Mesterhegedűk mesterszalagon |
High Fidelity csak néhány évtizede létezik, de mi, audiofilek, már
évszázadokkal, sőt, évezredekkel ezelőtt is itt éltünk ezen a
földtekén. Lemezjátszónk, az nem volt, erősítőt nem építettünk,
hangsugárzónak hírét sem halottuk, sőt - micsoda balszerencse! - nem
járathattunk hifi-magazinokat sem, mert az idő tájt nemhogy a
hangrögzítés, de még a nyomtatás sem volt feltalálva. Mi azonban már
akkoriban is megszállottjai voltunk a szép hangzásnak, papjai a
nüánsznyi különbségek misztériumának. Megsejtettük, kikísérleteztük,
továbbörökítettük az olyasfajta (állítólag haszontalan, de a mi
számunkra mégis oly izgalmas) ismeretanyagot, miszerint az
összeütögetett fadarabok valahogy másképpen csettegnek, ha szálaik nem
hosszirányban, hanem keresztirányban futnak, meg hogy másképp recseg
az ökör szarvból és megint másképp a bivaly szarvából vájt tülök, meg
hogy más hangon pönög a szimpla bélhúr, mint a sodrott - s hát még, ha
azt a bélhúrt előbb tisztítjuk és csak azután szárítjuk, nem pedig
fordítva? Egyszóval, megtanítottuk hifizni a társadalmat. (Hogy ezek a
vájtfülűek nem a hifisták, hanem inkább a zenészek és a
hangszerkészítők elődei voltak?! Maradjunk annyiban, hogy akárcsak a
majom és az ember, mi is mindannyian közös ősöktől származunk!)
Később, amikor a társadalmi munkamegosztást már annyira
tökéletesítettük, hogy egyikünk (pénzért) elkészíthette a hangszert,
másikunk (pénzért) eljátszhatta rajta azt a zenedarabot, amelyet
valamelyikünk (szintén pénzért) megkomponált, mi többiek pedig csak
hallgattuk a zenét egy külön e célra épített teremben - nos, az idő
tájt élte első fénykorát a High Fidelity. Százával születtek az új
hangszertípusok, ezrével a típusvariánsok, és mi mindegyiket -
mindegyiket! - kipróbáltuk, hogy úgy mondjam: teszteltük, rövid
teszten és hosszú teszten, egyedi szeánszon és csoportos szeánszon,
szimpla meghallgatással és A-B összehasonlítással, mindenesetre
sokkal-sokkal módszeresebben és lelkiismeretesebben, mint ahogy
manapság teszteljük mai eszközeinket.
Kipróbáltuk, hogyan szól a zene a hangszerkészítő műhelyében és a
muzsikus lakószobácskájában, a zeneteremben és a városháza
auditóriumában, a kápolnában és az isten szabad ege alatt.
Ellenőriztük, tisztán játssza-e az új hangszer a szólódarabok finom
pianisszimóit; jól illeszkedik-e a kamaraegyüttesek játékába; győzi-e
szusszal a szimfonikus zeneművek leghangosabb tételeit; állja-e a
versenyt a többi hangszertípussal: az idősebbekkel és a még nálánál is
újabbakkal. A műszaki paraméterek még nem voltak kitalálva, de mi
regisztráltuk őket, és saját szavainkkal fejeztük ki véleményünket a
torzításokról, a dinamikáról, az irányhatásról, a sztereofóniáról.
Sok-sok száz évi hallgatódzás eredményeképpen megteremtettük a
modern európai zene hangszereit és szimfonikus zenekarát.
Egy olasz mesterhegedű
Bocsássa meg nekem az Olvasó ezt a patetikus bevezetőt. Nem is
tudom, mi volt a célom vele; talán csak ösztönösen bizonygatni
akartam, hogy igenis van érzékem a misztériumok iránt, és nem
szentségtelen a kéz, amellyel hozzájuk nyúlok. Mert misztériumhoz
fogunk nyúlni most: egy negyed évezreddel ezelőtt készült olasz
mesterhegedűhöz, amelynek hangját, mint bizonygatni próbáltam,
előzőleg évszázadok auditív élményei érlelték igazán zeneivé.
