Hogyan csináljunk rossz hangsugárzót - II. |
Cikkünk első részében arról értekeztünk, hogyan lehet elfuserálni
a "kétütemű villanymotorokat", illetve, hogy milyen szempontok szerint
válasszunk hangszórót, ha biztosítani akarjuk magunkat a jó
hangminőség ellen. Ma a keresztváltókról és a hangszóródobozokról lesz
szó. Ígérjük, ezúttal is mindent elkövetünk, hogy kielégítsük a rossz
hangsugárzók kedvelőinek információéhségét.
*
Rendszerek és 'rosszóverek
A tervezők hamar rájöttek, hogy "egyedül nem megy", vagyis hogy
egyetlen (pontosabban egyféle) hangszóróval nem tudják átfogni a
teljes hangfrekvenciás sávot. Tehát inkább két hangszóróval
próbálkoztak, mondván: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit.
Illetve: a mélyhangszóróból egy nagyot.
A szabás-varrás tanfolyam
Eddig az volt a baj, hogy a hangszórók nem sugároztak elég széles
sávban. Most viszont az okoz komplikációt, hogy azért így is éppen
elég széles sávban sugároznak, és belebeszélnek egymás mondandójába. A
mélyhangszóró magashangjai mindenesetre eltorzítják a felső
regisztert. A magassugárzó mélyhangjai ezzel szemben nem annyira a
mélyhangszórót zavarják, mint inkább a csipogót magát. (Ha túl mély
frekvenciák sugárzására és túl nagy membránkitérésre kényszerítjük,
tönkremegy.) A konstruktőrök legszívesebben ollóval nyírnák ketté a
diagramokat, hogy aztán úgy varrják össze, ahogy nekik tetszik:
"gyűszű, cérna, vasaló, vasaló - jaj de jól él a szabó, a szabó". Ámde
a hangszórók jelleggörbéit a valóságban csak "ferde egyenesek" mentén
lehet összedolgozni, a crossovernek - keresztváltónak, X-váltónak,
frekvenciaváltónak - nevezett szűrőáramkör segítségével. Ez a ferde
egyenes a leggyakrabban 6, 12 vagy 18dB/oktáv meredekségű (1. ábra).
Minthogy a crossoverek meredekségét dB/oktávban definiálják, mi is
oktávokban adtuk meg a frekvencia léptékét.
1. A 6, 12, 18 dB/oktáv meredekségű, szimmetrikus X-váltók
frekvenciakarakterének idealizált rajza. (A görbék a valóságban csak
jóval a keresztezési pont után egyenesednek ki.) A keresztezési
frekvencián elvben mindkét hangszóró egyformán sugároz, vagyis
együttesen éppen kiadják a referenciaszintet.
2. Háromutas rendszer mindkét keresztezési ponton szimmetrikus, 12
dB/oktáv meredekségű X-váltója. A középsugárzó gyakorlatilag egy
pillanatig sem dolgozik egyedül.
Minél kevésbé meredeken vág a crossover, annál egyszerűbb
megépíteni. A 6dB/oktávos X-váltókhoz elegendő balról egy tekercs
(amely leszedi a mélyhangszóróról a magasakat), jobbról pedig egy
kondenzátor (amely nem engedi a csipogóra a mélyebb frekvenciákat).
Viszont így roppant sokáig tart, amíg a hangszórók görbéje
összelapolódik. Bezzeg a meredekebb, 12 vagy pláne 18dB/oktávos
X-váltókkal gyorsan összedolgozhatják a két hangszóró átvitelét.
Látszólag. Ugyanis hiába ilyen szép szabályosak a 1. ábrán
látható, ferde egyenesek - a hangszórók görbéinek is lineárisan kéne
futniuk, s nem csak a keresztfrekvenciáig, hanem jóval tovább! A
keresztfrekvencia nem valamiféle startvonal, amelyen a futók átadják
egymásnak a stafétabotot, és elhárítják maguktól a további
felelősséget. A hangszóróknak ezután még minimum 1, de inkább 2
oktávon keresztül, 6dB/oktávos keresztváltóhoz pedig még sokkal tovább
is lineárisan kéne működniük.
A gyakorlatban a hangszórók a keresztfrekvenciáig jól viselik
magukat, onnan kezdve azonban zavaros, nyugtalan az átvitelük. Mintha
csak tudnák, hová tesszük a keresztezési pontot! Persze, nem ők
intézik így a dolgot, hanem a konstruktőrök: a görbe lineáris
szakaszát a végletekig kihasználják - a többit meg majd úgyis levágja
az X-váltó. Pedig nem vágja le, csak mérsékli. A hepék és a hupák így
is érződni fognak a hangsugárzó átvitelén.
Annál is inkább, mert - mint minden hifista tudja - az
elektroakusztikai jeleknek nemcsak a nagyságát (amplitúdóját) kell
hűségesen reprodukálni, hanem az időbeliségét, azaz a fázisát is.
Valójában a kettő csak együtt érvényes. Hogy az egyik a másik nélkül
mennyire megtévesztő lehet, azt éppen az 1. ábra bizonyítja a
legjobban.
Lyuk az életrajzon
Amikor elektromos ollónkkal belenyírunk a frekvenciagörbébe,
azonnyomban változtátni kezdjük a rendszer fázisát, mégpedig annál
hevesebben, minél meredekebben vág az olló. A fázistolás a görbék
jókora szakaszán érvényesül, de különösen a keresztfrekvencián
hatékony. A leggyakoribb 6 (és a 18dB-es) váltók itt éppen 90 fokot
tévednek, a népszerű 12dB/oktávos szűrők pedig a keresztfrekvencián
mindkét irányból 90-90, összesen 180 fokot hibáznak, ami azt jelenti,
hogy a mély- és a magassugárzó éppen ellenfázisban dolgozik. Kioltják
egymás átvitelét, és a frekvenciagörbe beszakad. Ezt úgy szokták
korrigálni, hogy a két hangszóró közül az egyiknek felcserélik a
polaritását, miáltal a keresztfrekvencián most minden stimmel -
viszont a görbe más szakaszain lépnek fel szép cifra fázisanomáliák.
Nem kétséges: a crossover afféle szükséges rossz. Nekünk, akik rossz
hangsugárzót szeretnénk csinálni, sokat lendít a dolgunkon.
Érdemes most visszalapozni az előző lapszámunkban közölt 12.
ábrához, amely a kettős hangforrások interferenciáit szemlélteti.
