Üveghangok |
Rega Planar 3 lemezjátszó
A világ legegyszerűbb, és ha nem is legnagyszerűbb, de
mindenképpen figyelemreméltó lemezjátszóját prezentáljuk a Hifi
Magazin olvasóinak: az angol Rega Research Ltd. Planar 3 fantázianevű
készülékét. (Mellesleg szólva, a Rega maga is fantázianévnek hat, mi
azt hittük, valami csillagkép, de tévedtünk, csak Vega van, meg Rigel,
de Rega, az nincs az égi atlaszon.) A Rega annyira kicsiny cég, hogy
semmiképpen nem tudhatta megvesztegetni az audioszakírókat, mégis
minden angol magazin azt szajkózza, hogy "az alapkategóriában nincs
párja a Planar 2-nek, a középmezőnyben pedig a Planar 3-nak". A két
típus egyébként csak részleteiben tér el egymástól. Közös és
legfeltűnőbb ismérvük: üvegből van a tányérjuk. (Nem pedig plexiből,
mint sajtószemlénkben tévesen feltételeztük.) Namármost, szentéletű
férfiak valóban viselnek felül egy ilyesfajta kerek, átlátszó
alkalmatosságot, de egy lemezjátszó számára az üvegtányér aligha elég
az üdvösséghez. Még csak nem is olyan magától értetődő, miért kéne a
lemeztányérnak éppen üvegből lennie. Tehát mielőtt a Rega 3
konstrukciójának ismertetésébe fognánk, előbb a cég filozófiájáról
kell néhány szót szólnunk (végtére ez minden cégnek kijár), előtte
pedig fel kell idéznünk a lemezjátszás történetének néhány fontosabb
mozzanatát.
Paraméterek tündöklése és bukása
Kezdetben volt a nyávogás és a dübörgés. Minden lemezjátszó
nyávogott és dübörgött. Amelyik mégsem tette, azt körülálltuk és
csodáltuk.
A Direct Drive egy csapásra, azaz egycsapágyra megváltotta a
világot a dübörgéstől és különösen a nyávogástól. Rég nem hallottunk
már igazán zavaró nyivákolást és morajlást a lemezjátszóból, és ha
mégis, akkor csaknem mindig a lemez volt a hibás: zajosan vágták, vagy
félrefúrták rajta a lyukat. (Vagy pedig maga a zene nyivákolt és
morajlott, de erre nem illik hivatkozni.) Lelki békénket most már
csakis az a mellékes körülmény felhőzte be, hogy hifi-berendezésünk
meglehetősen gyatrán muzsikált, de beletörődtünk: ennyire képes a
lemezjátszótechnika. Mindazonáltal, ha a gép nem nyávogott és nem
dübörgött, egyebet nem vártunk tőle.
És akkor egyszercsak olyasmit kezdtek rebesgetni, hogy a futóműnek
meg a hangkarnak igenis van hangja, sőt: hangminősége. És hogy
bizonyos lemezjátszók jobban szólnak a többinél. És hogy ezek a
lemezjátszók történetesen nem DD-rendszerűek, pontosabban: még csak
véletlenül sem Direct Drive-ok. És a legrosszabb az egészben, hogy a
hír igaznak bizonyult. Komoly mérnökemberek, konstruktőrök persze
nemigen adtak hitelt a pletykáinknak, nem hitték el, hogy azok a
lemezjátszók egyáltalán szólnak, még kevésbé, hogy netalán jobban
szólnak. "Csak akkor hiszek nektek, ha megadjátok ennek a
jobbanszólósnak a paramétereit" - mondták, megfeledkezve arról, hogy
éppen ők azok, akiktől mi az új paramétereket várjuk. De hiába várjuk.
Annakidején a csillagászok nem voltak hajlandók belenézni Galilei
távcsövébe. Manapság a profi mérnökök nem hajlandók figyelni a futómű
hangjára. Nem vesznek tudomást róla. És ezzel tág teret engednek a
spekulációknak.
