Hetedhéthatár |
Hi-Fi News & Record Review
1984. május
Időről időre szóba kerülnek a Másolásgátló Elektronikák, amelyek -
ha léteznek és ha működnek - meghiúsítják a zenei műsorok
magnószalagra vételét. (Lásd HFM 12., 58. oldal, HFN & RR 1983.
február.) Nos, úgy látszik, most már talán létezik ilyesmi - de a
magnósoknak mégsem kell tartaniuk tőle.
Ezt a másolásgátlót a JLC nevű, számítógépes szalagok
kopírozásával foglalkozó angol cég találta volna fel, mely tényről a
Personal Computer News című újság tudósít, s e tudósítás nyomán az
olvasók csapatostul telefonáltak a HFN & RR-nek, pontosabban Barry
Foxnak, az új technológiákkal foglalkozó rovat szerkesztőjének. Fox
szkeptikusan ugyan, de kötelességből felhívta a JLC céget, ott azonban
- és most kezd érdekes lenni a dolog - elzárkóztak a válasz elől,
mondván, hogy a Honvédelmi Minisztérium titoktartásra kötelezte óket.
(Tudvalévő, hogy minden országban, tehát nálunk is, a katonáknak
"elővételi joguk" van a szabadalmakra.)
Úgy tűnik, most már lezárhatjuk a Másolásgátló Elektronikák rövid,
de groteszk történetét. A hangfelvételi iparágban már a hetvenes évek
eleje óta vadásznak valamiféle másolásgátlóra, amely "megmérgezné" a
másolatot, anélkül, hogy az eredeti műsort is élvezhetetlenné tenné.
Az eredmény a nullával egyenlő. A video-iparnak már több esélye volna
egy másolásgátlóra (mondja Fox), mert ha sikerül megbolondítani a
szinkronjeleket, akkor esetleg elérik, hogy az első generációs szalag
még jó képet ad, a második generációs viszont (a másolat) már nem
produkál stabil képet. Egyelőre azonban csak azt sikerült elérni -
hogy már az első generációs szalag képe sem stabil.
Kalózellenes elektronikára a komputerszakmának volna a legnagyobb
esélye, minthogy a műsorhoz hozzáadandó, zavaró jelnek itt nem kell
meghallhatatlannak lennie. Csakhogy ebben a szakmában a találmánynak
stratégiai jelentősége van, s mint láttuk, a Másolásgátló
Elektronikára is rátették kezüket a katonák. Ha viszont a Honvédelmi
Minisztérium történetesen feloldaná a tilalmat - nos, akkor ebből arra
lehetne következtetni, hogy a találmány nem vált be.
* Lemezjátszórevü. Úgynevezett "megfizethető" készülékeket tesztel
Colloms, a következő ötöt: B&O 1800 (hangszedővel 100 fontsterling),
Rotel RP850 (hangszedő nélkül 150,-), Rega Planar 3, immár az új RB
300 hangkarral (200,-), Logic Tempo (a Datum karral, 230,-) és a
Heybrook TT2/II (csak futómű, 230,-). Mint a felsorolásból kiderül,
ezek a gépek nem ugyanabba a súlycsoportba tartoznak, és habár
mindegyikük elég jó bizonyítványt kap, ezeket a bizonyítványokat nehéz
közös nevezőre hozni.
Csak középsúlyú - de súlycsoportjában állítólag verhetetlen. A Rega
Planar 3, plexi tányérjával és az új RB300 hangkarral
* Mennyit lehet elkérni manapság egy jó előerősítőért? Nézzük
csak. John Atkinson a PS Audio Model IV-et vizsgálgatja; ez az
amerikai jószág eredetileg nem volt nagyon drága, de az export során
jócskán felment az ára, a briteknek 570 fontot kell fizetniük érte.
Colloms a nyugat-berlini Burmester előerősítőjével barátkozik: a 785
jelű modell 800 font, a 808 jelű (összeállításától függően) 2-4000
fontsterlinggel könnyíti meg a vevő bankszámláját. Végül Atkinson is,
Colloms is meghallgatja az ARC csöves előerősítőjét, az SP10-et
(3000,-), és konstatálják, hogy ehhez fogható hangminőséget még soha
nem hallottak, sem LP-ről, sem CD-ről. Az ARC elő- és végerősítői
szinte ellenszavazat nélkül állnak a lista élén, úgyszólván hanyatt
esik előttük minden brit szakíró. Szóval, akik eddig hagyták magukat
fél(re)vezetni, most inkább hagynák magukat csőbehúzatni - ha futná rá
a pénzük. Ennyit a technika hétmérföldes léptű fejlődéséről.
Versenytárs nélkül: az elektroncsöves Audio Research SP10 előerősítő,
vele azonos méretű tápegységével
* Aki nem győzi fonttal, fontolóra veheti, ne építse-e meg azt a
hiper-szuper világteteje előerősítőt, amelynek leírását Ben Duncan
teszi közzé a Hi-Fi Newsban, mondván, hogy az AMP-01 (ez a típusjele)
olyan hangminőséget produkál, amilyet eddig semmiféle készülék nem
múlt felül, legyen bár csöves, bipoláris vagy bármilyen. Úgy tűnik, a
HFN & RR is komolyan veszi a dolgot, mert mostantól kezdve 4 (!)
számon keresztül, összesen 24 újságoldalt szentel az AMP-O1-nek. Az
alkatrészeket (közéjük értve a nyomtatott paneleket és a fémházat) az
alábbi címen lehet megrendelni: B & J Sound, Kirkby Lane, Tattershall,
Lincoln, LN4 4PD.
"The 50 mm man". Ted Jordan, az 50 milliméter átmérőjű szélessávú
hangszórók konstruktőre, hatszögletű hangdobozával és az új MOSFET
végerősítővel
* Jobb felső képünkről Ted Jordan néz ránk, "the 50mm man", ahogy
a HFN&RR nevezi az angol hangszóróipar e nagy öregjét, a szélessávú
dinamikus hangszórók utolsó megszállottját, a teniszlabda-méretű (50mm
átmérőjű) hangszórómodulok gyártóját. "Ha megtudod, hogy Jordan
tervezte a Goodmans Maximot (egy zárt dobozt, 50 milliméteres
dohogóval, amely az orgona mélyhangját is nagyszerűen reprodukálta),
és hogy az ő hangszórókról írt könyve 1961 óta afféle kötelező
olvasmány a hangszórótervezők számára, megérted, hogy Jordan
e1határozása, miszerint megépíti az elképzelhető legjobb hangszórót,
olyannyira kikerülhetetlen volt, mint villámlás után a mennydörgés."
Jordan egyébként csakis csupaszon árulja a szóban forgó, 50
milliméteres modulokat, de ad hozzájuk ötféle doboztervet; a képen
látható, hatszögletű doboz leírását 1979 áprilisi számában közölte a
HFN & RR. A modulokat természetesen minimum négyesével kell használni,
hogy elegendő hangnyomást szolgáltassanak, ennélfogva
magasfrekvenciákon jókora diffrakciók léphetnek fel, ámde ezt a
jelenséget nem hozzák szóba az interjúban.
