A kétfülű közönség |
Akusztikai cikksorozatunk utolsó részében a térhallás, azaz a
"kétfülű" hallás jelenségével foglalkozunk. Először röviden
áttekintjük, mennyiben változtatja meg a hallásról eddig alkotott
fogalmainkat, hogy a valóságban a hangokat mind a két fülünkkel
észleljük. Megvizsgáljuk, hogyan érzékeljük a hangok irányát, és
hogyan érzékeljük a hangszerek körül a teret.
*
Hallásunk alapvető sajátosságait, mint már tudjuk, olyan
kísérletekkel mérték fel, amelyek tulajdonképpen egyfülűnek
feltételezik az embert. Igaz, amikor csak az egyik fülünkkel hallunk,
akkor is meg tudjuk állapítani a hang magasságát, hangosságát,
hangszínét, időbeli sajátosságait. Sőt, a spektrum megváltozásából a
forrás távolságára is következtetni tudunk. Nem vagyunk képesek
azonban megállapítani, hogy hogyan, milyen irányból érkezett a hang a
fülünkhöz. Akárcsak a látáshoz, a halláshoz is főleg azért van szükség
két érzékelőszervre, hogy a térben is tájékozódhassunk. De még a hang
egyetlen füllel is érzékelhető tulajdonságainak észlelését is
elősegíti az, hogy két fülünk van. Például, ha az egyik fülünk
küszöbérzékenységét vizsgáljuk, jobb eredményt kapunk, ha az éppen nem
vizsgált fülbe is juttatunk hangot.
Ezt az effektust egy viszonylag egyszerűen elvégezhető kísérlettel
demonstrálhatjuk. Vezessünk a fejhallgató bal csatornájába fehérzajt;
a szintjét állítsuk közepesre. Keverjünk hozzá 500Hz-es szinuszos
hangot, másodpercenként 4-szer rövid időre megszakítva (erre a
kifáradás megelőzése céljából van szükség). Halkítsuk le a jelet
annyira, hogy már ne halljuk. Most kapcsoljuk rá ugyanazt a zajt a
jobb csatornára is - s ebben a pillanatban a bal fülünkkel újra meg
fogjuk hallani az 500Hz-es hangot. Ha viszont még az 500Hz-et is
rákapcsoljuk a jobb fejhallgatóra, a hang megint eltűnik. Meghallottuk
tehát a két fülbe érkező jeleket, ha különböztek egymástól - de nem
hallottuk őket, ha teljesen azonosak voltak!
Ha ezután (bármelyik fejhallgatókagylón) akár a jel, akár a zaj
fázisát megfordítjuk, azaz felcseréljük, a megfelelő vezeték két
végét, az 500Hz-es hang ismét tisztán és erősen megszólal. A kétfülű
érzékelés működésbe lépéséhez már az is elegendő, ha legalább a
fázisban különbség mutatkozik!
Ezt a kísérletet - persze sokkal gondosabban, mint ahogy itt
leírtuk - Hirsch végezte el 1948-ban, s úgy találta, hogy hallásunk
küszöbérzékenysége a fenti kísérleti szituációban 11dB-lel jobb akkor,
amikor a zaj azonos és a jel ellentétes fázisú, mint abban az esetben,
amikor mindkettő azonos fázisban jut mindkét fülbe. Ez utóbbi esetben
a küszöbérzékenység megfelelt az egy füllel kapott értéknek. A kétfülű
hallás tehát bizonyos körülmények között képes a "küszöb alatti"
hangokat is érzékelni. Úgy tűnik, hogy a két fülünk között valamilyen
kapcsolat van, és ez a kapcsolat megkönnyíti a nehezen azonosítható
jelek észlelését. E mechanizmus mibenlétéről azonban nincsen
egyértelmű ismeretünk.
Nézzük meg, hogyan teszi lehetővé hangforrások irányának
megállapítását a két fül! Tételezzük fel először, hogy fejünk gömb
alakú, és a két átellenes pontján két lyuk reprezentálja a füleket (1.
