Fidulák, hegedűk, violák, Stradivárik |
A következő oldalakon a hegedű, egyszersmind a zenekedvelő ember
történetét mondjuk el. Alább egy viola da gamba látható, az angol John
Rose mester munkája az 1500-as évekből. (Színes képeinket E.
Winternitz-Lilly Stunzi: Die schönsten Musikinstrumente des
Abendlandes című munkájából vettük - München, 1966.)
"Ennek pedig attyafiánac Iubal volt neve,
ez volt találóia az hegedülésnec
és lántolásnac mesterségénec."
(Vizsolyi Biblia,
Mózes I/4/21.
Fordította Károlyi Gáspár)
Idézetünk szerint Jubál volt a hegedülés feltalálója; ő lehetett
talán a hegedű feltalálója is!? (Hogy annak melléktermékeképpen még a
"lántolást" is sikerült előállítania, az különösen szerencsés dolog,
hiszen ezt a zeneszerszámot is mind a mai napig használjuk, sokunk
gyönyörűségére). De nem árt az óvatosság. Nézzünk egy kissé utána
ennek a bibliai hegedűnek, hiszen annyi mindenről bebizonyosodott már,
hogy nem egészen úgy áll a dolog, mint első pillantásra hihettük
volna. Különben is, csak "az együgyű hisz minden dolognak; az eszes
pedig a maga járására vigyáz". A mértéktartó kétkedés már csak azért
is indokolt, mert a bibliai sorokat hozzávetőleg az i. e. 8. században
írták héber nyelven, és az 1500-as évek második felében fordították
magyarra. A közben eltelt két évezred alatt már az eredeti bibliai
szövegek is sokat romlottak, a különféle fordítások pedig gyakran
inkább ferdítésnek bizonyultak. Így vált tiszteletreméltó Jubál atyánk
hol a lantosok-síposok, hol a citerások-fuvolások, hol pedig a
hárfások-fuvolások ősévé. Fogadjuk el ez utóbbi feltevést. Így azonban
megint nem tudjuk, ki találta föl a hegedűt; éppígy a címadó fidulát,
violát és "hegedőt" sem akaszthatjuk egyetlen boldog ősünk nyakába
sem.
Akkor sem könnyebb a helyzetünk, ha a szóban forgó 2300 évet
átugorjuk, és csak az 1500-as évektől követjük nyomon hangszereink
történetét. Igaz, ekkor már bizonyíthatóan léteztek azok a hangot adó
szerszámok, amelyeket hegedűknek hívunk ma is. Fennmaradt róluk
rengeteg írásos emlék, meglehetősen sok, a hangszerek fájánál
tartósabb anyagokból készült képzőművészeti tárgy - de hol vannak
maguk a hangszerek? Ezek közül csak nagyritkán kerül elő egy-egy
erősen megviselt példány. Az ősi hangszereket leginkább még az az ősi
közeg őrizte meg, amely Jubálnak is hazája volt: a sivatag. Ez a vidék
adott otthont meg szűkös kenyeret az ősöknek, ez termett fát a
zenészek szerszámaihoz, és ez konzerválta száraz homokjával e könnyen
romló emlékeket.
És országhatárainkon belül maradva, vajon mit tudunk meg a
hegedűkről? Történelmünkben nem túl gyakran találkozunk a cikkünk
címét adó hangszerekkel, a négy közül egyikről sem írtak magyar
nyelven a 13. századot megelőzően, és a legkorábbi - a viola - akkor
még nem hangszert, hanem személyt jelölt. "Hegedűs" szavunk sem
korábbi 1394-nél: ebben az évben jegyeztek fel egy ilyen nevű
személyt. Vagyis négy címszavunk közül ez a kettő eredetileg
személynév volt. A fidula szó eredetét nem ismerjük, a Stradivari
azonban megintcsak személynév: az egyik leghíresebb olasz
hegedűkészítő család neve amelyet átvittek az általa készített
hangszerekre (és kissé szélesebb értelemben minden ma ismeretes
hegedűre is). Vagyis a szavakkal még csak boldogulunk valahogy, de
jelentésükkel és az értelmezésünk szerinti tartalmukkal már
nehezebben. Próbálkozzunk talán egy másfajta megközelítéssel.
Őseink is megszülettek - és (hozzánk hasonlóan) végül nekik is meg
kellett halniuk. Ehhez a legkülönfélébb tanácsokat, parancsokat,
kéréseket és törvényeket kaphatták, és a lényeg mit sem változott:
hosszabb-rövidebb ideig családban, törzsben, klánban, nemzetségben,
nemzetben, államban végigélték-végigéljük az életet, miközben
koronként-helyenként többet vagy kevesebbet dolgozunk, háborúzunk,
kereskedünk, utazunk, tanulunk, alszunk. Mindezt emberi közösségben
tesszük. Az ember társadalmi lény is. Intézmények egész sora
gondoskodik a továbbéléshez feltétlenül szükséges munkaerő
újratermeléséről. Az ember minden társadalom számára fontos volt,
ezért gondolhatott az egyén - még a megnyomorító helyzetekben is -
saját érdekei védelmére. Ennek egyik fontos eleme volt a pihenés, a
kikapcsolódás - a szórakozás. Véleményem szerint ennek sem volt kisebb
jelentősége, mint a közhasznú értelemben vett munkának. (Hogy időnként
kevesebb figyelmet fordítunk rá, az persze egészen más kérdés. Munka,
pihenés nélkül vagy pihenés munka nélkül értelmetlen kategóriák. Meg
lehet feledkezni erről, de ez mit sem változtat a tényeken. A
levegővételről sem sokat beszélünk, természetesen. Amíg van levegőnk.