A tranziens átvitele viszont minden bizonnyal kitűnő lehet a kis
hangszórónak. Ha igaz, mozgó tömege mélyfrekvencián is csak 1,31
gramm, magasabb frekvenciákon pedig (vagyis amikor a membránszél már
nem mozdul) még ennyi sem. Jordan szerint jobb az impulzusátvitele,
mint a drága elektrosztatikus fejhallgatóké. A modulok 100Hz-től
felfelé használhatók, tehát kell hozzájuk egy szubbasszus, 150Hz
körüli keresztfrekvenciával. Jordan nagyon ambicionálja, hogy
hangszóróit előbb vagy utóbb dohogóval és hangszóródobozzal, tehát
kompletten hozhassa forgalomba.
Mi több, úgy véli: a jelenlegi erősítők nem elég jók és nem elég
gyorsak az ő hangszóróihoz. Ezért most maga tervezett egy erősítőt,
szeparált előfokkal és MOSFET teljesítményfokozattal - amelyet máris
hirdetnek a HFN&RR-ben...
* Nagyban folyik az A-B-zés, helyesebben az A-D-zés, amennyiben
sok-sok huzavona után végre sikerült megnyerni a PolyGram egyetértését
egy olyan teszthez, amellyel próbára tehetik a digitális technikát, és
kimutathatják (vagy kizárhatják), hogy vajon eltorzítja-e a zenei
anyagot a digitális mesterszalag, illetve a digitális mesterszalag
hangminőségét a CD-korong. A teszt színhelye a Decca Stúdiója volt.
Valójában a HFN & RR szerkesztősége már régebben is összehozta volna
ezt a tesztet, de időközben a PolyGram "felzabálta" a Deccát, és az ő
jóindulatát nehezebb volt megszerezni.
A teszt konzekvenciáját Martin Colloms foglalja össze: a
hallgatóság nem tudott különbséget tenni az analóg, illetve a
digitálisan feldolgozott hangkép között, sem a digitális mesterszalag
és a róla készített CD hangja között. Mindazonáltal a résztvevők
(köztük a HFN & RR és a HFA szerkesztője), úgyszintén a Decca is
egyetértett abban, hogy csak egy olyan meghallgatás lehetne perdöntő,
amikor is az ítészek a saját megszokott környezetükben, a saját
berendezésükön hallgatnák meg a zenét, újra meg újra megismételve
egy-egy részletet (a Deccánál erre nem volt mód), és természetesen
maguk kezelnék az A-B kapcsolót. Mégis, mondja Colloms, "noha voltak
és vannak is kételyeink a tesztmódszerrel kapcsolatban, amelyet nem
tekintünk reprezentatívnak sem az otthoni zenehallgatásra, sem a
szerkesztőségünk által lefolytatandó tesztekre nézve... úgy érezzük,
hogy e kísérlet eloszlatta a résztvevőknek minden gyanúját aziránt,
hogy a 48kHz/16 bites digitális standard ne szolgáltathatna
csúcsminőségű hangot, és megnyugtatta mindazokat, akik gyanakodva
szemlélték az egész digitális bizniszt."
Június
"A Hi-Fi News & Record Review nem tükrözi híven a hifi-vásárló
közönség zenei ízlését" - látja be a szerkesztő, John Atkinson egy
közvéleménykutatás nyomán, tehát: "a piackutatás igazolja, hogy
ezentúl több helyet kell adnunk a lapban a dzsessz, illetve a popzene
különféle műfajainak, fenntartva természetesen a klasszikus körítést".
S minthogy a zene egyszersmind tesztanyag is, ez a gondolatmenet oda
torkollik, hogy a készülékek minősítésekor is az eddiginél nagyobb
mértékben kéne támaszkodni a könnyűzenére. Végtére, mondja Atkinson, a
klasszikus zenét sem tekinthetjük igazi etalonnak, hiszen az is éppúgy
manipulálódik a felvétel során, mint mondjuk egy Paul Simon felvétel -
történetesen az amerikai dalszerzőnek Hearts and Bones című albumáról
van szó.
Valójában a HFN & RR olvasóközönsége meglehetősen komolyzenepárti,
minthogy a felmérés az alábbi (nálunk elképzelhetetlen) eredményt
hozta: az olvasók
93 százaléka kedveli a szimfonikus zenét,
47 az operát és a vokális komolyzenét,
37 az úgynevezett régizmét,
33 a dzsesszt,
31 a popzenét,
30 a rockzenét,
19 a modern zenét,
14 az "egyéb" műfajokat.
Maradjunk még egy percre a HFN & RR közvéleménykutatásánál. A
"legprovokatívabb" szerzőnek Ken Kesslert és Paul Messengert ítélték
az olvasók; ugyanez a kettő, továbbá Angus McKenzie, Martin Colloms,
Barry Fox és Tony Faulkner minősült a "legnépszerűbbnek". Atkinson, a
szerkesztő becsülettel elmondja, hogy egyik olvasója szerint az ő Van,
aki forrón szereti című Krell-revüje volt "a magazin történetének
mélypontja" - ami azért érdekes, mert Atkinson éppen ezzel az írásával
(harmadik) díjat nyert a Hitachi cég által kiírt újságcikkpályázaton.
Az első díjat Paul Messenger csípte el, Tannoy-revűjével. (Minthogy a
magyar Hifi Magazin szerkesztőinek nem sok az esélyük, hogy díjat
szerezzenek valamiféle Audio És Video Publicisztikai Pályázaton,
hajlanak rá, hogy savanyúnak nevezzék a szőlőt és lebecsüljék az
effajta, gyárak és kereskedők által adományozott elismerés értékét.)
* A tajvaniak után most a szingapúriak következnek? A hírrovatban
nagy-nagy titokzatossággal "kiszivárogtatják", hogy valószínűleg
Angliában is forgalomba kerül a Robertson Forty Ten
teljesítményerősítő, amelyet Szingapúrban gyártanak. Ez a 2x60 wattos
(900 dolláros!) masina az igencsak tekintélyes International Audio
Review véleménye szerint igazi extraklasszis. A külalakja mindenesetre
megnyerő: egyszerű és ízléses.
Az elegáns Robertson Forty Ten teljesítményerősítő, az új favoritok
egyike
* A Szubjektív Hangok rovatban Paul Messenger a Rotel cég egyik
(bár nem legolcsóbb) "büdzsé" lejátszóberendezésével barátkozik,
melynek komponensei: az RA 820B erősítő (a Hangszervizben már
szóbahoztuk!), az RP 850 lemezjátszó (Rega 8100-as hangszedővel adják)
és két RL 850 hangdoboz ("az új Rotel Supra hangszórókábellel"). Ez az
egész Antitorony körülbelül 350 fontsterlingbe kerül, és Messenger meg
is van elégedve vele, habár úgy érzi, a hangdobozok nem érnek fel a
többi komponenssel.
