Bemutatjuk: |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Pioneer PL-750 lemezjátszó
Kívülről-belülről, alulról-felülről, szőröstül-bőröstül azonos az
általunk egyszer már bemutatott PL-640-essel. Fogalmunk sincs róla,
miért kapott új típusszámot ez a gép. Lehetnek benne apróbb
módosítások, de azokra helyesebb lett volna egy "Mk II" toldalékkal
utalni. Minthogy drága készülékről van szó, muszáj foglalkoznunk vele,
de Olvasóink remélhetőleg megbocsátják, ha csak távirati stílusban
számolunk be a PL-750 lemezjátszóról. Aki a részletekre is kíváncsi,
lapozzon vissza 15. kiadásunk tesztrovatához. Tekintsük mostani
revünket inkább csak egy ellenőrző tesztnek, amelyet ugyanazon
lemezjátszó egy második példányán végeztünk el. Ha másra nem, legalább
a gyártás egyenletességére következtethetünk belőle.
Tehát csak slágvortokban: kvarcvezérelt, direkthajtású,
félautomata lemezjátszó. A futóművet a hangkarral lehet
ki-bekapcsolni, de a kifutóbarázdán a gép saját magától is kikapcsol
és helyreteszi a hangkart. A kar egyenes, anyaga karbonfiber, és a
derekán rezgéscsillapító övet visel (Dynamic Resonance Absorber). A
hangszedő a már jól ismert PC-5MC, mozgótekercses típus, de nagy jelet
ad ki, nem kell hozzá külön illesztőegység. A kezelőszerveket a
lecsukott plexitetőn kívül találjuk. Az árnyékolt kábel egyméteres,
harangcsatlakozókkal és külön földelő vezetékkel van ellátva.
A PL-750 elektromos és mechanikai felépítésének leírását, valamint
a mérésekhez fűzött kommentárokat lásd HFM 15., Bemutatjuk.
A méréseken kívül újra megejtettük a szubjektív próbát is, ezúttal
a NAD 5120+Ortofon FF15/II ellenében. Semmi újat nem mondhatunk, a
"Rút kis kacsával" a Pioneer lemezjátszó csak rövid távon tudott
versenyben maradni. Hangja előbb "dögösebbnek", majd egyre inkább
színezettnek, végül határozottan fárasztónak tűnt.
Karácsonykor megint jó volt a felhozatal, különösen magnóból. Alig
jutottunk túl a múltkori 4 és 1/2 csévélő tesztjén, máris újabb két
kazettás deck tűnt fel az import horizontján: az Akai HX-2 és a JVC
KD-V11E. Külön-külön mutatjuk be őket, de adataikat közös mérési
táblázatba foglaltuk, és természetesen közös szeánszot rendeztünk a
két új japán magnónak.
Akai (VT) HX-2 csévélő
Ez a készülék az Akai-Videoton együttműködés legújabb gyümölcse.
Műszaki megoldásait tekintve korszerűbb a hasonszőrű masináknál, noha
maga is a legalacsonyabb árkategória szülötte. (Esetleg úgy
fogalmazhatunk, hogy a HX-2 a legalacsonyabb árkategórián belül a
drágább darabok közé tartozik.) Van egy-két trükkje, ezek bizonyára
tetszeni fognak a magnósoknak. Először is, a szalaghosszat nem a
hagyományos, mechanikus, háromszámjegyű szerkezettel méri, hanem egy
négyszámjegyes elektronikus kijelzővel. Másodszor, nincs benne
hagyományos értelemben vett potméter. A kivezérlés nagyságát egy
billentyű nyomogatásával lehet növelni vagy csökkenteni.
Kezelése, szolgáltatásai
Egyébként a HX-2 is alapgép: kétfejes jószág, vasoxid-, krómdioxid
és metálszalagot fogad, zajcsökkentő elektronikája Dolby-B rendszerű.
Az Akai konstruktőrei hívek maradtak hagyományaikhoz, és ezúttal is
egy lapos (mindössze 108mm magas), elegáns dakszlimagnót terveztek.
Készülékük jól kezelhető, funkciói tisztán elkülönülnek.
Baloldalt, közvetlenül a hálózati kapcsoló után a kazettatartó
következik, nyitógombját az ablak jobb felső sarka mellett találjuk.
Középen helyezkedik el a nagyméretű kijelzőszerkezet. Csinos
holmi, sok mindent tud. Fluoreszcens, 12 szegmenses, skálázása: -20,
-15, -10, -7, -5, -3, -1, 0, +1, +3, +5, +8 decibel. A középső blokk
egyben információs tábla is, kijelzi, hogy éppen milyen üzemmódban
használjuk a gépet: Rec, Tape (Lejátszás), Dolby NR, illetve Normál,
CrO2, Metal - a különféle szalagfajtákat a magnó a
kazettatestek kivágása szerint különbözteti meg. A kivezérlésjelző
alatt a szalaghossz-mérő nullázógombját és a zajcsökkentő kapcsolóját,
ezek alatt pedig a fejhallgató és a mikrofonbemenetek 6,3mm átmérőjű
Jack-hüvelyeit találjuk. A mikrofon bemenetek mellett helyezték el a
már említett szintszabályozó "potmétert", vagyis azt a billentyűt,
amelynek bal oldalát nyomva csökkentjük, jobb oldalát nyomkodva
növeljük a kivezérlés erősségét.
Jobb oldalt vannak az üzemmódkapcsolók. Legfelül egy nagyméretű
gomb a Lejátszás, alatta egy ugyanekkora lap a Gyors Előre-Hátra -
aszerint, hogy melyik felét nyomjuk meg. A Felvétel gombja kisebb
méretű, alatta a Rec Mute (felvételi csendesítő) gombja, majd végül a
Stop megintcsak nagyobb méretű nyomógombja következik. A Felvétel gomb
a Rec/Pause feliratot viseli, minthogy több funkciója is van. Ha
megnyomjuk, a szalag még nem indul el, de az indikátor már jelez, így
beállíthatjuk a felvételi szintet. Ha egyszerre nyomjuk meg a Felvétel
és a Lejátszás gombját, akkor nyilván megindul a felvétel folyamata.
