CD-vel élni |
Akár tetszik, akár nem, akár lelkesedünk érte, akár nem, akár
aggódunk miatta, akár nem, tudomásul kell vennünk, hogy beléptünk a
Digital Audio korába. Legalábbis a hanglemezgyárak ma már egyre inkább
csak digitális magnóval rögzítik a zenét, Magyarországon pedig (ahol
ebben éppúgy nincs választék, mint bármi másban sem) alig-alig
készítenek már analóg komolyzenei hanglemezt. A mesterszalag ma már
csaknem mindig digitális, és noha maga a fekete lemez még mindig a
régi, szinte biztosra vehetjük, hogy a zenét, amelyet hallunk róla,
egyszer már megtanították kettes számrendszerben számolni. Az ilyen
kiadvány se nem analóg, se nem digitális, vagy méginkább: mindkettő
egyszerre. Hibridlemez a becsületes neve. Az igazi digitális lemez a
Compact Disk, amelynek barázdáit lézersugár tapogatja le, s amely
1983-ban világszerte forgalomba került. Tavaly (HFM 12.) mi is műsorra
tűztük a CD-technikát, majd valamivel később (HFM 14.) már válogatott
CD-korongok hangminőségét kóstolgattuk. Mindkét próba csak futólagos
volt, hiszen az első alkalommal hiába volt CD-játszónk, ha csak három
korongot kaptunk hozzá - a második alkalommal pedig hiába hallgattunk
több lemezt, ha mindössze másfél napig volt nálunk a gép. Ennyi idő
alatt csak benyomásokat lehet szerezni, és szeánszaink eredményét nem
is prezentáltuk másképp, mint afféle helyzetjelentést, amelyek
hasonlóak követnek majd. Nos, most itt a Harmadik Helyzetjelentés.
*
A Hungaroton, szem előtt tartva külkereskedelmi érdekeit,
megállapodott a PolyGrammal, Európa akkor még egyetlen és máig is
legnagyobb CD-gyártójával, és ezüstkorongra íratott át 16 magyar
digitális felvételt. Dr. Nádori Pétertől, az MHV komolyzenei
főszerkesztőjétől megkaptam a tiszteletpéldányokat (köszönet érte!),
dr. Takács Ferenc műszaki igazgatótól kölcsönkaptam egy Sony
CDP-101-es CD-játszót (köszönet érte!), és így egy egész hónapig akkor
hallgathattam a CD-ket, amikor kedvem tartotta: délben, este,
hajnalban, hajnal előtt. Az MHV nagyvonalúságát csak akkor
méltányolhatjuk kellőképpen,
ha figyelembe veszünk két körülményt.
Először is, amikor az MHV felesküdött a digitalizmusra, és
elkezdett hibrideket gyártani, mindig el háríthatta az esetleges
kritikát, eképpen: "Most még az analóg technika hibáit halljátok. A
Compact Disc azonban minden bajt orvosolni fog." "A Compact Disc
eljövetelét tehát olybá vehetjük, mint amikor valaki kiteríti a
kártyáit, és megmutatja, hogy nem blöffölt, mert íme van neki - mije
is van - két terce? fullja? vagy esetleg tényleg póker van a kezében?
A másik körülmény valószínűleg sokkalta jelentéktelenebb, mint
amilyennek én hiszem, de tény (és az MHV is tudja), hogy az Önök
Szerkesztője egy kissé antidigitalista, nem elvben ugyan, inkább csak
a gyakorlatban, és nem is engesztelhetetlenül, csupán gyanakvó
természetétől vezérelten - egyszóval éppen annyira, amennyire ez
úgyszólván kötelező annak a számára, aki JL (Jóindulatú Laikus)
egyszersmind azonban EA (Elkötelezet Audiofil), továbbá ÖÜ (Ördög
Ügyvédje), vagy ha úgy tetszik, ŐFE (Őfelsége Fizetett Ellenzéke).
Hogy okát adjam ennek az attitűdnek, el kell meséljek egy igazi,
tősgyökeres sárospataki diákanekdotát, amelyet nagyon kevesen
ismernek, és amely eddig még mindig bevált ajánlom mindazoknak, akik
az absztrakció és a konkrétum, az elmélet és a gyakorlat közötti
különbséget szeretnék megvilágítani, legyen bár szó művészetről,
technikáról, gazdaságról, politikáról. Az adoma azt beszéli el, hogy a
teológus diák vendégségbe megy a paphoz, aki borral kínálja. A diák
egyszer belekóstol de aztán többé már nem nyúl a pohárhoz. Mondja neki
a pap: igyál, öcsém, a bor jó. Mire a diák: a bor jó, de EZ a bor nem
jó.
Voltaképpen ugyanezt fejezi ki az: az angol mondás is, miszerint a
puding próbája az evés. Csakhogy ez még nem minden! Megmaradok a
gasztronómiai hasonlatoknál, és felhívom a figyelmet az eszem-iszom
egynémely lehetséges következményére. A pudingot nem nekem találták
ki, így nem tudom, melyik fajtájából lehet büntetlenül belakni és
melyik az, amelyik megfekszi a gyomrot. A borok közül viszont ismerek
olyat, amely könnyen itatja magát, de hamar megfájdul tőle az ember
feje. Hogy ezt kiderítsük róla, nem elég az egyszeri kóstolgatás -
kiadósabb próbára van szükség.