"Ugyan mi közünk a kettős hangforrásokhoz - kérdezheti az Olvasó -
nekünk mindig csak egyetlen hangforrásunk van: mélyben a
mélyhangszóró, magasban a csipogó!" Ez igaz, a középtartományban
viszont mégiscsak egyszerre sugároz a kettő, ennélfogva itt nagyon
szép interferenciáink lesznek, sőt, még szebbek, mint eddig, mert a
diagramra most még a fázistolások is rárakódnak. Ha különösen
esztétikus térbeli mintázatokat szeretnénk, akkor ügyeljünk: a két
hangszóró nehogy véletlenül túl közel kerüljön egymáshoz! Az is jó, ha
a dohogót meg a csipogót nem függőleges, hanem mondjuk vízszintes
vonal mentén helyezzük el. Valami kis aszimmetriát mindenképpen
vigyünk a rendszerbe, hogy az interferenciáink is aszimmetrikusak
legyenek, és folyvást változzanak, aszerint, ahogy föl-le járkálunk a
szobában. Éljük ki kreativitásunkat!
Itt az ideje, hogy figyelemre méltassuk a háromutas hangsugárzókat
is. A 2. ábrán egy ilyen rendszert vázolunk fel, az X-váltók
meredeksége mindvégig 12dB/oktáv, a keresztfrekvencia 640, illetve
5000Hz. A hangszórók itt kevésbé erőlködnek, mindegyik azt teszi,
amihez a legjobban ért, és még a Doppler-macskák nyávogása is teljesen
elhalkul, minthogy a mélyhangszóró most nem megy magasra, a felső
regiszterre pedig nem bízunk mélyhangokat. Már-már azt gondolnánk,
hogy számunkra itt nem terem babér, de azért ne keseredjünk el, inkább
vegyük szemügyre a középtartományt. Minek a hangját fogjuk hallani 640
és 5000Hz között?
Természetesen a középsugárzóét. Meg a mélysugárzóét. Meg még a
csipogóét is. És bele van keverve a hangkoktélba két aluláteresztő,
továbbá két felüláteresztő szűrő fázistoló hatása. A középső regiszter
mindenesetre a tér három pontján szólal meg egyszerre, a lehető
legtarkabarkább fázisban. Szemből talán lesz egy pont a levegőben,
ahol a rendszert lineárisnak mérhetjük - de mozduljunk csak ki ebből a
pontból jobbra-balra, le-föl, és térképezzük fel az interferenciákat!
Szóval, ne vessük el a háromutas rendszert: esélyeink, hogy rossz
hangsugárzót csináljunk, jobbak, mint valaha.
Képzeletünkben most magunk elött látjuk az Olvasót, amint
megkönnyebbülten felsóhajt, és végleg elveti azt a lidérces
lehetőséget, hogy hangsugárzónk netán mégis hifinek fog minősülni.
Sajnos, a fellegek még nem vonultak el a fejünk felől. Ne feledjük, mi
csak a legegyszerűbb példákat sorakoztattuk fel, márpedig egyes
elvetemült konstruktőrök sokkalta bonyolultabb X-váltókat fabrikálnak,
például olyat, amely aszimmetrikus, tehát nem azonos meredekséggel
vágja a mély- és a magassugárzó görbéjét, hanem alkalmazkodik ehhez
is, ahhoz is. Aztán mindenféle korrekciós tagokat iktatnak a szűrőbe,
hogy kisimítsák a frekvenciagörbe egyenetlenségeit. Vagy, hogy egyebet
ne mondjunk, nem röstellnek olyan rendszert tervezni, amelynek nemcsak
az amplitúdó-, hanem a fázisgörbéje is többé-kevésbé lineáris. Mint
látjuk, az ördög nem alszik. Még szerencse, hogy az ilyen faramuci
keresztváltókhoz 1. nagyon jól kell tudni számolni; 2. nagyon jól kell
ismerni a rendszer mindegyik hangszórójának valamennyi fontosabb
paraméterét; 3. nagyon jó műszerek kellenek hozzá és 4. ezeket kezelni
is tudni kell. Akit a fentebb felsorolt négy csapás nem sújt egyforma
hevességgel, az aludjon nyugodtan, és ne tartson attól, hogy a
keresztváltója valami kétségbeejtő véletlen folytán precízre
sikeredik.
Fegyelmezetlen tekercsek
Mindeddig feltételeztük, hogy a hangsugárzók belsejében katonás
rend uralkodik, hogy a hangszórók függelmi viszonyban állnak a
keresztváltóval, és ha az utóbbi azt mondja, hogy "végrehajtani",
akkor a hangszórók haptákba vágják magukat és azt felelik: "értettem".
Hát nem, a hangszórók nem fogadnak szót ilyen könnyen. Általában
teljesítik ugyan a parancsot, de nem egyszer visszakérdezik, hogy jól
hallották-e; máskor azt válaszolják, hogy "ezen még gondolkodnunk kell
egy kicsit" - és az is megtörténhet, hogy hevesen tiltakozni kezdenek
az utasítás ellen. Nem katonák ők, hanem fegyelmezetlen civilek.
Lelkük van. Elvárják, hogy szépen beszéljenek velük.
3. Dinamikus hangszórók jellegzetes impedanciagörbéje. Csak a harmadik
tartomány "nyugodt", "rezisztív" - a sáv többi része "feleselő",
"reaktív". (Colloms nyomán)
4. Példa a hangszórók reaktív viselkedésére: egy bizonyos magassugárzó
átvitele önmagában (A), illetve szűrővel (B), amely egyetlen
kondenzátorból áll. A kondenzátor jelenlétét a hangszóró élénk
rúgkapálással reagálja le az alsó rezonanciafrekvencián, de a felső
rezonanciája is megelevenedik valamelyest. (Colloms nyomán)
Illusztrációképpen 3. ábránk bemutatja a dinamikus hangszórók
jellegzetes impedanciagörbéjét. Mint látjuk, a hangszórókkal leginkább
a harmadik szakaszban lehet értelmesen beszélni: itt, hogy úgy
mondjuk, "néma ellenállással" veszik tudomásul feladatukat. A másik
három tartományban viszont inkább induktív vagy kapacitív, tömören:
reaktív módon viselkednek, visszapofáznak, és esetleg civakodni
kezdenek az X-váltó saját tekercseivel és kondenzátoraival.
A 4. ábrán egy magassugárzó produkálja magát. Átvitele eredetileg
szélessávú és sima, és mivel a keresztfrekvencia magasan van (7kHz),
elegendőnek látszik a 6dB/oktávos szűrő, azaz egyetlen kondenzátor. A
példánkban szereplő magassugárzó azonban nincs megelégedve ezzel a
műszaki megoldással, s nemtetszését azáltal juttatja kifejezésre, hogy
rúgkapálni kezd mindkét rezonanciafrekvencián (főleg az alsón). Az
átviteli görbe végülis sok mindenre emlékeztet, csak éppen egy
6dB/oktáv meredekségű egyenesre nem.
