az eljárás közben
speciális szálvastagságú és anyagú kefével, kézzel jól megkefélik.
Őszintén mondom, ez a látvány mindig elgondolkodtatott. Hiába
biztosítottak, hogy a kefe szálai annyira vastagok, hogy nem tudnak a
barázdába hatolni. Ezt nem hiszem el. Lehet, hogy az 50µm-es
modulálatlan barázdában nem tehet kárt a kefe, de a 140-170µm széles,
erősen tagolt szélű barázdákat valószínűleg alaposan megbirizgálja!
Márpedig a gyanús recsegéseket éppen ezeken a nagyobb
különbségijelekkel mélységben modulált helyeken halljuk. A szép
sztereóhangzású felvételekről készülő lakklemezeken hemzsegnek az
ilyen barázdarészletek. Ezek ugyanis fokozottabban érzékenyek a
felületükre.
A lakklemezt a tisztítás és a nedvesítőanyagokkal való kezelés
végén deionizált vízpermettel szórják be, és ezután vékony
ezüstréteggel vonják be. A lakklemezt megforgatják és kézzel
ezüstözik, egy olyan szórópisztoly segítségével, amely három
komponenst visz fel egyszerre a lakklemezre. A felületen kicsapódó
ezüstréteg tapadása, vastagsága, felületének egyenletessége és
tisztasága ebben a fázisban egyáltalán nem ellenőrizhető. Az, hogy az
ezüstözés művelete mennyire sikeres, teljes mértékben attól függ, hogy
ki végzi.
Az ezüstös lakklemezt a központi furatánál fogva felcsavarozzák
egy anódra, és kezdetét veszi az előnikkelezés. A galvanizálókádban a
fürdő szabad ionjai a vezető ezüstfelületre rakódnak. Az ionok
egymásra épülnek és rövidesen elérik a néhány molekulányi vastagságot.
Ekkor a folyamatot már felgyorsíthatják. Addig viszont lassan kell
végezni, mert a kívánatosnál nagyobb sebesség "megégetheti" a vékony
ezüstréteget, és az így keletkező apró hólyagok pattogás formájában
hallatszani fognak a lemezen, illetve már sokkal korábban az "Anyán".
Az ezüstözés, előnikkelezés az egyik kritikus vagy éppen
neuralgikus pontja a lemezgyártásnak. A belsőbb átmérőkön a nehézségek
hatványozódnak. Galvanizáláskor a nikkel sűrűsége és szemcsenagysága
fordítottan arányos a sebességgel. Ha a munkát elkapkodják, durva lesz
a nikkelréteg, majd a másolások alkalmával tovább "szitásodik", és a
barázda egészen finom részletei kezdetben enyhébben, később fokozottan
eltorzulnak. Ha viszont a szemcsék finomak, az apró részletek is
átmásolódnak. Márpedig könnyen belátható, hogy a lemezek hangzásában
milyen fontos szerepet játszanak ezek a finom, többnyire
magasfrekvenciás modulációt hordozó barázdarészletek. (E jelenséget a
galváneljárás felbontóképességének nevezik.)
Ez a művelet önmagában olyan kényes és annyira sok múlik rajta,
hogy mindegyik cég kidolgozza a saját módszerét - amit nem közöl a
nyilvánossággal. A lakklemezek minősége amúgy is dobozonként eltérhet,
nincs tehát egy biztos pont, amihez hozzárendelhetnék a többi
paramétert. Azon is sok múlik, mennyire rugalmas a technológia,
tudja-e követni vagy ki tudja-e egyenlíteni a lakklemezek és az
ezüstözés néha ingadozó minőségét. A lakklemez a vágás után külön nem
ellenőrizhető, a kidolgozás első lépcsőjében alkalmazott munkafázisok
eredménye szintén nem - csak együttes eredményük hallható majd az
"Anyán".
Az előnikkelezést az "Apa" készítése követi. Az "Apa" levonatot a
lakklemezről kézzel választják le. A leválasztás nagy gyakorlatot
igénylő, kényes művelet. Ha gyengébb minőségű az ezüstözés, könnyen
előfordulhat, hogy a kezdeti vékony nikkelréteg jóvátehetetlenül
megsérül. Az "Apán" a barázdamoduláció kifelé áll, ez valójában a
lakklemez negatívja. A visszamaradt lakkot oldószeres kezeléssel
távolítják el. A kézzel végzett műveletek alatt rengeteg apró sérülés
érheti a rendkívül érzékeny felületet.
Ezzel a lakklemez megtette a kötelességét, az "Apa"
leválasztásával gyakorlatilag tönkremegy, többé nem használható.