Ezt a hangszert a 18. század elején élt cremonai Giuseppe Guarneri
del Gesú készítette, az ő nevét együtt emlegetik Stradivariéval. (Akit
bővebben is érdekel a hegedűk és a hegedűkészítők története, néhány
oldallal később érdekes olvasnivalóra és gyönyörű képekre bukkan
Erdélyi Sándor cikkében.) A Guarneri-hegedűt a magyar állam vásárolta
nemrégiben, és Rolla János, a Liszt Ferenc Kamarazenekar
koncertmestere kapta meg személyes használatra. Kulturális életünkben
ez a hír a szenzáció erejével hatott, természetesen a napisajtót is
bejárta, hogyne keltette volna fel a mi érdeklődésünket is. Csak mi
esetleg nem ugyanazon járatjuk gondolataink kerekét, mint a szűkebben
vett zenész-szakma vagy a nagyközönség. Az utóbbinak nyilván az lesz
az első gondolata, hogy a Guarneri árát, azt a tízegynéhány millió
forintot bizonyára más célra is felhasználhatták volna. Erről mi nem
fogunk vitatkozni, csak annyit jegyzünk meg, hogy (mi legalábbis)
társadalmi életünk nagyon sok más kiadását is szívesen
megtakarítanánk, és egyáltalán nem a Guarnerin kezdenénk a spórolást.
Azonkívül ez a Guarneri, ha valódi (amiben nincs okunk kételkedni), a
legrosszabb esetben is őrizni látszik az értékét. Végül pedig, és
talán ez a legfontosabb, a szóban forgó hegedű nem holt értéktárgy,
hanem munkaeszköz egy (Rolla János bizonyára megbocsátja nekem e
profán kifejezést) exportképes művész kezében.
Mi két dologra vagyunk kíváncsiak. Az egyik a Guarneri hangja, ha
úgy tetszik, hangminősége. A másik pedig az, hogy vajon ez a minőség
átjön-e a hangfelvevő-hangreprodukáló láncon. Hogy vajon odahaza is
felismerjük-e a Guarnerit, akkor, amikor csupán a hangdobozból szól.
Persze, ha meggondoljuk, kérdéseink együgyűek. "Jobban szól-e a
Guarneri az átlagos mesterhegedűnél?" Attól függ, ki hallgatja. És
hol, mennyi ideig, milyen körülmények között. Ami pedig a
koncertteremtől a lakószobánkig nyújtózó hangátviteli láncot illeti,
ez annyira hosszú és annyira kiszámíthatatlan, hogy reménytelenné tesz
bármiféle egzakt kísérletet, amelyből megtudhatnánk, mennyit őriz meg
a konzerv-zene a különlegesen széphangú hangszerek auditív zamatából.
Kísérletet mondtam - igen, arra készülök. Egyszer már elkövettem
egy hasonlót ("Zenék ecetben és olajban", HFM 5.), és ma is úgy érzem,
a teszt megérte a fáradtságot, habár azóta is hangoztatom, hogy a
kísérletezés nem az én dolgom volna, hanem az esztétáké, zenetudósoké.
Nekem bizony se készségem, se felkészültségem, se eszközöm hozzá.
Csupán lelki kényszerből kísérletezgetek: sohasem azért, hogy
bebizonyítsak valamit, hanem hogy ráirányítsam a figyelmet néhány
ködös jelenségre. Hogy egyetlen szál, hamar ellobbanó gyufával
bevilágítsak a sötét szoba résnyire tárt ajtaján. Ezt a megindítóan
szép hasonlatot nyilván úgy kell folytatnom, hogy a gyufa aztán
rendszerint a körmömre ég.
Szkepszis és antiszkepszis
Hogy ne akarjak túl sokat markolni, axiómának tekintem, hogy a
Guarneri a mi fogalmaink szerint afféle High End Audio eszköz, és
sokkal szebben szól a közönséges "hifihangszereknél", tehát az olyan
"szimpla", egy-kétszázezer forintos mesterhegedűknél, amilyeneket a
nívós zenekarokban játszó magyar muzsikusok használnak. Erről nyilván
Rolla János mondhatja a legtöbbet. A Presto-ban (a Hungaroton
Hanglemez Híradóban) közölt interjúból idézünk:
"Ez az új hegedű gyönyörű. Előttem olyan »nimbusza« van, mint egy
világhírű festménynek a műgyűjtő előtt. Olyan ez számomra, mint a
legmagasabb kitüntetés." Majd: "Eleinte nem hittem el, hogy lehetséges
ilyen különbség jó hangszer és jó hangszer között." Majd: "Egy
bizonyos tónus, hatás eléréséért nem kell »rájátszani«. Nem is szabad.
Hagyni kell ezt a hegedűt a maga természetes állapotában megszólalni.
Nem kell »hozzátenni«, hagyni kell, hadd bontakoztassa ki a maga
valóságos »egyéniségét«."