De jöjjön csak egy téli szmog, borítsa el szobánkat a kályhafüst...)
Kevés okunk lehet annak feltételezésére, hogy a régi emberek ne
pihentek, ne mulatoztak, ne szórakoztak volna. Ezt pedig hangszerek
nélkül alig lehet elképzelni. Vagyis nem kevesebbet állítunk, mint
azt, hogy a hangszerek nagyjából egyidősek az emberiséggel. Ennyire
öreg hangszereket, igaz, még nem találtunk - de lehet, hogy csak
rosszul keressük. Esetleg zavar a megszokott formavilág, és észre sem
vesszük azt a sok egyéb eszközt, amely hangszerként szolgálhatott,
vagy legalábbis hangszerként is szolgálhatott az elődöknek. Ki
bizonyíthatja ma már, hogy az emberiség útja "Az íjaktól a hegedűkig"
vezetett, és nem fordítva: a hegedűktől az íjakig? Feltételezik, hogy
a harc a fejlődés motorja, de lássuk be, hogy sokkal ésszerűbb is
lehet a fejlődés iránya. Alkalomadtán a hangszerek is fegyverként
funkcionálnak. Emlékezzünk csak Lehelre, akinek kürtje Konrád fején
távolról sem zenei célokból csattant. (E mondából azonban egyetlen szó
sem bizonyult igaznak. Lehelt nem így, hanem Lél-nek hívták, Konrád
már rég halott volt, amikor Lélt elfogták, a krónikák a különböző
csatákat összekeverték, így az augsburgi 955-ös események
összemosódtak a korábbi és későbbi mondák tartalmával, és különben is
a jászberényiek Lehel-kürtje csak az 1700-as évek végéről ismert.
Másrészt, valaha a katonai kürtök töltötték be többek között a modern
hírközlő berendezések feladatkörét, és ha szükség volt rá, úgy a
talpalávalót is szolgáltatták.) Tény, hogy elődeink sokkal kevesebbet
írtak a muzsikálásról és a hangszerekről, mint a háborúkról és a
fegyverekről, de nézetem szerint a zene annyira hozzátartozott az
emberek mindennapi életéhez, hogy az események zenei vonatkozásait az
írástudók nem tartották feljegyzésre méltónak. A híradások ma is
inkább propaganda céljából foglalkoznak a zenei eseményekkel, semmint
avégett, hogy hírt adjanak az utókornak. Úgy gondolom tehát, hogy a
régi korokban szünet nélkül szóltak az énekmondók hősi történetei, a
ritmuskeltő dobok, ütőhangszerek táncritmusai, a kürtök, trombiták
harci jelei, a templomok harangjai és kórusai, az orgonák és lantok,
kobzok és hegedűk. Zengett-zúgott az ember történelmi világa. A
természeti és az emberi hangok átszőtték-átfonták az emberi élet
ünnepeit és mindennapjait. Mintha csak ma lenne.
A hangszerek mindenkor bizonyos meghatározott feladatokat láttak
el, ezeknek kellett megfelelniük. Hangot kellett bizonyos célok
érdekében kelteniük, a hangnak pedig meghatározott fizikai
tulajdonságai vannak; ha nagyon szűkszavúan összegezzük ezeket a
tulajdonságokat, úgy elegendő megemlítenünk a
hangerőt,
a hangmagasságot,
az időtartamot és
a hangszínt.
Hangszereinket úgy alakítottuk az idők során, hogy azok képesek
legyenek mind szélesebb hangsávban, egyre gyorsabban megszólalva, mind
hosszabb ideig, irányíthatóan hangot adva, sokféle és egyre többféle
hangszínnel megszólalni. És ez még nem minden! A lovasoknak ugyanis
fontos lehetett, hogy mindezt egyetlen kézzel lebonyolíthassák, hiszen
közben még a lovat is irányítani kellett; az énekes csak felváltva
használhatta a száját a hangszerek megfúvására és az énekmondásra,
tehát jobb volt a pengetős hangszer; ennek viszont a hangja hamar
elhalt és nagyon erőtlen volt, tehát kevésbé volt alkalmas a hangosabb
mulatozások táncához. Egy-két fúvós nem elegendő a gazdagabb kísérő
harmóniák megszólaltatására; a rézfúvók hangja nem volt a
legalkalmasabb eszköz a halk szerelmi vallomásokhoz. Az orgona szépen
szólt a templomokban, de nem csaphatta a hóna alá a vándormuzsikus, s
ha mégis, akkor is kellett egy másik ember, hogy a hangszert fújtassa.