Ideológiák
Ezekben nincs hiány. Csak az a baj, hogy ahány, annyiféle. Hogyan
is lehetne, például, közös nevezőre hozni a Linn Sondeket (HFM 11.), a
NAD 5120-ast (HFM 15.) és a Rega Planart, három eltérő árkategória
sikerdarabjait? A drága Linnt és az olcsó NAD-ot függesztett alvázra
szerelték, a Rega viszont merev felépítésű. Az egyik gépnek
alumíniumból, a másiknak üvegből van a tányérja, és mindkettőt filc
borítja, a harmadiké ezzel szemben egy gumiba csomagolt fémlemez. Az
egyiknek műanyagból van a karja. A másik két hangkar alumíniumcső, de
ezek közül is az egyik egyenes és rögzített papucsú, a másik viszont
"S" alakú és SME-rendszerű.
Lát itt valaki erővonalakat, amelyek egyazon irányba futnának?
Egyetlen közös vonása a három gépnek, hogy mindhárom szíjhajtású.
És mind a három jobban szól az általunk ismert DD-gépeknél. Akkor
tehát a Direct Drive eleve kiátkozandó találmány? Tény, hogy a
közhasználatú DD-k tányérja kistömegű, az egyenfutást elsősorban nem a
tányér tehetetlenségi nyomatéka, hanem a szervoelektronika
stabilizálja. Ez az elektronika "leng", folyvást gyorsít vagy lassít,
aszerint, hogy a hangszedőtű éppen mennyire kapaszkodik bele a
barázdákba, amelyek természetesen nem a méréshez használatos
színuszjellel, hanem micsoda balszerencse! - műsorjellel vannak
modulálva. Ez a fajta "nyávogás" azonban csak nagyon rövid ideig tart,
és nem periodikus. Hogyan lehetne megbízhatóan megmérni? Fogalmunk
sincs. Ha pedig nincs mérés, nincs paraméter. És amíg nincs paraméter,
addig csak babonás hifisták vannak, akik méltatlanok a komoly mérnökök
figyelmére.
Egy másik ideológia Closed Loopról, azaz Zárt Hurokról beszél, ez
a hurok nagyjából a következő elemekből épül fel: hangszedőtű a
barázdán, hangszedő (mozgó és álló rész), papucs, hangkar,
hangkarcsapágy, kardeszka, váz (vagy váz+alváz, az összes rugókkal és
csillapítóelemekkel), tányércsapágy, csapágytengely, lemeztányér,
hanglemez. Ha a hurkon belül bárhol, bármi, bármihez képest elmozdul,
a hangszedőben feszültség indukálódik. Amennyiben az elmozdulást a
barázdakitérés okozza, hasznos jelet kapunk. Minden egyéb elmozdulás
(rezonancia az alkatrészekben, csapágyakban, illesztési pontokon)
káros, mert vagy torzítást okoz, vagy kioltja, vagy feleslegesen
erősíti a hasznos jel egy részét. A hurok persze a valóságban sohasem
lehet zárt, mert összetevői izegnek-mozognak-rezonálnak - csak nem
egyformán. Ki tudja megmondani valamely lemezjátszó sok-sok
alkatrészéről-részegységéről, hogy ezek a. melyik frekvencián, b.
mekkora amplitúdóval és c. mennyi ideig rezonálhatnak? És hogy mindezt
miképp lehetne specifikálni?!
Az ideológusokat élénken foglalkoztatja még egy további elmélet
is. Azt állítják, a hangszedőtű rezgése irdatlan energiákat szabadít
fel, és erősen megrázza a hangkart. (Meg a hanglemezt is.) A rezgések
végigszaladnak a karon, és valahányszor ellenállásra találnak,
visszaverődnek. "Ki kell vezetni az energiát a rendszerből." Állítólag
ez a paraméter csak részben egyezik a hangkar strukturális rezgésével,
mert hiába állapítjuk meg a rezgések spektrumát, ha nem tudjuk, hogy e
rezonanciák mennyi ideig érvényesülnek. Aki emlékszik még a 11.
kiadásunkban leírt, iszonytatóan bonyolult karrezonancia-mérési
módszerre, könnyen elképzelheti, milyen munkával járna ugyanezt a
mérést tranziensekre is elvégezni... Ebből az következik, hogy
építhetünk bármilyen lemezjátszókart, senki se tud a körmünkre nézni.
Mindezeket azért volt fontos előrebocsátanunk, hogy Olvasóink a
Rega filozófiájában is felismerjék a közhasználatú elemeket. Nem
tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a konstruktőrök nem a
zenehallgatáshoz terveznek jóhangú lemezjátszókat, hanem a sikeres
lemezjátszókhoz konstruálnak tetszetős ideológiákat. És sosem mondanak
el mindent, amit tudnak.