Hadd tekintsem hát magam, szerénytelenül, afféle főkóstolónak,
akire még akkor is szükség van, ha tudjuk, hogy megmérgezni aztán
tényleg senki sem akarja a zenehallgató közönséget. Természetesen nem
egymagamban ülök neki a digitális lakomának; sűrűn hívok vendégeket,
és kifaggatom őket, hogy' ízlett nekik a menü. Ami pedig engem illet,
egy hónapig tartózkodom minden egyéb (zenei) tápláléktól.
Ez nagyon fontos szempont. Gyakran halljuk, hogy egyesek azért nem
tudnak megbékélni a digitális hangképpel, mert túlontúl is
hozzászoktak az analóg hanghoz, annak tökéletlenségeihez,
hamisításaihoz. Ebben kétségkívül van valami igazság. Vonatkoztassunk
el tehát az analóg hangzásvilágtól, próbáljunk hozzá szokni az új
médium hangkarakteréhez. Nos, a sors úgy hozta, hogy ez alatt az egy
hónap alatt nem is volt működőképes lemezjátszó a kezemben, ha tehát
zenét akartam hallgatni, nem is tehettem volna fel mást, mint a
(diszkográfiánkban felsorolt) 13 CD-korongot. Nem állítom, hogy
teljesen el tudtam felejteni az analóg lemezek karakterét - ez talán
nem is baj -, de a CD-hangot mindvégig az élő zenéhez igyekeztem
hasonlítani, pontosabban ahhoz a hangképhez, amelyet az általam
hallott koncertek és operaelőadások absztrakciójának nevezhetek. Ha
ezt az absztrakciót a "koncert" szó kezdőbetűjével, K-val jelölöm, az
analógot és a digitálist pedig nyilván A-val és D-vel, így
fogalmazhatom meg a teszt célját:
"Nem D és A különbségét keressük, hanem a D és K, illetve A és K
különbsége közötti különbséget."
Vendégeim ugyan szívesen rendeztek volna alkalomadtán A-B (jobban
mondva: A-D) tesztet is, össze hasonlítva az ezüstlemezt a vele azonos
műsorú hibriddel, de mint már említettem, éppen nem volt nálam
lemezjátszó, és ez az érv már önmagában is "meggyőzte" látogatóimat -
nem kellett kifejtenem előttük, hogy az ilyesfajta összehasonlítást
egyébként is inkorrektnek tartom. Először is, a hibridlemezt az MHV
vágta, az ezüstlemezt meg a PolyGram készítette, ami azért mégsem
ugyanaz. Tapasztalataink szerint az MHV analóg programjai is jobban
szóltak, amikor némely neves nyugati cég vágta őket lemezre. (HFM 4.
és 8.) Másodszor, a hibridlemez nevű öszvérnek digitális az apja,
analóg az anyja, tehát örökölheti ugyan mindkét szülejének erényeit -
de mi van, ha mindkét oldalról ínkább a hibákat örökölte? Nem, nem,
akkor inkább ítéljük csak meg a CD-t önmagában, an und für sich.
Így is éppen elég változóval kell számolnunk. Ítéletünk tárgya
magában foglalja - hogy csak a legfontosabbakat említsem - a zenészek
és énekesek előadóművészetét, az MHV zenei szerkesztőinek és
hangmérnökeinek ízlését, a 16 bit/44,1kHz-es digitális felvételi
technikát és ezen belül a CD-technika esetleges hibáit is. Ezek
mind-mind rajta vannak a CD-korongokon, nemigen lehet szétválasztani
őket.
Spekulálni, azt lehet. Valahányszor valakinek valami nem tetszik a
hangképben, panaszkodhat a zenészekre, de akár a stúdiógyakorlatra is;
sokallhatja a mikrofonokat vagy kevesellheti a biteket - csak azt ne
képzelje, hogy csalhatatlanul ki tudja hallani, hol végződik a zene és
hol kezdődik a technika. Mintha csak az összehabart tojásrántottát
akarnók újra szétválasztani sárgájára és fehérjére. Az már más kérdés,
hogy találgatni emberi dolog, nem is vehetem rossz néven senkitől -
már csak azért sem, mert mint látni fogjuk, magam is könnyen beleesem
ebbe a hibába. De tudnunk kell, hogy véleményünknek csupán akkora
súlya van, mint egy-egy kis cédulának... melyet a Statisztika
kalapjába vetünk.
Mielőtt a lényegre térnék, és közreadnám vendégeim véleményét (meg
a sajátomat is, persze, a végén), szólnom kell néhány további
körülményről, amely befolyásolhatta ítéletünket. A meghallgatás során
mindvégig a Quad 405 teljesítményerősítőt és a Spendor hangsugárzókat
használtuk. Nyilvánvaló, hogy az én Társadalmi Zsűrim némely tagja
ennél sokkal jobb berendezést is hallott már - a többség viszont,
mégha hallgatott is már zenét a Hifi Magazinnál, lényegesen gyöngébb
hifihez van szokva. A CD így valamivel előnyösebb (hang)színben tűnik
fel előttük. Hátrányos viszont a CD-re nézve, hogy mi Sony CD-játszót
használtunk, nem pedig Philips rendszerűt. Az audiofilek már régóta
rebesgetik, a mérnökök pedig műszaki magyarázatot is adnak rá, hogy a
Philips-rendszerű gépeknek (jobb D/A átalakítási szisztémájuknak
köszönhetően) valamivel nyugodtabb, lágyabb a hangjuk. Kölcsön kaptam
volna a Műszaki Egyetemről egy Philipset is, de az, sajnos, nem
leledzett kifogástalan állapotban. Így aztán a Sonynál maradtam.