(Hihetetlen mértékben képes megnövekedni az emberi igényesség!
Vajon van-e olyan muzsikus, aki ne álmodoznék egy, a meglevőnél még
jobb hangszerről? A hegedűknél maradva, a hegedűspalánták egyre
nagyobb hegedűkre vágynak: az 1/8-os, 1/4-es hegedűk koptatói 1/2-es,
3/4-es, majd 4/4-es (egész) hegedűket szeretnének. A kissé kopottas,
használt "Lavottákat" boldogan cserélik új hangszerre, főként, ha az
nagyobb is, mint a régi. Még nem tudják, hogy felnövekedve örömmel
cserélnék vissza, már mint gyűjtők, az újabbakat a régi hegedűkre...
És nemcsak azért van ez így, mert "mindig a másik part tűnik
szebbnek". Nem. Mindig jelen van egy megfoghatatlan és mégis valós,
más természetű értékrend is, akár tud erről a vágyakozó, akár nem.)
Az igények elvileg mindenkor kielégíthetők - csakhogy rendszerint
nem egymástól függetlenül. Ha ugyanis azt szeretném, hogy a hegedűm
elég mélyen szólaljon meg, akkor nagyobbra kell méreteznem, és így már
nem hegedű lesz belőle, hanem mélyhegedű, vagy gordonka. Ezt már nem
olyan könnyű szállítani, így a korabeli táncmesterek inkább le is
mondtak erről az igényükről, és inkább a zsebben hordható, kevésbé
férfias hangú hegedűket részesítették előnyben. A kisebb szalonok
néhány vendége megelégedett a szerényebb hangerejű, de bársonyos, lágy
hangzású hegedűk hangjával, de ez nem lehetett elég a korabeli
kocsmák, csapszékek vendégeinek. Semmi sem tökéletes - mondhatná bárki
az olvasók közül. És így igaz. De tegyük a szívünkre a kezünket, csak
a hegedűkkel vagyunk így? Elképzelhető-e, hogy szerelmünk egyidőben
legyen szőke és fekete, karcsú és teltebb, törékeny-védendő és
erőteljes-bátorító? Nos, miért éppen a hegedűk lennének kivételek? Nem
lehetnek. Ha tehát jobbá, használhatóbbá kívánták tenni az
"őshegedűket", úgy különféle változtatásokat kellett eszközölni
rajtuk.
Előbb azonban minden bizonnyal fel kellett találni a hegedűt.
Ha nem Jubál, akkor ki lehetett a hegedű feltalálója? A szobrokat
is könnyebb ledönteni, mint helyettük újat állítani - de azért
szolgálhatok néhány javaslattal. Itt van mindjárt a szakmabeliek előtt
leginkább ismert hegedűfeltaláló: Tiefenbrucker. Ha nem téved a
krónikás, Gaspardnak keresztelték az istenadtát, mégpedig ugyanabban
az évben, amikor nálunk a Dózsa-vezette parasztfelkelés kezdődött,
1514-ben. Ha a keresztnevét elfogadjuk is, annál több vita zajlott a
vezetékneve körül. Ezt ugyanis írták és írják még máig is
Dieffopruchar, Duiffobrugcar, Duffobrocard, Duiffoprougar formában is
- olvasóim talán már sejtik: aszerint, hogy az írás szerzője németnek,
olasznak vagy franciának kívánja-e beállítani. Magam legszívesebben
eldöntetlenül hagynám feltalálónk nemzetiségét, hiszen német földön
született, francia földön halt meg, s közben itt is, ott is, no meg
olasz városokban is dolgozgatott. Véleményem szerint azonban nem lehet
kétséges, hogy még ha nevezettet ábrázolja is egy korabeli metszet a
hegedű feltalálójaként, neki - mint egy nagy hangszerkészítő család
tagjának - minden bizonnyal megvoltak az elődei. És azon a bizonyos
arcképen, amelyen kedves hangszerei között látható a hegedű
feltalálója, nincsen hegedű! Láthatunk ott a mai szóhasználat szerinti
lantot, teorbát, violát, fidulát és egyéb hangszereket is, de egyetlen
hegedűt sem fedezhetünk fel a képen. Kit tartsunk hát és milyen
hangszer feltalálójának? Egyvalamiben lehetünk biztosak: hogy azért
mégiscsak vannak hegedűink, és helyettünk - az emberek helyett - más
nemigen készíthette el ezeket. Az ókori világ kisebb-nagyobb kultúrái
már ismerték a legfontosabb hangszertípusokat: az idiofon (önrezgő),
az aerofon (fúvós), a membranofon (hártyás) és kordofon (húros)
hangszereket. Ha ezt az osztályozást nem is tartjuk tökéletesen
használhatónak, annyit el kell ismernünk, hogy minden próbálkozás
ellenére sem sikerült jobbat találni, és mindössze egyetlen újabb
csoport felvételével (az elektrofonokra gondolok) az ősi felosztást
máig is elfogadhatjuk. Márpedig megszámlálhatatlanul sok hangszert
készített az emberiség addig, míg egyáltalán eljutott az osztályozás
gondolatáig. Amikor Jubál - igazából sok-sok Jubál-előd -
megragadhatóvá vált az írás tudója számára, már használatban voltak a
fúvós és ütős hangszerek, nemkülönben a húros hangszerfajták tömegei.