ábra). A különböző irányokból érkező hangok nem egyidejűleg fognak a
fülünkhöz érni. Ha feltételezzük, hogy a gömb átmérője 17,5cm, a hang
sebességét pedig 343m/s-nak vesszük, a két fül közötti időkésés a
következő lesz:
Az e képlet alapján számolt időkülönbségeket (a beesési szög
függvényében), valamint a kísérletileg kapott időkéséseket a 2. ábrán
tüntettük fel. A két görbe jó egyezést mutat. Az ábráról
leolvashatjuk, hogy ha a hang az egyik fülünk irányából érkezik (90
fokos beesés), az időkésés akkor sem több 0,7ms-nál. Ez kb. az
1300Hz-es hang periódusidejével egyenlő. Nagyobb frekvenciájú hangokra
az időkésés már több mint egy periódus, ezért a két fülünkbe érkező
jel fáziseltolódása nem képezi le egyértelműen a forrás irányát. A
pszichoakusztikai vizsgálatok megerősítették, hogy a magasabb hangok
tartományában nem a két jel időkésése, hanem intenzitásuk
különbözősége segíti a térbeli tájékozódást. Az 1. ábra azt is
szemlélteti, hogy az oldalról jövő hang intenzitása nagyobb lesz abban
a fülünkben, amelyik a hangforrás felé néz, mint a másik fülben. Ez az
intenzitáskülönbség mély hangokra nagyon kicsi, magas hangokra azonban
igen jelentős lehet (3. ábra). Ezért a magas hangok irányát az
intenzitáskülönbség alapján tudjuk megállapítani.
1. A két fül hangforrástól való távolságának különbsége:
delta d = r*(theta+sin theta)
2. A két fül közötti időkésés a beesési szög függvényében
3. Szintkülönbség a két fül között, különféle beesési szög esetén
Az irányra vonatkozó ítéletünk a 100Hz körüli hangokon a
legpontosabb. A legpontatlanabbul 2-3000Hz körül tudjuk a forrás
irányát meghatározni (4. ábra). Magas hangokra ítéletünk újra
biztosabb lesz. A kísérletek eredménye egyértelműen megerősíti, hogy a
térbeli lokalizálásban két független "mechanizmus" vesz részt. Az
egyik a két fülbe érkező jel időkéséséből, a másik pedig
intenzitáskülönbségükből állapítja meg a forrás irányát. A két
mechanizmus azonban egyetlen irányérzetet eredményez az emberi agyban.
Igen szellemes kísérlettel sikerült bizonyítani, hogy a térbeli
tájékozódás képességét valóban két különböző mechanizmusnak
köszönhetjük. Sandel és munkatársai 1955-ben végeztek kísérletet e
kétféle mechanizmus elkülönítésére. A kísérleti személyek
süketszobában hallgatták a két hangszóróból sugárzott jeleket. Az
egyik hangszóró a kísérleti személlyel szemben, a másik tőle jobb
kézről, 40 fokos irányban volt elhelyezve. A két hangszóró ellentétes
fázisú jelet sugárzott.
Az eredő hang intenzitása ilyenkor nyilvánvalóan nagyobb a jobb
fülben, mint a balban. A jel fázisával azonban egészen más a helyzet!
A fázisellentét miatt az eredő jel a két fülnél folyvást változó
fáziskülönbséget mutat, a frekvencia függvényében. Az 1. ábrát alapul
véve, viszonylag egyszerű számítással kimutatható, hogy alacsony
frekvenciákon a jobb fülbe érkező jel fázisa késik a bal fülbe
érkezőhöz képest. A fent leírt kísérleti helyzetben 3000Hz fölött
válik a fáziskülönbség zérussá. Magasabb frekvenciákon már a bal fülbe
jutó jel fog késni.
Hol fogják érzékelni a kísérleti személyek a forrást? A kísérletek
azt a meglepő eredményt szolgáltatták, hogy a mély hangok mindig
balról "szóltak", annak ellenére, hogy a hang erőssége a jobb fülben
volt a nagyobb. A magas hangok már jobbról érkeztek. 1500Hz körül
azonban a kísérleti személyek teljesen összezavarodtak, nem tudták
megállapítani a forrás helyét.