Gondoltam, Rolla túloz. De másokkal is beszéltem a Liszt Ferenc
Kamarazenekar tagjai közül, és ők is el voltak ragadtatva az új, azaz
mit is mondok: régesrégi hegedű hangjától. Még mindig szkeptikus
voltam. (Kell-e mondanom, hogy kísérleteimet többnyire a szkepszis
motiválja?!) Rendben van, Rolla hallja a különbséget, a vele
rendszeresen együttjátszó vonósok úgyszintén. De meghallja-e a
differenciát a többi hegedű-, vagy mondjuk brácsajátékos is? A
csellisták, a mélyvonósok? És ha ők igen, hát akkor az egyéb
hangszeren játszó zenészek? Lejjebb licitálva: a zene passzív művelői,
a zenetudósok, zenetanárok, zenekritikusok? És a nagyközönség köréből
legalább a vérbeli koncertlátogatók? Mert hogy én nem hallom meg, az
több, mint bizonyos. Hallásom minden tekintetben átlagos,
"koncertrutinom" átlag alatti - mögöttem már csak azok állnak a
sorban, akik szeretik ugyan a komolyzenét, de egyáltalán nem járnak
hangversenyre... Nos, kissé elébevágok a fejleményeknek, és elmondom,
hogy amikor meghallottam a Guarnerit más hegedűk után - de nem, erről
inkább majd később. Annál is inkább, mert, mint mondottam volt, a
Guarneri hangminőségére nem akartam rákérdezni. Kiindulópontnak
tekintettem, hogy ez a hegedű jobb, mint a többi, és csak azt
szerettem volna kipróbálni, felismerjük-e a hangszórón keresztül is.
Meg hogy melyikünk ismeri fel.
Tavaly ősszel már hallottam egyszer a csudahegedű hangját, a
Zeneakadémián, a Hungaroton hangversenyén. Kocsis Zoltán adta elő
Mozart egyik zongoraversenyét, Rolláék kísérték, és nekem - Guarneri
vagy nem Guarneri - az egész nagyon tetszett. Szívesen meghallgattam
volna még kétszer, miközben Rolla két másféle hegedűt használ, de volt
egy sanda gyanúm, hogy erre nem tudnám rávenni sem őt, sem Kocsist,
sem a zenekart, sem a rendezőket. A közönség, az feltehetőleg
végigülte volna még kétszer a zongoraversenyt (nagy volt a siker!),
talán még szavazni is hajlandó lett volna - de ne folytassuk ezt a
gondolatkísérletet. A hang elröpül, hacsak nem örökítik meg, tehát
felvételt kell készíteni a Guarneri és mondjuk még két hegedű
hangjáról, hogy azt bármikor és bárhányszor meghallgathassuk. És nem a
zenekari, hanem a szólójátékukat kell rögzítenünk, hogy zenehallgatás
közben a figyelmünket ne vonhassa el a többi hangszer.
Kísérletek kritikája
Nagyon őszinte köszönetet mondok Rolla Jánosnak, amiért nem
zárkózott el a "teszt" elől, és hajlandó volt elhozni féltve őrzött
kincsét a sashalmi evangelikus templomba, amely számos hangfelvétel
színhelye volt már, ezért esett rá a mi választásunk is. Sőt, további
hangszereket hozott magával: a saját, szintén Itáliából származó
hegedűjét (ezen játszott addig, amíg meg nem kapta a Guarnerit),
valamint a feleségéét, Weisz Zsuzsáét is. Ez a harmadik hangszer egy
neves magyar hegedűkészítő, Benedek László műhelyéből került ki; a
mester annyira szerette ezt az alkotását, hogy később vissza akarta
vásárolni.
Azt már tudtam, hogy a teszt semmilyen körülmények között nem
lehet egzakt. Ha mind a három hangszeren más-más művész játszik, akkor
a hegedűhangok különbségén kívül az ő különbségüket is hallani fogjuk.
De az se jó, ha ugyanaz a személy játszik mindhármójuk hangszerén,
mert mindenki a saját munkaeszközét ismeri jobban, az idegen hangszert
pedig nyilván bizonytalanabbul kezeli. (Rolla maga is hónapokig
kísérletezett a Guarnerivel, és most már erre a hegedűre "áll rá a
keze".)