Ha viszont felvétel közben újra a Rec/Pause gombhoz nyúlunk, a gép
megáll, és csak akkor folytatja a felvételt, ha megint megnyomjuk a
Lejátszás gombot. Az Auto Mute funkciója a következő: ha felvétel
közben megnyomjuk ezt a gombot, akkor ezt követően 4 másodpercig nem
kerül jel a szalagra. Természetesen, ha továbbra is nyomva tartjuk,
tetszőleges hosszúságú "szünetet" vehetünk fel a szalagra. Érdekes,
körülbelül erre a 4 másodperces műsorszám közti szünetre van szükségük
azoknak a magnóknak, amelyek meg tudják keresni egy-egy szám elejét
vagy végét (Music Search stb.). A HX-2 azonban nem végez ilyen
műsorkereső szolgálatot.
A magnó hátoldalán vonal be- és kimenetet, azaz 2-2
RCA-csatlakozóhüvelyt találunk, felvétel-lejátszás csatlakozót viszont
nem holott - a HX-2-ben voltaképpen (félig-meddig) hazai készüléket
tisztelhetünk.
Felépítése
Mechanikája egy kicsit bonyolultabb a többi, egyszerű magnóénál:
két elektromágnest tartalmaz, ezek kapcsolják a különféle üzemmódokat.
A meghajtómotor egyenáramú. Egy lapos szíjjal a lendkereket hajtja,
két kisebb szíjjal pedig csévéléshez szolgáltatja a meghajtóerőt.
Elektronikája nem csupán kicsit, hanem lényegesen bonyolultabb a
szokásosnál. A mikrofon és a vonalbemenet jele egy M5218 típusú dual
IC egyik részére, majd onnan egy LC7530 jelű IC-re jut, ez utóbbi
végzi a felvételi szintszabályzást, ellátva a hagyományos
potenciométerek funkcióját. A szintszabályzó nyomógombja egy-egy
kontaktust zár (aszerint, hogy csökkenteni avagy növelni akarjuk-e a
kivezérlést), az IC a vezérlés arányában leosztja a jelet, és így
engedi tovább, vissza az M5218 IC-re, annak másik egységére. A jel
útjába ezután egy zárószűrőkört iktatnak, ez az előmágnesezési
oszcillátor frekvenciájára van hangolva. Ezután következik a
kikapcsolható pilotszűrő, aztán a Dolby-áramkör (HA 12045 típusú IC),
majd egy igen bonyolult IC (HA 12 051 NT), amely több funkciót is
ellát. Felvételkor a némításról gondoskodik, meghajtja a fejet (a
korrekciót külső áramkörök segítségével állítja be), majd - másik
egysége - újabb némító áramkörrel kezdődik és a fejhallgató-erősítővel
folytatódik. (A bekapcsolási zajokat külön némító-áramkör védi ki.) A
fejhallgató-erősítő egyben a kivezérlésjelzőt is hajtja. Ez utóbbi is
igen bonyolult áramkör, 4 IC-ből épül fel, és további 2 IC csatlakozik
hozzá, ezek vezérlik a szalaghosszmérőt.
A törlő és előmágnesezési jelet ellenütemű oszcillátor állítja
elő, tápfeszültségéről külön 3 tranzisztoros stabilizátor gondoskodik,
annak feszültségét pedig további 2 tranzisztorral befolyásolják,
miáltal az oszcillátor jelét a különféle szalagfajtáknak megfelelően
állítják be.
Lejátszáskor a kombináltfej jele a HA 12 051 lejátszó-erősítőjére
kerül, a korrekciót külső elemek állítják be. A jel impedanciáját az
M5218-cal illesztik (feszültségét itt nem erősítik), majd újra a Dolby
IC következik, és végül a fejhallgatóerősítő (HA 12 051) táplálja a
fejhallgató-, illetve a vonalkimenetet.
A tulajdonképpeni magnó-elektronika tehát meglehetősen komplikált.
Érdekességképpen hadd említsük meg, hogy a sokat emlegetett HA 12051
IC mindkét csatorna áramkör-készletét tartalmazza, sőt, még néhány
kiegészítő elektronikát is ezenfelül.
Utoljára, de nem utolsó sorban szót kell ejtenünk a készülék
vezérléséről is, amelynek lelke egy LM 6405 típusú IC. Ehhez
csatlakoznak a kezelőgombok, ez koordinálja a magnó működését, ez
vezérli - a meghajtó fokozatok révén - a mechanika-működtető
elektromágneseket, ez kapcsolja a felvételi és lejátszási
korrekciókat, ez aktivizálja a némító-áramköröket. Ide fut be a
szalagmozgást érzékelő szenzor jele, támpontot adva a szalaghossz-mérő
szerkezet áramköreinek vezérléséhez. Ha pedig nem érkezik jel a
szenzorokról (szalagvégen, vagy mert elszakadt a szalag), az IC
Stop-ra kapcsol.
A tápegység is összetettebb, mint az egyszerű készülékeké: +5,
+12, +20 és +30 voltos tápfeszültséget szolgáltat.
A magnó doboza fémből készült, hátoldala pozdorja lap.
Méréseinkhez
A szalagsebesség csak kevéssel tér el a névleges értéktől. A
nyávogás rosszabb a specifikáltnál - pedig kicsit szurkoltunk is ennek
a készüléknek, remélve, hogy a mechanikája is felér az
elektronikájával. Ezzel kapcsolatban el kell mondanunk, hogy később
módunk nyílt megmérni a HX-2 két további példányát, és ezeknek sokkal
jobb volt az egyenfutásuk: az egyik ±0,11-0,12%-ot, a másik még
kevesebbet, ±0,08-0,09%-ot nyávogott.