Ettől azonban még igaz lehet, amit állítanak.
Rega-rege
A Rega Research egyike ama cégeknek, amelyek szerint a klasszikus
paraméterek méltatlanok a józan audiofil figyelmére. Szemrebbenés
nélkül leírja, hogy a Planar 3 nyávogása és dübörgése "annyira
alacsony, hogy semmiféle ismert módszerrel nem lehet pontosan
megmérni" (erre még visszatérünk). A tesztmetódusok ugyanis
bizonytalanok és pontatlanok, és ha mégis pontosak volnának, akkor
semmi közük a valósághoz. A nyávogás mérésekor, például - ez igaz! -
egyetlen adattal szokás megadni az alacsony, illetve a
magasfrekvenciás komponenst ("wow", illetve "flutter"), holott az
utóbbi sokkal kellemetlenebb hatású. Nézzünk két lemezjátszót. Az
egyik 0,1 százalékot nyávog, ebből 0,098% a "wow" és csak a fennmaradó
0,002 a "flutter". A másik gép nyávogása esetleg csupán 0,05%, de
abból 0,04% a "flutter", a magas komponens, és ez az, ami
élvezhetetlenné teszi a zenét, elködösíti a hangképet, lefojtja a
dinamikát. (A Rega nem mondja, de a DD-re gondol.) Hasonlóképpen,
dübörögni is más módon szoktak az ilyen vagy amolyan lemezjátszók. Az
egyik csak 50Hz-en morog, a másik 200Hz-en, a harmadik esetleg egészen
alacsony frekvencián.
Mindezen meggondolásoknak az a velejük, hogy a hagyományos
paraméterek irreálisak, tehát az lesz a legjobb, ha a tisztelt vevő
egy árva sornyi gyári specifikációt sem kap a lemezjátszójához.
Egyebeken kívül. A prospektus legelső, harsány szlogenje rögtön fel is
sorolja, mi mindent nem kap még a vevő:
"Hogy fokozzuk az Ön zenehallgatási élvezetét, nem adunk Önnek SEM
direct drive-ot, SEM fordulatfinomszabályzót, SEM villogó fényeket,
SEM stroboszkópot, SEM tengeriszerkentyűket - de bemutatjuk Önnek a
legszebb lemezjátszót, amelyre valaha is füleit vetette." És a Planar
3 valóban nagyon tetszetős.
Most már csak azt kell elmondani, mit kap a vevő a pénzéért. A
Rega ezt is felsorolja, módszeresen. Sőt, tételesen. Miközben
végigmegy a készülék dirib-darabkáin, egyszersmind tervezői
filozófiáját is elmondja. (Két legyet ütünk egy csapásra.)
A váz. Voltaképpen egy közönséges, egycollos pozdorjalap, amelyet
vékony, kemény, fekete réteggel lamináltak. A lemezt három helyen
kivágták, egyszer a kar, egyszer a motor, egyszer a tányércsapágy
számára. Ennek a konstrukciónak (olcsóságán kívül) az volna az előnye,
hogy nincsenek benne üregek, "Helmholtz-rezonátorok", amelyek bizonyos
frekvenciákon befolyásolnák a hangot. A Rega Planar 3 meglehetősen
lapos masina, méretei (lehajtott plexitetővel): 466x365x125mm. Van
rajta egy hálózati kapcsoló - de most aztán elég legyen ezekből a
kezelőszervekből. A fordulatszámot (33 és 45) kézzel kell váltani,
mint a régi szép időkben.
Lábazat. "A konvencionális, négy lábon álló lemezjátszók (hacsak
nem tervezték őket extrém módon stabilra) folyton rázkódnak az
akusztikai visszahatás miatt. A háromlábú szerkezeteket lehetetlen
megrázni (???), ezért mi a három lábnál maradtunk. Ezek három-három
gumirétegből készültek, és rezonancia-frekvenciájuk eltérő, hogy
jobban izolálják a gépet az akusztikai visszahatástól." Lásd
méréseinket.
Porvédő. Plexi. A Rega szerint ez kevésbé rezonáns, mint a
polisztirén vagy a pvc. A plexitető zsanérszerkezetére különösen
büszke a cég: "úgy méreteztük, hogy izolálja a tetőt az alaplaptól".