Erdélyi Sándortól, hangszertörténeti cikkünk szerzőjétől tudom, mi
a módja a hegedűhang tudományos vizsgálatának: géppel húzogattatják a
vonót, definiálható szögben, definiálható nyomóerővel... Ez persze
valóban egzakt módszer, csak - mint az egzakt vizsgálatok általában -
könnyen elveszíti kapcsolatát a realitással. A hegedűt ugyanis nem
arra találták ki, hogy gép húzkodja rajta a vonót, konstans
nyomóerővel. Gyanítom, hogy ha történetesen ilyen hegedűhangról
készítettünk volna hangfelvételt, a hallgatóság azt mondta volna:
kérem, nekem ez japánul hangzik, tessék inkább kézzel, de zenét
játszani.
Úgy döntöttem, inkább emberi kéz játsszon a hegedűkön, de olyan
kéz, amelynek mindhárom hangszer egyformán idegen. Tfirst Zoltán,
Rolla kollégája vállalta, hogy a három hegedűvel szalagra játssza Bach
d-moll partitájának első tételét. Hegedűművész számára ez roppant
háládatlan feladat, és érzem, hogy még nagyobb köszönettel tartozom
érte, mint Rollának a hegedűkért. Zoltán mindössze 20-30 percet
gyakorolhatott egy-egy hegedűn, és különösen a Guarnerit nagyon
nehezen szokta meg. "Másképp állnak a síkjai" - mondta.
Hogy kísérletem mennyire nem tekinthető egzaktnak, arra nézve még
el kell mondanom valamit. Később, amikor már "közönséggel"
hallgattattam meg a mesterszalagot, többen is megkérdezték, vajon
ugyanazzal a vonóval játszottak-e mindhárom hegedűn?! Nem tudtam rá
mást válaszolni, mint azt, hogy emlékezetem szerint mindegyik
hangszeren a saját vonójával játszottak. Márpedig - világosítottak fel
- vonó és vonó között éktelen nagy különbség van. (Egyszer
demonstrálták is nekem, hogyan szól ugyanaz a hegedű, ha szélsőségesen
másmilyen vonókkal használják.) Tehát akkor jobb lett volna mindegyik
hegedűt ugyanazzal a vonóval párosítani? Az se jó; hangzott a válasz,
mert minden hegedűhöz meg kell keresni a hozzáillő vonót és minden
vonóhoz a hozzáillő hegedűt. Vagy még inkább: minden hegedűsnek
magának kell megkeresnie az ő kezéhez legjobban illő hegedűt és
vonót...
Koincidens hegedűk
Nyilván még sokáig lehetne elemezni, miért nem egzakt kísérlet a
cikkem címéül választott Mesterhegedűk mesterszalagon. Pedig még csak
a hangszerjátékról beszéltünk. Most következnek a gépek. A
hangfelvételért mikrofontechnikai cikkünk szerzőjének, Peller
Károlynak tartozom köszönettel. Két koincidens, azaz "egybeeső"
Neumannt használt BASF SPR 50 LHL stúdiószalagot és egy ahhoz "belőtt"
Nagrát - ez a pöttöm, hordozható magnócska a Revox-tulajdonosok
legédesebb álmaiban szokott felderengeni. A szalagsebesség
természetesen 38cm/s volt, a műsorjel keverés nélkül jutott a szalagra
- Olvasóink biztosra vehetik, hogy bármiféle program, amelyet odahaza
hallgatnak, ennél sokkal jobban meg van hamisítva. De már a kezdet
kezdetén egy kínos dilemma elé kerültünk: közelebb, avagy távolabb
vigyük-e a mikrofonokat a hegedűtől? Ha közelről mikrofonozunk,
kevésbé érvényesülnek a teremhangok, főleg a hangszert magát fogjuk
hallani, s elvégre most ez a célunk. (Őszintén szólva, még olyasmi is
megfordult a fejemben, mi lenne, ha a felvételt süketszobában
készítenénk, tehát eltekintenénk bármiféle visszaverődéstől? Erről
szerencsére még idejében lebeszéltek.) Csakhogy az is a hangszer
képességeihez tartozik, milyen módon szólaltatja meg a teremhangokat,
a visszaverődéseket. No és ha az utóbbiak túlsúlyba kerülnek? Hátha
éppen a visszaverődések fogják megakadályozni a hallgatóságot abban,
hogy felismerje a három hegedű közül a kései barokk remekművet? Végül
is a közelmikrofonozást választottuk, a mikrofonok körülbelül másfél
méternyire voltak a hegedűművésztől. Később ezt megbántam, de biztos
vagyok benne, hogy ha a másik megoldást választjuk, akkor is megbántam
volna. Mindig a másik a jobb.