A bemeneti és kimeneti feszültségek/impedanciák megfelelnek az
előírásnak, csakhát hiányzik a szabványos felvétel/lejátszás
csatlakozó, és ez a körülmény megnehezíti azoknak a dolgát, akiknek
erősítőjén vagy receiverén nincs vonalcsatlakozás (például a nem túl
régi Videotonokon sincs ilyen!).
A lejátszási frekvencia-jelleggörbe szép egyenletes, 16kHz-en
csupán 3-5 decibelt esik, és még 18kHz-en is csak 6-7 decibellel marad
el a 315Hz-en mért szinttől. A -20dB felvételi szinten, vasoxid
szalaggal készített jelleggörbék magasban mindkét csatornán esnek, a
zajcsökkentő pedig tovább ront a dolgon. Krómdioxiddal szinte ideális
az átvitel, bár a Dolby itt is alaposan elrontja. Metál kazettán
megintcsak tapasztaltunk némi magashang-csökkenést, egy-két
decibelnyit 15-16kHz-en. A zajcsökkentővel kapott (±3dB
szintváltozással határolt) átviteli sáv túlságosan szűk, de ha
kismértékben növeljük a tűrésmezőt, krómdioxiddal és metálszalaggal
már lényegesen szélesebb lesz a frekvenciaátviteli sáv. A -10 és 0dB
kivezérléssel készített jelleggörbék meglehetősen jók, látszik, hogy a
magnó kivezérlését tisztességesen beállították.
Ezt bizonyítja az is, hogy a harmadik harmonikus torzítás 0
decibelen mindvégig átlagos, csupán krómdioxid szalagon nagyobb,
metálon (márpedig a "0,7%" gyári specifikáció erre a szalagtípusra
vonatkozik) a megadott érték alatt marad. A második harmonikus
torzítás mértéke is elfogadható.
A zajok átlagosak. Érdekes, hogy mikrofonbemenetről számottevően
nagyobb zajt mértünk, ilyenkor ugyanis a bemeneti erősítő lényegesen
nagyobb erősítéssel dolgozik, mint ha a vonalbemenet jelét kellene
feldolgoznia. Az áthallási csillapítás jó, a törlési csillapítás
átlagos.
A kivezérlésjelző vasoxid és metál szalagon gyakorlatilag pontosan
jelez, krómdioxidon már kevésbé, de az eltérés megbocsátható mértékű.
Mindent összevetve: igen jól kezelhető, tetszetős készülék az Akai
HX-2. Egyenfutása ugyan lehetne valamivel precízebb - pontosabban: azt
szeretnénk, ha mindegyik példányé egyformán precíz lenne, de
benyomásaink a HX-2-ről így is fölöttébb jók. Mindazonáltal fel kell
hívnunk a figyelmet a felvétel-lejátszás csatlakozó hiányára, mert ez
bizonyos esetekben igencsak hátrányos lehet.
JVC KD-V11E kazettás csévélő
A Victor Company of Japan (JVC) régi, tekintélyes hifi-cég, egyike
a hanglemez-szakma úttörőinek. Az ő nevéhez fűződik, például, az első
diszkrét négycsatornás (kvadrofón) lemeztechnika, a CD-4. Ebben a
rendszerben a hátsó két csatorna jelét egy 30kHz-es vivőfrekvenciára
bízzák - amiből nem kevesebb következik, mint hogy a vágótűnek még
40-45kHz környékén is írnia, a hanglemeznek tárolnia, a hangszedőtűnek
olvasnia kell. Ehhez a rendszerhez találták ki az első különleges
"hiperbolikus" csiszolású tűhegyet, a Shibatát (amely ebben a
számunkban másutt is szóba kerül), nemkülönben a félsebességgel való
lemezvágást, amely alaposan kiszélesíti a lakklemezre vágható
frekvenciatartományt.
Bárki, aki beleütötte már az orrát a hifibe, tudni fogja, hogy a
JVC neve: márka. Aki viszont jártas is valamennyire a mi hobbinkban,
az azt is tudni véli, hogy a JVC lemezjátszóit, erősítőit,
hangsugárzóit nem a legigényesebbek között jegyzik a tőzsdén.
Természetes folyománya ez annak, hogy a JVC az égegyvilágon mindent
gyárt, aminek csak köze lehet az audiohoz. Magnóit egyébként
viszonylag jónak tartják, s végtére most éppen egy magnóval
barátkozunk - de ne feledjük, hogy mi, magyarok aggasztó mértékben
vonzódunk az árlista legalsó sorához, és e szenvedélyünkre ezúttal sem
cáfoltunk rá.
A KD-V11E (amely ősz óta lubickol a csapadékos Kárpát-medencében)
a lehető legolcsóbb JVC-magnó; ugyanabba a kategóriába sorolandó, mint
a többi neves cég olcsó készülékei. Természetesen csinos jószág
(hogyan is ne! hiszen Japán szülötte!), de csak a legelemibb
szolgáltatásokat kínálja - eltekintve persze az ANRS zajcsökkentő
elektronikától, amely a JVC szabadalma, és amely legalábbis
alternatívát kínál a Dolby ellenében, mégha azt nem tudja is kiütni a
nyeregből. Kazettás magnón a zajcsökkentő úgyszólván kötelező, és az
ANRS kompatibilis a Dolby-B-vel.
Kezelése, szolgáltatásai
Készülékünk előlapját könnyű áttekinteni. A bal felső sarokban van
a hálózati kapcsolója, alatta a két mikrofonbemenet (6,3mm átmérőjű
Jack-hüvelyek), azokkal egy sorban a zajcsökkentő kapcsolója, majd a
szalagválasztó. A szintszabályzó potmétereket két nagyméretű
forgatógombbal állíthatjuk.