A meghajtó rendszer. 24 pólusú szinkronmotor, egyszerű, de igen
szellemes módon felfüggesztve. Az alumíniumlapra helyezett motor
gumiszíjakon lóg, ezeknek rezonanciafrekvenciáját szintén
széthangolták... A motor tengelyére kettős hornyú műanyag korongot
erősítettek. Ezekben fut a körkeresztmetszetű gumiszíj, amelyet, mint
már említettük, kézzel kell odébbpöckölni, ha váltani akarjuk a
fordulatszámot. (Ehhez még le is kell emelnünk a lemeztányért!) A
lemeztányér csapágyháza egy körülbelül 38mm hosszúságú bronzcsapágyat
foglal magába, ebben forog a 8mm átmérőjű tengely. A Rega
hangsúlyozza, hogy ő nem rak rugalmas alátétet a csapágygolyó alá,
mert az nemcsak a rezgést csillapítaná, de a legmélyebb hangok
átvitelét is meghiúsítaná. Ez jól hangzik, de akkor miért készítette
műanyagból azt a tárcsát, amelyen a lemeztányér ül? "Hogy izolálja a
csapágyból jövő rezgéseket." Hm.
Tányér és párna. A szokványos alumíniumtányér "csöng", ezért
tesznek rá vastag, süppedős gumipárnát, miáltal bizonytalanná válik a
mélybasszus-átvitel. (Ez nem elmélet, ez maga a nyers valóság. Lásd
HFM 13, "Utazás a lemezjátszó körül".) A Rega tányérja öntött üvegből
készült, ez az anyag másképpen rezonál, mint a fémek, és könnyebb
kézbentartani a rezgéseit. (A miért és hogyan kimaradt a
prospektusból.) Az üveglap rezgéseit jól csillapítja a Planar
lemezpárnája: egy 3mm vastag, fekete filclap.
Hát ennyiből áll a Planar 3 lemezjátszó-futómű. Befejezésül még
egy fejezet a prospektusból: "Nem szükséges belemenni a szíjhajtás
kontra direkthajtás vitába, hogy megállapíthassuk: a Regák jobban
szólnak bármiféle Direct Drive-nál. Nem mintha a szíjhatásnak
feltétlenül jobbnak kellene lennie. A konstruktőrök azonban, miközben
a DD-re és a bonyolult fordulatszabályozó elektronikákra
koncentrálnak, figyelmen kívül hagyják az ennél sokkal fontosabb
faktorokat. A Rega felismerte ezt a szituációt, és inkább egy komplett
akusztikai rendszert tervezett, amelynek az a célja, hogy sokáig
hallgatható, zenei hangminőséget adjon a hallgatóságnak." Eddig az
ige.
Hátra van még a hangkar. Ezt Japánból vásárolja a Rega, a neves
Lustre cégtől, de előírt neki bizonyos apróbb módosításokat, hogy
megmutassa, neki is van köze a dologhoz. A Lustre kar klasszikus, "S"
alakú, SME-rendszerű, tehát kioldható papucsú szerkezet. Viszonylag
hosszú (effektív hossza 238mm) és viszonylag nehéz (effektív tömege 16
gramm). Mindkét irányban igen precíz csapágyakon forog. Az antiskating
mágneses rendszerű; egyetlen skálája van. A karliftet a karbak mellett
helyezték el.
Aki buzgón olvassa "776" rovatunkat, tudni fog a Rega új, RB 300
típusjelű hangkarjáról, amelynek az a különlegessége, hogy egyetlen
darab magnéziumöntvényből készült. Mi magunk is kíváncsiak lettünk
volna rá, de a sztárfotónkon látható Planart viszonylag régen, 3-4
évvel ezelőtt vásárolták, így természetesen még a Lustre-val van
felszerelve. Másrészt, az angol szakírók szinte egyöntetően azt
állítják, hogy a Planarok szebben szólnak a Lustre karral, az RB 300
pedig, különös módon, jobban illik más cégek futóműveihez. Ennek az
állításnak nincs reklámvonzata, tehát feltehetőleg az igazságot
tartalmazza.
Beszéljünk most az árakról. A Rega Planar 3 jelenleg 188
fontsterlingbe kerül, csupaszon, hangkar nélkül. A Lustre árát nem
ismerjük, de ez a szerkezet feltehetőleg olcsóbb az RB 300-nál, azt
pedig 90 fontsterlingért adják. Összehasonlításul: az alapfokú NAD
5120 lemezjátszó csőkarral és hangszedővel (illetve lapos karral, de
hangszedő nélkül) éppen 100 fontba kerül, a Linn Sondek futómű 450
font, a Linn Ittok hangkar körülbelül 200 fontsterling. Tehát
bármennyire drága is a Rega a mi számunkra, odakinn valóban a
középkategória legközepébe sorolandó.