5-6. Egy háromutas, 12 dB/oktávos keresztváltó átvitele. Méréskor az
áramkört előbb 4 ohmos ellenállással (balra), majd egy 4 ohmos Orion
HS 280 hangszórókészletével terhelték (jobbra)
Hogy Olvasóink jobban érezzék (esetleg a saját vállukon is) e
probléma súlyát, az 5-6. ábrán olyan görbéket mutatunk, amelyek az
Orion HS280-assal kapcsolatosak. Az első diagramra egy gondosan,
szabályszerűen megépített, háromutas X-váltó átvitelét vittük fel
(keresztfrekvenciák: 1 és 7kHz, a szűrők meredeksége 12dB/oktáv),
miközben a keresztváltót - előírás szerint - 4 ohmos ellenállással
terheltük. Ámde a való világ (s ezen belül a HS280-as) hangszóróinak
impedanciája távolról sem konstans, s még kevésbé rezisztív. Ha a
keresztváltót nem a "steril" 4 ohmmal, hanem a HS280-as
hangszórókészletével terheljük, akkor úgy fog működni, ahogy a második
diagram mutatja. A középső görbe 800 és 8000Hz-en szinte égnek emeli a
két karját, mintha csak azt akarná mondani: "megadom magam ".
Ha jól megnézzük ezt a diagramot, rájövünk, hogy nem 3 görbét
látunk, hanem négyet, csak a középső kettő összefolyik. Merthogy a
középsugárzóra két szűrőt is ráakasztottunk: alulról egy
felüláteresztőt, felülről egy aluláteresztőt. A kétféle szűrő
szerencsés esetben nemcsak a hangszóróval diskurál hanem egymás között
is párbeszédet folytat. Fölöttébb tanulságos egyébként, hogy - mint a
6. ábrán látható - a mély- és a magassugárzó szűrői is produkálhatnak
egyet s mást. Holott nekik "papíron" semmi közük a középsugárzó
rezonanciáihoz.
A megvetésünk tárgyát képező, nevesebb hangsugárzók
keresztváltóján általában nehéz eligazodni. Ebből a szempontból
teljesen mindegy, hogy számítógéppel tervezték avagy szokás szerint
süketszobában kotyvasztották őket. Ugyanis a hangszórók tökéletlensége
miatt annyi mindent kell korrigálni, hogy a végén már az sem világos,
milyen meredek a szűrő és hol van a töréspontja.
Ennek a cikknek (és szerzőjének) túl szűk a kapacitása ahhoz,
hogysem bővebben szólhatna az X-váltók alkatrészeiről, a különféle
típusú kondenzátorokról és tekercsekről - holott ezek is jól
szolgálnak bennünket a minőség elleni küzdelemben. Nagy a "szórásuk",
öregszenek, reaktívak (tárolják és visszarúgják az energiát), és
számos torzításfajtát produkálnak. Az is előfordul, hogy az erősítőt
kényszerítik torzításra. (Vasmagos tekercsek, ha nem jól méretezték
őket, a zene dinamikus passzusaiban olymódon változtatják a rendszer
impedanciáját, hogy az erősítő hirtelen túlterhelődik, "klippelni"
kezd.) Az igazán jó minőségű alkatrészek kényelmetlenül drágák,
különösen azok, amelyeknek mélyfrekvencián nagy teljesítményt kell
elviselniük.
Megadhatjuk tehát a rossz hangsugárzóknak egy csaknem általános
érvényű receptjét: végy 2-3 hangszórót, válassz ki valamelyik
szakácskönyvből egy megfelelőnek látszó szűrőváltót, szerezz olyan
alkatrészeket, amilyenekhez hozzáférsz - és ne ellenőrizd, hogy ezek
mit művelnek együtt. Persze, ha valakinek szanaszéjjel hevernek a
lakásán a műszerek, és amúgyis van otthon süketszobája (a társalgó, az
ebédlő, a nappali és a vendégszoba mögött), akkor esetleg nem tud
ellenállni a csábításnak, s akár a szenvedélyévé is válhat, hogy
mindent megmérjen. Mi azonban ne fecséreljük a szót az efféle gyönge
jellemekre.
Hol kössük - mint kössük
Mint látjuk, ha egyszer szétnyírtuk a hangfrekvenciás sávot, utána
már nem lehet újra összeszőni - legfeljebb összebogozni lehet. Viszont
nem mindegy, hol kötjük meg a csomót. A fül ugyanis nem egyformán
érzékeny a különböző regiszterekben. Észlelni mindenképpen észleli
ugyan a hibákat, csak nem egyformán és nem azonos mértékben. Ez a
körülmény szabad teret nyújt kreativitásunknak: egyrészt szinte
biztosra vehetjük, hogy hozzájutunk az annyira áhított rossz
hangsugárzóhoz, másrészt még azt is mi magunk dönthetjük el, hogy a
hangsugárzónk milyen tekintetben legyen rossz.
A klasszikus, 15-20 évvel ezelőtti hifi-hangsugárzók általában
kétutasak: egy nagy, legalább 30 centis mélyhangszórót kombinálnak egy
magassugárzóval. A szűrőváltójuk többnyire 12dB/oktávos. A csomót 1kHz
környékén kötik meg, garantálva, hogy az X-váltó hatása a teljes
hangfrekvenciás sávban érvényesül.
A modern, "angolos" iskola inkább lemond a nagyenergiájú
mélybasszusról, kisebb dohogókat ajánl (általában 20 centiset),
szorgalmazza a speciális membrántípusokat, és a keresztváltó helyét
3-4kHz-re teszi. Minthogy az emberi fül éppen ebben a tartományban a
legérzékenyebb, biztosra vehetjük, hogy a "bog" hatása ezúttal sem
marad észrevétlen.
A háromutas rendszerekben az alsó keresztfrekvenciát a
leggyakrabban 3-600Hz között találjuk, tehát az emberi beszéd- és
énekhangok tartományának kellős közepén. Ez is nagyon jó hely. Mert az
oboa vagy a brácsa hangját nem mindenki ismeri pontosan, de mindenki
tudja, hogy milyen az emberi hang, hiszen egész életünkben folyvást
azt hallgatjuk, a lehető leghifibb minőségben. Észrevesszük, ha nem
ilyen!