Fennmaradó szubjektív hangjait a Misaion hangsugárzók legújabb,
javított kiadásának szenteli. A kis Misaion 70/II-vel elégedetlen
(mondhatni, csalódott ebben a típusban), a bevált 770-es legfrissebb,
"Freedom" (szabadság) névre keresztelt változatát ezzel szemben
kitűnőnek ítéli. Megjegyezzük, a 770-esnek ez már legalább az ötödik
módosítása. A 14. számunkban látható példány ("Angolra hangolva") az
őstípussal azonos.
"Szabadság": A Mission 770 legutóbbi változatán forradalmian új - a
szlogen
* A van den Hul-féle EMT-hangszedő már többször is szóba került a
HFN&RR (nemkülönben a Hifi Magazin) hasábjain. Martin Colloms most
egy mélyenszántó vizsgálatnak veti alá az eredeti, illetve a van den
Hul által (kétféleképpen) módosított típust. Mindkét módosítást
indokoltnak ítéli, legalábbis szubjektíve - mert hát kényes dolog
olyan módosítást ajánlani, melynek során az EMT hangszedő egyébként
sem lebecsülendő, 200 fontsterlinges ára a duplájába (!!), illetve a
négyszeresére (!!!!) emelkedik...
Colloms interjút is készít a holland szakemberrel. A beszélgetés
tárgya persze elsősorban a tűhegy mint olyan, de megismerjük van den
Hulnak a pickuptechnikáról vallott nézeteit, továbbá arról is
értesülünk belőle, hogy rövidesen forgalomba kerül van den Hul
"saját", 300 fontos hangszedője, amelyet Svájcban készíttet, "a
hangszedőiparon kívül álló személyekkel" - lehet, hogy ezen egy olyan
gmk értendő, amely az EMT/Thorens gépparkján dolgozik, a hivatalos
munkaidő végeztével?...
* További High End jószágok következnek, plafonig érő
hangsugárzók, plafonig érő árakkal: a nagy Magneplanar MGIII (már az
új ribbon-magassugárzó is benne van!), valamint a holland Audiostatic
cég Monolith nevű elektrosztatikus hangsugárzója, amelynek fényképét
az előző 776-ban közöltük. Ugyanebben a számban újratesztelik a Quad
ELS-t, mégpedig nem az újat, hanem a régit, a 30 éveset, - és ismert
gyöngéi ellenére - változatlanul extraklasszisnak tartják. Némi
módosítást ajánlanak hozzá: "feltétlenül lábakra kell emelni, és a
hátoldaláról el kell távolítani a csillapítóanyagot".
* Vissza a Földre: 6 olcsó (90-120 fontsterlinges) kazettás magnót
mutat be Noel Keywood. A Pioneer CT-450 és a Sony TC-FX25B kevésbé
nyeri el tetszését, a JVC KD-V22 és a Denon DR-170 már inkább, az
Onkyo TA 2022-t ajánlani is meri, de végül a hat közül az Akai HX-3-at
tartja a legjobb vételnek.
* Végül Ken Kessler (a csőbarát) az 550 fontsterlinges,
elektroncsöves, amerikai Counterpoint SA-7 előerősítővel tölt együtt
egy kellemes délutánt; a pásztoróra mindkettejükben szép emlékeket
hagy maga után. Kessler dicséri a Counterpointnak (csöves géphez illő)
különlegesen jó térhatását. "Lehet, hogy - mint mondják - ez művi
dolog, de hát miért kéne bánkódnom azon, hogy a zenének nemcsak
szélessége és mélysége van, hanem magassága is?!"
Július
Előző számunk Bemutatjuk rovatában kéthelyütt is szóba kerültek a
T4P hangszedők, vagyis azok a speciális kivitelű típusok, amelyeket
nem a szabványos, 1/2 coll távolságú két
csavarral, hanem pusztán a négy kivezetőcsappal (plusz egy
keresztirányú csavarral) kell rögzíteni a hangkarhoz, mellőzve
bármiféle beállítási procedúrát. Olvasóink emlékezhetnek rá, hogy a
Panasonic SL-N15 lemezjátszó, illetve az egyik AKG hangszedő tesztje
alkalmával kételyeink voltak az iránt, hogy vajon a T4P-típusú
hangszedők tényleg csereszabatosak-e egymással. Most Noel Keywood a
HFN & RR júliusi számában egy egész újságoldalt szentel a
T4P-technikának, s mint látni fogjuk: kételyeinket részben eloszlatja,
részben viszont megerősíti.
Noha Keywood cikkéből sem derül ki világosan, hogy a T4P rendszert
vajon nemzetközi szabvánnyá nyilvánították-e már, annyi kétségtelen,
hogy e rendszer szabványos, legalábbis abban az értelemben, hogy
minden lényeges paraméterét rögzítették, és a gyárak ehhez tartják
magukat. Így tehát a T4P hangszedők
1. elektromos szempontból(?!) feleljenek meg a (japán)
JIS C-5503, illetve a DIN 45500 előírásainak; ezenkívül
2. a tűhegy távolsága a csatlakozóblokktól 20mm;
3. a hangszedő súlypontja e 20mm közepére essen;
4. a pickup optimális súlya 5,9 gramm;
5. a tűerő 12,5mN±6mN.
Ez a tűrésmező meglehetősen széles (±50%!), vagyis a 12,5mN-ra
specifikált hangszedő esetleg 18, de akár 6mN tűerővel is játszhat.
(Ne feledjük: a tűerőt a lemezjátszón ezúttal nem lehet beállítani!)
Mint Keywood is megjegyzi, 10mN alatti tűerő még a legjobb
hangszedőkhöz is kevés. A másik gyönge pont: a csatlakozás mechanikai
minősége. A Technics cég, mint a rendszer kidolgozója, a
kivezetőcsapok és a műanyag csatlakozóblokk kombinált szilárdságát 1,5
kilogrammra teszi, de nem specifikálja például a szilárdságot a
csavaróerőkkel szemben. Egyébként egészen nyilvánvaló, hogy a
hagyományos csatlakozás sokkal egészségesebb a T4P-típusúnál.
Mindezt azonban kiegyenlítheti a T4P-rendszer előnye: elmarad a
papucs, az effektív tömeg rendkívül alacsony lehet (kevésbé zavaró a
lemez vetemedése!), és ami a legfontosabb, a hangszedőt a
leggyámoltalanabb laikus is maga cserélheti, hiszen a kar-hangszedő
rendszert nemcsak hogy nem kell, de nem is lehet beállítani. A
hifi-mennyországba nem errefelé vezet az út - de az olcsó torony-hifi
meglehetősen földi világában a T4P hasznos újításnak tekinthető.
* Hánytól hány Hz-ig kell reprodukálni a zenei műsort egy átlagos
méretű lakószobában? A hifista kapásból rávágná: "20-tól 20 ezerig",
de ma már tudjuk; hogy ez a klasszikus frekvenciatartomány egyrészt
túl tág, másrészt túl szűk. Túl tág, mert hiszen igencsak becsületes
hifit lehet produkálni akkor is, ha jobbról-balról lecsípünk
valamicskét, tehát megelégszünk mondjuk az 50-15000Hz-es sávval.