Ez a szellemes kísérlet azt bizonyítja, hogy az 1500Hz alatti
tartomány irányérzékelésében a fázisviszonyok dominálnak még akkor is,
ha csupán az intenzitások alapján másként döntenénk! Ha ugyanis a
fenti kísérletet úgy ismételjük meg, hogy a két sugárzó azonos
fázisban működik, akkor minden frekvencián jobbról halljuk a hangot.
(Ez a frekvenciatartomány egyéb szempontból is különlegesen
viselkedik. Tudjuk, hogy hallásunk érzékenysége kb. 1000Hz-ig a
frekvenciával növekszik, s onnan kezdve többé-kevésbé állandóvá válik.
Ugyancsak 1000-1500Hz körül a hangmagasság-érzékelés is megváltozik.
Magyarázatnak kínálkozik, legalább részben, hogy az idegkisülések csak
kb. 800-1000Hz-ig tudják hűen követni a jel változásait. De hogy a
kétfülű hallás során mi változik meg ebben a tartományban - ezt még
nem tudjuk biztosan.)
Persze a térbeli hallást vizsgáló kísérletek többségét
fejhallgatóval végzik, mivel így a két fülbe jutó jel intenzitását és
fázisát tetszőlegesen lehet változtatni. Ha a kísérleti személynek
mindkét fülébe ugyanazt a jelet juttatjuk, úgy fogja érezni, hogy a
hangforrás a feje közepében szól. Ha az egyik fülbe jutó jelet időben
késleltetjük, vagy erősségét csökkentjük, akkor a képzetes hangforrás
eltolódik a másik fül irányában. A módszer egyébként az volt, hogy
ilyenkor a kísérleti személy egy szabályozógomb segítségével maga
állította vissza a forrás centrális helyzetét. Így meg lehetett
állapítani, hogy a lokalizáció szempontjából milyen kapcsolat van az
időkésés és az intenzitáskülönbség között. Hasonló kísérletek arra is
választ adtak, hogy mi az a legkisebb időkülönbség, amely észlelhető
változást okoz a forrás lokalizálásában. Kiderült, hogy már 6-9µs
időkülönbség is észlelhető! Ez rendkívül meglepő, mivel az idegsejtek
csak kb. 1-2ms-onként tudnak kisülni, és maga az idegimpulzus
időtartama is néhány száz µs körüli. Egyelőre még nem tudjuk pontosan,
hogyan is képes érzékelő rendszerünk ilyen kis időkülönbségek
észlelésére.*
(*Ezen a ponton ismét utalni szeretnénk Analizátor, vagy
oszcilloszkóp? című cikkünkre (HFM 14.), amelyben a klasszikus
pszichoakusztikai módszerek korlátait taglaltuk. Mint látjuk, az
emberi hallásmechanizmus sokkalta gyorsabban működik, hogysem ezt
egyszerű összefüggésekkel magyarázhatnánk. - A szerk.)
Ha viszont a két fülbe jutó jel közti időkülönbség nagyobb, mint a
természetes körülmények között előforduló maximális 0,6-0,8ms, akkor a
forrást továbbra is annál a fülünknél halljuk, amelyiket előbb éri a
jel. Ez a jelenség impulzusszerű hangokra 3-6ms, hosszan tartó
hangokra akár 30-70ms időkülönbségig megmarad. Nagyobb időkülönbségek
esetén már két különálló hangot fogunk hallani, egyet-egyet mindkét
fülünkben.
Fejhallgatóval nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy a hangot
elölről, vagy hátulról halljuk-e. A forrás igazából csak a két
fülünket összekötő egyenes mentén mozog. Ha viszont a kísérleteket
valódi hangtérben végezzük, és hangforrásként hangszórót használunk,
akkor már azt is meg tudjuk állapítani, hogy elölről vagy hátulról
jön-e a hang (bár előfordul, hogy a mély hangok irányát 180 fokkal
eltévesztjük!).
