Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
*
Ebben a számunkban három lemezjátszót vonultatunk fel. Ez a három
gép meglehetősen háromféle. A Pioneer PL-640 "tradicionális" japán
Direct Drive, a Panasonic SL-N15 szíjhajtású, viszont - elsőnek az
idehaza kapható masinák közül! - lineáris (tangenciális) karral
tapogatja a lemezbarázdákat, a Tesla/ NAD pedig szinte minden ízében
eltér a megszokott hifi-lemezjátszóktól. Ez az utóbbi készülék
jelenleg még nem kapható nálunk, de már annyit írtak róla a nyugati,
főleg az angol hifi-magazinok, hogy úgy véltük, mindenképpen
tanulságos lesz, ha Bemutatjuk. Egyébként sem nyugati gép, hanem
csehszlovák gyártmány: kevesebb a sorompó előtte, elvben bármikor
forgalomba kerülhet.
Panasonic SL-N15
Nem nagyobb, mint egy lemezborító! Éppen hogy ráfér a hanglemez!
Most már csak az a kérdés, hová az ördögbe tegyük a hangkart! A
lineáris hangkart - amelynek pedig általában még több helyre is volna
szüksége, mint a hagyományos, körzőtípusúnak! Végtére, a kart
mindenképpen félre kell taszigálnunk, ha cserélni akarjuk a
hanglemezt!
Nos, ha nem vihetjük hátra, nem vihetjük jobbra, nem vihetjük
előre - akkor vigyük fölfelé! Az SL-N15 hangkarja, ez a bonyolult
elektromechanikai egység, mindenestül rá van szerelve a tetőre. Amikor
a tetőt felhajtjuk, szabad a pálya, feltehetjük a lemezt - amikor a
tetőt lecsukjuk, helyére kerül a csöppnyi hangkar, kezdődhet a játék.
Szabadkézzel ezután már nem is férünk hozzá a karhoz: ha lenn a tető,
lélek az ajtón se be, se ki, a pickupot csak odakintről, gombnyomással
vezérelhetjük. Megkönnyíti a tájékozódást a barázdák között, hogy a
tetőn milliméterbeosztást találunk, és a kar középvonalában egy nyíl
jelzi, hol tartunk éppen.
Kezelése
A kis gépezet tökéletesen automata, szíjhajtású, de különben
ugyanolyan, mint a többi japán "tojáshéj" modell. Nagyon csinos, mi
több, elegáns. Gombjai-billentyűi a keskeny előlapon helyezkednek el,
a hálózati kapcsoló balra, a többi pedig jobboldalt, hogy kézre essen.
Íme, mindig csak a jobbkezesekre gondolnak - dehát egy hifista ne
legyen balkezes... Egyébként, ezt a szokatlan kinézetű kis készüléket
még a kétbalkezesek is biztonsággal használhatják. Kezelőpultja
áttekinthető, funkcióit jól csoportosították: a Start és a Stop
billentyű úgyszólván mindent elintéz. Összjátékuk lehetővé teszi
nemcsak az automata, hanem a "manuális" üzemmódot is, ami persze nem
jelenti, hogy kézzel érhetünk a hangszedőhöz.
Az automata üzemmód magától értetődik. A Starttal megindítjuk a
lemeztányér forgását. A hangszedő a befutóbarázda fölé siklik,
leereszkedik, lejátssza a lemezt, felemelkedik, visszatér a helyére és
leoltja a villanyt. Ha közben bármikor újból megnyomjuk a Startot, a
kar visszamegy a lemez legelejére, és rögtön újrakezdi az egészet. A
Stop értelemszerűen befejezi a műsort, helyreteszi a kart, kikapcsolja
a motort. A Cueing funkciója a szokásos, megszakíthatjuk vele a
játékot, hogy aztán ugyanott folytassuk, ahol abbahagytuk. (Minthogy a
hangkarhoz másképp nem férünk hozzá, a Cueing egyúttal karlift is.)
Van azonban a Start/Stop billentyűknek egy további funkciójuk is,
ehhez akkor folyamodhatunk, ha "manuálisan" akarjuk használni a gépet,
magyarán: szabadon akarunk, kószálni a lemez felületén. A Start és a
Stop, rövid nyomásra, úgy működik, ahogy az imént leírtuk. De ha nem
engedjük el, hanem lenyomva tartjuk őket, akkor fel-alá sétáltatják a
hangszedőt a lemezsugár mentén. Mint a billentyűk fölé rajzolt nyilak
is jelzik, a Start befelé, a Stop kifelé viszi a kart. És a kis
számítóközpont annyira intelligens, hogy a barázdákat nem konstans
sebességgel keresi! Előbb csak óvatosan csúsztatja odébb a hangszedőt,
de mikor észreveszi, hogy távolabbi barázdák felé igyekszünk (mert
továbbra sem eresztjük el a billentyűt), nagyobb sebességre vált, hogy
hamarabb odaérjünk. Ez a rendszer is kombinálva van a karlifttel: a
Start/Stopnak mindig az a legelső dolga, hogy kiemeli a tűt a
barázdából, nehogy megsérüljön. A karliftet így alig-alig kell
használnunk.
Ezzel el is mondtuk, hogyan kell kezelni a Panasonicot. A két
hátralevő gomb funkciója nem igényel különösebb magyarázatot, az egyik
a fordulatszámot váltja, a másik pedig a befutóbarázda helyét szabja
meg az automatika számára ("30" - nagylemez, "17" - kislemez). Az
SL-N15 praktikus, jól irányítható szerkezet. Nem kezelhető ugyan
annyira egyszerűen, mint a konvencionális konstrukciók, de könnyen meg
lehet tanulni a "forszát". Voltaképpen annyira jól kezelhető,
amennyire ez egy tangenciális kartól kitelik. Ezenfelül pedig
bombabiztos. Óvodásgyerek se tudja tönkretenni.
Elektromos felépítése
Kezdjük a futóművel, az az egyszerűbb. A könnyű, alumíniumból
öntött tányért piciny egyenáramú motor forgatja meg, egy lapos
gumiszíjjal. Ezt a motort egy olyan szervórendszer vezérli, amely egy
IC-t, egy tranzisztort és egy FET-et tartalmaz. A hangkart vezérlő
elektromechanikai rendszer már sokkal bonyolultabb. A kar
természetesen egyenes, rövid (105 milliméter a hossza), és egy
kisméretű motor mozgatja, áttételeken keresztül, mint a
rádiókészülékek skálamutatóját szokás. A hangkar helyzetét
fotoelektromos érzékelő figyeli, és valahányszor a tű kimozdul
központi helyzetéből, az elektronika utasítására a motor korrigálja a
hibát. Ez a rendszer meglehetősen precíz, a specifikáció szerint ±0,1
fok a maximális szöghiba. A karmozgató motort néhány tranzisztor és 2
IC vezérli. A kar emelését-süllyesztését elektromágnes végzi. Az egész
elektrotechnikai egységet sokerű kábel köti össze az alvázzal (csak
jól el van rejtve szem elől).
A készülék minden funkcióját egy MN 1421 FPC típusú
"mikrokomputer" hangolja össze, és a téves működésnek még a
lehetőségét is kizárja.
Hangszedő
Az SL-N15 hangszedője mozgómágneses, és a Technics nevét viseli
(ne feledjük: National, Panasonic, Technics - ezek mind a Matsushita
cég márkanevei). A felerősítés módja speciális. A hangszedőt nem a
szokásos két csavarral rögzítik a papucshoz - papucs voltaképpen nincs
is! - hanem a pickup a 4 vékony kivezetőcsapjával, plusz hátul egy
keresztirányú csavarral rögzíti maga-magát. Ennek a módszernek megvan
az a nyilvánvaló előnye, hogy így könnyebben és gyorsabban lehet
beszerelni a hangszedőt. Több ismert hangszedőgyártó cég is készít
ilyen kivitelű hangszedőt, s azokat egyszerű módon beépíthetjük a
Technics lemezjátszóiba. Sajnos, ebből egyáltalán nem következik, hogy
most már magunk választjuk meg a hangszedőnket, ugyanis - bármilyen
meglepő - az SL-N15-ön nem lehet szabályozni a tűerőt! Az ajánlás
("12,5±2,5mN") illuzórikus, mert a tűerő annyi, amennyi, és még csak
ellenőrizni sem lehet: nem tudjuk a tű alá rakni a tűmérleget,
minthogy a karlift csak akkor hajlandó leengedni a hangszedőt, ha
forog a tányér.