Másrészt nem szorul bizonyításra, hogy a sávhatárolásnak általában
kellemetlen következményei vannak, nagyon jól fel lehet ismerni, ha
nem a sávhatárolást magát, akkor a mellékhatásait. Fontos, hogy ne
cseréljük össze a műsorjel sávszélességét a lejátszóberendezés
sávszélességével. Értelemszerűen az utóbbinak kell szélesebbnek
lennie. Csak az a kérdés: mennyivel?
Összpontosítsuk figyelmünket a basszustartományra. A legtöbb, jó
átlagminőségű hangsugárzó csak 40Hz-től felfelé sugároz számításba
vehető jelet, és nem egy neves szakíró úgy véli, nincs értelme lejjebb
menni, hiszen a hanglemezen sincs mélyebb basszus. Véleményünk (és
tapasztalatunk) szerint azonban igen hatásosan demonstrálható,
mennyivel szebben szól a zene, ha a hangsugárzó már 25-30Hz-től kezdve
kifogástalanul dolgozik (s hát még, ha műsorjelet is kap!). Szóval, a
szub-basszussugárzó nem értelmetlen dolog.
Az ám, de egy infra-basszussugárzó?! A Hi-Fi News néhány évvel
ezelőtt, 1979 áprilisi számában már bővebben írt Graham Holliman
heppjéről, az infra-basszussugárzó szükségességéről. Holliman
szabadalmaztatott is egy olyan, elfogadható méretű hangsugárzót, amely
körülbelül 7Hz-től felfelé működik, és ezt a jószágot most Paul
Messenger is nagy érdeklődéssel hallgatta. Figyelmet érdemel, hogy
Messenger nemcsak szerkesztőségi tagja, hanem kiadója is az újságnak,
ezzel szemben Holliman afféle szabadúszó mérnök, igen kevés esélye van
a pénzcsinálásra - szóval, nem sok kétség fér a revű
elfogulatlanságához. Holliman szerint ahhoz, hogy nagyméretű épületek,
templomok stb. akusztikájának érzetét kelthessük, 5Hz-ig kell
letolnunk a frekvenciasáv alsó határát, ha pedig a szabadtéri
felvételek "akusztikáját" akarjuk visszakapni, 3Hz az alsó határ,
tekintet nélkül a lakószobánk méreteire! Ez a feltevés egyébként nem
logikátlan. Messenger a hallottak alapján sem foglal állást
atekintetben, hogy az infrabasszus vajon tényleg elengedhetetlen-e, de
leszögezi, hogy Hollimannál a basszus fenomenális volt, másrészt
egyértelműnek tartja, hogy az infrabasszus jelenléte vagy jelen nem
léte könnyűszerrel kimutatható. Ezzel kapcsolatban hivatkozik a KEF
egyik tanulmányára (amelyet Holliman előadásával együtt a legutóbbi
AES-en, azaz az audio-mérnökök hagyományos konferenciáján
ismertettek), s amely arról szól, hogy az infrabasszust kontrollélt
kísérleti körülmények között is detektálni tudták.
* Lemezjátszó-futóművek, középkategóriától felfelé: Acoustic
Research (165,-), Elite Rock (280,-), Sota Sapphire (550,-) és Oracle
Alexandria (820, ); az első háromnak az ára hangkar nélkül értendő.
Ezek a masinák mind meglehetősen jónak bizonyulnak, ennélfogva
gyaníthatólag az AR éri meg leginkább a pénzt. Más kérdés, hogy ebben
a csoportban az Elit Rock kínálja a legtöbb műszaki érdekességet,
gipsszel kiöntött alumínium tányérjával és sanszijával, s
mindenekelőtt mozgatható, szilikonolajjal töltött vályújával, amely
játék közben folyvást csillapítja a hangkar, illetve a
hangkar/hangszedő rendszer rezonanciáit. (A papucs vége belemerül a
szilikonos vályúba.) Colloms, és maga a gyártó is felhívja a
figyelmet, hogy a rezonanciacsillapításnak ez a módja nem feltétlenül
üdvözítő, mert a vályún keresztül közvetlenül a sasszihoz csatolt
rendszer esetleg nem tudja egész pontosan követni a barázdát, ha a
lemez vetemedett. Ezt a hibát azáltal lehet kivédeni, hogy a
hangkar/hangszedő alaprezonanciát magasra, 11-12Hz-re nyomják fel
(viszonylag merev pickup+viszonylag könnyű hangkar), miáltal ez a
rezonanciacsúcs kívül esik az "elvetemült" lemezekre jellemző, 5Hz
körül kulmináló rezonanciacsoporton.
Egy amerikai, egy kanadai éa egy angol ezoterika: a SOTA Sapphire
(fenn), az Oracle Alexandria (középen) és az Elite Rock (lent)
lemezjátszó-futómű
* A Revox B261 tuner és a B251 erősítő tesztje, Angus McKenzie
tollából. A neves vak szakíró a tunert egyértelműen klasszisnak ítéli,
az erősítőről nagy-nagy köntörfalazás után böki ki, hogy hát nem éppen
audiofil produktum. Tekintve, hogy másoknak is ez a véleményük,
továbbá tekintve, hogy a Revox azóta már módosított is a készüléken -
megerősítve látjuk régebbi tapasztalatainkat, hogy bár a svájciak
kitűnő magnót és rádiót csinálnak, az erősítőtervezés valahogy nem
megy nekik. (Azt mondod, hogy mi is használtunk már Revox erősítőt
etalonnak? Átmenetileg igen - de a teljesítményfokozatot már akkoriban
is gondosan elkerültük.)
* Hangsugárzók. A Monitor Audio R552 egyike azoknak a márkás
hangdobozoknak, amelyek éppúgy helyet kaphattak volna Angolra hangolva
című tesztriportunkban (HFM 14.), akár a Celestion SL6 vagy a Mission
770. Itt most Trevor Attewell vizsgálgatja ezt a 40 literes, kétutas,
páronként nem egészen 300 fontos dobozt (ebben a pénzben már
bennfoglaltatik a masszív lábazat ára is). Attewell az a szakíró, aki
nagybölcsen mindent a Quad ELS-hez viszonyít, ami fölöttébb kényelmes
módszer, ugyanis a Quadhoz képest minden hangsugárzó színezetten szól,
s ez ma már annyira közhelynek számít, hogy még a megkritizált cégek
sem mernek szólni ellene. A mérések mindazonáltal megerősítik Attewell
szubjektív benyomásait: kicsit "könnyűsúlyú" hangsugárzóról van szó. A
frekvenciagörbe tél-túl bennemarad a ±3 decibeles tűrésmezőben, de
50Hz-en már jó 10dB-t esik a referenciaszinthez képest. Úgy tűnik, nem
kell sajnálnunk, hogy a múltkoriban nem került bele a négyesfogatba.
Ugyancsak Attewell teszteli a háromdarabos, középreállított
basszusdobozból és két szatellitből álló, biamplifikált Harmony
Central Bass hangsugárzórendszert, amelynek fényképét a legutóbbi
776-ban adtuk közre. Drága aktívrendszer ez, 1000 fontsterlingbe
kerül, igaz, hogy ezért a pénzért három darab 100 wattos
teljesítményerősítőt is kapunk. Mindazonáltal a mérések szerint a
Central Bass mélyhangja sem elsöprő: basszusnak basszus ugyan, de nem
eléggé szub.
