Többcélú Pátriánk |
Magát az épületet még nem hívták Budapesti Kongresszusi
Központnak, nagytermét pedig Pátriának, amikor mi már szóba hoztuk a
főváros leendő hangversenytermét. Így írtunk róla A jövő körvonalai
című cikkünkben (HFM 12): "Épül-e magyar hangversenyterem a
közeljövőben?...igen: egy osztrák cég közreműködésével, az őáltala
épített szálloda szomszédságában, az egyik legzajosabb főútvonal
mentén... Az épület persze »többcélú« lesz. Eredeti rendeltetése
szerint »kongresszusi terem, amely elektronikus eszközökkel
hangversenyteremmé alakítható«. Ezt a koncepciót, Gott sei Dank,
sikerült megváltoztatni, és amit végül is az osztrákok megépítenek, az
»hangversenyterem, amely elektronikus eszközökkel kongresszusi teremmé
alakítható«. Azt már tudjuk, hogy az utózengési idejét, mely paraméter
szinte mindent eldönt, nem zenére, hanem beszédre optimalizálták - ez
a terem aligha lesz a magyar hangfelvételek temploma." Nos, már áll az
épület, a Pátria nagyteremben elvégezték az akusztikai vizsgálatokat,
megtartották az első hangversenyeket, sőt, ezekről már az első lelkes
hangú riportokat is megíratták a laikus újságírókkal. De hát őszintén
szólva, magunk is abban reménykedünk, hogy rossz jósnak bizonyulunk,
és a Pátria akusztikája végül rácáfol balsejtelmeinkre. Az alábbiakban
Ujházy László a Rádió hangmérnöke (mellesleg a Camerata Hungarica
tagja) számol be a Pátria teremben szerzett auditív élményeiről.
*
A múlt év decemberében és idén januárban több alkalommal is
"vizsgázott" a Budapesti Kongresszusi Központ nagyterme, az
úgynevezett Pátria terem.
Ez a terem többcélú, vagyis az elképzelések szerint hangversenyre,
konferenciára, bankettre és bálok rendezésére egyaránt alkalmas. E
többcélúság komoly építészeti követelményeket támaszt (például a
nézőtér emelkedésével kapcsolatosan), ám talán még ennél is
fontosabbak az akusztikai követelmények, minthogy a próza és a zene
eltérő akusztikai igényeit nehéz - azt is mondhatjuk: lehetetlen -
összeegyeztetni. Ugyanis a próza (a szövegérthetőség céljából) rövid
utózengési időt, tehát viszonylag nagy akusztikai csillapítást
igényel, ezzel szemben a zene az egybeolvadás, hangszínkeveredés
érdekében, no meg általános esztétikai okokból is hosszabb utózengési
időt, kellemes lecsengést, akusztikai oldódást kíván. E kettősség még
változtatható akusztikai elemekkel is nehezen oldható meg, hát még a -
kétségtelenül olcsóbb - merev falakkal, állandó akusztikai
kialakítással! (A változtatható kialakítás természetesen még több
előnyt is rejtene magában, hiszen akkor nem csupán prózáról zenére
válthatnánk, hanem azon belül például szimfonikus zenéről kamarazenére
is hangolhatnánk a termet.) Bár a vizsgálatok több műfajra is
kiterjedtek, a legfontosabbnak a szimfonikus zenét tartották, ugyanis
a főváros zenei életének éppen az az egyik neuralgikus pontja, hogy
nincs elegendő és kellőképpen jó akusztikájú hangversenyterem.
Kórushangversenyek bármelyik fűthető templomban ideális körülmények
között rendezhetők, kamarazenére pedig a Zeneakadémia termei is igazán
jók.