Egyetlen lényeges eszköz hiányzott még: a vonó.
Sok muzsikusnak ma is az a véleménye, hogy a vonós hangszerekben
nem is a hangszer az igazán fontos, hanem a vonó. Ebben bizonyára van
némi túlzás, annyi azonban tagadhatatlan, hogy ég és föld a különbség
a pendített, megütött, illetve vonóval megvont húr hangjai között.
Talán még emlékezünk arra, hogy a zenei hangnak négy fontos jellemző
tulajdonságául a hangerőt, a hang magasságát, időtartamát és
hangszínét jelöltük meg. A megszólaltatás módja ezeknek mindegyikét
befolyásolja, igaz, különböző mértékben. A vonó használata azonban még
egy lényeges előnnyel jár. A vonóval ugyanis a már megszólaltatott
hangot folyamatosan változtatni, erősíteni-halkítani,
nyújtani-rövidíteni tudjuk és hangszínét is megváltoztathatjuk. Igaz,
ehhez már igen fejlett játéktechnikára van szükség, de ha a
muzsikusnak már másra nincs gondja, csak a saját művészetére, akkor
bőven jut rá ideje.
Habár ettől most még messze vagyunk, hiszen történetünk még csak a
8-10. századnál tart, amikor is a vonót igazolhatóan alkalmazni kezdik
Európában. Ezek a vonók még tényleg nagyon hasonlítottak az íjakhoz. A
korábbi pengetők (plektrumok) megnyúltak, és hosszabb botocskák is
láthatók a korabeli hangszerábrázolásokon; nem tudjuk, hogy csupán
pendítgették velük a húrokat, vagy ütögették - esetleg vonogatták is
azokat. (Ilyen mutatványokat manapság is láthatunk egy-egy
cigányprímás alakításában: borospalackokkal, ruhafogasokkal vagy éppen
a vonó fájával szólaltatnak meg dalokat, táncokat, bámulatraméltóan.)
Egyszóval, a vonó feltalálásának időpontja is bizonytalan. Ma úgy
tudjuk, hogy muzsikusaink a 8-10. század óta használnak vonót.
Maradjunk ennél a kornál és vegyük sorra, hogy a középkori
muzsikusok vonói egyáltalán milyen hangszereket szólaltathattak meg.
Valamennyit természetesen sem sorolhatjuk fel, de megismerkedhetünk
néhány ismertebb hangszerfajtával (mai ismereteink birtokában akár
típusoknak is nevezhetjük ezeket). A korai képzőművészeti alkotásokon
ezek közül többnyire a fidulákkal, rebekekkel és violákkal
találkozhatunk a hárfák, lantok, orgonák, fúvósok, dobok és citerák
társaságában. Ezek a hangszernevek azonban igen sokszor megcsalhatnak
bennünket - sokszor még a fordítások tudós magyarítóit is! - mert az
elnevezések mögött megbúvó hangszerek koronként és országonként
eltérőek. Nyilvánvaló, hogy az író és fordító (hacsak nem tájékozott
muzsikus) nem szokott ügyelni az egyes hangszerfajták nevére, s így a
jó szándék ellenére a cythara (küthara, görög pengetős hangszer) a
fordításban citerává (olykor hegedűvé) lesz, a cymbalum (ókori csengő)
cimbalommá ferdül, a török síp tárogatóvá változik, míg a kobozból hol
lant, hol "hegedő", vagy esetleg éppen tambura sikeredik. (Nem lehetek
bizonyos abban, hogy Önöket is hasonló érdeklődés sarkallja az ilyen
és hasonló átértelmezések megfejtése iránt, de ha megtisztelnek írásos
véleményükkel, úgy egy más alkalommal figyelmet szentelhetünk ezeknek
a névmódosulásoknak is. Talán ez is megérne egy "szeánszot", ha
gondolják.)
A fidulának nevezett húros hangszer mai ismereteink szerint a 8.
sz. vége felé már használatban volt, ekkor fedezhetjük fel első
ábrázolását egy elefántcsont könyvborítón. Azt mondhatjuk róla, hogy a
korai, igen sok változatból a 12-13. századra alakul ki egységesebb
csoport. Ekkor már általában ovális alakú. Piskótára emlékeztető
deréktáji beszűkítéssel készítik, gyakran egyetlen darabból vésik,
később már külön oldalakkal alakítják ki a rezonáló testet. Többnyire
magasabb fekvésű (tenor, alt) hangok képzésére alkalmas húrokkal
szerelték fel, s ezeket a mai hegedűktől eltérően nem oldalirányú,
hanem előre vagy hátra felé néző fakulcsokkal hangolták. E hangszerek
tetőlapján két befeléhajló, holdsarló alakú hangnyílás csatolta a
levegőbe a rezonátorként működő hangszertest hanghullámait. A muzsikus
a vállának támasztotta, alkalmanként a nyakába akasztotta, esetleg az
ölében tartotta, és úgy játszott ezeken a hangszereken. Feltehető
(??), hogy a fidula derekát már a vonós játékmód következtében
karcsúsították, hiszen a korábbi húros hangszerek (kör, körte,
rombusz, ásó, vagy sonka formájukkal - hogy többet ne említsünk)
inkább a korábbi, pengetős játékmódhoz alkalmazkodtak.