Miközben a felvétel folyik, suttogóra veszem a hangomat, és
megpróbálom elmondani, milyennek hallottam én, a laikus zenebarát a
háromféle hangszert, természetes környezetükben, egy nem túl nagy,
kellemes akusztikájú templomban. Először is, semmiféle kételyem nincs
már aziránt, hogy - itt, a helyszínen - vonós és nem-vonós, zenész és
nem-zenész azonnal meg tudja különböztetni őket. Bizony, a Guarneri
szebben szól, fölényesen szebben. Mindenekelőtt: sokkal hangosabb is a
másik kettőnél. Amint ráteszik a vonót, a templom megtelik hegedűvel.
(Tfirst később elmondta, hogy alig bírta "visszafogni" a Guarnerit.)
Ebből máris nagyon sok olyan előny származik, amely a hangfelvételen
esetleg nem jön át, de a hangfelvétel készítése közben
megfizethetetlen nyereség. Ez a hegedű alkalmazkodni tud a felvételi
körülményekhez. S még inkább, természetesen, a hangversenyterem
akusztikájához. (A Guarneri tehát hangosabban szólt a másik kettőnél,
ezen nem tudtunk változtatni. Ha ugyanis messzebb visszük tőle a
mikrofont, megváltozik a reflexiók aránya, és akkor tényleg
meghamisítjuk a teszt eredményét.)
Az olasz mesterhegedű hangjában egy csodálatraméltó
fékezhetetlenség, ösztönösség, őszinteség dominál. Gyakran nyers ez a
hangkép, de akkor is gyönyörű. Mellesleg szólva, a hegedűk sokkalta
nyersebben szólnak a valóságban, mint az audiofilek képzeletében. A
Guarnerinek azonban egyénisége van, és érezzük, hogy ennek az
egyéniségnek mindent szabad.
A másik, a Rolla régebbi hegedűje ezekután úgy szólt, mintha az
erősítőn benyomtuk volna a Muting gombot. Szép, lágy, a Guarneriénél
édesebb hangja van, de nehezen győzi a fortékat, nem tudja betölteni a
termet, gyakran kínlódik, stressz van a felharmonikusain.
A harmadik, a Benedeké ismét egy nagyobb hangerejű és nyitottabb
tónusú hangszer. Mintha kiegyenlítettebben, egyformábban szólnának a
húrjai - de nem elég érdekes a hangja, hamarabb meg lehet unni.
Egy átlagos lakószobában
A felvételek befejeződtek, és az Olvasó már nem a sashalmi
templomban ül, hanem néhány kerülettel odébb, Zuglóban, e cikk
szerzőjének dolgozószobájában. Ez afféle többcélú terem, félig-meddig
a Hifi Magazin szerkesztősége gyanánt szolgál, de vendégszoba is,
valamelyest zenehallgatásra is alkalmas, sőt, szükség esetén (például
a lapzárta előtti zűrzavarban) aludni is lehet benne, de bármihez
fogjon is az ember, előtte mindig át kell rendezni az egész
bútorzatot. A szomszéd szobában gyereknevelés folyik, az utcán a
Gázművek megbízásából törik az aszfaltot (éppen most szakították fel a
víznyomócsövet). Mindezzel, úgy vélem, szinte tökéletesen sikerült
szimulálnom a kísérletünkhöz elengedhetetlen Átlagos Lakó- és
Zeneszoba hangulatát. Foglaljunk tehát helyet, és koncentráljunk a
hegedűkre.
A mesterszalag körülbelül 4 óráig készült, de alig néhány perc a
műsorideje. A Bach partita-tétel két és fél percig tart, ezt hallja a
közönség háromszor egymás után, körülbelül 20 másodperces szünetekkel.
A három részt természetesen olyan sorrendben állíthatjuk össze,
amilyenben akarjuk. Egy kis pszichológia: a legtöbben, ha valamit el
akarnak dugni, középre teszik - én tehát még véletlenül sem teszem
másodiknak a Guarnerit. Inkább a Rolla régebbi hegedűjét teszem a
második helyre, mert annak a hangja üt el leginkább a másik kettőétől.
A sorrend tehát ez lett:
1. A Guarneri;
2. Rolla hegedűje;
3. A Benedek,
és ez nem más, mint a tulajdonképpeni értéksorrend.