Még egy apróság. A Spendor hangsugárzók általában akkor szólnak a
legtisztábban, ha jó messzire elhúzkodom őket a falaktól, és legalább
45-50 centis állványra állítom őket. Analóg programon legalábbis
mindig ezt tapasztalom. A CD-nek azonban nem teljesen ugyanolyan a
hangzási balansza, mint az LP-nek, és némi kísérletezés árán rájöttem,
hogy az ezüstkorongok akkor szólnak jobban, ha a Spendorokat valamivel
közelebb viszem a visszaverő felületekhez. A hangsugárzókat végül is
alacsonyabb, 28 centis állványra helyeztem, úgy 45-50 centire a
falaktól. (Ha valakit érdekel: alul az állványok hegyes vastüskékben
végződtek.) Ez az elrendezés egy kicsit csökkenti ugyan a térhatást,
viszont erősíti a basszusokat, testesebbé teszi a hangképet. A
Brahms-zongoraszonátát és a Haydn-szimfóniákat nem sikerült
különösképpen boldoggá tenni, de a többi 11 korong sokat profitált a
hangsugárzókkal való manipulációból.
És akkor most vendégeimé a szó. (Pontosabban: azoké, akik még
lapzárta előtt "szeánszoltak" velem.) Nem változtattam sem a
sorrenden, sem pedig a kommentárok hangvételén.
1. (Zongoraművész) Az első 5 perc szörnyű volt, fülhasogató. Ahogy
haladunk előre, az ember megszokja - bele lehet jönni. Az, hogy nincs
zaj, szörnyű, olyan, mint ha süketszobában ülnék, nagyon zavar. A
valóságban mindennemű hangszerjátéknak van egy természetes
zörejszintje, ez azonban itt természetellenes, a hangindítások élesek.
Legnagyobb bánatom, hogy a zene itt irtózatosan felhangszegény, emiatt
nem találom az abszolút hangmagasságokat, minden "relatív". Az
énekesek elveszítik egyéni hangjukat. Ez a megállapításom objektív, és
mindegyik énekesre vonatkozik. A zongorahang sem igazi. Ha ez a
rendszer elterjed (isten ne adja - pedig csodálatos, és bámulom a
technikai tökéletességét), mindenki a "tökélyre" fog figyelni, és nem
a valóságra. A felvételekkel eddig is éppen elég baj volt, mert
másképp hall az emberi fül és másképp a mikrofon - de ez a rendszer
hatványozza a hibát. Olyan "plasztikusan" szól, mint a valóságos zene
soha, és azt hiszem, hogy ez ennek technikának az eredménye.
2. (Énekes színész) Kicsi a hangzásfelület, nincs igazi térhatás,
távolról hallatszik, nem úgy, mint a koncerten. A Haydn-szimfóniában a
csend tényleg zavaró, a természetes zajok igazán beleférnének a zenei
felvételbe. Zavar, hogy kiemelkedik a hegedű zöreje, ugyanakkor egyik
hangszernek sincsenek meg a felhangjai, hiányzik a terem akusztikája
és a hangszerek rezonanciája. A zeneiség, íz, karakter letompul. A
tutti nem nyílik meg, összenyomódik. A mélyhangok még inkább képesek
"fejlődni", a középtartomány mindig matt, fakó, a zongorán semmi
csengés. Leginkább a ff-nak van színe, csengése, a pp-n ugyanez
elvész. A rezek hangja csak a tuttikban érvényesül. A
Ferencsik-felvétel mintha sok részből volna összevágva. Itt egy-egy
felhang már megszólal, kiugrik. A keverés nem tetszett, megbontotta az
egységes akusztikai hangzást. Általában az énekhangok szólalnak meg a
legjobban, különösen a Boccanegrán, ez a felvétel összességében is a
legjobb volt. Ehhez a hangképhez hozzá kell szokni, és akkor
méltányolni lehet. Én a hanghűség híve vagyok, és itt hiányzik a zene,
a dinamika. Mindazonáltal, ez a hangkép mindenképpen jobb a
hagyományosnál, már csak a zajtalansága miatt is. És hogy maradandó.
Gyűjtő vagyok, tehát számomra ez a technika a praktikusabb. Végül is
tehát pozitív a véleményem. De ennél sokkal jobban szóló LP-ket is
hallottam már. A dinamikus, jól vágott lemezek többet produkálnak.
Ugyanakkor: a lemezek 70 százaléka élvezhetetlen, a CD viszont
kiegyenlített, megbízható.