A rebek néven ismert hangszerek, számtalan változatban (és nem
csekélyebb névváltozattal) igen elterjedt eszközök voltak az európai
középkor muzsikusainak kezében. (Előfordultak Afrikában és Ázsiában
is, bár játékmódjuk ott nagyon eltérő is lehetett.) Egyes kutatók úgy
vélik, hogy ezek a körte- és csónakformájú, többnyire kisebb méretű
instrumentumoknak köszönhetik a későbbi hegedű-utódok a fogólapot, a
kulcsok keresztirányú elhelyezését és esetleg a húrok kvintelő
hangolását (ötöd - kvint - hangközök szerint: például
c-g-d1-a2 vagy g-d1-a1-e2).
Azután ott voltak az elődök soraiban a lírák, rebekek, fidulák
mellett a crwthok, nyenyerék és violák is. Közülük csak a véleményünk
szerinti legutolsót, a violát méltatjuk figyelemre, mivel a viola és a
hegedű összehasonlításából érthetővé válik az újabb hangszer rohamos
térnyerése és napjainkig tartó népszerűsége. Mi a különbség egy viola
és egy hegedű között?
A szakértő olvasók nézzék el nekem, hogy nem a tudományos
terminusokat használom, de úgy gondolom, sorrendi elsőség illeti meg a
látható, külső jellegzetességeket. A violában talán a leginkább
szembetűnő a felső, kulcshordozó szerkezete. A "fej"-nek nevezett rész
többnyire emberek, állatok, olykor növények vagy stilizált alakzatok
vonalait viseli (a hegedűkön viszont többnyire csiga alakú). A viola
húrjainak száma általában meghaladja a jelenleg használatos négyet,
inkább öt, de több is lehet. A nyak ezért vastagabb, rajta "kötések",
"bundok", húrmércék találhatók, félhangonkénti beosztásban. (Némileg
hasonlít a modern gitárokon alkalmazott érintőkhöz, de amazok
rendszerint bélhúrok kötéseiből készültek.) A violák körvonalai inkább
hosszúkásak, mint kerekdedek, mivel a hangszer vállkiképzése
csapottabb, mint a modern hegedűké. Az oldalak jóval magasabbak, az
oldalbevágások nyitottabbak. A hát egészen lapos, fűrészelt, nem pedig
vésve mélyített kiképzésű; belülről keresztlécekkel erősítik meg. A
hangrések a tetőn láng, pióca, sarló vagy sok egyéb alakúak lehetnek,
és olykor középen, a fogólap alatt még egy kerek, csipkeszerűen áttört
hanglyukat, "rozettát" is találhatunk. A húrtartókat rendszerint nem a
test alsó végébe illesztett gombhoz, hanem az alsó kávén túlnyúló fa
vagy csont "cövekhez" rögzítik, amely a húrtartó e célra kiképzett
nyílásába illeszkedik. A tető és a hát szélei nem nyúlnak túl az
oldalakon, tehát hiányzik a modern hegedűkön megszokott perem.
(Mindezek az ismertetőjegyek természetesen csak a fontosabb
eltérésekre utalnak.)
A különbséget könnyű felismerni, mind a korabeli képzőművészeti
alkotásokon, mind pedig a hangszereken - mert ebből a korból, a 15 -
16. századból már meglehetősen sok eredeti példány fennmaradt.
A Tiefenbrucker-portrén bizony még nem találhatunk hegedűket, de a
zenetörténészek egyetértenek abban, hogy ez a legújabb vonóshangszer
már a 16. században megjelent. Igaz, kezdetben csak szórványosan,
főként Észak-Olaszország Brescia és Cremona nevű városaiban tűnt fel,
de ettől kezdve nagyon rövid idő alatt egész Európa kedvelt
hangszerévé vált. Egyik legkorábbi, ismert felhasználója Claudio
Monteverdi volt, aki az 1600-as évek elején már hegedűre is írt
szólamokat partitúráiban, de az idő tájt már Marenzio és más párizsi
zeneszerzők is alkalmazzák a hegedűket. A bresciai hegedűkészítő
iskola (ezzel a névvel illethetjük a több mestert útrabocsátó olasz
városok hegedűkészítőit) alapítójának Gasparo de Salo-t tartják
(1540-1609); nevét inkább a Gasparo di Bertolotti formában ismeri a
szakirodalom. Ez az iskola a 16-17. században élte virágkorát.