A harmadik hangsugárzó (ezt Atkinson vezeti elő) a híres-nevezetes
Dahlquist DQ-10. Ez a drága amerikai hangsugárzó első blikkre az
elektrosztatikus Quadot idézi, de valójában (mint a rajz is
szemlélteti) hagyományos dinamikus hangszórókat tartalmaz. A
mélyhangszóró zárt dobozban, a többi pedig hangfal gyanánt működik.
Úgynevezett optimális fázisú rendszer, s nemcsak a hangszóróinak a
síkja van eltologatva, de a keresztváltója is meglehetősen bonyolult.
Az ára... nos, nekünk még sosem volt a kezünkben nagyobb címletű angol
bankjegy, ennélfogva nem tudjuk, melyik papírpénz kinek a képét
hordozza, de ha a britek is követik a mi példánkat, és az ezres
bankóra egy huszadik századi zeneszerző arcmását nyomtatják, akkor egy
pár Dahlquistért több mint egy Britten fizetendő.
Nem Quad, nem elektrosztatikus: a Dahlquist DQ-10, ezúttal már csinos
lábazatra állítva.
A Dahlquist DQ-10 felépitése
A Hi-Fi News először 1975-ben tesztelte, nagy felhajtás közepette,
a Dahlquist DQ-10-et, és meglehetősen levágta. Ítéletével nagy vitákat
kavart; főleg a tengerentúli hifi-magazinok sértődtek meg az
angolokra. Kétségtelen, hogy a DQ-10 mind a mai napig eleven modell, s
legutóbb újra utat talált az Egyesült Királyságba, ennélfogva Atkinson
"perújrafelvételt" rendelt el, mondván, hogy annakidején hátha a HFN &
RR tévedett, és a Dahlquist mégis csak klasszis hangsugárzó. Nos, a
megismételt teszt nagyjából ugyanazt az eredményt hozta, mint a tíz
évvel ezelőtti (s mellesleg szólva, tökéletesen egybevág a Hifi
Magazin szerkesztőjének a Dahlquistról szerzett tapasztalataival),
nevezetesen: a DQ-10 fenomenálisan reprodukálja az emberi, s
különösképpen a női hangot, egyéb tekintetben viszont jócskán elmarad
az "angolra hangolt" hangsugárzók mögött. Atkinson mindazonáltal
elismeri, hogy a mai DQ-10 sokkal jobb a tegnapinál, már csak azért
is, mert most már a.) lábazatra állítják (az eredeti modell még a
földön állt), b.) "balos-jobbos", tehát tükörszimmetrikus párba
csomagolva árusítják, miáltal valamivel stabilabbá válik a sztereó
színpada. Volna egy c.) módosítása is a Dahlquistnak: ki kell cserélni
a 13kHz fölött sugárzó, kissé érdes tónusú, piezo-rendszerű, tölcséres
Motorola szupercsipogóját egy Pyramid-féle ribbonra. Ez a MOD azonban
aligha találkozik az angol vásárlóközönség tetszésével, minthogy egy
Brittenről két Brittenre nyomná fel a Dahlquist-hangsugárzópár árát.
* Hadd vegyünk át az angol magazinból egy listát, ebben a
kitűnőnek minősített CD-korongokat veszik sorra. Tavaly júliusban a
lista még igencsak kurta volt (12 komolyzenei és 8 könnyűzenei
kiadványt nevezett meg), októberig azonban a duplájára, ez év
januárjáig a háromszorosára nyúlt, az 1984. évi ajánlás pedig összesen
96 címet ölel fel. Nem tudjuk, Olvasóink közül hányan rendelkeznek
CD-játszóval; akinek van már ilyen masinája, nyilván szívesen fogadja
a jó tippet. Amelyért aztán, utólag, ne nekünk mondjon köszönetet és
ne nekünk tegyen szemrehányást.
A Hi-Fi News & Record Review által ajánlott Compact Disc-ek listája,
amely immár csaknem 100 címet tartalmaz. A lista a diszkográfiákon
kívül a HFN&RR minősítőjelét is közli, és feltünteti a recenzensek
nevét is. Az ajánlók tehát a legtöbb esetben: a szerkesztő John
Atkinson, továbbá Angus McKenzie és David G. Präkel.
* Ken Kessler, aki - mint már tudjuk - folyvást csövezik, ezúttal
a Beard erősítőkkel költözik össze (ezeket lásd HFM 14., "776"), majd
bemutatja a Glassic cég csöves MC-előerősítőjét(!), amely állítólag
igen szoros rokonságban áll azzal az elektronikával, amelyet egy svéd
konstruktőr ismertetett, részletesen, a HFN & RR tavaly júniusi
számában.
Augusztus
"A Radford visszatér". A híres-nevezetes brit teljesítményerősítő
reinkarnációja Mark IV néven, EL-34 helyett KT77-esekkel - és
kétszeres áron
És ha már cső, hadd legyen cső: újra gyártják a Radford cég
legendás teljesítményerősítőjét, az STA25-öt! A "Mk IV", amelyet a
Radford dokumentációja alapján a Sondex cég hoz forgalomba, úgy
hasonlít az 1960 körül tervezett "Mk II"-ra, mint az egyik főtt tojás
a másikra. De a burkolaton belül azért megváltoztattak egy és mást,
így például KT77-es csövet használnak az EL34-es helyett, precízebben
állítják be a csövek munkapontját, jobb minőségű alkatrészeket
építenek a készülékbe stb. Az új végfok ára 500 font. Megjegyzendő,
hogy a régi típusért is jó 150 fontot kérnek a bolhapiacon, és az
elnyűtt masina felújítása is belekerül vagy egy százasba.
(Kétszázötvenért már lehet vásárolni egy "Hi-Fi Rack System"-et,
mondjuk egy Pioneer X1000SL-t: 2x25 wattos receivert, elfogadható
lemezjátszóval, dolbys kazettás magnóval, két reflexdobozzal,
állvánnyal...)
Az FBA, azaz a Brit Audio Szövetség (nem tévesztendő össze az
FBI-jal) minden évben díjakkal jutalmazza a legsikerültebbnek ítélt
készülékeket. Íme az idei nyertesek:
Az Év Erősítője : Naim Nait;
Előerősítője : a "Zebra", azaz a csíkokból összeállított
Meridian Component Amplifier megfelelő
darabja;
Végerősítője : Quad 405/II és Musical Fidelity Studio T;
Lemezjátszó-futóműve: AR;
Hangkarja : Syrinx PU3;
Hangszedője : Goldring Electro II;
Hangsugárzója : (100 font alatt) Wharfedale Diamond,
(100 font fölött) Celestion SL600;
Hangdobozállványa(!): az új Heybrook.
Kitüntették még Ivor Tiefenbrunnt, az immár klasszikusnak
tekinthető, "örökéletű" Linn Sondek lemezjátszóért; posztumusz díjjal
jutalmazták a nemrég elhunyt Spencer Hughes-t (a Spendor hangsugárzók
tervezőjét), életművéért-munkásságáért.