A kivezérlésjelző széles, vízszintes sáv, ilyennel még nem
találkoztunk. Nincs benne semmi műszaki újdonság, csak éppen különös
módon van kialakítva. Ha felvételre állunk, a tábla közepén egy piros
LED gyullad ki, s attól jobbra-balra egyre növekvő méretű ablakban
LED-ek jelzik a mind magasabb kivezérlési szintet. Skálázásuk: mínusz
végtelen, -10, -5, 0, +3, +6 decibel.
A magnó középvonalától jobbra helyezkedik el a kazettatartó, a
kezelőszervekkel. Ez is szokatlan, hiszen a mechanika a magnóknak
általában a baloldalán kap helyet. Logikus módon a Lejátszás és a Stop
gombja szélesebb a többinél; az utóbbi egyben a kazettatartót is
nyitja, ha erősebben lenyomjuk. Ha előre- vagy hátracsévéléskor a
Lejátszás gombot is megnyomjuk, akkor a gép lejátszásra fog kapcsolni
a legközelebbi műsorszám elején, feltéve, hogy azt legalább 4-5
másodpercnyi szünet előzi meg. ("Music Scan")
A szalaghossz-mérő 3 számjegyes. A hátlapon a 4 RCA-hüvelyen, azaz
a vonal be- és kimeneten kívül a szabványos, 5 pólusú
csatlakozóhüvelyt is megtaláljuk.
Felépítése
Egyszerű mechanika. Egyenáramú motor, lapos gumiszíj, közepes
méretű lendkerék. A gép minden üzemmódról Stopra kapcsol a kazetta
végén; ehhez a meghajtást egy külön szíjjal teszik át a lendkerékről.
A KD-V11E elektronikája szintén csak a legszükségesebb elemeket
tartalmazza. Felvételkor a felvétel-lejátszás csatlakozó jelét egy UPC
1228H jelű IC erősíti, ez dual-kivitelű, mindkét csatornát
kiszolgálja. Ennek kimenetére csatlakozik a felvételi szintszabályozó
potenciométer, amelyre egyúttal a vonalbemenet jele is befut. A
zajcsökkentő áramkör egy AN 7363N jelű IC. Az ANRS, azaz Automatic
Noise Reduction System ugyanannyira effektív, mint a Dolby-B, de
áramköri megoldásaiban eltér attól. Pilotszűrőre itt is szükség van,
és a JVC magnóban ez a szűrő kikapcsolhatatlan: mindig közbeiktatódik,
a jel nem tudja kikerülni. A zajcsökkentő kimenete vezérli a
fejmeghajtó fokozatot (1 tranzisztor), amely a felvételi korrekciókat
is elvégzi. Szintén a zajcsökkentő IC-ről kap jelet a csúcsértékjelző,
a mindkét csatornát kiszolgáló IR2E27A típusú integrált áramkör. Ez
vezérli a csatornánként 6 LED-ből kialakított kivezérlésjelzőt. A
törlő és előmágnesezési oszcillátor áramköre ismét csak egyetlen
tranzisztorra épül. Tápfeszültségét ellenállások segítségével
változtatják, így állítják be a különböző szalagfajták használatához
szükséges jelnagyságot.
Lejátszáskor a kombináltfej jele a mikrofonerősítő IC-re fut, ott
egy FET-es kapcsoló felhasználásával állítják be a lejátszási
korrekciót. Aztán megint a zajcsökkentő IC következik, ennek kimenete
dolgozik a csatlakozók kimenetére. Ha a zenekereső funkciót is igénybe
vesszük (tehát gyorscsévéléskor a Lejátszás gombot is megnyomjuk), a
szalag hozzáér a fejhez, jele egy IC-re jut, az működésbe hoz egy apró
elektromágnest, amely aztán lekapcsolja a gyorscsévélést, és a magnó
automatikusan Lejátszásra áll.
Csendesítésről összesen 4 tranzisztor gondoskodik. Az elektronikát
egyetlen áteresztő tranzisztorból álló stabilizátor látja el
+11,2V-tal. A ki-bekapcsoló nem választja le a készüléket a
hálózatról, csak a transzformátor szekunder tekercsét emeli le az
egyenirányítóról. A magnó ilyenkor csak nagyon keveset, a specifikáció
szerint mindössze 0,8 wattot fogyaszt.
A fejhallgató csatlakozót nem mi hagytuk ki a felsorolásból, a JVC
konstruktőrei feledkeztek meg róla. Magyarán: kispórolták a gépből.
A magnó doboza fémből van. Belsejében egyetlen nagyméretű
nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el a komplett elektronika
(leszámítva a kivezérlésjelző áramkört). A csatlakozók, kapcsolók mind
ezen a panelon kaptak helyet.
Méréseinkhez
A gyári adattáblázatból nem derül ki, ezért itt mondjuk el, hogy a
KD-V11E-hez igen alapos specifikációt adtak. Mely specifikáció csak
megerősíti abbeli véleményünket, hogy a JVC ezúttal nem törekedett
többre, csak egy szerény készülékre.
A mechanikai jellemzőkkel kezdve: a szalagsebességet elég pontosan
beállították. A nyávogás átlagos, kisebb a specifikáltnál. A bemeneti
feszültségek/impedanciák megfelelőek, szabványosak, és mivel a
felvétel-lejátszás csatlakozó sem hiányzik, magnónkat gond nélkül
összekapcsolhatjuk az erősítővel, receiverrel.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbe 18kHz-en meredeken zuhan, két
okból is. Először, mert a konstruktőrök a felső határfrekvenciát
16kHz-re tervezték, másodszor, mert a kikapcsolhatatlan pilotszűrő
erősen érezteti hatását. A 14kHz-es jel még szinte hiánytalanul
megvan, de 16kHz-en már 10-14 decibelt esik a görbe.