Úgy tűnik, mindenképpen célt fogunk érni, ha bárhol is
megszakítjuk, majd újból összecsomózzuk a zenei alaphangok
tartományát. Csak arra vigyázzunk, nehogy véletlenül 6kHz fölé,
illetve 100Hz alá vigyük a keresztfrekvenciát, arrafelé ugyanis a fül
már kevésbé szigorú kritikus. Szerencsére meglehetősen ritka az olyan
középsugárzó, amely képes volna hibátlanul (tehát betörés, harangozás,
nyávogás stb. nélkül - lásd az összes előző fejezetet), lineárisan
sugározni 80-100Hz-től egészen 6-7kHz-ig. Ilyen galádságra
valószínűleg csak a hatalmas, iskolatábla-méretű elektrosztatikus
hangszórók képesek, meg néhány hasonló, futurisztikus modell, mint a
Magneplanar, amely nem elektrosztatikus ugyan, de éppoly nagy, éppoly
lapos és éppoly drága, mintha az volna. (A Magneplanar képét 14.
számunk sajtószemléjében közöltük. Ennek a spanyolfal-alakú
rendszernek a membránja "át van szőve" a tulajdonképpeni
lengőcsévével.)
Szubvencionált sztereofónia
Skandináv a pigmeustól, kőszáli kecske a tengerimalactól nem
különbözik annyira, mint a másfél-kétméteres elektrosztatikus panel a
könyvespolcra való, húszcentis törpedoboztól. És mégis van egy közös
vonásuk. (Azon kívül, persze, hogy zene szól belőlük.) Nevezetesen:
mindkettő jó néven veszi, ha "megtámogatják" az alsó két oktávban.
Erre szolgálnak az úgynevezett szub-basszussugárzók, amelyekből egyet
vagy kettőt szoktak csatlakoztatni a sztereó rendszerhez, 60-100Hz
közötti keresztfrekvencián. A minidobozt nyilván azért kell
"szubvencionálni", mert egyáltalán nincs basszusa; az ezerdolláros
ELS-nek volna ugyan, csak nem elég mély és nem elég erőteljes,
mondhatni: nem éppen ezerdolláros. Márpedig ha lúd, hát legyen kövér.
A szubbasszus-dobozok mindenesetre jó kövérek, 100-300 literesre is
meghíznak. Drágák is, persze, úgyhogy a tulajdonos előbb-utóbb maga is
szubvencióra szorul.
Beveridge elektrosztatikus hangsugárzó, szub-basszussal
Különösen, mert a szub-basszust nehéz összehozni a többi
regiszterrel. Ilyen mély frekvenciákon már jókora "graft" folyik át a
keresztváltón, akkora, hogy csak egészen nagy és szinte
megfizethetetlenül drága tekercsek és kondenzátorok viselnék el. De
még ha találnánk is megfelelő alkatrészeket, akkor sem tudnánk közös
nevezőre hozni a basszus és a szub-basszus hangnyomásszintjét. A
közép- és magassugárzók még elviselik, ha beiktatunk eléjük egy
ellenállást (potmétert), viszont a "normál" mélyhangsugárzónak az
ilyesmi teljesen elrontaná a csillapítását. A hagyományos, passzív
keresztváltó tehát itt csődöt mond - és ez a tény újabb aktivitásra
serkentette a hangsugárzó-konstruktőröket. Úgynevezett
aktívrendszereket állítottak össze: minden hangszórót külön
teljesítményerősítővel hajtanak meg, és a keresztváltóval nem a
hangszórók, hanem az erősítők között osztják szét a jelet (7-8. ábra).
Miután az X-váltónak most már nem áramot, hanem csak feszültséget kell
feldolgoznia, szinte mindent el lehet intézni egyetlen nyomtatott
áramköri lapon. Teljesen mindegy, magasra vagy mélyre helyezik-e a
keresztfrekvenciát. A szinteket is kényelmesen össze lehet hozni,
szintszabályozókkal.
7-8. ábra
Szub-basszust gyakorlatilag csakis aktívszűrőkkel lehet
csatlakoztatni, de persze "normál" hangsugárzókat is működtethetnek
aktív keresztváltóval. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy az aktív
módszer sorra "überolja" legerősebb ütőkártyáinkat. A külön-külön
meghajtott hangszórók sokkal szelídebbek, szófogadóbbak, hívebben
követik az erősítő utasításait, és egyáltalán nem zavarják sem
egymást, sem a keresztváltót. Könnyebb ekvalizálni-korrigálni a
frekvencia-, úgyszintén a fázisátvitelüket. Siralmas ügy.
No de él a magyar, áll Buda még - jelenleg nem sok aktívsugárzót
találni széles e hazában. Mellesleg külföldön sincsenek túlságosan
elterjedve, és könnyű megérteni, miért nem. Ha az aktívrendszer
mellett döntünk, először is búcsút kell mondanunk a kényelmes
receivereknek és az egybeépített erősítőknek (habár, ha az elő- és
végfokozatot szét tudjuk választani - és a tengerentúli készülékeken
ez csaknem általános - a teljesítményerősítőt továbbra is
felhasználhatjuk, csak ki kell egészítenünk további sztereó
teljesítményerősítőkkel.) Másodszor, ezeknek az erősítőknek, meg
természetesen a keresztváltónak is meg kell ütniük nagyjából ugyanazt
a nívót, hiszen változatlanul fennáll a szabály: a minőséget a
leggyengébb láncszem határozza meg. Hadd emlékeztessük az Olvasót
arra, hogy még a legszimplább meghajtófokozatnak is van valamiféle
hangszíne, sajáthangja, gyakran nem is kevés. Hogyne volna
hangelszínező hatása egy komplex elektronikus keresztváltónak!
És hát a leggyengébb láncszem azért így is a hangszóró marad. (Még
akkor is, ha maga Mark Levinson készíti hozzá a szűrőváltót.) Az
aktívrendszer egyébként is drága, tehát hajlamossá tesz a
takarékoskodásra, tehát nem csoda, hogy némely aktívdoboz gyöngébben
szól, mint a kétszerte olcsóbb passzív. Legalább is a külföldi
szakírók ítéletéből olyasmi derül ki, hogy a jelenlegi aktívrendszerek
az árukhoz képest nem elég jók, a minőségükhöz képest pedig túlságosan
drágák. Márpedig a High Fidelityben nemcsak a szorosan vett minőség
számít - ugyanennyire fontos az Ár/Minőség mutató is.
Végezetül egy pszichikai motívum. Mielőtt felesküdtünk volna az
aktívrendszerre, volt: egy erősítőnk meg egy pár hangdobozunk, ezeket
teszteltük-cserélgettük-módosítgattuk... Az aktívrendszer több
láncszemből áll: elektronikus keresztváltóból, két vagy több sztereó
végfokból, ugyanennyi (gyakorlatilag szabadon kombinálható!)
hangszóróból. És bármelyiket módunkban áll megváltoztatni, jobbra
cserélni. Érezzük a távlatokat? Némely aktívsugárzó tulajdonosának
egész élete nem más, mint egyetlen, véget nem érő A- B teszt.