* Mendemondák újabb minimanókról: négy "büdzsé-erősítőt" tesztel
Martin Colloms. Elégedetten nyugtázza, hogy az olcsó masinák között
egyre-másra bukkannak fel elfogadható, sőt, nemegyszer igencsak
jóhangú modellek; név szerint hivatkozik a NAD 3020-asra, a Nytechre
és a Naim Nait-re (az utóbbival néhány oldallal később mi is
megismerkedünk!). Colloms ezúttal a Rogers RA-820B (100,-), a QED A230
(100,-), a harman/kardon PM 260 (110,-) és a Mission Cyrus (130,-)
nevű gépeket méri-hallgatja, és bár mindegyikhez van egy-egy jó szava,
a Cyrusszal rokonszenvezik a leginkább. Ezt a minimasinát a Mission
azért konstruálta meg, hogy komplett lemezjátszóberendezést
ajánlhasson 400 fontért. A Cyrus valójában a drágább Mission 778
leegyszerűsített, MOSFET-ek helyett szokványos tranzisztorokkal
megépített változata - és állítólag jobban szól amannál...
Új minimanók: Mission Cyrus...
...és a QED A230, egy jellegzetes hirdetésen.
* Eltépték láncaikat a gonosz lelkek, és megkísértik a hivő
audiofileket. Előző sajtószemlénkben szóba hoztuk a (lemezjátszó)
Alávaló Asztalkákat, amelyek állítólag észrevehetően feljavítják,
"feltisztítják" a hangképet. Most pedig már összehasonlító tesztet is
olvashatunk, Chris Breunig tollából. Breunig négy ilyen
"lemezjátszó-izoláló platformot" vizsgál meg (az egyiket két
kombinációban), és osztályozza őket, hangképük (?!) szerint. A
legjobbnak ítélt Torlyte asztalka hatását így írja le: "mintha több
száz fonttal drágább pickupra váltottam volna át". Megerősíti, amit
más szakírók is pedzegetnek: a lemezjátszókat mindenképpen távol kell
tartani mindenféle nagyobb tömegű szekrénytől, asztaltól, mert azok
tárolják és visszarúgják a lemezjátszó keltette mechanikai rezgéseket.
Recept: a "platform" legyen a lehető legkisebb, a lehető legkönnyebb,
a lehető legmerevebb, és olyan anyagból készüljön, amelynek nagy a
belső csillapítása (alacsony Q-faktor!), de gyorsan engedi át magán a
rezgéseket.
Ez idáig rendben is volna. De mit szóljunk ahhoz, hogy Breunig
szerint a Torlyte állvány még teljesítményerősítők (!!!) alatt is
csodákra képes? Igaz: ilyesmiről ő már tavaly is cikkezett...
HIFI ANSWERS
1984. május
David Haflerrel készít interjút a HFA. Ez a neves amerikai
konstruktőr a korai hatvanas években nagy sikert aratott kitjeivel,
vagyis fődarabok formájában árusított, házilag összeszerelendő,
ennélfogva viszonylag olcsó, és mégis meglehetősen jó minőségű
erősítőivel, rádióival. A barkácsolásnak általában megvan az a nagy
hátránya, hogy az alkatrészek "szórása" miatt nehéz (pontosabban:
csaknem lehetetlen) "összelőni" a készüléket. Hafler azzal nyert
csatát, hogy pontosan kiszámította, mely részegységeket milyen
pontossággal kell gyárilag bemérni, hogy a vevő által odahaza
összeállítandó készülék végül is specifikáción belül maradjon. Hafler
Dynakitjei, például a 2x35 wattos Stereo 70 és még inkább a 60 wattos,
monó Mark III teljesítményfokozat a mai napig elsőrangúnak számít.
(Említést érdemel, hogy Hafler nevéhez fűződik a legegyszerűbb és
egyben leghatékonyabb kvázikvadrofónikus eljárás, amely abból áll,
hogy a sztereó végfok hangszórókimeneténél a "+" pólusok közé
sorbakötik a két hátulsó hangdobozt, miáltal azok a sztereó program
különbségjeleit sugározzák, afféle teremhangzást imitálva.)
David Hafler, a "kit"-ek atyja - és legújabb gyermekei: házilag
összeállítható sztereó előerősítő és az ugyancsak építőszekrénynek
árult 220-as végfok
Húsz évvel később Hafler újra céget alapított, ezúttal a saját
nevén, és - immár a félvezetős technika világában - megismételte a
mesterfogást. A Hafler-kitek (elő- és végerősítők) ha nem mérkőzhetnek
is az extraklasszis elektronikákkal, rangos hifit szolgáltatnak, és
életképesnek bizonyultak az angol piacon is. Még a kényes audiofilek
is szívesen "pákásznak", összekötik a barkácsolás kellemességét a
pénzmegtakarítás hasznosságával - ha biztosra vehetik, hogy a munka
csiklandósabb részét valaki már elvégezte előttük.
* Két olcsó (húszfontos) pickup a Hi-Fi Answers ajánlásai közül: a
Grado GT Super és a legújabb Linn Basik, amely tulajdonképpen az Audio
Technica AT93 speciális kivitele.
Egy hangszedő, amely 20 fontot nyom a latban: a kedvelt Grado GT
* Aztán ezoterikus holmik következnek, afféle csoportteszt
keretében: a már ismert és időközben egyre népszerűbbé váló Krell
KSA-50 végfok (lásd 776, HFM 14.), egy másik teljesítményerősítő, az
Electron Kinetics Eagle 7A, aztán a legendás Audio Research D-70, a
DNM Primus előerősítő, a Musical Fidelity szeparált komponensei (a
végfok neve Dr. Thomas), a HFN & RR-ben is megcsodált csöves
Counterpoint előfok és végezetül a Perreaux SM-2 előfok, egyike a
trónkövetelőknek. (Csak hogy ne mondjátok: nem tudósítunk az
újdonságokról.)
Új High-End erősítők tesztje a Hi-Fi Answersben. DNM Primus. Az
ötvenes évek amatőr konstrukcióira emlékeztet - pedig afféle
High-End előerősítő.
Musical Fidelity "Dr. Thomas" teljesítményfokozat
Az Elektron Kinetics dupla monó teljesítményerősítője, az Eagle 7A
Nem óra, hanem előerősítő: a Doxa
A Perraux SM-2 preamp
* Ebben a számban tesztelik a Spendor SP1-et, amely nagyon
hasonlít a BC1 hangsugárzóra, de a mélyhangszórójának a membránja már
nem bextrén, hanem polipropilén, másképpen vágták ki a doboz
reflexnyílását, és az alkatrészeit is gondosabban válogatják. Az új -
és másfélszerte drágább - típus állítólag mindenben megtartja a BC1
erényeit, de tisztább a basszusátvitele, jóval érzékenyebb a réginél,
és 5 decibellel nagyobb az akusztikai teljesítménye.
Bextrén helyett polipropilén membrán, nagyobb érzékenység, nagyobb
akusztikai teljesítmény. Az új Spendor SP1
Június
"Egy évvel ezelőtt lesújtó kritikát írtunk a Compact Discről.