3. (Basszista) Sokban hasonlót, de sokminden mást is hallottam. A
Haydn-szimfóniák, szerintem, a zajtalanságuk miatt sterilek és
élettelenek. A vonós tutti kifejezetten fojtott, legalábbis az LP-hez
mérten. Valószínűleg hiányoznak a felhangok. A szóló részeken ez már
nem annyira zavaró (hegedű, cselló). A sztereó nem kielégítő, nincs
sztereó kép. A Boccanegra nagyon szép: ezt a zajtalan pianót a régi
technika nem tudja. A CD szétválasztja az énekeseket, iránya van -
habár a sztereó érzés mégsem az igazi. A szoprán (naponta "élőben"
hallom őket) nagyon szépen szól, a bariton felső regisztere színezett,
világosabb tónusú. A zongora valahogy idegesítő. Abszolút
nyávogásmentes, de a fortéja tolakodó, a sztereó kép csapnivaló,
monóban szól. A Les Préludes tuttija is fojtott, a réz túl rezes,
utána a vonósok mattak, de lehet, hogy ez a jó. Az irányérzet itt is
kitűnő, de a sztereó itt sem jó, nekem otthon jobb van. Ennek nincs
mélysége. Nekem a Don Pasquale tetszett a legjobban, a két férfi
énekes itt sokkal jobb, mint a Boccanegrában, de Gáti Pista hangja itt
világosabb, mint az életben. Hogy vennék-e CD-játszót? Bizony vennék!
Megalkudtam a kazettás magnóval is, holott tudom, hogy az orsós sokkal
jobb. Ugyanígy, ez a technika annyival praktikusabb, higiénikusabb -
és biztosan javítani is fognak még rajta.
4. (Hangmérnök) Hatalmas előnyök (hihetetlen zajtalanság stb.) -
ehhez kell arányítanom a negatívumokat, amelyek mindazonáltal
hallhatóak. Amikor technikailag ennyire tiszta a hangkép, és
elmaradnak az analóg rendszer műszaki kísérőzörejei, akkor az ember
tökéletes hangzást várna. Egyértelmű viszont, hogy minden valahogy
magasabb fekvésben szól, mint kellene. A vonósok, a fúvósok, az
énekesek hangját kellemetlen, zörgő modulációs színezet kíséri
állandóan. Ez valószínűleg a rendszer sajátossága, bár nehéz
elkülöníteni a felvételtechnikától, de gyanús, mert a hibridlemezekről
is hasonló stichet hallok. Bár az idegen környezet megzavarhat, az a
benyomásom, hogy ez az effektus itt erősebb, mint a hibridlemezen -
bár ott az alapzaj is elmaszkírozhatja. Van aztán, ami lehet felvételi
hiba, de a rendszer hibája is lehet, például, hogy a lecsengés
természetellenes, a hangok furcsán halnak el, nem mindig, de például a
Liszt Ferenc Kamarazenekar lemezén minden tétel vége hirtelen esik le,
és ez zene közben is észlelhető. Emiatt a zenének egy kissé technikai
ízű lüktetése van, a lecsengések és a fölébük bejövő új megszólalások
aránya természetellenes. Ezt hibridlemezről még nem hallottam. Itt sem
mindenütt hallom, a zongorán például nem. Érdekes, hogy az Ernani (és
talán a Kocsis-lemez) kivételével nem érzékelem azt a dinamikai
nyereséget, amit a CD ígér.
5. (Zenekritikus) Gyönyörűen szól, ilyen szép reprodukciót még nem
hallottam lakószobában, csak stúdióban. Szinte már az az érzésem:
külön világ, ami a lemezről szól, és ami a valóságban van. Hogy ez
jó-e vagy sem, nem tudom. De teljesen más akusztika, más hangzás.
Olyan szólamhűség, annyira kivehető kórus... A zene egyirányból szól,
nem vesz körül - ez zavar egy picit. Kétségtelen, hogy iszonyúan kijön
minden hiba, a hangszínben, az intonációban - tízszeresére,
százszorosára nagyítódik. A Donizetti nagy élmény volt. A fúvósok jól
kivehető távolságból szólaltak meg, a vonósok mögött. Az Ernani kórusa
nagyon zavaró, túl elöl van, ez felvételtechnikai hiba, vagy a zenei
rendező tehet róla. Kocsis játéka itt a magas regiszterekben valamiért
nem stimmelt, nem tudom megfogalmazni, miért nem. Mindent összevéve:
nagy élmény.
6. (Zenekritikus) Sokkal jobb, mint a hagyományos technika, sokkal
több mindent hallok és zavartalanabbul. Ez végzetes lépés volt a
Hanglemezgyártól: most sokkal inkább azt hallom, ami szól.
Könyörtelenül, felnagyítva hallom azokat a hibákat, amiért egyik vagy
másik művészt nem állhatom. A szólamok amikor kiemelkednek, akkor
agresszívek, demonstrálnak, ha viszont nem emelkednek ki, gyakran
összefolynak, tagolatlanok. Szerintem ez nem a felvételi technika
bűne: a zenészeink így játszanak. Még a legjobban a zongora tetszett,
ott hallottam a legtöbb mindent. A mi lemezeinken a plaszticitás
jobb-balt jelent, nem jön létre zenei tér, de nem a technika tehet
róla. Meglepetés, mennyivel tisztább a hangkép. Szerintem a
magyarországi zenekarok és kórusok nincsenek abban az állapotban, hogy
ezzel a technikával lehessen felvenni őket.
7. (Audiofil) Én is ugyanezt mondom. Minden disznóságot azonnal
hallani lehet. A vonószenekar kellemetlenül reszelős, sőt, még inkább,
mint eddig. Ez a technika egyébként nagy hangerőre van kitalálva,
halkan már nem szólal meg olyan jól. Túl nagy a dinamika. A régi
technika jobban belefér a szobába. A zongora magasai gyönyörűek, a
basszushangjai viszont fémesek-fárasztóak, inkább halkan szólnak
életszerűen. Igen jól felismerni a magyar zenekarok játékát,
amennyiben a fúvósok és az ütősök a tuttikban puffognak, mert nem
tartja meg őket egy kiegyensúlyozott vonóshangzás. Vagy a
Fesztiválzenekar felvételén: van vonóshangzás, de csúnya. Ez itt jól
kihallatszik.