Meridian aktívsugárzó. Elöl két KEF B110-es 200 Hz-től működik; az
oldalirányban sugárzó basszusrendszert további négy B110 alkotja
Dobozba zárt szellem
Témakörünk túlságosan összetett, nehéz megtartani a logikus
sorrendet. Így történhetett meg, hogy beszéltünk már mélysugárzókról,
sőt, szub-basszussugárzókról - anélkül, hogy egy árva szót is
ejtettünk volna elengedhetetlen kellékükről, a hangszóródobozról, a
hangszórók halhatatlan lelkének e földi porhüvelyéről. A hangszórók
nyughatatlan szellemek, s feltehetőleg hisznek a lélekvándorlásban,
mert gyakran átköltőznek egyik dobozból a másikba, mint ezt minden
hifista tudja. Test nélkül azonban nem létezhetnek, mindenképpen
szükségük van valamiféle dobozra.
9. Egy megválaszolatlan kérdés: hogyan tüntessük el a membrán
hátoldáról sugárzó jelet?
Hadd mutassuk be újra (némiképp módosítva) legelső rajzunkat,
szemléltetve, hogy hogyan sugároznak valójában a membránok (9. ábra).
Primitív rajz, de sokat mond, helyesebben sokat kérdez, ti. hogy hová
az ördögbe tegyük azt az energiát, amely a membrán hátoldaláról
sugároz? Fel lehetne használni valahogy, és akkor növelhetné a
hangszóró basszusának erejét. Csakhogy: ha összetalálkozik az
előrefelé, ellenkező fázisban sugárzott jellel, mélyfrekvencián
kioltja (akusztikai rövidzár), a magasabb regiszterekben pedig
elszínezi a frekvenciaátvitelt, és időben is elkeni az információt. Ha
pedig bezárjuk egy üregbe, nem marad nyugton, ficánkol, nekiütközik a
membrán hátoldalának sőt, keresztül is tudja verekedni magát a
membránon.
Akusztikusok és hangsugárzó-tervezők a legkülönfélébb módon
próbálják eltüntetni ezt a hátrafelé sugárzó jelet; a legszívesebben
átpasszolnák a negyedik dimenzióba. Tökéletes megoldást szerencsére
mindmáig nem találtak, a mi dolgunk tehát most csupán annyi, hogy
futólag sorbavesszük a különféle doboztípusokat, és megállapítjuk,
melyikkel miért lehet rossz hangsugárzót csinálni.
Egy fal, és más semmi
A hangfal olyan doboz, amelynek csak előlapja van. A legmélyebb
frekvenciák (=legnagyobb hullámhosszúságú hangok) megkerülik ezt a
választófalat, és kioltják önmagukat. Még az 50-60Hz-es basszushoz is
több négyzetméternyi hangfalra van szükség. Kézenfekvő megoldás
be(hang)falazni a hangszórót két szoba közé, de ezt manapság valahogy
nem kultiválják, talán mert a házgyári lakások fala betonból van,
nehéz kilyukasztani. Minden hangsugárzótípus közül a hangfalnak a
legszebb a mélyátviteli karaktere: a rezonanciafrekvencia alatt a
görbe mindössze 6dB/oktávval esik. Másrészt: minden hangsugárzó közül
a hangfalnak a legkellemetlenebb az iránykarakterisztikája; minthogy
ez a típus előre-hátra egyformán sugároz, a jelleggörbe egy "8"-as
számra emlékeztet. Még egy szempont: a hangfalra szerelt hangszóró
membránja szabadon mozog, tehát nem zavarja, ámde nem is csillapítja
semmi. Úgy dolgozik, ahogy akar - és ahogy tud.
Klasszikus hangfalat ma már nemigen használnak a hifisták.
(Legalábbis mélysugárzó céljára nem.) Vannak viszont különleges,
hangfal-karakterű modellek: a már említett
elektrosztatikus-rendszerűek és a Magneplanar. Ezekben nem a
hangszórót szerelték fel egy panelra, hanem maga a panel sugároz
előre-hátra. Bevalljuk, ezekről a Felső Tízezerhez tartozó
hangsugárzókról csak némi rosszindulattal tudunk rosszat mondani, de
azért egy kis erőfeszítés árán sikerülni fog. Szóval: a
membránfelületük azért ilyen nagy, hogy legyen basszusa. Ámde a nagy
felületeken menthetetlenül rezonanciák ébrednek keresztben és
hosszában, tehát a frekvenciaátvitel azért mégsem lesz annyira sima.
Aztán: a nagy felület a magasabb regiszterekben már nem tud pontszerű
hangforrást imitálni (erről majd később). Aztán: a mélyátvitelük
valóban kielégítő - mindaddig, amíg meg nem hallgatjuk őket
szub-basszussugárzóval kombinálva! S végül, de nem utolsósorban egy
praktikus szempont. "Nyolcas" iránykarakterisztikájuk miatt a
paneleket el kell húzni a falaktól, másfélkét méternyire. Tessék ezt
megszervezni egy 3x5,5 méteres szobában, úgy, hogy a sztereó
bázistávolságra is maradjon 3 méter. A megfejtők között
elektrosztatikus violinkulcsokat sorsolunk ki.
Lehet egy lyukkal több?
Ha eltekintünk a hangfalaktól, meg a tölcsérektől, amelyekről már
szóltunk, oda lyukadunk ki, hogy minden hangsugárzó valamiféle doboz,
csak éppen vagy van rajta lyuk, vagy nincs. Amelyiken nincs lyuk, azt
zári doboznak nevezzük, amelyiken van, azt reflexdoboznak, vagy - ha
összehajtogatott cső van a belsejében - labirintusnak.
Basszusátvitelükről bővebben írtunk lapunk 5. számában ("A három
kívánság - mese felnőtteknek a mélyhangsugárzó dobozokról"), nincs
értelme, hogy ismétlésekbe bocsátkozzunk. Csupán a tanulságot
foglaljuk össze: akármelyik típust választjuk is, kompromisszumot
kötünk, mert a basszus vagy több lesz, de zavarosabb - vagy kevesebb,
de tisztább. (Persze, ha ügyesen dolgozunk, elérhetjük, hogy a basszus
ne csak szegényes legyen, hanem ráadásul zavaros is.)