E sorok írója két külföldi, ugyancsak "többcélú" teremben
hallgatott hangverseny nyomasztó élményével az emlékezetében lépte át
a Pátria terem küszöbét. Az épület szépsége, nagyvonalúsága - noha még
az utolsó simításokat végezték rajta - így is feltűnt. A terem pedig
valóban impozáns, a gondos tervezői és kivitelezői munka azonnal
szembeötlik. Megnyerő a belső színek meleg harmóniája, s hogy a
viszonylag nagy belsőtér mégsem nyomasztó, nem aprócska porszemként
feszengünk, hanem otthonosan érezzük magunkat, anélkül azonban, hogy
az ünnepélyesség hatását elveszítenénk. Örömteli érzés, hogy már ilyen
szép termünk is van! Az akusztikai élmény azonban már nem ennyire
maradéktalan - bár tény, hogy a szép építészeti munka nyilván
felsrófolja igényeinket.
A hallottak alapján a "legfülbetűnőbb" benyomás a hangtér hiánya
volt. Talán el sem hinnénk, mennyire hiányzik az akusztikai
jelenlétérzet - amikor ténylegesen nincs jelen. Nem érzékelhetők a
teremhangok, melyek tudatnák velünk, hogy teremben (mekkora teremben)
vagyunk, s hogy azonos térben ülünk a zenekarral. Kis túlzással:
szabadtéri a hangzás, a hanggátlásból eredően külső zajok nélkül, s
előttünk a zenekar mintha egy másik térben játszana. E
határolófelületek közé szorult tompa hangzás természetesen más, mint
az igazi szabadtér, s talán azért érezzük furcsának, mert magunk körül
igenis látjuk a határolófelületeket, melyek azonban mintha megnémultak
volna. A teremben nem hallunk számottevő lecsengési folyamatot, a hang
tompán, fojtottan hal el, mintegy ellentmondva korunk hangzásigényének
(melynek azonban nyilván mélyen beidegződött pszichikai háttere van,
mégha jórészt tisztázatlan is: vajon miért érezzük egy adott határon
belül a zengő zenei hangokat kellemesebbnek? S ezen igényünket a
korszerű és valóban szép hangfelvételek csak tovább mélyítik bennünk.)
Ugyanakkor - az elmondottakkal összefüggésben a hangtisztaság
nagyon jó, a zenét alkotó szólamok (a belső szólamok is!) jól
követhetők, a zene szerkezete nagyon szépen kitárul... A zenekari
arányokat, a zenekar belső hangzásegyensúlyát tekintve viszont feltűnő
a vonóskar fáradt, sápadt megszólalása - hiánya. Az első meghallgatás
alkalmával még a zenekar esetleges fáradtságára gyanakodtunk (bár az
előadás határozottan élő, friss volt), ám a helyzet másodszorra sem
változott. A "vonóskar" megjelölés természetesen túl általános:
pontosabban a földszint bal oldalától a jobbközépig ülő hallgatóság
számára a magasvonósok hangszíne volt fátyolos, hangereje pedig
gyenge, míg a többi vonósszólam lényegében kifogástalanul szólalt meg.
A földszint jobb oldalán (már-már a terem oldalfalánál) hallgatva
viszont a magasvonósok hirtelen megszólaltak, megfelelő
hangszínezettel, de nagyon távolról, hiszen a terem igen nagy
nyílásszöge következtében itt már egészen a mélyvonósok "hátában"
voltunk. E jelenség oka feltehetően a hegedűk mögötti fal helyzetében,
valamint e hangszerek sugárzási tulajdonságaiban keresendő.
(Csillapított hangtérben megnő a primer sugárzási irányjelleggörbék
szerepe!) A magasvonósok sápadt megszólalása mindenesetre az egész
zenekari hangzásra kihat, mivel - eltekintve a nagy tuttiktól, amikor
az össz-hangszín benyomást a magas rezek, ütők stb. határozzák meg - a
hegedűk matt hangszíne a teljes zenekari hangzást fakóvá teszi,
érdességük a teljes zenekari hangzást durvítja. Az erkélyen hallgatva
a belső arányok lényegesen kedvezőbbek, amit a zenekarra történő
rálátás is elősegít.
Többen úgy éreztük, hogy a terem enyhén mélyhangszegény. Sajnos,
nem tudtuk eldönteni, hogy ennek oka a pillanatnyi előadói
elképzelésben, az ültetésben, vagy a terem tudatos mélyvágásában
keresendő (amit nyilván a jobb szövegérthetőség érdekében idéztek
elő.) Mivel a mérési adatok a szakmák belül sem kerültek
nyilvánosságra, csupán feltételezésekre szorítkozhatunk.