Legnagyobb alakját Giov. Paolo Maggini személyében tiszteli az utókor.
Hegedűiket a nagyobb formátum, a laposabb boltozatok, a csaknem
párhuzamos hangrések (már a ma ismert "f" lyukak), a széleket díszítő
dupla berakások, olykor a csigák sűrűbb fordulata jellemzi.
Nagyjából ugyanebben az időben kezdi meg működését Cremonában az
Amati család legidősebb ismert mestere, Andrea is. Andrea Amati
1535-1581 között élt Cremonában. Hegedűi jelentősen kisebbek,
boltozatuk magasabb, az f-lyukak kisebbek és gömbölydedebb
körvonalúak, a berakás egyetlen vonallal fut körben a tetőn és a
hátoldalon, a csigák szépen íveltek és fordulataik a ma is megszokott
vonalakat mutatják. (Természetesen mindkét iskola hangszerei között
szép számmal találhatunk kivételeket.)
E jellegzetességek értelemszerűen a hegedűcsaládhoz tartozó többi
hangszerre is érvényesek. A hangszercsaládok ugyanis minden időkben a
ma ismert énekkari szólamok analógiájára, szoprán-alt-tenor-basszus
változatban készülnek, s így a hegedű (violino) mellett, vele
nagyjából egyidőben megjelenik a mélyhegedű (brácsa), a gordonka
(violoncselló) és a nagybőgő (violon, későbbi nevén gordon) is.
Megjegyzendő, hogy sokak szerint a hegedű később született, mint
nagyobb testvérei, hiszen éppen azok játékmódjának nehézkessége miatt
konstruálták meg az áll alá támasztható, kisebb testű hegedűt. Mi
azonban már tudjuk, hogy aminek csak egy oka van, az nem történik meg:
egyetlen ok csak ritkán eredményez jelentős változásokat a
történelemben. Ezt a zenetörténetre is érvényesnek vélem, tehát azt
mondom, hogy ezek a hangszerek nagyjából egyidőben keletkeztek, egy
többirányú szükséglet kielégítésére. Létrejöttek a zenei élet
társadalmi-anyagi feltételei, mindenekelőtt több észak-olasz városban.
Egyházi, udvari, városi ünnepségek, a céhek és gazdag polgárcsaládok
spektákulumai, a színházi és operaelőadások és ki tudja még hány más
zenei alkalom - ezek rengeteg zenészt és hangszert követeltek. A
hangszereket elő kellett állítani, használatuk során egymással
folyamatosan összemérni, miközben a hallgatóság, a zeneszerzők és a
muzsikusok megfogalmazták kívánalmaikat, és a mesterek igyekeztek
ezeknek megfelelni. Ebben a korban még az sem volt ritka, hogy a
zeneszerző és a muzsikus azonos személy legyen (Corelli, Vivaldi),
érthető tehát, hogy nagyon szigorú követelményekkel léptek fel a
korabeli mesterek művei iránt. A hangszerkészítők többnyire maguk is
játszanak hangszerükön, s így a saját tapasztalataikra támaszkodva
tökéletesíthetik az egyes példányokat. Ezek szerint megvalósították
volna a lehetetlent? Fényes és tompa, erős és halk, bársonyos és érdes
lett a hegedűk hangja (szőke is lett a fekete, kövér is a sovány)
egyidejűleg? Ezt nem mondom, de tény, hogy az egyre jobb hangszerek,
egyre tágabb határok között képesek megszólalni. Az értő
hegedűművészek (a violák döngicsélő hangja után) most már egészen
halk, de ha kellett, messzezengő hangokat is megszólaltathattak, hála
a hegedű rezonáló lemezeinek (a tető- és a hátlapnak), a rezonáló test
újszerű alakjának (ez lehet vállasabb vagy csapottabb vállú, lapos
hátú vagy domború hátlapú, erőteljesebben vagy mérsékletesebben
domború tetejű), az oldalak magasságától függő belső tér nagyságának
és a hegedű nagyon sok egyéb, napjainkig változatlan (hát azért nem
egészen változatlan!) tulajdonságának. Kivételes hangszer a hegedű:
családja többi tagjával együtt mind ez ideig valamennyi szimfonikus
zenekar alaphangját meghatározza - leváltásuk a közeli jövőben
vélhetőleg nem esedékes.