A Hifi Magazinnak (mint ismeretes) minden készüléke
kölcsönpéldány, kivéve egyetlen egyet, egy húszéves, csöves Revox
G36-os magnót, ez a sajátom. Többször is teszteltük, elfogadhatónak
jött ki a többi, újabb Revox ellenében (HFM 9.), de érezhetően
alulmaradt, amikor egy Technics RS-1700-assal vetettük össze (HFM
13.). Mindenesetre ma is igen jó magnónak számít, és mivel High Speed,
azaz 19/38-as modell, le tudom játszani vele a nagysebességű
mesterszalagokat. Erősítőnek természetesen a Quadot, monitornak a
Spendorokat használtam. Véleményem szerint ez a lánc jócskán elmarad a
legjobbak, sőt: a mai jó készülékek mögött is, ráadásul mind a három
masina azonos irányban hamisít: a magnó is, az erősítő is, a
hangsugárzó is lágyabban, visszafogottabban szól a kelleténél.
Mondhatnám, a lánc rosszul van összeállítva, de hát összeállításról
szó sincs, azt használjuk, amink van. Miután eképp kimentegetődztem
magam, hadd szögezem le, hogy a hangminőség így is sokkal-sokkal
élethűbb volt, mint az, amit az átlaghifista élvezhet lemezről és
szalagról. Szobám mérete 5,6x4x3 méter, a hangdobozok a rövid oldalon
álltak. Előbb úgy helyeztem el őket, hogy körülbelül fél méternyire
kerültek a hátsó faltól is, az oldalfalaktól is. Bázistávolságuk
megközelítően három méteresnek adódott. Ebben a "teszthelyzetben",
amely voltaképpen megfelel a normál sztereó elrendezésnek, a hangkép
nem volt eléggé realisztikus, a hegedűk túlságosan megnőttek,
kiszélesedtek, és "rátapadtak" a hátsó falra. A harmadik-negyedik
szeánsztól kezdve mindig átrendeztem a szobát, a dobozokat középen,
egymástól fél méterre helyeztem el, másfél méternyire a hátsó faltól.
A hegedűk ekkor visszanyerték természetes arányaikat, és sokkal inkább
"térbe helyeződtek". Nyilvánvaló, hogy ezzel én csupán egy speciális
szituációhoz alkalmazkodtam, és hogy a sztereó műsorok hallgatásakor
általában nem lehet ennyire szűk a bázistávolság. Mindazonáltal
megerősítve látom azt a tapasztalatomat, miszerint az igazi
sztereofóniához minél messzebbre kell húzni a hangsugárzókat a hátsó
falaktól, nemkülönben az oldalsóktól, akár még a bázistávolság
rovására is. Az ily módon nyerhető mélységérzet nagyon sok mindenért
kárpótolja az embert.
Melyiket a három közül?
Igyekeztem egynemű hallgatóságot szervezni, "vonósokat",
"fúvósokat", vagy legalábbis "vegyes zenészeket", "vájtfülű
hifistákat", "zeneértő audiofileket". Nem mintha a legcsekélyebb
reményt is táplálhattam volna aziránt, hogy megbízható, matematikai
biztonságú statisztikát készíthetek, de gondoltam, felmérem legalább a
főbb tendenciákat, ha vannak ilyenek. Több mint egy tucat "szeánszot"
szerveztem, ezeken néha csak ketten-hárman, máskor öten-hatan vettek
részt. Előbb mindig végigjátszottam a háromszor-egy-tételt, aztán
pedig annyiszor és abban a sorrendben ismételtem meg őket, ahányszor
és ahogyan ezt vendégeim csak kívánták. Aki akart, jegyzetelhetett is
zenehallgatás közben. Csak azt kértem, senki se konzultáljon a
többiekkel, ne befolyásolja őket, és maga is tartson ki a saját
véleményénél.
Amikor a szeánsz befejeződött, mindenki megadott egy sorrendet,
tehát elmondta, hogy az elsőnek, másodiknak, harmadiknak hallott
hegedű közül melyiket teszi az első, a második, a harmadik helyre,
például: "3-2-1" vagy "2-1-3" stb. (Könnyű kiszámítani, hogy három
hegedűt mindössze hatféleképpen lehet rangsorolni, mindazonáltal
előfordult, hogy valaki két hegedűt tett az 1. vagy 2. helyre.) Noha
nem volt kötelező, csaknem mindenki kommentálta is a hallottakat, és
indokolta, miért ítélt úgy, ahogyan ítélt. A leggyakoribb kritériumok
ezek voltak: kiegyenlítettség, elevenség, szép hangszín,
hangtisztaság, lágyság (mint pozitívumok), érdesség, visszafogottság,
testetlenség, torzítás (mint negatívumok). Néhányan, persze főleg a
vonós zenészek, szakmai természetű észrevételeket is tettek, külön
jellemezve egy-egy hegedű húrjainak karakterét is. Sajnos, viszonylag
kevés ilyesfajta megjegyzés hangzott el, de úgy tűnik, így is van
köztük némi konzisztencia. Eszerint a Guarnerin a D és G szépen szól,
az A és E fényesen (mások szerint érdesen, zörgősen); a Rolla
hegedűjén az A és E nehezen, nyersen szólal meg, és az E még le is
válik a többiről; a Benedek-féle hangszeren a G szép, az E érdes.