A terem hangzásviszonyai a szimfonikus koncerteken még
javulhatnak, a zenekarok esetleg megszokják az új környezetet (bár az
állandóan turnézó és ezért kitűnő alkalmazkodóképességű
Rádiózenekartól nagy változás már nemigen várható), s a zenekari
ültetéssel is egyenletesebbé tehetik a közönség hangellátását. Ez
utóbbi feltételezést alátámasztja, hogy például az első akusztikai
próba alkalmával, amikor a zenekar hátsó sora mögött üresen maradt a
kórusnak szánt hely, a hangzás kiegyensúlyozottabb volt, mint a
második meghallgatáson, amikor a rézfúvók egy jelentős része és az
ütőhangszerek közvetlenül a hátsó fal tövében foglaltak helyet. A
színpadi "tölcsér" mélyén, a hátsó fal előtt játszó trombiták szinte
az egész együttest "lefújták". S általában a tölcsér hátsó részében
elhelyezkedő hangszerek, például a fafúvósok szólói nagyon szépen
megszólalnak a teremben. Vagyis az ültetésben még rejlenek tartalékok.
Az eddig elmondottakat tehát úgy kell tekinteni, mint első benyomást
egy lényegében üres ház előtt játszott szimfonikus zenekari
hangversenyről.
Szeretném leszögezni, hogy a bírálat nem az építőknek és nem a
tervezőknek szól, még csak nem is az akusztikai tervezőknek! A terem
még így is jobb, mint a többcélú termek általában. Tudni kell azonban,
hogy prózára és zenére egyaránt optimális terem állandó akusztikai
kialakítással nem építhető. Persze, egy többcélú terem gazdasági
szempontból hamar megtérülő beruházás... Egy másik szempont: a terem
alakjának meghatározásakor ugyancsak megalkuvást parancsolt, hogy az
épületet a meglevő szálloda, a (helyesen) "védett" fasor és egy
megkérdőjelezhetően "védett" sportpálya közé kellett beerőltetni...
A Pátria terem szép, impozáns, s bizonyos, hogy sok emlékezetes
koncertnek ad majd otthont. Csak továbbra se felejtsük: Budapest zenei
életének gondjait olyan hangversenyterem oldja csak meg, melynek
dobogóján Liszt, Bartók zenekara kényelmesen elhelyezhető, melynek
akusztikai tervezése kizárólag a zenei igényeket veszi figyelembe, s
melybe esetleg még egy orgonát is beépíthetnek. S azt sem kell
különösebben hangsúlyoznom, hogy a Pátria terem az ország nagyzenekari
stúdió hiányát sem szünteti meg-ezt az állításomat alátámasztják a
próbák alkalmával készített kétmikrofonos hangfelvételek. Most, amikor
az akusztikai próbák után a sajtó által kavart örömmámor
elcsendesedett, soraimmal nem az ünneprontás volt a célom, hanem hogy
újra felvessem a máig megválaszolatlan kérdéseket.
*
Eszerint, sajnos, nem bizonyultunk rossz jósnak, nem kell
megváltoztatnunk véleményünket az úgynevezett többcélú dolgokról,
melyek - akárcsak a "nappal-fotel-éjjel-ágy" - sem erre, sem arra a
célra nem tökéletesek. És hogy mindjárt válaszoljunk is a fenti
tudósítás szerzője által felvetett kérdésekre, újra felskicceljük A
jövő körvonalait: "Továbbra is hiányozni fog nekünk egy igazi, nem
»többcélú« aula, amely nem kongresszusi palotának épülne, nem
tárgyalóközpontnak, nem táncháznak, nem oktatási centrumnak - hanem
koncertteremnek. Magyarországon tehát a hangátviteli lánc legelső
láncszeme az ezredfordulón is gyönge marad - hacsak a Rádió és a
Hanglemezgyár nem lesz képes megteremteni a jövő évszázad
hangfelvételi stúdióit."