8. ("Kezdő" zenebarát) Tökéletesen, tisztán hangzik minden.
Gyönyörű. Steril, annyira tökéletes.
9. (Zenekritikus) Néhol ellentmondok a többieknek. Én is érzem,
hogy az egész mennyire megbízható, csodálatos - de mesterséges is.
Olyasmit is felnagyít, amivel az életben nem találkozunk. Lehet, hogy
ott is megvan, de semmiképpen sem ennyire. Különösen a női hangot
érzem itt mesterségesnek. Lehet, hogy tökéletes, de a
hangversenyteremben nem ilyen. A zongora ugyancsak mesterséges. Még a
magas regisztere is. Csak a lestrapált-felhangolt zongorák szólnak
így. A basszus természetellenes, zavaró, ha pedig lehalkítják, messze
kerül, matt. Iszonyatos különbséget érzek az egyes felvételek között.
Az operák például jobbak. Mindez nem azt jelenti, hogy nekem nem
tetszik az új technika; így is jobb az LP-nél.
10. (Hangmérnök) Én sem szeretnék elvonatkoztatni az előadás
milyenségétől, de szerintem sok mindenben inkább a felvételi technika
a ludas. A Haydn-felvétel közelmikrofonozott és sávhatárolt, valami
nagyon zavart benne. Zeneileg áttekinthetetlen, kétcsatornás, monó. A
szólamai sem tiszták; aránytalanok, nem lehet lokalizálni őket, nem
hallottam egyetlen jó megszólalást sem, a terem sem tetszett. A Don
Pasquale áttetszőbb, relatív több magashanggal, levegősebb, jobb
megszólalásokkal. (Ez tehát nem CD-hiba.) Bizonyos mélysége is van. A
színpad közepe itt is lyukas. Az énekhangok külön életet élnek,
nincsenek arányban a zenekarral, a képembe énekelnek. Akusztikailag
sem ágyazódnak be. Pingpong-effektus, de szűk sztereó bázis. A terem
zengése mesterséges, nem jön össze. Az Ernani lokalizációja rossz, a
zene regisztereitől függően elmozdul a hangkép. Technikailag a zongora
felvétel volt a legrosszabb. Penetráns, mintha a zongoraszekrényből
hallgatnánk a zenét, de a kalapácsol hangja nélkül. Hiányzik az irány
hatás. A zengés előbb jön, mint maga a hangforrás. A Les Préludes
felvétele a legjobb, a zenei szöveg itt összeáll, egész jó tér,
mélység. Ping-pong-effektus itt is. A fúvósok leválnak az egészről, a
hegedűk erőtlenek, de mindez nem a CD hibája Azt hiszem, ezeken a
felvételeken annyi minden hibás, hogy tulajdonképpen érdektelen,
analógot hallgatunk-e vagy digitálisat.
11. (Hegedűművész) Egészében rettentő idegen, steril, személytelen
hangkép. A teteje, a csengése teljesen hiányzik. A tér szűk, a hangzás
össze van préselve. Ez általában mindegyik zeneműre vonatkozik, kivéve
a Gianni Schicchit. A Donizetti-opera hangzása furcsán fátyolos, matt,
ennek sincs tere, és közepe sincs, kétoldalról szól. A Les Préludes
sokkal összefüggőbb, közepe is van, de túl sok benne a réz, elfedi a
többit, ilyen hangzás koncertteremben nincs. A Kodály-felvétel
(Öregek) nagyon tetszett, csak itt is kevés a lecsengés, mint a többi
felvételen is. A Kocsis-felvételen a mikrofont mintha a zongora
gyomrába dugták volna - ilyen zongorát még nem hallottam. A Schicchi
maradéktalanul tetszett, minden szempontból, előadása is, hangzása is
más, mint a többié. Mindazonáltal nem vennék ilyen készüléket, mert
nekem egy kicsit sterilen szól, nem él igazából a zene, a Schicchi
kivételével idegen a fülemnek - persze, biztos, hogy meg lehet szokni,
és ki lehet dolgozni olyan felvételi technikát, amely élőbbé teszi a
zenét. Nekem azonban úgy szól, mintha vattázott szobában hallgatnám.
12. (Hegedűművész) Semmi újat nem mondhatok az előzőhöz képest. A
kórus nekem is nagyon tetszett (templomban vették fel?), egyébként
mindegyik felvételen az énekhang volt a legjobb, és számomra is a
Gianni Schicchi volt a csúcs, ez a felvétel kizárja, hogy a
sterilitást a technika okozná, nem pedig a hangfelvételi eljárás. Ha
volna pénzem, szívesen vennék ilyen gépet.
13. (Hegedűművész) Ezzel kezdem: azonnal vennék ilyen gépet, sőt,
fogok is venni. Elsősorban a Schicchi tetszett, így még nem hallottam
megszólalni a reprodukált zenét. Eltekintve attól, hogy az itt hallott
hangkép steril (ezt én pozitív értelemben használom), nincs semmi
fölösleges recsegés, zaj - rendkívül tisztán szól. Szinte hiányzik is
egy kis zaj, például a Haydn-szimfóniában, a tételek szünetében.