A teljes frekvencia-jelleggörbe vasoxidon és krómdioxidon egyaránt
enyhén lejt, de krómdioxid szalagon még egy kiemelést is láthatunk
12kHz környékén. Ez a magaskiemelés metál szalagon már igen erős, a
bal csatorna görbéje ki is lép a +3 decibeles tűrésmezőből, ezért
kellett 11kHz-re tennünk a felső határfrekvencia értékét. Ha a
tűrésmezőt +4 decibelre növeljük, 15kHz-es határfrekvencia adódik.
A mélyfrekvenciás átvitel 50Hz alatt egyenletesen esik, az
50-200Hz-es sáv szokás szerint hepehupás, de nem túlságosan.
A zajcsökkentő nemcsak ugyanannyira effektív, de az átvitelt is
éppúgy összemalackodja, mint a Dolby. ANRS=(zajcsökkentő)
Automatikáktól Ne Remélj Sokat!
A magasabb felvételi szinteken rögzített görbék egyenletesek,
különösen krómon és metálon. Ezt részben annak tudhatjuk be, hogy a
gép egy kicsit alul van vezérelve, 315Hz-en 0 decibeles kivezérléssel
igen alacsony torzítást mértünk (k3=0,2-0,9%). Az
erősítőrész is viszonylag keveset torzít (k2=0,3%).
A nyugalmi zajszint kedvező, az üzemi zaj egy kicsit több, de a
csúcsszintű kivezérléshez viszonyítva a gép így is csendesebb az
átlagosnál. Dicsérjük meg a mikrofonerősítőt, merthogy az is
meglehetősen zajtalanul dolgozik.
Az áthallási csillapítás átlagos, a törlési csillapítás jó. A
kivezérlésjelző vasoxidon és metálon jól van beállítva, de
krómdioxidon viszonylag nagyot téved.
Összegezve: egyszerű és nem nagyszerű, de azért becsületes magnó.
Nehezményezzük, hogy nincs rajta fejhallgató-csatlakozó - pedig azt
még mi is alapvető szolgáltatásnak tekintjük.
Szeánsz
A két magnóról szalagtípusonként foglaljuk össze a
jegyzetfüzeteinkben olvasható ítéleteket. Előbb mindig a tesztpéldányt
minősítjük, zárójelben a kommentár az etalonra, az Aiwa AD-F220Z-re
vonatkozik.
Akai HX-2
Vasoxid. Puhább, lágyabb hang. Néha kicsit fojtott, de nyugodtabb.
Többet megtart az eredeti programból. Tere is jobb, közelebb áll a
megszokotthoz. (Kicsit keményebb, forszírozottabb. Kicsit szűkebb tér.
Élénkebb. Színez. Reszelősség. Feszesebb. Világosabb hangkép, kevésbé
kellemetlen zaj.)
Krómdioxid. Puhább tónus. Dinamikája kicsit szűk (majd:)
dinamikusabb, élénkebb. Közelebb áll az eredetihez. A zaja rosszabb.
Érdes. Élénkebb. Másképpen torzít, mint a másik. (Jobb zongorahang,
tisztább mélyek, de feszesebbek is, kevésbé lendülnek. Időnként ez
tetszik jobban. Jobb a zaja.)
Metál. Nehezen kiértékelhető eredmény; inkább az Aiwát szerettük
jobban, de nem tudtuk, miért.
Összegezve: igen jó magnó a HX-2. Vasoxiddal és krómdioxiddal még
túl is szárnyalta az Aiwa hangminőségét, metállal kevésbé tetszett
tehát érdemes inkább krómmal használni.
JVC KD-V11E
Vasoxid. Durvább, kiegyenlítetlenebb hangzás, csúnyább tónus,
érdes és mégis tompa, forszírozott mélyek, rosszabb zaj.
(Egészségesebb, tisztább, világosabb, minden tekintetben közelebb áll
az eredetihez. A mélye néha kevésnek tűnik, viszont definiáltabb.)
Krómdioxid. Ködös. Zajosabb. Néha több finomság, több részlet,
viszont lendülettelen, sápadt, beszűkült, erőtlen. Bágyadt.
Megváltoztatja a hangképet, a női hang préselt. Sovány. Elvesz a
programból. (Dinamikusabb, lendületesebb, néha durvább, de teresebb,
meggyőzőbb. Élénkebb. Jobb mélyek.)
Metál. Sziszegős. Erősen zajosabb. Ványadtabb. Rátesz a
prezensztartományra. Nagyobb stressz. (Tisztább, lendületesebb,
nyugodtabb.)
Összegezve: semelyik "versenyszámban" nem nyerte meg a
tetszésünket.
*
Elektrofon ESA-230 erősítő
A Három Nagy (a Videoton, az Orion és a BEAG) után most végre egy
kisüzemtől is vásárolhat komplett sztereó erősítőt a magyar hifista.
Az ESA-230 típusjelű készüléket az Elektrofon Elektronikai és
Elektromechanikai Gazdasági Társaság gyártja, és főleg a budapesti
Sugár Áruház KERAVILL szaküzlete árusítja, 7990 forintért, ami nem kis
pénz, tekintve, hogy az ESA-230 mindössze 2x20 wattos, hasonló
teljesítményű, mint a jóval olcsóbb mini-Orion. Fejben is könnyű
kiszámolni, hogy az Orion (csatornánként) körülbelül 270, az
Elektrofon viszont 400 forintért árulja a wattot - persze, az a
kérdés, milyen az a watt. Az sem mindegy, mire képes a gép többi
egysége. Ha például beválik a fono-előerősítője, és nem kell hozzá
külső RIAA-korrektor (amit az SE 1025-ről nem mondhatunk el!), akkor
az Elektrofon máris előnyös helyzetből startol.