Igaz, ehhez az említett mestereken kívül olyan további hírességek
is hozzájárultak, mint az Amati család később élt tagjai, vagy a
Guarneri família mesterei, és a hegedűkészítés vitathatatlan
fejedelme, Antonio Stradivari. Ez a kor azonban már több európai város
hegedűkészítőiről is híradást őrizget számunkra, hiszen az 1644-1737
között Cremonában élt Stradivari ugyanannál a Niccolo Amatinál
(1596-1684) tanult, aki elképzelhetően a német hegedűkészítő iskola
megalapítójának, Jakob Stainernek is mestere volt. Bizonyítékok erről
ugyan még nem kerültek elő (bármilyen népszerű legyen is Szántó György
Stradivari című kötete, nem tekinthető tudományos bizonyítéknak), de a
hangszerek bizonyos hasonlósága, építésbeli rokonsága Niccolo Amati
hatására vall. Ez a cremonai mester mindenesetre minden idők
legnagyobb hegedűkészítőit tanítgatta e művészet rejtelmeire: Andrea
Guarnerit, Francesco Rugierit és Antonio Stradivarit. Ez a körülmény,
és természetesen nem utolsósorban magának Niccolo Amatinak a hegedűi a
belátható jövőben megőrzik e mester nevét a történelem lapjain. (Az a
tény, hogy egyelőre inkább a királyok és hadvezérek nevét jegyzik a
krónikások, ne keserítsen el bennünket.)
Talán Önök is érdekesnek fogják tartani, hogy Jakob Stainer (akit
a német nyelvterületen élők a maguk Stradivarijaként becsülnek),
amikor 1683-ban 62 évesen elhunyt, már virágzó hegedűkészítő "ipart"
hagyott hátra. Ugyanakkor nálunk, Magyarországon még a kezdet
kezdeténél tartanak - de legalább már ott tartanak. Az első hírt erről
Daniel Speer, a kalandos muzsikus, zeneszerző, író veti papírra, arról
tudósítva, hogy magyarországi vándorlásai során Eperjesen találkozott
egy híres hegedűkészítővel, aki egy különleges hangszert, barytont is
készített, és maga is játszott ezen a hangszeren. Speer ezt a könyvét
1687-ben jelentette meg. A levéltári kutatások pedig igazolták
állítását: 1649-1679 között valóban élt a Felvidéken, Kassán illetve
Eperjesen egy Adam Bessler nevű muzsikus, aki az iratokban városi
trombitásként, illetve hegedűkészítőként szerepel. Ezek a hangszerek
bizonyára nem vetekedhetnek Stradivari vagy Guarneri munkáival.
Számunkra azonban mégiscsak jelentős kultúrtörténeti értéket
képviselnének - ha fellelhetnénk őket! Erre azonban, sajnos, kevés az
esélyünk, egy sajátos körülmény miatt.
A magyarországi mesterek nem a német iskola magasabb boltozatú
hangszerépítési elveit követték, hanem az olasz hegedűk laposabb
formáját kedvelték, mely az idők során életképesebbnek bizonyult. Így
történhetett, hogy később a sikerültebb magyar hegedűk mestercéduláit
kiáztatták a hangszer belsejéből. Mestereink hegedűit hamis
"pedigrével" látták el, és a drágább olasz mesterek cégére alatt
bocsátották útnak. Ugyanez a sors jutott osztályrészül sok kiváló cseh
hangszernek is, például azoknak, amelyeket Hellmer, Eberle vagy
Homolka mesterek készítettek. A francia mesterek hegedűi jobbára
elkerülték ezt a veszélyt, tekintve, hogy lakkozásukat tekintve
meglehetősen eltérek az olasz iskola hangszereitől. (Talán eltérő
világpolitikai szemléletük is akadályozta a francia mestereket abban,
hogy olasz mintákat kövessenek?). Tény, hogy bár a korai mesterek
munkái ott is alig-alig kerültek elő, a legnevesebb francia mesterek -
Lupot, Pique, Fent, Gand, Silvestre, Vuillaume - munkái (igaz, már
javarészt a 19. századból) önálló francia iskola meglétére utalnak. Ez
azonban már egy másik történet.
Szívesen elidőznénk a magyar hegedűkészítés első ismert nagy
alakjainál: a Leeb család tagjainál, a Thiereknél, Schweitzer
mesternél és még inkább Nemessányinál, akivel, úgy vélem, a csúcsokra
jutottak fel a magyar hegedűkészítők, de nem lenne illendő túlságosan
igénybe vennem az Önök türelmét. Nemessányival azért teszek mégis
kivételt, mert őt valamennyi szakíró egyértelműen a legnagyobb magyar
hegedűkészítőként tartja számon. Ezt teszik a német, angol, francia,
amerikai szakkönyvek, és így méltatják a magyar zenei lexikonok is.
Többnyire. Sajnos, a legújabb, még csak két kötetéig eljutott,
magyarított Brockhaus-Riemann lexikonból hiányzik Nemessányi neve.
Nálunk úgy szokás írni zenetörténetet, mintha abban nem lenne helyük a
hangszerkészítőknek, csak az előadóművészeknek és zeneszerzőknek,
olykor zenetanároknak. De ha kifelejtik is a krónikából, a tények
birodalmába tartozik Nemessányi tevékenysége és valamennyi
magyarországi mester "szép magyar hegedűje".
"Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy talán feneketlennek kellene
mondani?"... "Minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk
tapogatódzunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének,
művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek
bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba
gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a
feneketlenségbe...kutatóbuzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő
játékot űz: látszat-megállókat és úticélokat kínál, melyek mögött,
amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró
bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos
föveny-kulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé."