A hangszedő tehát csakis olyan típusra cserélhető, amelynek mind a
tömege, mind a tömegeloszlása hajszálra azonos a mostaniéval.
Magyarán: semmiféle más hangszedőt nem használhatunk.
RIAA-korrektor
Az SL-N15 hangfrekvenciás kivezetése 2 RCA-hüvely, de ezeket nem a
fono-bemenetre, hanem a nagyszintű bemenetek valamelyikére kell
csatlakoztatnunk az erősítőnkön. Lemezjátszónkba ugyanis a Panasonic
már eleve beleépítette a RIAA-korrektort. (Ha viszont ezt az
elektronikát kiiktatjuk a készülék hátoldalán található fekete
nyomógombbal, akkor természetesen a hangszedő csupasz jelét kapjuk az
RCA-kimeneten.)
Ez a fokozat tulajdonképpen fölösleges, hiszen a legtöbb
hifistának van már erősítője, RIAA-korrektorral - amit a Panasonic
most még egyszer megfizettet vele. Persze, akinek a teljes berendezése
egy magnóból áll, annak amúgyis kéne vennie egy fono-előerősítőt,
egy-másfélezer forintért, számára tehát kevésbé hátrányos ez az
árukapcsolás. Van azonban még egy előnye a Panasonic által választott
elrendezésnek: immunisabb a környezet zavaró hatásával szemben.
Minthogy nem pár-, hanem párszáz millivoltot viszünk hosszabb
vezetéken át a külső erősítőhöz, kevésbé szűrődik be a
rádiófrekvenciás zaj, a rádióadók, a CB-betyárok hangja.
Az SL-N15 fono-elektronikája gyakorlatilag egy AN 7310 típusú dual
IC, amely csatornánként 1-1 tranzisztort: emitterkövetőt vezérel. Az
előerősítő kimeneti feszültsége körülbelül 0,5V.
A lemezjátszó tápegysége +12V és +5V stabilizált tápfeszültséget
szolgáltat; a fono-előerősítő a 12V-os feszültségből kap, újabb
stabilizátoron keresztül, 11V-ot.
Méréseinkhez
Táblázatunkban csak a lemezjátszó jellemzőit adtuk meg, de alább,
kommentárunk végeztével majd kitérünk a fono-elektronika képességeire
is.
A kis gép egyszerű, de becsületes. A fordulatszám eltérése a
névlegestől lehetne ugyan kisebb (mert ennek beállítására mód van a
készüléken belül!), de a nyávogás igen alacsony. A zajszint
elfogadható, bár a "B" görbe szerint mérve nem éri el a specifikált
-70 decibelt.
A hangszedő frekvencia- és áthallási jelleggörbéi igen szépnek
nevezhetők, különösen ebben az árkategóriában. A torzítások átlagosak.
Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel nagyon szép.
Az engedékenységét nem tudtuk meghatározni: módszerünk szerint
változtatni kéne a tűerőn, márpedig erre itt nincs mód. A
hangkar-hangszedő rezonancia mindenesetre 11Hz-en van, enyhe, és
kedvező lefutású.
Az akusztikai visszahatás mind a mély, mind pedig a magasabb
frekvenciákon igen erőteljes - ez nem túl biztató.
Kiegészítve szokásos méréseinket, a 13-14. diagramon bemutatjuk a
fono-előerősítő frekvenciajelleggörbéjét és különbségihang-torzítását.
A frekvenciagörbe 150Hz alatt lekonyul, 10kHz fölött kiemel, tűrése
+1,5; -5dB, és hát ez nem valami fényes eredmény. A
különbségihang-torzítás hasonló lefutású, mint a többi, egyszerűbb
elektronikáé, de mértéke csekély, alig 1 százalékos. Az előerősítő
zaja alacsony (77dB), harmonikus torzítása úgyszintén (0,038%).
Bemeneti impedanciája nem teljesíti a szabvány előírását (36 kohm a 47
kohm helyett), de a tervezők valószínűleg tudatosan formálták ilyenre.
Szeánsz
Minthogy e lemezborító-méretű készülékben pickupcsere nemigen
jöhet szóba, azt kell megállapítanunk, hogyan reprodukálja a zenét az
SL-N15 an und für sich, vagyis önmagában véve. A sassziba épített
fono-elektronika viszont minden további nélkül ki-, illetve
beiktatható, és mi a gépet így is, úgy is kipróbáltuk. Kontroll-lánc:
ML futómű/Hadcock kar/Ortofon FF15E/II, HFM I/Quad 405, Spendorok.
Zene: dixie (Ortofon), country (JBL), Wagner Tannhäuser-nyitánya
(EMI-Hungaroton), részlet a Toscából (Philips), templomi kórus,
szoprán, orgona (Proprius).
Előbb természetesen a "csupasz", fono-elektronika nélküli
lemezjátszót állítottuk szembe a miénkkel; mindkettőt a HFM I-re
kötöttük. A meccs eredménye, ha csak a gólokat számoljuk, körülbelül
2:1 volt az Ortofon javára (egyikünk tartózkodott a szavazástól), ami
azt sejteti, hogy az SL-N15 nem rossz gép - úgy gondoljuk, hogy erre a
Sonicra nem lesz különösebb Panas. Durva hibát legalábbis nem
mutattunk ki. Túllépve mármost a rövid vakteszt játékszabályain, a
következőképpen jellemezhetjük a japán gépet.
Kétségtelen, hogy a hangképe alul-felül sávhatárolt egy kicsit,
emiatt valamelyest beszűkül, csekélyebb a tere, kisebb a dinamikája.
Az énekeseket, a szólistákat gyakran tisztábban, precízebben
tolmácsolta. Egyikünk makacsul kitartott amellett, hogy a Panasonic
túlhangsúlyozza a szoprántartományt. (A frekvenciajelleggörbe,
különösen a jobb csatornáé, legalábbis nem mond ellent ennek az
impressziónak.) Az SL-N15 hangképe nem torz, nem "japános" a szó rossz
értelmében - de mindenképpen felfelé húz. Hozzá képest az Ortofon FF,
pontosabban a kontroll-lemezjátszó lágyabb, kiegyenlítettebb hangot
produkált, habár a legfelső tartományban jobban torzított - amit
egyébként nem először írunk le az FF-ről.
A második fordulóban a Panasonicot a saját RIAA-jával, a mi
lemezjátszónkat a HFM I-gyel használtuk. Várakozásunkkal (és
előítéleteinkkel) ellentétben, az SL-N15 most is jól viselte magát. A
kis fono-elektronika nem kente el a hangképet, bár tovább hangsúlyozta
annak csengő karakterét - ami megintcsak nem áll ellentétben
méréseinkkel. Ezt a csengő tónust sokan nagyon kellemesnek fogják
találni - de mi hadd maradjunk óvatosak, és hadd utaljunk a
magastónusú hangképek általában fárasztóbb hatására.
Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a lemezjátszó és a beleépített
fonoelőerősítő képességei összhangban vannak, nyugodtan lehet együtt
használni őket, vagyis a kis gép valójában jó ezer forinttal olcsóbb,
mint amilyennek látszik.
Pioneer PL-640
Bármilyen meglepő, lemezjátszótriónknak ez a tagja a
legkonvencionálisabb. Persze, az ilyesfajta gépek úgy tíz évvel
(nálunk 4-5 évvel) ezelőtt még szenzációszámba mentek: lassanként
azonban már ezek számítanak hagyományosnak. Az is hagyomány, hogy
valami újdonságnak mindig kell lennie a készüléken. A Direct Drive nem
új, még ha kvarcvezérelt, akkor sem, az esztétikus külsőt úgyszólván
elvárjuk a legolcsóbb japán készülékektől is, és azt is megszoktuk,
hogy a műanyag-tojáshéj minden évben más-más alakot ölt. A karbonfiber
hangkar elüt ugyan az átlagostól, de már láttunk belőle kettőt: a PL-2
és a PL-6 típusokon. Így aztán egyetlen motívum maradt, amit "ki lehet
ugratni" az új Pioneer lemezjátszó reklámjában: a Dynamic Resonance
Absorbernek keresztelt rezonanciacsillapító elem az egyébként nagyon
szimpatikus hangkaron.