Inkább csak egy-két kiegészítést szeretnénk fűzni a
mélysugárzó-meséhez. A Szerző mindenekelőtt él az alkalommal, és
korrigálni szeretné egy hibáját: annakidején nem szólt a
mélysugárzó-rendszerek tranziensátviteléről, sőt, egyhelyütt azt írta,
hogy "az optimalizált labirintusnak ugyanolyan a mélyhangátvitele mint
az optimalizált reflexdobozé". Ez tévedés. A háromféle rendszer közül
a zárt doboz jelleggörbéje lankásabban esik, mint a másik kettőé (csak
12, nem pedig 24dB meredekséggel oktávonként), így kevésbé forgatja el
a rendszer fázisát, ennélfogva precízebb lehet az impulzusátvitele. A
labirintus pedig azért követheti precízebben a tranzienseket, mert a
hosszú cső rezisztív módon csillapítja a membránt, ennek folytán az
alaprezonancia nem lesz annyira reaktív, mint a reflexdobozoké. Ez
mellesleg egybevág azzal a hétköznapi tapasztalattal, miszerint a
basszreflex-dobozok nagy része "üt", vagy éppen hordószerűen döng.
Főleg, persze, ha nem tömik ki tisztességesen - ami nagyon előnyös, ha
valaki rossz hangsugárzót akar, de ragaszkodik az erőteljes
basszushoz. A fent leírt módszerrel elpénecolhatja a hangdobozt,
anélkül, hogy elbasszustalanítaná.
Jó tudni, hogy a mélysugárzók a felsőbb regiszterekben sem
működnek egyformán. Erről egyébként a múltkoriban is szó volt: a
reflexdoboz nyílásából magasfrekvenciás zajok, torzítások szűrődhetnek
ki (bolond lyukból bolond szél fúj?). Igaz viszont, hogy ezeket
blokkolni lehet egy úgynevezett passzív radiátorral, azaz a
reflexnyílásba épített, motornélküli membránnal.... De semmi gond: ha
ügyesek vagyunk, és nem függesztjük fel eléggé lágyan, akkor a passzív
radiátorral több bajt okozhatunk, mint hasznot.
A labirintus (Transmission Line) nyílásából szintén energia lép ki
a levegőbe, de a torzításokat meglehetősen leszűri a hosszú, kitömött
cső. A nyílás "frekvenciajelleggörbéje" viszonylag sima, a magasabb
frekvenciák fokozatosan halnak el. Az érem másik oldala: a labirintus
a gyakorlatban nagyon rossz hatásfokú rendszer, úgyszólván felzabálja
az erősítőteljesítményt, frekvencia- és impedanciagörbéje pedig
többnyire igencsak hullámos, a nem elég jól csillapított
csőrezonanciák miatt.
Hullámverés a dobozban
Nyílt tengeren senki se veszi észre, mikor van dagály, viszont a
zárt öblökben annál inkább feltűnik, hogy hirtelen megnő a víz szintje
és magasabbra csapnak a hullámok. Hasonló dolog történik a hangdobozok
belsejében is: dagály idején hanghullámok csapkodnak ide-oda, annál
hevesebben, minél nagyobbakat pumpál rajtuk a hangszóró. Bizonyos
frekvenciákon ezek visszaverődnek, mindennek nekimennek, természetesen
a membránnak is - sőt, keresztül is mennek rajta. Ezek a frekvenciák:
a doboz sajáthangjai. A hangsugárzó gazdája ott áll megfürödve.
Nemcsak a zene hullámaiban merítkezik meg; azt is folyvást hallgatnia
kell, hogy mi folyik a doboz belsejében.
10. Egy 170 milliméter átmérőjű, bextrén-membrános hangszóró
átbocsátóképessége. A doboz belsejéből érkező jelek alig 20 decibellel
maradnak a referenciaszint alatt; rezonancia-frekvencián a membrán
szinte mindent átenged. (Freyer ábrája)
11. A frekvenciagörbe változása az idő függvényében. A hangszóró saját
berezgései között, nem egészen 1 milliszekundumra a kiindulási
görbétől fel lehet ismerni a doboz hátoldaláról érkező jeleket,
amelyeket a membrán nem képes feltartóztatni. A mérés tárgyát képező
rendszer egy 110 milliméteres, bextrén-membrános hangszóró,
feltehetőleg a KEF B110, egy 7 literes dobozban. (Ábránkat a KEF cég
egyik kiadványából vettük át)
12. Különböző vastagságú hangdobozfalak rezonanciái a hangszóró saját
akusztikai kimenetéhez viszonyítva. (Barlow ábrája)
13. Bitumenes csillapítólemez hatása. A dobozfal alaprezonanciája 10
decibellel csökkent. (Barlow ábrája)
Minél nagyobb és minél vékonyabb a membrán, annál jobban átfolynak
rajta a késleltetett, a doboz belsejéből visszaverődött jelek. Hogy ez
az árapály-jelenség mennyire drasztikus, mindenki megítélheti 10.
ábránkból. A hangszórómembrán redukálja ugyan valamelyest a
nemkívánatos jeleket, de azok így is csak 20-25 decibelnyire maradnak
el a műsorjeltől. A csillapítás egyhelyütt mindössze 6dB, az
alaprezonancián pedig úgyszólván semmi - a membrán itt szinte mindent
keresztülenged. Ha számításba vesszük, hogy a példánkban szereplő
hangszóró viszonylag kicsi, a membránja pedig tömör, súlyos
műanyagból, bextrénből készült - fogalmat alkothatunk a nagy
papírmembránok frekvencia-átbocsátó képességéről. A visszaverődést
természetesen nem akkor fogjuk hallani, amikor magát a műsorjelet,
hanem valamivel később. Vagyis "elkeni a zene jelenidejét", ahogy ezt
11. ábránk szemlélteti. Meg kell jegyeznünk, hogy ezeket a szép hegy-
és vízrajzokat a gyárak kizárólag elvi cikkekben publikálják. Eszükbe
sem jut, hogy az eladott készülékek mellé dugott
gyártmányismertetőkben is ilyesmivel rémisztgessék a félénk
audiofülűeket.
Az a bizonyos vatta-, üveggyapot- és gyapjúhalmaz, amit a
hangdobozok belsejében találunk, a belső hullámverés csillapítására
szolgál. Csillapítja is az állóhullámokat, körülbelül annyira, mint a
citromos tea az influenzát - nem öli meg a vírusokat, de nélküle még
kutyábbul érezné magát a beteg. Az állóhullámok csomópontja egyébként
a doboz belsejében képződik, nem a falak mentén. Ha tehát a
csillapítást hatástalanítani akarjuk, ne lazán függesszük fel a
vattát, hanem szögecseljük oda a fára jó szorosan.
Az állóhullámok frekvenciaspektrumát jórészt a doboz méretei
határozzák meg, ahogyan a teremhangok eloszlása is a szoba méreteitől
függ. Erre az analógiára támaszkodva az akusztikusok azt javallják,
hogy "hangoljuk szét" a doboz méreteit, s ezzel a rezonanciákat is.