Vitatkozni szeretnék: egyetértek ugyan abban, hogy a hegedűkön nincs
"fény", különösen az első hegedűn, de ez sem abszolút rossz. A Don
Pasqualén különösen feltűnő a felvételi hiba: mintha itt játszanának a
fúvósok, és elfednék a vonósokat. Ugyanezt hallom a Les Préludes-ben
is. A zene a legtöbbször úgy szólt, mintha fejhallgatón hallgatnám, és
nem zavarnának a külső zajok - ez nem feltétlenül pozitívum, kicsit
skizofrén ézés, olyan, mintha benn ülnék a zenekarban. Ezt éreztem a
Kocsis-felvételen is. A zongora hangkészlete szerintem jól szólalt
meg, a legmélyebbtől a legmagasabb hangokig. A Kodály-kórusmű
felvételét talán túlértékelem az esztétikai élmény miatt, de így is az
egyik legjobb. A Schicchi egyébként nekem is megvan analóg lemezen, de
messze nem volt rám ekkora hatással.
*
Most pedig nincs kibúvó, nekem is össze kell foglalnom
véleményemet, vállalva az ódiumát is mind az MHV előtt (ha nem tetszik
a CD-hang), mind pedig az "ellenzéki" audiofilek előtt (ha tetszik).
Vállalnom kell a tévedés, sőt kénytelen-kelletlen a találgatás
kockázatát is, mert miként vendégeim, magam is nagyon rosszul viselem
a tisztázatlan-megmagyarázatlan szituációkat.
Ezzel a bevezetővel bizonyára elárultam, hogy a magyar Compact
Disc hangja ambivalens érzelmeket kelt bennem. Egyik pillanatban
lelkesedem, a másikban újra erőt vesz rajtam valami idegenkedés,
aszerint, hogy az új médiumnak éppen az erényeit vagy a hibáit
tartom-e dominánsnak. Tény, hogy zenehallgatás közben folyvást
érzékelem a pozitívumokat is, a negatívumokat is. Megpróbálom
felsorolni őket, külön-külön.
Pozitívumok
1. Praktikus szempontok. Aki csak egyetlen egyszer is a kezébe
vett egy ezüstkorongot (s hát még, ha le is játszotta), már csak
szánakozva szemlélheti az egész analóg hanglemeztechnikát, a maga
imbolygó futóműveivel, szöghibáival, hangszedőtű-mizériáival. Nincs
szükség szavakra: a tiszta, higiénikus, intelligens CD-technika két
másodperc alatt mindenkit meggyőz arról, hogy valóban övé a jövő - és
hogy ő valóban meg is őrzi a műsoranyagot, sértetlenül, a jövő
számára.
2. A csend. Eltekintve egy-egy nyilvánvaló, de fölöttébb ritka
hibától (például egy füttytől a Les Préludes 3'15"-énél), a CD
tökéletesen zajtalan. Nem serceg, nem recseg, nem dübörög. Elmarad
minden technikai mellékzörej.
3. Az egyenfutás biztonsága. Az analóg lemezről mindig kihallani,
hogy gép hajtja körbe-körbe - ha másutt nem, hát a zongora kitartott
basszus-akkordjain ez csaknem mindig nyilvánvaló. A CD viszont
egyáltalán nem nyávog, a zongorabasszus sem árulja el, hogy motor
forgatja a lemezt.
4. Egyáltalán, a basszustranziensek. Semmi csillapítatlanság,
semmi "overhang". Hátha még a hangsugárzók is lineárisan működnének 20
és 50Hz között!
5. Szólamtisztaság. Valóban igaz lehet, hogy a CD leleplezi a
csúnyán játszó zenészeket. Nem szeretném azt a látszatot kelteni,
mintha képes volnék elbírálni őket. Partitúrát sem szoktam olvasni.
Mégis, a CD-t hallgatva valahogy sokkal nagyobb biztonsággal érzem,
hogy semmi sem maradt ki a partitúrából. Az analóg lemezeken hol ez,
hol az, de valami mindig hiányzik, elsikkad, háttérbe szorul.
6. Bal-jobb sztereofónia. (Ezt inkább csak megelőlegezem a magyar
CD-nek, mert egyelőre korántsem győzött meg annyira, mint a 14.
számunk Második Helyzetjelentésében említett, a legjobb nyugati
CD-korongokból válogatott kollekció.) Nyilvánvaló, hogy a CD-nek ez az
erénye egy műszaki paraméterrel, a csatornák közötti áthallással
korrelál. A Compact Disc két csatornája gyakorlatilag teljesen
független egymástól, a két félprogram nem maszatolja össze egymást, és
így a CD-színpad szereplőit olyan precízen lokalizálhatjuk, mintha a
fülünk is lézersugárral tapogatná le őket.
7. Transzparencia. Az angolok (mármint a CD-pártiak)
"see-throughquality"-nak nevezik ezt a hangminőséget, vagyis hogy "át
lehet látni rajta", nem úgy, mint az analóg ködön. Ez a hangkarakter
csaknem mindenkit azonnal megnyer magának, ez volna a CD-nek a hetedik
és egyben talán a főerénye. Sokkal transzparensebb, mint maga az élő
zene!