A PL-640 félautomata. A tányér forgatását a hangkarral lehet
ki-bekapcsolni; a kifutóbarázdákon a kar felemelkedik, helyére araszol
és kikapcsolja a motort. Lemezjátszónk kezelőszervei széles
nyomógombok, ezeket az alaplapon, de a lehajtott plexitetőn kívül
találjuk: fordulatszámváltó (331/3 és 45),
karlift, valamint Cut - ezzel a gombbal megszakíthatjuk a játékot.
A karbonfiber kar derekára, nem messze a csapágyháztól, vastag
gyűrűt húztak. Olyan, mint némely régebbi lemezjátszón a tűerő
állítására való súlyocska, de a szerepe egészen más. Ez az a bizonyos
Dynamic Resonance Absorber (DRA), azaz Dinamikus Rezonanciaelnyelő. A
hangkar egy jól meghatározott pontjára erősítve, a prospektus szerint
hatékonyan csillapít bizonyos nemkívánatos (strukturális?) rezgéseket.
Elektromos felépítése
A lemeztányért egy zárt hurkú Hall-motorral forgatják meg. A
motort kvarc-oszcillátor vezérli. A komplett motoregység
(elektronikával együtt) a PXM-126 típusszámot viseli.
A munkán 3 IC osztozik: a PA 2007 jelű a fordulatszámot vigyázza,
folyamatosan összehasonlítva a forgásérzékelő jeladójának impulzusait
a kvarc-oszcillátor megfelelőképpen leosztott jelével. A PA 2008 a
motor tekercseit vezérli és a Hall-elemek jelét fogadja. A PD 1003
jelű IC tartalmazza a kvarc-oszcillátort és a frekvenciaosztót. Az
elektronika stabilizátorokból kapja a tápfeszültséget (+28,8V).
A hangkarról az érdekességeket már elmondtuk. Alakja egyenes, a
tűerő az ellensúllyal állítható, a legkisebb osztás 2,5mN. Az
antiskating korongján egyetlen skála van. A fejtartó szerelvény
speciális: mint a Pioneer többi karbonfiber-karján, itt is egyetlen
csavarral rögzítik a kartesthez. Mindazonáltal a hangszedőt a
szabványos módon, két csavarral kell montírozni.
A pickup a PC-5MC névre hallgat, és mozgótekercses, de mint a
típuscsalád előző tagjai (PC-3MC és PC-4MC - tesztjüket lásd a HFM 9.
és 11. számában), ez is nagy, jobban mondva: normális jelet
szolgáltat, akkorát, mint a mágneses típusok, vagyis közvetlenül
ráköthetjük a fono-előerősítőre, nem kell hozzá pótlólagos
illesztőegység (trafó vagy head-amp). Az árnyékolt kábel körülbelül 1
méteres. A harangcsatlakozókon kívül természetesen külön földelő
vezetéket is találunk a Pioneer lemezjátszón.
Méréseinkhez
Jóminőségű DD. A lemeztányér fordulatszáma gyakorlatilag nem tér
el a névlegestől, a nyávogás alacsony (bár valamivel nagyobb a
specifikáltnál), a zaj sem sok (de rosszabb, mint a prospektusban
megadott, roppant szigorú 78dB).
A hangszedő a másik két Pioneer MC-re emlékeztet: magasban
jellegzetesen kiemel és a torzítása is meglehetős - olyan, mint a
mágneses típusoké. Letapogatási képessége viszont mindkét módon mérve
az átlagos alatt marad (hogy valamit azért mégis profitáljunk a
mozgótekercses elvből). Csupán a 10,8kHz-es impulzustorzítás mérésekor
kaptunk átlag feletti eredményt. Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel jól
mutatja a magasfrekvenciás kiemelést, mert határozott túllövést látunk
a négyszög felfutó élén.
A hangkar-hangszedő rezonancia viszonylag éles, de (könnyű kar
plusz merev pickup) elég magasra, 12Hz-re esik. Ezt előnyösnek
tartják.
Meglepően jól szerepelt a PL-640 az akusztikai visszahatás
vizsgáján. Mindig gyanakodva méregetjük (szó szerint) a szimpla
műanyaghéjba épített masinákat, de ennek a lemezjátszónak a diagramján
alacsony a nemkívánatos jelek szintje, és csak keskeny sávban
érvényesülnek. A Pioneer lemezjátszói az átlagosnál kevésbé elevenek -
a japán cég konstruktőrei, úgy látszik, számolnak az akusztikai
visszahatás paraméterével.
Szeánsz
Ugyanannak az almafának a termését nem muszáj közös kosárba
szedni. Szortírozhatják is a gyümölcsöt, mondjuk méret szerint,
érettség szerint, vagy aszerint, hogy melyikbe hány kukac mászott
bele. Valahogy így válogatják a termést a pickupgyárak is; feltehetően
valamennyien. Így például már Ortofóniában járva is feltűnt nekünk
(HFM 4.), miszerint a VMS-típuscsalád tagjai között csak annyi a
különbség, hogy az egyik egy kicsit érettebb, mint a másik. A Pioneer
PC-MC sorozatával pedig azt a tapasztalatot szereztük (HFM 9., illetve
11.), hogy egyazon típusjel kosarában is rejtőzhetnek érett és
éretlen, kukacos és kevésbé kukacos hangszedők. Ezt bizonyítja jelen
számunkban a Tesla hangszedő tesztje is - lásd később.
A PL-640 hangszedője eggyel magasabb típusszámot visel, mint az
előzőleg tesztelt Pioneer-mozgótekercsesek, és persze drágább is,
jóval 2000 forint fölött lenne az ára. Hátha ez a pickup nem bizonyul
zöld almának! Hátha másképen szól, mint a többi!
Hát nem szól másképpen - de valamivel tényleg jobban szól. Akár
egy szeánsszal előbb a Panasonicnak, a Pioneernak is az Ortofon
FF15E/II ellen kellett nyernie - és nyert is. Nem éppen lehengerlően,
de nyert. Hogy ezt az újtípusú futómű tette-e, vagy a Dinamikus
Abszorber a karon, vagy a gondosabban válogatott pickup? Mi inkább az
utóbbi lehetőségre gondolunk.
A PC-5MC megőrizte a típuscsalád jellegzetes harsány orgánumát, de
már nem szól annyira penetránsan, mint a kisebb rendszámúak. Gyakran
ítéltük egészségesebbnek, elevenebbnek, tömörebbnek, zaftosabbnak,
dinamikusabbnak - de csaknem ugyanennyiszer forszírozottnak,
színezettnek, zajosnak, mesterségesnek. Voltaképpen meglehetősen
izgága ez a hangkép, magára vonja a figyelmet - kérdés, mennyi ideig
lehet elhallgatni. Hogy jobban megítélhessük a Pioneert, íme a jelzők,
amelyeket a vakteszt során az Ortofonra aggattunk: erőtlenebb,
halványabb, de kiegyenlítettebb, nem eléggé testes, kissé szegényes,
de megnyugtatóbb; néhol észrevehetően tisztábban szól - a zenekari
tuttikban sokkal-sokkal meggyőzőbb.
A szavazatszámláláskor az jött ki, hogy: egyikünk nem vállalta a
döntést, tartózkodott, ketten (egy kis lelkitusa árán) a Pioneerra
szavaztak, a negyedik viszont úgy vélte, hogy ez a hangkép
mesterséges, nehéz elviselni. Ha figyelembe vesszük, hegy az etalonnak
használt Ortofon is csak egy nagyon szerény jószág, így sommázhatjuk
ítéletünket: a PL-640 megüti a mércét de azért ne feledjük, hogy ezzel
a hangszedővel is csak a létra aljáról szedhetjük az almát...