Az egyik kísérletsorozatban két mikrofonnal vették föl a hangot,
süketszobában, és a jelet fejhallgatón keresztül vezették egy másik
helyiségben ülő személy fülébe, aki természetesen nem tudta
megállapítani, hogy elölről vagy hátulról jön-e a hang - mindaddig,
míg a süketszobában emberi fülkagylóról készült gumimásolatokat nem
helyeztek a mikrofonokra. Bizonytalansága ekkor teljesen megszűnt. A
térbeli tájékozódásban tehát igencsak nagy segítséget nyújt a
fülkagylók magasabb frekvencián mutatott árnyékoló és hangterelő
hatása. (E kísérlet során - amelyet Batteau és munkatársai végeztek
1965-ben - a kísérleti személyek arról is beszámoltak, hogy a
mesterséges fülkagylók hatására a forrást már nem a fejükben hallották
szólni, hanem elölről a térből. Ez a hatás már akkor is fellépett, ha
csak az egyik mikrofonra tették rá a gumi fülkagylót.)
Végeredményben tehát három tényezőnek: az időkésésnek, az
intenzitáskülönbségnek és fülkagylónk árnyékoló hatásának
köszönhetjük, hogy lokalizálni tudjuk a hangforrásokat. A térbeliség
érzetének kialakulása azonban igen bonyolult folyamat, amely részben a
közbülső idegközpontokban, részben pedig agyunkban megy végbe. A
bonyolult összefüggések miatt a kétfülű hallásnak nagyon sok
sajátossága van.
Az idegfiziológiai kutatások során az egyik közbülső
hallóközpontban olyan idegsejteket találtak, amelyek csak akkor adnak
impulzust, ha bemenetükre két idegimpulzus érkezik egyidejűleg. Egyes
kutatók valószínűnek tartják, hogy léteznek olyan sejtek, amelyek a
rájuk érkező két jel meghatározott időkülönbsége esetén adnak csak
jelet - habár feltételezik, hogy a szimultán jelekre reagáló sejtek
száma jóval nagyobb, mint a különböző időkésésekre reagáló sejteké.
Persze, nem biztos, hogy ez igaz - ismeretes viszont egy olyan
kísérlet, amely megerősíteni látszik ezt a feltételezést. Ha az egyik
fülünkbe olyan fehérzajt adunk, amely minden tercsávban ugyanakkora
idővel van késleltetve, a másikba pedig olyat, amelyben a késleltetés
a frekvenciával növekszik (lásd az 5. ábrát!), akkor külön-külön
hallgatva egyformán fehérzajnak észleljük a két jelet. Mi történik, ha
a két fülünkkel egyidejűleg hallgatjuk a jeleket? A két oldal közötti
időkésés tercsávonként más és más lesz. Egyetlen sávban, mondjuk
600Hz-en lesz az időkésés egyforma, alacsonyabb frekvencián az egyik,
magasabb frekvencián a másik fülbe érkezik előbb a jel. Azt várnánk,
hogy a különböző frekvenciatartományokban máshol fogjuk a hang
forrását észlelni: a 600Hz-es hang maradna középen, az alacsonyabb
frekvenciájú komponensek az egyik fül, a magasabb frekvenciájúak pedig
a másik fül irányában tolódnak el, s ennek következtében a
lokalizáltság érzetének meg kellene szűnnie. E helyett azonban azt
tapasztaljuk, hogy a hang jellege változik meg: középről hallunk egy
600Hz-es hangmagasságú, keskeny sávú zajt. Eszerint az érzet
kialakulásában nagyobb súllyal szerepelnek az időkésés nélkül érkező
komponensek, mint a különböző időkésésűek. Ez egybevág azzal a
tapasztalattal, hogy bár mozdulatlan fejjel is meg tudjuk állapítani,
honnan jön a hang, pontosabban tudjuk a forrás helyzetét
megállapítani, ha fejünket a hang irányába fordítjuk.
Ugyancsak az idegi feldolgozás segít különválasztani az eredeti
hangtól a visszhangokat. A teremben ülő hallgató fülét nemcsak az
eredeti hang, hanem annak visszhangjai is elérik, és ezek a
visszhangok a legkülönbözőbb irányokból érkeznek. Normális esetben
mégsem zavarják meg az irányérzékelést. Hallásunk ugyanis csak a jelek
első 2-3ms-ig tartó részét használja föl az irány megállapításához, a
visszhangok pedig ennél később érkeznek. Általában is igaz, hogy
hallásunk szempontjából a jelek kezdeti szakasza hordozza a legtöbb
információt.