Véleményünk azóta sem csapott át az ellenkezőjébe, de úgy tűnik, az
elmúlt 12 hónapban sokat tanultunk - mindkét oldalon." Szóval, a HFA
leltárt készít, és két munkatársát is megszólaltatja.
Jimmy Hughes: "Félretéve ellenérzéseimet, gyakorlott CD-hallgatóvá
váltam, hogy megismerjem az új médiumot. Három készülékkel is együtt
éltem, és bár ma sem vagyok teljesen elégedett a CD hangjával, ma már
sokkal elviselhetőbbnek tartom. A készülékek is, a lemezek is sokat
javultak, egész este hallgathatom őket, anélkül, hogy belefáradnék.
Most is úgy vélem, hogy a CD zenéje arcnélküli, hűvös, nem
lelkesít. A CD-nek bajai vannak a vonóskarokkal és általában a
nagyzenekarokkal, de a szólistákat és a kisebb kamaraegyütteseket
esetenként nagyszerűen szólaltatja meg. A zongorát különösen szépen
tolmácsolja, gyakran szebben, mint az analóg berendezés. A CD-t én
egyfajta különösen jó kazettás magnónak tekintem. Kétségtelen, hogy ma
már oda tudok figyelni rá, még ha az LP-ről lelkesítőbben szól is a
zene. És persze a CD ma még túlságosan drága is.
Nézetem szerint a CD még nincs kiérlelve - rokonszenveznék egy
ugyanilyen, de jobb rendszerrel."
Alvin Gold: "Mit mondhatnék, amit mások még nem mondtak el? Végül
is nem a hangminőség a lényeg, hanem a CD sorsa. Amikor fontos új
felvételek már csakis CD-n lesznek hozzáférhetőek, valamennyien át
fogunk állni az új médiumra.
Véleményem szerint a CD elsősorban a műsoros kazetta versenytársa,
de az átlagos zenehallgató nem így fogadja - tehát a CD meg fogja
nyerni az ütközetet. Be fog válni a Panasonic jóslata, miszerint a
mérleg nyelve 10 éven belül a CD felé billen.
Ami a hangminőséget illeti: az átlagos, torony-hifihez szokott
zenehallgató csak nyerhet vele. Jómagam vegyes érzelmekkel hallgatom,
habár ma már nem utasítom vissza oly hevesen, mint régebben tettem. Ma
is kevés az igazán jó CD - de már egyre több van belőlük. A készülékek
közül még a legutóbbi Marantz hangja tetszett a leginkább, de az sem
lelkesít fel. A CD-hang mechanikus és artikulálatlan: valami hiányzik
belőle. Dinamikailag nyers, forszírozott, nehéz megtalálni a kellő
hangerőt. De nem feltétlenül a CD-t magát kell hibáztatni: a bajok
forrását nemegyszer a reprodukciós eljárásban kell keresnünk. A
legtöbb lemezcégnek még nagyon sokat kell tanulnia."
* Orvost, vizet, levegőt: már megint 2880 fontsterlinget
követelnek egyetlen elő/végerősítőért. De azért bemutatjuk az angol
Croft elektroncsöves masinái közül az előerősítőt, valamint a
tápegységét, amelyben 30 csövet és 4 transzformátort zsúfoltak össze.
A végfok kimenőtranszformátor nélkül működik, mint a Futtermannok.
Croft elektronikák. A kisebbik az előfok - a nagyobbik nem a végfok,
hanem a tápegység.
* Még egy ezoterika: a svájci finommechanikai ipar egyik
gyöngyszeme, a Breuer hangkar. Ezer font az ára, hetente egyetlen
darab készül belőle. "Ez volt a világon az első Szuper Hangkar, és
máig is ez a legjobb" - igazolja Jimmy Hughes a Breuert, hozzátéve,
hogy a Koetsu hangszedők "új életre kelnek, ha a hangkart Linnről
Breuerre cseréljük". Sajnos, mi proletárok: éppúgy nem tudjuk felfogni
e hittétel igazságát, mint ahogy az olcsó japán Direct Drive gazdája
sem érti, mit esznek egyesek a Linnen.
Svájci óramű: a Breuer hangkar
* Evezzünk józanabb vizekre. A középkategória klasszikus darabja,
a Rega Planer 3 mindig is a HFA egyik kedvence volt, noha ennek a
gépnek merev a váza, nincs szubsasszija, bizonyságául annak, hogy
nemcsak egyetlen módon lehet üdvözülni. A plexi tányér, amelyet azóta
többen is átvettek, eredetileg szintén a Rega "védjegye". Az új RB 300
hangkart ugyancsak minden szakíró dicséri, de érdekes módon egyre
többen állítják, hogy a futómű és a kar nem illik egymáshoz, és hogy
ők szívesebben hallgatják a Planar 3-at a régebbi, olcsóbb hangkarral
- az RB 300-at pedig inkább más, hasonlóképpen nívós futóművekhez
ajánlják, például a Heybrook TT-2-höz vagy a Logic Tempóhoz.
* Ugyanebbe a kategóriába tartozik az Acoustic Research új
lemezjátszója is, amelyet most komplett rendszer formájában, az AR18LS
hangsugárzókkal és a Cambridge Audio - ma már AR-emblémával árusított
- P35-ös erősítőjével láthatunk. Furcsa, de ebben a
lejátszóberendezésben a hangsugárzók bizonyulnak gyöngének - "pedig az
Acoustic Researchnek éppen a hangsugárzói a legismertebbek".
AR-antitorony: Acoustic Research lemezjátszó, AR 18LS hangdobozokkal
és a P35 erősítővel
Július
A High Fidelity útjai rögösek, és annyira görbék, mint az
Ilyen-Még-Nem-Volt hangkar a Tesla/NAD lemezjátszón, amelyet immár a
Hifi Magazin olvasói is ismernek. Nézzük csak: a konstruktőrök előbb
kiagyalnak egy ijesztő kinézetű, nyomtatott áramköri lapból készített
hangkart, hogy annak segítségével eladjanak egy különösen olcsó
lemezjátszót. Aztán egyszer csak felcserélik ezt a herkentyűt egy
hagyományos kivitelű hangkarral. A gép ára változatlanul 100
fontsterling, de most már hangszedőt is adnak hozzá, nevezetesen egy
Ortofon OM10-et.
Két pont között a legrövidebb út... szóval, a lapos,
hajlítható-görbíthető Tesla/NAD hangkart bizony lecserélték egy merev
csőkarra...
Egyszóval, a flexibilis kar nem vált be. Állítólag csak az volt a
baja, hogy nehéz volt pontosan beállítani, márpedig egy olcsó géptől -
nem úgy, mint a Linn Sondektől! - elvárja a vevő, hogy úgy lehessen
használni, ahogy kiszedjük a dobozából. Tény azonban, hogy Alvin Gold,
a HFA szakírója változatlanul meg van elégedve a NAD lemezjátszó
hangminőségével, sőt, a normál hangkart jobbnak is tartja az
excentrikusnál - és úgy véli, hogy a ráadásba adott OM10 különösen jól
illeszkedik a lemezjátszó hangkarakteréhez.