Ami a méreteket illeti, fordul a kocka, az ESA-230-nak kétszerte
nagyobb a doboza, és első pillantásra elegánsabbnak is látszik a
mikiegér-stílusú Orionnál, de ha közelebb hajolunk hozzá, tüstént
kiderül, hogy előlap és gombalapanyag és eloxálás egyaránt mennyire
magyar - és most nem a hazafias lelkesedés beszél belőlünk. Az ESA-230
egyébként a Technics kazettás magnók méreteihez-kialakításához
illeszkedik, tervezői szándékosan erre törekedtek.
Kezelése, szolgáltatásai
Balról jobbfelé haladva a kellemesen arányos, lapos előlapon,
legelöl találjuk a hálózati kapcsolót egy pici piros LED-del. A
fejhallgatót (8-2000 ohmig) egy 5 pólusú dominó csatlakozóaljzat
fogadja, mégpedig kétféleképpen; ha a dugót 180 fokkal elforgatjuk, a
hangsugárzók lekapcsolódnak a végfokozatról.
Ezután három, egymás alatt elhelyezett, keskeny nyomógombbal
találkozunk. A felsővel (tone off) kiiktathatjuk a
hangszínszabályzókat, ezt a Hifi Magazin általában lelkesen ajánlja. A
középső gomb a mély-, az alsó a magasszűrő. Ezekkel a dübörgést,
illetve a tűzörejt lehet csökkenteni az olyan lemezjátszókon, illetve
lemezeken, amelyeknek úgyis minden mindegy. Három kis forgatógomb a
balansz, valamint a mély és magas hangszín beállítására szolgál. A
hangerőszabályzó forgatógombja nagyobb, méretében megegyezik a
bemeneti választókapcsolóval (tape 1, tape 2, tuner, phono). A két
nagy gomb között bújik meg a monitorkapcsoló lapos nyomógombja. A
készülék jobb szélén egy csinos kis műszer 8-8 LED-del indikálja a
mindenkori kimeneti szintet - nem éppen elengedhetetlen, de
megbocsátható díszítés a gépen.
Erősítőnk hátoldalának mintegy kétharmadát a 25 milliméterre
kiálló hűtőbordák foglalják el. A fennmaradó felületen a szabványos
hangszóró-csatlakozók, illetve a hangsugárzó-kimenetek 2 A-es
olvadóbiztosítékai osztoznak összesen hat 5 pólusú
csatlakozóaljzattal: tape 1 és 2, tuner, phono, valamint monitor és
line out - tehát vonalkimenet is van a készüléken.
Felépítése
A fono-elektronika egyetlen, µA 739-es IC. Jele a
választókapcsolóra kerül, ide csatlakozik a három nagyszintű bemenet
is (és innen táplálják a vonalkimenetet). A jel útja a
monitorkapcsolón át a hangerőszabályzóra vezet, majd a 3
tranzisztorból megépített hangszínszabályzó részre, melynek első tagja
emitterkövető, és ha a hangszínszabályzást kiiktatjuk, akkor
közvetlenül a balansz-szabályzóra adja a jelet. Újabb emitterkövető
hajtja meg a magas- és mélyszűrőt. Kimenetük már a
teljesítmény-erősítő fokozatot vezérli.
A végfok 11 tranzisztort tartalmaz, csatornánként.
Differenciál-erősítővel kezdődik, kisjelű meghajtókkal és komplementer
meghajtó- végerősítőrésszel folytatódik. A teljesítménytranzisztorok
típusjele BD 245C-246C, a meghajtóké BD 139-140.
A teljesítmény-erősítő és a hangsugárzók közé egy jelfogó
iktatódik, ez arra szolgál, hogy a hangsugárzók csak azután
szólalhassanak meg, miután a bekapcsoláskor keletkező zajok már
elcsitultak. A kivezérlésjelző LED-jeit egy A2770 típusú IC vezérli.
Erősítőnk tápegységét 4 nagyáramú dióda és két 10000µF-os elkó
alkotja. A teljesítmény-erősítők ±32V-ot kapnak, a többi fokozat
többszörös, Zener diódás stabilizátorokról nyeri a megfelelőképpen
szűrt tápfeszültséget. A hálózati transzformátor toroid kivitelű, és
fémbura árnyékolja. Az erősítő doboza körös-körül fémből van. Ezen
belül külön-külön panelon kapott helyet egy-egy teljesítmény-erősítő,
a fono-előerősítő, a hangszínszabályozó rész, a tápegység, a
kivezérlésjelző, valamint a relét működtető áramkör. Így aztán
viszonylag sok vezeték tekereg a készülék belsejében - igaz, gondosan
vannak rendezve.
Méréseinkhez
A bemeneti feszültségek szabványosak. A bemeneti impedanciák egy
kicsit alacsonyak. (A szabvány 220 kohmot ír elő, a tengerentúli
készülékeken 47-68 kohmot mérhetünk, az ESA-230 160-170 kohmja
gyakorlatilag megfelelő.) A maximális bemeneti feszültségek
tekintélyesek, "túlteljesítik a normát".
A jellemző kimeneti teljesítmény derekas, 2x20 helyett a 2x27
wattot is meghaladja. Kereskedelmi mintadarabon is ugyanennyit
mértünk, az Elektrofon teljesítménye tehát megbízhatóan ennyi. A
harmonikus torzítás alacsony, jóval a specifikált 0,1% alatt marad.
A frekvencia-jelleggörbék megfelelnek a specifikációnak, a
fázisfrekvencia jelleggörbe és az áthallási csillapítás megfelel az e
kategóriában elvárhatónak. A teljesítményfrekvencia tartomány
kielégítő, legalábbis a kereskedelmi mintával nem volt semmi bajunk,
de egy másik mintán csak 7-7,5kHz-es felső határfrekvenciát mértünk.
Igaz, valamivel magasabb, 0,1 helyett 0,2% harmonikus torzítást
engedélyezve már 30-35kHz-es felső határfrekvenciát kaptunk.
