Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
*
Sharp RP-113H lemezjátszó
Milyen legyen a divatos lemezjátszó? Legyen minél kisebb,
lehetőleg négyzet-alapú; legyen a hangkarja tangenciális; a
hangszedőjét minél könnyebben lehessen cserélni; legyen a készülék
tökéletesen automatikus - és ha már úgysem kezelhetjük "manuálisan",
akkor az a legjobb, ha az összes kezelőszervet az előlapján találjuk.
Nos, a Sharp cég RP-113H típusjelű lemezjátszója mindenben követi a
divat áramvonalait. Ez a csinos pici jószág nagyon hasonlít az előző
számunkban bemutatott lemezjátszóra, a Panasonic SL-N15-ösre, csak
éppen a hangkarját nem szerelték rá a tetőlapra, tehát nem
vertikálisan közelíti meg a hanglemezt, mint mennyből az angyal, hanem
hagyományos módon, oldalirányból. Így viszont a karnak szüksége van
még egy kis helyre a lemeztányér jobb oldalán - nem sokra, csak vagy
másfél centiméterre. Még egy különbség: igaz, hogy az RP-113H
hangszedője is kikönnyített, speciális típus, amelyet a saját négy
kivezetőcsapja (plusz egy csavar) szorít a hangkarhoz - de ez a
hangszedő mégsem T4P-rendszerű, tehát nem csereszabatos a Technics
által kitalált és más gyárak által is elfogadott hangszedőtípussal.
(Már amennyiben a T4P hangszedők egyáltalán csereszabatosnak
tekinthetők egymással. Lásd erről sajtószemle-rovatunkat, pontosabban
Keywood cikkét a Hi-Fi News & Record Review júliusi számában.)
Kezelése
A hálózati kapcsoló ("Power") mellett egy LED jelzi, ha a
készüléket feszültség alá helyezzük. Ezután két kisebb nyomógombot
találunk. Az elsővel ("Size") azt szabjuk meg, hol keresse az
automatika a befutó barázdát, azaz: hány centiméter átmérőjű a
hanglemez. A második ("Speed") a fordulatszám-váltó.
Jobboldalt öt nyomógomb sorakozik. A "Repeat" ismétlést jelent; ha
ezt a gombot megnyomjuk, a gép újra lejátssza a lemezt. A "FWD",
illetve a "REV", mint a fölébük rajzolt nyilak iránya is jelzi,
befelé, illetve kifelé mozgatják a hangkart. A "Cue" a karlift, a
"Play/Cut" gomb pedig elindítja, majd újbóli megnyomásra befejezi a
játékot, helyreteszi a kart, kikapcsolja a meghajtást. Megkönnyíti a
barázdakeresgélést a plexitetőre felfestett milliméter-skála.
Felépítése
Az RP-113H szíjhajtású lemezjátszó. A motort nem túl lágyan
függesztették fel a szokványos műanyag tojáshéjra, amely teljesen
"merev"; a négy gumiláb nemigen óvja meg a környezet rezgéseitől.
A lemeztányér alumíniumötvözetből készült, igen könnyű, mindössze
46 dekás. Apró, egyenáramú motor hajtja meg, lapos gumiszíjjal. A
hangkart egy másik, még kisebb motor húzza-vonja, egy vékony
műanyagszál segítségével.
A teljes készülék működését egy nagybonyolultságú, RH-IX1229AF22
típusjelű integrált áramkör hangolja össze. Ide futnak be a
kezelőszervek utasításai, valamint annak a 3 fotoérzékelőnek a
jelzései, amelyek a hangkar helyzetéről tájékoztatják a "központot".
Valahányszor a hangkar kimozdul a lemezbarázda érintőjéből, a
fotoérzékelők hibajelet adnak, ezt a központi IC átküldi egy másik,
VIM 5457P típusú IC-nek, amely a hangkar mozgását vezérli, s ilyenkor
parancsot ad a szervomotornak: vigye odébb a kart. A letapogatási hiba
(szöghiba) a specifikáció szerint legfeljebb ±0,2 fok lehet. Az utóbb
említett IC működteti a karlift elektromágnesét is, és ez nagyon
fontos funkció az effajta gépekben, hiszen a hangkart kézzel nem is
érinthetjük, s ezért bármiféle üzem módváltásnak azzal kell kezdődnie,
hogy az automatika felemeli a hangkart.
A gép 14V-os stabil egyenfeszültségről működik, s azt egyetlen,
tranzisztoros stabilizátorról kapja. A ki-bekapcsoló egyébként nem
választja le a készüléket a hálózatról, csupán a tápfeszültséget veszi
el az elektronikától.
A "Play"-en kívül minden más üzemmódban csatornánként 1-1
tranzisztor némítja a hangszedő jelét. A kivezetőzsinór 1 méter
hosszú, árnyékolt kábel, szabványos, 5 pólusú csatlakozódugóval.
Méréseinkhez
A fordulatszám erősen eltér a névlegestől (pontosan be lehetne
állítani a készülék belsejében található trimmer-potméterrel, de az
ilyesmit mégsem lehet a vásárlóra bízni). A hangszedőtű súrlódása
viszont csak kevéssé fékezi a lemeztányért. A nyávogás is csekély.
Átlagos mértékű a zaj, "B" görbével mérve jobb a gyár által
specifikált 65 decibelnél.
A kábelkapacitás nagyobb a szokásosnál, ennek magashang-esés
lehetne a következménye, de ez a hangszedő még így is kiemel a jobb
csatornán, 10kHz fölött. A bal csatorna magasátvitele sokkal
egyenletesebb. A mélyeken mindkét csatorna kiemel. A kiemelés mértéke
20Hz-en 2-3 decibel, alatta pedig, tehát 20Hz felé közeledve
rezonanciaszerű csúcsot látunk. Ez aligha nem az erős felfutású és
túlságosan magas (15Hz-es) hangkar-hangszedő rezonancia leszálló ága,
belecsúszva a hangfrekvenciás sávba.
A letapogatási képesség átlagos, a torzítások meglehetősen
magasak. A négyszögjel-átvitel megfelel a frekvenciagörbék
karakterének.
Az akusztikai visszahatás aggasztóan magas: 20Hz környezetében
csaknem eléri a műsorjel szintjét.
Mindent egybevetve: szokványos futómű, szerény képességű
hangszedővel.
Szeánsz
"Minden külön értesítés helyett", tehát anélkül, hogy deklaráltuk
volna az etaloncserét, a Mechlabor-futóműről és a Hadcock hangkarról
szép csendesen átálltunk a Tesla/NAD lemezjátszóra. (HFM 15.) Ez a
típus még nincs forgalomban, a mi példányunk is kölcsönjószág, azt se
állítjuk, hogy már mindent tudunk róla - valószínűleg kísérleteznünk
kell még vele. Viszont valahogy jobban szól, szívesebben hallgatjuk,
tehát most ezt használjuk, ha úgy tetszik: átmenetileg, etalon
helyett. Az obligát Ortofon FF15E/II hangszedőt ezúttal a Tesla
NC470-esbe szereltük, és ezzel a kombinációval hasonlítottuk össze a
Sharp lemezjátszót. A próba ellentmondásos eredményt hozott:
mindnyájan nagyjából ugyanazt hallottuk, csak éppen nem egyformán
súlyoztuk a kétféle hangkép erényeit és hibáit.
A társaság egyik fele amellett kardoskodott, hogy a Sharp hangja
feltétlenül visszafogottabb, fakóbb, halványabb, a Tesla, Ortofon
összehasonlíthatatlanul lendületesebb, elevenebb, "dögösebb",
könnyűzenén valószínűleg nincs verseny a két készülék között. A másik
tábor azt fejtegette, hogy igen ám, viszont a japán lemezjátszó hangja
nyugodtabb, kiegyenlítettebb, finomabb részleteket is visszaad a
zenéből (a zongorát nagyon élethűen szólaltatta meg), meggyőzőbb teret
von a kórus köré, érzékletesebbé teszi az éneklő személyeket. Számukra
a Tesla/Ortofon zenéje túlságosan tolakodott "jelenlétével tüntetett",
egyes szólamokat indokolatlanul kiemelt.
Mind a két jellemrajzban van valami igazság, és hát végül is most
alaphifit hallgatunk, kompromisszumot kell kötnünk, el kell fogadnunk
bizonyos hibákat és le kell mondanunk bizonyos erényekről - nekünk
persze csak a szavazás idejére, a vásárlónak viszont jóval hosszabb
időtartamra. Talán több támpontot adunk az Olvasónak, ha a szubjektív
teszt eredményét kiegészítjük a "mérkőzés" számszerű adataival,
továbbá egy kis spekulációval (amely nem teljesen jogtalan, ha 30-40
perc tapasztalatait kell "hosszútávra" extrapolálni). A zsűri két
tagja feltétel nélkül az Ortofont, egy tagja ugyanilyen eltökélten a
Sharpot választotta, a negyedik zsűri (történetesen a szerkesztő) mind
a két nézettel egyetértett, illetve a kettő között vacillált. Ha
túlléphet a vakteszten, és spekulálnia is szabad, akkor a
következőképpen fogalmazza meg dilemmánkat: "Vagy a Sharp hangképe
lineáris - ebben az esetben a másik hangkép prezenszes. Vagy pedig az
utóbbi a kiegyenlítettebb - akkor viszont a Sharp loudnessesen szól."
Eddigi tapasztalataink szerint az FF15 átvitele ebben az
árkategóriában meglehetősen kiegyenlítettnek számít, hozzá képest
szoktak prezenszesen szólni az olcsóbb pickupok. A Sharp
frekvenciagörbéjének szélei pedig egészen nyilvánvalóan
felkunkorodnak. Gyanítható tehát, hogy hosszú távon az FF hangzási
balansza bizonyul helyesnek, elfogadhatóbbnak, kevésbé fárasztónak.
Ami a zene másik dimenzióját, az elevenségét, ha úgy tetszik,
impulzusszerűségét illeti, a Sharp vitathatatlanul elmarad a
csehszlovák-dán vegyes páros mögött. Hogy ezt a futómű teszi-e, avagy
inkább a pickup, erről végképp nem érdemes spekulálni, minthogy olyan
készülékről van szó, amelynek amúgysem lehet csereberélni a
fődarabjait. De ez nem is baj. A Sharp RP-113H: átlagos minőségű, de
az átlagosnál csinosabb lemezjátszó - persze az abszolút alapfokú
hifi-kategóriában.