A Rút Kiskacsa
NAD 5120 (Tesla NC 470)
A NAD cégnek Amerikában van az anyavállalata (Acoustic Research),
Angliában a főhadiszállása, Taivan szigetén a gyára - ezekután milyen
nemzetiségű lehet a NAD 5120-as lemezjátszó? Nos: Csehszlovákiában, a
Tesla litoveli gyárában kelt ki a tojásból. Namármost az itt a kérdés,
hogy akkor ez a gép "tőkés lemezjátszó"-e, avagy "szocialista
lemezjátszó"? Ezt nem annyira ideológiai, mint inkább financiális okok
miatt kell tudnunk, mert nem mindegy, hogy dollárban kell-e fizetni
érte, vagy rubel is megteszi. Az állami gazdaságok éppígy mérlegelik,
hogy tőkésrécét vásároljanak-e, vagy szocialista récét. (Ne higgyük
el, ez csak afféle hírlapi kacsa. De mért lenne másképp a
mezőgazdaságban, mint a mi kis mintagazdaságunkban?)
És nemcsak dollárról meg rubelről van szó, hanem forintról is.
Hiszen másféle számológépen szorozzák ki az ilyen, és megint
másfélével az olyan lemezjátszó árát. Eldönteni, hogy a kétéltű
NAD/Tesla vajon olcsó gép-e vagy drága, csak mélyreható közgazdasági
stúdiumok árán lehetne. Ugyanis ha a gépet a Teslától vennénk, akkor
(becslésünk szerint) a csőre, azaz a hangszedője nélkül is körülbelül
7000 forintba kerülne a boltban, tehát ez egy szokatlanul felárazott
szocialista lemezjátszó. Ha a NAD-tól rendelnénk ugyanezt, nem úsznánk
meg 14-15 ezer forint alatt, merthogy ez egy - kinézetéhez mérten -
aggasztóan felárazott nyugati lemezjátszó... Maradjunk abban, hogy ha
Budapesten hétezer forintért kaphatnánk meg azt, ami Londonban 100
(!!!) fontsterlingbe kerül, jó üzletre volna kilátásunk.
Egy kooperáció története
A High Fidelity világában nem mindennapi - nem mindennapi? egészen
rendkívüli! - esemény, hogy nem onnan szállítanak ide, hanem innen
adnak el oda valami tényleg hifinek mondott, eképpen is kezelt, sőt:
súlyos pénzekért reklámozott jószágot. Megérdemli, hogy elmondjuk a
történetét.
Adrian Orlowski meséli el a Hi-fi News & Record Review tavaly
júliusi számában, hogy a NAD cég fejesei már régóta törték a fejüket,
hogyan hozhatnának forgalomba egy olcsó és mégis jó lemezjátszót,
olyat, mint amilyen a NAD 3020-as erősítő volt a maga nemében. ("Menő
manó" - lásd HFM 8.) Ugyanezen töprengett Európa innenső csücskében a
Tesla cég is. Erik Edvardsen, a NAD főkonstruktőre az 1979-es brnói
vásáron belebotlott egy csehszlovák lemezjátszó prototípusába, és
feltűnt neki a fura, lapos hangkar: ezt Jiri Janda tervezte,
csehszlovák audiofil, a Csehszlovák Hi-Fi Klub (egykori) magazinjának
szerkesztője. A gépet a NAD kölcsönkérte, hazavitte, analizálta,
modifikálta, újratervezte, és végül 1982 derekán megrendelte a
Teslától, illetve az Artia külkereskedelmi vállalattól. A
gyártástechnológiát a NAD dolgoztatta ki, és a szerszámkészletet is ő
szállította a Teslának - ez sokkal fontosabb motívum, mint amilyennek
látszik! A Rút Kis Lemezjátszó végülis 1983 tavaszán került forgalomba
Angliában, csaknem 100, pontosabban régi kereskedői fogás - 99
fontsterlingért. (Mit gondoltok, a HFM miért nem pont 60 forintba
kerül?!) Az árban, mint már említettük, nincs benne a NAD 9200-as
hangszedő, azért további 25 fontot kell fizetni. Mellesleg: ADC-típus,
de a mi számunkra érdektelen, mert a Tesla aligha vesz át nyugati
hangszedőt dollárért, s ha mégis, akkor nem fogja elkótyavetyélni
nekünk puhább devizáért. Ezen nincs miért fölháborodni: mi sem
csinálnánk másképpen.
Hogy Olvasóink kellőképpen érzékeljék 100 angol fontnak a súlyát,
elmondjuk, hogy az Akaik 60-80, a Pioneer PL-6 szintén 80, az e
számunkban tesztelt PL-640 pedig 95 fontsterlingbe kerül - kompletten,
hangszedővel. A legolcsóbb Dualnak (CS 514) 60, a Dual 505-ösnek 85
font az ára, 110-ért már vehetünk egy - igaz, hangszedő és hangkar
nélküli - Thorens TD 166-ost. A NAD 5120 tehát az alsó árkategória
egyik legdrágább darabja merészel lenni, holott küllemét tekintve nem
állja ki az összehasonlítást sem a japán, sem a német, sem a svájci
modellekkel. Amíg le van hajtva a füstszínű plexi, jó benyomást kelt -
de ha kinyitjuk, akkor ez a gép annyira csúnya, hogy az már direkt
szép.
Szokatlan konstrukciója, no meg a nem éppen csekély propaganda
folytán az 5120-as felkeltette a hifi-kritikusok figyelmét. Véleményük
szerint a NAD hangminősége elmarad az alsó árkategóriában
verhetetlennek ítélt Rega Planar 3-étól, de eléri a sokat dicsért Dual
505-ös kvalitásait (lásd 13. számunk lapszemléjét). Kétségtelenül:
zenei hangú készüléknek minősítik - márpedig az angolok ilyesmit soha
nem írtak volna le az általunk is jól ismert, tipikus, kommersz,
műanyag-tojáshéjban keltett, japán DD-lemezjátszókról.
Végülis ezért döntöttünk úgy, hogy Bemutatjuk, mielőtt még valóban
forgalomba került volna.
Felépítése
A NAD úgy hirdeti az 5120-ast, mint "forradalmian új"
lemezjátszót. Ebből annyi kétségtelenül igaz, hogy a tervezők
pofoncsapták a klasszikus lemezjátszótechnikát, és úgyszólván
fütyültek a hagyományos (elsődleges) paraméterekre - viszont tényleg
megpróbáltak adni is valamit cserébe. Másrészt, ugyanilyen joggal
hirdethetnék gépüket forradalmian olcsónak is, mert aki ennél több
fémet tud kispórolni egy lemezjátszósnassz...lemezjátszósassziból, az
csal.
Függesztett alvázú, szíjhajtású futómű; a tányércsapágyat és a
hangkart egy kisméretű, de masszív fémváz hordozza. Három rugóval
támaszkodik az alaplapra, hasonlóan az 1. számunkban bemutatott
Philips GA 308-ashoz. A felfüggesztés rendkívül laza
(rezonanciafrekvenciáját a prospektus 4Hz-re teszi), miáltal az egész
alváz úgyszólván külön életet él, és a legkisebb érintésre is hevesen
imbolyogni, kacsázni kezd. Ettől egyébként nem kell megijedni.
A lemeztányér tömege, borítóval együtt, 1 kilogramm. Ez úgy jön
ki, hogy van egy 40 dekás, vékony, préselt fémlap, amelynek a pereme
felkunkorodik, hogy rá lehessen húzni a 60 dekás, vastag, fekete
gumipárnát. (Megborzad tőle minden igazhitű audiofil.) A tányér egy
kisebb műanyagkorongon nyugszik, s azt forgatja meg, vékony, lapos
gumiszíjjal az aprócska, hálózati feszültségről működő, percenként
300-at forduló motor.
A nagy attrakció persze a hangkar. Sem a formája, sem az anyaga,
sem a csapágyazása nem szokványos, valóban "forradalmian új", bár nem
feltétlenül forradalmian jó. Szóval, a hangkar nem más, mint egy
nyomtatott áramköri lapból kivágott, egyenes szalag. Van rajta elöl
két csavarlyuk, felerősítendő a pickupot - nincs szükség külön
papucsra. Az alsó felén ott fut a rézfólia - nincs szükség külön
kábelezésre. Ami pedig a csapágyházat illeti, ez egy négypólusú
csatlakozóhüvely, amely vízszintes irányban el tud fordulni, és
keresztben is át van ütve rajta egy "stift". A kar aljából 4
kivezetőcsap áll ki. Ha ezeket benyomjuk a hüvelybe, akkor a hangkart
mechanikailag is rögzítettük, egyszersmind elektromosan is
csatlakoztattuk. E megoldás láttán minden jótét lélek dicsérni kezdi
az Urat - de annyi szent, hogy ennél könnyebben nem lehet hangkart
cserélni. (A NAD egyébként ajánl is tartalékkarokat, darabonként 25
fontsterlingért...)