Negatívumok
1. Magashiány. Vendégeim közül többen is felfigyeltek rá, hosszabb
távon pedig nem lehet nem észrevenni, hogy a hangkép sávhatárolt, akár
az analóghoz, akár az élő zenéhez viszonyítva. Hiányzik a legmagasabb
regiszter. Többé-kevésbé ugyanezt hallottam minden CD-ről, tehát a
legjobb nyugatiakról is, ennélfogva gyanús, hogy ez a magashiány
jellemző a CD-technikára - ha nem is feltétlenül magára a 16
bit/44,1kHz-es digitális technikára. Miután a CD 20kHz-ig szinte
tökéletesen lineáris, aligha lehet szó igazi magashiányról. Talán
inkább a jelalak-átvitelt hibáztathatnánk - ha többet értenénk mind a
Digitalis/Analóg átalakítókhoz, mind pedig a pszichoakusztikához.
2. Érdesség a felső sávban. Megintcsak a jelalak-átvitellel
függhet össze, hogy minden Compact Disc (magyar és nem-magyar) szinte
mindig kiemeli a frekvenciasáv egy felső részét, jobban mondva egy
viszonylag széles tartományát. Minthogy nem frekvencia-kiemelésről van
szó, roppant nehéz körülírni, mettől meddig terjed ez a nemkívánatosan
domináns sáv, de magában foglalja minden hangszer és minden énekes
hangjának felharmonikusait. Szubjektív hatása: mintha ebben a sávban
az energia nem tudna lecsengeni. Vagy: mintha ez a sáv egy kicsit
előbb érkezne a többinél. Ez gyakran zavaró (különösen a
vonóskarokon), de legalábbis felhívja magára a figyelmet, ami végül is
nem öröm.
3. Fedettség. Ellentmondásnak tűnik, de a CD-hang az érdességei
ellenére is hajlamos rá, hogy fedett legyen, fojtott, élettelen. Az
érdesség valamelyest ellensúlyozza ezt az effektust, de két hiba
általában sosem oltja ki egymást tökéletesen.
4. Testetlenség. A felső basszusból több kéne. A hang nem eléggé
testes, egy kicsit kiürül. Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy nem csupán
az analóg hanghoz viszonyítok! Igaz, az analóg hang - a magnó
jellegzetes fej-mizériái miatt - mindig testesebb, zsírosabb a
kelleténél, mesterségesen "felmelegszik" - a CD azonban ugyanennyire
mesterségesen "lehűl". Véleményem szerint ez általános jellemzője a
mai digitális technikának. Ezt sugallja több nyugati teszt eredménye,
mikor is élő hangot hasonlítottak össze a digitális mesterszalaggal.
Mi egyetlen egyszer kísérleteztünk digitális magnóval (HFM 13.), és
akkor az derült ki, hogy a felvétel meg döbbentően tiszta ugyan, de
egy kicsit "lehűti" a műsort. Pedig a frekvenciaátvitele egészen
2,5Hz-ig lineáris! A CD testetlensége főleg akkor bántó, amikor
nagyzenekart, operát hallgatunk, és minthogy az én CD-kollekcióm
főképp ilyen zeneműveket prezentál, érthetővé válik, miért kellett a
hangdobozokat áthelyeznem már a legelső napon!
5. Dinamikahiány. Ne tévesszen meg senkit, hogy a CD olyan nagyon
hangosan tud szólni. A CD dinamikája, tehát a ppp és a fff aránya
nemcsak hogy nem túlságosan tág, hanem kifejezetten szűk. (A jel-zaj
aránya persze jobb, mint a vele azonos műsorú hibridlemezeké!) A
pianók valójában mezzoforték, a zenének túl nagy hányada szól
hangosan, és ez fárasztó. (E jelenség bővebb magyarázatát lásd:
"Analizátor, vagy oszcilloszkóp?," HFM 14.) A legjobb analóglemezek,
különösen a direktvágottak jóval tágabb dinamikát kínálnak. Tudjuk,
hogy a CD is sokkal többet produkálhatna, legalábbis elvben. Vagy
netán gyártástechnológiai okok miatt kell továbbra is visszafogni a
zene lüktetését?
A 2., 4. és 5. pontban körülírt jelenségek együttvéve erősen
emlékeztetnek az analóg lemezek belsőbarázda-torzítására. Mint tudjuk,
a hanglemezvágó mérnök a belső barázdákon redukálni kénytelen a
basszust, nem különben a dinamikát; a magashang a tűgeometria miatt
csökken, a hang egyébként is érdessé válik, és a hallgatóság nagyon
szeretné, ha a fortisszimók nem éppen ide esnének - de oda esnek.
Hasonló karakterűek a CD-hang fortisszimói is. (A CD igazi világa a
mezzoforte.)
6. Teretlenség. A magyar CD-k többsége kétdimenziós, a térnek
nincs mélysége, a hátsó fal nem tud megnyílni, minden a lakószobában
szól, a zene egy kissé rátolakszik az emberre. Kétségtelen, hogy a
hazai hangfelvételek általában ilyenek rossz a stúdió, közel helyezik
el a mikrofonokat stb.), de gyanítom, hogy a Compact Disc tovább
szűkíti a teret. Mert igaz ugyan, hogy legjobb nyugati CD-kiadványokon
a zenekar valóban több síkból, három dimenzióból szólt - de a
koncertterem levegőjét így sem tudja érzékeltetni.