Úgy érzem, szebben nem búcsúzhatom, mint Thomas Mann: József és
testvérei kezdő soraival. Számunkra is ilyen "föveny-kulisszának"
bizonyult Guarneri és Stradivari neve. Mögöttük ott lebeg a tanító,
Niccolo Amati, aki kései leszármazottja az első Amatinak. Őket is
megelőzték mások, akik kevéssé ismerten vagy az ismeretlenség
homályában megalkották az emberiség legcsodálatosabb művét, a hegedűt.
Nem a feltalálót veszítettük el, csupán az egyetlent - helyette pedig
sok megbecsülendő alkotót ismertünk meg, akik valamennyien feltalálók
voltak. Műveik, hangszereik egy-egy példánya mesébeillő kincseket ér.
Akárcsak tevékenységük krónikája, életük példája is.
Időszámításunk előtt 15000 évvel festette valamelyik ősünk a
franciaországi Trois Fréres-i barlang falára. Az álcás vadász?
varázsló? táncos? tűzgerjesztő? kezében
tartott szerszám ugyancsak hasonlatos a valamennyiünk által ismert
íjakhoz. Hogy ez itt éppen "hangszer", "vonó" vagy fegyver, ebből a
nézőpontból mellékes lehet - ez a szerkezet minden körülmények között
hangot is keltett használata során.
Itt néhány "hangszervonó" látható, de ezeken kívül számtalan más
példát is találhatunk a "vonás-hangadás" funkciójának kettősségére.
Úgy látszik, nem is járnak messze azok a muzsikusok az igazságtól,
akik azt állítják, hogy nem is a hangszerek szólnak, hanem a vonók.
(Musikinstrumente der Welt, Gütersloh, 1981.)
Hogy a muzsikusok szárnyas angyalokként lebegnek a felhők között (Hans
Memling: Triptychon "Christus von Engeln umgeben", 15. sz.), vagy
kényelmesen a földön foglalnak helyet (P. Phaleae:
Lautentabulatorbuch, 1547), édesmindegy. A hangszerek mindenkor
segítettek megteremteni az ünnepek, a vidámság, a "kikapcsolódás", a
valóságtól való eltávolodás, az álmodozás hangulatát. Az emberiség
életében egyszerre van jelen a reális és az irreális világ
Az apró hegedűs és Yehudi Menuhin is hegedűn játszik: egyikük 1/8-os
"zsebhegedűn", másikuk 4/4-es Stradivárin
Dávid király rebeken muzsikál. (Werner Bachman: Die Anfange des
Streichinstrumentenspiels, Leipzig, 1966.)
A XII-XIV. század fidulái a megmaradt képzőművészeti alkotások
tanúsága szerint igen változatosak voltak alakban és nagyságban
egyaránt. Néhány gyakoribb típust mutatunk be, a Musikinstrument der
Welt nyomán
A korai vonók még igencsak emlékeztetnek feltehető őseikre, az íjakra.
Fokozatos fejlődés során válnak egyre alkalmasabbá a művészi
hegedűjátékra. Hasonló vonókat napjainkig is láthatunk a népi
hangszerkészítők-hangszerjátékosok kezében
Fidula egy XIV. századi miniatúrából
Kaspar Tieffenbrucker-Gasparo Duiffoprugghar, akit gyakran neveznek a
hegedű feltalálójának. Mi úgy véljük, ő "csupán" egyike a kor jeles
mestereinek. (Pierre Woeriot 1562-ből származó metszetén nem is
láthatunk mai fogalmaink szerinti hegedűt.)
A hangszerkészítő mesterek úgynevezett mestercédulákat ragasztanak
műveikbe, azok származásának igazolására. Ezek közül mutatunk
néhányat, a cikkben szóba kerülő neves hegedűkészítők jelzeteivel.
Michael Praetorius 1619-ből származó, De Organographia című munkája a
kor jellegzetes hangszereinek tudományos összefoglalása. A XX. és XXI.
táblák a korszak különféle vonóshangszereit mutatják be
Peter Lastman (?1583-?1633) "A koncert" című olajfestményén együtt
láthatjuk még a violát és a hegedűt. A hegedűs a felső szólamok
valamelyikét játszhatta (erre következtethetünk a hangszer kis
formátumából), míg a violacsalád egy nagyalakú (feltehetően basszus)
változatát olyasféleképpen használja a muzsikus, ahogy ma a nagybőgőn
játszanak. Egyébként a napjainkban használt nagybőgők (gordonok)
számos példánya még napjainkban is a violafélék jellegzetességeit
viseli
Ez a XVIII. századi francia metszet a hangszerkészítő műhelyt
ábrázolja, mai ismereteinknek megfelelően. Ebben a műhelyben még
többféle hangszert készítenek. Napjainkhoz közeledve azután többnyire
különválnak egymástól az egyes hangszercsaládok mesterei
Domenico Galli gordonkája 1687-ből. A mester a dúsan faragott
hangszert Parma-Modena Hercegének, 11. Francescónak (1660-1694)
készítette