Az ellensúly acél rugóval csatlakozik a karhoz, és roppant lazán
van felfüggesztve. Egy forgatókorong segítségével előre-hátra lehet
tologatni. A tűerőt 5 és 30mN között állíthatjuk, a legkisebb osztás
5mN de ez érdektelen, mert mindenképpen tűmérlegre lesz szükségünk.
Ugyanis az ellensúlyt nem lehet eléggé hátratolni, minek folytán a
nehezebb hangszedőket - például a Tesla saját VM 2102-esét - nem lehet
"kinullázni", kibalanszírozni, nem tudjuk honnan számolni a
millinewtonokat.
Tud viszont ez a kar olyan kunsztot amilyet más hangkaroktól még
sosem láttunk: különleges módon csillapítja a hangkar-hangszedő
alaprezonanciát. Ismeretes, hogy ha az ellensúly lazán van
felfüggesztve, akkor rá lehet hangolni a rendszer alaprezonanciájára
(ez általában 5-15Hz), miáltal egyetlen nagy rezonancia helyett két
kisebbet kapunk. Állandó hangkar-hangszedő kombinációkban
(stúdiórendszerekben) ezt a faktort egyszer és mindenkorra be lehet
állítani, a hifisták viszont általában sajátmaguk választják meg a
hangszedőjüket, és annak szavatoltan más lesz a tömege és az
engedékenysége, mint amilyen paraméterekre az ellensúlyt behangolták.
Különféle hangkarokon különféle csillapítórendszerekkel találkoztunk,
de egyik sem tökéletes. Nos, a NAD/Tesla lemezjátszó tervezői
kifundáltak egy általuk Dynamic Vibration Absorbernek nevezett
szisztémát, amelyben két paramétert is változtatni lehet: a
csillapítás frekvenciáját, úgyszintén a csillapítás mértékét. Mint
említettük, az ellensúlyt acélrugóval rögzítik. Ezt a rugót szorítani
és lazítani lehet, miáltal a rezonanciafrekvencia 7 és 14Hz között
módosítható. Az ellensúlyból alul kiáll egy kis rudacska, és belemerül
egy szilikonolajjal (?) töltött műanyaghengerbe. Minél inkább
belemártjuk, annál erősebb a csillapítás, amit a skála "Q"-val jelöl,
és 0 és 3 között indikál.
Mindez azonban kevés az üdvösséghez: tudni kéne, melyik
hangszedő-típushoz hová állítsuk a kezelőszerveket. Ezért a használati
utasításhoz egy külön papírlapot kapunk, és azon grafikonok
szemléltetik, hogyan kell kiszámítani valamely hangszedőnek azon
paramétereit, amelyekre kíváncsiak vagyunk. Ezzel persze semmire se
mennénk, de szerencsére látunk itt egy táblázatot is, 120 hangszedő
személyi adataival, és ha ezt a táblázatot el nem veszítjük, akkor
mindig a lehető legpontosabban állíthatjuk be a Dynamic Vibration
Absorbert. A lista egyébként ADC-től Zenn-ig minden fontosabb márkát
felsorol, sőt: egy kicsit optimisztikus, mert szerepelnek benne a
legdrágább Linn, Dynavector, FR, Grado modellek, sőt a Koetsuk is,
amelyeknek az árán jó hat NAD 5120-ast lehetne venni - de ez legalább
híven szemlélteti a tervezők ambícióit.
Idekívánkozik két megjegyzés. Az utóbbi időben vitatják, hogy
fontos volna csillapítani az alaprezonanciát. Maga a NAD sem veszi
vészesen komolyan a dolgot, mondván, hogy: "ha kételyeid maradnának a
hangszedőd adatai iránt, hagyj mindent középállásban, és nem lesz
semmi baj". Sőt, vannak, akik szerint a laza ellensúly csillapítja
ugyan az alaprezonanciát, viszont strukturális rezonanciákat idéz elő,
és rontja az impulzusátvitelt. Nem egy cég ezért kifejezetten mereven
fogja fel az ellensúlyt - például a Linn is.
A NAD/Tesla lemezjátszót félautomatának hirdetik; valójában csak
annyit tesz, hogy a lemez végén kikapcsol. A hálózati kapcsolót a
homlokfelületen helyezték el, és kombinálták a karlifttel. A
fordulatszámváltót eltávolították a forgalom útjából: hátul, a bal
sarokban találjuk. A plexitetőt természetesen játék közben is lehajtva
tarthatjuk. Szállításkor a rugózó alvázat rögzíteni kell egy
elveszíthetetlen csavarral, az aljlapon. A hangszedő jelét egyméteres
árnyékolt kábelen vezették ki, a dugó a Teslán szabványos ötpólusú, a
NAD-on RCA-típusú.
A teljesség kedvéért még elmondjuk, hogy a Tesla újabban másféle
hangkart is gyárt ehhez a futóműhöz. Ez már inkább hangkar-formájú;
egyenes alumíniumcső, mindazonáltal a csapágyazása, ellensúlya,
csillapítószerkezete ugyanolyan, mint amilyet az "exportkivitelen"
látunk.
S most pedig lássuk a tesztet. Vajon hattyú lesz-e a rút
kiskacsából?
A lapos hangkar oldalnézetben. A szalag keresztben merev,
hosszirányban hajlékony, fő rezonanciája 7-10 Hz közé esik, és így -a
konstruktőrök szerint- kioltja a hangkar-hangszedő alaprezonanciát,
amelyet egyszersmind a rugalmasan felfüggesztett ellensúly is
csillapít. Hátul az ellensúly-beállító korong alatt egy fémrudacska
merül a szilikonolajjal töltött plexitartályba. Az elektromos jelet a
kar mint nyomtatott áramköri lap vezeti a kivezetőcsapokhoz. A karbak
és a kartartó idom (az antiskating-tárcsával) a függesztett alvázra
van szerelve, és nem érintkezik az áttört fedőlappal.
Méréseinkhez
A futómű adatai egészen közönségesek. A fordulatszám pontos, a
nyávogás nagyobb, mint amit a mai, korszerűnek elfogadott gépek
produkálnak, de így is jobb, mint a meglehetősen szerény gyári
specifikáció. A zaj átlagos. Érdekes, hogy az akusztikai visszahatás
görbéje sem szép, jobbat vártunk ettől a géptől! Nem mintha túl
magasra szökne fel a nemkívánatos jel, de viszonylag széles sávban
jelentkezik (20-55Hz), sőt, 10kHz fölött újra felüti a fejét.
A frekvenciaátvitelhez nem fűzünk különösebb kommentárt: a mi
tesztpéldányunkban Tesla VM 2102-es hangszedőt találtunk, s azt már
ismerjük az NC 450-es lemezjátszó tesztjéből (HFM 7.). A mostani
görbék meglehetősen hasonlítanak a múltkoriakhoz.
A csillapítószerkezet hatását igen jól ki lehet mérni. Ennek
demonstrálására nem egy, hanem 5 görbét adunk meg a 12. diagramon. A
szalagalakú karon előbb a csillapítást vettük "Q=2"-re, a
rezonanciafrekvenciát pedig változtatni kezdtük. A felső görbe 7, az
alsó 14Hz-en adódott. Jól látszik, hogy a felső görbén szinte
egyáltalán nem jelentkezik a lemezjátszók túlnyomó többségéről jól
ismert kiemelés. Az alsó görbén a rendszer el van hangolva, a
rezonancia képe jobban hasonlít arra, amit ismerünk, eltekintve a
7,5Hz-es leszívástól. Ezután a frekvenciát tartottuk azonos értéken
(9-10Hz körül), és a csillapítás mértékét módosítottuk: előbb
kiiktattuk (felső görbe), majd felerősítettük (Q=2), és ennek hatására
a görbe simább lett, kevésbé érződnek rajta a berezgések. A legutolsó
görbét a csőalakú hangkarral vettük fel (rezonanciafrekvencia 10Hz,
"Q"=2). A rezonancia ezúttal is mérsékelt maradt. Mint látjuk, a
DVA-rendszer valóban hatékony.