Siemens RS722 casseiver
Ha a magyar gazdaságban a piac törvényei uralkodnának, akkor ma,
1984. szeptember valahányadikán nem sok lelkendezni valót találnánk
egy casseiveren. Minálunk azonban úgynevezett hiánygazdálkodás folyik,
"felmérik az igényeket", majd "kielégítik az igényeket", természetesen
olyan készülékekkel, amelyek "minden igényt kielégítenek". És a
vásárló mi mást tehetne? köszönetet rebeg, amiért egyáltalán lehetnek
igényei.
Igényességünk legfrissebb bizonyítéka, hogy - nem lehet igaz! -
megjelent a boltokban az első casseiver, a Siemens RS712, éppúgy
megelőzve az Orion gyárnak a Budapesti Nemzetközi Vásáron már tavaly
is kiállított casseiverét, mint ahogy a várvavárt hazai minitornyot is
lekörözték a lengyelek. A cosseiver egyébként azt jelenti:
cass(ettendeck)+(rec)eiver. Mini-hifi-torony, egyetlen dobozba
préselve. Más kifejezést nem tudunk rá. Itt az alkalom, hogy
felelevenítsük szómagyarító pályázatunkat: aki találó magyar
elnevezést ajánl a casseiver helyett, megtakarítja a Hifi Magazin egy
évi előfizetési díját.
Az RS722 a Siemens nevét viseli, de ha sejtésünk nem csal, valahol
a Távol-Keleten látta meg a napvilágot, a Siemens csak adoptálhatta. A
készülék balfelét a magnó tölti ki, jobb oldalát a rádióvevő és az
erősítő foglalja el. A magnóról most csak annyit, hogy ez egy automata
felvételi szintszabályzós, Dolby-B zajcsökkentővel ellátott,
oda-visszajátszó szerkezet. Részletesebben majd rovatunk második
felében, a többi magnóval együtt Mutatjuk Be (lesz még vagy három!), s
inkább a receivert vesszük előre.
I. A rádiórész
Keskeny, függőleges plexisáv a casseiver közepe táján: ez itt a
"skálaüveg". (Ha óvatosan megnyomjuk, kinyílik, és hozzáférhetővé
teszi az erősítő és a magnó némely szabályzószervét, de erről majd a
maga idejében.) Rádiókészülékünk a hosszú (LW), a közép (MW) és az
ultrarövid (FM) hullámsávot fogja. Mindhárom sávban ugyanazzal a
recézett peremű forgatógombbal ("étgombbal") kereshetjük az
állomásokat. Ebben 2 LED is támogat bennünket, az egyik a sztereó
"jelzőlámpa", a másik akkor villan fel, ha pontosan ráhangoltunk
valamely állomásra. A készülék hátoldalára szimmetrikus
FM-antennahüvelyt és szokványos antenna-föld csatlakozót szereltek.
Mellettük megtaláljuk a felhajtható ferrit-antennát is.
Felépítése
A hosszú és középhullámú vevő: 2 hangoltkörös, egyszerű áramkör -
lényegében egyetlen IC (AN7273). Az FM-rész sem túl bonyolult: 3 körös
hangolóegység, forgókondenzátorral. A szimmetrikus antennabemenettől
követve a jel útját: előbb egy hangoltkör, aztán egy FET-es erősítő,
újabb hangoltkör; az oszcillátor (külön tranzisztor) jelét FET
illeszti a keverőfokozathoz, a KF-jel egy illesztő-rezgőkörön át a
kerámiaszűrőre jut. Egytranzisztoros erősítő után két újabb
kerámiaszűrő következik, majd az AN7273 IC (amely a már említett
AM-funkción kívül az FM KF-erősítő, a demodulátor és a kisjelű
hangfrekvenciás erősítő funkcióját is ellátja). A sztereó dekóder egy
LA3350 típusú IC; kimeneti jelét csatornánként 1-1 tranzisztor
erősíti.
A készülék mechanikai felépítésére az erősítőrész leírásakor
térünk ki.
Méréseinkhez
Az FM-vevő antennabemenete eredetileg 75 ohmos, aszimmetrikus és a
CCIR (88-108MHz) sávban működik. Dicséretes, hogy a gyár - az importőr
kérésére - vállalta a módosítást, és átalakította ezt a szériát,
igazodva az OIRT előírásaihoz. A mérőjeleket így hát szabványos, 300
ohmos, szimmetrikus antennabemenetre juttathattuk. A mérést a
casseiver vonalkimenetén végeztük, ez lényegében megfelel egy tuner
feszültség-kimenetének. Kétségtelen, hogy a készüléket másként
specifikálták, mint ahogy mi mértük, és a gyári adatok így nem is
vethetők össze a mi mérési eredményeinkkel. Sajnos, a specifikáció
meglehetősen szűkszavú, és egyébként is: az eredeti CCIR-modellhez
készült - nem sokat tudunk meg belőle.
Az érzékenység átlagos, akárcsak a zaj is. A pilotjel- és
segédvivőelnyomás nagyon gyönge, minthogy a tunerból hiányzik az
elengedhetetlen, 19 és 38kHz-es szűrőkör. A casseiver magnórészében, a
Dolby áramkör függvényeként ott vannak ugyan ezek a szűrők - de a
vonalkimeneten nem éreztetik hatásukat. Sajnos, az egyszerűbb tunerek,
receiverek tervezői újabban szívesen kispórolják a pilot- és
segédvivőszűrőket. Ezt már csak azért is helytelenítjük, mert a
19kHz-es jel így akadálytalanul rákerül a hangsugárzóra,
szükségtelenül terhelve a csipogót.
A harmonikus torzítás alacsony, magasabb frekvenciákon felfut
ugyan, de még így sem rossz az eredmény.
A frekvencia-jelleggörbe mélyben-magasban enyhén esik, 18-20kHz
környezetében viszont rezonanciaszerűen kicsúcsosodik. Ez a pilotjel
és a műsorjel keveredéséből származhat - íme, megintcsak hiányzik a
pilotszűrő!
Sajátosan alakul az áthallási frekvenciagörbe. Az áthallott jel
egészen magas frekvenciákig csekély marad, csak 15kHz fölött szökik
fel - de akkor majdnem eléri a hasznos jel szintjét.
A kétjeles szelektivitás és a középfrekvenciás zavararány kedvező,
a tükörfrekvenciás zavararány átlagos; elfogadhatónak látszik, csak ne
volna olyan erős a hamisvétel 73MHz környékén.
Beszéljünk még egy nem létező kapcsolóról is: a mono sztereó
váltóról. Kisebb antennajelek esetén, amikor a tuner már sztereóban
működik, meglehetősen kellemetlen lehet a zaj. Jó volna a zajos
sztereóról átkapcsolni a csendesebb monóra - ha volna mivel. Ez a
szolgáltatás igazán befért volna még ebbe a sokgombú készülékbe is.
II. Erősítőrész
Ahhoz képest, hogy az előlapból mennyire kevés esik az erősítőre,
az RS722 meglepően nagy teljesítménnyel rukkol elő, hiszen 2x30
wattosra specifikálják. Már itt, tehát jó előre felhívjuk Olvasóink
figyelmét, ne kísérletezzenek 4 ohmos hangdobozokkal - ezt az erősítőt
8 vagy 76 ohmos terheléssel szabad csak használni!
Az erősítő kezelőszervei vízszintes sorokba rendeződnek. Legfelül
egy 7 LED-ből szerkesztett kivezérlésjelző csíkja húzódik, ez nem a
magnófelvételt szolgálja (a magnó automata!), hanem a mindenkori
műsorforrás jelszintjét indikálja. Alatta futnak a hangerőszabályzó
síkpályás potenciométerei. Lejjebb, a harmadik sort a műsorválasztó
kapcsológombok alkotják: Tape, Aux/CD, Phono, valamint a rádióvevő
három hullámsávja: FM, MW, LW. Legalul, a fejhallgató-, illetve a
mikrofonbemenet Jack-hüvelyei között mikrofon-szintszabályzót is
találunk, a jobb alsó sarokban pedig a hálózati kapcsoló nagyméretű
nyomógombja zárja a sort.
(A hangszínszabályzók itt már nem fértek el, a felhajtható
"skálaüveg" alá szorultak. Ez nagyon jól is van így, hiszen a
hangszínszabályzók annál hasznosabbak, minél kevesebbszer használjuk
őket.)
Felépítése
A fono-előerősítő lelke egy (dual-kivitelű), LA6458 jelű IC. A
mikrofonerősítő egyetlen - mindkét csatornát kiszolgáló - tranzisztor,
melyet újabb LA6458 követ. Mód nyílik rá, hogy a mikrofon jelét
rákeverjük a többi műsorjelre, felerősítsük, illetve magnófelvételt
készítsünk róla.
A hangszínszabályozó rész csatornánként 2 tranzisztort tartalmaz.
A teljesítményerősítő egyetlen, STK4131 MkII jelzésű integrált
áramkör, ez is dual-felépítésű, tehát egyszerre látja el mindkét
csatornát.
A lemezjátszó-, valamint a vonal be- és kimenet RCA-rendszerű
csatlakozóhüvely. A hangsugárzók vezetékét rugós szorítók fogadják. A
tervezők elhagyták a szabványos felvétel-lejátszás csatlakozót,
megnehezítve azok dolgát, akik idegen magnóval szeretnék
összekapcsolni az RS722-t.
A fejhallgató-kimenetet külön erősítő táplálja: egy NJM4556 típusú
dual IC.
A hálózati tápegység nagyon komplikált, hiszen többféle stabil,
illetve stabilizálatlan feszültséget kell szolgáltatnia a három, egy
házban lakó készülék számára. A teljesítményerősítő ±33V
tápfeszültséget kap egy olyan egyenirányítóról, amelyet a hálózati
transzformátor egy külön tekercse táplál. A pufferkondenzátorok
3300µF-osak.
Méréseinkhez
A mágneses hangszedő bemeneti feszültsége/impedanciája megfelelő.
Nem mondhatjuk ugyanezt a nagyszintű, Aux/CD bemenetről, ennek
impedanciája jócskán elmarad a specifikált (és bevett) 47-68 kohmtól.
A maximális bemeneti feszültségek elegendőek.
Az 1% harmonikus torzítással határolt kimeneti teljesítmény éppen
30W - annyi, amennyit a gyár specifikált. A teljesítményerősítő IC-t
dicséri, hogy kimeneti impedanciája igen alacsony. Erre vall, hogy a
kimeneti feszültség mindössze 0,1 decibellel változik, attól függően,
hogy a végfokot 8 ohmmal terheljük, vagy üresen járatjuk.