És még egy érdekesség. A szóban forgó Planart Grace F-9-cel
használja a tulajdonosa, és mi a hangszedőt is kölcsönkaptuk a géppel
együtt. Annyit kell tudni róla, hogy mozgómágneses típusú, és igencsak
népszerű - akkora az ázsiója, mint annak idején a Sonus Blue-nak volt.
A méréseket természetesen a komplett lemezjátszón végeztük, mérési
adataink jórésze tehát a Grace hangszedőre vonatkozik. A szeánszon is
meghallgattuk a Grace hangját, de minthogy mi elsősorban a futómű és a
hangkar képességeire voltunk kíváncsiak, a későbbiekben a hangszedőt
felcseréltük munkaeszközünkkel, az Ortofon MC10/II-vel.
Méréseinkhez
Táblázatunk adatai jóminőségű szíjhajtású készülékre vallanak. A
fordulatszám jócskán eltér a névlegestől, de azért bőven "belül marad
a szabványon". A fordulatszám-esés csekély. A nyávogás átlagos. A zaj
tisztességesen alacsony, B-görbével mérve a Planar a DD-kkel
vetekszik.
Az akusztikai visszahatás meglehetősen magas, őszintén bevalljuk,
sokkal-sokkal jobbat vártunk. A nemkívánatos jelek szintje 20-25Hz
környékén mindössze 10-12 decibelnyire marad el a hasznos jelek
szintjétől (amelyet a teljes kivezérlésű barázda műsorával
definiálunk). További rezonanciacsúcsok láthatók 36, 75 és 300Hz-en.
Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a kar strukturális rezonanciáit
nem mértük, de maga a Rega is közreadja Colloms diagramját a Lustre
karról, és ott éppen 300Hz-re esik az első nagy berezgés. Ez
voltaképpen dicséretes dolog, hiszen az SME-típusú fejszerelvények
többnyire mélyebb frekvencián, 180-250Hz-en rezonálnak, a Lustre tehát
merevebb az átlagosnál. Mindenesetre úgy sejtjük, hogy az akusztikai
visszahatás erősen gerjeszti ezt a rezonanciát.
Mint már mondtuk, számunkra a mechanika a főszereplő, a pickup
csupán epizodista, de nélküle nem lehetne megtartani az előadást. A
szóban forgó Grace F-9 nem új darab, három évvel ezelőtt vásárolták,
de nem használták sokat. Frekvenciagörbéje nagyon különös: 30-40kHz-ig
elfut, de hamar esni kezd, és 10kHz fölött már komoly hiánya van. A
bal csatorna jele 20kHz-en 6 decibelnyit esik, és az áthallása is
erőteljes.
A Grace követési képessége jó, engedékenysége különösen nagy - ez
még a régi iskola. A torzítás nagyobb az átlagosnál, de ne feledjük,
használt példányról van szó.
A hangkar-hangszedő rezonancia természetesen igen mélyre csúszik,
hiszen a hangszedő fölöttébb engedékeny, a kar pedig viszonylag nagy
tömegű. Diagramunkat nehéz kiértékelni, a rezonanciacsúcs körülbelül
5Hz-re esik.
Az 1kHz-es négyszögjelátvitel összhangban van a
frekvenciaátvitellel, de különben szép.
Szeánsz
Már jól tudjuk, hogy szeánszainkon sosem csak a hifi-készülékek
fölött mondunk ítéletet. Egyszersmind a saját fülünket, a
tesztmódszerünket, röviden: a meghallgatós körülményeit is minősítjük.
Vagyis most sem az fog kiderülni, hogy tényleg jobb-e a Rega Planar 3
meg a Lustre kar a NAD 5120-asnál (valószínű, hogy jobb), hanem hogy
vajon mi ezt demonstrálni is tudjuk-e.