1-3. kép. A Panasonic, a Pioneer és a Tesla lemezjátszó
oszcillogrammja
Szeánsz
A NAD 5120/Tesla NC 470 lemezjátszót azzal a VM 2102-es
hangszedővel kaptuk, amelyet - úgy gondoltuk - túlontúl is jól
ismerünk. Tulajdonképpen nem is akartunk foglalkozni vele, de nem
hághattuk át a magunk alkotta szabályt, miszerint a lemezjátszót
(mindenekelőtt) úgy kel) kipróbálnunk, ahogy a vásárlók többsége
használná. A VM 2102-est így jellemeztük 7. számunkban az NC 450es
lemezjátszó tesztje alkalmával: "Vaktesztnek nem nevezhetjük a
próbát...a Tesla már az első taktusoknál elárulta magát szúrós
hangszínével, olyannyira, hogy már a zajáról is rögtön felismertük,
tehát akkor is, amikor a tűje még csak az üres barázdát rótta." És
teljesen mindegy volt, hogy a hangszedőt a Teslába, avagy a mi
referencialemezjátszónkba szereltük-e. No de ha vakteszt, hát legyen
vakteszt. A fülünket úgysem tudjuk behunyni. De majdcsak túlleszünk
rajta valahogy.
És mit tesz isten, ma mégis vakon folyt a próba! A két lemezjátszó
mindvégig megőrizte inkognitóját. Végighallgatva a tesztprogramot
(lásd az előző lemezjátszók szeánszán) nem tudtuk kitalálni, melyik a
NAD/VM 2102 és melyik az ML/Hadcock/Ortofon FF. Két, nagyjából
egyenértékű hangképet hallottunk, nem rosszat, nem jót, olyat, amilyet
ebben az - alapfokú - kategóriában megszoktunk. Természetesen nem
voltak egyformák, de nem tudtunk dönteni közöttük. Négyünk jegyzetei
alapján ezt a jellemzést adhatjuk:
I. Túl élénk. Cseng. Könnyedebb, dinamikusabb? Lendületesebb,
definiáltabb. Tisztább, de forszírozott. Felső basszusa kiürül?
Fárasztó. Az énekhang tisztább. A szoprán kinyílik. Kiegyenlítettebb?
Tisztább, nyugodtabb, de nem igazán jó, valami hiányzik belőle. Az
ének sssh... Az ének jobb!
II. Mélytöbblet. Felül kapar, reszelős, torz. Teltebb, de
definiálatlanabb. Mélyebb tónus. A basszustartomány az egész palettán
meggyőzőbb. Lefojtott, piszkos, ködös felső regiszter. Igazibb
balansz, de nem jó sztereofónia. Teltebb orgona. Több mély, de
fátyolos hangkép. Jobb. Mélyebb. A kórus jobb.
Tessék találgatni, melyik melyik. (És csak azután tessék
továbbolvasni!)
Nos, amikor ellenőriztük a lámpaszíneket, a NAD-ot a második
hangképpel azonosítottuk. Eddigi tapasztalataink szerint a Tesla
pickup hangját nehéz elviselni - és most mégsem okozott nekünk
gyötrelmeket. Sőt, férfiasan be kell ismernünk, hogy ha most
találkoznánk elsőízben a VM 2102-essel, tehát csupán a mai, egyetlen
próba alapján döntenénk, akkor talán nem állítanánk olyan
magabiztosan, hogy ezt a hangszedőt sürgősen ki kell cserélni valami
használhatóra. Kérdés, mi okozta a változást. Két magyarázat jöhet
szóba: vagy ez a pickup jobb, mint a többi példány - vagy a NAD 5120
tényleg tisztábban szól, jobban megfogja a hangszedőt, kevésbé engedi
ficánkolni stb. stb. Nézzük először az első lehetőséget.
A pickup - mérve - nagyon hasonló ugyan a múltkorihoz, de a
magaskiemelése érezhetően kisebb: 1/3dB, nem pedig 2,5/4dB (a bal/jobb
csatornán). Próbaképpen meghallgattuk ugyanúgy. mint annakidején,
tehát a mi duplakarú lemezjátszónkba szerelve, miközben a másik karba
egy abszolúte alapfokú, de márkás hangszedőt fogtunk fel (lásd néhány
hasábbal később az olcsó Ortofon és AKG modellek tesztjét).
Meggyőződhettünk róla, hogy ez a VM 2102 valóbon nem azonos az eddigi
Teslákkal. Jobb a basszusa, kiegyenlítettebb a hangképe, és általában
sokkal kevésbé bántó. A felső regisztere azonban így is reszelős,
piszkos, bizonytalan, nem igazán sztereó - habár nem szúrja ki a
dobhártyát. Úgy látszik, a Tesla is szortírozza a termést, és a jobban
sikerült darabokat a drágább lemezjátszóiba építi. Vagyis nem a NAD
varázsolta el a pickupot: ez a pickup ilyen. A tárgyszerűség azonban
megköveteli, hogy így foglaljuk össze szeánszunk eddigi eredményét:
"A Tesla pickup hasonlóan szólt mindkét lemezjátszóban - de jobban
szerepelt, amikor az 5120-asba volt szerelve." Lehet ez a véletlen
műve, betudható a mi tévedésünknek is - de a tény tény marad.
MC-próba
Végülis a NAD/Tesla lemezjátszónak amúgysem a hangszedőjére
voltunk kíváncsiak: a futómű és a hangkar érdekel bennünket. A
mechanikát mi Ortofon MC10/II-es hangszedőkkel vizsgálgatjuk: az egyik
pickupot a tesztpéldányba, a másikat a mi kontroll-lemezjátszónkba
szereljük, és így csinálunk A-B vaktesztet. Utalnunk kell itt 11.
számunkra, amelyben ugyanezzel a módszerrel 9 "bolti" készülék
képességeit próbáltuk felmérni.
A NAD 5120 fényesen kiállta az MC-próbát. Hármunknak ez a gép
tetszett jobban, egyvalaki ellene szavazott ugyan, de nem volt biztos
az ítéletében. Mindazonáltal a NAD fölényét akkor még nem éreztük
meggyőzőnek. A két Ortofon-MC hangja nem teljesen egyforma:
aggályoskodtunk, vajon nem ezt a különbséget halljuk-e. Legközelebb
ezért, néhány nappal később, megcseréltük a hangszedőket. Ekkor öten
vettünk részt a szeánszon, és mit tesz isten, megint a Rút Kiskacsa
győzött, 4:1 arányban. Fölényét most nemcsak számszerűen, hanem
abszolút értelemben is meggyőzőnek ítéltük. Óvatosságból (hiszen a két
próba együttvéve sem szolgáltat elegendő adatot valamiféle
statisztikához), alább egy rövid táblázatban összefoglaljuk a
zsűritagok jegyzeteit. Olvasóink így felmérhetik, joggal vontuk-e le
azt a következtetést, hogy nem annyira a hangszedők, mint inkább a
mechanikák közötti különbség döntött. A jelzők mindvégig a NAD-ra
vonatkoznak. (A kilenc ítélet közül az I/1. és a II/3. volt
ellenszavazat.)
Az a hangszedő, amely az első próbán került a NAD lemezjátszóba,
valóban élénkebb hangú a másiknál, amaz pedig egy kicsit testesebb,
fojtottabb. Jegyzeteink ezt a körülményt is tükrözik. Mindazonáltal
úgy tűnik, a NAD mindkét hangszedő erényeit jobban kiaknázta, a
hibákat pedig eliminálta vagy éppen a maga javára fordította. Vastag
betűvel szedettük azokat a jellemzőket, amelyek szerintünk
kifejezetten a mechanika sajátjai. Eszerint a NAD 5120-as feltétlenül
definiáltabban, tömörebben, elevenebben szól, mint a mi lemezjátszónk.