Amikor már nyakamon volt a lapzárta, csináltam egy kis
statisztikát. Néhány szeánsz még hátravolt ugyan, de ezek már nem
sokat változtathattak az eredményen, amelyet alább egy táblázatban
foglalok össze:
----------------------------------------
I. hely II. hely III. hely
----------------------------------------
Guarneri 10 19 17
Rolla 10 10 25
Benedek 23 16 5
----------------------------------------
Eszerint a túlnyomó többség a magyar mesterhegedűt vélte
Guarnerinek. Néhányan ugyan óvatosan nyilatkoztak: "Sejtem, hogy a
másik a Guarneri, de nekem ez tetszik jobban" - a lelkük mélyén
azonban bizonyára abban reménykedtek, hogy mégiscsak ez a Guarneri.
Dehát nem jött be a dolog.
Aki nem az olasz mesterhegedűre szavazott, az érthetően
elszontyolodott, úgy érezte, hibázott. De vajon tényleg hibázott-e?
Hiszen nem a Guarneri hangját kellett elbírálnia, hanem egy bonyolult
hangátviteli láncot, amelynek a Guarneri az egyik tagja csupán. Olyan
egyenletet kellett volna megoldania, amelyben a Guarneri az "x", de
amelyben "y", "z" és ki tudja hány ismeretlen van még. Én tehát nem a
zsürorok ítélőképességét teszteltem, hanem egy szituációt. Egy olyan
szituációt, amely rendkívül komplex, azonkívül esetleges - de amely
mégis jellemző a hifi-gyakorlatra.
Hogy mennyire nem vendégeim hallásában kell keresni a hibát, az
már abból is kiderül, hogy a különböző rendű és rangú zsürorok, a
vonósok éppúgy, mint a "mezei" hifisták, egyformán ítéltek,
többségükben mindig a Benedek féle hegedűt favorizálták. Egyetlen
társaság akadt, amely (legalábbis kollektíve) "helyesen ítélt".
Erdélyi Sándor hozta magával öt váci kollégáját, mindegyikük zenetanár
és aktív vonós. Hatuk közül hárman felismerték a Guarnerit, köztük
persze Erdélyi is, de róla tudni kell, hogy mint hegedűszakértő, maga
is közreműködött a szóban forgó hangszer elbírálásában, mikor is a
Guarnerin kívül két Stradivárin is játszania kellett... Az is igaz
viszont, hogy egy másik, ugyanekkora vonóstársaság egyik tagjának
szintén volt már alkalma kipróbálni a Guarnerit - és most, a
mesterszalagról mégsem ismerte fel a hangját. És ebből a zsüriből öten
a Benedek-féle hegedűre szavaztak - a hatodik szavazatot a Rolláé
kapta...
Referenciák és preferenciák
A Benedek hegedűje tehát több szavazatot kapott, mint a másik
kettő együttvéve, és ami még fontosabb: mindössze öten tették az
utolsó helyre! Tudom, a matematikai statisztika művelői csak
pattintanak az ujjukkal, ha valaki ennyire kevés adat birtokában is
valamiféle törvényszerűséget akar kimutatni, mindazonáltal én meg
vagyok győződve róla, hogy az eredmény korántsem a véletlen műve.
Hanem?
Nyilván a hangátviteli procedúra műve. Legalábbis részben. Mert a
Guarneri hangminősége - megesküszöm rá! - még így is átjön! Csak éppen
a hallgatóság nem appercipiálta, mert: túl rövid volt a műsor és
túlságosan erős a stressz, a "mi lesz, ha melléfogok" komplexus.
Ezeken kívül azonban még valamire gyanakszom, egy olyan
pszichoakusztikai faktorra, amely szerintem jelen van nemcsak a
hifisták, hanem - bármily furcsa - a zenészek ítéletében is:
Megpróbálom kimutatni ezt a faktort.