Például jónak tartják az 1:1,6:2,5-ös méretarányokat. Hasonló
megfontolás alapján ajánlják a szabálytalan doboz-alakzatokat, tehát
például az öt- vagy hétszögű hasábformát. Visszájára fordítva az
akusztikusok tanácsait, könnyen megfogalmazhatnánk, mi kell egy rossz
hangsugárzóhoz, - de most valahogy nem vagyunk magabiztosak. Mert
például a Spendor BC1 dobozának belső méretaránya körülbelül 1:1:2 -
és ezt a hangsugárzót mégis viszonylag színezetlen hangúnak tartják.
És még egyszer, utoljára a labirintusról. Ez folyamatosan emészti
fel az energiát. Minél hosszabb, annál mélyebb frekvenciákat képes
elnyelni. Az ideális (negyedhullámhosszra hangolt) labirint csak a
mélybasszus tartományában dolgozik vissza a membrán hátoldalára. A
való világ labirintusainak azonban van érzékük a realitásokhoz.
Minthogy hosszúságuk miatt nem férnének be a szobába, "össze vannak
hajtogatva" - és a hajtogatásból adódó csőszakaszokban állóhullámok
képződhetnek. Magának a labirint-csőhossznak pedig van egy sajátos
felhang-struktúrája. Különösen a Harmadik és az Ötödik szól megkapóan.
Ezeken nem szimfóniát értünk, hanem harmonikus torzítást.
Gyapjúval kitömött cső a KEF B139 oválhangszóró mögött: a
labirint-rendszerű IMF Professional Monitor IV
Fal rengető!
A hanghullámok nemcsak a membránt csapkodják, hanem a dobozfalat
is. Meg is rázzák, alaposan: A 12. ábrán egy kísérlet eredményét
látjuk. A kutatók megmérték egy hangszóró frekvenciaátvitelét, majd
különféle vastagságú rétegelt lemezeket szereltek elé, és újra
felvették a frekvenciagörbét - a panelen keresztül. A diagram tanúsága
szerint a kritikus frekvenciákon mindegyik panel teljesen
transzparens, átengedi a teljes energiamennyiséget, amit kap. A jól
összedolgozott hangdoboz-falak természetesen sokkal merevebbek a
különálló, szimpla paneleknél, de bármennyire merevek is,
rezonanciafrekvenciájukon annyi hangot engednek át, hogy az 10
decibelnyire is megközelítheti a referenciaszintet. Talán mondanunk
sem kell, hogy ezek a rezonanciák megintcsak némi késéssel érkeznek;
ráadásul sokkal nehezebben csengenek le, mint a membránon
keresztültörő jelek. A faanyag ugyanis súlyosabb a papírnál vagy a
műanyagnál, és ha egyszer rezgésbe jön, beletelik vagy fél másodperc,
amíg úgy-ahogy lecsillapodik.
Ez való nekünk!
Mások azonban nem lelkesednek ennyire a panelrezonanciákért, és
megpróbálják csillapítani mindenféle bitumenes borításokkal. A 13.
ábrán ennek a praktikának az eredményét szemléltetjük: a dobozfal
rezgése csillapodott, rezonanciafrekvenciája lejjebb tolódott. Ez a
technika azonban csak akkor hatékony, ha a dobozfal tömege csekély, a
csillapítóanyag pedig súlyos. Ebből a tényből máris ihletet
meríthetünk egy-két fölöttébb rosszul sikerült hangszóródobozhoz.
Ugyanis ha a dobozfal vastag, akkor merev ugyan, de súlyos, tehát csak
nagyon sok csillapítóanyaggal lehetne "megfogni". Ha viszont vékonyak
a dobozfalak, akkor nehéz megmunkálni őket, és asztalos a talpán, aki
igazán merev dobozt tud csinálni belőlük.
Aztán az is elgondolkodtató, hogy merre érdemes eltolni a
dobozfalak önrezonanciáját. A Spendor BC1 tervezői például lefelé
nyomták, mondván, hogy így kevésbé zavaró. Ezzel szemben a Celestion
SL6 konstruktőrei a végletekig kimerevítették a dobozfalat, és felfelé
tolták a rezonanciát, mondván, hogy így kevésbé zavaró. (Ma
kétségtelenül ez az uralkodó tendencia.) Most már csak az a kérdés,
vajon melyik frekvenciatartományban érdemes benntartani a rezonanciát,
hogy a lehetá legzavaróbb legyen. Amíg erre a kérdésre nem kapunk
választ, nem tudjuk megmondani, hogyan csináljunk rossz
hangszóródobozt. Az Olvasónak saját megérzéseire kell hagyatkoznia.
A "know-how"-t azért alább összefoglaljuk. Tehát: lefelé mozdul a
rezonancia, ha az oldalfalakat vékonyítjuk vagy méretüket növeljük.
Felfelé mozdul, ha a falat vastagítjuk, méretét csökkentjük, hosszúkás
vagy szabálytalan alakúra szabjuk, meggörbítjük (!), megfeszítjük,
keresztlécekkel merevítjük. Hasznos tudnivaló, hogy minden
hangszóródoboznak az előlap a leggyöngébb fala, minthogy azon
kivágások vannak, és így nincs elegendő tartása. A nagyméretű dobozok
(bármilyen vastag a faluk!)általában jóval mélyebben rezegnek és
sokkal erősebben is, mint a miniboxok. A szakemberek manapság úgy
vélik, hogy ha egy doboz köbtartalma meghaladja a 30-40 litert, a
falait okvetlenül csillapítani kell. Mi tehát még véletlenül se
tegyünk ilyet.
Egyébiránt, akkor se reménytelen az ügyünk, ha a dobozrezonancia
csillapítva van. Ezek a rezonanciák ugyanis furcsán viselkednek.
Hagyják csillapítani magukat, de amint ellaposodnak, egyszersmind
elterebélyesednek (14. ábra). Némely kutatók megesküsznek rá, hogy a
széles, lapos rezonanciákat sokkal jobban meg lehet hallani, mint
azokat az éles berezgéseket, amelyek belül maradnak egy viszonylag
szűk frekvenciasávon.
14. Rezonanciacsúcsok csillapodásának karaktere. A berezgés általában
kiszélesedik. Frekvenciája a valóságban lejjebb száll, mert a
csillapítóanyag megnöveli a rezgő rendszer tömegét.
Pontszerű hasábok
Az ideális hangsugárzót úgy definiálják, hogy: pontszerű
hangforrás. Ez minden frekvencián ugyanabból a geometriai pontból
sugároz, teljesen koherens fázisban. Egyetlen hibája, hogy nem
működik. A pontnak ugyanis nincs kiterjedése, ennélfogva sugározni sem
tud.