* A 776 olvasói, miután előzőleg végigrágták magukat a HFN & RR
szemléjén, már tudják, hogy az aprócska Wharfedale Diamond az Év
Hangsugárzója lett az idén Angliában. Ez nyilván a figyelem
középpontjába állította a 24x18x20,5 centiméteres dobozkát, amely
páronként 65 fontsterlinges árával "alávág" összes riválisának,
nemcsak a Linneknek és a KEF-eknek, de még a közismerten jutányos árú
Videoton Minimax/II-nek is. A lábazat hozzá további 40 fontba kerül -
de hát ezt más hangdobozokkal sem lehet megúszni. A HFA-nak tetszik a
Diamond hangja - kár, hogy nem hasonlítja össze a Wharfedale-dobozt a
többivel.
A Wharfedale-Dávid, azazhogy Diamond, az Év Néphangdoboza. Az állvány
csaknem annyiba kerül, mint a hangsugárzó maga (jobbra)
A Wharfedale-Góliát: a tengerentúli exportra szánt Option One
aktívrendszer (balra)
Augusztus
Christopher Breunig a HFN & RR után a HFA-nak is eladja a Torlyte
asztalkáról írt cikkét; csatlakozik hozzá Alvin Gold, aki a Soundbase
dicséretét zengi. Mindketten azt vallják, hogy nemcsak a lemezjátszók,
de az erősítők is profitálnak abból, ha izolálják őket a
környezetüktől. Lehet, hogy a félvezetők is hajlamosak volnának
valamiféle mikrofóniára?
Asztaltáncoltatás: lemezjátszó-állványzatok tesztje a Hi-Fi News-ban.
Lenn kinagyítva a Torlyte és a Soundbase, valamint egy Szuper-Hegyes
Láb...
* Dolby B, C, HX Pro - ez mind benne van a harman/kardon legjobb
kazettás magnójában, a CD491-ben. Jimmy Hughes véleménye szerint mind
a három elektronika hatását fel lehet ismerni: elkenődnek a
tranziensek, valamelyest beszűkül a frekvenciaátviteli sáv. "Lehet,
hogy túlságosan sokat akarunk kicsikarni a kazettás médiumból?"
Audio
1984. március
Maradjunk a harman/kardon C491-nél, mert az amerikaiak is most
tesztelik (lásd a márciusi szám címlapját). Szembesítsük a nézeteket.
Howard A. Roberson szerint "a Dolbynak semmiféle hibáját nem lehetett
felfedezni, semmilyen kivezérléssel, semmiféle szalagon - íme, mire
képes egy jó deck". Hm.
* Míg az amerikai hangsugárzók Angliában próbálnak szerencsét, az
angolok a yenkiket akarják meghódítani, esetleg olyan drága
modellekkel is, amelyeket odahaza senkinek sem lehetne eladni. A
Wharfedale ezúttal nem a Diamond minidobozzal, hanem az Option One
nevű aktívrendszerrel hajózott át az óceánon. A képünkön látható
tetszetős állványzatban szub-basszussugárzó rejlik (-3dB 25Hz-en),
aztán: négy 20 centis mélyhangszóró következik (az egyik hátrafelé
szór), a felső szekció pedig forgatható. Van az építmény belsejében
négy 150 wattos erősítő is. Ára mindössze 6000 dollár. Darabonként.
Április
Két meglehetősen mélyreható cikk a digitális technikáról: az egyik
a Compact Disc hibajavító rendszerét ismerteti, a másik pedig a
Philipsféle "Oversampling" technikát (amelynek jóvoltából - legalábbis
a szakírók többsége szerint - a Philips-rendszerű CD-játszók zeneibb
hangúak, mint a Sony-típusúak). Ezután Leonard Feldman elmagyarázza,
miben tér el a kommersz gépektől egy professzionális CD-játszó, mint
például a Denon DN-3000F.
Profi CD-játszó: Denon DN-3000F
* A tesztek is jórészt belülmaradnak a CD-technika körén (Technics
SL-P8, Sanyo DAD8 és a Sears cég CD-játszója).
Május
A 10. Autós-Sztereó Évkönyv
* Az Audioban valahogy egyre kevesebb az olvasnivaló; kivételt
képeznek Bert Whyte tudósításai a Consumer Electronics Showról.
Ezúttal "A földöntúli örömök kertje" címmel foglalja össze élményeit,
találkozását a Magneplanar MG III-mal, aztán a Sound Lab új
elektrosztatikus hangsugárzójával, amelynek már a
szub-basszussugárzója is elektrosztatikus, (!) valamint a Stax ismert
elektrosztatikus rendszerével. Nagyon tetszett Whyt -nak a
harman/kardon csillagászati árú Citation XX/XXP elő/végerősítője is,
amelyet a tervező, Matti Otala "bizonyos nagyszerű svéd
korál-felvételekkel" demonstrált - ezeken minden valószínűség szerint
Opus vagy Proprius értendő.
* Mindenki tudja, mi a fonográf: Edison találmánya, a mai
lemezjátszók őse. De ki látott már hifi-fonográfot? Vagy pláne
High-Tech fonográfot? Hát most ilyet mutat be nekünk az Audio. Ezt az
Electronic Cylinder System nevű masinát Art Shifrin készíti, egy
"re-recording engineer", vagyis korai lemez-, viaszhenger- és
filmtekercsek hangjának megmentésével foglalkozó mérnök. Shifrin
eredetileg a saját céljaira konstruálta ezt a deluxe fonográfot, de
szívesen elkészíti másnak is hangmérnöknek, gyűjtőnek, hobbistának -,
ha az illető áldoz rá 15 ezer dollárt. (A Svéd Rádió például
leszurkolta ezt az összeget.) Mint a képről is kiderül, az Electronic
Cylinder System több részből áll. A meghajtó rendszer Shifriné, az
előerősítő a Stantontól származik, a hangszedő Shure V15/V, a hangkar
egy modifikált Rabco SL8-E. A készülékhez különféle forgódobok is
tartoznak, hiszen a viaszhengerek nem mind szabványos méretűek.
Shifrin meg van győződve róla, hogy a régi felvételek (bármilyen
fogyatékos is a hangminőségük) még mindig sokkal több zenei
információt rejtenek, mintsem hogy ezt a hagyományos fonográfokkal is
"kihozhatnánk" belőlük. Nem is beszélve azokról a deformálódott,
tönkrement hengerekről, amelyeket "normál" fonográffal le sem lehetne
játszani, Shifrin gépe segítségével viszont megmenthetjük a hangjukat
az enyészettől.
Groteszk, de megható is, hogy ma, amikor a digitális hangtechnika
éppen felváltani készül az analógot, s amikor a normál, 78-as
hanglemezre a hifisták többsége már alig emlékszik - akkor még mindig
mennyi megmenteni való érték kallódik az ősrégi, ütött-kopott
viaszhengereken.
Szuperhifi fonográf: Shifrin mérnök Electronic Cylinder Systemje éppen
egy 1906-ból származó viaszhengert játszik. Az előtérben különböző
méretű viaszhengerek és forgódobok.