Ez elsősorban a középtartományra vonatkozik: valahogy "jobban együtt
van az egész". A sáv két szélén is meggyőzőbb a miénknél, de ott már
megvannak a maga bajai, amennyiben a basszusa azért nem igazán
erőteljes, a magastartománya pedig egy kicsit csilingelő. Legalábbis,
ha az emlékeinkben élő - sokszorta drágább! - Linn Sondekhez
hasonlítjuk. De mindenképpen zeneibb ez a hangkép, mint amihez szokva
vagyunk. Ezt bizonyítja az is, hogy a HFM szerkesztője, miután néhány
napig párhuzamosan hallgatta a két lemezjátszót, lassan teljesen
átpártolt az 5120-ashoz. Úgy vélte, ezt a készüléket jobb hallgatni.
Az imént szóba hoztuk a Linnt. Olvasóinknak nyilván feltűnt, hogy
(csaknem) több figyelmet és szeánszot szenteltünk az Andersen-meséből
kiköltött Rút Kiskacsának, mint a lemezjátszók fejedelmének. Ez
természetes. A Linn Sondek a mi számunkra nem gép, hanem Elv,
Tanulság, Módszer, szóval mindenképpen valamiféle absztrakció. A
NAD/Tesla viszont az első igazán hifi lemezjátszó lehetne a hazai
boltokban. Nem tudjuk, mi a titka, egyelőre nem is találgatjuk.
(Feltehetőleg nincs is titka, "mindössze" gondosabban tervezték meg a
szokásosnál.) A lényeg, hogy az Andersen nevű propagandista nem
hazudott nagyot. A Rút Kiskacsa nem hattyú ugyan, de tényleg a
hattyúkkal tart atyafiságot.
Három olcsó hangszedő
Olvasóink joggal sérelmezhetik, hogy oly gyakran foglalkozunk
közepesre vagy éppenséggel kifejezetten magasra árazott hangszedőkkel,
ahelyett, hogy előbb megkeresnénk az alapfokú, még elfogadható, de
különösen olcsó, tehát mindenki számára hozzáférhető típusokat.
Sajnos, ezt a feladatot nagyon nehéznek érezzük. Aggasztóan sok
hangszedőt kéne bekérnünk vizsgálatra - és ami a fontosabb: tudnunk
kéne, melyik típus mennyibe kerülne idehaza! Mi pedig nem üthetjük az
orrunkat a külkereskedők dolgába. Mellesleg, még ha ismernénk is az
importárat, akkor se tudnánk kiszorozni, hogy a szállítás, a vám, a
kereskedelmi haszon nyomán hány forintra jön ki egy dollár vagy egy
márka.
A mostani kivételt (amely erősíti a szabályt) azzal indokoljuk,
hogy tavasszal a HFM szerkesztője kinn járt Bécsben és látogatást tett
az AKG cégnél. Szóba kerültek a hangszedők: nem akarnánk-e tesztelni a
legújabb, javított szériát? Erre már magunk is gondoltunk, de a
tesztet mégsem tartjuk időszerűnek. Az AKG hangszedők kvalitásait már
ismerjük (lásd HFM 7.), de attól tartunk, hogy ezek a középkategóriájú
típusok esetleg túl drágán kerülnének forgalomba - kérdés, hogy
versenyképesnek bizonyulnának-e a már piacon levő Ortofonokkal,
Technicsekkel. Ami bennünket most igazan érdekelne, az valami márkás,
mindazonáltal egészen olcsó típus, amiért még 1000 forintot sem
kellene fizetni a boltban. Ilyet ugyanis eddig még nem láttunk.
("Hát az Ortofon FF 10XE? - kérdi az Olvasó. - Annak csak 886
forint az ára!" Igaz, ami igaz: ez a típus elkerülte a figyelmünket.
Mulasztásunkat pótolva, sürgősen bemutatjuk. A fejezetcímben jelzett
három hangszedő egyike az Ortofon FF 10XE).
Nemrég hírt kaptunk az AKG-től; hírt, s ezenkívül néhány
hangszedőt is. Ezen túlmenően az osztrák cég megtisztelt bennünket
néhány információval. Eszerint budapesti tárgyalásain szóba hozta a
pickupokat, megjelölte a minimális árat (ez akkor érvényes, ha a vevő
legalább 500 darabot rendel), és a tárgyalópartnereitől kapott
válaszokból arra következtet, hogy ezeknek a hangszedőknek nem kellene
drágábbnak lenniük 600 forintnál.
Ennyiért valóban nem lehet márkás pickupot kapni Magyarországon,
tehát bizalmat szavaztunk az AKG hangszedőknek, nevezetesen a P5ED és
a P4 jelű típusoknak, és ezeket is Bemutatjuk - fenntartva, hogy
legjobb tudomásunk szerint 600, legfeljebb 700 forintos típusokról van
szó, márpedig az ár az egyik legfontosabb műszaki paraméter.
Tulajdonképpen nagyon is kapóra jönnek, mert így szembesíthetjük őket
a máris forgalomban levő "néportofonnal". A mai napra rendelt három
hangszedő közös nevezője: bármelyikükhöz hozzájuthatunk Bartók Béla
képmásának egyszeri felmutatása ellenében - sőt, még vissza is kapunk
néhány kottalapot.
Ortofon FF 10XE
Az Ortofon mágneses hangszedői a VMS-nek nevezett elv alapján
működnek (Variable Magnetic Shunt= változó mágneses ellenállás). Ennek
az a lényege, hogy az állórészben, tehát a hangszedő-testben 4
lágyvasrúdon helyezik el a tekercseket. A lágyvasrudak elé
mágnesgyűrűt szerelnek, de ez is mozdulatlan: csak a tűtartó csövecske
mozog, változást idézve elő a mágneses erőtérben, s ezáltal
feszültséget indukálva a tekercsekben. A VMS-elvről részletesebb
leírást találnak Olvasóink az 1980/téli (4.) lapszámban.
Az olcsóbb Ortofonok "rendszáma" nem VMS-sel, hanem F-fel vagy (a
még olcsóbbaké) FF-fel kezdődik; e logika szerint a 10XE betűjelzése
akár FFF is lehetne, ugyanis tényleg ez a legolcsóbb Ortofon-modell.
Már a csomagolásán is meglátszik: egy kis papírdobozkában a belső
válaszfalra erősítették fel a pickupot. Nem adnak hozzá
rögzítőcsavarokat, különösebb leírást sem - csupán azt közlik, mennyi
az ajánlott tűerő, és bemutatnak egy bekötési rajzot. Viszont a
hangszedőt éppúgy fémbúrába építették, mint az elegánsabb típusokat. A
tűtartó rész fehér, a plexi tűvédő felhajtható.
AKG P5ED
Akárcsak az Ortofonokét, az AKG hangszedők működési elvét sem
szükséges részletesen elmagyaráznunk, hiszen az érdeklődő Olvasó
mindent megtalál 7. számunkban ("Hangszedők a szomszédból"). Csak
emlékeztetőül: indukált mágnesű típusok ezek, rokonai a mozgómágneses
hangszedőknek, noha ezekben sem a mágnes mozog a tűtartó csövön, hanem
egy parányi fémhenger. A mágnes a hangszedőtestben foglal helyet, és 4
piciny pólusrudacskát gerjeszt - az utóbbiakon vannak a tekercsek. A
már említett fémhenger benyúlik a pólusrudak közé, mozgásával
megváltoztatja a mágneses mezőt, és ezáltal feszültséget indukál a
tekercsekben. A tűtartó csövecske egyetlen forgáspont körül minden
irányban elmozdulhat, felfüggesztése nagyon szellemes,
szabadalmaztatta is az AKG, "TS-rendszer" néven.
A P5ED ugyanannak a családnak a tagja, mint a múltkoriban vizsgált
P10ED, P15MD, P25MD. Tökéletesen ugyanúgy is néz ki, kívülről-belülről
egyaránt. A tűhegy elliptikus, a gyémánttűt titán csövecskében
rögzítették. A tűvédőt már ismerjük: lehúzható kis műanyagtest, bizony
elég ügyetlen. A hangszedőt a kartonon belül plexidobozka is védi.