A frekvencia-jelleggörbék szépek, mágneses hangszedő bemenetről
mérve egészen 100kHz-ig lineárisak. (Érdekes, hogy viszont 20 és 100Hz
között némi kiemelés látható.)
A hangszínszabályzók jól működnek.
A fázis-frekvencia jelleggörbe átlagos, az áthallás úgyszintén. A
különböző bemenetek közötti áthallás viszont jobb az átlagosnál.
A teljesítmény-frekvenciatartomány meglepően széles - de ne
feledjük, hogy (a gyári specifikációnak megfelelően) viszonylag magas,
1 százalékos torzítást "engedélyeztünk". A teljesítmény függvényében
mért harmonikus torzítás 22,5 wattig (a névleges teljesítmény 75
százalékáig) egészen alacsony, csupán 30 watt közelében ugrik fel 1
százalékra.
Az erősítő csendes, egyik bemenete sem zajos.
Az intermodulációs torzítás átlagos. A különbségi torzítás
nagyszintű bemenetről alacsony, a fonoelőerősítőről azonban
meglehetősen magas; korszerű készülékektől jobb eredményt várunk.
Mindent összevéve: egyszerű, de tisztességes masina. Nem
nagyigényű - de nem is igénytelen.
Szeánsz
Eleven, transzparens hangkép. Ellington Black Beauty-jában
(Ortofon 0003-1:1) a fúvósokat jobban elibénk hozta, jobb
jelenlét-érzetet keltett, mint etalon-erősítőnk, a HFM I/Quad 405. Ez
az enyhén prezenszes hangkarakter nem volt tolakodó, nem volt
fárasztó. A mélyhangjai is puhábbnak, lágyabbnak tűntek. A mi
erősítőnk valamivel fakóbban szólt, kicsit keményebben és egy kicsit
talán tisztábban is, szélesebb frekvenciasávot fogott át, de nem élt
annyira a zenéje. Eddig tehát a mi két masinánkkal szemben még előnybe
is került az egyharmad-készüléknyi Siemens.
A templomi kórust és az orgonát (Ortofon 1:6) még mindig nagyon
élethűen reprodukálta a kis szerkezet. Most már érezhetőbben
prezenszesen szólt, előretolva az énekeseket, de ezt sem bántóan
tette. Mindazonáltal itt már feltűnt, hogy a mi gépeink igazságosabban
osztják el a szólamokat: hátrább fogják az énekeseket, jobban érvényre
juttatják a hangszeres kíséretet, és többféle regisztert mutatnak fel
az orgona hangjában. A magasak tisztábbak, a mélyek egy hajszállal
mélyebbek, és ami a sztereofóniát illeti, messzebbre belátunk a
templom belsejébe, mint amennyire az RS722 engedi.
Az EMI-Hungaroton Wagner-lemezén (Tannhäuser-nyitány) a casseiver
erősítője élénk, izgatott, lendületes vonószenekart ábrázolt, a HFM
I/Quad viszont tisztább, nyugodtabb hangképet festett - mintha hátrébb
ültetett volna bennünket a nézőtéren, egyáltalán: realisztikusabbá
tette az összjátékot. Ezt az első nagy fortisszimó utáni
decrescendo-menetben lehetett jól megfigyelni: a zenei gondolat
árnyalatról árnyalatra halt el, nem pedig egyszerre, mint az
RS-722-esen.
A Tosca tercettjét (Philips-demólemez) a mi erősítőnk már sokkal
szebben hozta, széthúzva a színpadot, a Siemens ezzel szemben
előretolta és összébb zsúfolta az énekeseket, habár változatlanul
kellemesen szólt, és főleg: dinamikusabban. Hangja feltétlenül
prezenszes és forszírozott - de nem ízléstelenül az. Lendületes
hangkaraktere néha kifejezetten jót tett a zenének, főleg a
könnyűzenének, így például a JBL-lemez country "nótája" csaknem
mindegyikünknek jobban tetszett a Siemens előadásában.
Az összkép, legalábbis e rövidteszt nyomán, rendkívül derűs. A
Siemens RS722, bár nem éri el etalon-erősítőink minőségét, "partiban
tudott maradni" velük, legalább annyira, mint előzőleg a Pioneer és a
Sony gépei. És ha jól meggondoljuk, az RS722-ben mellesleg még egy
tuner és egy magnó is rejlik...
(A tuner-részt a szokásos üzempróbának is alávetettük. A
Mártonhegy oldalában hallgattuk meg, igen közel az adóhoz, a padlóra
fektetett szalagdipóllal. Sajnos, elég sok hamisvételt produkált a
Siemens, a skála elejétől a végéig. Hangminőségéről érdemben nem
nyilatkozhatunk; egy Orion ST240-essel összehasonlítva, nem
tapasztaltunk zavaró hangelszíneződést.)
*
4 és 1/2 kazettás magnó
Magnórevünk címét nem a modern filmrendezőktől kölcsönöztük.
Voltaképpen csak négy magnót fogunk Bemutatni: a Siemens casseiver
magnórészén kívül az Aiwa AD-F220Z, a Philips F6121 és a Sharp
RT1010H(S) típusúakat - ámde a Sharp duplakazettás masina, viszont
ezen belül csak az egyik tud írni-olvasni, a másik csak olvasni tud,
úgyhogy a kettőt nyugodtan számolhatjuk másfélnek. Szokásunkhoz híven
betűrendben vesszük végig a négy és fél magnót. Valamennyi
fronttöltésű, mindegyikben van Dolby-B zajcsökkentő, és mindegyik csak
vasoxid, krómdioxid és metál kazettát fogad, vaskrómot már nem - ezzel
meg erősítik azt a véleményünket, hogy a negyedik szalagtípus
előbb-utóbb eltűnik a forgalomból.
Aiwa AD-F220Z
Viszonylag kis cég az Aiwa, keveset is tudunk róla - jóval
kevesebbet, mint a nagy hifi-exportőrökről, tehát a National
Panasonicról, a Pioneerról és a többiről. Pedig ez a gyár is már
régóta kiveszi részét abból az árudömpingből, mely annyira aggasztja a
nyugat-európai iparvállalatokat. Mihozzánk viszont csak most jutott el
az első hifi-kategóriájú Aiwa: az AD-F220Z kazettás magnó.
Történetesen ismerjük ennek a típusnak az elődjét, az AD-3250
típusjelűt. Igen szép adatokat mértünk rajta - nem csoda tehát, hogy
az új gép kellemes emlékeket, sőt, rokonszenvet ébresztett bennünk.
("Ismertem, fiam, az apádat, derék ember volt" stb. stb.) Bizalmunkat
az sem csorbította, hogy az AD-F220Z nem tősgyökeres japán
állampolgár: Indiából érkezett, ott szerelték össze az Aiwa által
szállított alkatrészekből-részegységekből. A japánoknak ez nyilván
kifizetődik - és feltételezzük, hogy a magyar kereskedők is olcsóbban,
vagy legalább előnyösebb feltételek között vásárolhatnak egy olyan
országban, amellyel szemben nem passzív a magyar külkereskedelmi
mérleg.
Kezelése, szolgáltatásai
Csinos, modern, jól kezelhető készülék az AD-F220Z. Normál,
krómdioxid és metál kazettákat fogad, és automatikusan "rájuk áll",
szalagválasztókapcsolót nem is találunk rajta. Ehelyett viszont van
egy előmágnesezés-finomszabályzója, kinn az előlapon. Ez a kis
tolópotméter csak vasoxid és krómdioxid szalagon hatékony, ±20%
erejéig. (Metálon kiiktatódik, ott nincs is szükség rá, ugyanis - lásd
előző számunk Kazettatesztjét - a metál szalagok előmágnesezése
meglehetősen egységes, hála a szabványosításnak.) Igaz, az
előmágnesezési áram értékét fülre nehézkesen lehet optimalizálni, a
vásárlónak pedig nincs más műszere. Az Aiwa úgy próbált segíteni a
dolgon, hogy felragasztotta a magnó tetejére 32 ismert kazetta-típus
listáját, feltüntetve, hogy melyik típushoz hová kell tolni a
finomszabályzó potmétert.
Egy másik "extra" szolgáltatása az Aiwának a Dolby-C elektronika,
ez annyira csillapítja a zajt, mint két Dolby-B, sorbakötve. Persze
megtaláljuk az Aiwában a hagyományos Dolby-B zajcsökkentő elektronikát
is.
Az extrák után nézzük most a reguláris szolgáltatásokat.
Balra felül a hálózati kapcsolót találjuk, alatta a Record Mute
feliratú gombot, azaz a felvételi némítót: amíg ezt lenyomva tartjuk,
felvétel közben nem jut jel a szalagra.
A kazettatartó alatt az üzemmódkapcsolók sora következik. A
Lejátszás és a Stop billentyű szélesebb a többinél, így könnyebb
megtalálni őket. Gyors visszacsévéléskor (Rew/Review), ha egyszersmind
a Lejátszás gombot is megnyomjuk, a készülék a szalag elejére érve
nyomban _ lejátszásra kapcsol. A mechanika egyébként szalagvégeken
minden üzemmódban automatikusan Stopra áll. Itt kell megemlítenünk,
hogy a Felvétel és a Lejátszás gombok mindaddig nem szorítják rá a
továbbítógörgőt a hangtengelyre, amíg a magnó hálózati feszültséget
nem kap. Vagyis módot adnak rá, hogy kapcsolóórával indítsuk a
játékot. A "Timer Standby System" felirat erre a lehetőségre
figyelmezteti a vevőt.
A kivezérlésjelző műszer "skálája" egy kissé bizarr, a LED-ek
ugyanis - formatervezői lelemény, vagy a szemléletesség eszköze? -
"srégen", átlósan sorakoznak rajta. Skálabeosztásuk egyébként igen
okos, "jól proporcionált": öt zöld LED ("végtelen", -20, -7, -3 és
0dB), majd a túlvezérlést jelző három piros LED (+3, +6, +10dB).
A kivezérlésjelző alatt a háromjegyű számlálószerkezet és a már
említett előmágnesezés-finomszabályzó után a kétféle Dolby
zajcsökkentő nyomógombját találjuk. (Bármelyiket működtetjük, nyomban
bekapcsolódik a hozzájuk rendelt multiplex-szűrő is.)
Jobboldalt helyezték el a felvételi szintszabályzó nagyméretű,
kettős forgatógombját, egy magasságba illesztve a fej hallgatókimenet,
illetve a két mikrofonbemenet Jack-típusú csatlakozóhüvelyének
függőleges vonalával.