Nem beszéltünk még a függőleges síkban való irányérzékelésről,
azaz a "fent" és "lent" érzékeléséről. Be kell vallanunk: erről jóval
kevesebbet tud az akusztika...
Már említettük, hogy a két fül valamiféle belső, szoros
kapcsolatban áll egymással. Ezt bizonyítja a kétfülű hanglebegés
jelensége is. Előző cikkünkben ("Torzonborz hangjegyek", HFM I5.) szó
volt arról, hogy ha két egymáshoz közeli frekvenciájú szinuszos hang
keveredik, akkor az eredő jel amplitúdója a két frekvencia különbsége
felének megfelelő frekvenciával ingadozik. Ezt a jelenséget, az
úgynevezett lebegést használják föl például a zenészek is a hangszerek
hangolásánál. Ha a két hang frekvenciája elég közel van egymáshoz, a
lebegés lassú erősödés, illetve halkulás formájában jelenik meg.
Ugyanezt a hatást azonban azáltal is el lehet érni, hogy az egyik
szinuszos hangot az egyik fülbe vezetjük, a másikat pedig a másik
fülbe. Ebben az esetben szó sem lehet a jelek valódi keveredéséről. A
lebegés szubjektív érzése tehát csak az idegpályákon haladó kisülések
kölcsönhatásából jöhet létre.
A kétfülű hallás jelenségeinek magyarázatára sokféle elméletet
kidolgoztak már, egységesen elfogadott modellről azonban egyelőre nem
beszélhetünk. Ugyanakkor igen intenzív kutatások folynak, egyrészt,
hogy fényt derítsenek a kétoldali hallórendszer közötti idegi
összeköttetésekre, és megismerjék ezek működését, másrészt hogy
egyértelműbben tisztázzák a kétfülű hallással kapcsolatos
jelenségeket. Újabban már nemcsak szinuszos és zajjelekkel, hanem
beszéd- és zenei jelmintákkal is végeznek lokalizációs kísérleteket -
és nemcsak fejhallgatót alkalmaznak, hanem hangsugárzót is. Most pedig
térjünk rá arra, hogyan lehetne mesterségesen előállítani az eredeti
hangtér sajátságait. Előrebocsátjuk, hogy nem kívánunk belebonyolódni
a sztereózás technikai kérdéseibe. Csak azt vizsgáljuk, lehetséges-e
reprodukálni, pontosabban: mennyiben lehet imitálni az eredeti
hangteret, és hogyan lehet hallásunk sajátosságait kihasználni, hogy a
térbeli hangzás minél meggyőzőbb legyen.
4. Az irányérzékelés pontossága a frekvencia függvényében
5. A vizsgálójel előállítása a Hirsch-féle kísérletben
6. Kétmikrofonos sztereó átviteli rendszer egyszerűsített modellje
A sztereó hangzás legegyszerűbb modellje: kétmikrofonos felvétel,
amelyet később a két mikrofon helyére helyezett hangszórókon keresztül
játszunk vissza. Ily módon tulajdonképpen a mikrofonok helyén
észlelhető hangképet reprodukáljuk. Ezzel megőrzünk bizonyos
információkat a hang térbeliségéről, más információkat viszont
elveszítünk. Ennek a sztereó rendszernek egyszerűsített modelljét
láthatjuk a 6. ábrán. Ha az eredeti teremben a színpad és a nézőtér
közé egy olyan függönyt tennénk, amely akusztikailag teljesen
elszigeteli a két térrészt, és mindkét felülete visszaverődésmentes,
akkor az ernyőn vágott két nyílás felelne meg a mikrofonoknak és
hangszóróknak. A zenekar által játszott zenéből csak a nyílásokon
keresztül juthat el a hang a hallgató fülébe. Az ábrán feltüntettük a
lehetséges hangutakat két elképzelt forrásból. Nyilvánvaló, hogy a
hangversenyterem eredeti hangteréhez képest jóval szegényesebb teret
hoz létre a két nyíláson átjutó hang. Térbeliségéből azonban
több-kevesebbet így is megőriz.