Hát nem tudjuk! demonstrálni. Régebbi tesztjeinkben (HFM 13, 15)
már szó esett róla, hogy képtelenek vagyunk hozzájutni két valóban
egyforma hangszedőhöz. Még a mi válogatott MC10/II-ink is észlelhetően
eltérnek egymástól. Az egyik egy kicsit teltebben, tömörebben, a másik
egy picit fényesebben, csillogóbban szól. Emiatt mindig duplán kell
dolgoznunk, mert az első meghallgatás után ellenőrzésképpen meg kell
cserélnünk a lemezjátszókban a hangszedőket.
Márpedig mi a Rega és a NAD közül mindig azt hallottuk jobbnak,
amelyikbe az első számú MC-t szereltük (azt, amelyik "tömörebben"
szól). Most, jegyzetfüzeteink lapjait kitépkedve, sorba szedve és
tartalmukat egyeztetve azt látjuk, hogy mindkét gépet igencsak hasonló
jelzőkkel illettük. Amikor az I. számú pickuppal párosítottuk, a Rega
"fojtott, meleg, mély, tömör, megnyugtató, összemosottabb, de
valamivel stabilabb" volt, a NAD "nyíltabb, melegebb, mélyebb,
nyugodtabb, vaskosabb, maszatosabb, és ezek a jelzők meglehetősen
ugyanabba az irányba mutatnak. A II. számú hangszedővel a Rega "kicsit
soványabb, gyengébb, szegényebb, nyersebb, világosabb, hűvösebb, szűk,
kapar", a NAD pedig "tisztább, hűvösebb, feszesebb, határozottabb,
elevenebb", mindazonáltal mindkét lemezjátszó az első hangszedővel
nyert, a másodikkal vesztett. Eszerint mi csupán a hangszedők közötti
különbséget hallottuk - vagy legalábbis elsősorban azt hallottuk.
Talán el lehet gondolkodni azon, hogy a Rega bizonyítványában többször
fordult elő a "megnyugtatóbb" kifejezés; elképzelhető, hogy ezt a
"hosszú távon hallgathatóbb" szinonimájának kell tekinteni. De hát ez
csak spekuláció. Végkövetkeztetésünk: a mi tesztkörülményeink között,
tehát 30-40 perces vakteszten, azonos típusú, de nem tökéletesen
azonos hangszedőkkel (és a mi fülünkkel) nem lehet kimutatni a
különbséget egy Rega és egy NAD között.
Hogy el ne feledjük, kipróbáltuk a Grace hangszedőt is. Ezt a
pickupot természetesen a Regába szereltük, és a következő
kombinációhoz mértük: NAD 5120, MC10/II (elfelejtettük megnézni,
melyik példány!) és Ortofon T-30 illesztőtranszformátor. Nekünk
egyértelműen (4-0 arányban) a NAD tetszett jobban. Egészségesebben,
dinamikusabban szólt, kivehetőbb volt a tere, a magashangjai pedig
mindenképpen tisztábbak voltak. A Grace időnként meggyőzőbb basszust,
mindazonáltal erőltetettebb, zavarosabb, grízesebb, szegényesebb zenét
produkált. Ez nem mond ellen méréseinknek. Nem tudjuk eldönteni, hogy
a szóban forgó Grace csupán egy gyengébbre sikeredett példány (netán a
használat viselte volna meg ilyen különös módon?), avagy az F-9 típus
már eleve ilyen. Tény, hogy hangszedőt vásárolni mindig kockázatos,
külföldön pedig különösen az. A Grace-t mi körülbelül a Sonus Gold
Blue kategóriájába soroljuk (emlékeznek még Olvasóink a Hifi Magazin
egykori etalonjára?), vagyis kulturált hangú, korszerű MM-nek tartjuk,
amely azonban nem ér fel a jobb mozgótekercsesekkel, sőt, az
MC10/II-vel sem.
Egy kis korrekció: az MC10-et mi a drága T-30-cal használtuk, de
(lásd Transzformátor tesztünket!) ezzel csak árnyalatnyi előnyhöz
juttattuk. Másrészt ne feledjük, hogy a Grace a Regát lovagolta meg,
az MC pedig csupán a NAD-ot. Annak ellenére, hogy mi nem tudtuk
kimutatni a jobbik lemezjátszó előnyeit, a lelkünk mélyén tartunk
tőle, hogy ezek az előnyök napfényre kerülnének, ha egy kicsit tovább
élhetnénk együtt a Regával. De elegendő egy jobban sikerült hangszedő,
illetve az MM helyett egy jó MC, és máris az olcsóbbik lemezjátszó
szól szebben, jobban, zeneibben.