A magnó hátoldalán a vonal ki- és bemenetek csatlakozóhüvelyei
RCA-típusúak, a felvétel-lejátszás csatlakozó szabványos, ötpólusú - a
kétféle (Line/DIN) rendszer között az Input Selector kapcsolóval kell
választanunk.
Felépítése
Szokványos mechanika: kisméretű motor, gumiszíj, nagyméretű
lendkerék. "Soft Touch Control Mechanism", vagyis olyan mechanika,
amelyben a motor "rásegít" a kezelőszervekre, és ezért elég, ha csak
egészen gyöngén nyomjuk meg őket.
Elektronikai felépítése már nem egészen szokványos.
Felvételkor a mikrofon jelét egyetlen tranzisztor erősíti; a
felvétel-lejátszás csatlakozó bemenetéről hasonlóképpen
egytranzisztoros erősítő viszi a jelet a szintszabályzóra. A
vonalbemenet jele erősítés nélkül fut be ugyanide.
A szintszabályzó után egy emitterkövető a multiplex szűrőre
juttatja a műsorjelet; ez az FM sztereó adások pilotjelét szűri ki,
hogy az meg ne zavarhassa a Dolby áramkörök működését. Csak a
zajcsökkentőkkel együtt aktiválódik. Ez a korrekt megoldás, hiszen a
szűrő sosem csak a névleges 19kHz-en dolgozik, hanem már néhány
kHz-cel előbb belép, és minek rontsuk el fölöslegesen a
frekvenciaátvitelt, ha éppen nem használjuk a zajcsökkentőt.
Az előbb említett emitterkövető után a szűrőre, az azt követő
Dolby áramkörökre, majd a fejmeghajtó tranzisztorra vezet a jel útja.
Itt csatornánként 5-5 tranzisztor következik, ezek állítják be a
különböző szalagfajtákhoz a felvételi korrekciót, a szinteket, és az
is az ő dolguk, hogy felvételre kapcsoláskor elnémítsák az áramkört
egy pillanatra (vagy éppen hosszabb időre is, ha a Record Mute
kapcsolót működtetjük).
A törlő és előmágnesezési jelet előállító oszcillátor lényegében
véve egyetlen tranzisztor; szalagfajták szerint eltérő mértékű
tápfeszültséget kap egy kéttranzisztoros egységtől. (Természetesen ide
csatlakozik az előmágnesezési finomszabályozó potmétere is.) Ehhez az
áramkörhöz további 4 tranzisztor tartozik, ezek "érzékelik" a
különféle kazetták "ablakait" (feltéve, hogy a gyárak nem felejtették
el kivágni ezeket az ablakokat), s ennek nyomán beállítják az
oszcillátor táplálására hivatott áramkör (egy soros áteresztő
stabilizátor) munkapontját.
A felvételi szintet csúcsszintmérő mutatja. A 8-8 LED-et egy
AN6882 típusú IC vezérli.
A fejhallgató-erősítő egyetlen dual IC (NJM 4560), ez táplálja a
vonal-, illetve a felvétel-lejátszás csatlakozó kimenetét is. Itt is
alkalmaznak némítást, csatornánként 1-1 tranzisztorral.
A legtöbb kommersz készüléknek nincs külön lejátszó-erősítője, e
célra általában a mikrofon-erősítőt használják fel. Az Aiwában viszont
a lejátszófej egy önálló lejátszó-erősítőre kapcsolódik, ez egy µP
1228H jelű IC-t és 2 tranzisztort tartalmaz (utóbbiak a lejátszási
korrekciót állítják be). A kimenetet a Dolby áramkör táplálja.
A tápegység kicsit bonyolultabb a szokásosnál. A motor és a
kivezérlésjelző 3 tranzisztoros stabilizátorról kap +12V-ot, a többi
rész pedig egy külön stabilizátorról (2SD1275 típusú Darlington)
+14,4V-ot.
A hálózati kapcsoló nem választja le a magnót a hálózatról, csupán
a szekunder körben kapcsolja a stabilizátorra a már egyenirányított
feszültséget - erre utal a "Standby" kifejezés a hálózati kapcsoló
mellett.
Az erős fémdoboz jól védi az elektronikát a szórt mágneses terek
ellen.
Méréseinkhez
A mechanika gondosan megtervezett, precíz kis szerkezet. Legfőbb
erénye: a szűrővel mért nyávogás minden körülmények között ±0,1% alatt
marad - nagy szó ám ez, hiszen a Revoxok nyávognak ennyit, 9,5cm/s
szalagsebességgel! És mivel az Aiwának egy másik példányán is ugyanezt
mértük, úgy véljük, hitelt érdemel a meglehetősen szigorú gyári
specifikációban szereplő ±0,1 százalék.
A bemeneti és kimeneti impedancia/feszültségek egyaránt
megfelelőek, az AD-F220Z-t gond nélkül csatlakoztathatjuk más
készülékekhez.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbék jók, a 16kHz-es jel
krómdioxidon csak -2; -3 decibelt, vasoxidon -6; -7 decibelt esik.
Szépek a teljes frekvenciagörbék is, és figyelmet érdemel a sima
lefutású basszustartomány, amelyen nyomát sem látni (no jó: csak
nyomát látni) az olcsó kazettás magnókra jellemző hepehupáknak. Ez a
kombináltfejet dicséri. A specifikáció egyébként nem szabja meg a
tűrésmezőt; ha a megszokott 0; -7 decibelt tekintjük tűréshatárnak, a
gép mindegyik szalagfajtán "betartja" a gyári előírást.
A nagyobb kivezérléssel, -10, illetve 0 decibeles szinten felvett
jelleggörbék igen jók, különösen metálon.
A kivezérlésjelző jól van beállítva, a 0 decibelen mért 3.
harmonikus torzítás lényegesen kisebb a specifikáltnál, nem kell
félnünk a túlvezérléstől - habár a kivezérlést észrevehetően metálra
optimalizálták; a másik két szalagtípuson meglehetős eltérést
tapasztalunk.
A nyugalmi és az üzemi zajszintek jobbak az átlagosnál, és
(Dolby-C zajcsökkentővel) egyebeken kívül a 73 decibeles gyári
specifikáció is "bejön" - igaz, hogy ezt az adatot a gyár csak
egyetlen szalagtípusra írja elő, a többiről pedig bölcsen hallgat.
Végül is a zajcsökkentő nélkül mért értékek a mérvadóak, de hát azok
is becsületesek.
Az áthallási csillapítás átlagos, de magasabb frekvenciákon (6,3
és 10kHz) már jobb. A törlési csillapítás is tisztességes.
A Dolby-elektronikák, szokásukhoz híven, ezúttal is
összemalackodják a frekvenciaátvitelt. A Dolby-C is ezt teszi, mint
egy pótlólagos ábrán, a 25. diagramon szemléltetjük. (Lásd a 105.
oldalon. Ezt a görbét egyébként metálkazettával készítettük.)
Ugyanott még egy diagrammal egészítjük ki méréseinket. Az Aiwa
frekvenciagörbéit eddig az előmágnesezés-finomszabályzó potméter
középállásában vettük fel. (Ez a szabályzószerv, mint már szó volt
róla, csak vasoxidon és krómon hatékony, metálkazettán kiiktatódik.) A
26. diagramon azt figyelhetjük meg, hogyan módosul egy krómkazetta
magasátvitele, ha az előmágnesezést ±20 százalékkal változtatjuk. Ez a
diagram önmagáért beszél.
Summa summárum: az Aiwa AD-F220Z szokatlanul és egyenletesen jó
paraméterekkel rukkolt elő. Reménykeltő eredmény ebben a reménytelenül
alapfokú árkategóriában.
Philips F6121
Ez is kettős állampolgárságú magnó, akárcsak az Aiwa. Tudjuk, hogy
ezt is Indiában szerelik össze (csak éppen nem ismerjük a
munkamegosztás mértékét; hogy a Philips vajon részegységeket, vagy
csupán alkatrészeket szállít az indiaiaknak).
Kezelése, szolgáltatásai
Egyszerű masina, kívül-belül egyaránt. Baloldalt felül az
ajtónyitogató gombot, lejjebb a hálózati kapcsolót találjuk. A
kazettatartó túloldalán függőleges sorba rendeződnek az
üzemmódkapcsolók. Sajnos, a billentyűk egyformák, feliratozásuk
nehezen tekinthető át, nem derül ki azonnal, melyik felirat melyik
gombhoz tartozik, ugyanis akárhol kezdjük a gombolkodást, a végén
mindig marad egy gomb nélküli felirat. Előbb-utóbb persze rájön az
ember, mit hol talál, de addig gyakorta mellényúl.
A számláló háromjegyű. A kivezérlésjelzők hagyományosak, mutatóval
jeleznek. Alattuk a szalagválasztók kapcsológombjait kétféle
jelöléssel is ellátták: a "metal", "CrO2" és "normál"
feliratot kiegészítették a nekik rendelt, az IEC-ajánlásban szereplő
római számokkal (IV, II, illetve I). A Dolby-B kapcsológombja után,
ugyanebben a sorban a fejhallgató, illetve a mikrofonbemenetek 6,3mm
átmérőjű jack-hüvelyei sorakoznak. A szintszabályzó forgatógombja
kettős potméter, a két tárcsa szorosan együtt fut, a hátsót (a bal
csatornáét) egy előrenyúló pöcökkel lehet elforgatni a másikhoz
képest.
A hátoldalon: ötpólusú felvétel-lejátszás csatlakozó, és
RCA-hüvelyek a vonal be- és kimenetekhez.
Felépítése
Szokványos mechanika. Az egyenáramú meghajtómotort egy TDA10598
típusú IC vezérli. Kisméretű lendkerék, lapos gumiszíj. Mint a legtöbb
új keletű mechanikában, a fejtartó egységet és a gumigörgőt itt is a
motor hozza a kívánt helyzetbe ("servomechanism"), tehát a felvételt
és a lejátszást kapcsolóórával is indíthatjuk.
Az elektronika is egyszerű, jól áttekinthető.
Felvételkor kéttranzisztoros erősítő fogadja a mikrofon és a
felvétel-lejátszás csatlakozó, sőt: leosztás után a vonalbemenet jelét
is, ami elég ügyetlen megoldás, hiszen ha a nagyszintű jelet előbb
leosztják, majd felerősítik, megnövekszik a zaj, vagyis elveszítjük a
vonalcsatlakozás kínálta előnyt. Jobb lett volna kikerülni ezt a
nagyerősítésű, tehát viszonylag zajos fokozatot.
A felvételi szintszabályzó után a Dolby áramkör LM1111 CN vagy
NE645B típusú IC-je következik, kiiktathatatlan pilotszűrővel. A
fejmeghajtó és a korrekciót beállító IC egy MC1258N, erről kap
meghajtást - egy tranzisztor közbeiktatásával - a kivezérlésjelző
műszer is.