A sztereózás gyakorlata még a kétmikrofonos modellben is erősen
eltér az ábrán vázolt esettől: ott ugyanis a mikrofonok és a
hangszórók távolsága ugyanakkora volt, és a hangforrás, és a hallgatók
távolsága is megfelel az eredeti állapotnak (eltekintve az ernyőtől).
A gyakorlatban azonban a hangszórókat lakószobában helyezzük el, a
szoba méretei által meghatározott bázistávolságban és a hallgatási
távolság is jóval kisebb, mint a hangversenytermekben. Így az a
térérzés, amelyet észlelünk, bizonyosan más lesz, mint amit a
hangversenyteremben tapasztalunk.
Elméletileg is belátható, hogy az eredeti hangtér tökéletes
reprodukálására az akusztikában nincsen mód. (Az optikában sem
egyszerű a térbeli információk rögzítése és visszaállítása - erre
egyedül a holográfia képes.) Az akusztikában nem ismerünk olyan
módszert, amely a tér valamely tartományában képes lenne rögzíteni a
hang amplitúdójára és fázisára vonatkozó összes információt. Ennek
egyik oka az, hogy a hang időben igen gyorsan változó jelenségekből
tevődik össze, a másik pedig az, hogy a hullámhossza nagy.
Ultrahangterek holografikus leképezésére már történtek kísérletek, de
az ottani módszerek a hallható hangok tartományában szóba sem
jöhetnek. Ezért mindenképpen bele kell törődnünk abba, hogy a hangtér
rögzítése és visszaállítása során nagyon sok információt elveszítünk.
Mit tehetünk mégis? Az egyik lehetőség az, hogy azon a bizonyos
ernyőn még több lyukat vágunk, azaz több mikrofont helyezünk el, és
mindegyiknek a hangját külön hangszórón játsszuk vissza. Ez a módszer
jobban visszaadná az eredeti térhatást, azonban a gyakorlatban mégsem
követhető. A felvételhez lehet ugyan sok mikrofont használni, de azt
mégsem lehet megkívánni, vagy előírni, hogy aki a térhatást élvezni
akarja, az 8-10 vagy akár még több hangdobozt állítson be a szobájába.
A másik lehetőség az, hogy nem is próbáljuk a teljes hangteret
reprodukálni, csak azt, amelyet egy bizonyos, a teremben ülő hallgató
hallana.* (*"De miért is kéne egyszerre több helyen ülnöm? A szerk.)
Ha a hangversenyterem egy kiválasztott pontjában műfejet helyezünk el,
és azon keresztül készítjük a felvételt, majdnem tökéletes térhatást
tudunk elérni, feltéve, hogy fejhallgatón keresztül hallgatjuk a
zenét. Ha azonban ugyanezt a két fülnél jóval nagyobb bázistávolságú
hangsugárzókon keresztül hallgatjuk, már korántsem lesz olyan jó a
benyomásunk.
Akusztikai szempontból tehát lehetetlen tökéletesen reprodukálni a
hangteret. Következő kérdésünk: a gyakorlatban használt sztereó
megoldás mennyire felel meg térbeli hallásunk követelményeinek. Ebből
a szempontból az a legfontosabb, hogy míg természetes körülmények
között a hangok különböző irányokból érkeznek a fülünkhöz, és ezért a
két fülbe érkező jel között különböző időkésések lépnek föl, addig a
sztereofóniában az összes jel ugyanabból a két hangsugárzóból érkezik.
Időeltolódás csak annyi van közöttük, amennyi már a felvételben is
benne van. A lokalizálásban az sem ad segítséget, ha a fejünket
forgatjuk.
A sztereó balansz-szabályzóval is csak a két csatorna relatív
hangosságát tudjuk szabályozni. Mivel a hangforrás szubjektív helye
csak magas frekvencián függ az intenzitástól, csak a magas hangok
térhatása lesz igazán jó. A mély hangok lokalizálásához szükséges
pontos időkéséseket nem tudja a rendszer reprodukálni.