7. Sterilség. Csak körülírni lehet. Valószínűleg úgy lehet
interpretálni, hogy a hangkvantumok lecsengése túl rövid vagy
hiányzik, a zene akusztikai értelemben nem eléggé folytonos. Az én
megfogalmazásomban: olyan az egész, mint valami retusált fénykép, a
kontúrjai különlegesen élesek, de a karcolásokkal együtt az árnyalatok
is eltűntek róla. Le kell szögeznem, hogy az emberek többségét ez
nemhogy nem zavarja, de még tetszik is nekik. Ez a sterilitás
gyaníthatólag összefügg a transzparenciával, azzal a bizonyos
"see-through" minőséggel.
Mindent összevéve, a CD-hang számomra inkább intellektuális és
csak kevésbé emocionális élmény. Egy biztos, az új médium alapvetően
más, mint a régi. Minden azon múlik, hogyan súlyozzuk az erényeit és a
hibáit. De lehet-e egzakt választ adni arra a kérdésre, hogy: "a
zajtalanság jobb, vagy pedig az érdes tónus a rosszabb?" Azt hiszem,
ez végképp ízlés dolga, vitával nem lehet eldönteni - csak
statisztikával. És meggyőződésem, hogy bármely statisztika ugyanazt az
eredményt hozza: a zenehallgatók 80, de inkább 90 százalékának jobban
tetszik a CD-hang, mint az analóg. Más kérdés, hogy vajon a pénzt is
rászánják-e? Mert a CD egyelőre igen drága, és a magyar CD is csak
eredetét tekintve magyar, valójában ugyanolyan nyugati árucikk, mint a
többi. Könnyebb lesz hozzájutni - de ugyanannyiba kerül. A pénz
beszél, a kutya ugat - és ez a közmondás nagy-nagy statisztikai
igazságokat fejez ki.
Azok a kutya audiofilek esetleg továbbra is berzenkedni fognak, és
egyelőre magam is kénytelen vagyok együtt csaholni velük. De biztosan
megjuhászodom, amikor majd azt tapasztalom, hogy sikerült
megszüntetni, vagy legalább kompenzálni a CD jellegzetes hibáit. Hogy
e hibák léte nincs bebizonyítva? Elismerem. De nagyon sok szól
amellett, hogy ezek a hibák tényleg léteznek, és ellenük csak akkor
lehet tenni valamit, ha előbb felismerjük őket. Lehet, hogy tévedek.
Be fogom ismerni. De inkább én tévedjek, mint azok, akik nap nap után
zenei programmal látnak el bennünket, s letörölhetetlen-örökéletű
lemezre viszik a zeneművészek produkcióját. Hangsúlyozom: szeretném,
ha én tévednék. Pedig magam is fölöttébb utálom azokat, akik azzal
jönnek, hogy: na ugye megmondtam.
Darvas László
DISZKOGRÁFIA
Mendelssohn: IV. (A-dúr) szimfónia ("Olasz");
V. (D-dúr) szimfónia ("Reformáció")
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Fischer Iván
HCD 12414-2
Liszt: Les Préludes; Orpheus Tasso
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Ferencsik János
HCD 12446-2
Haydn: F-moll szimfónia No. 49 ("La Passione")
Fisz-moll (Búcsú) szimfónia No. 45
Liszt Ferenc Kamarazenekar
HCD 12468-2
Brahms: f-moll szonáta No. 3, Op. 5
Kocsis Zoltán
HCD 12601-2
Bartók: A kékszakállú herceg vára
Jelena Obrazcova - szoprán, Jevgenyij Nyesztyerenko (basszus)
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Ferencsik János
HCD 12254-2
Puccini: Angelica nővér
Tokody Ilona - szoprán
A Magyar Állami Operaház Énekkara (karvezető: Fehér András)
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Lamberto Gardelli
HCD 12490-2
Puccini: Gianni Schicchi
Melis György, Kalmár Magda, Gulyás Dénes,
Barlay Zsuzsa, Gregor József, Gáti István, Palcsó Sándor
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Ferencsik János
HCD 12541-2
Donizetti: Don Pasquale (részletek)
Gregor József, Gáti István, Kalmár Magda, Bándi János
Az MRT Énekkara (karvezető: Sapszon Ferenc)
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Fischer Iván
HCD 12610-2
Verdi: Ernani (részletek)
Giorgio Lamberti, Miller Lajos, Kováts Kolos, Sass Sylvia
A Magyar Néphadsereg Énekkara (karvezető: Pödör Béla)
Magyar Állami Hangversenyzenekar és Énekkar
(karvezető: Nagy Ferenc)
Vezényel: Lamberto Gardelli
HCD 12609-2
Verdi: Simon Boccanegra (részletek)
Miller Lajos, Kincses Veronika, Gregor József, B. Nagy János
Magyar Állami Hangversenyzenekar és Énekkar
Vezényel: Giuseppe Patané
HCD 13611-2
Bach: Kávékantáta, Parasztkantáta
Fülöp Attila, Gáti István, Laki Krisztina
Savaria Énekkar
Vezényel: Németh Pál
HCD 12462-2
Haydn: Harmoniemesse
Tokody Ilona, Takács Klára, Gulyás Dénes, Gregor József
A Szlovák Filharmonikusok Ének- és Zenekara
(karvezető: Lubomir Mátl)
Vezényel: Ferencsik János
HCD 12360-2
Kodály kórusművei - 1
Miller Lajos - bariton
A Magyar Rádió és Televízió Énekkara (karvezető: Sapszon Ferenc)
Vezényel: Ferencsik János
HCD 12352-2