A zajok nem magasabbak, mint amennyit a specifikáció megenged, de
a két csatorna zaja között viszonylag nagy az eltérés, némely
példányon a 6-8 decibelt is elérheti. A specifikáció tehát óvatos,
figyelembe veszi az alkatrészek szórásából adódó hibákat. Ha gondosan
válogathatnák az alkatrészeket (ami ebben az árkategóriában nem
szokásos), az erősítőt még sokkal csöndesebbé tehetnék. Az áthallás
alacsony, a különböző bemenetek nem zavarják egymást.
A négyszögjel-átvitel átlagos, kapacitív terhelés hatására
kismértékű túllövés keletkezik az oszcillogramon. A különbségi
torzítás mértéke és főleg karaktere egyszerű felépítésű
fono-elektronikára vall. (Oszcillogramok a következő oldalpáron.)
A maradékfeszültség-erősítés igen kicsiny, ez azt jelenti, hogy ha
teljesen visszaszabályozzuk a hangerőt, semmit sem hallunk a
hangsugárzókból.
A magnó és a vonal kimenet szabvány szerint van kialakítva, a
magnósoknak nem lesz bajuk az Elektrofonnal.
Szeánsz
Elég hamar kiderült, hogy az ESA-230 nem szól annyira szépen, mint
etalonunk, a HFM I/Quad 405. Viszont az is igaz, hogy nem szólt
csúnyán. Tulajdonképpen meg is lepődtünk, mennyire elfogadható hangot
produkál a maga egyszál IC-ből fabrikált RIAA-korrektorával. Tovább
aztán nem is kísérleteztünk vele, tehát nem próbáltuk jobb
elektronikával helyettesíteni a kétségtelenül szerényebb
fono-fokozatát, mert véleményünk szerint egy mindössze 2x20 wattra
specifikált, mindazonáltal 8000 forintos erősítőhöz nem indokolt
protéziseket illeszteni.
Az Elektrofon így, kompletten, egy kicsit hűvös hangképet
szolgáltat. A felső basszus néha kiürül, elerőtlenedik, a hegedűk
ilyenkor vékonyan szólnak. Többnyire inkább a másik hangképet
dicsértük (testesebb, lágyabb, levegősebb, nyugodtabb, tömörebb,
színesebb stb.), ami még mindig jobb, mintha az Elektrofont szidtuk
volna. Végül is, igazán jó erősítő nincs a boltban, az Elektrofon
pedig feltétlenül teljesít annyit, amennyit ígér.
*
Radiotechnika S-90 hangsugárzó
Majdnem későn rajtoltunk.
Az első jelzéseket Olvasóinktól kaptuk. "Jókora szovjet
reflexdobozt láttam a kirakatban, nem kéne-e tesztelni?" "Megvettem,
tetszik a hangja, hát a Hifi Magazinnak mi a véleménye róla?" Közben a
vásárlóközönség úgy vitte az S-90-est, mint a cukrot (a cukor is
éppilyen nehéz, különösen áremelés előtt!), és mire elszántuk
magunkat, már el is fogyott az első, 500 páras szállítmány.
Pontosabban, csak 499 pár kelt el, az ötszázadikat lefüleltük a RAVILL
egyik Elektron-áruházában. Az S-90 tehát kurrens árucikknek bizonyult;
sikerének értékét legfeljebb az a körülmény csorbíthatja, hogy ebben
az időben szinte egyáltalán nem lehetett hangsugárzóhoz jutni
Budapesten, se Orionhoz, se Videotonhoz, se másmilyenhez. A szituáció
tehát egy kissé arra emlékeztetett, amelyet Petőfi verselt meg A
helység kalapácsában, imigyen áradozva a szemérmetes Erzsók asszony
bájairól:
"És ennek okáért Látogatá őt Az egész falu népe, Oly
szorgalmatosan; Elannyira, hogy Be se nézett más kocsmába... Az igaz,
más kocsma nem is volt A faluban."
(Nem mondhatjátok, hogy a műszaki holmikhoz nálunk nem lehet
irodalmat kapni.)
Az S-90 kétségtelenül olyasfajta hangsugárzó, amilyenre már régóta
szükség volna, mi több, amilyenre igen sokaknak volna szükségük.
Robusztus (30 kilós, nehogy a lábadra ejtsd!), nagy terhelhetőségű, és
nagy hangnyomást is képest kelteni. Ehhez képest nem drága, darabja
2800 forintba kerül - mi a hangsugárzóknak sohasem az árát szoktuk
sokallni.
A design egy kicsit régimódi és fellengzős. Minden hangszóró előtt
fémszita feszül, az előlapot ezenkívül szürke hangszóróselyem borítja,
de alul szabadon hagyja a fekete műanyagrácsozatba foglalt, 100x80
milliméteres reflexnyílást (amely belül egy felfelé kanyarodó csőben
folytatódik). A közép- és a magashangszóró kissé kitér a doboz
középvonalából, helyet hagyva egy-egy nagyméretű, fekete
műanyagtárcsának, ezekkel a felső regiszter szintjét lehet
szabályozni, viszonylag szűk határokon belül (0; -3; -6dB). Mindkét
hangsugárzó "jobbfelé néz" tehát a dobozpárok nem tükörszimmetrikusak.
A dohogó 250 milliméteres, gumiperemű. Porvédő dómja különösen
nagy, 140 milliméter átmérőjű. A zengő szintén kónuszos és szintén
gumiszélű, átmérője 120 milliméter. Az a furcsa benne, hogy a
membránja se nem egyenes, se nem ívelt alkotójú, hanem
domborúból-homorúba csap át, egy kitapintható törésvonalon keresztül.
Ezt a hangszórót műanyagserleg zárja el a mélysugárzó légterétől; a
serleg alja vattával van kitömve. A lengőcséve kivezetése rendkívül
merev, ilyet se láttunk még, úgy tűnik, mintha a sokerű, eredetileg
hajlékony (?) vezetéket valami impregnáló anyaggal vagy lakkal tették
volna ilyen keménnyé. Erre egyébként még visszatérünk. A csipogó egy
körülbelül 27 milliméteres, műanyag védőgyűrűvel ellátott dómsugárzó.