A törlő és előmágnesezési jelet ellenütemű oszcillátor állítja
elő. Az oszcillátor tápfeszültségét (a különböző szalagtípusok
megkívánta előmágnesezési áramszükségletnek megfelelően) egyszerű
ellenállás-osztóval változtatják.
A fejhallgató-erősítő csatornánként 1-1 tranzisztor, és a Dolby-IC
egyik kimenete vezérli őket.
Lejátszáskor is szinte pontosan ugyanez az áramkör működik, csak
most a kombináltfej jele kerül a mikrofonbemenetre. A lejátszási
korrekciót az első két tranzisztor körében állítják be; a zajcsökkentő
áramkör kimenete közvetlenül táplálja a csatlakozók kimenetét.
Felvételkor-lejátszáskor egy egyszerű némító-áramkör zárja ki a
koppanásokat; ez a Dolby IC bemenetére kapcsolódik, és a két csatornán
összesen 3 tranzisztort tartalmaz.
A tápegység +18V-os stabil feszültséget szolgáltat, egy L7818CV
típusú stabilizátor IC felhasználásával. A stabilizátort egy külön
kisméretű panelre szerelték, a motor vezérlőáramkörével együtt. Ezeket
leszámítva, a teljes magnó-elektronika egyetlen nagyméretű nyomtatott
áramköri lapon kapott helyet.
A hálózati kapcsoló a primer körbe iktatódik, teljesen leválasztja
a készüléket a hálózatról.
A doboznak csak az alja és a fedele fém, elő- és hátoldala
műanyag.
Méréseinkhez
A szalagsebesség közel áll a névlegeshez, az egyenfutás viszont
éppen csak átlagos.
Az impedanciák/feszültségek nagyjából megfelelnek a szabvány
előírásainak. Nincs gyakorlati jelentősége, csak említést érdemel,
hogy a két mikrofonbemenet közül az egyik, a jobb csatornáé úgy van
kiképezve, hogy ha csak ide dugunk mikrofont, akkor mindkét csatornát
egyszerre fogja vezérelni. Ilyenkor a két bemenet párhuzamosan
kötődik, impedanciájuk a felére csökken. Maga a megoldás különben igen
praktikus, egyre több készüléken alkalmazzák.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbék jók, még ha táblázatunkból
nem ez látszanék is. Az ijesztő, 17-19 decibeles szintesést ugyanis
18kHz-en mértük, ott, ahol már kérlelhetetlenül "kaszál" az állandóan
működő pilotszűrő. Egy kicsit lejjebb, 16kHz-en már nem hiányzik több
3-4 decibelnél. Jók a teljes frekvenciagörbék is. Figyelmet érdemel,
hogy a mélytartomány nem "hullámzik" - viszont 50Hz alatt leesik a
jel, szabályosan ugyan, de túl gyorsan.
A Philips átvitele szalagtípusról szalagtípusra javul. A vasoxidon
tapasztalható magaskiemelés krómszalagon már enyhül, metálon pedig
nagyon szépen kisimul a görbe. Erősebb kivezérlésen is egyértelműen a
metál adja a leglineárisabb görbét, a másik két szalagtípus adatai
szerényebbek - ebben az is közrejátszik, hogy a felvételi kivezérlést
nem állították be pontosan. (Érdekes viszont, hogy a Dolby áramkör
ezúttal krómdioxidon csintalankodik a legkevésbé - ott alig-alig
módosítja a frekvenciaátvitelt.)
A 3. harmonikus torzítás egyhelyütt túl magasnak bizonyult:
krómdioxid szalagon 0 decibel kivezérléssel 3,8 százalékot mértünk,
jóval többet a specifikált 2,5 és a szabványban megengedett maximum 3
százaléknál. Ilyenkor a szalag túlvezérlődik, nem maradnak tartalékai
a magastartományban (ahol pedig a szalagok kivezérelhetősége romlik, a
felvételi korrekció meg még magaskiemelést is kényszerít rájuk).
Az üzemi zajszint átlagos, és bármelyik bemenetről nagyjából
ugyanazt mértük - némi eltérés abból adódik, hogy a különféle
bemeneteket más-más lezáró impedanciával kell mérni. A készülék
felépítését ismertetve már rámutattunk, mi az oka, hogy a Philipsen a
vonalbemenet sem csendesebb a többinél. Végül is a gép csak egyetlen
szalagtípuson, vasoxidon tesz eleget a specifikációnak.
Az áthallási csillapítás meghökkentően kedvező, ezért valószínűleg
a kombináltfej kialakítását kell dicsérnünk. A törlési csillapítás
mértéke megfelel annak, amit egyszerűbb készülékeken mérünk. Ugyanezt
mondhatjuk a kivezérlésjelző hibájáról is.
Összefoglalva: "nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető".
Egyszerű masina, különösen zavaró hibák nélkül - csak a krómszalag
túlvezérlődését fájlaljuk, meg a kissé magas üzemi zajszintet.
Sharp RT-1010H(S)
Ez az a bizonyos "másfél magnó": egyetlen dobozban két készülék,
melyek közül az egyik csupán a lejátszáshoz ért. Biztosak vagyunk
benne, hogy az ilyesfajta különlegesség némelyekben tetszést, másokban
esetleg viszolygást kelt - a legjobb lesz, ha úgy tekintjük a Sharpot,
mint normális, közönséges, hétköznapi, teljesértékű magnót, amelynek
mindazonáltal van egy speciális szolgáltatása, nevezetesen: nem kell
kölcsönkérnünk hozzá egy másik masinát, ha másolni akarunk. Mert hát
végül is ez az értelme az egésznek. Ide-oda másolgathatunk,
rendezhetjük a műsorainkat (nem a színpadon: a kazettán).
Sziámi ikermagnónk tetszetős, egyáltalán nem túldimenzionált
gépezet (az Orion SM250 mellett úgyszólván eltörpül). A két mechanika
teljesen azonos. A bal oldali kazettatartót zöld csíkok keretezik,
felirata "Tape 1, Playback" - a másik kazettatartó díszítése
rozsdavörös, felirata "Tape 2, Record/Playback", tehát az utóbbi a
főmagnó, hozzá tartozik a jobboldalt elhelyezkedő "műszerfal".
Kezelése, szolgáltatásai
Bal oldalról jobbfelé haladva: a hálózati kapcsoló nem választja
le a készüléket a hálózatról, sőt, az elektronika egy részét mindig
feszültség alatt hagyja, erre utal a Stand-by. azaz Készenlét felirat.
Az alsó sarokban a fejhallgató Jack-hüvelyét helyezték el.
A két kazettatartó-szerkezet teljesen egyforma, az
üzemmódkapcsolók ugyancsak identikusak, azzal a különbséggel, hogy a
bal oldali - a lejátszó - magnón APSS (Auto Program Search System) is
működik, ami annyit jelent, hogy a Lejátszás + Gyorscsévélést
kombinálva a gép először megkeresi a program elejét, és csak azután
kapcsol lejátszásra. A két mechanika között kék színével hívja fel
magára a figyelmet a Dubbing Start gomb, ezzel az 1. magnót
lejátszásra, a 2. számút ugyanekkor felvételre kapcsolhatjuk. Ez
nagyon praktikus szolgáltatás, hiszen másoláskor az embernek túl sok
nyomkodnivalója akad (összesen 3 gombbal volna dolgunk), a Sharpon
viszont egyetlen gombbal indíthatjuk a másolás műveletét.
Mindkét mechanika "Soft Touch" rendszerű, vagyis a
kezelőszervekkel nem kell erőszakoskodni, elég csak lágyan megnyomni
őket, a többit már elvégzi a motor.
Jobboldalt, a háromjegyű számlálószerkezet alatt a két
magnóelektronika korrekcióját állíthatjuk be. Az egyik magnó csak
lejátszik, a Tape 1 tehát csupán a 70 és a 120µs-os időállandó között
választ. A Tape 2 nyomógombjával a vasoxid, a krómdioxid és a metál
szalagokhoz alkalmazkodunk (hiszen itt már az előmágnesezést is
változtatni kell), ugyanúgy, mint a közönséges, "szimpla" magnókon. A
kivezérlésjelző 2x10 LED, függőleges sorba rendezve; velük
párhuzamosan futnak a felvételi szintszabályzók síkpályás potméterei.
A "műszerfal" aljában további 5 nyomógomb sorakozik. Az első (Rec
Mute) a felvételt némítja, amíg nyomjuk; a második. a zajcsökkentőt
iktatja ki-be. A harmadik, kék színű gombbal a duplájára, azaz
9,5cm/s-ra gyorsíthatjuk a két magnó szalagsebességét, vagyis félannyi
idő alatt kopírozhatjuk át a műsort. (A gyorsmásolással mi is próbát
tettünk - tapasztalatainkat lásd a Szeánszon.) A negyedik gombbal azt
határozzuk meg, mit akarunk felvenni a magnóra: azt-e, ami a
készüléken belülről jön (Tape 1/Mic), vagy pedig a külső források
jelét (Line/DIN). Az utolsó nyomógomb arra figyelmezteti a vásárlót,
hogy ha már kettős magnója van, akkor hosszabb műsort tud lejátszani
egyvégtében, folyamatosan. Ha megnyomjuk a Cont(inous) Play gombot,
akkor az első magnó előbb végigjátssza a maga műsorát, s utána rögtön
elindítja a másik futóművet. Így aztán, akár az oda-vissza játszó
magnókon, ha ügyesen szerkesztettük meg a műsort, a szemvillanásnyi
szünet nem fogja megzavarni a zenét. Végül is, ez hasznos
szolgáltatás. (Kevésbé hasznos, de nagyon mulatságos, hogy ha mind a
két magnót lejátszásra kapcsoljuk, akkor a bal csatornán az egyiket, a
jobb csatornán a másikat halljuk, monóban.) A hátoldalon ötpólusú
felvétel-lejátszás csatlakozó, valamint RCA-rendszerű vonal ki- és
bemenetek.
Felépítése
Gyakorlatilag egyforma, szokványos mechanikák. Egyenáramú motorok;
gyorsmásoláskor megemelt tápfeszültséggel működnek, így érik el a
kétszeres szalagsebességet.
Az APSS, a Dubbing és a többi szolgáltatás egy IC és jónéhány
tranzisztor műve - a szorosan vett magnó-elektronika viszonylag
egyszerű.