Elkészült a "Család" első tagja és egyben közös előde. Az "Apa" egy
speciális hangszedővel már lejátszható, ettől azonban legtöbbször
eltekintenek, mivel a minőségre és a hangzásra nem ad túlságosan
megbízható információt. Az "Apa" levonatról galvanizálással több
"Anya" levonatot készítenek. Az "Apa" kénytelen elviselni többször is
az "Anya" levonatok leválasztásával járó tortúrát. Minden újabb
levonat készítése gyengíti őt: az "Anyák" növekvő számával (a vágás
minőségétől is függően) lassan elkopik a minőség.
A kidolgozás következő fázisában az "Anya" levonatokról
úgynevezett "Fiú"-kat gyártanak. Az "Anyákat" előbb polírozni szokták,
mert különben a vágáskor keletkező és galvanizáláskor tovább erősödő
barázdaszéli tüskék és apró horgos képződmények úgy összeláncolnák a
szétválasztandó felületeket, hogy azok inkább szakadnak, nem pedig
békésen elválnak egymástól. (Így is kétséges, hogy mekkora az
optimális levonatszám, ami még nem megy a minőség rovására.) A
polírozás, ha nem megfelelő technológiával és pasztával végzik,
alaposan tönkreteszi az "Anyát". A barázdaszélekről leszakadó kemény
nikkelszemcsék nagy sebességgel a barázdafalba csapódnak, ami már
közvetlenül az "Anya" sercegését, recsegését okozza. A sérülés
tökéletesen átmásolódik a "Fiúkra", és természetesen a préslemezen is
megmarad.
A teljes gyártás 8-12 decibellel rontja a jel-zaj távolságot. Az
eredetileg lakklemezen mérhető 70dB a vinillemezen 50-60dB-re csökken.
Ez azonban elfogadható, ha a zaj egyenletes, tehát nem periodikus.
A "Fiú" levonatok keménysége, sűrűsége a galvanizálás sebességétől
függ. A sebesség viszont hatással van a galvanizálás során kiváló
szemcsék méretére. Hogy mennyire sikeresen egyeztették e két
szempontot, csak a préseléskor derül ki. A szélsőséges
nyomáskülönbségeknek kitett préslevonat a kevésbé sűrű helyeken
könnyen beroppan. Ezért találhatunk olyan lemezeket, amiken dudorok
vannak. A túlságosan "sűrűre" galvanizált levonatnak viszont nehéz
csiszolni a hátoldalát. A csiszolatlan hátlap amellett, hogy nagy zajt
okoz a vinillemezen, a szerszámba is benyomódik. A problémakör
rendkívül összetett, az eleje valahol a felvételkészítésnél és a
lakklemez vágásánál van...
A préselés a gyártás utolsó fázisa: külön szakterület, amely még
egy lépéssel távolabb esik a lakklemezvágástól. A blokkvázlaton csak
néhány kritikus motívumot tüntettem fel, ezek is okozhatnak olyan
hibát, amelyet könnyen a lemezvágásnak tulajdoníthatnánk. Elegendő
megvizsgálni a lemezek széleit. A szélezőkéseket megfelelően élesre
köszörülni és jól beállítani nem ördöngösség. Nekünk valahogy nem
megy. A rosszul szélezett lemezekről az apró vinilforgácsok a tasakba
vándorolnak, egy jólmegtermett barázdarészletbe szorulnak, és játék
közben egyszerre csak hatalmas durranással jelzik jelenlétüket.
A nagy modulációkat tartalmazó, bőséges S-jel tartalmú felvételek
egyébként is nehezebben préselhetők. Ennek az az egyik oka, hogy a
rövid préselési ciklusidő alatt a vinil nagy sebességgel terül szét a
matricák között. Ahol nagy a moduláció, ott a barázda és a vízszintes
sík között éles az átmenet, és itt a vinil torlódik. A kritikus
helyeken anyaghiány keletkezhet. A jól kivezérelt lemez jobban is
tapad a "Fiúhoz", nehezebben válik le. Az ilyen lemezek préselése
hamarabb tönkreteszi a matricákat, és a szerszámot is jobban igénybe
veszi. Nyilvánvaló tehát, hogy jobb minőségű lemezt csak drágábban
lehet gyártani...
Igyekeztem úgy ismertetni a lakklemezvágás műveletét, hogy egyben
belehelyezzem a hanglemezgyártás teljes folyamatába. Mint látjuk:
bonyolult és sok körülménytől függő technológia ez - láncszemei
szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

Mocsáry Gábor