Méréseinkhez
A két példány között itt-ott elég nagy különbségeket mértünk (1.
diagram). Szakítva eddigi gyakorlatunkkal, ugyanerre a diagramra
vittük fel a közeltéri görbét is, hogy szemléletesebben ábrázolhassuk
a hangsugárzó teljes frekvencia-átvitelét - mostantól kezdve mindig
így teszünk. Az S-90 hangsugárzó teljes frekvenciaátvitele körülbelül
40Hz-től kezdve marad belül a gyári prospektusban megadott +4; -8
decibeles tűrésmezőn; úgy véljük, 31,5Hz-es alsó határfrekvenciáról
semmiképpen sem lehet szó, bárhogy manipuláljunk is a
szintszabályzókkal.
A háromállású szintszabályzók (2-3. diagram) két lépésben, 3-3
decibellel csökkentik a hozzájuk rendelt hangszóró hangnyomásszintjét.
Erre feltehetőleg szükség is lehet, ugyanis mind a középső, mind pedig
a magas regiszterben egy-egy erős kiemelés dominál. Főképp a 10kHz-es
csúcs tűnik zavarónak. A szintszabályzók valamelyest lineárisabbá
tehetik az átvitelt akkor viszont hogy lehet, hogy a konstruktőrök
mégis mindkét kapcsoló felső állását tekintik alaphelyzetnek?
Az irány-jelleggörbéket jobbról és balról is felvettük (4-5.
diagram), tekintettel az S-90 aszimmetriájára. A 20 fokból felvett
görbe még egész tisztességes, legalábbis jobb oldalról mérve, amikor
is a hangdoboz felénk fordítja a hangszóróit. A másik irányban már
erősebben érvényesülnek a dobozdiffrakciók. (Sajnos, a sztereofónia
természetéből fakad, hogy az egyik dobozt jobbról, a másikat pedig
balról kell hallgatnunk.) A 40 fokból felvett görbék igen erősen
beszakadnak 4-5kHz, vagyis a felső keresztfrekvencia környékén.
A torzítás (6. diagram) a mélytartományban dicséretesen alacsony,
a középtartományban sem magas, de viszonylag széles sávban érvényesül,
és főképp 3. harmonikusokból áll. Nagy hangnyomáson (7. diagram) a
torzítás alig-alig növekszik, hiszen a 96 decibeles hangnyomást már
3,4 watt erősítőteljesítménnyel elérjük - ennyire jó az S-90
hatásfoka. Hangsugárzónk egyetlen wattra 90 decibellel válaszol
(1kHz-en).
Az impedancia átlagos értéke 7 ohm, 54Mz-en éles, magas
rezonancia-csúcsot mértünk.
A burst-jelek nagyon rosszak. Nemcsak az általunk bemutatott
(tehát egy-egy frekvenciatartomány leggyengébb pontján mért)
oszcillogramok csúnyák, hanem azok is, amelyek a kritikus pontok közé
esnek. A középsávban az S-90 szinte nem is tud elhallgatni. Nem tudunk
szabadulni attól a gyanúnktól, hogy az S-90 gyatra tranziens
viselkedését a középhangszóró ügyetlen konstrukciója, a kikeményített
kábel okozza. (A szerkesztő megjegyzése: szétszerelt és házilag
megjavított hangszórókért a Hifi Magazin semminemű felelősséget nem
vállal.)
Szeánsz
A szovjet hangsugárzópárt két Orion HS 280-assal mértük össze,
újkeletű példányokkal, amelyek már a Rumba fantázianevet viselik a
homlokukon.
Az S-90-ről nagyon hamar kiderült, hogy nem érdemes állványra
helyezni, mert akkor elmegy a basszusa. Nem mintha kevesebb volna
neki, mint a kis Orionnak, de minthogy a frekvenciabalansza
meglehetősen felfelé húz, feltétlenül erősíteni kellett a
mélyhangjait, és ezért a földre állítottuk. Megpróbáltunk
leszabályozni valamicskét a magasaiból is, de rájöttünk, hogy ezzel
csak rontunk az összhatáson (tehát nem véletlen, hogy a tervezők a
felső kapcsolóállást definiálták 0 decibelnek). A kis HS 280-ast csak
annyira emeltük meg, hogy a két doboz teteje egyvonalban legyen, és a
két hangkép ne ugráljon egymáshoz képest.
Sajnos, ezen a szeánszon csupa rossz tapasztalatot szereztünk.
Először is, mert nem tetszett az S-90. Afféle csinn-bumm
hangsugárzó ez, felül a gitár cseng, alul a bőgő bong, a kettő között
káosz uralkodik. "Előrejön, beleköp az arcomba" - írta valamelyikünk.
A hangkép erősen torz, fárasztó, a teret nem képezi le, énekhangjai
pedig rendkívül furán szólnak. Négyünk közül ketten is kijelentették,
hogy nem tudnának együtt élni vele, és hát ez nem úgy hangzik, mint
valami ködös és bizonytalan vélemény. Az S-90-et tehát inkább csak
azoknak ajánlhatjuk, akik kizárólag az elektronikus (és azon belül is
lehetőleg az instrumentális) popzenében lelik gyönyörűségüket, és
elengedhetetlennek tartják a viszonylag nagy hangnyomást.
Másodszor: a Rumba sem tetszett. "Ez már nem az a HS 280-as!" -
jegyeztük le, többen is. Ez a hangsugárzó torzabban szól. Ettől nagyon
bánatosak lettünk, nem mintha felelősség terhelne bennünket a mégoly
jónak ítélt gyártmányok "szórásáért" is, de ilyenkor mindig
úgyérezzük, mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábunk alól.
Szerettük volna Rumba fojtani a rosszkedvünket.