Felvételkor a mikrofon és a felvétel-lejátszás csatlakozó jelét
egy µP 1228H jelű IC erősíti. A felvételi szintszabályzóra ezekkel
együtt a vonalbemenet jele is befut. Szintszabályzás után egy
tranzisztor a Dolby IC-re adja a jelet (TA7629), ez vezérli a
fejhallgató-erősítőt (1 tranzisztor), az IR2E27A típusú
kivezérlésjelző IC-t és a fejmeghajtó tranzisztort.
A törlő és előmágnesezési jelet egy kéttranzisztoros, ellenütemű
oszcillátor állítja elő; a jel nagyságát a tápfeszültség
változtatásával módosítják.
A "Tape 1" csak lejátszani tud. Ebben a gépben is egy µPC 1228H
jelű integrált áramkört találunk, ez erősíti a fejről kapott jelet, és
ez állítja be a 70, illetve 120µs-os időállandót. Egy
elválasztó-keverő áramkör ezután a Dolby IC-re, vagy - ha másolni
akarunk - a zajcsökkentőn keresztül a 2. magnó fejmeghajtó áramkörére
adja a műsorjelet.
Roppant gondosan tervezték meg a készülék némító-áramkörét. Nem
kevesebb, mint 16 (!) tranzisztort használtak fel, hogy eltüntessék a
felvételkor és lejátszáskor keletkező kattanásokat.
A Dolby IC szomszédságában 1-1 tranzisztor aktiválja a
pilotszűrőt, ha bekapcsoljuk a zajcsökkentő elektronikát.
A készüléket 3 különálló stabilizátor táplálja. Egy stabilizátor
IC +12 volttal látja el a hangfrekvenciás áramkört; két, vele azonos
felépítésű, de 3-3 tranzisztort tartalmazó stabilizátor a
magnómotorokat, illetve azt a 4 tranzisztort szolgálja ki, amelyek
másolásra kapcsoláskor vezérlik a készüléket.
Egyetlen nagyméretű nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el
csaknem az egész elektronika. A készülék doboza fémből van.
Mint látjuk, nem is olyan egyszerű feladat megtervezni egy ilyen
kettős magnót. Bármily egyszerűek legyenek is maguk a gépek: hogy
együtt is kifogástalanul működjenek, ahhoz bizony sok mindent át
kellett gondolniuk a tervezőknek.
Méréseinkhez
A szalagsebesség közel esik a névlegeshez, de a nyávogás egy
kicsit magas. A specifikációban ±0,2% áll, és mi is ezt mértük,
szűrővel. (Az 1. számú magnó csak lejátszani tud, nyávogása -0,14% -
értelemszerűen kisebb, mint amennyit felvétel/lejátszással mérhettünk
volna.)
A feszültségek impedanciók korrektek.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbék is jók, különösen az 1.
magnóról; a 2. magnó 16kHz-ig tudja ugyanazt, majd 18kHz-en már
meredeken esik az átvitele.
A teljes frekvenciagörbék értelemszerűen a 2. magnóhoz tartoznak.
A vasoxid és a krómdioxid szalagon felvett görbe meglehetősen "lefelé
tendál", a metálé úgyszólván lineáris. Nagyobb kivezérléssel is
nagyjából ezt az eredményt kaptuk. A Dolby is metálon okozza a
legkevesebb galibát. A mélytartomány hepehupái - fej-jellemző! -
bizony meglehetősek.
Mindenki tudja (de talán nem mindenki "éli át"!), hogy másoláskor
a magnófelvétel hibái összeadódnak-sokszorozódnak. Miután az Ikrek
jegyében fogant Sharp RT-1010H(S) nyilvánvalóan arra született, hogy
másoljanak vele, készítettünk róla egy extra (27.) diagramot, hogy
nyomon követhessük, hogyan alakul a magnó frekvenciaátvitele a másolás
során (lásd a 105, oldalon). Metál szalagokat használtunk, és csak a
bal csatornát mértük.
Az "A" görbét úgy kaptuk, hogy a 2. magnón készített felvételt az
1. magnón játszottuk vissza. Ez még nem másolás, a görbe lényegében
azonos azzal, amit a 15. diagramon láthatunk - a két magnó feje jól
van beállítva.
Most felvételre kapcsoltuk a 2. magnót, felvettük rá az 1. magnó
műsorát (vagyis az "A" görbét), és visszajátszottuk. Így jutottunk a
"B" görbéhez. A magasátvitel szemre nem sokat romlott - persze, ne
feledjük, hogy most -20 decibeles kivezérléssel mérünk; ha jobban
kivezéreljük a magnót, minden kritikusabbá válik a magastartományban.
Ennek ellenére: rosszabbra számítottunk. Viszont szemmel is jól
láthatjuk a másolás okozta hibákat a görbe alsó szakaszán: minden hepe
és minden hupa a kétszeresére növekedett!
A "C" mindenben megfelel a "B" görbének, csak ezt nem normál
szalagsebességgel, hanem gyorsmásolással vettük fel. Itt már a
magasátvitel is beszűkül, a -3 decibeles pont 15-16kHz-ről 12kHz-re
esik vissza. A basszustartományban ugyanazt tapasztaljuk, mint az
előbb, de ha jól odafigyelünk, észrevesszük, hogy a 40Hz-es jel most
1,5 decibellel nagyobbat "leng".
Folytatva a méréseinkhez fűzött kommentárok sorát: a 3. harmonikus
torzítás 0 decibel kivezérléskor átlagos mértékű, a kivezérlésjelzőt
jól állították be.
A zajszint elfogadható, a törlési csillapítás megfelelő, az
áthallási csillapítás kifejezetten kedvező.
Mindent egybevetve: átlagos masina (nyávogására nézve még talán
gyengébb is az átlagosnál). Legfőbb erénye, hogy sokkal ügyesebben
lehet másolni vele, mint ha idegen készülékről játszanánk be a műsort.
Siemens RS722 (magnórész)
Oda-vissza játszó készülék. Nem kell kivenni és megfordítani a
kazettát, a magnónk elölről-hátulról írja-olvassa a műsort. Azt
hihetnénk, ehhez mindenképpen kettőnél több fejre van szüksége. Nem
így van: amikor visszafelé akarunk játszani, az egész fejgarnitúra
pördül egyet a tengelye körül, és máris a túloldali (alsó) sávokat
tapogatja. Vagyis tehát itt sincs több fej, csak kettő, csak kettő.
Casseiverünkben, mint már említettük, baloldalt van a magnó,
jobboldalt a receiver. A kettő világosan elválik egymástól, "kerítésen
túlra" csak az a három kis választókapcsoló esett, amelynek már csak a
"skálaplexi" mögött sikerült helyet szorítani. Ezek: a Timer, amellyel
a kapcsolóórás üzemet lehet előkészíteni; a kézi metálkapcsoló (arra
az esetre, ha - bölcs előrelátás! - a gyárak elfelejtették volna
kivágni a kazettán a metálablakot), valamint a Dolby-kapcsoló. A
hálózati kapcsoló természetesen közös. A kivezérlésjelző, mint már
említettük, nem a magnóhoz tartozik, hiszen a szintszabályzás
automatikus.
A kazettatartón színesen világító nyilak jelzik, merre vezet éppen
a szalag útja. Közöttük pedig háromféle különleges szimbólum jeleníti
meg a funkciókapcsolóval kiválasztható üzemmódokat. Ilyen nyomdai
jelek nincsenek, így hát meg kellett rajzoltatnunk őket:
Előre, majd (irányváltás után) hátrafelé játszás, mint
közönségesen. Szalagvégen a magnó automatikusan Stopra kapcsol. A
kezelési útmutató ezt egyirányú üzemmódnak nevezi.
"Egyciklusos" üzemmód, azaz egy lépés előre, egy pedig hátra (akár
felvételről, akár lejátszásról van szó). Visszafelé ez nem megy, ha
visszafelé indulunk, a szalag elején leáll a készülék.
Ez már bonyolultabb, de nagyon szellemes. Háromszor fut erre és
háromszor amarra a szalag (3 ciklus), ebből az első ciklus felvétel is
lehet, a másik kettő értelemszerűen csak lejátszás. Utána a gép leáll.
A szoros értelemben vett üzemmódkapcsolók középen helyezkednek el,
és pongyolát viselnek, azaz vékony műanyag lebernyeg fedi őket, és
olyan benyomást keltenek, mint az egyszerűbb számológépek
tasztatúrája. A lapocskát vagy lapocskákat elég egészen gyöngéden
megnyomni, hogy az alattuk rejtőző kapcsoló működésbe lépjen.
Lejátszási kapcsolóból itt természetesen kétféle van, és ebbe a
nyomógomb-csoportba sorolták be a Felvételi Némítót is. Az üzemmód
kapcsolók szürke mezejétől élesen elüt a Felvétel sárga téglalapja.
Alatta, illetve még lejjebb, a háromjegyű szalaghossz-számláló
alatt találjuk a már említett funkcióválasztó-kapcsolót (Operation
Mode). Mellette LED-ek jelzik, milyen kazettával van dolgunk éppen.
Nem szóltunk még az AMPS-ről, azaz Automatic Music Play Systemről,
mely virágos kifejezés mögött egy jól ismert, egyszerűbb szolgáltatás
rejlik. Ha gyorscsévélés közben lejátszásra kapcsolunk, a magnó a
soronkövetkező műsorrész végén (illetve elején) megáll, és játékba
kezd. Ahhoz, hogy a gép felismerje és elkülönítse az egyes
műsorrészeket, legalább 4 másodperces szünetet kell hagynunk közöttük.
Felépítése
Komplikált kis jószág, de nem csoda: két motorja is van, az egyik
csévél, a másik a két lendkereket hajtja. (A kettős szalagirányra való
tekintettel kettős a hangtengely és kettős a nyomógörgő is.) A
kombinált fejet és a törlőfejet közös házba építették, irányváltáskor
ezek együtt fordulnak át. A forgatómechanikának nyilván nagyon
precíznek kell lennie, minthogy a legkisebb pontatlanság (vagy kopás a
használat során!) kimozdítja merőleges helyzetéből a fejréseket.
Az elektronika is meglehetősen bonyolultnak tűnik, de csak azért,
mert tele van mindenféle átkapcsoló és némító áramkörökkel.
Lejátszáskor a fej jelét egy NJM 4562 típusú dual IC erősíti, és
beállítja rajta a korrekciót (a fej és az időállandók átkapcsolásában
itt néhány tranzisztor is közreműködik). Aztán a Dolby-IC következik,
ennek típusjele TA7403P.