Teljesen mindegy, aktív zenész-e valaki vagy sem, egészen biztos,
hogy rendszeresen hall (nem mondom, hogy hallgat: hall) gépzenét.
Attól ugyanis nem lehet elzárkózni, sajnos. Namármost, minden gépzene
torzít. Hallásunk, a hifistáé is, a zenészé pedig még inkább,
kétségbeesetten tiltakozik a torzítások ellen. Különféle gépzenék
közül mindig azt választjuk, amelyik kevésbé torzít. És közben
megfeledkezünk valamiről. Biztos, hogy mindig a gép az, amely torzít?
Milyen a hegedű hangja a valóságban? Nos, gyakran éles, érdes,
szőrös, nyers, visító, tolakodó. De torznak sohasem torz.
Definíciójánál fogva nem lehet az. Olyan a hangja, amilyennek az
évszázadok (és a bevezetőmben dicsőített audiofilek) kiérlelték.
Olyan, mint a valóság. Vagyis olyan, mint a művészet.
Csakhogy amikor ezt a gyakran éles, érdes, szőrös, nyers, visító,
tolakodó és mégis oly művészi hangot a lakószobában halljuk, akkor
általában jókora adag torzítást is kapunk hozzá. Tudjuk, hogy a
hangszóróból áradó hang jó része torzítás: lemez-torzítás,
pickup-torzítás, hangszóró-torzítás. És ezen akkor sem tudjuk túltenni
magunkat, amikor a hangsugárzó és a magnószalag kivételesen nem is
torzít olyan nagyon... Tehát arra a hegedűre fogunk szavazni, amelyik
a legkevésbé "torzít".
Ezért szavazott a többség a legolcsóbb hegedűre. Ez a "legolcsóbb"
hegedű persze egyáltalán nem olcsó; valójában drága, kifinomult
hangszer, "mindent tud", amit egy hegedűnek "tudnia kell". Csak egyet
nem tud: nem tudja annyira felrázni a hallgatóságot, mint egy
Stradivári vagy egy Guarneri. De "torzítani" kétségkívül ő torzít a
legkevesebbet.
"Kiegyenlítettség", csaknem mindenki számára ez volt a
legfontosabb kritérium. Mi, audiofilek is nagyon szeretjük ezt a
szlogent: azt értjük rajta, hogy a hangképnek egyik regisztere sem
emelkedik ki a többinek a rovására. No persze, a hangreprodukáló
eszközöknek értelemszerűen semlegeseknek kell lenniük. És a
hangprodukáló eszközöknek? Nyilván azoknak is. A hegedűnek például
négy húrja van, de a hallgatóságnak nem szabad érzékelnie, amikor a
játékos átvált egyik húrról a másikra... Legalábbis vendégeim
többnyire így magyarázták. Pedig a dolog nem ennyire egyszerű. Az
alábbi gondolatmenetet Erdélyi Sándor pendítette meg egyik
beszélgetésünk alkalmával, úgyhogy szíves jóváhagyásával most őt
plagizálom. "Kórusművet hallgatunk, szoprán, alt, tenor, bariton
hangot hallunk. Tegyük fel, nagyszerű kórusról van szó, tagjai annyira
egyneműen, annyira kiegyenlítetten énekelnek, amennyire ez egyáltalán
lehetséges. Akkor most nem is tudjuk megkülönböztetni a szopránt az
alttól, a tenort a baritontól? Feladják egyéniségüket ezek a
szólamok?" Nyilván nem - és ugyanez áll a hegedűhúrokra is. A négy
húrnak egyformán, kiegyenlítetten, és mégis egyénien kell szólnia. A
Benedek-féle hegedű és a Guarneri között éppen az a különbség, hogy az
előbbinek a "kiegyenlítettsége" statikus, a Guarnerié pedig dinamikus.
Hogy a vonópárbajt a magyar hegedű nyerte, az bizony a középszer
diadala. Úgy látszik, hogy eltérően a hangversenygyakorlattól, a
High-Fidelity (legalábbis mai, tökéletlen állapotában) a középszernek
kedvez.
És ezzel szinte mindent el is mondtam a mesterszalagra vett
mesterhegedűkről. Talán még annyit, hogy ha egyszer már hangfelvételt
készítettünk, akkor sokkalta nagyobb különbség van két egyformán jó
minőségű hangdoboz között, mint két bármiféle hegedű között. A
hangsugárzók cserélgetésével könnyedén gyárthatunk Guarnerit a
Benedekből, vagy Benedeket a Guarneriből. De ez már egy másik kísérlet
tárgya lehetne.
Darvas László