A pontszerű hangforrást csak imitálni lehet, több-kevesebb
sikerrel. A frekvenciasávot végülis egyszer már felosztottuk két vagy
több hangszóró között, és ezek mind pontszerűnek minősülnek,
mindaddig, amíg az átmérőjük kisebb a lesugárzott hang
hullámhosszánál. Önmagában véve pontszerű forrás az egyméteres
szub-basszussugárzó, akárcsak a felső basszust szolgáltató,
könyvnagyságú minidoboz, a 3kHz fölött sugárzó 25 milliméteres dóm
vagy a 10 milliméteres "szupertweeter". Ha sikerül összehozni őket
valami koncentrikus alakzatban, akkor ezt a hangsugárzót pontszerűnek
tekinthetjük. Ha nem - nem. A legismertebb koncentrikus hangsugárzó a
Tannoyé, ebben egybe van építve a dohogó és a csipogó, de különálló
hangszórókkal is imitálhatják a "pontszerű hangforrást".
Tökéletesen, hál' Istennek, ez soha nem fog sikerülni. Ugyanis,
míg a geometriai pontnak nincs térbeli kiterjedése, az akusztikai
értelemben vett pontszerű hangforrásnak érezhetően gömb alakúnak kell
lennie. A gömb úgy "támasztja alá" az éppen lesugárzott hangot, hogy
sehol sem képződik rajta másodlagos hangforrás. A hanghullámok nem
ütköznek bele semmibe, szép simán kiterülnek" a gömbfelületen -
persze, csak addig, ameddig annak átmérője arányban áll az ő
hullámhosszúságukkal.
Az emberek azonban valahogy nem szeretik a gömbölyded alakzatokat,
legalábbis a High Fidelityben nem. A nagy építész, Le Corbusier
szavaival: életünket az átkozott derékszög uralja. És persze könnyebb
összeasztaloskodni egy hasábformát, mint egy gömböt vagy valami
tojásdad figurát. Ennélfogva a legtöbb hangdoboz úgy néz ki - mint egy
hangdoboz. Hasábformájú. Van hat oldala, nyolc sarka, tizenkét éle.
Ezeken mind elhajlik, megtörik, újraképződik a hanghullám, más szóval
diffrakciók lépnek fel.
Tegyünk egy kis kitérőt, és lapozzunk vissza előző lapszámunk 11.
ábrájához: a hangszóró csak mélyebb frekvenciákon "szórja" a hangot, a
magasabb frekvenciákat pedig mindinkább előrefelé irányítja. Ennek a
jelenségnek az lesz az eredménye, hogy hangsugárzónk
frekvenciaátvitele felbillen! Ha ugyanis a teljesítmény előbb
egyenletesen pumpálódik szét a térben, majd pedig - magasabb
frekvenciákon - egyre inkább tengelyirányban összpontosul, akkor a
hangnyomásgörbe egyenletesen emelkedni fog. Néhány oktávon belül 6
decibellel nő a szintje. Ez a néhány oktáv nem más, mint az az
átmeneti tartomány, amelyben a hangsugárzó összemérhetővé válik a hang
hullámhosszával, és fokozatosan elveszíti pontszerű jellegét.
B&W hangsugárzó. Felső részét a diffrakciók elkerülése végett
legömbölyítették
15. A doboz-formátum, pontosabban a diffrakciók hatása a
frekvencia-átvitelre 100 és 4000 Hz között; a vízszintes osztások 5
decibelre vannak egymástól. A kísérleti hangszóró 2-3 centiméteres
volt, a próbatestek átmérője 60 centiméter. (Olson ábrája)
És a diffrakciók ebben a tartományban érvényesülnek igazán! Szinte
minden akusztikával (vagy hifivel) foglalkozó újság publikálta már azt
a diagramsorozatot, amelyet mi a 15. ábrán adunk közre: így módosítja
a hangsugárzók átvitelét az átmeneti tartományban a tulajdon
dobozformájuk! Kevésbé ismeretes, hogy ezt a kísérletet
"laborméretekben" végezték, egy különleges, szélessávú, de csak néhány
centiméter átmérőjű hangszóróval és körülbelül 60 centis
próbatestekkel, s ezért nem annyira a mélysugárzók, mint inkább a
közép- és magassugárzók doboz-diffrakcióját modellezi hűségesen. Egy
biztos: bármelyik frekvencia azonnal "megérez" bármiféle
diszkontinuitást, tehát felismeri az éleket, sarkokat, síkokat,
üregeket, egyszóval az eltérést a számára ideális gömbfelülettől.
Most már csak néhány jó tanács van hátra. Fontoljuk meg őket,
hiszen ez az utolsó alkalom, hogy elronthassuk a hangsugárzónkat. (Ha
meg már eddig is rossz volt, akkor most feltehetjük művünkre a
koronát.) Tehát:
Semmiképpen se térjünk el a négyzetes hasábnak nevezett
alakzattól. És legyen a dobozunk széles és lapos, mint a palatábla,
nehogy véletlenül pontszerűnek minősüljön. (Ebből a szempontból még a
Magneplanarok és az ELS-ek is szalonképesek a mi számunkra.)
A doboz élei legyenek élesek! A sarkai sarkosak! Semmi hajlat,
semmi görbület!
A hangszórókat a világért se kívülről szereljük az előlapra,
csakis belülről, úgy, hogy rá tudjon sugározni a kivágás éleire!
Használjunk akusztikai terelőelemeket! Még a csipogók is
boldogabban csipognak, ha mindenféle korongokat, koszorúkat,
műanyagcsillagokat szerelünk eléjük. Az is nagyon effektív, ha a nagy
membránok közepébe kis papírtölcséreket ragasztunk. Hadd
kommunikáljanak egymásközt!
És így tovább. Folytathatnánk még sokáig ezt a "pontszerű
hasábjainkról" szóló fejezetet - de lapunk terjedelme véges, és
mindjárt a végére érünk a hasábnak. Úgyhogy ide is kívánkozik már
valami pontszerűség.
*
Kutyafuttában végigszaladva az egész hangszórótechnikán,
hamarjában ennyit tudtunk összehordani. De reméljük, már ez a pár
maréknyi műszaki motívum is meggyőzi az Olvasót: igenis, lehet rossz
hangsugárzót csinálni! Hogy mást ne mondjunk: erre még jelen sorok
szerzője is képesnek érzi magát!
Némely kishitűek talán visszariadnak e nagyszabású vállalkozástól,
mert úgy vélik, igazán rossz hangsugárzót csak a gyárakban lehet
összeeszkábálni. Ez azonban tévedés! Bárki nekigyürkőzhet a
feladatnak, otthon, igen, akár a konyhában is, és ha megvan benne a
kellő elszántság, munkáját előbb-utóbb siker koronázza. Tapasztalni
fogja: nincs rossz konstruktőr - csak rossz hangsugárzók vannak...
Szekám Pál