Felvételkor a mikrofon-keverőáramkör után (lásd az erősítőrész
leírásánál!) az automatikus szintszabályzó áramkör jut munkához.
Mindkét csatornán külön-külön figyeli a szintet, s ennek nyomán állít
elő egy közös szabályozójelet. A fejmeghajtó integrált áramkör NJM4558
típusú. Ehhez kapcsolódnak a felvételi korrekciót beállító tagok is.
A törlő és az előmágnesező jelet ellenütemű oszcillátor állítja
elő. A felvételi és lejátszási kattanások kipusztításával, az
oszcillátor jelnagyságának beállításával jónéhány tranzisztor van
elfoglalva. Az AMSS (zenekereső) áramkör egy tranzisztorból és egy
BA338 típusú IC-ből épül fel.
Hátra van még a java, a külön panelre szerelt vezérlőegység.
Lelke: egy LM6402A225 típusú, nagybonyolultságú IC. Ennek a bemenetére
fut be minden jelzés a kezelőszervekről, a szalagvég- és
szalagirány-érzékelőkről és az összes többi áramkörből. Meghajtó
tranzisztorok közvetítésével vezérli a mechanikát: a motorokat és az
elektromágneseket.
Hogy a hálózati tápegység mennyire komplikált, azt már előadtuk az
erősítőrész leírásakor. Most még arra kell felhívnunk a figyelmet,
hogy a Siemens belsejében csak úgy hemzsegnek az áramkörök, ami nem is
csoda, hiszen egy komplett minitornyot zsúfoltak össze egyetlen
dobozba. Az áramköri egységek bontható csatlakozósávokkal kapcsolódnak
egymáshoz, milliónyi kábel fut erre-arra, legény a talpán, aki
kiismeri magát közöttük. Igaz, a készülék belsejében viszonylag rend
uralkodik, de ha egyszer meg kell javítani valamit - nem, inkább
reménykedjünk, hogy egyhamar nem kell megint leemelnünk a tetőlapot.
Méréseinkhez
Szabadkozással kell kezdenünk. A Siemens adatait belegyömöszöltük
a Négy És Fél Magnó mérési táblázatába, hogy ezt a gépet is közös
nevezőre hozhassuk a többivel. "Extráira" való tekintettel azonban
szinte minden sor után csillagot kellett volna tennünk, és a magyarázó
szöveg végül hosszabbra nőtt volna, mint maga a táblázat. A
"lábjegyzeteket" itt foglaljuk össze, kommentárunk ettől lett oly
terjedelmes.
A szalagsebességet és a nyávogást mindkét irányban megvizsgáltuk,
erre utalnak táblázatunkban a jobbra-balra tekingető nyilak. A
nyávogás mindkét irányban jobb - egy picivel - az átlagosnál, mondjuk
a Philips és a Sharp egyenfutásánál.
Alaposabb magyarázatra szorul, hogyan interpretáljuk a bemeneti
feszültségek adatát. Az alábbi fejtegetés korántsem öncélú: mint látni
fogjuk, ebből következtethetünk rá, mennyire korrekt a Siemens
casseiver szintszabályzó automatikája.
Ismeretes, hogy ezeket a paramétereket a kivezérlés egy bizonyos
szintjéhez rendelik. Minthogy azonban a Siemens szintszabályzója
automata, magunknak kellett meghatároznunk azt a bemeneti
feszültségtartományt, amelyet az automatika még biztonságosan fel tud
dolgozni, anélkül, hogy túlvezérelné a szalagot.
Először is a 0 decibelnek tekinthető minimális kivezérlési szintet
kell definiálnunk, s ezt mi önkényesen "250nWb/m mínusz 6 decibelben"
határoztuk meg. Ez átlagos érték, és már megfelelő jel-zaj aránnyal
párosul. Talán mondanunk sem kell, hogy szalagtípusonként más és más
eredmény jön ki. Ezért szerepel a "Bemenő feszültségek/impedanciák 0dB
kivezérléssel" sorban egy "tól-ig" érték. Számszerűen: vasoxid
szalagon 330, krómdioxidon 450, metálon 290 millivoltot mértünk, a
vonalbemenetről (és hasonló arányokat a mikrofonbemenetről is). Az ily
módon értelmezett bemeneti feszültség nagyjából éppen a szabványosnak
felel meg.
Ezzel még nem értünk a végére, mert a minimális értéken kívül
szükségünk van a maximálisra is, amely feszültség nyomán az automatika
éppen 3% harmonikus torzításig vezérli ki a szalagot. Minél nagyobb
számot kapunk, annál nagyobb bemeneti feszültségtartományt fog át
biztonságosan az automatika. Szenteljünk az "extra" magnónak egy
"extra" méréstáblázatot. (Vasoxid szalagot használtunk, a
feszültségeket a vonal be- és kimeneten mértük.)
Mint látjuk: csak egészen nagy, 4,5V bemeneti feszültség kelt 3%
harmadik harmonikus torzítást - és közben még a második harmonikus is
kellőképpen alacsony. Vagyis a magnó erősítőrésze, s különösképpen a
szintszabályzó automatika nagyon becsületesen van megtervezve. Vegyük
még figyelembe, hogy a külső jelforrások, tehát a casseiverhez
csatlakoztatható másik magnó, a tuner stb. maximális kimeneti
feszültsége a szabvány értelmében nem haladhatja meg a 2 voltot.
Ekkora feszültség nyomán még nem keletkezik túlvezérlés a Siemensben,
sőt, minthogy 4,5 voltot "bír ki", az automatika még kiadós
tartalékkal is rendelkezik. Az is igaz viszont, hogy mindenért ő
felel: manuálisan nem avatkozhatunk bele a szintszabályzás műveletébe.
Ugorjunk most előre, összefoglaló táblázatunk "Harmonikus
torzítás" kezdetű soraihoz, ugyanis az ezekben foglalt adatok is az
imént említett méréssorozatból származnak. Felhívjuk a figyelmet, hogy
a Siemens adatai nincsenek teljesen szinkronban a többivel, hiszen
amazoknak a torzítását 0 decibeles kivezérléssel, tehát 6 decibellel
magasabb szinten mértük. De így is az a benyomásunk, hogy korrekt
módon beállított automatikával van dolgunk.
Visszatérve a megszokott sorrendhez: a lejátszási
frekvencia-jelleggörbék átlagosak, 16kHz-ig egyenletesek, és csak
18kHz-en esik számottevően a szintjük. (Vasoxid szalagon -4; -5dB,
krómdioxidon -3; -3dB adódott.) Ugyanezt az eredményt kaptuk
visszafelé játszáskor is. Ami pedig nem is olyan magától értetódő,
hiszen ha csak egy picit is kimozdul a fejrés a merőlegesből, máris
esni kezdenek a magashangok. Mi lesz, ha egy idő után bizonytalankodni
kezd a fejforgató mechanizmus? Nem hagyott nyugton bennünket a
kisördög, és végül megtettük, hogy több százszor ide-oda forgattuk a
fejeket, ellenőrizve, nem változik-e a magashang-átvitel. Nos: nem
változik! Persze, ez a próba túl rövid volt ahhoz, hogysem messzemenő
következtetéseket vonhatnánk le belőle, de azért reméljük, a
(rendeltetésszerű) használat során mindvégig precízen fog bólogatni a
Siemens fejgarnitúrája.
A teljes frekvencia-jelleggörbék krómon és metálon 15kHz-ig
futnak, vasoxidon jóval hamarabb lekonyulnak. A mélyhangátvitel
karaktere igen fura: mindvégig megvolna a basszus, de túl korán: már
70Hz körül kifut a 3 decibeles tűrésmezőből. Ha 4-4,5 decibelt is
megengednénk, 20Hz-re tehetnénk az alsó határfrekvenciát.
Elfogadhatóak a nagyobb kivezérléssel felvett görbék is, különösen
metálon, de nyomatékosan figyelmeztetnünk kell az Olvasót, hogy a 0
decibeles szint most 6 decibellel kisebb a megszokottnál!
A "dolbyzott" görbék is egész tisztességesek, különösen vason és
metálon.
A zajszintek átlagosak, de a 0 decibelhez viszonyított zaj egy
kicsit magas. Az áthallás megfelelő, a törlési csillapítás is
elegendő.
Összegezve: patton vagyunk; hifi-magnóban még sosem láttunk
automata szintszabályzót, és így méréseink alapján nem tudjuk
egyértelműen minősíteni a Siemens casseivert. Átlagosnak érezzük - és
ha valóban megüti az átlagot, akkor ez igazán nem rossz eredmény egy
összezsugorított mini-torony magnójától.
Szeánsz
Kiadós szeánszban volt részünk. A magnók hangminősége
természetesen fényegesen silányabb a megszokott lemezhangnál, úgyhogy
a szeánsz végére tökéletesen megutáltuk a tesztprogramot, az Ortofon
demólemez dixiejét, a JBL-countryt és a Tosca kíméletlen dinamikájú -
eltorzítva idegtépő - színpadjelenetét a Philips demonstrációs
lemezéről. (A szerkesztőség most sajnáltatni szeretné magát.) Viszont
fáradozásunk meghozta a maga gyümölcsét, mert mint látni fogjuk, új
etalon-készüléket találtunk magunknak és Olvasóinknak. A magnókat
betűrendben és szalagtípusonként minősítjük, az Orion SM250 ellenében.
Előbb a tesztkészüléket, majd (zárójelben) az etalont jellemezzük.
Természetesen mindkét jellemrajz viszonylagos, tehát csak együtt
érvényes.
I. Aiwa AD-F220Z
Vasoxid. Egy kicsit természetesebb, kevésbé harsány. Teresebb,
nyugodtabb hangkép. Kiegyensúlyozottabb, erősebb basszus. Dinamikai
többlet, nagyobb térérzet. Az énekesek szebbek. A zaj többnyire
kevésbé bántó. (Az SM250: harsányabb, magasabb hangszínű, a zaja is
magasabb tónusú. Kissé felfelé húz, élénkebb, de grízesebb. Fura
színezet, de a "csinnek" jók.)
Krómdioxid. Élénk, definiált szólamok. A zaj magasabb tónusú, de
ezúttal ez tűnik természetesebbnek. Színesebb, dinamikusabb hangkép.
(Az SM250: mélytónusú, tompa, kevésbé definiált. Kevésbé zajos, néha
többféle hangot hoz ki a zenekarból, nyugodtabb - de bágyadtabb is.)
Metál. Élénk, kicsit forszírozott hang, csengő (túlcsengő?)
egészséges tónus. nagyobb térhatás, több definíció. Időnként enyhén
grízes, többnyire azonban tisztábbak a magasai. (Az SM250: mélytónusú,
fojtottabb, nehézkesebb, nyugodt hangkép, de gyakran "lekváros".