Mivel fölöttébb könnyű (mindössze 3,5 gramm!), előfordulhat, hogy nem
tudjuk kibalanszírozni az ellensúllyal a hangkaron. Erre a lehetőségre
számítva, az AKG egy kis fémlapocskát is ad hozzá. Ha ezen keresztül
csavarozzuk fel, a nehezék 5,6 grammra növeli a pickup tömegét. Az
adatlapot az AKG éppúgy megtakarította, akár az Ortofon - viszont
legalább mellékel a hangszedőhöz egy pár hosszabb és egy pár rövidebb,
anyával ellátott felerősítőcsavart.
AKG P4
Ez viszont már nem tagja a klasszikus AKG-hangszedőcsaládnak.
Hagyományos mozgómágneses típus: a tűtartó-csövecskéje egy piciny
mágnest tart, s annak a mozgása kelt feszültséget a tekercsekben. A
hangszedőtest hengeralakú, műanyagból készült, és úgy látszik,
túlságosan is könnyűre sikeredett, mert felül már eleve ráragasztottak
egy kis ólomlapkát - ettől eltekintve a "cubehőr" ugyanaz, mint ami a
P5ED-hez jár. A tűvédő más alakú ugyan, de éppolyan ügyetlen.
El kell mondanunk, hogy kaptunk az osztrák cégtől egy harmadik
hangszedőt is. Ez a P4DP névre hallgat, és felépítését tekintve a P4
rokona, noha a kivitele teljesen másmilyen: nem a szabványos,
1/2 coll lyuktávolságú csavarokkal kell
felerősíteni, hanem hajszálpontosan úgy, mint az ebben a számunkban
Bemutatott Panasonic SL-N15 lemezjátszó pickupját. Az AKG-irodalom
szerint ez a felfogási rendszer ("T4P") szabványosított; mi ugyan
sehol sem találkoztunk ezzel a szabványelőírással, de tény, hogy mások
is gyártanak ilyen kivitelű pickupokat. A P4DP is "bemegy" a Technics
EPC-24 helyére. Azon a lemezjátszón azonban (lásd a tesztjét!) nem
lehet állítani a tűerőt, a pickupcsere gyakorlatilag lehetetlen, így
aztán nem tudtunk mit kezdeni a P4DP-vel.
Méréseinkhez
(A lemezjátszó egy Dual 701-es volt.)
Ortofon FF 10XE. Jelleggörbéje igen hamar, már 2kHz-nél esni kezd,
10kHz fölött már jó 3 decibelje hiányzik, majd 20kHz körül a
rezonancia téríti vissza a görbét nagyjából az eredeti szintre. (Ezt
jól mutatja, a maga módján, az 1kHz-es négyszögjel is: az impulzustető
nem egyenes, hanem ferde, emelkedő jellegű.) Az áthallás viszont
példás, sok drága hangszedő megirigyelhetné. A többi paraméter
átlagos, csak a közepes frekvencián mért torzítás fut fel magasra,
nagy kivezérlésen, és csak az egyik csatornán. Mindent összevéve:
kiegyensúlyozott jellemzők, jobbak, mint ebben az árkategóriában
elvárhatnánk.
AKG P5ED. Jellegzetes AKG-frekvenciaátvitel: furcsa beszakadás 10
és 20kHz között (mélysége eléri a 4 decibelt), viszont 10kHz-ig
kiegyenlítettebb a görbe, mint az Ortofoné volt. Az áthallás is
alacsony, ha nem is annyira, mint az FF 10XE diagramjain. A P5ED
letapogatási képessége meglehetős, az 1kHz-es négyszögjel - a felfutó
ágon látható csúcstól eltekintve - szép. Ennek a hangszedőnek a
frekvenciaintermodulációs torzítás a gyönge pontja (300+3000Hz).
AKG P4. Frekvenciaátvitelét tekintve nem a P5ED-re, hanem az
Ortofonra emlékeztet, a jobb csatornán gyakorlatilag ugyanazt
produkálja, a bal csatornán azonban már 1kHz-nél süllyedni kezd a
görbe, és összesen 4,5 decibelt esik. Nem csoda, hogy a
négyszögjel-átvitel is ugyanolyan, mint az Ortofoné. Ez a típus
azonban kevesebbet torzít, mint a P5ED, és (a frekvenciaátviteltől
eltekintve) minden szempontból teljesíti, néhol túl is teljesíti a
gyári specifikációt.
Szeánsz
A végén kezdjük: a három hangszedő egyike sem annyira "all round",
mint etalonunk, az Ortofon FF 15E/II. Vagy ilyen, vagy olyan
tekintetben, de elmaradnak tőle. A kompromisszum azonban nem tűnik
kétségbeejtőnek, és minthogy ezek a hangszedők csak a
felébe-kétharmadába kerülnek, mint a jelenleg 1200 forintos FF 15E/II,
érdemes behatóbban elemezni a hangképüket.
Ortofon FF 10XE
A két Ortofon túlságosan is közeli rokonságban áll egymással. S
éppen azért, mert hasonló felépítésűek, könnyű kifigyelni, mi az,
amiben az egyik mégiscsak többet tud a másiknál. Feltehetőleg ezért
döntöttünk olyan határozottan (4:0 arányban) a drágábbik típus javára.
Az FF 10XE magashiánya, amelyet a diagramok oly ékesen szemléltetnek,
füllel is igen jól kihallható. Egyikünk ezt úgy interpretálta, hogy ez
a hangkép "tömörebb ", de néhány zeneszára meghallgatása után mindenki
előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az FF 10XE nem annyira tömören szól,
mint inkább fojtottabban, szegényesebben, mondhatni ványadtabban. A
torzítása is érezhetőbb. A 15E/II nyíltabban, csengőbben, tisztábban
muzsikál. A 10-es típust-bizonyára a 15-ös specifikáción kívüli
példányaiból válogatják. A nívókülönbség mindazonáltal arányos az
árkülönbséggel.
AKG P5ED
Mint várható volt, most nagyonis eltérő hangképeket hallottunk.
Olyannyira, hogy a zsüri két pártra szakadt. A társaság kifejezetten
könnyűzenére hangolt tagjai (DE és SA) az AKG-t választották. A
komolyzenét is kultiváló másik párt (SZM és DL) ellene szavazott. A
nézeteltérés antagonisztikusnak látszik, ezért kettős jellemrajzot
kell adnunk.
A negatív. Harsány, középen kiürül, torz énekhangok. Érdes, kásás,
előrejön, ordít. Rádiószerű. Erőszakos. Csúnyább a zaja (sssh).
Viszont tömörebb - hozzá képest az Ortofon-etalon (az FF15E/II)
ványadt.
A pozitív. Testesebb, lendületesebb, dinamikusabb. Kulturáltabb.
Kevesebb magashang, de emberibb. Hozzá képest az Ortofon torzabb,
zajosabb, gépiesebb.
A látszólagos ellentmondást azzal lehet feloldani, hogy mind a két
hangszedőnek megvan a maga baja; végülis, ezért az árért ne várjunk
MC-hangot. Ízlés dolga, ki melyik torzításfajtát viseli el jobban.
Mindenesetre ezen a próbán a P5ED összemérhetőnek minősült az FF15-tel
- féláron. Valószínű persze, hogy az utóbbi még így is közelebb áll
ahhoz, amit az audiofilek szeretnek, sőt, a szerkesztő érzései szerint
komolyzenére még az FF 10XE is inkább ajánlható, minthogy a P5ED
magasa torzabbak. Viszont - legalább megvannak. Ennélfogva ez a
hangszedő lendületesebb, dinamikusabb összképet ad, alternatívát
kínálva az Ortofonok, de legalábbis az FF 10XE ellenében.
AKG P4.
Összehasonlítottuk az az FF15-tel és a P5ED-vel is. A többség
véleménye szerint a P4 valamivel puhábban szól, kevésbé torzít,
viszont már túlságosan feltűnő a magashiánya: tompán, függöny mögül
zenél, és ezzel diszkvalifikálja sajátmagát. Legalábbis az előbb
emlegetett típusokkal szemben. Mert például a Tesla VM 2102-höz képest
világos, áttetsző, kellemes sztereofóniát produkál...