Az időbeli információk általában már a felvétel során elvesznek,
hiszen a keverési technikák általában nem törődnek a jelek fázisával,
s csak az amplitúdóarányokat állítják be.* (*Az "audiofil"
felvételeknek éppen az az egyik jellemzőjük, hogy a hangmérnökök
csaknem teljesen lemondanak a keverés műveletéről. A szerk.) Így a
térbeliség élményét csak az intenzitásokban levő különbségeknek
kellene visszaadniuk. A hallásvizsgálatok szerint azonban a pusztán
intenzitáskülönbségen alapuló lokalizáció nem túl hatékony.
Miért van az, hogy egy jó sztereó felvétel mégis oly eleven
térhatást tud létrehozni? Tisztán akusztikai szempontból ezt nem
tudnánk megmagyarázni. Valószínűnek tartjuk, hogy a térérzet
kialakulásában jelentős szerepe van olyan információknak is, amelyeket
hagyományosan nem tekintettek elsődlegesnek. Már korábban említettük,
hogy egyetlen füllel is tudunk valami becslést adni a forrás
távolságára. Ez, valamint a terem visszhangjai, amelyek szintén
bejutnak a felvételbe, jelentősen fokozzák a térhatást. Igaz, hogy ez
a mesterségesen létrehozott térhatás egészen más, mint amelyet a
hangversenyteremben magunk tapasztalhatunk, azonban így is nagyon
érdekes élményt nyújthat.
A térhatás szempontjából nagyon jó lenne, ha a felvétel és a
visszajátszás során meg tudnánk őrizni a jelek fázisviszonyait. Ez az
igény igen erős követelményt támaszt a felvételi és a lejátszó
rendszerben alkalmazott berendezések fáziskarakterisztikájával
szemben. Jobb sztereofóniát tehát csak a lineáris fázisú készülékek
elterjedésétől és a fázishelyességre is ügyelő hangfelvételi
technikától remélhetünk.
*
Végére értünk akusztikai cikksorozatunknak. Reméljük, sikerült
megvilágítanunk az érdeklődő Olvasó előtt az akusztikának legalább az
alapfogalmait, legismertebb területeit, leggyakoribb módszereit.
Kétségtelen, hogy adósak maradtunk - akárcsak az akusztika nekünk - a
lényeggel, nevezetesen, hogy mennyiben érvényesek az elméleti
ismeretek a gyakorlatban. Mentségünkre szóljon, hogy mindig ez a
legfogósabb kérdés, nemcsak az akusztikában, hanem az összes többi
tudományágban (persze a társadalomtudományokban is).
Az Olvasó remélhetőleg érzékeli, hogy a pszichoakusztika mindvégig
legalábbis kettős rendszert vizsgál: az emberi hallás mechanizmusát,
egyszersmind az amögött zajló (vagy inkább: azt átszövő) agyi
folyamatokat, amelyek révén a hangérzetet felfogjuk, appercipiáljuk.
Nem csoda, hogy ezt a bonyolult rendszert mind máig inkább csak
feltérképezni sikerült, megérteni már kevésbé. Érezve a kudarcot, a
kutatók újabban egyre gyakrabban térnek le a megszokott ösvényekről;
hogy úgy mondjuk, odahagyják a turistajelzést, bemerészkednek a
pszichoakusztika sűrűjébe, és megpróbálják kiismerni magukat az
erdőben, amelyet eddig nem láttak eléggé tisztán a fáktól. Előbb-utóbb
biztosan célt érnek - s vajon ki kívánhatná sikerüket őszintébben,
mint azok, akik ettől a High Fidelity felvirágzását remélik?!
Tudnunk kell azonban, hogy a stúdió- és a hifi-technika számára
még a legragyogóbb, legdiadalmasabb pszichoakusztikai felismerés sem
szolgáltathat többet, mint támpontot. Hangmérnököknek és
konstruktőröknek továbbra is mindig maguknak kell megoldaniuk a házi
feladatukat: nekik is a tudományos kutatók módszerességével kellene
ellenőrizniük, hogy egy-egy akusztikai felismerés vajon
érvényesíthető-e (s ha igen, milyen mértékig) a hangfelvétel és a
hangreprodukálás gyakorlatában.
Miklós András