Dinamikailag egy kicsit "lassú". A mélyátvitel az egyetlen előnye. A
zaja is előnytelen színezetű.)
Kommentárunk: az Aiwa tehát mind a három menetet megnyerte.
Különösen fölényesen győzött krómdioxidon, ami már csak azért is
figyelemreméltó, mert az Orion SM250 is általában krómdioxid szalaggal
produkálja a legtöbbet.
II. Philips F6121
Vasoxid. Magaskiemelés, hangosabbnak, élénkebbnek hat, kicsit torz
a teteje. Kevésbé zajos? Több hangszer hallható róla. Prezenszes
énekhang? Hangosabb? Harsány. (Az SM250: zajosabb, de egy kicsit
természetesebb, mélyebbre megy, valószínűleg magasabbra is.) A Philips
itt több szavazatot kapott.
Krómdioxid. "Cinnesebb". Valószínűleg prezensz-kiemelés. Először
jobbnak tűnik, de fárasztó. Voltaképpen mind a kettő szörnyű, de ezt a
nehezebb elviselni. Rács mögül énekel. A színpada beszűkül. (Más
valaki:) egy darabig tetszett, de harsány. Kásás, fojtott, mélyben
szegény, kisebb a tere. (Megint más valaki:) millió baja van. (Az
SM250: mélyebb tónus, természetesebb, kevésbé nyers, általában véve
jobb.)
Metál. Nem változott a tónusa, harsány. Beszűkül. Bizonytalan
énekesek, és tolakodnak. Több benne az élet. Kevésbé elviselhetetlen,
mint az előbb volt, de most sem jó. (Az SM250: zajosabb, bizonytalan
magasak, néha csúnyán szól, de az ének szebb. Kiegyenlítettebb, több
mélyhang, követhetőbb basszus-szólamok.) A Philips kevesebb szavazatot
kapott.
Kommentárunk: a Philips mélytartománya 50Hz-től túl meredeken esik
lefelé, a felső sáv pedig (vason és krómon) érezhetően kiemel, és a
kettő együtt fárasztó hatást kelt. Ez a magnó kétségtelenül metállal
szól a legjobban, ezzel a szalagtípussal eléri az SM250 hangminőségét
- de fárasztóbb hatású.
III. Sharp RT1010
Vasoxid. Csengőbb tisztább, "könnyebb" (mélyhiányos), csendesebb,
elfogadhatóbb. Tisztább, definiáltabb, kiegyenlítettebb. Néha a mélye
se rosszabb. Az operafelvételen már túlságosan cseng, "kiürül". Jobb
magashangok. Tágasabb tér. Tisztább szólisták. (Az SM250: vegyes
ítéletek. Jobb mélyhang, piszkosabb felső regiszter, erőtlen hangzás -
mások szerint mélyebb-magasabb és sztereóbb. Egyetértettünk viszont,
hogy a zaja elviselhetetlen.) Többségünk a Sharpot választotta,
egyikünk hozzátette: csakis háttérzenére, mert különben túl harsány.
Krómdioxid. Fordult a kocka. A Sharp most lágyabban, bágyadtabban
zenélt, lefojtotta-eltompította a szólistákat, egyikünknek sem
tetszett igazán. (Az SM250: egyikünk szerint túlságosan magasra húz,
nem jó a balansza, a többiek viszont egyértelműen szélesebb sávúnak,
egészségesebb hangzásúnak ítélték, úgy érezték, a mélyei-magasai
egyaránt jobbak.)
Metál. Megint a Sharp a jobb. Egészségesebb, tisztább,
definiáltabb, élénkebb, tisztább, levegősebb hangzáskép, egyikünk
szerint "nincs verseny a két gép között". (Az SM250: zajos. lefullad,
ványadt, a szólamok összefolynak; repedtfazék-fúvósok, nagyon rossz
énekhang. Másvalaki szerint: a magasai és a mélyei is jobbak, de a
zaja aggasztóan magas.)
Kommentárunk: erős korreláció a a frekvenciagörbékkel. A Sharp
krómdioxidon túl sokat esik magasban, és a szeánszon is ez a
szalagtípus feküdt neki a legkevésbé.
Lemezfelvétel kontra másolat. Eljátszogattunk még egy kicsit a
Sharp dupla magnójával, hogy megállapítsuk, mennyit romlik a műsor
hangminősége a másolás során. Minthogy a Sharp metállal szólt a
legjobban, ennél a szalagtípusnál maradtunk. (Ne feledd: másoláskor
minden hiba felnagyítódik!) Két teljesen egyforma metálkazettát
használtunk, az egyikre felvettük az eddig hallgatott tesztprogramot,
azután ezt a kazettát áttettük a "lejátszómagnóba", átmásoltuk a
műsort a másik kazettára a "főmagnóval", normál szalagsebességgel, és
összehasonlítottuk a két kazetta hangminőségét. Majd helyünkön tartva
a kazettákat, megismételtük a másolást, kétszeres szalagsebességgel,
és így is megcsináltuk az A- B tesztet. Úgy is mondhatnánk, azt
"játszottuk le", ami a 27. diagramon történik az A és B. illetve az A
és C görbe között.
A normál másolás eredményét közfelkiáltással jónak fogadtuk el.
Oda kelfett figyelnünk, hogy vakon is megkülönböztessük az "eredetit",
azaz a lemezfelvételt a másolattól. Aztán persze, amikor már
odafigyeltünk, akkor észre is vettük, hogy a másolaton a zaj megnőtt,
a dinamika csökkent, a hangkép erőszakosabbá, kontrasztosabbá vált,
elmosta az árnyalatokat. Popzenén mindez igen jól elviselhető, a
dixiland-en már zavaróbb, az operarészleten bántó - dehát a
szalagmásolásnak ez az ára, és ha két önálló masinával dolgozunk,
akkor sem lesz jobb az eredmény - sőt! A Sharp két magnójának a feje
egyébként igencsak egyformán van beállítva, nem emiatt romlik a
hangminőség.
A gyorsmásolással viszont csak rossz tapasztalatokat szereztünk. A
hangkép zajossá vált, előretolakodott ("anélkül, hogy lett volna
valami mondanivalója"), elvesztette térhatását, elvesztette
sávszéleit, elvesztette kapcsolatát a zenével. A legpregnánsabban ezt
az Ortofon (3.) demólemez dixie-jén éreztük. Amikor a bőgőt
csapkodják, minden basszushangot egy erős csattanás indít - legalábbis
ezt halljuk a lemezről és még a szimpla magnófelvételről is. A
gyorsmásolás viszont teljesen kiirtotta a bőgőhangból a magas
komponenseket, a bőgő csak brummogott-durrogott. Egyszóval, nem csak
az történik, amit a 27. diagram szemléltet. Nem csak a
frekvenciagörbék torzulnak el, hanem a dinamikai arányok és az
impulzusok idő-arányai is. Időt nyersz, zenét veszítesz,
IV. Siemens RS722
Vasoxid. Kiegyenlítettebb. Kevésbé agresszív. Dinamikusabb.
Basszushiány. Üres. Egysíkú. Túl magas tónus. Definiáltabb, tisztább
szólamok, egészségesebb énekhang. (Az SM250: rosszabb zajkarakter,
viszont dögösebb. "zaftosabb" hangkép, szélesebb sáv. A mélyek jobbak.
Ellenvélemény: fojtott, bágyadtabb hang, messzebb az eredetitől.) A
Siemens több szavazatot kapott.
Krómdioxid. Kemény, csengő, zajos hang. Gyanús, fárasztó.
Sziszegő, felfelé billen. Túlságosan cseng. Nincs tere, kiürül.
Harsog, idegen, idegesít. Mélyhiány. Sovány. A magas szólamok
definiáltabbak, levegősebbek (Az SM250: szélesebb sáv, sokkal jobb
basszus, néha kevesebb definíció, de közelebb áll az eredetihez.
Elviselhetőbb. Jobb a tere. Elfogadhatóbb basszus. Kiegyenlítettebb.
Sokkal jobb.) Nem volt szükség szavazatszámlálásra,
Metál. Kevésbé rossz, mint az előbb, de a karaktere nem változott.
Néha tisztább és csengőbb (kiemeli az énekeseket), de idegen,
fárasztó, kellemetlen, még a zaja is rosszabb. Tolakodó. Bosszantó. A
tere összeesik. (Az SM250: szintén romlott a krómdioxidhoz képest, de
még mindig ez adja a természetesebb hangképet. Zajos. A basszusa
fölényesen jobb.) Most sem volt vita.
Kommentárunk: túl szép lett volna, ha a magnó is annyira beválik,
mint az erősítője. Sajnos, a Siemens basszusátvitele gyönge, jobban
mondva: a karaktere előnytelen. Nem a "mélysége" hiányzik, hanem a
"mennyisége". (Lásd a frekvenciagörbéket.) érdekes, hogy vasoxid
szalaggal, tehát amikor ráadásul még a magasai is lekonyulnak (19.
diagram), a Siemens hangját kevésbé éreztük bántónak, feltehetően
azért nem, mert ekkor legalább egyensúly uralkodott a szélső
regiszterek között. A Fidelity persze ettől még nem lesz High.
*
Vegyem, ne vegyem? Nos, ezúttal nem félünk tanácsot adni az
Olvasónak. Minden érvünk az Aiwa AD-F220Z mellett szól - merthogy ez
az a készülék, amely vitán felül a legjobban szól. Műszakilag is ez a
legkorrektebb. Kockázatos dolog túl fényes jövőt jósolni egy olyan
szimpla szerkezetnek, amilyen egy alapfokú kazettás magnó, de minthogy
ebben az árkategóriában nem ismerünk jobbat, mától fogva ezt
szeretnénk használni etalonnak. (Persze, még néhány próbát teszünk
vele.)
Nem favorizáljuk a Philipset. Nem tetszett a hangja, és hát a
műszereink sem voltak róla nagy véleménnyel. Sorsa feltehetőleg az
árától függ majd.
A Sharp tulajdonképpen jól szerepelt a szeánszon, jobban, mint a
laboratóriumban. Mérsékelt paraméterei, s különösképpen a tarkabarka
basszusátvitele óvatosságra int bennünket, de érezzük, hogy ez a
másfél-magnó meg fogja találni a maga vásárlóit.
Boldogulni fog a Siemens casseiver is, ha másképp nem, hát akkor
mint divatcikk. Az RS722 minden bizonnyal kompromisszum - de egész
tisztességes kis kompromisszum.